Hétköznapi futballszleng – Csillag Péter publicisztikája
„Mi a baj? Pendült a húr?” – fordult felém Kondás Elemér a bodrogolaszi meccs szünetében, látva, hogy fájlalom a combomat. Csodálatosan gazdag a futballszleng, állapítottam meg magamban, Arany János sem tudott volna pontosabb metaforát találni arra az érzésre, ha az ember lábában meghúzódik az izomszalag. A Hátsó füves futballmentő túra legutóbbi állomásán azonban nemcsak a Zempléni Főnix vendégjátékosa, a Debrecen korábbi kétszeres bajnok edzője driblizett a magyar nyelvvel, sziporkázott a betűk, szavak, mondatok aranylabdása, Sajó László is. Miután két bámulatos góljával a nap hősévé emelkedett, a 67 éves költő-csatár az öltözőben szerényen megjegyezte, a gólörömnél megvolt a nagy futása, utána már jött az „elkaminó”. Nem mellesleg soha senki nem írta le olyan érzékletesen a gól misztériumát, mint a bodrogolaszi nap csodacseréje a Magyar Narancsban közölt 2012-es publicisztikájában.
„Nem is szabadna szánkra venni, hallgatni kellene. Amiről nem lehet, arról. Szádra hiába ne vedd! Ehelyett ordítjuk, teli torokból, tébolyultan, magunkról megfeledkezve, ölelgetve az éppen mellettünk álló ismeretlent: góóóóóól! Ezért jöttünk ki, erre a világra. És jött (jött! jődögélt, valahonnan, csillagról, fényévmilliókon át, és most itt van, láttad? láttam!), megszületett (örömhírt hoztam! örüljetek! ordítsatok! megszületett! a megváltó! gól!, amire vártatok!), középkezdés, de a dél-amerikai szpíker még mindig kántál-üvölt, rezegteti hangját mint egy tiroli indián: góóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóól! Sose lesz vége a gólnak, gólörömnek, goal! gol! Csak a német kiabál ostobán: tor! Ja, a kapu, a fa/fém-háló szerencsés együttállása még kimondható, de ami a gólvonal mögött van! A kapufák, felsőléc, háló, gólvonal határolta terület! Ez a Szentek Szentje, itt örökös homály és csend van, akkor is, ha tűz a nap, izzadnak játékosok-nézők, hangoskodik hangosbemondó, üvöltöznek a drukkerek, a góllövők – a gólvonal határvonal, túlnan a néma tartomány, nem lépheted át büntetlen, ott túl a zóna, nem tudhatod, mi van ott. Ide csak a gól léphet be. [...] A pályán minden megtörténhet, a gólvonalon túl csak a gól. A pálya az élet – a gól a pályán, az életen kívül van. Földönkívüli. A nagyvilágon e kívül. A gól nem a pálya, nem az élet tartozéka. És mégis csak érte érdemes élni. A gól úgy van, hogy nincs, úgy nincs, hogy van. Meg van írva, a gól az Isten.”
Ha visszaereszkedünk az égi magasságokból a göröngyös futballvalóság talajára, a pálya hétköznapi nyelvezete akkor is szinte észrevétlenül ontja a lírai fordulatokat. Könnyen beláthatjuk, egy átlagos magyar labdarúgó munkanyelve valójában színtiszta költészet. Vegyünk példának egy alapcselt, a „kötényt”. Hány és hány leleményes szinonimát eszelt ki a futballnép az ellenfél lába között átgurított labdára, az úgynevezett „alagútcselre”: „bugyi”, „kötő”, „szőr” („szőrme”, „szőrmekabát”), „bőr” („bőrös”, „bőrösvirsli”), vagy igeként a „befűz”, „bekötőz”, „bevarrja a lábát”, „megsarcol”, passzív szemszögből „hívja a kőművest”, „nyuszit kap”. Már a „kötény” szón is érdemes elgondolkodni egyébként, hiszen eleve furcsa logikai csavart jelent, hogy a kiosztott kötény az eredeti, konyhai viselet értelemben kitölti az ember lába közötti teret, vagyis éppen akadályozza a labda áthaladását. Ám a szurkolói képzelet itt merészkedik át Arany Jánosék terepére, ugyanis a labdát eggyé változtatja az illetőre akasztott köténnyel, ahogyan például a „befűz” kifejezés sem az áthatolásra, hanem a térelzárásra utal.
