Tartalom

Előszó

Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Szinház szinpadján. Kerestem, siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott iróval, aki épp abban a percenetben feledhetetlen gyönyörüséget okozott egyetlen kis szindarabjával, a Barlanglakókkal... Ott állott a magas, sovány, kicsit horgas fejü szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már más darabhoz diszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován, magafeledetten, ott állott és sirt ... A szivembe markolt ez a pillanat, ugy megöleltem, bátyámat; jó embert, jó fiút: olyan boldog volt s a szeméből könnyek patakzottak; ugy meghatotta a barlanglakók sorsa, a fiu, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok ugy a szivébe mentek: most az egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leirt, ő, aki annyi, annyi élőszót hallott, amit leírjon ...

Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ, amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megirni való drága magyar szót: igy nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát, mint ez a szelidnézésü, rádermedő, gondolkodó pillantásu ember, aki minden élőszóra rezonált s mind meg akarta és mind meg tudta irni.

Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyüjtő szenvedélyével, a müvész ujrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével.

Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette. Velek gondolkodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ mindennémüségét. Ugy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki életükbe, ugy elbucsálódott, szinte maga is végiggyötrődött minden kis bajukon irásmüvészetének valóságában.

Irigylésreméltó a szenvedély: szép holmikat gyüjteni. Egy életen át elkiséri az embert és soha nem szünő kedves örömet szerez. Tömörkény minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszürt, aranyát lecsapolta s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szivével jó szót vetve az elrekkentettnek. Hogy elkapta minden szavát, fordulatát, mozdulatát, testi s lelki pillanatait, a köhintése, a szemrebbenése módját, a botjának, tarisznyájának eredetiségét, az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt.

Ó, hogy szerette rajta, benne a cifrát, "esztrát", a szebbet, a mutatósabbat, a gombostűre való finom bogarakat, a népmüvészet finom motivumait s hogy teleszórta velük az irásait, a könyveit: minden könyve versenyez egy-egy néprajzi muzeummal. Kint az életben csak itt-ott csillannak fel ezek a nemes holmik s az ember szeme olyankor gyönyörködve áll meg a remeken egy kis üdülésre, igy összehalmozva, minden igaz voltuk mellett is a gyüjtés tömeghatása, a saját szavuk mellett a gyüjtő ajánlása: már nemcsak a drága matériát szemléljük, hanem a gyüjtő belső izgalmának is tanuja vagyunk: nemcsak azt mondjuk, mennyi kincs, de azt is, mennyi munka volt az egybehalmozása.

De Tömörkény nemcsak tudós, nemcsak gyűjtő: művész. S akik bizonyos szorgalommal haladtak, vagy haladnak a nyomdokain, azok mutatják meg, micsoda lélektelen, fárasztó s alantas anyagvásár a legfigurásabb esetek, a legcifrább bökések és szaftos mondások elegybelegye, ha nemes művészi lélek nem teremti őket életté s valósággá. A Tömörkény figurái kiemelkednek az életből, mint a lemetszett s pohárba tett mezei virág: de valami csodálatos elixirt kaptak a vázában s ott bokorba szedve uj virágzásnak eredtek s örökre ez uj virágban élnek el tovább. Drága apró kis virágocskák: de isten szeme s a müvész lelke előtt minden igaz élet egyformán nagy a nagyokban s nagy a kicsinyekben.

Ebben a könyvében, amely utolsó, amit ő gabalyitott össze: (remélhetőleg még több posthumus kötete lesz a példás szorgalmú írónak) ebben a könyvében történelmi dokumentumokat ád: a világháború magyarját irja meg.

Forrásmunkája lesz ez annak az életnek, mikor a magyar nép egész életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak új ideák, de egészen új világnézet, új filozófia kezdi gyökeresen kiforditani a magyart régi sáncaiból.

Tömörkény István nem kisérhette el ezen az uton a magyar népet. Csak az elejét, a csirázását rótta fel emez uj időknek, önkéntelen feljegyzője volt máris nagy pillanatoknak, amelyek megrenditően hatnak.

Bibliai egyszerűségében megdöbbentő minden szó, amelyet a könyv lapjain az összeomló nagy távolságokról ejtegetnek. A muszka fogoly, aki elolvassa a magyar asszonynak orosz földről jött levelet, de azt már nem tudja elmagyarázni, mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy a nagy csizmáiban a sövénykeritésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi szótalan. Atyafia, a tanyai Etal asszony, aki a bibliai Ruthtal méltó testvér a lejegyzett csodálatos levélben: urának irja a távolba: Ne tarts semmitől Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután megint egy sort levágok, aztán megint markot verök. Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák ...

Csupa ilyenekkel van tele a könyv. Még nem nŐtt ki Tömörkényben tiszta irodalmi hitvallássá, hogy ezeket a finom, finom életmotivumokat gyüjtse föl, de érezte, ösztönszerüen rátapintott, ahol ügyébe esett. Irásait olvasva, mintha egy szép szövött vászonmennyezetre néznénk, amely tele van himezve, varrva, festve, rajzokkal, himzéssel, öröm elnézegetni, de feslik, szétszakadozik az anyag s a mi szemünk ámulva pillant ki a repedéseken a távoli kék égre, amely minden emberi munkánál még szebb és gyönyörüségesebb.

Titkokkal van tele ez a könyv, mint ahogy titkokkal van tele a ma.

S szegény, az ember, aki e titkok rovója kezdett itt lenni, elment, mint annyi millióan ez években: igéretes életük teljességében.

Eggyel kevesebben vagyunk.

Budapest, 1917 április 26.
Móricz Zsigmond

olvasható:

Tömörkény István
Öreg regruták