Életrontás/javítás ABC könyv – III.



Az ön/emberismeret-szeretet tükre

Létjavítás/rontás Nagy Jenciklopédia:

szempontok és témaötletek-gyűjtései,

velős magyar mondatos típus-példatár



Bölcs-balga, boldog-boldogtalan lélek

Egy táltos paripa vagy egy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke - ördög/sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok



Talált, szerzett, javított/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)



NEMES EMBEREK.

(Juvenalis VIII. satirájából.)

Er a czimer valamit ? M i is az, hogy ősi a véred ?!

S hogy fennyen mutatod, milyen arczú volt sok elődöd ? !

»Aemilianus ez itt, aki áll a harczi szekéren!

Curius ez — csak nézd, már elvágták fele testét! —

Corvinus vállát, meg Galba fülét veszíté el!«

Haísztalanul hányod, hogy füstös vén tabuládon

Hány nagy diktátort, meg hány lovagot mutogathatsz

Hogy ha te rosszúl élsz e Lepidusoknak előtte ?*

Sok hős lóg falódon, de te átkoczkázod az éjjelt.

Állva az ellen előtt. Hajnalban kezdesz aludni,

Mikor a kürt ezelőtt fölverte a római tábort!

Mért »Allóbrogicus ?«** s mért birja a Hercules oltárt,

Ezt a dicső szentélyt, egy Fabius, egy hiú kapzsi.

Aki úgy ellágyult, hogy nála a gyapjú se lágyabb?

Elpetyhüdt testét mindvégig dörzsöli tajttal?

Gúnyja elődeinek ? Lesz csúf méregkeverővé ?

S ősire szennyet hoz, mert szobraik összetörik majd ?

Telve lehet házad viaszos szobrokkal egészen,

Oh de azért az Erény, csakis az a valódi Nemesség!

Paulus, Cossus légy, vagy Drusus légy a szivedben!

Képök, többre becsüld mindég, mint őseidéit 1

Légy bár consul, öcsém : ott fényijének egyre előtted!

En a szivet nézem; ha kilátom a szóbul, a tettbül,

------------------------------------------------------------

* Lepidus, Paulus, Cossus és Drusus nagyjellemű rómaiak.

** A Pabiusokegy őse az Allobrógokon vívott győzelméért kapta az

»Allobrogikus» melléknevet, valamint a Hercules oltára körüli szolgálatot.

Mind ez, mind az »Allobrogikus« név átszállt utódaikra is.

Aki elődeire szennyet hozott, annak házában összetörték az ősi szobrokat.

----------------------------------------------------------------

Hogy amaz ember előtt szent lészen a tiszta Igazság;

Nékem nagynevű m ár! Bár szolga-apátul eredt is,

Vagy bármily vérből: azt mondom rája, hogy »éljen!«

Éljen a jó polgár! Üdvözli a hon nagy örömmel!

Es kiabálok is úgy, hogy Egyptom népe se jobban.

Hogyha Osirist lelt. De ki mondja nemesnek az olyat

Aki sohsem méltó se nemére, se ősi nevére ?

így aztán megesik, hogy Atlassá lesz a törpe.

Holmi rühes vén eb, mely tán czammogni se bir már,

S nyalja a lámpa belét: lesz párducz, tigris, oroszlán,

Vagy még szörnyebb vad! — Hát azt biz senkise kérje

Hogy legyen ily úton Camerinus- vagy Cretinussá !*

K it dorgálok e helyt ? Rád czélzok, büszke Rubellius !

Úgy felpöffesztett az a híres drususi czímer,

Mintha bizony temagad szerzetted volna e rangot,

Mintha te tetted vón’, hogy anyád Julusnak a vére.

Nem nyomorúlt pórnő, aki sző meg fon kim a réten.

»Ti legutolsók! szólsz, hiszen azt sem tudja az ember.

Hogy melyik országból jött ebbe a földbe apátok!

Vérem Cecropi vér!« No sokáig tartson az isten,

S örvendj rangodnak! Pedig íme, a vulgus, a pórnép

Szül nagy szónokokat, kik védik ügyét az uraknak l

Mindig a nép fia ám, ki megoldja csomóit a jognak

S elűzi rejtélyit! Megy az Eufrát messze honába,

A Batavok földjén szolgálja a római nagy sast:

Ámde te mit tészsz mást, mint Cecropssal dicsekedni!

Olyan vagy, hidd el, mint Hermes szobra az utón!

Az a különbség csak, hogy amannak köbül az arcza,

Míg a te arczod hús! Mondd, trójai törzs unokája,

Hát a barmok közt nem-e az jobb, amely erősebb ?

Megdicsérjük a mént, amely úgy fut, mintha repülne

Könnyen nyer pálmát s tetszésre ragadja a circust.

Bármely gyepről jő, nemes az, megelőzve a többit;

Oh nemes az, ha a port legelői veri fel, tovaszökve.

Am Hirpinusnak csikaját** elkótyavetyélik,

------

* Főhivatalnok.

** Hirpinus az akkori idők Kincsem-je.

--------

Ha diadal nem száll a szekérre, amelybe befogták!

Bánja a kő anyját, meg a híres elődei árnyit!

Egy pár filléren túladnak rajta sietve,

Aztán húz taligát, s a nyakát is feltöri járma.

Vagy pedig odakerül Xepos malmába igásnak.

Hogy ne az őseidet — magadat bámulja az ember:

Tégy valamit magad is, mit méltó vón’ odaírni

Ahoz a sok tetthez, melyekért tiszteljük örökkön,

S tiszteltük mindég, akikre hivatkozol egyre.

Hagyjuk el azt a fiút, aki mondják, annyira gőgös,

IMert a véletlen rokonává tette Nérónak!

Ritkán épeszű az, akit ért efféle szerencse!

Eöstelném, pajtás, a te érdemed is ha csak az vón’.

Am it az ősöd tett, s nem tennél mitse magadtól!

