The Continuum-Concept

In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Fordította Barta Judit

Tartalom

Néhány gondolat az új kiadáshoz 2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8

A kontinuum-elv 18

Az élet kezdete 22

A felnövés 47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65

A társadalom 80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87

A felnövés

Ha a baba megkapta azt a biztonságot és ingermennyiséget, amire a karonülő időszakában

szüksége volt, akkor készen áll rá, hogy előrenézzen, az anyján túli világba, immár

magabiztosan és hozzászokva ahhoz a kellemes közérzethez, amit a természete automatikusan

igyekszik fenntartani. Várakozással tekint az új tapasztalatok elé. Lassan kúszni kezd, de még

gyakran visszatér, hogy ellenőrizze, hogy az anyja elérhető távolságban van-e. Mivel azt

tapasztalja, hogy mindig ott van, egyre távolabb merészkedik és egyre ritkábban tér vissza,

miközben a kúszás (könyökön, combon és hason) átfordul mászásba (kézen és lábon). Ahogy

egyre kíváncsibb a környezetére, úgy válik egyre mozgékonyabbá is, kontinuumának

megfelelően.

Miután megkapta a szükséges mennyiségű tapasztalatot, a folyamatos kontaktus iránti igénye

gyorsan megszűnik, és a baba, a már totyogós vagy a kicsit nagyobb gyerek csak azokban a

stresszhelyzetekben igényli ezt a fajta megerősítést, amelyekkel épp nem képes megbirkózni.

Ezek a helyzetek egyre ritkábbak lesznek és közben a baba önállósága olyan tempóban,

terjedelemben és mértékben nő, ami hihetetlennek tűnik annak, aki csak civilizált gyerekeket

ismer, akiknek nem volt részük kiteljesedett, karban hordozott tapasztalatokban. Azokban a

gyerekekben, akiknél bizonyos fejlődési pályák haladnak előre, míg más pályák elakadtak és

lezáratlanul maradtak, óhatatlanul ellentétes motivációk működnek: sosem tudnak úgy akarni

valamit, hogy közben ne akarnának a figyelem központjában is lenni. Sosem tudják az

elméjüket kizárólag az előttük lévő problémának szentelni, mikor egy részük még mindig arra

vágyik, hogy boldog és tudatlan csecsemőként üljön valakinek a karjában, aki megoldja

helyette az összes problémájukat. Képtelenek teljes egészében kihasználni növekvő erejüket

és ügyességüket, ha egy részük még mindig arra vágyik, hogy oltalomra szorulva üljön

valakinek a karjában. Minden újabb erőfeszítés valamilyen mértékben összeütközésbe kerül a

bennük lakozó baba tudattalan vágyával, hogy erőfeszítés nélkül váltsa ki mások szeretetét.

Az a gyermek, akinek megfelelő kontinuum-tapasztalat van a háta mögött, csak

vészhelyzetekben fordul az anyjához fizikai megnyugtatásért. Egy jekána kisfiú, akit

ismertem, egyik nap torkaszakadtából kiabált és az anyjába csimpaszkodva jött oda hozzám,

hogy fáj a foga. Körülbelül tízéves lehetett, és mindig annyira önálló és segítőkész volt, hogy

azt gondoltam, hogy nagyon fegyelmezett lehet. Civilizált agyammal azt gondoltam, hogy

rendkívül nagy önuralma van, ezért azt vártam, hogy egy ilyen helyzetben minden tőle

telhetőt megtesz azért, hogy nehogy elsírja magát, vagy hogy a társai ne lássák így kifordulva

magából. De nyilvánvaló volt, hogy meg sem kísérli elnyomni a fájdalom által kiváltott

reakcióját, és nem szégyell anyjához bújni vigasztalásért.

Senki sem csinált ügyet a dologból, és mindenki megértő volt. Néhány pajtása ott álldogált és

nézte, ahogy kihúzom a fogát. Természetesnek tekintették, hogy egyik percről a másikra

kilépve bátor soraikból gyermekesen anyjába csimpaszkodott: senki sem gúnyolódott rajta, s

ő nem szégyenkezett. Anyja jelen volt, a rendelkezésére állt. Több alkalommal is, mikor a

foghoz értem, összerezzent és még hangosabban felsikoltott, de sosem húzódott el vagy nézett

rám dühösen azért, mert fájdalmat okozok neki. Mikor végre sikerült kiszabadítanom a fogat

az ínyből, és betömtem a lyukat gézzel, holtsápadtan és kimerülten rogyott a hintaágyába.

Még egy óra sem telt bele, újra megjelent, már egyedül, a szín visszatért az arcába, s a

nyugalma is helyreállt. Nem mondott semmit, de mosolygott és a közelben kotorászott néhány

percig, mutatva, hogy jól van, aztán elsétált megkeresni a barátait.

Egy másik alkalommal egy körülbelül húszéves fiúval történt valami. Zseblámpafénynél

kellett kivágnom a nagylábujjából egy kezdődő üszkösödést. Nyilvánvalóan embertelen

fájdalmat élt át. Miközben egy vadászkéssel kapargattam a sebét, semmi ellenállást nem

tanúsított, de a felesége ölében fekve meg sem próbálta visszatartani a könnyeit. A felesége, a

fiú anyjához hasonlóan, tökéletesen el volt lazulva, egyáltalán nem élte bele magát a férje

47

helyzetébe, nyugodt támaszt biztosított neki. Mikor a leghevesebb volt a fájdalom, a férj az

ölébe fúrta és jobbra-balra forgatta a fejét, rázta a zokogás. Az, hogy végül a fél falu

szemtanúja volt a jelenetnek, szemmel láthatóan egy cseppet sem befolyásolta a viselkedését,

sem az önuralom, sem a túldramatizálás irányába.

A jekánáknál az a szokás, hogy az asszonyok, amíg anyjuk életben van, velük élnek, és a

férjeknek kell elhagyniuk a saját anyjukat, hogy elfoglalják a helyüket a feleség családjában.

Ezért viszonylag gyakori, hogy a feleség tölti be az anyaszerepet a férje számára, ha

krízishelyzet adódik. A feleségnek ott a saját anyja, akire támaszkodhat, de ösztönösen nyújt

anyai támaszt a férjének, ha neki igénye van rá. Szokás, hogy az árván maradt felnőtteket is

örökbe fogadják más családok. Az örökbe fogadó családra háruló többletteher minimális,

mivel a felnőtt jekána többet termel, mint amennyit elfogyaszt, ugyanakkor hallgatólagos

garanciát kap, hogy támaszra lel, amennyiben és amikor arra szüksége van. Már maga ez a

biztosíték is stabilizáló erővel bír, attól függetlenül, hogy élnek-e vele vagy sem. A jekánák

természetes emberi elvárásnak tekintik az érzelmi biztonságra való igényt, s tudják, hogy a

társadalomnak érdekében áll ezt tiszteletben tartani. Ezáltal is védik magukat az ellen, hogy

bármely tagjuk antiszociálissá váljon amiatt, hogy a körülmények túlzott nyomást

gyakorolnak a természetes társas ösztöneire.

