Az archaikus világlátásban az emberek, állatok, növények, hegyek, vizek, természeti jelenségek stb. neve sokkal többet jelentett, mint egyszerű megkülönböztetést, eligazodást a világban: a név a léttel való mély és sokoldalú kapcsolatot jelentette, és azonos volt hordozójával; kiejtése egyenlő volt maga a nevezett megidézésével. Ezt jól rekonstruálhatjuk a szájhagyományban ránk maradt mítoszokból, mesékből, a régi írásos emlékekből. A névadás múltjának kutatása az ősi természeti világlátás és világkép jobb megismeréséhez vezet, rádöbbent arra, hogy mai kapcsolataink mélyén is lappangva, rejtve ott vannak a régi jelzések.
A NÉVADÁS A LÉTBE VALÓ BEJEGYZÉS
A káosznak, a nemlétnek nincs neve. A lét előtti nemlétet, a káoszt a Gilgames néhány kezdő sora így fejezi ki (Rákos Sándor fordításában):
Midőn fönn az ég nevetlen
S alant a föld szintazonképp
…
Név nélkül szunnyadt a sor is,
Betöltetlen várt a végzet.
Ugyanezt sugallja több más ősi teremtésmítosz is. Egy ausztráliai törzs szerint Sólyomsas embereket alkotott. A vadászrítusok és táncok kísérte művelet utolsó mozzanata az volt, hogy mindegyik embernek nevet adott. A csendes-óceáni Gilbert-szigetek teremtésmítosza szerint Nareau isten azáltal teremtette a világot, hogy kimondta: „Itt van a föld. Itt van az ég. Fény az égen, fény mindenütt.” A teremtés a zsidó teremtésmítosz szerint is úgy megy végbe, hogy Isten megnevezi azt, amit teremt. A többi élőlénynek azonban az ember ad nevet, és „amely nevet adott az ember minden baromnak, az ég madarainak és minden mezei vadnak, az annak a neve”.
A névadás, a személyek, élőlények és tárgyak megnevezése tehát egyet jelent a „teremtéssel” vagy az újrateremtéssel. De elgondolkoztató az archaikus felfogásnak egy másik sugallata is: nevezetesen az, hogy az egész világ: emberek, állatok, folyók, az ég és a csillagok, az egész univerzum nem valami távoli idegenség, hanem az a bensőséges és otthonos közeg, amelyben él. Ezért a természeti ember mindennek nevet ad. Még pontosabban a névadás egyszersmind megszemélyesítés is. Hiszen nem tudja felfogni a fa, a hegy, a folyó absztrakcióját; számára csak bizonyos nevű fa, folyó, hegy létezik. Ez a fajta névadás nem azonos a modern ember amaz igyekezetével, hogy a dolgok megnevezésével jobban eligazodjék a világban. De még a modern emberben is maradt valami az ősi hajlamból, amikor például nevet ad a tájfunoknak (és enyhe célzással mindig női neveket).
A Katrina hurrikán 2005. augusztus 28-án
Hogy a névadás az archaikus világlátásban mennyire „a sorssal való eljegyzés”, ezt ősibb meséinkből is láthatjuk. Egy bándi mesében a hős úgy születik, hogy a neve a talpára van írva. Gyakran találkozunk az ilyen mesékben ezzel a szólással: „magával hozta a nevét”. Ilyen például Vízi Sándor, akit a vízből vett ki egy halász, akárcsak Mózest a fáraó leánya, hogy sorsszerűen életben maradjon, és népe vezérévé váljon.
A sorsszerűség gondolata lappang a természeti népek névadási szokásaiban is. Egy ausztráliai törzsnél például a születendő gyermek úgynevezett köldöknevet kap, azt a nevet, amelyet a köldök elszakításakor mondanak ki. Másutt a gyermek azt a nevet kapja, amelyet az apja megálmodott, vagyis amit az ősök szelleme javasolt. Hasonló gondolkodásra utal az a szokás, amely néhol még ma is dívik, hogy a gyermek azt a nevet kapja, amilyen névnapon születik.
BESZÉLŐ NEVEK
A modern embernél a név csupán arra szolgál, hogy az illetőt azonosítani lehessen. (Sokszor nem is elegendő valakinek a személyazonosságához, hiszen egy-egy nagyobb vagy kisebb közösségben sokan viselhetik ugyanazt a nevet.) Maga a névadás is úgyszólván a véletlen műve: a család, a keresztszülők, barátok stb. ötlete szerint adják az újszülöttnek a nevét. A név tehát semmit sem mond viselőjének jelleméről, tulajdonságairól, személyiségéről.
Mennyivel többet jelentett a név az archaikus gondolkodásban! Erre nézve is számos példát találunk a mesékben. A hős neve nemegyszer olyan, hogy pusztán abból megtudunk mindent személyiségéről, sajátosságáról, amely mindenki mástól megkülönbözteti. Neve azt emeli ki, ami legfontosabb tulajdonsága, és ami által személyiséggé válik.
