Tartalom

Előszó

Olyan könyvet akartam a magyar művelt közönség és tanulóifjúságunk kezébe adni, melyből megismerkedhessék a világirodalom egyik legjelentékenyebb literatúrájával: a rómaival.

Azt hiszem, erre nézve a legjobb mód az volt, melyet e művemben követtem. A latin irodalom tizenöt legjelentékenyebb költőjét mutatom be forditási szemelvényekben, bevezető ismertetésekkel, és remélem, hogy a laikus, a ki végig megy könyvemen, nemcsak kellőleg tájékozódhatni fog belőle a latin költészet főalakjai felől, hanem meg is fogja szeretni ez irodalmat, melyet nálunk a nagy közönség jobb elemei is, fájdalom, csak igen ritkán forgatnak.

A forditások közé fölvettem néhány olyat is, melyet nem én készitettem: Plautust Csiky Gergely kitünő átültetésében találja meg a közönség, Propertiust és két Catullus-féle verset dr. Csengeri János elismert jelességü forditásában nyujtom, Horatius három ódáját Szász Károly mintaszerü magyaritásában vettem be, végül Ráth kiadó úr megengedte, hogy Arany ismert Horatius-forditásával is növelhessem e mű értékét. Fogadják amazok is, ő is őszinte köszönetemet. Az említettek kivételével valamennyi műforditás tőlem való.

Budapest, 1885. április 7.

Dr. Radó Antal

Latin költők

JUVENALIS.

(47 — 130. Kr. ut.)

Élete. Decimus Junius Juvenalis Aquinumban született,

a volszkok földjén. Apjától, aki állítólag fölszabadult rabszolga

volt, tekintélyes vagyont örökölt, mely abba a helyzetbe juttatta, hogy gondtalanul élhetett kedvencz tanulmányának, a

rhetórikának. Rómában egyre a rhetorok iskolájában forgolódott, bár úgy látszik, e téren nem sikerült magára vonnia a

közfigyelmet. Már negyven éves volt, midőn a költészet terén

is megpróbálkozott; egy kis versében keményen nekitámadt

Domitianus császár valamely kegyenczének, egy bohócznak, s

midőn barátainak e sorokat felolvasta, azok egytől-egyig buzdították, haladjon tovább a megkezdett utón. De úgy látszik,

Juvenalis ezután sem fejtett ki e téren nagy szorgalmat;

mindamellett, hogy nyolczvanhárom évet élt, mégis egészben

véve csak tizenöt satirát irt — a tizenhatodikat már nem

fejezte be. Beszélik, hogy munkáit csak három évvel halála előtt

bocsátotta közzé, s hogy e késői közzétételt is oka volt megbánni.

Hadrian császárnak is volt ugyanis olyan bohócz-kegyencze,

ami nőt Juvenalis hetedik satirájában pellengérre állít, s minthogy a költő eme passust, mely, mint föntebb említők, első kísérlete

volt, nem hagyta ki müveiből: a magát sértve érző komédiás

bosszút állott az agg költőn. Kineveztette valamelyik afrikai

légió fővezérének, ami a megtört e aggra bizony szomorú megtiszteltetés volt. E l kellett hagynia Rómát s egy meg nem szokott égalj alatt kellett eltölteni utolsó napjait, számos fáradalom közepett, távol mindazoktól, akiket szeretett.

Satírája jellege.

Szerkezet. Irály. Juvenalis a római történelem legromlottabb korszakában élt. A közerkölcsök sohasem

hanyatlottak olyan mélyre, mint ép amaz időben, melyben ő

kisérhette őket figyelemmel. Amaz elyetemültség, melynek

nyilvános történetét Tacitus irta meg, ő benne találta föl a

magánélet csúfságainak találó festőjét. A z olyan sülyedtséget

nem lehetett már Horatius művelt hangú csevegésével arczul

legyintgetni: ide korbács kellett, melynek vas-szegei mélyen

bevágódjanak a húsba.

Juvenalis úgy szólal meg, mint egy erkölcsi érzékében

vérig sértett férfiú, aki fellázad azokon, amik előtte folynak,

aki szenvedélyes elkeseredettségében még sötétebb színben

látja a dolgokat, mint azok valóban megjelennek, aki epéjét

kíméletlenül önti ki s mintegy tüzes vassal bélyegzi meg a

nyomorultakat.

Sokat és méltán bámulják Juvenalis satiráinak — különösen az elsőknek — compositióját. 0 nem kerülgeti tárgyát,

belevág mindjárt in médiás rés, s ha egyszer megindult beszédének árja, egyenesen halad előre mindaddig, mig czélt nem ér.

Mig Persius kurta lélekzetű és minden untalan mintegy újra

látszik kezdeni »nótáját«: Juvenalis elejétől jégig egyforma

verve-vel szól, s ha egyszer megkapta az olvasót, nem is ereszti el

többé. Compositio tekintetében Horatius is sokat tanulhatott

volna tőle.

Ami Juvenalis stílusát illeti, legyen szabad Nisard-ot

idéznem. » A hanyatlás korának legeredetibb stílusa az. Mintha

a latin nyelv most, utólszor, megerőltette volna magát, hogy

alkalmazkodjék utolsó költőjének merész szelleméhez. Juvenalis stílusában minden határozott, minden erőteljes; a szavak és

eszmék mintegy kergetik egymást, annyira siet az ő előadása, anynyira tömör az ő szerkezete... Juvenalis stílusa ott legszabadabb, ott

lesz igazán nővérévé Horatius költészetének, ahol kora monstruosus bűneit irja le. Ott a hol Horatius nyomán valamely erkölcsi

igazságot érint, nincs meg irályában az a nemes könnyedség,

a socratesi beszéd ama nyugalma, mely annyira illik bölcsészeti dolgokhoz. De ama saturnaliák festésében, melyeknek

tanúja volt, nyelve kifejezőbb és szinezettebb Martialisénál, s

egyúttal szabatos és népszerű is. Olyankor úgy látszik, mintha

missiót teljesítene ; gazdagítja az emberi corruptiók történetét •

a szörnyülködő erkölcs nevében szól; szükséges munkát végez

és nincs példa rá, hogy nyelve cserben hagyta volna a költőt

mindannak festésében, ami szükséges, amit az emberiség örök

nevelésére czélirányosnak lehetne mondani. Juvenalis nyelve

ilyenkor olyan szép, olyan tiszta, olyan classicus, mint Vergiliusé és Horatiusé.«

Satirái tartalma.