Hej, nyomorúság az, másoktól kapni a hírünk’,

S ha az az oszlopzat, mely nélkül szétdül a házunk!

Csak az aféle növény, mely földön mászna külömben,

Csak az aféle szokott más fákon törni magasbra.

Kis János

A NEMESSÉG.

G. TELEKI DOMOKOSHOZ.

A nemesség, bölcs gróf, nem csupa pipere,

Ha fényes virtusnak jutalma s címere,

Ha ollyat ékesít, ki dicső pályában

Új laurust nyér, mint te, nagy ösök nyomában.

.

De nem szenvedhetem, ha valamelly bohó,

Ki minden jóban rest, csak a bűnben mohó,

Magát ékesítvén más cifra tollával,

Kevélyen kérkedik nagy származásával,

Mert ámbár régenten virágzó elei

Voltak a vitézség s jóság remekei:

Bár még Balambertől armálist kaptanak,

S rólok a legrégibb krónikák szólanak:

Mi díszt adhat neki nagy neme virtusa,

Ha magának nincsen dicsőséghez jusa?

Ha nagy öseiről, a mi az övé lett,

Csak egy levél, mellyet a moly megkímélett.

Ha félistenektől lévén eredete,

Azoknak szép hírét mocskolja élete,

S csak a bolond gőgben helyhetvén nagyságát,

Henyélve fecsérli ingyen nyert jószágát?

.

Még is, ha ügyelnénk rút kérkedésére,

Mellyel emlékeztet kitkit nagy nevére,

Azt vélnénk, főbb ember mint ő nem született,

S teste is másénál jobb földből vétetett.

Részeg hagymázában kész büszkén azt hinni,

Hogy kiki tartozik neki tömjént vinni.

De én, bálvány előtt ki le nem borúlok,

Ma hozzá e merész beszéddel járúlok:

.

Mondd meg, nagy szív, dicső lelkek nemzetsége,

Mellyik állatra száll atyja dicsősége?

Nagy becsűlete van a jó paripának,

Melly serényen s híven szolgált az urának,

S valahányszor kiszáll vele a pályára,

Uj borostyánt segít szerezni számára.

De származzék ettől, s Bucephalustól bár,

Hitvány ló, Nagy Sándor azon soha nem jár!

Kótyavetyére kél; nem nézik, melly fajta,

Talyigába fogják, vagy szántanak rajta.

Hát te mért kivánnád, hogy tiszteljem benned

Más érdemét, mellyre szert kellene tenned?

Nem ámít el engem minden hitvány rege,

A nemes léleknek virtus a bélyege

Ha ösidnek tartod a nagy bajnokokat,

Mutasd az azokon fénylő virtusokat.

Gyülölsz-e minden bűnt? vigyázsz-e szivedre?

Sok jámbor mondhat-e áldást életedre?

Tudsz-e dicsőségért tenni nagy próbákat,

Páncélban tölteni hosszú éjszakákat?

Illyekről ismertess rá nemességedre,

S úgy kész leszek tenni koszorút fejedre.

Ám, emlegess akkor bármelly nagy atyákat,

Vagy, ha tetszik, hányj fel minden krónikákat

Válaszsz ott törzsöket, szabd nevedet rája,

Légy Achilles, Caesar, Sándor unokája:

Ne félj, hogy valaki gáncsot leljen benned,

Vagy ezek vére vagy, vagy kellene lenned.

De légy bár Hercules bizonyos rokona,

S alacsonság légyen lelked tulajdona,

Valahány eleid hírrel tündökljenek,

Ellened meg annyi tanúk beszélenek,

S neveknek miattad fogyott ragyogványa

Csak bűnödre mutat s szemeidre hányja.

Hiába akarod puhaság karjában

Nyugtod lelni a nagy nevek árnyékában:

Hiába fényekkel hibáidat fedni:

Engemet illyekkel nem lehet rá szedni.

Nem látok mást benned csak ravaszt, álnokot,

Ki, hogy gyűlöljelek, magad adsz rá okot.

Nem, akármint fénylik eleid nagysága.

Egy jeles törzsöknek vagy csak száraz ága.

.

Messze mégyek talán, s felhevülésében

Epésen feddődik Musám beszédében.

A nagy urak füle kényes szokott lenni,

Csendesebb hangra kell tehát a dalt venni.

Familiád régi, fő rangú barátom!

Majd ezer esztendős levelidből látom.

Ez sok: de kétségbe senki nem veheti;

Atyáid tetteit ezer könyv hirdeti,

Nem sülyedt el nevek az idők árjában:

De ki tudja! ennyi esztendők folytában

Ha minden ükeid, kiknek vagy gyermeke,

Férjeiken kivűl mást nem öleltek-e?

S megbizonyíthatd-e, hogy buja lángjában

Egy fajtalan sem tett rést ösik sorában,

Hogy ezeknek vére s neme, nem csak neve,

Lucretiák által örökséged leve?

.

Oh, légyen az a nap örökké átkozott,

Illy hiú kérkedést melly szokásba hozott!

Míg tartott a világ boldog ifjusága,

Csak az ártatlanság volt ember nagysága;

A törvény jó s rosz közt tett csak különbséget;

Egyedül az érdem adott nemességet;

S a bajnok nem vágyott kölcsön vett sugárra,

Saját vitézsége volt nagy neve ára.

De utóbb a vétek becsuszván, erőt vett:

A virtust kivervén székéből, király lett.

.

Te is hát, a kinek ritka talentomok,

Félisten ösöktől hagyott fényes nyomok,

S dicső atyád remek leckéi s példája

Szabják ki, mi légyen életed pályája,

Teleki, a zajos tengeren, hol nemed

Vezet, s mellyen ennyi kősziklát lát szemed,

Úgy vigyázz tovább is hajód kormányára,

Hogy eljuthass útad felséges céljára.

