TANDARINÉ az ajtó világa felé fordultan, az asztal mellett ruhát foltoz. No, nem csinálom már ezt. A szömöm világát majd csaknem mind beleölöm, mégse látom már a cérnát. Az ajtó felé tekint, s leteszi a ruhát. Úgy nézöm, hogy a nap is már lemenőben... Főzzünk valamit az éhösöknek. Leveszi a bográcsot a szolgafáról, belenéz, kitörli, visszaakasztja. A falba vágott polcról hagymát vesz elő, s bicskát a zsebéből. Megfújja az asztalt, s azután a hagymát darabolja rajta. Róza sokáig odamarad a vízzel. Az egyik függő rúdról, székre állva, leakasztja a tarhonyászacskót. A fali tékából kisebb fabödönöket vesz elő. Tarhonya, paprika, zsír, só. Most már csak víz köll hozzá mög krumpli, mög a tűz. El is kászolítom. A tüzelőfára hajol, és válogatva keresgél benne; némely darabot a karjára szedve. Hej fa, fa, te se olyan vagy, mint amilyennek lönni köllene. Vékony is vagy, nedves is vagy, vizes is vagy, a füstöddel könnyet facsarsz a szögény szömibűl, mintha nem volna azon fölül is ölég sírnivalóm... No, gyere no, majd szépen ide raklak a bogrács alá. A fát odarakosgatja. Majd mög is gyújtalak, csak gyünne már a vízzel a Róza. Az ajtóbeli világ hirtelen elsötétül. Tandariné föltekint. De talán már hozza is.

BICZÓK az ajtónyíláson át mászik befelé a létrán. Bocskor, gatya, mellény, kabát, bőrtarisznya, a mellén szűr átszíjazva; minden ócska, kopott a kalap, nagy bot a kezében. No, hát gyüvök-é? De gyüvök ám!

TANDARINÉ szeme elé emelt tenyere alól néz. Nini! Te vagy, Gergő fiam? Hát másszál le ebbe a szép úri lakásba, valahogy ki ne törd a lábad, mert akkor holnap ki szaladgál a mögugrott üszőborjú után?

BICZÓK leér a létráról. Úri lakás? Aki odabenn a városon, a második emeletön lakik, még sokkal több ideig mászik, amíg az utcára leér.

TANDARINÉ mosolyogva. Hát hiszen ami azt illeti... Komolyan. Jó, hogy van néha vigasztalásunk.

BICZÓK szétnéz a házban. Nekünk jó volna ilyen úri lakás is. Mivelhogy énneköm tavasztól őszig ez a szűr az úri lakásom e! Ez a szűr mög mán szűr.

TANDARINÉ. Szűr?

BICZÓK. Hát átszűri a szelet... Néha olyan éjszakai esőkön átal az embörnek még a szíve gyükére is röszket... A kalapját kissé feltolja s megint lehúzza. Dicsértessék!

TANDARINÉ. Mindörökké!

BICZÓK. Adjon az Isten jó egészségöt mindnyájunknak.

TANDARINÉ. Mind magunknak, mind nyájunknak.

BICZÓK megint körülnéz a házban. De tréfás kend, Mari néném. Talán tréfamagot ebédölt?... Hát a Róza hol van?

TANDARINÉ. Hogy a Róza hol van? Mögváltozott itt a világ azóta, hogy nem jártál erre! Hiszen van egy fél esztendeje, hogy nem voltál itt, öcskös?

BICZÓK zavartan. Két hete csak...

TANDARINÉ. Hát két hete!

BICZÓK. Amarra a felső pusztaszélön legeltettünk. Csak most fordultunk mögint erre a marhával.

TANDARINÉ békésen. Jó, jó, Gergő. De változás van itt ám azóta.

BICZÓK. Rózával?

TANDARINÉ. Hát látod talán, hogy nincs itt? He?

BICZÓK riadtan. Hát hova lött?

TANDARINÉ. Hát hova lött? Hát oda lött, hogy elmönt a kútra vízért.

BICZÓK. A kútra? A kútra mönt? Azt mondja kend, hogy a kútra mönt? Hát lát mán?

TANDARINÉ. Hát lát hát! Kezd ébredözni a szöme. Hogy örül a lelköm, hogy ki sem mondhatom! Még nem egészen lát, de mán lát...

BICZÓK a kalapját leveszi, és csendesen mondja. Szerelmes Isten, a kezedet csókolom.

TANDARINÉ. Lát, lát, lát!... Pedig kékkövet rakott a szömire a doktor. Mögén lát.

BICZÓK szótalan áll egy darabig, míg az asszony faágakat szed a tüzelőfák közül; azután hirtelen a szűrt félrenyomja, a bőrtarisznyát előhúzza. Pedig neki hoztam ezt a kis nyulat e! A mezőn tanáltam, ázott mezőn. El volt hagyatva az árva. Úgy gondoltam, hogy majd neki elhozom.

