Azt tartják, akkor igazán jó egy játékvezető ténykedése, ha észre sem lehet venni, hogy a pályán van. Ez persze inkább amolyan metafora, hiszen annyi az ellátandó feladat, személye pszichésen ma már olyan mértékben megterhelt, hogy nincs az az eseménytelen mérkőzés, amelynek végén úgy kapnánk a fejünkhöz, hogy jé, ki is volt az a neonszínű mezben rohangáló alak? Meggyőződésem, hogy messze nem vagyok az egyetlen, aki legalább akkora figyelemmel követi a sípos, fülhallgatós ember produkcióját, mint a „gondjaira bízott” játékosokét. Leginkább szurkolva neki, hiszen ha ő megfelelő formában van, jóval kevesebb akadálya marad annak, hogy összességében is látványos előadásban legyen részünk.
A bírót kiszolgáltatott alaknak tartom, akinek nincs lehetősége esetlegesen elhibázott döntései korrigálására. Míg a balhátvéd bakiját semlegesítheti a jó ütemben keresztező középhátvéd, a kapusról kipattanó labdát a lelátóra bikázhatja az érkező társ, a közelmúltig a játékvezető volt a futballmérkőzés egyetlen olyan szereplője – na jó, partjelzőivel együtt harmadmagával –, akinek sohasem járt második esély. A VAR-os világ jókorát árnyalt ezen, de ők alapjában véve a külső segítség igénybevételéből sem jönnek ki egyértelműen jól. Aki ugyanis nem veszi igénybe a művi segítséget, annak nincs önkritikája, aki pedig minden fülbe sugdosott ajánlásra kirohangál a partvonal mellé „tévézni”, annak egyénisége nincs. Menekvésre esély sem kínálkozik.
De ezek csak amolyan szélsőségek, amelyek között folyamatosan zajlik a puhítás, a gyomrozás, a megfélemlítés. Szalonképesebben fogalmazva a lélektani hadviselés, amellyel a játékosok igyekeznek kikezdeni a bíró önbizalmát, elültetni benne a kétely magvát. Abban a reményben, hogy kiélezett helyzetben majd a benne életre keltett sok apró kis ördög megbillenti a higgadtságát. Megy a duma, az örökös duruzsolás, ember legyen a talpán, aki képes mindezt megfelelő egyensúlyérzékkel kezelni. Mert aki mindjárt az elején sárga lappal igyekszik elejét venni a reklamálásoknak, arra rögtön rásütik a bélyeget, hogy főszerepre vágyik, nem létező tekintélyét lapözönnel próbálja megteremteni. Aki viszont hagyja, hogy telebeszéljék a fejét, az képtelen kézben tartani a mérkőzést, engedékenységével szinte megágyaz későbbi súlyosabb következményeknek.
A szüntelen kommunikációs szőnyegbombázás a nézőknek is zavaró. A kanapék népének a televíziós közelképek szinte lehetővé teszik a párbeszédek dekódolását, magas találataránnyal lehet szájról olvasni a játékosok méltatlankodását, értetlenkedését, a tajtékzóan kirobbanó vaskos kifejezéseket. És mivel a mai csúcsfutballt meglehetősen magas sebességfokozaton, igen sok testi kontaktus közepette játsszák, a jelenség nem túl szimpatikus velejárójává vált az ütközéseket követő indokolt vagy megjátszott szenvedés, a játékvezető reagálása, illetve ezen esetek figyelmen kívül hagyása. Ez az interakció állandó ingerültségi állapotot tart fenn, amelynek hatása alól a szurkoló sem képes kivonni magát. Így romboljuk egymás jó hangulatát, annyi különbséggel, hogy a pályán lévők idegsejtjeinek pusztulása legalább nem mindennapi mértékű „órabér” mellett zajlik. Ami azért nem elhanyagolandó különbség.
