Csoda, hogy észre nem vették a kék plakátok fogalmazói: „Ó béke! béke! / legyen béke már!” Ne is vegyék. Különben is nehéz lenne politikai marionettet faragni a nyugatos költőkből, akik – Babits szavai szerint – „világnézetek kavargása között iramodtunk neki az irodalomnak”, de igyekeztek ösztönösen ellenzéket képezni a hatalommal szemben.

A költő 1916. március 26-án, a Zeneakadémián szavalta el a szabadversre emlékeztető, személyes és zaklatott szöveget. A színpadot Adyval, Móriczcal, Ignotussal, Karinthyval osztotta meg. A Húsvét előtt egyike a magyar irodalom nagy, kétségbeesett jajkiáltásainak, amelyek közül talán Radnóti Miklósé a legmegrázóbb; a Harmadik ekloga 1941-ből: „Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... / csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat...”

Babitsnak a háborúból volt elege, de nem üres pacifista szólamokat puffogtatott: „érctalpait a tipró diadalnak / nem tisztelem én / sem az önkény pokoli malmát” – írta. A hatalom önmagát élvező, embertelen uralmát utasította mély undorral. (A teljes verset itt lehet elolvasni.)

Nincs róla hangfelvételünk, de Babits egyik-másik szavalatáról van. (Az Esti kérdést például itt lehet meghallgatni.) Énekelve mondott verset, hosszan zengette a magánhangzókat, így, felvételről, száz év múltán szinte humoros jelenség, de állítólag nagy hatást ért el vele. Mint egy beatköltő. (Majd’ ötven évvel később a beatköltők tudtak ugyanígy megtölteni koncerttermeket, Allen Ginsbergék a Royal Albert Hallban ugyanígy szavaltak, énekelve, szégyentelenül. Hittek a szövegekben, amit írtak.)

Ezúttal a Húsvét előtt műfaját felemlíteni sem üres okoskodás. A görög dithürambosz az isteni epifániákat megéneklő műfaj volt, ami egy idő után különválaszthatatlan lett a zenétől, és gyakran eksztatikus, elragadtatott állapotban adták őket elő, a feljegyzések szerint olykor a szöveget is alig lehetett érteni.

Egyetlen szavalatát sem találom a Húsvét előttnek, ami egészen tetszik: talán Latinovits Zoltáné a legjobb, aki az „elég” szót már ordítva mondja, amikor békét óhajt, megzengeti a basszusát. De biztos vagyok benne, hogy Babits nem így mondta, egy csepp tetszelgés nem volt benne. Tényleg csak kétségbeesés, halálos fáradtság, halálos félelem, hogy minden összedől a nagyhatalmak vicsorgó vérszomja miatt. Ezt írja, hogy „ha szétszakad ajkam, akkor is”, „szakadjon a véres ének!”

A költő nem a háború szörnyűségeit ecseteli minden második versszakban, hanem éppenséggel azt, hogy milyen nehéz most békét óhajtani: „nekem mikor ittam e sós levegőt, / kisebzett szájam és a szók / most fájnak e szájnak”.

Az utolsó versszakban már lecsendesülve, tisztán, minden rafinéria nélkül hangoznak el azok a sorok, amiket akár közhelyesnek lehetne mondani, csakhogy épp az előző versszakok izzása teszi őket hitelessé: „Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot...” S persze Babits nem tiszteletért hisztizik, nem a saját vélt vagy valós igazát, nem is gazdasági hasznot, politikai tőkét, hanem szeretet és megértést az egész világra. Olyan naivan, ahogy csak egy költőnek szabad. Nem tudjuk, mit mondott volna ma, nincs is a kérdésnek értelme. Később, 1917-ben megírta a Fortissimo című verset, ami még elkeseredettebb, még dühösebb, mint ez. (Meg is rángatták miatta, „vallásellenes izgatás” miatt.) Annak hangsúlya megint érdekes: a háborúnál jobban fájt neki az, amiről a háború üzent: a süket fülek, a süket föld, a süket Isten.

Babits ezért riadt meg: mert „az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is”, és – miként egy jegyzetében nagyon szépen leírta – eltűnik „a pázsitos tér a két harcvonal közt”. Később, amikor bekövetkezik Trianon, Babits ír egy akár revizionistának is mondható verset Csonka Magyarország címmel, amiben fejükre olvas azoknak, akik a háború idején hittek a vérözön perdöntő jogában, de most ez visszaszállt ránk: „ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak! / s döntött az Erőszak...”

Néhány hete egy ukrán művésszel beszélgettem, persze a háborúról is. Amikor azt kérdeztem tőle, mit mond azoknak, akik – miként a magyar politikai elit – azonnali békét javasolnak, hasonlóan fogalmazott: ha jóváhagyjuk az orosz erőszakot, jóváhagyjuk azt is, hogy az erőszaknak igaza lehet. Akkor jutottak eszembe a fenti Babits versek, a Húsvét előtt és a zilálva követelt béke. Egy 1937-es cikkében azt is olvassuk: „A mai emberiség nem tiszteli az erényt, de még a sikert sem; – egyetlen, ami imponál neki: az erőszakosság!”