Az I. satira mintegy bevezetése a gyűjteménynek. A költő a sok immoralitás láttára elhatározza

magát, hogy satirákat fog Írni. De minthogy élőket megneveznie veszélyes volna, csak holtakat fog említeni. — A II.

satira a római férfiak elkorcsosulását festi. — A III., mely

egyike a legsikerültebbeknek, ama kellemetlenségeket rajzolja,

melyekkel a Rómában való tartózkodás egybe van kötve. — A lY .

az étkezésre való őrült költekezést rójja meg, mig az V . a gazdag

patronusok dölyfét és a szegény cliensek alázatos meghunyászkodásátrajzolja. — A V I . a római nőnem nndorkeltő elaljasodásának remekül festett képe. — A V II. a római »szellemi

proletariátus«, a költők, tanítók, ügyvédek stb. nyomorúságos

helyzetével foglalkozik, mig a V III. a nemesi gőg oktalanságát fejtegeti s azt bizonyítja, hogy csak az erény a valódi

nemesség. — A I X . ismét a gazdag patronusok fukarsága és a

szegény clienseknek minden aljasságra hajló szolgálatkészsége

ellen fordul. — A X . az emberi vágyak hiú vqltát matatja ki.

E satirától kezdve Juvenalis hangja némileg már veszt élességéből. — A X I . a józan takarékosság dicsőítése az esztelen

dőzsöléssel szemben. — A X ll.-n ek amaz örökség-vadászok a

hősei, kik gyermektelen aggoknak hízelegnek, abban a reményben, hogy azok majd rájok hagyják vagyonukat. A X I I I . a

kor romlottságának általános képét adja. Alig múlik nap,

szól a költő, melyen nem lopnának, csalnának, gyilkolnának.

A hamis eskü már egészen megszokott dolog és az istenek büntetését nem rettegi senki. — A X I V . a szülőkhöz fordul, intve

azokat, hogy ne csak oktatással neveljék gyermekeiket, hanem

jó példával is. — A X V . két egyptomi felekezet vallásos okokból támadt fanatikus harczából indul ki s igen szép szavakkal

hirdeti azt a tant, hogy »szeresd felebarátodat!« - - A X V I .

satira végül, mely mint már említők, nincs befejezve, a katonasággal foglalkozik, amelynek a polgársággal szemben túlsók

előnye van.

A S A T I R Á K«-ból.

*

ROMAI ELET.

(Részletek a Ill-ik satirából.)

Jóllehet elszomorít, hogy válik drága barátom,

Mégis igen szeretem, hogy Cumaeben lesz a háza

S hogy a sybillai hon polgárit megszaporítja.

Hisz küszöbén van e táj Bajaenek; gyönyörű part az,

S jó pihenés esik ott! Hiszen én nem adom Prochytát sem

Piszkos Rómánkért! Nem akadsz oly puszta tanyára.

Hogy ne szívesben lakd, mint Rómát, ahol a tűzvész

S házomlás fenyeget, s e gonosz hely ezernyi veszélye. . .

(No meg a versfaragók, kik nyáron is egyre szavalnak!)

Minden czókmókját rárakta szekérre barátom,

S indult, ámde megállt a régi capenai ívnél,

S így szólt Umbricius: »Már itt a becsületes ember

Hasztalanul fárad! Minden küzdelme hiába!

Ma kevesebb becse van, mint volt tegnap, vagyonodnak,

S holnap még kevesebb. Hát legjobb lesz odamennem

Hol hajdan Daedalus leveté kimerültén a szárnyát.

Csak pár fürtöm van, mely ősz; csak mostan öregszem;

Még Lachesisnek van, mit nyujtnia kis fonalamból.

Még a magam lábán, bot nélkül, járok az utczán.

. . .M it tegyek itt vájjon? Hisz nem kenyerem hazudozni.

Nem dícsérgetek én rossz munkát s nem kunyorálok,

Csillagjós se vagyok, s hogy mely nap patkói el apja,

Meg nem ígérhetem én a fiúnak, s meg sem ígérném.

Sohase néztem meg, békáknak a belseje milyen I

Senki gonoszságát én nem segítem, s ez okozza

Hogy kise néz már rám ; én béna vagyok szemeikben.

Olyan, mint akinek már szél dermeszt! a jobbját 1

Mert ki kapósabb most a czinkosnál, aki bűnt tud

S rejteni kénytelen azt, bárhogy zajg is kebelében ?

Semmibe sem vesz majd s nem is ád majd semmit az oljau,

Kinek a titkaiban nincs semmi, mi becstelenítő.

Yerres olyat szeret ám, aki őt, amikor csak akarja,

Bévádolhatná! Ne becsüld úgy minden aranyját

Tagus babjainak s a világ minden folyamának.

Hogy odaadd fejiben nyagodalmadat, éjjeli álmod’.

Hogy szomorún vedd át, ami díjat eléd vet a gazdag,

S hogy a nagy úr mindég szavaid’ rettegje, remegje.

. . . Akit a szükség bánt, nehezen megy bárhol előre.

Bármi tehetség is ; de minálnnk legnehezebben.

Drága a ronda lakás, meg sokba kerülnek a szolgák.

Sokba a rossz eledel. Nálunk röstelli az ember,

Hogyha edénye cserép! Tessék elmenni a marsus.

Vagy a sabell néphez, s majd látod, hogy biz’ a nem rút!

Ott megelégszel majd, bár durva darócz-ruha födjön!

. . . Olyan drága ruhánk, hogy meg sem birjuk az árát;

Itt kiki többet költ, mint kéne; s ha pénze kifogy már,

Kölcsön kér mástól. S ez a baj hogy’ elharapódzott 1

Mind fenhéjázó, hiú mind, bármily nyomorult is.

Mért hallgatnám el? Pénzért kaphatni akármit!