*

Aki

nem tudja,

vagy „elfelejti”,

hogy a halottas ruhán nincs zseb,

és a révész Káron ladikján is csak

anyaszült meztelenül visz odaátra…

*

Aki

nem tudja,

nem érezte,

hogy milyen jó

gyalogolni, lépésről

lépésre, meg-megállva

bejárni a szülőföldet és/

vagy két keréken önerőből,

a szabad ég alatt tovasuhanni…

*

Aki

csak annyit „lát”,

keveset és rövid ideig,

és egy sajátos látószögből,

a világból és a természetből,

és a kertjüket művelő szomszédokból,

amennyit az autó vezetése közben lehet…

*

Aki

nem tudja,

hogy most hol, mikor

és kiket szeretne evangelizálni,

de örökké lesben vár „áldozatára” -

vagy elrohan a sebesült kirabolt mellett,

mert irgalmatlan szamaritánusként siet a misére…

*

Aki

nem tudja,

milyen útra indul,

de örökké pakolja holmiját,

vagy be is van csomagolva bőröndje,

mert őt bármikor tovább üldözhetik innen is…

(mint egy „megátkozott” Ahasvérus, bolygó zsidó)

*

Aki

nem vágja ki,

fojtja el csírájában:

és így a kis hazugsága

egyre újabb nagyobbat „szül”,

el is burjánzik, el is „rákosodik” …

Onnan is van visszaút, „csak” nehezebb,

pláne, ha még magunk se tudunk róla, ill.

az igazsághoz keresztülhazudnánk magunkat…

*

Aki

besegít

„Jóistennek”,

ne végezzen félmunkát,

ha Ő a jégesővel már úgyis elverte

a szőlő nagyját, a maradékot majd ő elvégzi…

(Arany János egyszeri gazdája – Bolond Istók)

*

Aki

nem veszi

a lelki fáradtságot, hogy

megérezve-sejtve, kitalálva

teljesítse a te „titkos” vágyad:

nem tud, vagy nem is akar neked

egy kellemes meglepetést szerezve

növelni az ajándékozás örömét…

(ill. nem kockáztat: hátha téved)

*

Aki

nemcsak

disznóból kolbászt,

de kolbászból disznót állítana elő -

neki minden folyamat visszafordítható…

Nem ismer lehetetlent, csak tehetetlent…

(Mint egy kisgyerek, aki még azt hiszi, hogy

a lepkének majd visszanő a letépett szárnya…)

*

Aki

nemcsak

légvárépítő és -lakó,

de a magán pszichiáternek

még rendszeres lakbérfizető is…

Mintha a hal azért fizetne hálapénzt,

hogy van, aki őt meg-megsimogatja,

amikor partra-vetetten kínlódik…

*

Aki

nemcsak

mindig odatartja

a másik arcát is a pofonért,

de még önmaga is ostorozza,

hogy nem csinált kedvet hozzá,

hogy párat még jól bele is rúgjanak,

és a rablónak nem adta oda a dugi pénzét…

*

Aki

nemcsak

vészhelyzetben,

ideiglenesen blöfföl,

mint az oldalazó, és így

magát nagyobbacskának

mutató macska - de mindig,

és a maga is kezdi ezt elhinni

az első nagy felsülésig, lebőgésig…

*

Aki

egy neofita túlbuzgó,

„hitetlen” évei kompenzálva

ő pápább akar lenni a pápánál is…

Mint ki egy trehány-rendetlen gyerek volt,

de felnőtt családfőként katonás rendet tart,

Ami nehezíti-ellehetetleníti az otthonosságot…

*

Aki

nincs

tisztában

a szülői hatalom-

felelősség nagyságrendjével,

életsors-befolyásoló súlyával,

vagy ha rádöbben, megriad tőle,

mint a felvilágosított hályogkovács,

aki már nem mer többet műteni…

(a gyermek a „szemünk fénye”)

*

Aki

nincs tisztában vele,

hogy a konyhakés, a humor stb.

milyen veszélyes kétélű fegyver,

amivel önmagát/mást akár még

súlyosan/halálra is lehet sebezni…

(szó szerint, vagy átvitt értelemben,

illetve: öngyilkosságba hajszolni…)

*

Aki

soha

nincs jelen,

igazolatlan hiányzó:

sosemvolt fiktív múltban,

vagy képzelt jövőben „él” –

vagyis csak passzívan henyél,

alibizik, soha nincs a Tett helyén…

*

Aki

nősüléskor

leépíti, vagy hagyja

elveszni baráti köreit:

bezárul és bezápul, amivel

időzített bomba kerül a ház alá,

mert túl nagy terheteket raknak egymásra…

*

Aki

nyalizó, stréberkedő,

és ezért csak olyat kérdez,

amire tanára biztosan tud válaszolni –

erősítve a „mindentudó” jó tanító imázst…

Vagy aki a hazug, rossz tanítási rend ellen

csak renitens magatartással tiltakozik, lázad…

*

Aki

olyan, mint

a rossz szülő/tanár –

a gyerek legyen visszhang,

vagy egy szajkó, egy papagáj,

a válaszban magát hallaná vissza,

aki el sem tudja képzelni, hogy ő is

tanulhatna a gyerektől/diákoktól

(és nem is keveset, de elég jó sokat)

*

Aki

nyeglén

fittyet hány

Rómában/eszkimóknál

az ott élőknek, nyilván nem

ok nélkül, a hely szellemében

is rég kialakult szokásaira, sőt:

esetleg ostobán még gúnyolja is,

ha az eltér attól, amit ő eddig ismert…

*

Be-rontó,

be nem lépő…

Aki nyitott ajtót,

vagy kaput dönget,

vagy zörgetés nélkül

a végtelenségig csak vár,

(Kafka: A törvény kapujában)

Vagy pedig ajtóstól beront a házba…

*

Aki

önhitten

nyugodtan ül

a régi babérjain,

a tegnapi sikerből élne ma –

vagy aki előre iszik a medve bőrére,

de ittasan a medve fog belőle lakomázni…

*

Aki

odakint

előadja, hogy ő a barikádok

rettenthetetlen utcai harcosa –

otthon viszont egy lekvár, egy papucs

(övé az utolsó szó joga: - Igenis, drágám!)

