Újratervezés – Bobory Balázs publicisztikája
„Jó reggelt, fontos hét első napjára ébredtünk, ezen a héten fogunk továbbjutni a BL második fordulójába! Ugye ott lesztek a lelátón, vagy a tévé képernyője előtt?”
Az idézet a legnépszerűbb közösségi internetes platformon, a Ferencváros hivatalos oldalán jelent meg hétfőn. Mintha egy röplapot olvasnánk, amelyen nyári fesztiválra invitálnának minket, ahol lesz buli, körhinta és céllövölde, garantált az élmény, a siker és a szórakozás. Nos, a táncot a IX. kerületi dáridón a feröeriek járták, a ringlispílbe a Fradi védői ültek be, a céllövöldében szintén a vendégek voltak a királyok, a buli pedig gyorsan feloszlott, a haragos tömeg nem azt kapta, amit ígértek neki, hangot is adott elégedetlenségének, végül az egyik főszervezőt kirúgták.
Nem nagyon értem, hogy az FTC-nél miként hangolódtak a Klaksvík elleni Bajnokok Ligája-selejtezőre, no nemcsak a második felvonásra, hanem úgy egészében a teljes párharcra, de ha jellemezni kellene, ami kívülről látszott, akkor úgy tetszett, a magyar bajnok a félamatőr és nem a lelkes feröeri alakulat. Nyilván aki már látott néhány futballmérkőzést, gyorsan levágta, melyik együttest alkotják képzettebb futballisták, de az is feltűnő volt, mennyivel erősebbek fejben a szigetországiak, mennyivel harapnak jobban és akarják a sikert – és a saját erősségeiket százszázalékosan sikerült kiaknázniuk.
Azt továbbra sem értem, hogy a magyar labdarúgás bajnokcsapatánál miért kell ekkora mellénnyel nekifutni egy nemzetközi sorozat párharcának. Igen, nagyon szép eredmény, hogy a Fradi az elmúlt években a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepelhetett, aztán a legutóbbi évadban megnyerte csoportját az Európa-ligában és nyolcaddöntőt játszhatott – ezzel együtt futballunk továbbra sincs abban a helyzetben, hogy bárkit is lebecsüljünk, előre igyunk a medve bőrére, könnyű ujjgyakorlatként tekintsünk a mérkőzésekre. Nem vagyok benne biztos, hogy a suriname-i Myenty Abena, a lett-német Cebrail Makreckis vagy a ghánai Owusu Kwabena bőszen tanulmányozza a klub közösségi felületeit, de miért várjuk el tőlük, hogy ne legyen néhány számmal nagyobb a mellény egy feröeri csapat ellen, ha a hivatalos kommunikáció is meglehetősen lenéző, arrogánsan magabiztos, mindent magától értetődőnek vevő. Talán a szerdai pofon megint jó volt arra, hogy a Ferencvárosnál – ahogy az egész magyar labdarúgásban is – rájöjjenek, a sikerekért vért, verejtéket és könnyeket kell hullajtani, ha jön egy kis lazítás, óriásit lehet zuhanni a magas lóról, és nagyon fájdalmas a becsapódás.
Pedig még az sem mondható, hogy a Ferencváros nem kapott intő jeleket az elmúlt hónapokban. A zöld-fehérek az előző évadban már átélték a „Klaksvík-szindrómát” itthon, a Magyar Kupában, amikor a szintén fél- vagy teljesen amatőr játékosokból álló Iváncsa búcsúztatta őket. Aztán jött egy olyan tavasz, amikor a virágok nem nyíltak, hanem egyenesen elhervadtak, a Ferencváros teljesen középszerű, unott és langyos teljesítménnyel lett bajnok, a játékosok csak a Leverkusen elleni Európa-liga-nyolcaddöntőig voltak képesek kilépni a komfortzónájukból, onnantól pedig csak arra figyeltek, hogy valahogy a bajnoki aranyéremig eldöcögjenek, és a nyártól újra legyen lehetőség a legrangosabb sorozatban menetelni.
Annak idején az edzőim mindig azt mondták, hogy aki hét közben firkál, az hétvégén nem tud szépen írni, azaz, ha nem készülsz, edzel rendesen, akkor a meccsnapon, az ünnepen sem jön ki a teljesítmény. És bizony úgy tetszik, a Ferencvárosnál az elmúlt hónapokban nem akadt olyan ember, aki jól fenéken billentette volna a kényelmes sztárocskákat, hogy „Hé, srácok, nem ért véget márciusban a bajnokság, küzdjetek, nyerjetek, szórakoztassátok a közönséget, érte vagytok!” Ha akadt is olyan, aki felemelte a hangját, mostanra kiderült, hogy nem volt akkora tekintélye, ami fordulatot hozhatott volna.