Ahogy a baba mászni kezd, egyre inkább kamatoztatja azokat a képességeket, amelyeket a

korábbi tapasztalatai során szerzett, és a fiziológiai fejlődést, ami ezeket a képességeket

használhatóvá teszi. Első felderítő útjai általában rövidek és óvatosak, és szinte alig van

szüksége arra, hogy az anyja vagy a gondozója is részt vegyen a tevékenységében. A

kölyökálla- tokhoz hasonlóan neki is nagy tehetsége van az önfenntartásra, és reálisan érzékeli

a képességeit. Ha az anyja azt közvetíti a társas ösztöneinek, hogy hagyja, hogy az anyja

ügyeljen a biztonságára, akkor ő együttműködőén engedelmeskedni fog. Ha állandóan

figyelik, terelik, megállítják, utána futnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar

megtanulja, hogy ne legyen felelős magáért, miután az anyja megmutatja neki, hogy milyen

elvárásokat támaszt felé.

A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt

elvárásokat. Ha ébredező értelmi képességei, amelyek tanulás hatására alakulnak ki,

csekélyek is, ösztönkésztetései, amelyek kezdettől fogva rendelkeznek azzal a veleszületett

tudással, ami a többi állatot egész életében irányítja, ugyanolyan erősek élete első

pillanatában, mint az utolsóban. Ennek a két erőnek a kombinációja, kölcsönhatása hozza létre

az emberi jellemet és azt az egyedülállóan magas fokú intellektuális kifinomultságot és

ösztönös hatékonyságot, ami csak és kizárólag az emberre jellemző.

A csecsemőben nemcsak a kísérletezésre és az óvatosságra való hajlam van meg, hanem

elvárásai is vannak. Azt a tapasztalati skálát várja el, amiben az őseinek is része volt.

Nemcsak területre és szabadságra van szüksége, hogy mozoghasson, hanem sokféle

találkozásra is. Idővel egyre rugalmasabb elvárásai vannak. A karonülő korszak alatt

fokozatosan kiterjednek a baba eleinte szigorú elvárásai, s a kúszó-mászó fázisban már egyre

inkább különböző fajtájú tapasztalatokra lesz szüksége, nem pedig pontosan meghatározott

körülményekre és bánásmódra.

De ahhoz, hogy a tapasztalatok valóban a baba javát szolgálják, továbbra is bizonyos határok

közé kell esniük. A baba nem fejlődhet egészségesen anélkül, hogy igényeinek megfelelő

mennyiségű és változatosságú alkalomban, illetve mások részéről együttműködésben lenne

része. Fontos, hogy több tárgy, helyzet és ember legyen elérhető a számára, mint amit fel tud

használni, hogy legyen módja közöttük felfedezni és bővíteni a képességeit. Továbbá fontos,

hogy azok változzanak is a megfelelő mértékben és gyakoriságban, de nem túl radikálisan

vagy túl gyakran. Hogy mi a megfelelő, azt, mint mindig, ebben az esetben is az előzmények

szabják meg, tehát elődeink csecsemőkorban átélt élményeinek a jellege.

Példának okáért egy jekána faluban a kúszó-mászó babát a megfelelőnél több érdekesség,

veszély és társaság veszi körül. Az első szárnybontogatásainál már mindent letesztel. Felméri

a saját erejét és ügyességét, és tesztel mindent, amivel szembekerül, fogalmakat alkot és

megkülönböztet dolgokat időben, térben és formában. Az anyjával is új viszonyt hoz létre. A

direkt függést lassan felváltja az a tudás, hogy anyja megbízható, és egyre kevesebbszer

fordul hozzá támaszért. Önbizalma egyre kevésbé függ anyjától való távolságától.

A jekánáknál az anya, vagy akire a baba rá van bízva, ellazultan és nyugodtan viszonyul a

babához. Jobbára valami mással foglalkozik, minthogy kimondottan őrködne felette, de

mindig örömmel veszi, ha a kúszó-mászó kalandor meglátogatja. Nem hagyja abba a főzést

vagy bármi egyéb munkáját, kivéve, ha minden figyelmét rá kell összpontosítania. Nem tárja

szét a karját a kis csöppségnek, ha az épp megnyugtatásra vágyik, csupán engedi, hogy

rendelkezzen a személyével, a maga nyugodt és elfoglalt módján, vagy ha épp megy

valamerre, akkor engedi, hogy a csípőjén vele utazzon.

Nem kezdeményezi a kontaktust, kizárólag csak passzív módon járul hozzá. A baba az, aki

megkeresi őt, és a viselkedésével jelzi, hogy mit akar. Az anya teljesen és odaadással enged a

baba vágyainak, de nem tesz hozzá semmi többet. Mindig a baba az aktív és az anya a passzív

fél; a baba jön hozzá, ha álmos, vagy ha éhes és enni akar.

A világ felfedezését ellenpontozza és megerősíti, hogy bármikor visszatérhet hozzá, és hogy

akkor is megvan benne az anyja állandóságának a tudata, ha épp máshol jár.

A baba nem kéri és nem is kapja meg anyja osztatlan figyelmét, mivel nem raktározódott el

benne vágyódás, ősi éhség, ami megakadályozná, hogy tökéletesen a jelennek tudja szentelni

magát. A természete takarékosságával összhangban nem kíván többet, mint amire szüksége

van.

A babák rendkívül fürgén képesek haladni négykézláb. A jekánák közt szorongva figyeltem

az egyik kúszó-mászó babát, ahogy előrerontott, majd megállt egy másfél méter mély gödör

szélén, amelyet azért ástak, hogy a sárból falat építsenek. A baba a tábort körbejárva ezt

napjában többször is megcsinálta. Ahogy egy állat közömbösen legelészik a szikla szélén, úgy

huppant le a fenekére, s nemegyszer a szakadéknak háttal. Ahogy egy bottal, kővel, az

ujjaival vagy a lábujjaival játszott és ide-oda hengeredett, látszólag észre sem vette a gödröt

maga mellett, de valahogyan a veszélyzónát mindig sikerült elkerülnie. Az önfenntartás nem

értelem által vezérelt mechanizmusai hibátlanul működtek, és mivel precízen kalkulálnak, a

gödörtől bármilyen távolságra, akár közvetlenül a szélén is tökéletesen funkcionáltak. Miután

nem vigyáztak rá, vagy többnyire fél szemmel figyeltek rá a közelben játszó nagyobb

gyerekek - akik szintén nem izgatták magukat a gödör miatt -, a baba önállóan alakította ki a

környező lehetőségekhez való viszonyulását. A családtagjai vagy a környezete a

viselkedésükkel pusztán azt az elvárást közvetítették neki, hogy tudjon vigyázni magára. Bár

járni még nem tudott, azt tudta, hogy merre talál vigaszt, ha szüksége van rá, ám ritkán volt.

Ha az anyja elment a folyóhoz vagy egy távoli kertbe, gyakran magával vitte őt is. Felemelte

az alkarjánál fogva, számítva a segítségére, hogy anyja csípőjén majd egyensúlyozza magát,

vagy megkapaszkodik a hordozókendőbe, ha azt is felvette, hogy könnyebben tudja cipelni.

Bárhova ment, ha letette egy biztonságos helyre, elvárta tőle, hogy vigyázzon magára anélkül,

hogy felügyelnie kellene őt.