*

Aki

az utcán,

idegenekkel,

vagy a megrendelőkkel

egy földre szánt angyal,

nyájas, sőt alázatoskodó,

otthon viszont már egy ördög,

egy pokróc, egy goromba fráter…

*

Aki

abszolút

pofátlanul

nem csak hogy

odakakál az ablakom elé

de még a nagydolga végeztével

be is kopog hozzám vécépapírért…

*

Aki

az a beszédhibás,

aki a szülők tetszésére

oly aranyosan selypített,

beszélt pöszén, raccsolt stb.,

hogy a végén úgy is maradt…

Vagy éppen ellenkezőleg téve

az erős dadogását csak csúfolták,

ill. egy születési hibának fogták fel…

*

Aki

olyannyira

földhözragadt,

hogy ő még csak

nem is látja Daidalosz

és Ikarosz szárnyalását

(sem az utóbbinak hübrisz

miatti bukását, lezuhanását…)

A másik meg csak ég- kémlelő,

és a nyakát töri az első árokban…

*

Aki

lopott

a vagyonát

a tolvajoktól féltve

olyan magas szögesdrót kerítést

és oly sok biztonsági rácsot rak fel,

mígnem az otthonából egy fogház lesz…

*

Aki

olyan birka,

hogy minimális ráfordítással,

szinte már-már etetés nélkül,

éppen a létminimumon tengődve

is lehet nyírni, majd meg levágni…

*

Aki

egy olyan

gyenge jellemű „férfi”,

aki a kocsmában hőbörög,

kormányt-rendszert dönt -

de már egy beígért pofontól

szinte bármit és bárkire bevall...

*

Aki

olyan gőgös,

teljhatalmú kényúr,

annyira fent hordja fejét, hogy

a logika és grammatika előtt sem hajol meg –

így válik önerőből érthetetlenné és nevetségessé…

*

Aki

olyan udvarias,

vagy olyan szerény stb.,

hogy folyton bocsánatot kér,

mert él, mert egy kis levegőt szív,

mert egy kis helyet még ő is elfoglal…

*

Aki

olyan

jellegtelen,

alig azonosítható,

mint egy körözött,

vagy eltűnt személyről

elmondás alapján sebtében

felskiccelt rendőrségi fantomkép…

*

Kis János

A BÖLCS ÉS A BOLOND.

Egy bölcs, kit a világ tartott bálványának,

Szédülő örömmel örűlt nagyságának,

S előre részegen szemlélte magában,

Melly dicső helye lesz a hír templomában,

"Én vagyok a tudós világ szeme fénye,

Nemzetemnek dísze, hazám fő reménye,

A legkésőbb idők emlékezetében

Első csillag leszek bölcsek seregében." -

Igy kérkedett a bölcs öröme árjában,

De, mint gondolhatni, csak titkon s magában.

Külső tetteiben alázatost játszott,

S a hír előtt magát rejteni is látszott,

Ezer mentséggel élt, ha ki őt dicsérte,

S arra érdemesnek magát nem ismérte.

.

Egykor sétálni megy, s múlató tárgyának

A bolondok házát választja magának. -

A bolondok házát? - de vajjon mi végett?

Mit keres ott egy bölcs? - Mit mást? bölcseséget.

Hallj meg csak, olvasó, egész végig mindent,

S magad is megvallod, hogy nem rosz helyre ment.

.

A nagy sereg közzül előáll egy bolond.

"Borúlj le előttem, ember fia! úgy mond,

Tanúld megismérni dicső érdememet,

S a legnagyobb bölcsnek nézni személyemet.

Én vagyok a tudós világ szeme fénye,

Nemzetemnek dísze, hazám fő reménye.

A legkésőbb idők emlékezetében

Első csillag leszek bölcsek seregében."

.

A bölcs bámulással hallgatja ezeket,

S elmenvén, szívébe írja e verseket:

.

"Minden ember kevély teljes életében,

Ez külsőképen is, amaz csak szivében.

A világ az elsőt bolondnak nevezi,

Az utolsót bölcsnek hívja, s tömjénezi."

BOILEAU IV. SATIRÁJA.

Honnét van, barátom, hogy ki mennél bohóbb,

Csupán magát vélni bölcsnek annál mohóbb,

S hogy a legbutább is okokkal vitatja,

Szomszédját bolondnak melly méltán tarthatja.

.

A könyvbúvár, a ki száz jeles íróknál

Nem tanúlt egyebet görög s deák szóknál,

Józan észtől ürült fejét nagy fent viszi

S puffasztó gőgében erősen azt hiszi,

Hogy Aristoteles a földön legfőbb kincs,

S az azt nem értőknek egy máknyi eszek sincs.

.

Viszont a nagy világ majma, ki mást tenni

Nem tud, mint napestig város-szerte menni,

S nyalkán udvarolni sorban a szép nemnek,

A tudatlanságot képzelvén érdemnek,

Minden tudóst gúnyol, s ha könyvekhez nyúlna

Ugy hiszi, sírjában atyja megfordúlna:

Az illy oskolaport, szükség az okosnak

Lerázni, ha kiván tartatni csinosnak.

.

Az a kinél az arc szentségszínlő lárva,

S a szív minden titkos bűnnek ki van tárva,

A megcsalt köznépnél gyanútól nem félvén

S magát az istent is vakítottnak vélvén

Ajtatosságában minden halandókra

Úgy néz alá büszkén, mint elkárhozókra.

.

A ki pedig csupán romlott szíve kényét

Követi, mint élte egyetlen törvényét,

Az, minthogy sem lelke nincsen, sem istene,

Mindent, a mit szentnek tartani kellene,

Nem egyébnek képzel, mint olly aggregének,

Melly jó az emberi nem gyengébb felének.

