Kosztolányi Dezső -

ars poetica, költői hitvallás –

írástudók hivatása és árulása

Számadás

1

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,

nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -

boldog akartál lenni és hiába,

hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

.

inkább egészen és kínzó-csigába,

mint félig így, alkudva oktalan,

ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,

vagytok ti itt a földgolyón sokan.

.

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,

templomba, kórházakba, börtönökbe

lassan vonul a roppant karaván,

.

siess te is oda, igaz körödbe

s - égő kanóc - lobogj velük örökre

elégedetlenség szent olaján.

2

Nem vagy magad - jobb néked erre, hidd el,

sok furcsa ember néz bámulva rád,

nem üdvözöl téged, nem istenít fel,

nem göngyöli a lelkét sem alád,

.

csak rád tekint fásulva, tompa hittel,

rokon közönnyel, s néha kezet ád,

de ha ezekkel a testvéreiddel

élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.

.

Családtalanok óriási családja,

mely a többség törvényét túlkiáltja,

komor kisebbség, szívós és kemény,

.

elégedettek hangos lelki vádja,

íratlan, láthatatlan bírói tábla,

örök, hatalmas ellenvélemény.

3

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,

nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,

sosem kimélni a könnyet se, vért se,

a semmibe rikoltani szavad,

.

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,

számodra itt még munka is akad,

mindig kell valaki, aki megértse

az utcalányt s a tébolyultakat.

.

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,

szemedben éles fény legyen a részvét,

úgy közeledj a szenvedők felé,

.

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,

de az egész nem-osztható egészét:

ki senkié sem, az mindenkié.

4

Ki adna másképp inni a betegnek,

ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,

támadna hívő, vértanú, eretnek,

ki egy rögeszmén részegülve csüng,

.

látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek,

ki sírna, ha nem hallaná fülünk,

s élnének-e ők is, kiket szeretnek,

mi lenne a világ minélkülünk?

.

Mi lenne máskép a világ s ki lenne

az állatok irgalmas társa benne,

ki lenne hűség és mi lenne ír,

.

s ki lenne az, ki száguld éjjelente

a lámpa fényénél a végtelenbe,

csodák között s Nirvána-ködben ír?

5

Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,

kinek a falba koppan szelleme,

s fia holttestén az anya, ki barbár

jaját okádja - iszonyú zene -,

.

aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,

hol tiltakozhatsz és hogy ellene?

de hát hova mehetnél? mit akarnál?

mi érdekelne még, mi kellene?

.

Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja?

egy mozicsillag rossz szalag-paréja?

vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,

.

pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja?

az ócska élet mily rongy kabaréja,

melytől a fő zúg és a gyomor ég?

6

No lásd, maradj, árvák között az árva,

maradj közöttük, állj meg végre itt,

nem kérve semmit és semmit se várva:

ezek a te igaz testvéreid,

.

idézd fel őket dolgozószobádba,

adj villamosabb életet nekik,

s ha majd megéled a sok néma lárva,

a te szavad ők még megérthetik.

.

Megértenek téged s őket megérted,

kiket sirattál, sírni fognak érted,

hisz végzetük egy nékik és nekünk,

.

kik eldobáltunk minden harci vértet,

nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,

nincs semmi sem, amit elveszthetünk.

7

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,

kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,

bezárja életét is, mint a boltot,

mert benne van a csillogó bazár,

.

és félti kincsét, a sok cifra foltot,

a lelke szűk, kucorgó és sivár,

rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,

örökre reszket és örökre vár.

.

Hazája ház, barátja az erős,

hitvány rokonja az ki ismerős,

határa kertfal, tyúkól, pincegátor,

.

de a boldogtalan tanyája sátor,

zászlója felleg, ő, csak ő a bátor

s a jó, csak a boldogtalan a hős.