TANDARINÉ szelíden néz a bojtárra. Hogy majd neki elhozod... Jó gyerök vagy te, Gergő.

BICZÓK botjával nyomkodja a földet. Én ne volnék? Az ajtónyílás elsötétül.

RÓZA jön le a létrán, kissé ügyetlenül, az egyik kezében vizes kanta. Gyüvök mán!

TANDARINÉ tréfás haraggal. Mán! Egy esztendeje várlak! Ennyi ideig odakódorogni! Ezért engedtem mög, hogy fölmöhess a földre?

RÓZA. Édösanyám! Leteszi a tűzhely mellé a kantát. Olyan szép odafönt. Mán hatodik éve, hogy nem láttam. Most mögint látom. Olyan szép a mező. A fiatal fák. Az ég olyan szép kék.

TANDARINÉ. Jól látod?

RÓZA. Még nem jól látom, de egyre jobban látom. Istenöm, Istenöm. Látom édös szülő anyám, látom.

TANDARINÉ épp a szentkép előtt halad el. Megáll és a képre néz.

RÓZA. Milyen másforma a levegő odafönt. Hogy szinte szédít. Édös anyám, a gulya is itt van a pusztába.

TANDARINÉ. Láttad?

RÓZA elszomorodva. Nem anyám, odáig nem látok még el. Örömmel. De mögüsmertem a csöngők szavát, ez a Gergőék gulyája. Gergő itt van valahol a közelben, anyám.

TANDARINÉ. Ó, ugyan. Nyolc gulya jár a pusztán. Egyik csöngő olyan, mint a másik csöngő. Löhet az éppen más gulya is. Közben meggyújtja a tüzet, s főzéshez kezd.

RÓZA. Nem, nem, édös szülő anyám. Ez a Gergőék gulyája. Mögéröztem a csöngők szavánál... Csend.

BICZÓK. Én pedig ezt a nyulat hoztam! Kiveszi a tarisznyából.

RÓZA odafordul. Gergő! Ugye mondtam! Feléje siet. Itt vagy, Gergő? A nyuszit hoztad? Gergő...

BICZÓK. Neköd hoztam, Róza. Átadja.

RÓZA. Jaj, de szép. Nézze mán kend, édösanyám. Milyen csinos.

BICZÓK. Kis árva.

RÓZA. Én majd ötetöm. De hova tögyem? Hátha elszökik?

BICZÓK körülnéz a falakra, keserűen. Nagyon szép kerítése van ennek az úri lakásnak. Innen ugyan el nem szökhet. Ha csak mög nem tanul a létrán járni.

TANDARINÉ feddőleg. Gergő, Gergő!

BICZÓK. Jó, jó hiszen mögyök mán kifelé. Neköm ott a helyem a rideg baromnál...

RÓZA. Meddig maradtok itt, Gergő?

BICZÓK komolyan, mint akire nagy dolgok vannak bízva. Még sömmit se löhet tudni. Eső köllene. A fű jó, de kevés. Hármunknak a keze alatt hatszáz barom van. Ha nem lössz eső, elfogy a barom alul a terítött asztal...

RÓZA. Majd ád az Isten esőt.

BICZÓK. Ád az néha jeget is, hogy csak úgy kopog bele ez a rossz szűr.

TANDARINÉ. Gergő, Gergő. Ne kísértsd az Istent.

BICZÓK. Hát hiszen szóbeszéd nem esik, mondván. Mögyök mán... Hó, hallgass csak! Lódobogás! Valaki lovon jár a pusztán.

TANDARINÉ. Valami kósza csikós. Az elveszött lovát keresi.

RÓZA. Én is hallok valami dobogást...

BICZÓK a falhoz nyomja fülét, hallgatódzik. Patkós lába van a lónak. Trappba gyün. Alighanem az erdőmestör úr.

RÓZA. Hogy bírsz innen olyan messze ellátni?

BICZÓK elmosolyogva. Nem a szömömmel látok, hanem a fülemmel.

RÓZA. Én is hallok, de ennyit nem.

TANDARINÉ. Akkor csak eredj, Gergő. Az erdőmestör nem ismer tréfát... Ha valami marhádat itt az irtásban találja...

BICZÓK. Jó, jó, hiszen mögyök mán. Létrán halad kifelé. Majd holnap benézök... Jó éjszakát.

RÓZA, TANDARINÉ. Jó éjszakát. Biczók eltűnik. Szünet.

RÓZA. Anyám, ha a szömöm egészen kinyílik, akkor a fülemmel többet nem látok? Erősödő lódobogás a föld földszínén.

Kicsit hallatszik még a lódobogás, de aztán a veremlakás közelében megszűnik. De ehelyett erélyes hangon mondott kiáltás szava hallatszik be. Hé! bojtár! Biczók Gergely! Ha az üszők még egyszer benn lesznek az új ültetésben, elpusztulsz a határból!

