Iránytűből útkereső – Moncz Attila publicisztikája
Alighanem általános igazság, hogy ha valaki be akar vágódni egy németnél, előhozza neki a berni csodát (Das Wunder von Bern), a római mágikus estét (az 1990-es vb-döntő napját), a szívek világbajnokait (a 2006-os világbajnoki bronzérmes együttest) vagy a Brazília elleni 7–1-et. Ha meg talán örökre meg akarja utáltatni magát, akkor felveti Geoff Hurst Wembley-ben szerzett gólját/nem gólját (az 1966-os vb-finálé sorsdöntő találatáról máig vita van, hova vágódott le a labda a lécről), a córdobai gyalázatot (az 1978-as vb-n az Ausztriától elszenvedett 3–2-es vereséggel esett ki a Nationalelf), netán a gijóni meg nem támadási szerződést (1982-ben az osztrákokkal összefogva csúnyán kiejtették Algériát a vb-ről). Merthogy a hétfőn Ukrajna ellen az ezredik hivatalos mérkőzését lejátszó német labdarúgó-válogatott szereplése, továbbmegyek, megjelenése, szerepvállalása közügy, legalább kétévente, az aktuális világverseny idején társadalom- és közösségformáló tényező.
Ahogyan a Süddeutsche Zeitung fogalmazott, a válogatott gyakran a korszellem képviselője volt, tükrözve az áramlatokat és a véleményeket. Aligha véletlen, hogy a nemzeti tizenegy máig legfontosabbnak tartott győzelme az 1954. július 4-én a Magyarország elleni világbajnoki döntőben aratott 3:2-es siker. A második világháborút követő eltiltás, illetve elszigeteltség után ez hozott változást a közhangulatban, ez adta vissza az akkor éppen „csak” nyugatnémetek nemzeti büszkeségét. Ezen felhevülve Peco Bauwens, a német szövetség – egyébként nemzetiszocialista múltja miatt sokat bírált – elnöke a müncheni Löwenbräukeller vendéglőben olyan győzelmi beszédet tartott, hogy azt az ünnepséget élőben közvetítő Bayerischer Rundfunk az adásidő túllépésére való hivatkozással percek alatt lekeverte. Végül is sikerült neki Odintól az ezeréves német birodalomig eljutnia...
A Nationalelf viszont akkortól szimbólum lett, élén a csapatkapitány (a hatvanas évekbeli bevezetése miatt karszalagot egyébként sohasem viselő) Fritz Walterrel, sokan bennük látták a későbbi gazdasági csoda előfutárait is. Hogy tessék, itt vannak, akik semmit sem örököltek, viszont a saját tudásukra és erőfeszítésükre építve a csúcsra értek. Később a többi világbajnok válogatottban ugyanígy megtaláltak egyfajta mágiát a németek. Az 1974-es királyok megmutatták, milyen, amikor egy tehetséges generáció (Franz Beckenbauer, Sepp Maier, Gerd Müller, Wolfgang Overath, Günter Netzer és a többiek) kihozza magából a maximumot. Az 1990-ben, kevéssel a német újraegyesítés előtt megkoronázottak elképesztő energiát sugároztak, ők voltak a „nemzet lángoló fáklyái”, a „világítótorony” Beckenbauerrel a kormánykeréknél. A 2014-es együttes pedig a Brazília elleni elődöntőben bemutatta a tökéletes labdarúgást, majd a döntőben a másik nagy vb-ellenlábast, Argentínát is térdre kényszerítette.
Úgy tűnt, a brazíliai arany csak a kezdetét jelenti egy hosszabb győzelmi periódusnak, hiszen az immár aranyos generáció mögött korosztályos Európa-bajnokok sora várt bevetésre (volt honnan meríteni, 2008–2009-ben minden korcsoportban született német Eb-arany), de ebből egyelőre nem lett semmi. És az Ukrajna elleni 3–3-at elnézve a 2024-es Eb-n sem törik meg a rossz széria. A 2016-os Eb-n még egy bronzzal sikerült jelentkezni, azóta viszont két csoportkörös vb-búcsú, illetve egy Eb-nyolcaddöntő szerepel az eredménylistán. Igaz, legalább a kontinensen egyedülálló sorozat nem szakadt meg, és a németek 1954 óta minden világbajnokságon, 1972 óta pedig minden Európa-bajnokságon ott vannak.