Egy babának nincsenek öngyilkos késztetései, rendelkezik viszont egy teljes túlélési

eszköztárral, a legfelszínesebb szinten az érzékelés, a mélyebb, kevésbé megmagyarázható

szinteken pedig mintha a mindennapos telepátia vezérelné. Úgy viselkedik, mint bármelyik

állatkölyök, amelyik nem tudja segítségül hívni a tapasztalatait, hogy azok alapján

tájékozódjon; úgy cselekszik biztonságosan, hogy nincs is tudatában a választásainak.

Ösztönösen védi az épségét, amit környezete el is vár tőle, és veleszületett képességeinek,

fejlődési szintjének és tapasztalatainak köszönhetően képes is rá. De az utóbbi tényezők

szerepe oly csekély hat, nyolc vagy tíz hónaposan, hogy többnyire nem sok hasznukat veszi,

új helyzetekben pedig szinte egyáltalán nem hagyatkozhat rájuk. Az ösztönei védelmezik.

Mégis, a baba már nem pusztán egy emlős, aki emberszabásúvá fejlődött, hanem kezd

felismerhetően emberi jegyeket felvenni. Napról napra egyre jobban elsajátítja környezete

kultúráját. Ekkortájt kezdi megkülönböztetni az apja és az anyja szerepét az életében. Az

anyja szerepe továbbra is és kitartóan az marad, ami ez idáig minden emberé volt a maga

életében: aki ad és gondoskodik, s nem vár el semmit cserébe, örül, hogy adhat. Az anyja

egyszerűen azért gondoskodik róla, mert ő a világon van, a létezése elég ok, hogy garantálja

az anya szeretetét.

Míg az ő feltétel nélküli elfogadása állandó marad, az apának az a szerepe, hogy a gyermek

kibontakozó társas viselkedését és a függetlenedés irányába tett haladását kövesse nyomon.

Az apja elismerését ki kell érdemelnie; az anyja feltétel nélkül szereti. Az apja szeretete is

állandó, de mellette megjelenik a gyermek teljesítményével kiérdemelt elismerés is. így

biztosítja a természet egyaránt az állandóságot és az ösztönzést is a társas készségek

fejlesztésére. Később az apa egyre tisztábban úgy jelenik meg, mint a társadalom képviselője,

aki példát mutatva vezeti be a gyermeket népe elvárásaiba, viselkedési mintáiba, szokásaiba.

Testvérei és a többi ember is egyre differenciáltabb szerepet kezd betölteni az életében. Egy

ideig még minden társas kapcsolatában fellelhető az anyához való viszony, de egyre

haloványabban. Még szüksége van rá, hogy alkalmazkodjanak hozzá, hogy segítsék és

védelmezzék, amíg nő az önállósága. Továbbra is jelzi a szükségleteit, és a hívásainak

továbbra sem tud ellenállni a környezete, míg a kamaszkorral együtt le nem szokik róla, hogy

így jelezzen. Közben ő is fogékonnyá válik a nála fiatalabb gyerekek babusgatást kívánó

jelzéseire, és anyai módon reagál rájuk, míg az érettebb gyerekeknek és a felnőtteknek,

akiktől életben maradása bizonyos mértékig még mindig függ, maga is hasonló jelzéseket ad.

A fiúk szemében a férfiak lesznek a fő inspiráló erők és példaképek, s rajtuk keresztül

sajátítják el a szerepüket a kultúrában, mert az ő társadalmukban ez a dolgok rendje. A

kislányok akkor utánozzák a nőket, amikor elérik azt a fejlődési fokot, hogy már nemcsak a

társaságukban akarnak lenni, de részt is kívánnak venni a tevékenységeikben.

Azokat az eszközöket, amelyeket nehéz elkészíteni, a kezükbe adják. A gyerekek például

jóval előbb képesek evezni vagy evezősdit játszani, mintsem hogy ki tudnának faragni egy

evezőt. Mikor eljön az idő, kisméretű evezőket kapnak, amelyeket a felnőttek faragnak nekik.

A fiúk még beszélni sem kezdenek, már kapnak olyan kis íjakat és nyilakat, amelyeken jól

tudnak gyakorolni, mert a nyilak egyenesek, így pontosan tükrözik gyakorlatlanságukat.

Ott voltam, amikor egy kislány az első lépéseit tette meg a munka világába. Úgy

kétévesforma lehetett. Már korábban is láttam a nők és a lányok mellett játszani, míg azok

maniókát reszeltek egy teknőbe. Most ő is kivett egy maniókadarabot a kupacból, és

hozzádörzsölte az egyik lány kezében lévő reszelőhöz. Túl nagy volt a darab, többször is

leejtette, miközben próbálta végighúzni a durva deszkán. Szomszédja erre kedves mosoly

kíséretében egy kisebb maniókadarabot nyomott a kezébe, anyjától pedig, aki számított rá,

hogy az elkerülhetetlen késztetés megmutatkozik, azonnal megkapta saját aprócska reszelőjét.

A kislány amióta csak az eszét tudta, látta reszelni őket, ezért azonnal húzkodni kezdte a kis

darabkát a saját reszelőjén.

Egy perc sem telt bele és elvesztette az érdeklődését, majd elszaladt, kis reszelőjét otthagyta a

teknőben, anélkül, hogy észrevehetően gyarapította volna a maniókát. Senki nem éreztette

vele, hogy vicces vagy „meglepő", amit csinált; a nők tudták, hogy előbb vagy utóbb

bekövetkezik, mivel tisztában voltak vele, hogy a kultúrába minden gyerek bekapcsolódik,

bár azt, hogy hogyan vagy milyen tempóban, azt a saját egyéni motivációik szabják meg. Ám

az nem kérdés, hogy a végeredmény együttműködő és teljes mértékben önkéntes alapú társas

viselkedés lesz. A felnőttek és az idősebb gyerekek csak a szükséges segítséggel és azokkal az

eszközökkel látják el, amelyeket maga nem képes előállítani. Egy beszélni még nem képes

gyerek is tökéletesen tisztán tudja kommunikálni a szükségleteit, és nincs semmi értelme

annak, hogy olyat ajánljanak fel neki, amit nem igényel; egy gyermek cselekedeteinek

végeredményben pontosan az a célja, hogy az önállóságát fejlessze. Ha akár több, akár

kevesebb segítséget adunk neki, mint amennyire szüksége van, nagy valószínűséggel pont

ennek a célnak az elérésében gátoljuk.

A gondozást, csakúgy, mint a segítséget, csak kérésre kapják. Sem a test táplálását, sem a

lelket tápláló babusgatás nem viszik túlzásba, de vissza sem tartják; a gondozás mindig

elérhető a gyermek számára, egyszerűen, könnyedén és a lehető legtermészetesebben.

Mindenekfelett a gyermek személyét minden tekintetben jóként tisztelik. Nincs „rossz

gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a „jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a

motivációival egyetemben szociális és nem antiszociális lénynek van elkönyvelve. Amit tesz,

azt egy eredendően „jó" teremtmény cselekedetének tekintik. A jekánák egymáshoz való

viszonyát - függetlenül az életkoruktól - alapjában véve az határozza meg, hogy feltételezik,

hogy a jóság vagy társas beállítottság az emberi természetbe mélyen beágyazott

tulajdonságok. Továbbá ez a kulcsa annak, hogy a gyermek fejlődését a szülei vagy egyéb

szövetségesei ösztönözni tudják.