De mellyet nem hihet senki más, csak durva,

Vagy ollyan, a kinek agya ki van furva.

.

De kiki e részben mit itél, kitennem

Nagyobb munka volna, mint azt számba vennem,

Hány betegnek volt már doctor gyilkolója

S hány derék embernek asszony megszólója.

Hogy hát haszontalan szót ne szaporítsak

S minden ide valót két sorba szorítsak,

Azt mondom, bár sok nagy vak ész nevessen ki,

Hogy tökéletes bölcs nincs itt alatt senki.

A bohóság fészket vert minden elmékben,

Csakhogy különböző kicsin s nagy mértékben.

Mint a melly erdőben sok út van csinálva,

Száz vándor tévedez kalauztól válva,

Egy jobb, más bal felé, s mindenik félre tér,

Mindenik a célhoz keringés után ér:

Úgy a világon is kiki csavarogva

Bolyong hol egy, hol más hibától elfogva;

S a ki magán kivűl mindent bohónak vél,

Az sokszor mindenek közt legbohóbban él.

De a rögzött szokást bár száz könyv gunyolja,

Bohóságát kiki bölcs észnek gondolja,

S néha ha vizsgálva áll is hibáinál,

Azokból meg annyi virtusokat csinál.

.

Mi hát a tanulság? minden bizonyítja:

Legbölcsebb ki magát bölcsnek nem állítja,

Ki figyelmes szemmel nézvén másban a jót

Ön szivében pedig a gáncsolni valót,

Tulajdon vétkeit gyilkosinak véli,

S mint sanyarú bíró halálra itéli.

De hol van, aki nem kedvezne magának?

.

A fösvényt, ki a pénzt tartja bálványának,

Bár a sok aranynak, mellynek kész bolondja,

Közepette, csaknem megemészti gondja,

Okos izzadságnak tartja vesződségét,

S csak abban helyheti becsét, idvességét

Ha veszendő kincset gyűjthet egy határra

S maga személyében bizhat olly sáfárra,

Ki mennél magasbra halmozza rakását

Annál kevesebbé tudja használását.

.

Bizony a fösvénység bolondok kórsága,

Így szól a bohóság más virító ága,

A tékozló fiú, ki teli kezekkel

Szórván el azt, a mit sok verejtékekkel

Szorgalmas elei szereztek számára,

Sebes lépésekkel siet romlására.

Ki mondja meg, vakabb vajjon mellyik lehet?

.

Az őrültség meszebb egyiknél sem mehet,

Így fog egy harmadik fontosan felelni,

Kit játéknál látunk nyaralni, telelni,

S ki csomóba szedvén minden csalárdságot,

A kártyákból csinál poklot s mennyországot.

Történjék, hogy a sors változó kockája

Dacolva hat helyett vakot ejtsen rája,

Tüstént minden haja szálai borzadnak,

Ádázás tüzétől szemei gyuladnak,

S mint a kinek testét a sátán megszállja,

Istenre, szentekre átkait hajgálja.

Vessük láncra ezen dühödő szörnyeget,

Másképen új Titan vívja majd az eget;

Sőt ereszszük, légyen kényének prédája,

Annál kinzóbb hóhért nem küldhetnénk rája.

.

Van sok egyéb hiba, melly elrejtvén magát

Bájoló szín alatt eteti maszlagát,

Az illy mérget sok szív méz gyanánt elnyeli:

Így járt Koltár, a ki a költést kedveli!

Illy méregtől magát ritka elme ója

Példa lehet Koltár, Apollo szajkója,

Ki, bár a jó ízlést sérti minden sorban,

S puffadt szavaival alatt mász a porban,

Helicon tetején véli magát lenni,

S csendes szívvel Maro jobbján mer helyt venni.

Egek! melly boszúval szólna le székéről,

Ha ki a hályogot levenné szeméről,

S verse jeges voltát, bankón baktatását

S a józan ész ellen lett meghasonlását

Szemléltetné vele. Mint nem káromlaná

Édes hagymázából ki meggyógyítaná!

.

Hajdan egy zarándok, a kiben egyébkép

Száz tettinél józan lélek látszott és ép,

Egy dologban igen meg volt tébolyodva,

Mert órákig magán kivül andalodva,

A mennyei lelkek zengedezésében

Gyönyörködött bódult képzelődésében.

Ezt egy híres orvos, ki magát értette,

Vaktában ép észre vissza segitette;

De fáradságáért midőn jutalmat kért:

"Mit (ez lett a válasz) én fizessek? miért?

Azért-e, hogy elméd dühös tudománya,

Más kinján örvendő sátán találmánya,

Véget vetvén édes csalattatásomnak

Megfoszt örömitől a paradicsomnak?"

.

Részint igaza volt. Mert meg kell vallani,

Sokszor lehet az észt nagy bajnak tartani.

Ő az, melly kényünket, mihelyt a mértéken

Túl menni vágy, tartja zabolázó féken;

Vad keménységének alig van határa,

Mindég szid egy komor mesternek módjára,

S mint sok pap, a nélkül hogy birná szivünket,

Hasztalan feddéssel dorgálja vétkünket.

Ám sok álmadozók tartják azt felőle,

Hogy királyné, s függni kell szivünknek tőle:

Ám képzeljék őtet ollyan istenségnek,

Melly örökösivé tesz minket az égnek,

S higyék, hogy csak ő ád nyugtot a szivekbe,

Mind ezek ékes szók s illenek könyvekbe:

Tisztelet ezeknek; de úgy tapasztalom,

Hogy a bohósággal sokszor jár nyugalom.