Több német lap is párhuzamot von a válogatott és a gazdaság teljesítőképessége között (hajdan mindkettő kontinenselső volt, mára mindkettő az arcát és erejét keresi), ahogyan felveti a csapat és a politikum, illetve a közélet közötti kölcsönhatás most éppen negatív hatását. Akadt médium, amely megemlítette, az együttes legkésőbb 2015-ben elveszítette az iránytűjét, illetve maga is megszűnt iránytűnek lenni, valamint nincs benne olyan erős kötőanyag, amely nélkül a korábbi diadalok elképzelhetetlenek lettek volna. A bevándorlási politika (nem feltétlenül a szükségessége, hanem az érkezők létszáma), illetve a katari tornához köthető szivárványos ügyek a közvéleményhez hasonlóan a csapatot is megosztották. És a korábbi évtizedek tapasztalata alapján ameddig nem tér vissza az egység, az Einheit, addig a tartós előrelépésre kevesebb az esély.
Holott a 2024-es Eb tornaigazgatója, a válogatott örökös tiszteletbeli csapatkapitánya, Philipp Lahm a minap az angol The Guardian című lapban írt publicisztikájában nem győzte hangsúlyozni a labdarúgás és a nemzeti tizenegy mindenekfelettiségét. „A futball a népszerűségének köszönhetően eszköz a nagy célok eléréséhez. Az emberek figyelnek rá, fergetegesen ünnepelnek, és minden rivalizálás dacára összetartanak. A szórakozás és a közösségformálás ezen csomagja egyedülálló, ilyet máshol nem kapni – fejtegette a 2014-es világbajnok gárda kapitánya. – A válogatott pedig ezen belül is különleges. Az edzők nem vásárolhatnak sztárokat, a játékosok nem választhatják meg, melyik csapatban szerepelnek. Ez személyes ügy. Száztizenháromszor viseltem a nemzeti mezt, és mindig más élmény volt, mintha a klubomban játszottam volna. Rengeteget fejlődtem. A bálványait csodáló szurkolóból, majd válogatott játékosból a demokratikus országát képviselő, azért felelősséget érző, a csapata útját figyelemmel követő kapitány lettem. Most pedig olyan torna igazgatója vagyok, amelyen az európai értékeket akarjuk ünnepelni és erősíteni.”
Lahm a 2006-os nyári mese, a Sommermärchen alatt döbbent rá igazán, hogy a labdarúgásnak sokkal mélyebb jelentése van, mint maga a játék. Ezt a mélyebb tartalmat volt hivatva erősíteni a hétfői mérkőzés is, amelynek bevételét karitatív célra, a háború ukrajnai kárvallottjai megsegítésére fordítják.
Azok után, hogy a DFB és partnerei a harcok kezdete óta tízmillió eurót adtak ukrajnai szociális projektekre, most itt az újabb segélycsomag. „A német válogatott ezredik mérkőzése nagyon különleges esemény. Ezt felhasználva egyértelmű jelzést akarunk küldeni, hogy békére, nemzetközi megértésre van szükség. A háború és a rombolás ellen szeretnénk állást foglalni” – jelentette ki Bernd Neuendorf, a szövetség elnöke.
Az alkalom miatt a DFB még azt is vállalta, hogy a fontos mérföldköveknél rendre jelen lévő Svájc (amellyel története első meccse mellett az I. és a II. világháborút, valamint az újraegyesítést követő első mérkőzését is vívta, ahogyan az első hazai és idegenbeli győzelmét is aratta) helyett Ukrajnával találkozzon. Valahol ennek is ugyanolyan szimbolikus jelentése volt-van, mint oly sok mindennek a német nemzeti együttes történetében. Ide sorolhatjuk, hogy az egységesség jegyében az első válogatott találkozóra nem a legjobbakat hívták be (holott a mérkőzés szlogenje így hangzott: „Németország 11 legjobb játékosa Svájc 11 legjobb játékosa ellen”), hanem minden tartományi szövetségből mozgósítottak futballistát. Vagy hogy a vezetői kvalitásokra a kezdetektől óriási hangsúlyt helyeztek, hiszen 1926-ig még csak szövetségi kapitány sem volt, hanem a mindenkori csapatkapitány határozta meg a taktikát. Azt követően pedig jöhetett az állandóság, a főnöki székben az elmúlt 97 évben mindössze tizenegyen ültek, és közülük senkit sem rúgott ki a DFB. Még a legrövidebb ideig (619 nap) és a legrosszabb mérleggel (tíz győzelem, hat döntetlen, nyolc vereség) lelépő Erich Ribbecknek is meghagyták a választás jogát a 2000-es katasztrofális Eb-szereplést követően. Volt benne annyi, hogy a Portugália, Románia és Anglia mögött egy ponttal és egy szerzett góllal „kiharcolt” utolsó helyet követően lemondjon…
Hansi Flick, a jelenlegi szövetségi kapitány jövő évében is benne van egy hasonló lépés, látva a csapat közelmúltbeli produkcióját. Bár a Nationalelfet sohasem szabad temetni, hiszen Berntől Münchenig csodák és mesebeli történetek kísérték az eddigi ezermeccses útját.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
|