Circusi játéktól megválni ha tudsz: Frusinóban,

Vagy tán Sórában jó házhoz jutsz ama pénzen.

Melyet egy évre fizetsz Rómában nyomora zúgért.

Kerted s kútad vón’, melyhez nem kéne kötél sem:

Könnyen merhetnél s öntözhetnéd veteményid’.

Rajta, szeresd a kapát! Műveld te magad piczi földed.

Melyből jóllaknék száz pythagoreusi bölcs is !

Oh, sokat ér bárhol, bármilyen zúgban is élni,

Bár egy arasznyira is mondhatni: »Enyém ez a föld itt!«

Itten azért hal meg, ki beteg, mert nem tud aludni;

S bárkit megbetegít, ha rutúl megfekszi a gyomrát

Félig nyers „eledel. Mert hol lehet itten aludni?

Itten az álmodat is csak jókora összegen adják!

S ez okoz oly nagy bajt. Meg-megtorlódik a sarkon

Olykor tíz kocsi is, lármáz a kocsis meg a hajtsár

S szitka bizony Drusust meg a fókát is fölijesztné.

Persze, a gazda elől, a kit úgy visz a szolga, kitérnek;

Ot a liburni rabok magasan tartják fel a légbe,

Olvashat s irhát, tán még szundíthat is ottan.

Beteszi ablakait s oszt' szinte magátul elalszik —

Mégis előbb ér czélt. Te siethetsz! Ott van előtted

S ott van utánad is ám a tömeg, mely idestova lökdös.

Ez könyökével döf, más rúddal szúrja a hátad’,

Itt a gerenda üt el, mig amott hordóba csapódok

Térdedig ér a sár, iszonyún lábadra taposnak,

S érzi az ujjad jól á súlyos katona-patkót.

Hát az a szörnyű füst! Készül a sportula mindütt;

Sok száz vendég jő s hozzák az ebédet utánuk.

Corbulo sem birná ama számos edényt, meg az ételt.

Mely az edényben van! S hogy czipeli mégis a szolga!

Még nyaka sem görbül! A parázs hogy el ne aludjék.

Fut, hogy meghasadoz futtában a tunika rajta.

Ott egy hosszú kocsin fényű jő, itt látsz jegenyéket;

Hajlongnak magasan, rád dőléssel fenyegetve.

Hát az a nagy kocsi ott, mely meg van rakva kövekkel ?

Ejnye, ha ez feldől s a tömegre borúi az a hegység.

Marad-e ép testrész ? Egy csont, egy izom se marad m eg!

Mind szétmállnak, mind! Eltűnnek, mint a lehellet!

Otthon a többi cseléd az alatt az edényt mosogatja,

eló tüzet élesztget, s olajat hoz, meg vakarókat,

Es a fürdőhöz készitgeti a lepedőt is.

Míg ők fáradnak, már űl amaz ott len a parton,*

S kit még nem látott, a sajkást várja szepegve.

Nem hiszi, hogy átmén a sáros tónak a habján —

Nincs szájába’, oh nincs! az a pénz, mit kéne fizetni!

Hát még oszt éjjel! Jaj, mennyi veszély van olyankor!

Mennyi tetőről hull a tégla szegény koponyádra!

* A Styx partján, ahol Charon révésznek a halottak lefizetik a

szájukba adott obulust.

Hát még ablakból hányszor dobnak ki olyasmit,

Am i repedt már s rossz! Béhorpad tőlük a járó,

Oly nagyot esnek rá. Ha te úgy mész el vacsorára,

Hogy végrendeleted’ nem készíted meg előre:

Léha vagy, oly ember, ki a véletlent sose bánja!

Annyi halál érhet, val^-hány nyílt ablak előtt mégy!

Hát biz legjobb lesz, ha kívánod — szomorú óhaj! —

Érjék azzal bé, hogy rád zúduljon — a moslék!

Korhelyek, izgágák, akik aznap nem verekedtek,

Boszusak iszonyúan; s épen, mint hősi Achilles,

Hogy társát siratá, nem tudnak aludni sehogy sem.

Majd arczon heverész az ilyen, próbálja hanyatt is —

így se megy, úgy se megy a’ ! Keki czivakodás, az ad álmot!

Ámde, habár szilaj is, meg forr is benn a sok óbor:

Olyant elkerül ő, kin látja a bíboros öltönyt,

Aki megett ott mén a kísérőknek a serge.

K it sok fáklya követ, meg tán nagy lámpa is érczbül.

Rám, a kinek csak a hold, meg tán kis gyertya világít,

Melynek a bélfonalát piszkálom s nagyba kímélem.

Szemtelen arczczal néz, s így kezdi a verekedésünk’

-— Ha ugyan az, mikor ő csak v e r, míg én veretem csak!

Jő és szól; »Állj meg!« Hát persze megáll neki bárki,

Mit tennél egyebet ? Dühös is, meg erősb is az urfi.

»Honnan jösz?« lármáz. »Mondd, hol tömted meg a bendőd’.

Babbal s lőrével ? Mondd, melyik varga hivott meg,

Hagymát és ürü-főt verseny ővele zabálni ?

Kern tudsz szólani hát ? Mindjárt belerúglak a sárba !

Mondd, mely zúg a tanyád? Melyik zsinagóga? Te lurkó!«

Most aztán mindegy, vagy szólsz, vagy néma a nyelved.

Elpüföl Így is, úgy is. Tessék oszt’ menni bíróhoz!

H ja h : a szegény ember csak kérhet meg kunyorálhat,

Hogy; »no elég lesz m ár!«, »no pihenjen végre az öklöd!

»Pár fogamat legalább még hagyd meg, drága barátom!«

*

AZ Ü G Y V É D E K  NYO M ORÚ SÁG A.

(VII. Sat. 106 — 150.)

Hát ugyan ügyvédnek van-e haszna a pörlekedésből,

S hogy mindig jár-kél a kezében az aktacsomőkkal ?

Szörnyümód kiabál, főkép ha cliense figyel rá,

Vagy ha az ellenfél nekirontva, sarokba szorítja,

S hogy bizony ő nem adós, nagy könyvéből mutogatja.

Hogy’ fúj ilyenkor! Hogy’ füllent szörnyen az árva!