*

Aki

csak olyannal

„barátkozik”, házasodik,

akivel egymás bűneit fedezik,

egymásnak cinkosan falaznak –

ideig-óráig ez tartja össze a kapcsolatot…

*

Aki

olyannyira

„megfontolt”,

okoskodó, agyaskodó,

és szerfelett aggályoskodó, hogy

így el- és meghalasztja a Tetteit…

Lásd Hamlet (alaptalan?) önvádját…

*

Aki

egy Hűbele Balázs -

hebehurgya személy,

aki elhamarkodottan,

szelesen cselekszik, viselkedik

Hű, bele Balázs, lovat ád az Isten!",

azaz, kezdj bele nyugodtan, hozzáértés

nélkül, szeleburdin, majd megsegít az Isten…

*

Aki

a saját

szükséges

illúzióját rombolja,

evése vagy színházi élményét rontja

minden kulisszatitok feszegetésével,

„büszke” mindent tudni akarásával…

*

Aki

mindent, még

olyasmit is akar tudni,

ami feleslegesen túlterheli,

vagy netalán még káros is:

halálos veszélybe is sodorja…

*

Aki

eminens tanuló,

summa cum laude diplomás,

„csak” éppen a rossz tudást sajátítja el,

és pl. orvosi gyakorlatában ezt alkalmazza „jól” …

*

Aki

orvosi,

patikusi tudásával,

illetve tekintélyével visszaél:

mérget főz, vagy csalásban bűnsegéd,

fölösleges-káros „gyógyszerekre”, vagy

(kemo)terápiára, vagy műtétekre beszél rá…

*

Aki

ott keresi,

vagy keresteti

az emberi boldogságot,

ahol az nincs és nem is lehet –

pl. a soha nem volt régi szép idők

utáni fájó elvágyódásban: nosztalgia…

*

Aki

a bírhatót

eladja álompénzen,

cserébe ábrándvilágba,

csalfa távoli ködvárba költözik,

aminek nincs kapcsolata életével,

nem készteti semmilyen változásra…

„Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz…”

*

Aki

az első hívó

csalogató csalfa szóra

otthagyja a falusi portáját,

önellátó paraszti életformáját

a bérmunkás élethez adott

lakótelepi panellakásáért

(„munkásszállóért” …)

*

Aki

ő maga

akarna örökké élni,

nem pedig a (remek)műveiben,

illetve a felnevelt utódaiban stb.

(ha teljesül a kívánsága, attól koldul,

ahogy ezt pl. Beauvoir regénye ábrázolja…)

*

Aki

ön- és

közveszélyesen,

magát is felbosszantva,

felidegesítve száguld haza,

hogy majd otthon unatkozzon, vagy

hiábavalóságokra fecsérelje idejét…

*

Aki

önerőből,

támogatás nélkül életképtelen –

mintha vastüdős vagy rokkant lenne,

aki élete végéig magatehetetlenül

mindig mások segélyére szorul…

*

Aki

nem

biorobot-katona,

ő önként és kéjjel öl

ellenségnek kikiáltott

ifjakat, és család-apákat,

nem csak parancsra, vagy

végszükségből, önvédelemből…

*

Aki

önként lemond

az emberi méltóság rangjáról

és lemegy csicskásnak, kutyába,

pedig annak is bizonytalan a vacsorája…

*

Aki

önként

megy külföldre

kinézett és kihasznált, és

bármikor ki is toloncolható

vendég-aljamunkásnak,

„szegény rokonnak” …

*

Aki

Párizsba ment

megcsodálni Európát,

majd a háború kitörésekor

megtapasztalhatja, hogy milyen

francia internálótáborban senyvedni

(lásd pl. Kuncz Aladár: Fekete kolostor)

*

Aki

csak azért

megy távoli országba,

olcsó prostikat keresve,

hogy ott kiélhesse itthon

elfojtott perverz stb. vágyait,

orgiákban tombolja ki magát,

ahol nincs szemtanú, csak ő

és a Jóisten tudhat róla…

*

Aki

örökkén

örökké rászorul

az ún. nemi nyomorenyhítő akciókra,

vagy maga segít magán önkielégítve,

gumigésával, vagy olcsó utcalánnyal…

*

Aki

még pornófilmek

nézésével is dagasztja

amúgy se kis kisebbségi komplexusát,

vagy megundorodva veszi el örökre a kedvét…

*

Aki

önként visz

kis lakásába

egy kis aranyos

bernáthegyi kutyát,

aki lassan, de biztosan

kitúrja őt az „otthonából”

és kieszi a kis nyugdíjából…

*

Aki

jeles ősétől

csak a javakat

és a címeket örökölné,

az adósságterheket, ill.

a „noblesse oblige” dolgait,

a címmel, ranggal, szereppel járó

társadalmi kötelezettségeit már nem…

*

Aki

Őszinte:

aki istenigazából

egy „szalonképes” szadista,

aki hírből sem ismeri a tapintatot,

a diszkréciót, a kegyes csalást stb.

*

Aki

nagyon

őszintének

hiszi/tartja magát,

mert amit elmond, az igaz,

pedig igazából egy ordas hazug:

a lényeges dolgok Nagy Elhallgatója…

*

Aki

passzív-

aktív közre-

működésükkel

összeugrasztja

a jóbarátokat, vagy

a házaspárokat, hogy

ő legyen a nevető harmadik

(ahogy Csongor a kisördögöket)

*

Aki

öt perc

esetleges

„kéjmámorért”

fél életen át fizetheti

a gyerek/asszonytartást,

miközben házasságtörő,

és ezért így elvált férfiként

akár az utcán is találhatja magát…

(Nagy árat kér a sors a „boldogságért” …!?)