A nevelés szó eredeti jelentésében annyit tesz, hogy „kivezetni", s ha ez előnyösebb is az

elterjedtebb „beleverni" értelmezésnél, egyik sincs összhangban a gyermek veleszületett

elvárásaival. Ha a gyereket a nála idősebbek „kivezetik" vagy „terelik", az egyet jelent azzal,

hogy beavatkoznak a fejlődésébe, hiszen elterelik a belülről jövő és leghatékonyabb útról egy

kevésbé hatékony út felé. A veleszületett társas ösztön feltételezése homlokegyenest ütközik

azzal a nagyjából egyetemes civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg

kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle. Egyesek úgy vélik, hogy érveléssel és

a gyerekkel való „együttműködéssel" ezt jobban elérik, mint fenyegetéssel, bántalmazással

vagy nádpálcával. Ám maga az a feltételezés, hogy a gyereknek ab ovo antiszociális

természete van, amit manipulálni kell annak érdekében, hogy szociálisan elfogadható legyen,

az mindkét nézőpontban, illetve a két véglet közti esetekben is közös. Ha van valami, ami

számunkra alapvetően idegen az olyan kontinuum-társadalmakban, mint a jekánáké, akkor az

a veleszületett társas ösztön feltételezése. Pontosan ebből a feltételezésből és annak

következményeiből kiindulva lehet megérteni a látszólag áthidalhatatlan szakadékot az ő

furcsa és igen jó közérzettel társuló viselkedésük és a mi óvatos, összehasonlíthatatlanul

rosszabb közérzettel párosuló számításaink között.

Mint korábban már láttuk, a gyerek fejlődésének az is árt, ha több, de az is, ha kevesebb

segítséget kap, mint amit igényel. Ezért ha nem ő kezdeményez, vagy ha kéretlenül kap

segítséget, abból nem származik haszna. Úgysem tud magasabb szintre fejlődni, mint amire

belső motivációi késztetik. A gyerek kíváncsisága, az a vágya, hogy mindent saját maga

próbáljon ki, azt mutatja, hogy képes úgy tanulni, hogy fejlődésének egyetlen részét se kelljen

feláldoznia. Ha terelgetjük, azzal elérhetjük, hogy bizonyos készségei más készségek kárára

fejlődjenek, de készségeinek egészét úgysem lehet veleszületett határainál magasabbra

fejleszteni.

A gyermek személyiségének teljessége fog csorbát szenvedni, ha a szüleik afelé terelik, ami

szerintük a legjobb neki (vagy nekik). Általános, minden megfelelően ellátott és deprivált

igényét egyaránt tükröző komfortérzete lesz közvetlenül érintve. Szülei sokban képesek

befolyásolni a viselkedését azzal, hogy példát nyújtanak neki, és azzal, ahogyan ő érzékeli az

elvárásaikat, de semmit sem tudnak hozzáadni az ő teljességéhez azzal, ha megpróbálják

ráerőltetni saját késztetéseiket, vagy azzal, hogy „megmondják neki, mit tegyen".

Ideális esetben az, hogy egy gyermeknek példát nyújtunk, vagy vezetjük, az nem a

befolyásolását jelenti, hanem azt, hogy az ember teszi a dolgát, ahogy szokta. Nem kell

különleges figyelmet szentelni a gyereknek, elég a magunk dolgával foglalkozni, s csak

olyankor figyelni a gyerekre, ha ő azt igényli, és akkor sem jobban, mint amennyire

szükséges. Annak a gyereknek, aki teljes mértékben részesülhetett a karon ülés

tapasztalatából, nem lesz arra szüksége, hogy a fizikai szükségletein túl csikarjon ki magának

figyelmet, mivel ellentétben civilizált körülmények között növekvő társaival, nincs szüksége

arra, hogy megerősítsék a létezését vagy szerethetőségét.

Vegyünk egy egyszerű példát: egy civilizált anya úgy végezhet házimunkát együtt a

kislányával, hogy engedi, csináljon, amit akar, de ha kedve támad hozzá, akkor seperhet is

egy kis seprűvel, port törölhet, porszívózhat, vagy egy széken állva segíthet a mosogatásban.

Edény is alig fog összetörni és a kislány sem fog leesni a székről, hacsak nem teljesen

nyilvánvaló, hogy az anyja várja, hogy bekövetkezzen a katasztrófa, és a gyereket társas

késztetése (hogy azt tegye, amit elvárnak tőle) arra hajtja, hogy engedelmeskedjen. Az aggódó

tekintetek, az árulkodó mondatok: „Le ne ejtsd!" vagy „Óvatosan, mert mindjárt leesel!"

egyaránt a gyermek önfenntartó mechanizmusai és utánzó ösztönei ellen hatnak, és végül azt

eredményezhetik, hogy engedelmesen leejti a tányért, vagy leesik a székről.

Az emberi faj egyedisége többek közt abban rejlik, hogy az értelme képes ellentmondani az

evolúció során kifejlődött természetének. Mikor a kontinuumot letérítették a pályájáról, s a

stabilizitoraira akkora súly nehezedett, hogy gyakorlatilag hatástalanná váltak, akkor

mindenféle aberráció lépett fel, mivel az értelem ugyanakkora valószínűséggel tesz kárt, mint

jót a maga alultájékozott, jó szándékú, egy időben egy dologra koncentráló módján azoknak

az előre nem kiszámítható tényezőknek a sűrűjében, amelyek bármilyen viselkedésnél

relevánsak lehetnek.

A kontinuumtól való elszakadás egyik legbizarrabb eredménye, hogy a felnőttek képesek

elérni, hogy a gyerekek elszaladjanak tőlük. Egy kontinuum-babának mi sem lehet

természetesebb, mint hogy az anyja közelében maradjon, ha ismeretlen terepen találja magát.

Mindegyik emlős rokonunkat, illetve a madarakat, a hüllőket és a halakat is követik a

kicsinyeik. Egy jekána totyogósnak eszébe se jutna elkószálni az anyjától egy erdei ösvényen,

mivel az anyja nem nézeget hátra, hogy vajon követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy

választási lehetősége van, sem azt, hogy az anya feladata lenne, hogy ne veszítse szem elől;

legfeljebb lassít a tempóján, hogy a kicsi lépést tudjon vele tartani. A baba ezt tudja, s csak

akkor sír fel, ha ilyen vagy olyan okból mégis lemarad. Egy kisebb esés, amiből még fel tud

tápászkodni, és szalad egy kicsit, hogy behozza a lemaradt másodperceket, még egy ilyen

jelzést is ritkán vált ki. Ha éppen várnia kell a gyerekre, az anyja viselkedése gyakorlatias, de

türelmes. Azt sugározza, hogy tisztában van vele, hogy a baba nem vesz el több időt, mint

amennyi szükséges ahhoz, hogy újra folytathassák az útjukat. Nincs semmi megítélő a

viselkedésében. Ahogy ő is feltételezi gyermekéről a veleszületett társas ösztönét, úgy a

gyermek is hajlamos azt tenni, amiről azt gondolja, hogy az anyja elvárja tőle. Akár

megállnak, akár mennek, ez az alapvető feltételezés változatlan és megkérdőjelezetlen marad.

S a több millió éves előzmények, az állatvilág és néhány embercsoport egybehangzó példái

ellenére is sikerült meggyőznünk a mi totyogósainkat, hogy szaladjanak el.