RÓZA. Jaj!

ERDŐMESTER. Mikor legutoljára itt jártam, akkor is a két Rózsák gulyája legelt itt. A Gergő akkor is inkább ezt a vermet őrizte, mint a gulyát. Kire vetett itt szemet ez a kölyök hé! Leér a létráról. Jó napot adjon Isten, Tandariné! Kezet nyújt.

TANDARINÉ. Jó napot, erdőmestör úr! A Gergő néha belátogat. De talán nem tött kárt?

ERDŐMESTER. Talán tengeri herkentyűt főz maga asszony, hogy ilyen jó szaga van? Hát hiszen különben főzhet énnekem az asszony akármit odabent a városon, nincsen annak olyan illata, mint a pusztai ételnek. Hiába, hiányzik abból a füst szaga, amelyik így - nézi a bográcsot a tűzpadkán - amelyik így körülöleli az ételt. Mint a szerelmes legény a lányt.

RÓZA halkan. Istenöm. Miket mond...

TANDARINÉ. De Gergő talán nem csinált bajt, tekintetös úr?

ERDŐMESTER. Bajt, bajt... Az emberekre azért kell lármázni, hogy ne csináljanak bajt. Ha az ember akkor lármáz az emberekre, mikor a baj már megtörtént, az már nem ér egy hajítófát sem... Abba már egészen beleüthet a tüzes istennyila... Ezekkel a vénebb fajta pásztorokkal már úgysem igen birok, azért kell hát a fiatalját rendre oktatni... Gergőből rendes számadó gulyás lesz, csak a csárda meg a kártya el ne rontsa. Ha olyan hatalmam volna, mint amilyen nincs, minden csárdát földúratnék... Maguk munkáséletet élnek, és a föld alatt laknak. A csárdás meg a föld felett él, és elgazdagodik.

RÓZA halkan. Istenöm, miket mond...

TANDARINÉ. Gergő nem csárdás, nem kártyás.

ERDŐMESTER. Akkor tán lányos?

TANDARINÉ. Nem gondolom. Nem tudhatom. Ide néha, ha a marha erre legel, bejár.

ERDŐMESTER. Hát aztán mi a keresztapja térdét keres itten?

RÓZA eddig a sarokban félénken megvonulva állt, most kitörő örömmel. Neköm kis nyuszit hozott ma is a pusztából!

ERDŐMESTER érdeklődve néz a hang felé. Ejha, nézd el, nézd! Micsoda kis macska nyávog ottan?

RÓZA kezet akar csókolni. Én vagyok, a kézit csókolom, erdőmester úr!

ERDŐMESTER elvonja a kezét, s két kézzel derékon fogva a lányt, maga elé vonja szétterpesztett két lába közé. Róza! Hát te látsz!

TANDARINÉ. Lát, lát lát... Pedig kékküvet rakott a szömire a doktor úr.

RÓZA félénken. Már látok mögént.

ERDŐMESTER. Hát aztán akkor persze, hogy nem engem látsz meg előbb, hanem a Gergőt! Mi! Kis macska?

RÓZA. Csak akkor láttam mög, hogy idejött.

ERDŐMESTER. Csakugyan? Aztán előbb nem érezted, hogy közeledik.

RÓZA. Jaj, miket kérdöz! Hát... hát...

TANDARINÉ. Ami igaz, az igaz. A gulya kolompja szavát mögérözte.

ERDŐMESTER hivatalos hangon önmagának. Sajnos, a gulyakolompok hangjának egyöntetűségét még nem állapítja meg a szabályrendelet... Bár hiszen ez a jövő zenéje... Elvégre még a kútágasok méretei sincsenek pontosan szabályozva... Hogy bár ütne bele minden hivatalos szabályzatba a mennykő. Hangosabban. No, jól van, kislány. Hadd nézzem a szemedet. Adjon valami világítót, Tandariné.

TANDARINÉ a lámpa madzagja felé megy. Majd kéröm alássan a lámpát...

ERDŐMESTER. Nem egy heti szállásra jöttem ide, hogy arra várjak! Tatárt adjon ide! Én addig nézem itt a Rózát.

TANDARINÉ a tatárt meggyújtja a tűzpadka lángjánál, s oda teszi az asztalra. Tessék, tekintetös úr.

ERDŐMESTER fölveszi az égő tatárt, s a lány arca elébe emeli. Nézlek no, hékás.

RÓZA. Nem tréfa! Igazán látok.

ERDŐMESTER. Mutasd a szemedet. Nézi, s két ujjával a szemhéjjakat szétnyitja. Hát hiszen ez rendes. Néhány szál hosszú gyertyát elvihetnek érte a templomba.

TANDARINÉ. Pedig...