Hogy’ köpköd ! Nos hát, e porért megmondjam-e mit kap ?

Epén száz ügyvéd szerez annyi vagyont ilyesekkel,

Mint a mennyit kap — Lacerta, a rőt gladiátor!

Ott ül a bíróság; mint Ajax, lépsz te eléje ;

Kétes az ügy, s te beszélsz, hogy védenczed be ne csukják.

Még a lelkedet is kibeszéled.. . ugyan mi a hasznod ?

Az, hogy házad elé odarakják szépen a pálmát !*

Mi fizetésed já r? Pár hal tán, egy piczi sódar,

Poshadt, rossz hagymák, mit más odaád inasának.

Négy-öt kancsó bor — Tiberismelléki hegyekbül!

Végül négy pörükért tán e g y aranyat ha fizetnek:

IVIindjárt ott terem ám és részt kér majd a segéded.

»Persze, kap Aemiliiis, bármennyit kér! neki adnak,

Bár nálunk gyengébb!« H jah ! rézkocsi áll a szinében,

S négy gyönyörű lova van ; maga is már érczbe van öntve!

Ott ül a pitvarban, lóháton, dárda kezében,

Bal szeme félig hunyt, látszik, hogy sző csatatervet.

Van, aki belebukik: Matho, meg Pedo is igy jár,

így az a Tongillus, ki szarujából vízilónak

()nt a kezére olajt, s fürdőbe’ boszantja a népet,

Annyi svihákkal jár. Hordatja magát a piaczra

Médus szolgákkal, s vásárol edényt meg ezüstöt.

Villákat s rabokat. Neki nem csoda, hogy hiteleznek:

* Az ügyvédnek, ha megnyerte a port, cliense pálmát szokott

háza elé rakni

Tírusi bíborral vau festve ruhája pirosra!

Mégis a legtöbben nem járnak rosszul ez úton;

Bíhorszin s amethyst juttatja clienshez az embert;

Játszani kell nagy urat, lármát kell csapni: ez üdvös!

*

NEMES EMBEREK.

(Juvenalis VIII. satirájából.)

Er a czimer valamit ? M i is az, hogy ősi a véred ?!

S hogy fennyen mutatod, milyen arczú volt sok elődöd ? !

»Aemilianus ez itt, aki áll a harczi szekéren!

Curius ez — csak nézd, már elvágták fele testét! —

Corvinus vállát, meg Galba fülét veszíté el!«

Haísztalanul hányod, hogy füstös vén tabuládon

Hány nagy diktátort, meg hány lovagot mutogathatsz

Hogy ha te rosszúl élsz e Lepidusoknak előtte ?*

Sok hős lóg falódon, de te átkoczkázod az éjjelt.

Állva az ellen előtt. Hajnalban kezdesz aludni,

Mikor a kürt ezelőtt fölverte a római tábort!

Mért »Allóbrogicus ?«** s mért birja a Hercules oltárt,

Ezt a dicső szentélyt, egy Fabius, egy hiú kapzsi.

Aki úgy ellágyult, hogy nála a gyapjú se lágyabb?

Elpetyhüdt testét mindvégig dörzsöli tajttal?

Gúnyja elődeinek ? Lesz csúf méregkeverővé ?

S ősire szennyet hoz, mert szobraik összetörik majd ?

Telve lehet házad viaszos szobrokkal egészen,

Oh de azért az Erény, csakis az a valódi Nemesség!

Paulus, Cossus légy, vagy Drusus légy a szivedben!

Képök, többre becsüld mindég, mint őseidéit 1

Légy bár consul, öcsém : ott fényijének egyre előtted!

En a szivet nézem; ha kilátom a szóbul, a tettbül,

------------------------------------------------------------------------------

* Lepidus, Paulus, Cossus és Drusus nagyjellemű rómaiak.

** A Pabiusokegy őse az Allobrógokon vívott győzelméért kapta az

»Allobrogikus» melléknevet, valamint a Hercules oltára körüli szolgálatot.

Mind ez, mind az »Allobrogikus« név átszállt utódaikra is.

Aki elődeire szennyet hozott, annak házában összetörték az ősi szobrokat.

-----------------------------------------------------------------------------------

Hogy amaz ember előtt szent lészen a tiszta Igazság;

Nékem nagynevű m ár! Bár szolga-apátul eredt is,

Vagy bármily vérből: azt mondom rája, hogy »éljen!«

Éljen a jó polgár! Üdvözli a hon nagy örömmel!

Es kiabálok is úgy, hogy Egyptom népe se jobban.

Hogyha Osirist lelt. De ki mondja nemesnek az olyat

Aki sohsem méltó se nemére, se ősi nevére ?

így aztán megesik, hogy Atlassá lesz a törpe.

Holmi rühes vén eb, mely tán czammogni se bir már,

S nyalja a lámpa belét: lesz párducz, tigris, oroszlán,

Vagy még szörnyebb vad! — Hát azt biz senkise kérje

Hogy legyen ily úton Camerinus- vagy Cretinussá !*

K it dorgálok e helyt ? Rád czélzok, büszke Rubellius !

Úgy felpöffesztett az a híres drususi czímer,

Mintha bizony temagad szerzetted volna e rangot,

Mintha te tetted vón’, hogy anyád Julusnak a vére.

Nem nyomorúlt pórnő, aki sző meg fon kim a réten.

»Ti legutolsók! szólsz, hiszen azt sem tudja az ember.

Hogy melyik országból jött ebbe a földbe apátok!

Vérem Cecropi vér!« No sokáig tartson az isten,

S örvendj rangodnak! Pedig íme, a vulgus, a pórnép

Szül nagy szónokokat, kik védik ügyét az uraknak l

Mindig a nép fia ám, ki megoldja csomóit a jognak

S elűzi rejtélyit! Megy az Eufrát messze honába,

A Batavok földjén szolgálja a római nagy sast:

Ámde te mit tészsz mást, mint Cecropssal dicsekedni!

Olyan vagy, hidd el, mint Hermes szobra az utón!

Az a különbség csak, hogy amannak köbül az arcza,

Míg a te arczod hús! Mondd, trójai törzs unokája,

Hát a barmok közt nem-e az jobb, amely erősebb ?