*

Marcus Aurélius

Sárgán hever itt a középkori Róma,

de lángol az alkony,

mint véres oroszlán,

s te fönn lovagolsz még

a Capitolium ősi tetőjén,

Marcus Aurelius.

.

Bronzfejü cézár,

aranyszakállú,

vak ragyogásu szoborszemeiddel

őrködve vigyázol,

s én állok előtted.

.

Császári felség,

emberi nagyság,

roppant pogányság

örök igazza,

bamba tömegből visszahúzódó,

trón magasában egyedül élő,

koldus imperátor.

.

Nem kancsal apostol,

nem zagyva keletnek elmebetegje,

fönséges írótárs,

együtt a szív és fő,

fájdalom és bölcs messzetekintés,

elhagyatott e sanyarú földön,

az, aki él és az, aki fél és

látja a törvényt, reszketve, de higgadt

lépttel megy a sírhoz, az értelem égő

lámpája kezében,

megvetve, mi barbár

mindazt, mi hazugság.

.

Semmi, ami barbár

nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.

Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel

rádión beszélnek, a jósok, a boncok,

a ferde vajákos, ki cifra regéknek

gőzébe botorkál, csürhe-silányok,

kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,

s úgy fintorog arcuk,

mint a bolondé.

.

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,

őt szeretem, ki érzi a földet,

tapintja merészen a görcsös, a szörnyű

Medúza-valóság kő-iszonyatját,

s szól: "ez van", "ez nincsen",

"ez itt az igazság", "ez itt a hamisság",

s végül odadobja férgeknek a testét.

Hős kell nekem, ő, ki

déli verőben nézi a rémet,

hull könnye a fényben

és koszorúja

izzó szomorúság.

.

Messze vagyok már, messze röpültem,

messze az olcsó, híg dudaszótól,

dél és nyugat között csapong az én lelkem,

mindig szabadabban.

Álarcomat itten elvetem, aztán

újra felöltöm,

s járok mosolyogva,

tanulva a tűrést,

a hosszu alázat gőgös erényét,

szenvedve a mocskot, rejtve riadtan

rongyokra szakított, császári palástom.

.

Hadd emelem föl,

hadd emelem hát tiszta, hitetlen,

kétkedve cikázó, emberi pára-

lelkem tefeléd most,

ki jöttem a pannón

halmok alól, s élek a barna Dunának,

a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,

hadd emelem föl mégegyszer a szívem

testvéri szivedhez,

Marcus Aurelius.

Róma

*

Költő a XX. században

Az önimádat büszke heverőjén

fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán

hull éji villany, nappali verőfény.

Füst és kávé között henyélek,

mivel a dolgom, végzetem csak annyi,

hogy élek.

Csak annyit érünk, amennyit magunkba,

mit nékem a hazugság glóriája,

a munka.

Mit a csaló próféták csácsogása,

nem alkuszom én semmiféle rúttal,

se a labdákért ordító tömeggel,

se számarányokkal, se Hollywood-dal.

Tőlem locsoghat megváltó igéket

s unalmas őrültségeket az ép ész,

nem az enyém a század rongy bohóca,

se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.

Nem kell hatalmasoknak úri konca,

s a millióktól olcsó-ócska kegy.

Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,

de több az egy.

Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,

nekem magasabb kincset kell megónom.

Uralkodom tűzhányó kráterén is,

még áll a trónom.

És önmagamat önmagammal

mérem.

Szavam ha hull, tömör aranyból

érem.

Mindegyiken képmásom, mint királyé,

s a peremén

a gőgös írás:

én.

*

Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

suttogva hajolnak utamra,

és benn a dió, mogyoró, mák

terhétől öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,

van jó-szivű jót-akaróm is,

s nem kell kegyekért könyörögnöm.

Nem többet az egykori köd-kép,

részegje a ködnek, a könnynek,

ha néha magam köszönök még,

már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

tárcám van igaz színezüstből,

tollam, ceruzám vigan illan,

szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,

ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát,

és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,

mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.