Mielőtt elvesznénk a futballszemantika dzsungelében, nézzünk meg néhány sportági alapkifejezést, amelyek segítségével rádöbbenhetünk arra, hogy a költészet bizony csúnyán felbőrözte a labdarúgást. A fociban a „cica” nem macska, a „zsuga” nem kártya, a „zakó” nem viselet (de a „ruha” sem), az „esernyő” nem véd a zápor ellen, a „pipa” nem dohányzóeszköz, a „hinta” nem gyermekjáték és a „cumi” sem a babák szájába való. Vagy hogy tovább cifrázzuk, a „kényszer” nem jelent semmiféle kötelezettséget (hanem a „kényszerítő” egyszerűsített alakjaként az ellenfél háromszöges kipasszolását), a „söprű” nem a port tereli, hanem mint „söprögető” a védelem tengelyében az ellenfél labdáit, a „bikázás” nem a megvadult állat hajtását, hanem a labda erős megrúgását jelenti, a „favágó” nem fát vág, hanem durva belépőivel sípcsontot, térdet, bokát, a „küllő” pedig nem a bicikli része, hanem a lábfej külső fele. Az érintett kifejezéseket olyannyira megszoktuk, hogy talán már nem is csodálkozunk észrevétlen jelentésváltozásukon, ahogyan teljes szófordulatok is mély gyökeret eresztettek a szurkolói közbeszédben: a kapus „árnyékra vetődik” (vagyis „lepkézik”), a szabadrúgást elvégző játékos „lopja a távolságot”, a játékvezető pedig kissé erőltetett kommentátori szóhasználattal „zuhanyozni küldi” a kiállított labdarúgót. Ha már a futballbírónál tartunk, meg kell említeni ilyen-olyan beceneveit: a folytonos fütyülés miatt régebben elterjedt, mára a szó ötletszegénysége folytán kikopott „kanárit”, a rendszeres síphangra és a régi, hagyományos öltözék színére egyszerre utaló, szintén eléggé avítt „feketerigót”, illetve a nem túl sportszerű, de legalább nyelvi kreativitást tükröző „csalkovicsot” (a „csaló” szó kissé eufemizált változatát). Érdekes a csapaton belüli posztokhoz, szerepkörökhöz, játékoskarakterekhez rendelt fogalmak repertoárja is, a szorgalmas labdaszerzőkön ragadt, Makélélé-típusú „zongoracipelőtől” a szélső hátvédekre mondott „bal bunkón”, „jobb bunkón” keresztül a kiemelkedő technikai képzettségre, játékintelligenciára utaló „spílerig” vagy a játékszervező középpályást – 21. századi számítógépes hasonlattal – jelző „dzsojsztikig”. A joy-stickbe kapaszkodva az idegen eredetű szavakkal is passzolgathatunk kicsit, itt van például az olaszos „skárpi” a cipőre vagy „prezidente” az elnökre, a németes „ziccer” a biztos – sicher – gólhelyzetre vagy a „luftot rúg” a labdát nem találó lábmozdulatra, az angolos „bossz” a boss-ra, azaz az edzőre, hogy a mostanság ismét vissza-visszakéredzkedő őskifejezéseket („ofszájd”, „penálti”, „korner”) ne is említsük.
A költészet mellett időnként a történelem is játékra jelentkezik, erre utal Lukácsi Linda kitűnő tematikus gyűjtése A labdarúgás szlengje című, a Debreceni Egyetemen készült 2007-es szakdolgozatában. Ennek alapján a bundázással gyanúsított („bunda” – lám, újabb gyönyörű metafora...) játékost műveltebb helyeken „KGB-snek” mondják, már ha felvilágosult közegben bárki efféle erkölcstelenségre vetemedne. A hivatkozott egyetemi munka számos ragyogó észrevétele közül muszáj kiemelni a ritka, ugyanakkor rendkívül fantáziagazdag „kiveszi a zsírját” tételt, amely futballnyelvre fordítva egyszerűen ennyit jelent: lekezeli a labdát. És hogy a nyelvben miért „kezeljük le” a labdát, ha a tiltott kézhasználat („kezezés”) helyett ez esetben éppen a láb cselekszik? Felvillanyozó kérdés, a kezes bárányként lábhoz idomított labda anatómiailag kétségtelenül ellentmondásos szókapcsolat, ám mint láthattuk, a futballpályán a költői szabadságnak semmi sem szab határt.
A közelmúlt szóleleményei is méltók a magyar líra hagyományaihoz, az Ómagyar Mária-siralommal kissé nyögvenyelősen indult sok évszázados cselsorozathoz: a „beadás” bürokratizálása „beadvánnyá”, a „süsd rá!” magyar és a „shoot!” angol parancsot ötvöző „süti!, sütemény!, sütőpor!” lövésre ösztönző felszólítások, a nagy keresztlabdát egyszerűsítő „nagykeró”, a lövőcselből kivont „lövő”, az ívelésből maradt „ív” mind-mind bizsergeti a futball-lingvisztika mélyrétegei iránt fogékonyak érzékeit. De repes a botcsinálta nyelvész szíve, ha a jó átadás „nagy papír” vagy „hatalmas kártya”, a csel „cselló”, a labda „bogyó”, a vereség pedig „bukta”, netán börtönnyelvi eredetű kölcsönszóval „bukovári”.
A világ változásaira, a körülöttünk zajló eseményekre, a társadalmi élet rezdüléseire is érzékenyen reagál a futballszleng, egy „poszt-Covid” foci alkalmával hallottam például, amint egy játékos így biztatta ösztönösen csapattársát a hazaadásra: „Mehet a home office, Dinho papa!” És Dinho papa hazaadta, mert labdarúgásban haza csak egy van. A játék költői nyelvén végül minden értelmet nyer: Isten, haza, csalás.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatj
|