Az sem ritka, hogy a hangulati befolyásolás eszközét amolyan megelőző csapásként immár a mérkőzések előtt is bevetik. Az egyelőre megállíthatatlannak tetsző zuhanásban lévő Chelsea kedd este a Bajnokok Ligája-negyeddöntő visszavágóján éppen a Real Madrid ellen próbálta enyhíteni ezen évad katasztrofális következményeit – mint kiderült, esélytelenül. A londoniak kísérlete az első meccsen elért kétgólos győzelem ellenére sem ígérkezett veszélytelennek a Real számára, talán ez, talán mélyebb rétegekben fortyogó frusztrációk állították már előzetesen fókuszba a meccs játékvezetőjét, Daniele Orsatót. Az egymást óhatatlanul kioltó sűrűséggel hömpölygő futballélmények dacára talán még sokan emlékeznek az olasz bíró néhány hónappal ezelőtti, a világbajnokság argentin–horvát elődöntőjében nyújtott vitatott produkciójára. A 3–0-s argentin győzelmet hozó mérkőzést követően ragadtatta magát tőle szokatlan kirohanásra Luka Modric, aki a Marca című spanyol lapban minősítette Orsatót. „Nem szoktam a bírókról beszélni, de most muszáj – mondta akkor a horvát középpályás. – Ő az egyik legrosszabb, akit ismerek. Nem csak a mostani mérkőzés alapján gondolom ezt. Kizárólag rossz emlékem van róla, borzasztó játékvezető.” De madridiként sem sorolja a „baráti” bírók közé, miután a 2020-as Real Madrid–Manchester City BL-nyolcaddöntő hajrában büntetőt ítélt a vendégek javára, majd kiállította Sergio Ramost, aki így a visszavágót is kénytelen volt kihagyni. A történtek fájdalmát anno az is növelte, hogy a City jutott a legjobb nyolc közé.
A két sportember, Orsato és Modric Katar óta nem találkozott egymással, a digitális örökkévalóság kőtáblája, az internetes emlékezet azonban természetesen felidézte azokat a szavakat, amelyek után bizonyára sokan feszült figyelemmel követték kettejük „meccsét”. A kedd esti „párharc” hetven percen át különösebb egymásnak feszülések nélkül zajlott, ám a sors gondos koreografálásában elérkezett a perc, amikor a Chelsea német csatára, Kai Havertz Modric mellett esett el a tizenhatoson belül. Ahogy mondani szokás, a feszültséget vágni lehetett volna: lesz-e ebből tizenegyes? Nem lett, sőt, a VAR-vizsgálat után sem, így az eset eszkalálódása elmaradt, azt hiszem, mindannyiunk megnyugvására.
Modric amúgy nem tartozik a nagy vehemenciával méltatlankodó futballisták közé, bár a horvát válogatott csapatkapitányi minőségében természetesen joga és kötelessége szóvá tenni az együttesét érő méltánytalanságokat. Akárcsak Lionel Messinek, aki a pályán mindössze egy felemelt ujjig merészkedett Katarban Antonio Mateu Lahozzal szemben ama „véres” argentin–holland vb-negyeddöntőn, amelyen a spanyol játékvezető számolatlanul osztotta a lapokat. Az argentin cséká mérkőzés utáni mérsékeltségét bizonyára az is magyarázza, hogy végül csapata nyerte meg a pattanásig feszült összecsapást: „Nem akarok a játékvezetőről beszélni, mert megbüntethetnek. Nem mondhatom, amit gondolok, de ez a bíró nem nőtt fel ennek a mérkőzésnek a szintjéhez.” Lahoz „bőkezűsége” amúgy korábban is legendás volt, és az is, hogy elsősorban a saját tekintélyén eső csorbát igyekszik lapokkal kiköszörülni. Miközben az idézett vb-meccsen két, a végeredményt döntő módon befolyásoló esetnél – Messi tizenegyesgólja előtt a Marcos Acuna elleni szabálytalanságnál, valamint a 90+11. percben a hollandok egyenlítő gólja előtti szabadrúgást megelőző faultnál – is jó döntést hozott. De ma már mindenki csak a spanyol nemzetközi játékvezetői búcsúját jelentő lapesőre emlékezik.
És akkor még nem beszéltünk arról a típusról, aki ellentmondást nem tűrő testi és verbális kommunikációval igyekszik elejét venni a játékosok különvéleményének. Ehhez persze nem árt a megfelelő hangerő, illetve a testi erőt is demonstráló megjelenés, amely szinte megelőlegezi a szükség esetén bevetendő direkt fenyítést. Ilyenre ugyan csak nagyon ritkán került sor, de a nagykárolyi Kovács István, a legutóbbi vb „örökös” negyedik játékvezetője ordította már le nyegléskedő futballista fejét. „Tűnés!” – üvöltött rá, és a méltatlankodó csatár máris elhúzott a pálya valamelyik semleges zónájába.
Az már más kérdés, hogy módszere hosszú ideig szolgált témául különböző tévés beszélgetőműsorokban: megteheti-e egy játékvezető, hogy ily módon gázoljon bele egy futballista lelkivilágába?
Neveléspedagógiai szakemberek esetleges hozzászólásait nem fogom elolvasni.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