*

Aki

úri huncutságot,

és piszkos politikát emlegetve

önként mond le a helyi civil közéletről,

a civil kurázsis kezdeményezések segítéséről,

sőt az aggályoskodásával még meg is vétózná azokat…

*

Aki

pragmatikusan

elvet minden szilárd elvet,

neki csak érdekei vannak, –

vagy pedig doktriner módon,

ökörkövetkezetesen elvhű…

*

Aki

sikeresen próbál

tartósan rosszban lenni

a nem választható-cserélhető

kert-, vagy lakásszomszédokkal,

fenntartva az örök hidegháborúzást…

(az nyugtatja: távol jó rokonai vannak)

*

Aki

próba-szerencse,

vagy sorshúzás „módszerével”

választ foglalkozást, életpályát,

és esetleg még egy életre társat is…

(szereti a zsákbamacska meglepetést)

*

Aki

nagy púpot

vesz a hátára,

mártírkodva vagy

nem nagydobra verve

naphosszat görnyedve,

egészen a belerokkanásig

viszi, cipeli mások keresztjét…

*

Aki

ész nélkül

másolná más szerencséjét –

rohan a csodatevő törpéhez,

aki levette ismerőse púpját,

hogy segítsen az ő sántaságán:

ehelyett megkapja a fölös púpot…

*

Aki,

mint a népmese

nem szorgos, de rest lánya,

csak formálisan utánozza elődjét,

de éppen szellemiségében nagyon nem,

és mégis azt várja, hogy gazdag jutalma legyen

(az aranyeső helyett fekete szurok a fizetsége…)

*

Aki

rabló-

gazdálkodást folytat

a belső és külső természet ellen –

kizsákmányolja, lepusztítja mindkettőt,

és csak rokkantság, halál, sivatag marad utána…

(mint anno sok oly nagynak tartott birodalom után)

*

Aki

rejtett,

bevallani nem

akart/mert bűnei miatt

sokáig, akár életfogytiglan is

a lelkiismerete kínpadjára vonódik

(nem is beszélve a zsarolhatóságról,

ami új szégyellt bűnök eredője lehet)

*

Aki

rém-

történeteivel

lebeszéli baráti vagy

tisztelői, figyelői körét

a szülésről, gyerekvállalásról,

a szerelem e csodálatos gyümölcséről!

(az elképzelhető legrosszabb kimenetelt,

mint szinte egyedüli lehetőséget bemutatva…)

*

Aki

retteg

minden egyes

új élethelyzettől,

pláne a krízistől,

és csak valahogy

megúszni akarja azt:

nem is látja bele, hogy

ezzel, illetve ez után jobb,

szebb, igazabb élete lehetne –

pláne, ha még engedné, hogy

jól és jót segítők beavatkozzanak,

ne önerőből akarjon a gödörből kimászni…

*

Kis János

EGY KISASSZONY EGY KÖLTŐHÖZ.

Szűnj meg, jó barátom, írni satirákat,

Ne fess a thronuson csak Caligulákat;

Vétkek rút képétől kíméld meg szemünket,

Ne idegenítsd el magadtól szívünket.

Inkább, ha szereted Phoebus zöld ligetét,

Zengjed az ártatlan tréfák dicséretét,

S taníts, mint kellessék a virtus mezején

Boldogsággal kezet fogni jó idején!

Mi hasznok volt hajdan a Juvenáloknak,

Hogy szép lárváikat a gonoszságoknak

Bátran leszaggatták álnokság dacára,

S kárhoztatták őket a világ láttára?

Akármelly élesen vagdalt csúfolások,

Mit nyertek a nemesb erkölcsök s szokások?

Vajon a föld, ázván illy epeesővel,

Jobb emberi nemet termett-e idővel?

Mit használ a selmák minden selmaságát,

Minden ostobáknak sok ostobaságát

Terhelt szekerekkel hordni egy határra,

S mindég siránkozni Heraclit módjára?

Oh ne fűzzük egybe a gonoszságokat,

Nem azért választja isten el azokat.

Nem jobb-e barátom, a virtus karjában,

Tűrni a hibákat halandók honjában?

Vidám szívvel szedni, a hol van, virágot,

Mint komor elmével szidni a világot.

Az vagyon megírva végzések könyvében,

Hogy a földi élet tágas mezejében,

Mérges s hasznos füvek együtt teremjenek,

S a thronuson Nerók, s Fridrichek üljenek,

S ha őseit hányja valamelly esztelen,

Nézzük el; tudjuk, hogy esze nincs jó helyen.

Hadd kérkedjék régen nyert armalisokkal,

Hadd lakjék jól szíve fő- s térdhajtásokkal:

Hihető maga is jól érzi szivében,

Hogy fogyatkozás van belső érdemében:

Mert, hidd el, ha ebben nem látna szükséget,

Nem kérne holtaktól kölcsön fényességet.

Ki a világ képét feketén rajzolja,

Az boldogságunknak várát ostromolja.

A természet hozzánk hív minden mivében,

Egy virtust tett minden vétek ellenében.

A vétek homlokát rút bélyeg gyalázza,

A virtust mennyei szépség koronázza.

S ha ki a kettőnek nem tudja jeleit,

Semmi sem kell egyéb, nyissa fel szemeit.

A virtus bátran jár, hol a szép nap derűl,

A vétek csak mászkál, s minden nap fényt kerűl.

Ha már a virtusra van szíves vágyásom,

Mi kell más, csak légyen szívem s jó látásom.

Szünjünk hát perelni az esztelenekkel,

Inkább társalkodjunk a nemes lelkekkel.

Kössünk vélek titkos örök szövetséget,

S tiszteljük vidáman a víg bölcseséget.

FELELET.

Azt mondod, ne írjak többé satirákat.

Te, ki olly könnyen adsz olly szép regulákat,

Nem tudod, jó lélek, melly mérget öntenek

Éltünkre a kábák és az esztelenek;

Nem érezted soha, a lélek melly komor,

S az emberben mikép felfordúl a gyomor,

Mikor a gonoszság ádázó hagymáza

A virtus szépségét magára ruházza,

A latrok magasra emelik fejeket,

A jók megvettetve hullatnak könyeket.

S jámbor tisztelői az ártatlanságnak

A gonoszoktól hányt ezer tőrbe hágnak.

Te, édes álmodban, csak kebledben leled

A világot, mellyben csak szíved van veled,

Nem csuda, ha szépek világod tájéki;

Melly azt adja vissza csak, a mit adsz néki.