Megdicsérjük a mént, amely úgy fut, mintha repülne

Könnyen nyer pálmát s tetszésre ragadja a circust.

Bármely gyepről jő, nemes az, megelőzve a többit;

Oh nemes az, ha a port legelői veri fel, tovaszökve.

Am Hirpinusnak csikaját** elkótyavetyélik,

------

* Főhivatalnok.

** Hirpinus az akkori idők Kincsem-je.

--------

Ha diadal nem száll a szekérre, amelybe befogták!

Bánja a kő anyját, meg a híres elődei árnyit!

Egy pár filléren túladnak rajta sietve,

Aztán húz taligát, s a nyakát is feltöri járma.

Vagy pedig odakerül Xepos malmába igásnak.

Hogy ne az őseidet — magadat bámulja az ember:

Tégy valamit magad is, mit méltó vón’ odaírni

Ahoz a sok tetthez, melyekért tiszteljük örökkön,

S tiszteltük mindég, akikre hivatkozol egyre.

Hagyjuk el azt a fiút, aki mondják, annyira gőgös,

IMert a véletlen rokonává tette Nérónak!

Ritkán épeszű az, akit ért efféle szerencse!

Eöstelném, pajtás, a te érdemed is ha csak az vón’.

Am it az ősöd tett, s nem tennél mitse magadtól!

Hej, nyomorúság az, másoktól kapni a hírünk’,

S ha az az oszlopzat, mely nélkül szétdül a házunk!

Csak az aféle növény, mely földön mászna külömben,

Csak az aféle szokott más fákon törni magasbra.

*

Decimus Iunius Iuvenalis

NEHÉZ SZATÍRÁT NEM ÍRNI

(DIFFICILE EST SATURAM NON SCRIBERE. NAM QUIS INIQUAE)

Vajmi nehéz szatirát nem költeni! S annyira meg ki

tűri e gaz várost, vasszívvel, hogy ne dühöngne,

míg Matho ügyvéd közeleg teletöltve egész új

hordszékét, s jön az is, ki besúgta nagyúri barátját,

és lesi, hogy kizsarolt nemesektől mit vehet el még

(Massa is ettől fél, őt kérleli dús adománnyal

Carus, szép Th ymelét neki küldi a gyáva Latinus);

míg öröködbe beülnek, akik hagyatékot az ágyban

szolgálnak meg, a pénz s hír fényes egébe a legjobb

úton: a dús banya vén, buja testén át törekedve?

S egy részt kap Proculeius, mig Gillo tizenegyet,

s úgy örököl ki-ki, hogy – mint kan – jól győzte-e szusszal.

Csak vigye vérének díját, sápadjon is úgy, mint

az, ki csupasz lábbal kígyóra tiport, vagy a szónok

vágyva az oltárnál – Lugdunumban – vetekedni.

Mondjam-e, hogy májam mily vad düh perzseli, míg nagy

szolgasereg tör az árvát ringyósorba taszító

rabló gyámnak utat; s ott jő a hiába elítélt

(semmi a szégyen, fő, hogy megmentette a pénzét)!

Dőzsöl reggeltől Marius száműzve, nevet zord

istenein; de, habár győztél, te, provincia, jajgatsz!

Flaccus a mécsénél méltán írhatna ezekről!

S én legyek elnéző? Tán Hercules és Diomedes

tetteit írjam, s hogy Labyrinthus szörnye miként bőg?

Vízbe lehullt ifj út s az ügyes mester röpülését?

Míg a paráznától a kerítő férj örököl (ha

nem jogos asszonya rá), s kitanulta, a mennyezetet hogy

nézze s horkoljon, noha éber az orra, a kelyhén?

Míg a cohors-vezetést más nem restelli remélni,

bár pénzét a lovak vitték el, az ősi vagyont mind

elherdálta; repül szekerén a Flaminius útján

mint új Automedon; mert így mutogatja magát ott

férfi ruhás szeretője előtt, maga tartva a gyeplőt.

Hát nem elég anyagot nyújt nagy táblám teleírni

bármelyik utca? Midőn elterpeszkedve, akár egy

Maecenas, a csaló közelít hat-szolga-cipelte

hordszékén, jobbról-balról széthúzva egészen

függönyeit. S e csodás fénynek, vagyonának a titka

egy kicsi tábla, minek hamisított volt a pecsétje.

Ott befolyásos nő közeleg, ki a könnyü, calesi

borba varangymérget tett szomjas férje elé, s vad

húgait is kitanítja – Locusta se jobban –, a férjük

kék tetemét hogy kell kiteríteni, hírre nem adva.

Vágj csak olyanba, miért börtön meg számkivetés jár:

sokra viszed! Légy jó: dícsérnek, s felkopik állad!

Mert csak a bűn terem itt kertet, palotát, tele asztalt,

régi ezüstremeket s kelyhet, bak-dísszel a szélén.

Kit hagy a kapzsi menyét rontó ipa nyugton aludni?

És kit a szajha arák s az alig serdült buja kéjenc?

Hogyha a természet szűkmarku, az indulat ihlet

versre, ahogy tud, ahogy magam és Cluvienus is írunk.

Muraközy Gyula fordítása

*

A SZATÍRAÍRÁS VESZÉLYEI

(NIL ERIT ULTERIUS QUOD NOSTRIS MORIBUS ADDAT)

Több bűnt már a jövő se tetézhet gaz jelenünkre,

vétkünk és vágyunk lesz példa a korcs ivadéknak!

Itt csúcspontra jutott a gonoszság! Nyílj ki, vitorlám,

fújva dagasszon a szél! Azt kérdezitek, hogy erővel

győzöm-e nagy tárgyam? S hogy mondom el én az elődök

közvetlen módján, mire csak késztet lobogó, vad

indulatom? De kiről nem mernék – névvel is – írni?

Bánom is én, Mucius szavaimra neheztel-e vagy sem!

„Jó, de Tigellinus: ródd meg, s mint fáklya, karóba

húzva lobog szurkos tested s lángolva világít,

vagy cirkusz fövenyén húz – meghurcolva – barázdát!”