Egyes hősök neve mitikus eredetről tudósít, s ez egyben sorsszerű elhivatottságuk záloga is. A sárkányokkal megküzdeni hivatott Fehérlófia egyetlenegy, és sohasem téveszthető össze a hasonló sorsú, de egészen más Juhfiúval, Medve Jankóval vagy Csonka Tehén Fiával. Más mesehősök neve roppant erejükre utal: Erős János, Vas János. Kilenc azért kapta ezt a nevet, mert mindenkinél kilencszer többet evett. Babszem Jankó, Borsszem Jankó kicsiségéről kapta a nevét, de épp ebben a kicsiségben van rendkívülisége.
Fehérlófia
Hogy egy név mennyire egész világot varázsol elénk, azt bizonyítják az olyan mesehősök játékos nevei, akik a valamikori otromba és félelmetes görög gigászok kései utódai. A sokféle névvel becézett alakok a hős komikus társai, mint Fagörbesztő vagy Fanyüvő, Hegygörgető vagy Hegymorzsoló stb. S a név és a mögötte lévő alak tovább sarjaztatta a népi fantáziát. Így születettek meg az előbbiek rokonai: Messzelátó, Jófutó, Nagyevő, Didergő és mások, csupa olyan figura, aki nagy tehetségével haszontalan erő birtokában van. A népi képzelet kiapadhatatlan ezek mesei szerepeltetésében, jelképként szemléltetve velük a hiábavaló nagy erő nevetséges voltát.
A népi névadási gyakorlatban, az úgynevezett ragadványnevekben is benne lappang az a törekvés, hogy a semmitmondó hivatalos név mellett olyan nevet adjanak az egyénnek, amely csak rá jellemző, s amely által az illetőt mindenki mástól meg lehet különböztetni. Széken például régen, az „uraktól” eltekintve, egyetlen ember volt, aki újságot járatott, ezért ezt a Filep Danit Úrdaninak, a fiát pedig Úrdani Daninak nevezték. A sok Filep megkülönböztetése végett voltak Petrics Filepek, Veres Filepek, de volt Filep Jancsi (a Jancsi becenév Széken nem divat), akinek a fiát Jancsi Marcinak, annak a fiát pedig Jancsi Marci Mártonnak nevezték. Aztán volt Cukros Danel, mert az anyja kicsi korában „Cukrom”-nak becézte, volt Fingos Danel, Leveses Boldiszár, Ludas Szabó és így tovább.
A NÉVADÁS KÉNYSZERE
A nép jeleskedik abban, hogy környezetében mindennek nevet ad. Persze ebben legtöbbször már csak lappang a névadás kényszerének ősi motivációja, és az, hogy minden kis helynek, pataknak, dombnak nevet adva tökéletesen eligazodik abban a térségben, amelyben él. A név sohasem esetleges, mindig kötődik valamihez, ami a megnevezett helyre jellemző. A helynévkutatás épp azért hasznos, mert a helynevek számtalan történeti, földrajzi, nyelvi, néprajzi, szociológiai és másfajta adatokat tartalmaznak. Helytörténeti összefüggésűek az olyan elnevezések, mint Tatárdomb, Akasztó, Törökvágás, Királyles; birtokviszonyokra utalnak az olyanok, mint Bántóné rétje, Geczi malma; a hely egykori jellegzetességeinek emlékét őrzik az olyanok, mint Kenderes, Szőlők. Földrajzi kötődésűek: Szentegyedi dűlő, Székuláji tó, Boncidai tető stb.
A csillagokat és csillagalakzatokat a nép a hasonlóságukról nevezi Kaszáscsillagnak, Göncölszekérnek, Fiastyúknak. A név tehát a népnél sohasem esetleges, mindig kötődik valamihez, s ebben sok költőiség és szépség is föllelhető.
A NÉV KIMONDÁSA: HATALOM
Az archaikus világlátásban a név annyira egy a viselőjével, hogy a név tudása elég arra, hogy a tudónak hatalma legyen a név viselője felett. A Gilbert-szigetek népének istene, Nareau úgy vett hatalmat az embereken, hogy megtudta a nevüket. És éppen a hatalomba vétel miatt volt tilos az ókori zsidók számára kimondani istenük nevét, hiszen ez egyenlő lett volna azzal, hogy „erőt vesznek” rajta.
A különböző természeti népek sem ejtették ki totemállatuk nevét, hanem jelzőkkel írták körül. Az osztják költészetben, mivel a medve volt a totemállat, a medve nevét nem ejtették ki, hanem Nagy Öreg, Nagy Erdei Öregnek mondták.