.

Nekem is derűlvén életem ideje,

Virágzott a tündér képzelmény mezeje,

Midőn még az öröm, kedvese számára,

Rózsát szórt a remény kies tavaszára:

Vidám szemeimmel a merre repűltem,

Minden édesgetve mosolygott körültem.

A remény olly boldog világot mutatott,

Hol kiki pásztor volt, s nyájasan múlatott,

Senki sem tett láncot a másik lábára,

A gazdag nem vágyott a szegény zsírjára.

A víg tréfa minden gondot messze űzött,

S minden homlokokra Amor myrtust fűzött:

Mindenütt világos mezőket szemléltem,

A virágot dicső mennyországnak véltem;

Szeretve szorított magához minden szív,

Minden halandó volt isteni remek mív,

Sokszor látására könyveket ejtettem,

Látván, melly magasan tündöklik felettem.

Völgyem árnyékában így szedvén virágot,

S csak alig kezdvén meglátni a világot,

Szívem a Clarissák isteni képével

Mulatott angyalnak gyönyörűségével,

S szemembe Grandison nagysága súgárja

Ha ötlött, általjárt égi öröm árja;

Nagy nevet igértem a halandók között

Magamnak, s csészémben már nectar gyöngyözött.

Így ifjabb napjaim, sebes lépésekkel

Édes csalódások, s álmok közt mentek el,

S ha kiben jóságból egy két szikrát leltem,

Nemes szívnek nézvén, angyalként tiszteltem.

De a tapasztalás szemem felnyitotta,

S velem ezer szívek sebét megláttatta,

Kiket álnok s édes ámítások között

Szép virágok mérges illatja öldözött.

S nem volna-e hasznos az illyen szíveknek;

Leírni jeleit a mérges füveknek,

S a mérget nyelőkkel hív orvosként bánni,

Keserű szert adni, s fájdalmakat szánni;

Nem volna-e hasznos a vaknak szemeit

Felnyitni, hogy lássa bálvány isteneit,

S hogy tudja, melly sokszor utálást érdemel

Az, a minek bódult szíve oltárt emel.

.

Tekints a világnak játékpiacára;

A változandóság széles országára!

A nemes szív ebben lásd melly jutalmat nyer,

Hol ékes szín alatt minden bűn fészket ver.

Valóságot keressz? de hol fogsz találni

Kezdd bár a házakat egyenként vizsgálni.

Módi virtussá vált a rút kétszinűség!

S mi köthet ott öszve, hol nincs hívlelkűség?

Szemléld figyelemmel, mi a társalkodás?

Többnyire rosz szívet rejtő szánakodás;

Mi a barátkozás? többnyire csak szép hang,

Melly alatt gyilkosság, s ragadozás lappang.

Nyájasan döf tőrünk, s annál halálosabb,

Titkon emészt mérgünk, s annyival gyilkosabb.

Úgy vagyon! az ember minden erejéből

Űzi az örömet szép lakó helyéből,

Mert angyal s barom közt minthogy áll középen,

Sem menny nem kell néki, sem legelő épen.

Az élet olly sziget, melly felé dühödve

Rohannak a habok egymással küszködve,

Némelly hajóst éhes gyomrokba temetnek,

Sokakat magas hegy szirtjára kivetnek,

Sokak azok közzűl, kik bibor ruhában

Ülnek a vak sorsnak arany hintajában,

Másokat megvetvén, elbízzák magokat,

Gőgösen érdemnek nézik fő polcokat;

S tudván, érdemekkel hogy keveset érnek,

Hamis virtusokat tesznek ki cégérnek.

Számtalanok éltek' szélét virtusokkal

Meg szokták prémezni, mint szép virágokkal;

De maga az élet puszta, s üres belül,

Csak képmutatást lát szemünk minden felül.

A basától fogva, ki szultánját csalja,

A szépig, ki tükrét bálványának vallja

Itt alatt mindenek csalatnak és csalnak.

S oh hány gonosz lélek tartatik angyalnak!

Nem nehéz-e, már szólj, satirát nem írni?

Könnyű-e embernek haragjával bírni,

Midőn a gazságnak látja rút játékát;

Virtust vél ölelni, s leli csak árnyékát?

Kár-e a gonoszság lárváját levenni,

S rá a nézők szemét figyelmessé tenni?

Vétek-e festékét a kétszínüségnek

Melly távolról látszik bájoló szépségnek,

Csípős gúnyolásnak lemosni lúgával,

Hogy utálat tárgya legyen rút arcával?

S ha te szép barátném, mikor pántlikát vészsz

Megvizsgálod színét előbb, mint alkut tészsz,

Hát ha virtust hoznak világ piacára

Árúlni, nem kell-e azt tenni próbára?

Nem kell-e a fényes ércet latra vetni,

Mellyet arany gyanánt akarnak nézetni?

.

Tekints már, kegyes szív, rendjeim sorjára,

S mondd meg: haragszol-e még a satirára.

Még több fegyvere is volna, ha kellene;

S mindenkor készen lesz, ha kikelsz ellene.

De most egyszer elég; leteszem tollamat,

S hív barátságodba ajánlom magamat.



Boldog vagy boldogtalan emberek életei/halálai

Szellemi (önvédelmi) segítség lélekbátor keresőknek

Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik… 

Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…

Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…

Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:

hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?

.

Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,

önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,

de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…

Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,

ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…

.

A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,

de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….

Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,

ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,

lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…

.

Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,

az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,

Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,

a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők - és

végül, - de talán mégsem utolsósorban? - a rejtett hatalmak….

.

Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,

a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!

Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,

barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája

-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.

.

Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,

önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,

fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,

idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,

közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,

.

napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,

rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,

alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,

hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,

talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,

.

elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,

balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,

házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,

betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,

lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?

.

A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.

jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,

és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…

Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:

tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!

.

Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont

terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!