A különbség ég és föld az első és másodosztály között.
Nem minden esetben a tudás tekintetében, hiszen láttuk a budafoki labdarúgókat, miként meneteltek a Magyar Kupa döntőjéig, úgy búcsúztattak élvonalbeli klubokat, hogy játékminőségben sem maradtak alul, sőt!
Azonban nem mindegy, hogy egy futballista a Groupama Arénában, a debreceni stadionban, esetleg a Megyeri úton fut ki a soros bajnokijára, vagy vasárnap kora délután Kozármislenyben, Tiszakécskén vagy éppen Csákváron végzi a szokásos meccs előtti bemelegítést – és ezzel egyáltalán nem szeretném megbántani a felsorolt települések egyesületeit.
Éppen ezért a Mezőkövesd, a Honvéd, a Fehérvár és talán még a ZTE számára most óriási a tét, ott a kés mindegyikük torkán, a négyből egy elvérzik az évad végén, kénytelen-kelletlen a másodosztályba száll alá, ahol minimum a purgatórium, de inkább a pokol vár rá. (A Vasas már készülhet rá, isteni csoda kellene, ha megmenekülne.)
Tavaly nyáron nagyon nehéz lett volna megtippelni, mely csapatok küzdenek majd a kiesés ellen, mert rendkívül kiegyenlítettnek tetszett a mezőny, s amikor erről bárkivel beszélgettem, látatlanban azonnal a kecskemétieket mondtam mint az egyik csapatot, amely nem tud megkapaszkodni az élvonalban. Látjuk, mekkorát tévedtem... Nem vigasztal, hogy vélhetően mások is hasonló véleményen voltak, ellenben nagyon örülök, hogy a Bács-Kiskun megyeiek a saját útjukat járva, magyar játékosokat szerepeltetve végigszárnyalták az évadot, és a legstílusosabb futballal rukkoltak ki.
Abban is egészen biztos voltam, hogy a Mol Fehérvár a dobogóért fog küzdeni, főleg azok után, hogy az Európa-konferencialigában a rájátszásig menetelt, majd nyert a bundesligás Köln otthonában, és nem sok hiányzott, hogy csoportkörös legyen. Aztán most ott tartunk, hogy három fordulóval a zárás előtt kieső helyen szerénykedik a piros-kék együttes. A szurkolók jajkiáltása pusztába kiáltott szó, a játékosok többsége ebben a helyzetben is szenvtelen arccal menekül a vesztes meccs után az öltözőbe, hiszen ők profik, dolgoznak rendesen, csak valahogy meccsek óta nem sikerült igazi gólhelyzetig sem eljutniuk – de majd a végjátékra varázsütésre minden megjavul, mert az edzéseken olyan jól működik minden, legalábbis azt hiszik. Székesfehérvár polgármestere, Cser-Palkovics András kívülállóként mondja meg a tutit és vélhetően az igazságot: a Mol Fehérvár mára elszakadt a Videoton messze ágazó gyökereitől, a soknemzetiségű öltözőben nemhogy identitás nem létezik, de a minimális szenvedély sem tükröződik az arcokon – tisztelet a kivételnek, akinek talán még van valami fogalma, mit jelentett a magyar labdarúgásban ez a klub az elmúlt ötven évben. Az egyesület által biztosított autók leszáguldanak a fővárosból az M7-esen a fehérvári Auchanig, mennek egy-két kilométert a Szárcsa csárdáig, ott balra fordulnak, és máris a stadionnál vannak. A belváros, ahol az élet zajlik, ahol az igazi fehérváriak élnek, dolgoznak, lélegeznek, csak nagyon kicsivel van arrébb, mégis leküzdhetetlennek tűnik ez a távolság és az esély, hogy a labdarúgók igazán beilleszkedjenek ebbe a Budapest-közeli, mégis sajátos atmoszférájú, hangulatú városba, a közösségébe. Hol vannak már azok az idők, amikor Karsai Lászlót meg lehetett szólítani néhány mondat erejéig az Országalmánál, össze lehetett futni Tiber Lacával a szaunában, vagy esély nyílt Szabó Józsi vállait megveregetni a piacon a góljai után... Más világ van, több pénz, de kevesebb emberség, nyíltság, direkt kapcsolat. És nyilván ez vezetői felelősség is, mert a jelenlegi Fehérvárban vélhetően nem is követelik meg, hogy a játékosok együtt lélegezzenek a várossal, ők csak bejárnak a munkahelyükre, amelyet lehet szeretni, nem szeretni. Igények vannak – mégpedig nem is kicsik –, az ellenszolgáltatás viszont szerény. A legaggasztóbb, hogy nem is látszik a fehérvári futballisták többségén, hogy fájna nekik, ami történik.