ERDŐMESTER közbevág. Pedig kékkövet rakott rá a doktor... Ez csodálatos. Csend egy darabig, az asztalra üt. Különben pedig elég a játékból meg a tréfából! Beszéljünk hivatalos dologról is. Én még ma este haza akarok érni.

TANDARINÉ. Haza? Innen? Ma estére?

ERDŐMESTER. Már csak az átokházi csőszig. Ott van egy kis különszoba-forma, ott majd meghálok.

TANDARINÉ. Úgy hát? Ott olyan is van? A csőszöknek jó dolguk van.

RÓZA. A föld fölött laknak... Mennyi napvilágosság... Mikor még láttam és föld fölött laktunk, akkor láttam, hogy a libák hajnalban hogy szaladtak elébe a kelő napnak... és hogy ugrándoztak a borjúk... Az csupa nevetség... Gergő is mondta, hogy a borjúk...

ERDŐMESTER. Jó, jó, úgy nézem, Gergő is ugrándozik olykor, mint a borjú...

TANDARINÉ. Tekintetös úr...

RÓZA. Hát mögbántottam? Kéröm az engedelmit, erdőmester úr.

ERDŐMESTER. Az ördög bújjon a dolgotokba! Csupa asszonybeszéd, jó lesz azt a szolgafát a bográccsal együtt félrefordítani a tűzről, mert majd elpang az étel, mire a szónak a végére érünk. No. Föláll. Hol van Tandari?

TANDARINÉ. A Tanka-szigetön irt. Majd előjön nemsokára.

ERDŐMESTER. Hát én már nem várom sokáig. Hát a Sándor gyerek?

TANDARINÉ. A Sándor is... A Sándor is ott van... Ott lössz... Röggel vele mönt.

ERDŐMESTER. Vele ment! A kutya is vele szokott menni a kocsival. De ritka kutya, aki kitartja mellette.

TANDARINÉ. Nem tudom. Hát én nem tudhatom.

ERDŐMESTER. De ahogy a csárda előtt elhaladtam, a Jó-Pálos-nóta ugyancsak hallatszott kifelé... A fű szinte ébredözött bele, hogy már neki is muzsikálnak a dudán... Nem a Sándor fiatal úr dudáztat ott magának?

TANDARINÉ a gondolkodó székbe rogyik. Nem tudhatom. Nem tudhatom. Mit tudjak én innét a föld alul?

RÓZA. Ne sírjon, édös szülő anyám, mert akkor az én szömöm is könnybe lábad.

ERDŐMESTER. Látjátok, bent a városon, a színházba, a színészkisasszonyok nem tudnak ilyen szépen sírni, mint ti ketten.

TANDARINÉ. Mikor azt hiszöm, hogy a lelköm szakad ketté... Hát Sándorom, hát Sándor, Sándorom, hova tévedtél?

ERDŐMESTER. Hallja csak, asszony. Nem ér ez a beszéd egy semmit sem. A Sándorból rendes embert kell csinálni. Nem tudom, hogy mi van vele? Más ember, ha a katonaságtól haza kerül, megházasodik. Ez meg nem. Hát miért van ez?

RÓZA. Néha éjszaka hallom, hogy sír.

ERDŐMESTER. Hát miért nem mondja meg, hogy mi a baja?

TANDARINÉ. Tart az apjátúl. Igön nagyon féli az apját.

ERDŐMESTER. Hát félje is, üssön bele a tüzes istennyila. Az embör való a pusztába, akitől félnek. Éppen azért viszem el innen a Tandarit.

TANDARINÉ. Tekintetös úr elviszi a Tandarit?

ERDŐMESTER. El ám. Magukkal együtt. Hiszen éppen azért jöttem, de a sok asszonyi pityergéstől nem tudok szóhoz jutni, üssön bele a tüzes istennyila. A Rívó-erdőből már ki van vetve mind a régi fa: új erdőt csinálunk. Fele kanadai nyár, fele diófa, mellette csőszház épült: oda akarnám én Tandarit csősznek.

TANDARINÉ. Cs-ő-sz-n-e-k?

RÓZA. Akkor mi is fönt laknánk a földön?

ERDŐMESTER. No, hát semmi pityergés, hanem elsején jönni kell oda. Rendes lakás, egy szoba konyha, kamra! ereszet! disznóól, tehénistálló!

RÓZA. Egy szoba, konyha, csakugyan, a szoba mög a konyha külön van? Úgy, mint arra beljebb a tanyákon?

TANDARINÉ boldogan. Én akkor három malacot is nevelhetnék.

ERDŐMESTER. Jó, jó. De ezt az irtást meg nem lehet itt hagyni.

TANDARINÉ. Nem löhet. Még két esztendő.

ERDŐMESTER. Hát éppen azért. Hát maradjon itt a Sándor két évig, de meg kell azt a kölyköt házasítani.