Hát aki maszlaggal három rokonát megetette,

párnás hordszékből nézhessen gőggel alá ránk?

„Hogyha találkoztok, nyomd jól ajkadra az ujjad,

mert a besúgó ott áll, és majd rád mutat: Ő AZ!

Aeneast s Turnust hozd össze csatázni nyugodtan,

s kit sem bánt, ha nyil éri Achillest s Hercules egyre

hívja Hylast, aki vízbe esett korsója után hullt.

Ámde ha felmordul, mintegy kard-rántva, haragvón

Lucilius, dermedve pirul, míg hallja, a bűnös,

s titkolt vétke miatt a veríték üt ki a testén.

Innen a könny, a harag! Fontold ezt meg, mielőtt még

Harcra rivallna a kürt! Késő csatatéren a bánat!”

Meglátom, mi szabad, ha azokról írok, akiknek

már a Flaminius és Latin útnál porlad a teste.

Muraközy Gyula fordítása

*

A SZEGÉNYEK SORSA RÓMÁBAN

(QUID QUOD MATERIAM PRAEBET CAUSASQUE IOCORUM)

Sőt nem nyújt-e szegény sorsunk mindjüknek az élcre

bő okot és anyagot? Ha togánk csupa szenny, s köpenyünk is

összeszakadt, piszkos, ha sarunk – szétmállva a bőre –

kását kér, s nem is egy sebhellyel telve az ingünk

nagy hevenyén rávarrt vászonfoltját mutogatja?

Nincs a szegénység bús átkában rettenetesebb,

mint hogy az embereket kinevetteti! „Hogyha szemérmet

ismersz, félre! – kiált.

– A lovag-párnán ne feszítsen

az, ki a törvénynek nem elég dús; itt a kerítők

gyermeke üljön, bármely bordélyban született is!

Tapsoljon ragyogó praeco fia itt meg a vívómester

s tollrabló gladiátor sarja kinyalva!”

Így különített szét a hiú Otho buta kénye!

Hol lehet itt vő az, ki csekély vagyonával a lányét

nem közelíti meg? És a szegénynek hol jut örökség?

S hívja tanácsba az aedilis őt? Bár rég seregestül

elment volna e föld tájékáról a szegény nép!

Felvergődni nehéz annak, kinek otthoni ínség

nyomja erényeit el, s főként Rómában aligha

boldogul; itt nyomorult szállásért szinte vagyont adsz,

drága a rabtartás, és drága az oly kis ebéd is.

Itt a cserép szégyen lakomán, s lekerülve a samnis

s marsus földre, ebédnél rútnak senki se vélné,

s ott tűrné a venetus csuklya goromba darócát.

Mert hisz Itália nagy részében senki se hordja

– szó, ami szó – a togát, csak a holt. S még hogyha a gyeptől

felvert színházban pompázón áll is az ünnep,

s végül előjön az ismert vígjáték is a deszkán,

s látva a maszk sápadt színét, nagy szájhasadékát,

sír a parasztgyerek és megbújik az anyja ölében:

ott egyforma ruhát látsz első sorban ülőn és

közrendűn; ragyogó tisztsége jeléül elégnek

tartja a legfőbb aedilis is, ha fehér tunicát ölt.

Itt a ruhánk szebb, mint vagyonunk; itt gyakran a mások

ládájába a kelletinél többször belenyúlunk.

Közkeletű bűnünk ez, hisz mind cifra nyomorban

tengődünk. Röviden: mindent pénzért ad a Város.

Mondd, hogy végre köszöntsd Cossust, mily borravalót adsz,

s hogy Veiento zárt ajkkal rebbentse szemét rád?

Ez kedvence haját teszi el, más nyírja szakállát;

telve kaláccsal a ház, árulja a szolga. Dühöd jó

erjesztője, vegyél! Mi, cliensek, eképen adózunk,

s cifraruhás szolgák dugpénzét így gyarapítjuk.

Muraközy Gyula fordítása

*

A NŐK ERKÖLCSTELENSÉGE

(NUPTA SENATORI COMITATA EST HIPPIA LUDUM)

Férje szenátor volt, ám Hippia Pharos alá s a

Nílusig illant s Lagus hírhedt bástyafaláig

egy csepürágóval; (megszólta Canopus is érte

Rómát). Bánta is ő, hogy férje van, otthona, nénje,

mit neki, orcátlannak a hon vagy a gyermeki könnyek!

Sőt – csoda! – még Parist, őt sem sajnálta, a táncost.

S bár nagy bőségben, puha párnák közt, csupadíszes

bölcsőben szunnyadt mint kisded: semmibe vette

a tengert, mint hajdan a jóhírt, melynek a kényes

fekvőszékek előtt értéke igen kicsi. Átkelt

– mondom – a tyrrhén és átkelt a messzire habzó

jón vizeken bátran, noha egyik tenger után a

másik jött. Ha komoly s igaz ügy jár némi veszéllyel:

félnek a nők, szívük megdermed rémületükben,

s állni se bírnak szinte, erősen reszket a lábuk;

míg ha a céljuk rossz, hát lelkük sziklaszilárd lesz.

Férji kivánság? – borzasztó fölszállni hajóra;

akkor súlyos a víz-beszivárgás, zagyva a lég is;

aki gavallérját követi, jó annak a gyomra.

Az leokádja urát, ez matrózokkal ebédel,

jár a hajón s a kemény kötelet vígan tapogatja. –

S mégis: mily szépség, ifj ú báj fogta e nőt meg

s lobbantotta föl? És mit látott, hogy viadorné

lenni nem átallt? – Sergiolus hullatta haját már,

s csonka kezével vágyódott inkább nyugalomra.

Arcán sok csúfság ült: feldörzsölte sisakja

homlokbőrét, orrahegyén jóforma bibircsók,

s csúnya bajától folyton nedvedzett szemesarka.

Ám gladiátor volt! Hyacinthussá tesz ilyesmi.

S többnek vélte a nő mint férjét, gyermekeit vagy

nénjét és a honát. A nőknek tetszik a fegyver.

Sergius is, ha kezében bot van: ronda Veiento.

Mit tett Hippia – szörnyülködsz –, mit tett e magán-hölgy!