A negyedik expedíció után visszatérve, megütközve láttam a manhattani Central Parkban,

hogy hány gyerek után rohangálnak gondozóik. Anyák és babysitterek csapkodtak a

karjukkal, lehetetlen pozitúrákban hajlongtak, és előrenyújtott kézzel, éles hangon, kevéssé

meggyőző fenyegetésekkel követelték, hogy a kis szökevények azonnal jöjjenek vissza. Ezt az

idegtépő mutatványt azzal variálták, hogy a padon megpróbáltak egymással társalgást

folytatni, miközben rászólogattak a gondjaikra bízott gyerkőcökre, ha a kicsik

megközelítették a megengedett távolságuk határát, vagy felpattantak és a szökevények után

eredtek, amikor a gyerekek, felfogván a játékszabályokat, a felügyelet legkisebb lazulására

rögtön szökési kísérlettel válaszoltak.

Ha eléggé aggodalmas (azaz elvárásteli) hangon mondják, az a mindennapos felszólítás, hogy

„Ne menj oda, ahol nem látlak!" alaposan megnövelheti a talált gyerekek osztályának

forgalmát. Ha még azzal is kiegészítik, hogy „Vigyázz, mert megütöd magad", annak

fulladások, komoly esések és közúti balesetek a következményei. A gyermek, akit elsősorban

az izgat, hogy a tőle elvárt szerepet játssza a gondozójával szemben folytatott

akaratversengésben, lázadásában nem képes felelősségteljesen bánni a környezetével,

miközben az önfenntartó mechanizmusai is megsérülnek. így tudattalanul is arra van ítélve,

hogy azt az abszurd utasítást kövesse, hogy tegyen kárt magában. Ha majd felébred a

kórházban, nem is lesz nagyon meglepve, mikor megtudja, hogy elütötte egy autó, hiszen oly

gyakran ígérték neki, hogy előbb-utóbb így fog járni.

A tudattalan elme nem érvel, hanem a tapasztalatból gyárt szokást, és gépiessé teszi a

viselkedést, így eleve kizárja, hogy a tudatos elme felfigyeljen a gyakran ismételt

cselekvésekre. Továbbá stabilizál és fenntart, beépíti és mérlegeli az adatokat egy olyan

adatfeldolgozó rendszer szerint, ami túl megterhelő lenne egy olyan megbízhatatlan

készségnek, mint a gondolkodás. Ezenkívül kiváló megfigyelő: nem lehet meggyőzni arról,

hogy valami az, aminek mondják, mikor a hangszín és a cselekedetek az ellenkezőjéről

árulkodnak. A tudattalan elme logikája gyakorta az „ész" antitézise. Ennélfogva egy gyermek

tökéletesen értheti gondozója érvelését, sőt még akár át is veheti, mégis arra érez motivációt,

hogy az ellenkezőjét csinálja annak, amit kér tőle. Vagyis, nagyobb valószínűséggel teszi azt,

amit érzése szerint elvárnak tőle, mint azt, amit mondanak, hogy tegyen. Krónikus,

kielégítetlen vágyakozása az anyja elfogadására egészen az önpusztításig fokozhatja azt a

szükségletét, hogy azt tegye, amit érzése szerint az anyja, vagy azok, akik őt képviselik,

elvárnak tőle. Egy ép kontinuum-gyerekben működnek azok a veleszületett hajlamok,

amelyek arra ösztönzik, hogy a megfelelő dolgokat csinálja. Utánozzon, felfedezzen,

vizsgálódjon, ne sértse meg magát vagy másokat, bemenjen az eső elől, kellemes hangokat

adjon ki, kedvesen nézzen, mikor az emberek megfelelően viselkednek, válaszoljon a

fiatalabb gyermekek hívására és így tovább. Egy deprivált gyermek, vagy az, akitől elvárják,

hogy antiszociálisán viselkedjen, pontosan olyan mértékben képes megsérteni a saját

veleszületett komfortérzetét, amilyen mértékben az ő igényeit és mások elvárásaival szemben

való fogékonyságát megsértették.

Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek

motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi

a ruháját vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot vagy agyagból csinál

egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban a kedvét, mint azzal, ha meglepve

konstatálják, hogy milyen szociábilisan viselkedett: „Jaj, milyen jó kislány vagy!" „Nézzétek,

mit csinált Georgie, teljesen egyedül!" Az ilyen és ehhez hasonló felkiáltások azt közvetítik,

hogy a szociábilis viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az

eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit

elvártak tőle, azt, ami valóban a kultúrája, törzse vagy családja teljes jogú tagjává avatná.

Még a gyerekek közt is, ha valaki azt mondja, hogy „Hú, nézzétek, mit csinált Mary az

iskolában!", ráadásul csodálkozó hanglejtéssel, egész biztosan azt eredményezi, hogy Mary

kényelmetlenül eltávolodik a barátaitól. Ennyi erővel akár azt is a fejéhez vághatták volna,

hogy „Hú, Mary milyen kövér!" - vagy sovány, vagy magas vagy alacsony, vagy okos vagy

hülye, a lényeg, hogy valamiképpen nem az, amit elvárnak tőle. A hibáztatás, főleg ha azzal

spékelik meg, hogy „Mindig ezt csinálod!", azért is romboló, mert azt közvetíti, hogy az

antiszociális viselkedés elvárt. „Jellemző, hogy elveszíted a zsebkendődet!", „Megátalkodott,

rossz kölyök", egy lemondó vállrándítás vagy egy olyan közhely, mint „a fiúk már csak

ilyenek", mintha a rosszasság valami beépített dolog volna, vagy egy sima fintor, ami azt

jelzi, hogy a rossz viselkedés nem meglepő, mind ugyanolyan katasztrofális

következményekkel járnak, mint a meglepetés kifejezése vagy a dicséret a szociális

viselkedés esetében.

A kreativitást is kitűnően le lehet törni azzal, ha felhasználjuk a gyerek együttműködésre való

igényét. Elég csak annyit mondani, hogy „Vidd ki a festékeidet a teraszra; nem szeretném, ha

itt maszatolnál." Az üzenet, hogy a festés maszatolás lesz, célba ér, és a kreatív késztetésnek

óriásinak kell lennie ahhoz, hogy legyőzze a gyereknek azt az alapvető igényét, hogy azt

tegye, amit az anyja elvárna tőle. Ennek tükrében édes mindegy, hogy ezt egy kedves mosoly

kíséretében mondják vagy harci kiáltásként, a „rossz gyerek" címke mindkét esetben

hatékony.