A név kimondásában rejlő hatalom a népmesék motívumaiban is gyakran előfordul. Így például a tündér, aki megszereti a hőst, arra kéri azt, hogy soha a nevét idegenek előtt ki ne mondja, mert az az ő eltűnését és boldogságuk végét jelentené. És mivel a hős valamilyen körülmény vagy csalárdság következtében mégis kimondja a nevet, bekövetkezik az, amitől a tündér félt.
De gyakran fordul elő az is, hogy valamely mitikus lény, például a halak királya, akivel a hős valamilyen jót tett, azzal jutalmazza, hogy neve kimondása vagy akár csak a nevére való gondolás által megjelenik, és segít a hősnek leküzdeni az előtte álló nehézséget. Más esetekben a név kimondása által történő segítségül hívás úgyszólván kötelezi a segítségre a természetfölötti hatalmat. Neve említésére maga az ördög is megjelenik, és kész megsegíteni azt, aki őt ily módon megidézte. Számtalan hiedelemben őrződött meg az ördögidézés lehetősége, és ebben – más varázspraktikák mellett – mindig benne van az ördög megszólítása. Megjelenéséhez néha elég csak rágondolni: az archaikus mentalitás szerint a gondolat és annak kimondása ugyanaz. Ezen alapszik sok olyan mese, amelyben különböző emberek megidézik az ördögöt és elvitetik vele ellenségüket – Heltai Gáspár meséjében például a szegény emberek a földesurat. A név kimondása által való megidézés hiedelmét több szólás is megőrizte (például: „Farkast emlegetünk, a kertek alatt jár”).
NEVEK METAMORFÓZISA
Mint a Föld rétegei a Föld történetét, ugyanúgy tükrözik a nevek változásai az emberiség gondolkodásában beállott változásokat. Még pontosabban: azt a racionalizálódási folyamatot, amely az emberiség gondolkodásában az idők folyamán végbement.
Megfigyelhetjük a hiedelmeket mindinkább költőivé stilizáló készséget is, akárcsak az alkotói fortélyt, hogy a racionalizálódás úgy iktatja ki a hiedelmet, hogy valamilyen módon stilizálja. Legjobb példa erre az ördög szerepeltetése a mesékben.
Abban a mesetípusban, amelyet Berze Nagy János Az aranyhajú ördög cím alatt tart számon, s amelynek igen sok változat van, jól szemlélhetjük azt a metamorfózist, amelyen az idők folyamán az ördög alakja és ennek megfelelően a neve is átment. Az archaikusabb változatokban még Alvilág urának, Gonoszok királyának vagy egyszerűen Ördögnek nevezik azt a mesebeli figurát, aki a hős kívánságát teljesíti. Ám a Tollas ördög vagy Aranyhajú ördög nevek már nem annyira az „igazi” ördögre, mint inkább valamilyen meseibb alakra utalnak. Bár eredetük kétségkívül ugyanaz, és funkciójuk is azonos az előbbiekkel, már semmiféle ördögre nem utalnak az ilyen nevek: Rubicsek madár vagy Pelikán király. Ez utóbbi nevek azt a nyelvi leleményt is szemléltetik, mely kéz a kézben jár a hiedelemtől felszabadult fantáziával, s egyben útjelzői a paraszti gondolkodás racionalizálódásának.
Másik példánk a fausti motívum népmeseivé válása. Ennek több mint egy tucat változata van, amelyek közül egyesek megtartották az ördög nevét és (pokolra vivő) funkcióját, mások elhagyták az ördög nevét, és titokzatos idegennek mondják, s persze már pokolra vivő funkciójától is eltekintettek. Végül vannak olyan változatok, amelyekben az ördög teljesen „humanizálódott”, és az ember segítőjévé válik.
A mesében azonban minden lehetséges. Néha a fölényes ész győzelme a nyers erő felett épp abban fejeződik ki, hogy a mese megőrzi az ördög nevét, de annak minden valamikori jelentéstartalma nélkül. Szereplése a tréfás mesék komikumát szolgálja. Ezt az óriási erejű, de buta ördögöt mindig rászedik, s még a gyermekek és a vénasszonyok is kinevetik.
Még számtalan érdekes és ugyanannyi tanulságos dolgot sorolhatnánk fel a névadás kultúrtörténetéből, a lényeg érzékeltetéséhez azonban ennyi is elegendő. A légyen pedig az, hogy az ősi világlátás és gondolkodás sokkal szervesebb kapcsolatot tételezett fel név és viselője között, mint a mai. Ennek az emléke azonban sok-sok rejtett formában fennmaradt a mai közgondolkodásban is, s ezeket csak a múlt ismeretében érthetjük meg.
Nagy Olga
Az írás eredeti megjelenési helye: Nevek térben és időben. Korunk füzetek, Bukarest, 1984. 1.