TANDARINÉ. Ha az úgy mönne...

ERDŐMESTER. Van elég szegény lány a környéken. De úgy nézem én, hogy a Sándor az Emerhez húz.

TANDARINÉ, RÓZA. Az Emerhez?

ERDŐMESTER. Hát. A Vér Emerhez.

TANDARINÉ. Hiszen annak gyeröke van!

ERDŐMESTER. Tudom. Négyéves. Tudja, asszony, három év a katonaság, meg ezelőtt egy esztendő, az éppen négy év. Láttad már az Emer gyerekit Róza, mióta a szemed kinyílt? Szép fattyú, mondhatom. Éppen ilyen füstös (barna, kék) szemei vannak, mint neked.

RÓZA. Az én szömöm füstös? Tükörbe néz.

ERDŐMESTER. De az egész feje állása is olyan, mint a tied. Nem gondolod, hogy talán rokonság az a kis kölyök?

TANDARINÉ. Mit nem mond, tekintetös úr?

ERDŐMESTER. No, megyek, mert dolgom van, jó kutya hazajár, nem kocsma ez a hivatal, hogy örökké benne legyünk... Ha Tandarinak kell a csőszség, jelentkezzen nálam az átokházi csőszháznál, holnap reggel hat órakor. Egy percig se várok tovább, mert más ember is nyújtja érte a kézit. Ne, te kis majom még egy darab cukor. A zsebéből veszi elő Rózának. Aztán jó éjszakát... Megy fel a létrán.

TANDARINÉ, RÓZA. Adjon Isten jó éjszakát.

ERDŐMESTER a létrán, félútjában. De komisz létra! Hát hogy nem löhet ennél különbet csinálni? Üssön bele...

TANDARINÉ. ...a tüzes istennyila.

ERDŐMESTER visszafordul a létráról. Hát honnan tudja, hogy éppen az üssön bele?

TANDARINÉ. Mindig azt szokta az erdőmestör úr emlögetni.

ERDŐMESTER. No, hát ez sem igaz. Sohasem szoktam emlegetni.

TANDARINÉ. Kéröm szépen az engödelmit, akkor bizonyosan mögtévedtem.

ERDŐMESTER. Nono. Mindig bolondokat beszéltek. Üssön bele a dolgotokba az istennyila. El.

RÓZA. Kedves anyám! egy szoba, konyha, kamra, tehénistálló!

TANDARINÉ. És én három malacot nevelhetök!

RÓZA. Kedves anyám. A mestör úr az előbb alighanem mögharagudott az istennyiláért.

TANDARINÉ. Hát elfelejti, hogy mondani szokta, pedig mindig mondja.

RÓZA. Mindig. Hát nem tudja, hogy mondja?

TANDARINÉ. Hát el van szóródva az esze. Sok a gondja. Mög a sok könyv. Az urak sok könyvet összeolvasnak, azután néha elfelejtik, hogy mit beszélnek. Tesz a tűzre, visszacsavarja a szolgafával a bográcsot a tűz fölé. Kever az ételen. Ereszd le a lámpát, nemsokára megjön már apád.

RÓZA leereszti a lámpát a madzagon az asztal fölé. És a Sándor is... Talán.

TANDARINÉ meggyújtja a lámpát, s elfújja a tatár lángját. Sándor is talán... Nem tudom én, mi lössz vele? Mit akar? Már feleségösödnie köllene, s még most is a csárdát bújja! Hogy mi bánthatja? Dologkerülő akar lönni? Én attúl félek, hogy... Rakd ide a tányérokat, kanalakat, a kenyeret.

RÓZA. Igön. Előszedi a fali nyílásból, s az asztalra teszi a vacsorához való edényeket. Mitől fél, anyám?

TANDARINÉ. Attúl félök, hogy apád majd elunja ezt a dolgot, amit a Sándor művel. Emez mög dacos. Ha egyszer összetűznek, az Isten lögyön irgalmas neki.

RÓZA. Anyám! Hova gondol? Édösapám nem bánt sönkit.

TANDARINÉ. Hát tégöd nem bánt, engöm se bánt, mit bántana rajtunk? Hanem fiatalabb korában, ha a hirtelen harag elfogta, irtózatos volt. Tóásó Mihályt ismerőd, a sántát?

RÓZA. Ismeröm. Azt mondják, hogy a Mihály bácsi már úgy születött.

TANDARINÉ. Dehogy. Apád vágta egyször a földhöz, hogy eltört a lába, Orvos nem volt még abban az időben itt a pusztán, az öregasszonyok mög rosszul rakták össze a csontját.

RÓZA. Szentségös Isten! Akkor édösapámat elcsukták az urak a városon?

TANDARINÉ. Nem, nem. Csak úgy az öregök ítélköztek. Aztán azt mondották, hogy apádnak volt igaza.