Nézd csak az isten-másokat és hallgasd meg: ugyan mit

tűrt el Claudius! Mikor asszonya látta, hogy ő már

alszik: jobbnak vélte a gyékényt, mint Palatinus

dísz-ágyát, és éjjeli kámzsát vett e nagyúri

ringyó s egyetlen szolgálóval kilopódzott.

Szőke parokával hollófürtjét betakarta

s ócska ruhában surrant a bordélyba, külön kis

cellájába. S arany melldísszel, meztelen állt ki,

s Lyciscának híva magát mutogatta hasát, mely

téged hordott volt, fejedelmi Britannicus. Édes

szóval alkudozott és pénzét megkövetelte,

s fekve hanyatt sok férfinak itta magába szerelmét.

Majd, mikor a gazdasszony szétküldötte cicáit,

ment ő is búsan, de utolsóként lehetőleg,

gyúlt ágyéka hevétől még lángolva, mivel csak

meglankadt egy kissé, ám ki azért nem elégült:

s árnyas, rút arccal, mécs-füsttől megfeketedve

vitte a bordély bűzét vissza az isteni ágyba.

*

Tudnak már ama jó istennő titkairól, ha

ágyékuk dagadoz, mert fölgerjedtek a bortól,

síptól s kürttől; száll a hajuk, s ordít Priapus sok

bősz ménádja. Milyen hévvel gondolnak az ágyra,

ó, mily hangon tör ki a sodró vágy, milyen árban

dől végig lábszárukon az óbor zuhatagja!

Most Saufeia letéve füzérét sorra kihívja

a széplányokat és győz is roppant csipejével;

ő meg imádja Medullinát s neki adja a pálmát

jó mozgásáért: nők közt felér a derékség

a születéssel. Már ez nem játékos utánzás:

tiszta valóság mind, s úgy, hogy fölgyúlna hevétől

a vénségbe-hűlt Priamus s Nestór is, a sérves.

Majd nem tud már várni tüzük, majd nőnek a nő már

nem kell, s akkor a barlangból fölzeng az üvöltés:

Férfiakat! Nem tiltja az ég! Ha alusznak a fickók,

öltsön az ifjú kámzsát, s jöjjön, szedje a lábát!

Nincsen senki? – a szolgák is jók! Ez se megy? – akkor

jöjjenek a vízhordók! Hogyha ilyen sem akad, s ha

ember végképp nincs, nem késnek, hogy legalább egy

hím-csacsi vágyának farukat párzón odadugják.

Csorba Győző fordítása

*

A KÖLTŐK NYOMORÚSÁGA

(SED VATEM EGREGIUM, CUI NON SIT PUBLICA VENA)

Nagy, kitünő költőt, aki nem szól köznapi hangon,

és a mesét se szokott szálból fonogatja, se ismert

tárgyú versre nem üt hétköznapias veretet, kit

elképzelni tudok, de mutatni sehol se találok –

csak bajt nélkülöző lélek formálhat, amit gond

nem mar, s lombok alá vágyódhat, az aoni forrást

kortyolhatja.

De dalt soha az nem zenghet a Múzsák

barlangjában, meg thyrsust se ragadhat, akit bús

pénztelen ínség nyom, s éjjel-nappal sanyarog csak.

Flaccus jól teleette magát, s azután „evoé”-zik!

Szállhat-e szelleme fent úgy, hogy nemcsak dala gondja

gyötri a szívét, hogy nemcsak Bacchus meg Apollo

ihlete tölti be? Két gond nem fér benne meg együtt!

Hogyha a szellem szárnyalhat s nincs ágytakaróra

gondja, csak akkor képes az égilakók fogatát és

arcát látni, s hogy Rutulust hogyan űzi Erinys.

Mert ha eléggé jó szállást nem kap s vele szolgát

Vergilius, nem fon fürtjébe a Furia kígyót,

és a süket kürt sem nyög.

A régi tragédia hangját

érje el – ezt várnánk – Rubrenus Lappa, kinek, míg

„Atreus”-t írta, került zálogba edénye, ruhája?

Arra szegény Numitor, hogy talpra segítse barátját,

Quintillának meg jut ajándék! S bezzeg oroszlánt

venni se koldus, bár idomított vadja örökké

húst követel: no, de persze az állat aligha kerülhet

annyiba, mint amit egy költőnek emészt fel a gyomra!

Márvány kertjeiben, hírének örülve, heverhet

Lucanus; de mit ér Serranusnak meg a vékony

Saleiiusnak a hír, bármily nagy, hogyha csupán hír?

Statius elragadó, szép hangján hallani kedvelt

„Th ebais”-át fut a nép, ha a Várost kedvre derítve

megjelöl egy napot; úgy leigázza szivünket igéző

bája, s olyan hő vágy él – hallani őt – a tömegben.

Ám amikor padokat tör szét a siker, maga éhen

vész, ha Paris meg nem veszi még nem adott ,,Agaue”-ját.

Soknak ad ez kegyesen hadi főtisztséget is és húz

féléves gyűrűt költői kezére aranyból.

Nincs nemes úr, aki ád? Ad a színész! Kérve kilincselsz

még Camerinusnál, Bareánál s más nagyuraknál?

Praefectust „Pelopea” csinál s „Philomela” tribunust!

Mégis, a költőt, kit dobogó táplál, ne irígyeld!

Lelsz-e ma Maecenast? Hol akad most egy Proculeius

vagy Fabius? Van-e új Cottánk vagy Lentulusunk most?

Hajdan díja felért a tehetséggel; sok igen jól

járt, ha decemberben sápadt, s egy nap sem ivott bort.

Muraközy Gyula fordítása

*

A VAKHIT

(INTER FINITIMOS VETUS ATQUE ANTIQUA SIMULTAS)

Ombos s Tentyra két szomszédos város. Ezek közt

ősi viszály van; e gyűlölség sose hal ki: tüzel s nem

gyógyul a seb ma se még. Ez a roppant indulat abból

támadt, hogy mindkét szomszéd útálja a másik

isteneit, s csakis azt gondolja imádnivalónak,

kit maga félve imád.