Mikor azt feltételezzük, hogy a gyerek veleszületetten társas lény, akkor kell hogy legyen

némi fogalmunk a gyerek késztetéseinek és elvárásainak mind a tartalmáról, mind a

formájáról. Nyilvánvaló, hogy van bennük hajlam az utánzásra és az együttműködésre, az

egyén, illetve a faj fenntartására, de az kevésbé, hogy olyasmikkel is tisztában vannak, hogy

miképpen kell gondoskodni egy csecsemőről, s hogy képesek is rá. Ha egy kislánynak nem

engedjük meg, hogy gyakorolhassa az ösztönösen erős anyáskodási vágyát, s azt akarjuk,

hogy ezt babázással vezesse le, mikor valódi csecsemők is elérhető közelségben vannak, az

komoly hátrányokat fog okozni a gyerekeinek, ha majd anya lesz. Pedig a kislányok már jóval

azelőtt ösztönösen úgy bánnak a csecsemőkkel, ahogy azt a csecsemők elvárják, mielőtt

egyáltalán értenék anyjuk utasításait. Mikor elég idősek ahhoz, hogy más módszereket is

fontolóra vegyenek, már rutinosak a babagondozásban, és nem érzik azt, hogy szükségük

lenne elméleti megfontolásokra. Úgy telik a gyermekkoruk, hogy ha módjuk van rá,

gondoskodnak a babákról, akár saját családjukban, akár a szomszédaiknál. Mikor

megházasodnak, eszükbe sem jut Spock doktorral és társaival konzultálni, viszont van két

erős karjuk és begyakorolt mozdulatsoraik, hogy miképp tartsák a babát főzés, kertészkedés,

takarítás, kenuevezés, tisztítás, alvás, táncolás, fürdés, evés vagy bármi egyéb tevékenység

közben. Ezenkívül kifejlődött bennük az az érzék, ami azonnal tiltakozna minden cselekedet

ellen, ami akár az ő, akár a babájuk kontinuuma ellen való volna.

Láttam jekána kislányokat, akik már három- vagy négyéves koruktól kezdve (néha még

kisebbnek tűntek) önállóan gondoskodtak csecsemőkről. Egyértelmű volt, hogy ez a kedvenc

elfoglaltságuk, de emellett még olyan egyéb feladatokat is elláttak, mint a tűzrakás és a

vízhordás. Nem lett elegük a gondoskodásból, míg a játékbabázásra biztos ráuntak volna. A

kontinuum láthatóan akkor a legerősebb, ha a csecsemők védelméről van szó, és az a végtelen

türelem és szerető gondoskodás, amire a csecsemőknek szükségük van, az ott van minden

gyerekben, a fiúkban ugyanúgy.

Noha fiúkra ritkán bízzák hosszú időre a csecsemőket, ők is ugyanolyan örömmel veszik fel

őket és játszanak velük. A tizenéves kamaszok is alig várják, hogy napi elfoglaltságukból

hazaérve játszhassanak a kicsikkel. Gyakran feldobják és elkapják a babákat, akik hangos

kacajjal hálálják meg a szórakoztatást, egymás kölcsönös örömére. így gazdagodik a kicsik

tapasztalati köre és saját szerethetőségük érzése.

Az, hogy minden egyént a maga uraként tisztelnek, talán éppolyan alapvető fontossággal bír a

jekánáknál, mint a veleszületett szociabilitás feltételezése úgy a gyermekekben, mint a

felnőttekben. Teljesen idegen tőlük az az elképzelés, hogy valaki más személyek felett

rendelkezzen. Az „én gyerekem" vagy „te gyereked" náluk egyszerűen nem létező fogalmak.

Viselkedési kódexükben nincs helye annak, hogy valaki eldöntse más helyett, hogy . az mit

tegyen, akármilyen korú is legyen az illető. Nagy érdeklődéssel figyelik egymás

tevékenységét, de sosem áll szándékukban befolyásolni egymást

- az meg főként nem, hogy bárkire bármit rákényszerítsenek. A gyerek mozgatórugója a

saját akarata. Nincs rabszolgaság - márpedig hogyan másképp írhatnánk le azt, mikor

valakire ráerőszakoljuk azakaratunkat, akár fenyegetéssel, akár büntetéssel?

A jekánák nem gondolják azt, hogy a gyerekek fizikai erőhátránya és kiszolgáltatottsága

azt jelentené, hogy kevesebb tisztelet illetimeg őket, mint a felnőtteket. Sosem adnak

a gyerekeknek olyan utasításokat, amelyekellentétesek az ő késztetéseikkel,

akár azzal kapcsolatosan, hogy hogyan játsszanak, akár azzal, hogy mennyit egyenek,

mikor aludjanak és így tovább. Ám amikor szükség van a segítségükre, akkor elvárják,

hogy azonnal együttműködjenek. Az olyan utasításokat, mint„Hozz vizet!", „Vágj egy kis fát",

„Add ide!", „Adj a babának egy banánt!", azzal ameggyőződéssel adják ki, hogy a gyerek

eredendően társas lény, aki szívesen van mások szolgálatára, és vesz részt a munkájukban.

Senki sem figyeli, hogy a gyerek vajon engedelmeskedik-e - nem kételkednek abban,

hogy kész az együttműködésre. Mint társas lény, habozás nélkül azt teszi,

amit elvárnak tőle, és tudása maximumát adja.

Mindez hihetetlenül jól működik. Ám a második expedíció során észrevettem egy körülbelül

egyéves kisfiút, aki valahogy kikerült a kontinuuma centrumából. Nem tudom, hogy mi

okozhatta, de talán nem véletlen egybeesés, hogy az apja - egy idősebb, Wenito nevű férfi -

volt az egyedüli jekána a környéken, aki beszélt spanyolul, mivel ifjúkorában a gumi-

konjuktúrában dolgozott, a felesége pedig beszélt egy kicsit pemontong nyelven, ami azt

mutatta, hogy valamikor a keletebbre élő indiánok közt élt. Lehetséges, hogy szokatlanul

kozmopolita életük során felvettek néhány olyan erőteljes szokást, ami megzavarta a saját

kontinuumukat. Nem tudom. De Wididi, a fiuk volt az egyetlen általam ismert gyerek, aki

hisztizett, és teli torokból visítva tudott tiltakozni, ellentétben a többi babával, akik ha néha

elsírták is magukat, sosem ilyen túlfeszítetten tették. Néha, miután elkezdett járni, meg is ütött

más gyerekeket. Meglepő módon, a többi gyerek közömbösen reagált erre; az agresszivitás

gondolata annyira idegen volt tőlük, hogy ezt úgy vették, mintha egy faág csapta volna meg

őket, vagy valami egyéb természetes baleset érte volna őket; soha eszükbe sem jutott

visszaütni, és folytatták a játékot anélkül, hogy akár kizárták volna Wididit. Mikor újra

találkoztam vele, már körülbelül ötéves lehetett. Az apja meghalt, és Anchu, a falu főnöke, aki

Wenitónak közeli barátja volt, lett Wididi pótapja vagy vezetője. A fiú még mindig nagyban

eltért a boldog jekána normától. Az arcán lévő feszültség és egész mozgása egy civilizált

gyerekére emlékeztetett.

Egy alkalommal, amikor elmentünk a leszállópályánkhoz, Anchu elhozta magával Wididit,

mivel a csapat többi tagja is hozta a kisfiát, hogy ők is részesüljenek az élményben. Wididi

akkor már gyakorlott kenus volt, és mivel a hajó orrában kell a legkeményebben dolgozni,

míg a finom manőverezés a farában történik, Wididi többnyire hátul evezett, míg a főnök a

csónak orrában. Kevés szó esett köztük, de szinte tapintható volt, hogy Anchu a maga csendes

módján bízik Wididiben. Az úton, mikor körbeadtunk húst, mindig megosztotta vele az ő

adagját. Néha úgy tűnt, mintha a fiúból is ugyanolyan derűs és komoly ember vált volna, mint

a többi jekána fiú.