RÓZA. Hát mit csinált apámnak a Mihály bácsi?

TANDARINÉ végigsimítja lassan a homlokát. Hát... hát... régön volt ez, tudod. Rosszat beszélt rúllam. Azt mondta, hogy én apádnak szeretője voltam már leánykoromban is. Kitörve. A komisz!

RÓZA. Anyám!... Én is földhöz vágtam volna.

TANDARINÉ elmosolyodik. Kis majom. Rég volt az. Rég. Nem köll rúla beszélni sönkinek. De ne felejtsd el. A jó hírödet mindig őrizd. Gergőnek csak akkor szabad idegyünni, ha nem vagy magad. Azután pedig majd, ha a föld fölé kerülünk, majd möglátjuk, hogy lössz, mint lössz?

RÓZA. Éngöm ne féltsön, anyám.

TANDARINÉ. Ugyan ki féltsön, ha én se féltenélek? Róza megcsókolja az anyja kezit. Ne hízelögj, macska, te rosszaság. Nézd csak... Jobb volna, ha már édösapád gyünne. Ugyan hol is maradhat ennyi ideig?

RÓZA. Talán valami nagy fába vágta a fejszét. Nehéz a tönköt kiszödni a fődbűl.

TANDARINÉ. Löhet. Talán egymaga nem bír vele... Sándor mög a csárdában... Tudod, ha nem félteném az erdőmestör urat attúl a vad kölyöktől, mögkértem volna, hogy mönnyön be a csárdába, aztán szidja le a maga módja szerint.

RÓZA. Miért nem mondta neki, anyám? Amilyen jó embör, talán még azt is mögtötte volna.

TANDARINÉ. Hej, hej... De soká gyün apád. A fali tékához megy, a bibliát veszi elő, s leül az asztalhoz. Ereszd kicsim, egy kicsit lejjebb a lámpát.

RÓZA lejjebb ereszti a madzaggal. Így jól van?

TANDARINÉ. Így jól van. Add ide az igazlátót.

RÓZA nagyüvegű paraszti pápaszemet vesz ki a fali tékából, s anyja elé teszi az asztalra. Valamiféle szent félelemmel mondja. Hangosan olvasson, anyám.

TANDARINÉ. Ötödik pont. Körülvettek volt egészen a halálnak kötelei, és az álnok emberek árvizei rettentenek vala engemet. Hatodik pont. A pokolnak kötelei körülvettek volt engemet; erőmet vették volt a halálnak tőrei. Hetedik pont. Az én nyomorúságomban segítségül hívtam az Urat, és kiáltottam az én Istenemnek. És meghallgatta szómat az ő templomából, és az én kiáltásom ő előtte jutott az ő füleibe... Kislányom, Dávid királynak a zsoltára így mondja ezt.

RÓZA. Milyen szép ez.

TANDARINÉ. Ennél szöbb könyv nincsen a világon.

RÓZA. Van még más könyve is édösanyámnak ott a tékában?

TANDARINÉ. Van. Adókönyv. Ez - a bibliára teszi kezét - az Istené. Amaz a királyé. Távolról dudaszó.

SÁNDOR megjelenik az ajtóban, mászik le a létrán. Kulacs bor szíjon a vállán. Amúgy az ember rendes és tiszta, csizmában van és fehérneműben; a katonaviseltség tartása meglátszik rajta. Visszaszól. Gyere csak utánam ebbe a szép finom úri lakásba.

DUDÁS célszerű szegény ember, rangja szerint piros keszkenő van a gatyakötésbe tűzve. Halad lefelé a létrán. Jó estét adjon Isten! Szabad-e betlehemözni?

RÓZA halkan. Sándor? Mire nézöd a dolgodat?

TANDARINÉ eláll a lámpa alól, a bibliát becsukja. Mire végzi, Uram Isten? Hát mire végzi?... Ezt a könyvet én most már becsukhatom.

SÁNDOR. Édösanyám, ne haragudjon. Egy kicsit jó kedvem van.

DUDÁS fújja a Jó-Pálos-nótát, aminek a hangjára Sándor a magyarember-táncba kezd. Egy darabig megy a nóta meg a tánc. De nem sokáig, mert az ajtó odafönn elsötétül.

TANDARINÉ két kézzel megfogja Sándor vállát. Szent Isten! Elhallgassatok! Az apád! Csend.

TANDARI jön le a létrán. Harcsabajuszú erős ember, fehér ruhában, ócska csizmában. Bőrtarisznya és egy nagy erdőirtó fejsze a vállára akasztva. Hát itt mi a fene történik.

RÓZA. Egészségére kívánom a hasznos munkát. Jó estét kívánok, kedves apám...

TANDARINÉ megfogja az ura kezét. Uram, jó uram. Légy türelmes és irgalmas. Krisztus parancsa ez.

TANDARI a dudásra néz, s fölmutat az ajtóra.