De, hogy ünnepe jött el az egyik

népnek, a másiknak vezetői, vezérei jónak

látták kapni a jó alkalmon, hogy ne derűsen,

vígan teljen a nap, s hogy nagy lakomájuk az útra

s templom elé tett asztalnál élvezni ne tudják

éj-napon át virrasztva a pamlagukon, mit a napfény

éppúgy lel hetedízben is olykor. Egyiptom igen vad

föld csakugyan, de magam láttam, hogy költekezésben

barbár népe Canopus rossz hírét is eléri.

S hozzá mily könnyű leteperni a bortól elázott,

tántorgó, dadogó embert. Szerecsen fuvolások

fújják, táncol a sok-sok férfi , virág a fején vagy

– már amilyen – balzsam s koszorúk bőséggel.

A másik

félben az éhes düh forr, s felgyúlt vérrel először

hangos perlekedést kezd, mely riadója a harcnak;

majd ugyanily zajjal csap a két párt össze: a puszta

kéz dúl dárda helyett, seb nélkül alig marad ott áll,

egy ép orr ha akad, vagy tán még egy se, csatájuk

végén. Mindenhol csupa torzzá vert pofa, fél arc

tűnik elő, a bevert koponyák tört csontja kilátszik,

és a szemekből hullt vérszenny mocskolja el öklük.

Tréfának hiszik ezt ám még maguk is, katonásdi

gyermeki játéknak, míg nem holtakra tipornak.

Szent igaz is! Mire ily nagy harc sok ezernyi tömeg közt,

hogyha halott egy sincs? Hát gyorsabban rohamoznak,

s kezdik a sziklákat felszedni kezükkel a földről,

majd hajigálni a lázongások e régi, közismert

fegyvereit. De nem Aiax s Turnus nagy köve volt ez,

sem mivel Aeneast Tydídes dobta derékon,

nem, csak olyan, mit e hősöknél sokkalta silányabb

mostani ember jobb keze is fel tudna emelni.

Mert korcs volt ez a fajta Homeros napjaiban már,

s most csupa rút, pulya és hitvány embert szül a földünk,

megveti és kikacagja, ha ránéz, bármelyik isten.

Messze kalandoztunk – térjünk tárgyunkra. Az egyik

fél, amidőn újabb csapatokkal nő, vasat is mer

rántani, és gyilkos nyíllal megujítja a harcot:

Ombos elől gyorsan hátat fordítva szalad meg

árnyas pálmájú szomszédos Tentyra népe.

Egyiket elfogják, ki a félsztől túl nagy iramban

futván hasra esett; ezt kis falatokra, sok apró

részre szakítják szét, hogy mindnek jusson a testből,

melyet a győztes horda, körülrágcsálva a csontot,

felfal egészen; nem kellett forróvizes üst, nyárs,

annyira sajnálták az időt, hogy várjanak addig,

míg megfő. Ízlett az nyersen is éppen eléggé!

Szinte öröm, hogy ilyen bűn nem fertőzte a lángot,

melyet a földnek adott égből elorozva Prometheus

egykoron. (Üdvöz légy, tűz, ősi elem, s hiszem, örvendsz

néki te is!) – Ki belékóstolt falatozva a holtba,

semmi egyéb húst az jobb étvággyal sosem ízlel.

Kár töprengeni, hogy csak az elsők torka talált-e

élvezetet szörnyű bűnükben, mert aki később

jött, hogy a test eltűnt, az is ujjaival kaparászni

kezdte a földet, hogy valamit kóstoljon a vérből.

*

…………Hogy az embernek milyen érző

szívet adott, igazolja a természet maga, azzal

hogy könnyekre fakaszt, mely a legszebb emberi érzés.

Megkönnyeztet, amint a barátunk védi hamis vád

ellen ügyét, dúltan; s ha az árvagyerek kirabolva

gaz gyámját pereli, s lányos haja szinte zavarba

hoz, hogy a könnymart arc inkább nem lánygyereké-e.

Sírni a természet késztet hajadon temetésén,

vagy ha a föld csecsemőt takar el, ki a máglya tüzére

még apró. De melyik jólelkü, Ceres papi rendje

titkos fáklyatüzét érdemlő férfi ne vágyná

osztani bárki baját? A különbség itt van a néma

állatok és köztünk! Hisz ezért kaptunk egyedül mi

méltóságteli szellemet, isteni dolgokat értőt,

s létrehozunk művészeteket s gyakoroljuk, az égi

várból földbe került szikrát hordozva szivünkben,

melynek híján van, ki a földet nézve legörnyed.

Létet adott csak nékik mindünk létrehozója

kezdetben, de nekünk lelket, hogy a kölcsönös érzés

bírjon rá a segélykérésre, -adásra; hogy álljunk

néppé össze a szétszórtságból, s hagyva a régi

berket, költözzünk ki az ősök lakta vadonból,

házakat építsünk, és hajlékunk közelében

álljon a másik ház, álmunk viszonos bizalommal

védje a szomszédos küszöb, és hogy az összeeső vagy

sebtől roskadozó polgárt megvédje a kardunk;

hívjon harcba közös kürt, és ugyanegy torony óvjon

mindünk, és ugyanegy kulcs zárja reánk kapuink is.

Ám egyetértés több van a kígyók közt is. A pettyes

vad rokonához nem nyúl, és mikor ölt meg oroszlánt

másik oroszlán, mert az gyengébb volt? Melyik erdőn

hullt hosszabb agyarú kantól megdöfve a vadkan?

India tigrise is békét köt örökre a másik

bősz tigrissel, a vad medvét kíméli a medve.

Ámde az embernek gonosz üllőn verni halálos

fegyvert most nem elég már, bárha a régi kovácsok

ásó- és kapaedzéshez szoktak csak, ekétől

fáradtan nem tudtak kardokat is kalapálni.

S látunk népeket itt: szívük dühe úgy se lohad, ha

széttépnek valakit, de a mellét, karjait, arcát

ételnek hiszik ők. Mit mondana Pythagoras most

erre, s e borzalmak láttán hova nem menekülne,

ő, aki egy állathoz sem nyúlt, mintha az ember

volna – s még némely veteményt sem vett be a gyomra?

Muraközy Gyula fordítása

p.s.:

Forrás:

A római köültők antológiája