Ám egyik nap Anchu vadászni indult a leszállópálya melletti táborunkból, és Wididi egyre

aggodalmasabb tekintettel figyelte. Az arcán szörnyű belső vívódás tükröződött, ajka remegni

kezdett, miközben tekintetével követte a férfi minden mozdulatát. Mikor Anchu íja és nyila

elkészült, a fiút görcsös zokogás fogta el. Anchu egy szót sem szólt, semmilyen elítélés nem

volt a tekintetében, de Wididi tudta, hogy a többi fiú el szokott menni vadászni a vezetőjével,

ő viszont nem akart. Ellenben nem volt senki, akivel vitatkozhatott volna, saját magán kívül,

mivel Anchu egyszerűen fogta magát, és elment vadászni, neki meg senki sem mondta meg,

hogy mit tegyen. Antiszociális énje nemet mondott; veleszületett szociabilitása, amit Anchu

épp felszabadítani igyekezett, viszont igent. Anchu tehát fogta az íját és a nyilát, és nekivágott

az ösvénynek. Wididi úgy üvöltött, hogy egész teste beleremegett. A motivációja és az

ellenmotivációja immár egyforma súllyal feszült egymásnak, ő meg csak állt és bömbölt,

bénultan a döntésképtelenségtől. Én a magam részéről akkor még semmit sem értettem

azokból az erőkből, amelyek működésbe léptek. Csak azt láttam, hogy a gyerek szenved, mert

nem megy Anchuval. Odamentem hozzá, és kezem a vállára téve, az ösvény felé tereltem.

Együtt kiszaladtam vele a szavannára, amelynek egyik oldalán Anchu épp bevetette magát a

dzsungelbe. Utána kiabáltam, hogy várjon meg minket, de Anchu nem fordult meg, és nem is

lassított a tempóján. Megint utánakiabáltam, már hangosabban, de elnyelte az erdő. Wididit

előretoltam, és felszólítottam, hogy szedje a lábát. Azt hittem, segítek neki, és

megakadályozom, hogy Anchunak csalódnia kelljen, de persze csak belekontárkodtam a

dolgokba, s a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni a

gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje. Anchu

ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Wididi akarja is a

helyes dolgot. Buzgó fellépésem talán hetekkel is visszavetette a fejlődését. Anchu rendszere

valószínűleg épp a határán táncolt annak, hogy átlendítse Wididit a holtponton. Azért vett le

mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya

győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette.

Hiába láthattam számtalan példát rá, alig tudtam elhinni vagy felfogni, hogy a jekánáknál

teljes mértékben hiányzik a meggyőzés vagy a nyomásgyakorlás, egy ember akaratának a

másikra való rákényszerítése.

A harmadik expedíció elején, amikor fölfelé indultunk a folyón, megkérdeztem Anchut, hogy

Tadehah, egy 9-10 éves forma fiú velünk jöhetne-e. Filmeztünk, és a kisfiúnak nagyon

fotogén arca volt.

Anchu elment a kisfiúhoz és örökbefogadó anyukájához, hogy tolmácsolja a meghívásunkat.

Tadehah azt mondta, hogy szeretne jönni, az anyuka csak annyit üzent, hogy ne vigyem el a

fiút a saját anyámhoz az expedíció után. Megígértem, hogy visszahozom, és aznap, mikor

elindultunk, öt jekána férfi segítővel, Tadehah is megjelent kis függőágyával, és bemászott az

egyik kenuba.

Egy héttel később nézeteltérés támadt köztünk és a jekánák közt, mire a jekána férfiak hirtelen

kivonultak a táborból azzal, hogy hazamennek. Az utolsó pillanatban megfordultak és

visszaszóltak Tadehahnak, akinek a függőágya még mindig ott lógott a kunyhóban:

„Mahtyeh!" (Gyere velünk!)

A gyerek csendesen csak annyit felelt: „Ahkay" (Nem), mire a többiek folytatták az útjukat.

Nem próbálták kierőszakolni, de még csak meggyőzni sem, hogy tartson velük. Egyedül ő

rendelkezett a sorsáról, ahogy mindenki más. A döntésével önrendelkezési jogát gyakorolta, a

döntés következményei pedig az ő sorsa részét képezték. Senki sem merészelte felülbírálni a

jogát, hogy a maga számára döntést hozzon, pusztán azért, mert kicsisége és gyengesége

folytán testi erőfölényben lettek volna vele szemben, vagy azon az alapon, hogy még kevésbé

tapasztalt a döntéshozásban.

A jekánák szerint egy személy ítélőképessége elegendő ahhoz, hogy egy döntést, amelyre

motivációt érez, meghozzon. A döntéshozatalra való belső késztetés önmagában bizonyíték,

hogy képes rá, hogy a megfelelő döntésre jusson; kisgyerekek nem hoznak nagy horderejű

döntéseket; az önfenntartáshoz fűződő erős érdekükből kifolyólag az olyan kérdésekben,

amelyek meghaladják felfogóképességüket, a náluk idősebbekre hagyják annak megítélését,

hogy mi a legcélravezetőbb. Egy gyerek ítélőképessége arra vonatkozóan, hogy másra

ruházzon vagy maga hozzon meg egy döntést, akkor fog a leghatékonyabban működni, ha

már egészen kicsi korától kezdve rábízzuk a választást. Az óvatosság a viselt felelősséggel

arányosan működik, s így a hibák esélye a lehető legkevesebb. Az így hozott döntések nem

ütköznek a gyerek ellenállásába, és minden érintett számára harmóniát és örömet

eredményeznek.

A maga 9-10 évével Tadehah kiválóan képes volt meghozni egy olyan döntést, ami az én

szememben óriási elköteleződésnek tűnt egy gyerek részéről. Ahelyett, hogy a törzstagjaival

ment volna, ott maradt három igencsak különös vadidegennel, távol a falujától, egy nagy

folyón, legénység, sőt evező nélkül, mivel nem jutott eszembe, hogy valamilyen

csereügylettel evezőkhöz jussak, és a férfiak magukkal vitték a sajátjaikat.

Tadehah tisztában volt a képességeivel, és vágyott a kalandra. A több hónapos út során

rengeteg kalandban lett része, de ő is készen állt rájuk, mindig segítőkészen és vidáman

viselkedett.

A negyedik expedíció során, amikor egy európai férfival mentem vissza, és Anchu annak

ellenére ott tartott minket, hogy tovább szerettünk volna menni, újra ámuló tanúja lehettem,

mennyire nem próbálnak nyomást gyakorolni egymásra. (E látszólagos ellentmondást,

miszerint nem akarják másokra rákényszeríteni az akaratukat, de minket mégis ott tartottak,

talán úgy lehetne feloldani, hogy a jekánák minket vagy akár a szanema indiánokat nem

tekintették embereknek. Továbbá azért tartóztattak, hogy folytassam a gyógyításukat, és úgy

mesterkedtek, hogy nem voltak hajlandók elkísérni bennünket a visszaútra, amelynek viszont

két ember egyedül nem vághatott neki. Etettek minket, építettek nekünk egy kunyhót, ám a

kalauzolásunkra tett kérésünket mindig kikerülték. Sosem tagadták meg kerek perec, azaz

nem kényszerítettek minket semmire, kivéve, hogy elmulasztottak segíteni.)

A faluban, illetve a falu közelében volt két súlyosan beteg férfi. Az egyiknek

vakbélgyulladása volt, szövődményekkel, a másiknak két borzalmas sipoly volt a hátán.