DUDÁS sietve el a létrán föl.

SÁNDOR a sarokban megdermedve áll. Jó estét kívánok, kedves apám.

TANDARI nem hallja a szót, az asztalhoz ül. Ögyünk. Ma nagy fával birkóztam. Éhös vagyok.

RÓZA. Ugye mondtam, anyám? Kedves apám valami nehéz tönkkel harcolt.

TANDARI. Honnan tudod? Szétnéz az asztalon. Minek ez a nögyedik tányér? A sarokba hajítja a tányért.

TANDARINÉ. Tandari! A Sándor fiadrúl elfeledközöl?

TANDARI. Olyan fiam is van neköm?

TANDARINÉ. Tandari!

RÓZA. Kedves apám! Tandari legyint a kezével.

TANDARINÉ. Bocsáss meg neki. Ott áll a sarokba.

TANDARI. Én tűllem ott állhat az ítéletnapig. Kanalaz a bográcsból, amit az asszony fakorongba az asztalra tett.

SÁNDOR. Kedves apám...

TANDARI a feleségéhez. Van valami más újság is itthon?

RÓZA örömmel. Van apám. A föld fölé kerülünk.

TANDARI. Micsoda?

TANDARINÉ. A mestör úr a Rívó-erdőbe téged akar csősznek.

RÓZA. Egy szoba, konyha, kamra! Kedves apám! És édösanyám öt malacot nevelhet!

TANDARINÉ. No, no. Én csak hármat gondoltam. De hát boldogságában a lányod már nem is tudja, hogy mit beszél...

TANDARI. Gyere ide, kislányom. Hadd csókoljam mög azt az ártatlan homlokodat. Megcsókolja. Hiszen akkor te a Gergővel hamarosan röndbe löszöl.

RÓZA. Kedves apám, mit beszél?

TANDARINÉ. A mestör azt mondta, hogyha vállalod a csőszséget, röggel jelentközzél nála a csőszháznál. Vállalod, Tandari?

TANDARI. Hát hogyne vállalnám? Miért ne vállalnám? Mikor vállalom!

RÓZA. Tapsol. Akkor most már bizonyosan a föld fölé kerülünk. Anyám! Kedves anyám!

TANDARI leteszi a kanalat. De hát a böcsülettel akkor hogy löszünk? Ezt az irtást vállaltam, hát hogy hagyjam itt?

TANDARINÉ. A mestör azt mondta, hogy ezt a Sándor vállalja el.

TANDARI. Az?

SÁNDOR a sarokból. Édös tanító apám...

TANDARI föláll, a fia felé fordul. Te! Te! Te! Apagyász!

SÁNDOR. Édös tanító apám...

TANDARI enyhül. Hát... hát...

TANDARINÉ. Uram. Jó uram.

RÓZA. Kedves szüleim.

TANDARI. Hát... hát akkor miért mindég a csárdát keresöd, ahelyött, hogy tisztösségös feleségöt keresnél.

BICZÓK mászik le a létrán. Dicsérjük a Jézust.

TANDARINÉ. Mindörökké!

RÓZA. Gergő! A föld fölé készülünk már mink is. Föltüzeljük a létrát, Gergő!

SÁNDOR Gergőhöz sötéten. Miért gyüssz ilyenkor ide?

GERGŐ. A barom itt legel.

SÁNDOR. Ki hitt ide?

RÓZA. Én!

GERGŐ. Én azért gyüttem ide, mert én ide vagyok tartozandó!

SÁNDOR. Azt hiszöd talán, hogy félök a botodtúl?

GERGŐ. A bika fél tűlle.

SÁNDOR. Kedves tanító apám, hát micsoda jusson jár ide a mi házunkba ez a bojtár?

RÓZA. Mert én a felesége akarok lönni!

SÁNDOR. Úgy hát?

TANDARINÉ, RÓZA. Úgy ám. Csend.

TANDARINÉ. Hát ez így van. Tisztességös embör megházasodik, ha az ideje elgyün. Te mög itten csárdabeli vagy. Kivert bika vagy. Pedig már a császárt is kiszolgáltad. Hát mire nézöd a napot?

SÁNDOR. Én?

TANDARI. Te. Te hát. Tulajdon magad.

SÁNDOR. Kedves apám. Én hoznék a házhoz feleségöt, ha kedves apám engedné.

TANDARI. Miért ne engedném?

SÁNDOR. De azt nem engedi, akit én akarok...

TANDARI. Hát kit akarsz?

SÁNDOR. Emert.

TANDARI. Emert? Melyik Emert?

SÁNDOR. Vér Emert.

TANDARI haraggal. Vér Emert? Azt? Hisz annak fattya van!

SÁNDOR. A törvény annak mondja.