Hogy Csercseszov mester észlelte-e a bajt, vagy jóindulatúan, csendesen legyintett, hogy amikor kell, a fiai úgyis megrázzák magukat – ezt már nem tudjuk meg. Véget értek azok az idők, amikor a szurkolók az edzéseket is megnézhették, és naponta saját szemükkel győződhettek meg arról, milyen a hangulat a csapatban, kiemelkedő formában edz-e valaki, kellett-e üvöltve figyelmeztetni játékosokat a trénernek. Minden profi csapat hermetikusan elzárt területen készül, pletykák persze mindig vannak, de nagyon nehéz a valóságtartalmat ellenőrizni.
Most azonban a Fradinak jött szembe a valóság, a felismerés, hogy egy folyamatosan a legmagasabb szinten szereplő csapat kialakításához még több idő és figyelem kell. A zöld-fehérek az elmúlt öt évben kiemelkedőt alkottak, nagyon tervszerűen építkeztek, és nagyszerű eredményeket értek el, s bár a financiális háttér is egyre erősödött, azért az elmúlt hónapokban már látható volt, hogy nem minden húzás úgy sült el, ahogy azt a klubszobák mélyén a vezetők elképzelték. A Fradira jellemző volt az elmúlt esztendőkben, hogy remek szimattal talált meg játékosokat a keretébe, és jó érzékkel engedett el labdarúgókat a kötelékéből, nagyon úgy tűnt, lépésről lépésre sikerül helyére rakni a kirakós darabjait. Nos, mintha itt is lettek volna bakik, a jelenlegi állományból a feröeriek elleni két meccs alapján nehéz lenne megmondani, ki lehet az állandó vezérbika, vajon sikerül-e olyan egységet kialakítani az öltözőben, amely a Ferencváros díszes múltjában a legtöbb generációra többnyire jellemző volt.
Csercseszov mindenesetre már nem kapja meg a lehetőséget, hogy az FTC labdarúgóiból egységes masszát gyúrjon, és ha volt jó döntés a zöld-fehérek vezetősége részéről, akkor az, hogy nem aludt egyet a történtekre, nem adott homályos és közhelyekkel teli nyilatkozatokat, hanem a csúfos kudarc után azonnal és kíméletlen őszinteséggel elkezdte a válságmenedzselést – kirúgta az orosz edzőt. A lépést a tréner megelőzhette volna azzal, hogy a lefújás utáni első tv-nyilatkozatában felelősséget vállal a rossz játékért, a kiesésért, a lelátón kialakult népharagért, megköszön mindent, amit Budapesten átélt, és karakánul lemond, de ez manapság már nem divat a világ sportjában, a szerződésekben szereplő tételek a legrosszabb esetben is ott pörögnek a fejekben, és bizony ki az a barom, aki önként lemondana milliókról, talán tízmilliókról. Csercseszov sem tette meg, kényszerrel állították fel a kispadról, pedig vélhetően maga is tudta, emelt fővel csak úgy távozhatott volna ilyen fiaskó után, ha önszántából köszön el.
Mindettől függetlenül a Fradi még áll a nemzetközi porondon, az Európa-konferencialigában csoportkörös lehet és lázba hozhatja újra az ország nagyját. Ehhez azonban alapos önvizsgálat, önkritikus hozzáállás és vágy a változásra kell, mert lehet a szőnyeg alá söpörni a problémákat, el nem tűnnek, legfeljebb nincsenek szem előtt.
A lehető legnagyobb tanulság pedig továbbra is az, hogy az elmúlt években elért eredmények semmit sem érnek, ha valaki lazít és hanyagul végzi a munkáját, kevés felkészüléssel csak a zsenik képesek alkotni, abból meg vajmi kevés van a Ferencvárosnál, megkockáztatom: egy sincs.
Feröeren most ünnep van, a IX. kerületben pedig temetői hangulat és újratervezés. A profik a földre kerültek, a félamatőrök pedig intézik a szabadságukat a Bajnokok Ligája selejtezőjének következő körére. Van ilyen a futballban, azért a legszebb játék a világon, mert itt valóban legyőzheti a kicsi a nagyot, a csillagok szerencsés állása esetén eltüntethetők a látható tudásbeli különbségek is. Ezt a Ferencvárosnál tudják a leginkább, sok bravúrt értek el értékesebb, nevesebb csapatok ellen az elmúlt években. Az ott látott mentalitásra lett volna szükség a feröeri „pékek” ellen is, és akkor most nem válságstábnak kellene tanácskoznia a Ferencvárosnál.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
|