Aztán lehet, hogy tényleg csak elment az önbizalom, ez azonban minimum tréfás, amikor az ember a bérekről keringő pletykákat hallja. Az viszont tény: a tavasszal nemcsak az eredménytelenség volt borzasztó, hanem a játék is egyre rosszabb lett, és a forma alapján ki kell mondani, ha gyökeres változás nem áll be a teljesítményben és a hozzáállásban, a Vasas mellett a fehérváriak búcsúznak az NB I-től.
Pedig néhány héttel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy a Honvéd tart fővárosi sorstársával együtt a második vonalba, mert Kispesten hasonlónak tűnt a helyzet, csak aztán az egyéni képességek tekintetében gyengébb (bár már ezt is megkérdőjelezem) együttes egyszerűen jobban akarja a bennmaradást a fehérváriaknál. Ez az akarat pedig pontokban, egy-egy győzelemben manifesztálódik, s mivel a riválisok sem táltosodnak meg, a szerény gyűjtögető életmód is elegendő lehet az életben maradáshoz. Persze aztán a Honvédnál is el lehet gondolkodni, hogy hosszú távon mi legyen a terv, mert néhány éve még nagyon nem így nézett ki a jövő és a hangulat a piros-feketéknél.
És ott van még a Mezőkövesd is, ahol Kuttor Attila valószínűleg tisztában van a lehetőségeivel. Ennek megfelelően szabja meg a taktikát, tipikus célfutballal akarja megmenteni a matyóföldieket, és a játékosok egymásba vetett hite, szervezettsége eredményezheti a bennmaradást. Egyéni képességek és lehetőségek alapján talán a kövesdieknek kellene búcsúzniuk, mégis lehet, hogy a közösség és az öltöző ereje többet ér, mint a meg nem értett sztárok gyülekezete, akik fél szemükkel folyamatosan azt lesik, mennyit erősödik a forint az euróval szemben, és járnak így rosszabbul a fizetésnapon.
A ZTE viszont lendületből végigviheti ezt az évadot, az edzőcsere és a Magyar Kupa-győzelem olyan hitet és önbecsülést kölcsönözhet a társaságnak, hogy a végén már csak egy rossz álom lesz a tavaszi bukdácsolás. A sportigazgató Sallói István pedig egy idényben vállalhat szerepet a Mol Fehérvár kiesésében és a Zalaegerszeg megmentésében...
A mellébeszélések ideje lejárt, jön az utolsó ötven méter, három mérkőzés, amely életről-halálról dönt. Ezekből a pillanatokból már nem mindig a művész és a zseni kerül ki jól, hanem a harcos, a katona, a közlegény, aki félelmet, fájdalmat nem ismer, mindig a célt kémleli, és „kivési” magának az utat a végső megdicsőülés felé. A mentális erő szerepe megsokszorozódik, a lojalitás, a klubszeretet és a közösségbe való beágyazódás jelenthet olyan különleges adalékot, amellyel egy ilyen versenyfutást meg lehet nyerni. Azok a futballisták, akik sok millió forintos bérért szerződtek Magyarországra, most megmutathatják, milyen minőséget képviselnek, de sokkal fontosabb, hogy ezekben az helyzetekben ki tudják domborítani pozitív emberi tulajdonságaikat. Ez talán a személyes sorsukra is jótékony hatással lesz, mert a játékosmegfigyelők, a menedzserek és az edzők sem csak azt figyelik már, amikor szerződtetni szeretnének valakit, hogy pontosak-e az ötvenméteres indításai, vagy bejönnek-e a biciklicselek nagy sebességű futás közben, hanem elemzik a testbeszédet, a meccs közbeni viselkedést, a hozzáállást a társakhoz, és informálódnak elkötelezettség, elhivatottság, nyitottság tekintetében is.
Szoros az állás a tabella alján, nehéz megmondani, ki megy a másodosztályba május végén, de az biztos, bárki is lesz, ott megújulásnak kell következnie. Az NB II követelményei egészen különlegesek, nehezen alkalmazkodnak hozzá az élvonalból frissen kieső klubok, így nem garantálható az azonnali visszajutás. A bibliai hét szűk esztendő mindenkinek fájdalmas lehet, most még itt a lehetőség elkerülni – de tenni kell érte.
Sokat!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