TANDARI dühösen. Mindönki annak mondja. Már négy éve, hogy van. Tegnap is ott kódorgott a föld szélén, alighanem dinnyét akart lopni a kölyök. De mögvágtam úgy az ustorral, hogy a vére is kiserkedt.

SÁNDOR irtózva néz az apjára. Vágta?... Hát vágta kend? Hát vágta?

TANDARI. Vágtam!

SÁNDOR. Vágta kend?... Hát vágta kend?... Miért nem vágta kend mindjárt agyon? Csak a tulajdon onokáját ölte volna meg kend! Az meg mi kendnek? Tört kend már máskor is embörcsontot. Miért nem törte ezt is?

TANDARI. Apád ellen szólsz így?

SÁNDOR. Hát vágta kend, hogy a vére is kiserkedt! Hát nem látta kend mög azon a vérön, hogy az a kend vére? Hogy a tulajdon vére? Onokája az kendnek, énneköm pedig a tulajdon testöm, a tulajdon fiam. Fölkapja a kenyérvágó kést az asztalról. Hát ki meri bántani az én fiamat?

TANDARI föláll. Vajon az apád ellen kelsz-e?

BICZÓK botját akkép veti közébük, hogy annak a bunkója nagyot koppon az asztalon. Sándor...

TANDARINÉ, RÓZA félénken. Sándor...

SÁNDOR elveti a kést az asztalra. Hát nem kelök én senki ellen. Én nem kelök senki ellen. De nem is maradok itten. Elmögyök én innen. Az én fiamat ne vágja senki. Elviszöm a fiamat, elviszöm Emert. Elmék, nem bánom akárhová. De Krisztus lögyön irgalmas annak, aki az én fiamat vágni meri. Közben halad a létrához, arra fellép.

TANDARINÉ megfogja. Sándor!... Sándor!...

SÁNDOR megcsókolja az anyját. Édös szülő anyám! Ne féltse az onokáját. Nem vágja azt többet sönki! Kiszabadítja magát az anyja karjából, s megy föl a létrán.

TANDARI erős hangon. Sándor!... Sándor fiam!

SÁNDOR a létráról. Édös tanító apám?

TANDARI. Hozd elő az én kis onokámat.

SÁNDOR gyorsan kiugrik az ajtón, s kívülről futólépéseinek zaja behallatszik. Róza az apja vállára borul.

TANDARINÉ térdre esik a szentkép előtt. Szerelmes Mária... Hétfájdalmas Szűzanya... Szenvedők segítője... Fölséges kezedet csókolom. Kívülről halk dudaszó.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

POSTAVÁRÁS
SÜLIÉK NYÚJTANAK
BARLANGLAKÓK
HÁZRÚL-HÁZRA
EMLÉKEZÉS
AZ ÜGY ELINTÉZŐDÖTT
HAJÓSOK
LIBAI ÜGYBEN
A BUJDOSÓ
MEZEI DOLGOK
A NÉP NEM TRÉFÁL
A FÓRUM
BORSZEDÉS
VISSZACSERÉLÉS
ÉRTETLENEK AZ EMBEREK
STATISZTIKA A FALUN
KOCSIVAL
SABOTAGE
ASZTAGÉGÉS
KÜLSŐ ÉSZJÁRÁSOK
KUTYAVÉR A HAVON
A NAGYVÍZ
EGY A NÉP KÖZÜL
A VÍZ MELLŐL
KABARÉZÁS A CSÁRDÁBAN
MINDENEK ÉBREDEZNEK
KUTYÁK DOLGA
LÓ NEM VALÓ KOCSMASZOBÁBA
HALADNI KELL
VASÚT AKAR LENNI
ELMÚLÁS ELŐTT
NYÁRI KÓDORGÁSOK
TANYAI ESETEK
ÖRÖKÖS JAKAB MEG A PÁPA
MIHÁLY SZÓBELIZIK
...BOLDOG ISTEN BÍRJA
DINNYE-ÜGY
ILYEN A HAJÓZAT
FÉLKÉZKALMÁRKODÁS
LEVÉL A PUSZTÁBAN
PARASZTI RÉGÉSZ
FÖLDRAGASZTÁS IRÁNYÁBAN
KAVARODÁS AZ ÚTSZÉLEN
KÜLSŐ TÖRTÉNETEK
ESETEK
A BAROM KÖRÜL
EGY NAP ODAKINT
AHOGY RÉGEN, MOST IS ÚGY
MEGSZÉGYENÍTÉS TÖRTÉNT
MIHÁLY SZABADSÁGOT KÉR
PÉNZETLEN VILÁGBAN
CÉHDOLGOK
ÁLLATOK A HÁZ KÖRÜL
BÚCSÚ BOGÁRTÓL
AMI NEM VAGYON TÖBBÉ
ÚTBAN FÁRADOZUNK
A FŐÚR A DOHÁNNYAL
A VADÁLLAT
SZELET HEVERNEK
EMLÉKEK