Láthatóan mindketten a halálukon voltak, mivel hetek és hónapok teltek el anélkül, hogy az

állapotukban bármilyen lényeges javulás állt volna be, annak ellenére, hogy

antibiotikumokkal sikerült életben tartanom őket.

Ennek a nehéz küzdelemnek az elején - valójában az első alkalommal, amikor „házhoz

mentem" a fiatalemberhez, akinek vakbélgyulladása volt - megmondtam az apának, hogy a

fiát el kell vinni Ciudad Bolívarba egy hivatásos orvoshoz, és meg kell műteni.

Elmagyaráztam nekik, hogy egy lyukat kell vágni a hason, és kivenni a beteg szervet, és

megmutattam neki saját vakbélműtéti hegemet. Az apa beleegyezett, de azt mondta, hogy

Masawiu nem mehet el egy venezuelai városba anélkül, hogy beszélne spanyolul. Nem

mondta ki egyenesen, hogy vigyem el én, pedig nagyon szerette az egyetlen fiát. Nyilvánvaló

volt, hogy inkább hagyja meghalni a fiát, mint hogy egy ilyen nagy szívességet kérjen tőlem.

Elém tárta a problémát; összesen ennyi volt a meggyőzés eszköze.

Én azt mondtam neki, hogy elviszem a fiát oda, ahol meggyógyítják, de neki kell szólnia

Anchunak, és rávennie az azonnali indulásra. Az öreg csak üres tekintettel nézett rám, pedig

többször is nyomatékosan megismételtem, hogy beszélnie kell Anchuval, különben meghal a

fia. Soha nem próbálta rávenni Anchut semmire, bár az elképzelhető, hogy megemlítette a

helyzetet a főnöknek, amikor családostul leköltöztek a faluba, hogy kezelhessem a gyereket.

Anchuval, a főnökkel ugyanolyan baráti viszonyban maradt, mintha nem annak a kezében lett

volna a fia élete.

Négy hónap múlva, amikor végre megengedték, hogy elinduljak a hosszú, nehéz útra a két

beteggel, az apa és az egész család is velünk jött egy külön kenuban, hogy egy közeli folyónál

megvárják, amíg Masawiu felépül, és hazavigyék. Ebből is nyilvánvaló volt, hogy az öreg

nem a törődés hiánya miatt nem kívánt nyomást gyakorolni senkire a saját és a fia érdekében.

Ugyanez történt egy kedves barátnőm, Nahakadi esetében. Nahakadit, aki Anchu fogadott

testvére volt, és igen jóban voltak egymással, megpróbáltam rábeszélni, hogy vegye rá

Anchut, engedje meg, hogy elvihessem haldokló férjét a kórházba. Nakudu gyakran

találkozott a főnökkel, és számtalan alkalma lett volna, hogy megkérje erre, de mindig valami

könnyed és kellemes témára terelte a beszélgetéseiket, még akkor is, ha szeretett férje csak

néhány méterre feküdt tőlük, szörnyű kínok közepette.

Több hónapos ott-tartózkodásom alatt, amíg a férjét kezeltem, többször is megkeresett, hogy

nem nyitnám-e meg a sipolyokat a férje hátán. Ám mindannyiszor nemet mondtam, mivel

nem értettem a sebészethez, míg végül ő veselkedett neki. De a kritikus pillanatban mégsem

vitte rá a lélek, hogy a férje hátába szúrja a halászszigonyt, amit használni akart, és értem

küldött a fiával. Mikor megláttam, mire készül, belementem, hogy megcsinálom a műtétet,

gondolván, úgy mégis kisebb a kockázat, mint az ő minden higiéniát nélkülöző módszerével.

Az „erkölcsi zsarolás" kétségkívül működött, de közvetlenül nem erőltette rám az akaratát.

Végül mindkét férfit sikerült élve eljuttatnom a kórházba. Túlélték a műtétet, és visszatértek

népükhöz.

De sokáig hiába könyörögtem Anchunak, hogy engedjen el minket, a kérésem süket fülekre

talált. Mindig másfelé terelte a témát, például megkérdezte, hogy a kunyhóval van-e bajunk,

amit építettek, vagy az étellel, amit főztek nekünk. Mikor aztán nap nap után elismételtem

neki, hogy a késlekedés milyen veszélyt jelent a két ember életére, végül mégis válaszolt.

Jelesül kifestette magát, felaggatta magára az összes gyöngyét, s egy álló hétre bezárkózott a

két férfival, maraca kísérettel kántálva a jekána sámánhagyománynak megfelelően. Mikor

egy-egy rövid időre elaludt, mások vették át a kántálást. Ez a gyógymód nem javított az

állapotukon, de legalább senki sem gondolta azt, hogy Anchu nem törődik emberei életével.

Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy pusztán csak színlelt. Nem tartozott éppen a

legkiválóbb jekána sámánok közé, de ami tőle telt, bizonnyal megtette. Feltehetően azt

gondolta, hogy hosszú távon jobban jár, ha ott tart engem, és így mindenkin tudok segíteni, ha

kell, mint ha szélnek ereszt két reménytelennek tűnő esettel.

Az, hogy a jekánák még hízelgéssel sem szívesen befolyásolják egymást, úgy tűnik, nem az

egyén választása. A jelek szerint ez egy a kontinuum révén kifejlődött tiltás, amit a kultúrájuk

fenntart. Más fajokkal szemben nagyon is képesek kényszert alkalmazni: a vadászkutyákat

szigorú fegyelmezéssel és büntetéssel képezik ki, adott esetben ököllel, bottal, kővel ütik őket,

vagy megvágják a fülüket. De embertársaikra nem kényszerítik rá az akaratukat, még a

gyerekekre sem.

Egy kivétel volt, de az is csak a szabályt erősítette, akár a már említett járóka esete. Egyszer

láttam, amint türelmét vesztette egyéves fiával szemben. Rákiabált, és valamilyen durva

mozdulatot is tett, ha jól láttam, talán még meg is ütötte. A baba fülsüketítő ordításban tört ki,

nyilvánvaló volt, hogy halálra rémült. Az apa döbbenten állt, hogy mit váltott ki a

cselekedetével. Világos volt, hogy a természet ellen vétett. Gyakran láttam a családot, hiszen

a szomszédban laktam, de soha többé nem tapasztaltam, hogy az apa elvesztette volna a fia

méltósága iránti tiszteletet.

Ugyanakkor a szülőknek a gyermekeikhez való hozzáállása nem „megengedő". Miközben

becsülik fiaik és lányaik autonómiáját, és feltételezik, hogy társas lényként fognak viselkedni,

sok mércét is felállítanak, amelyekhez a gyerekeiknek idomulniuk kell.

Étkezéseknél, a családi tűzhelynél a nyugati civilizációból jött megfigyelő számára hűvösen

ünnepélyes a hangulat. Az anya némán leteszi a tálakat és az alátéteket az apa elé, a gyerekek

ülnek, és némán esznek, vagy adják körbe az ételt. Az anya esetleg mond valamit a maga

finom, vékony hangján, mire valamelyik gyerek felpattan, és hoz egy flaskát az apának vagy

épp neki. Mindez gyorsan, némán és hatékonyan zajlik, még akkor is, ha a gyerek csak

totyogós. Eleinte az volt a benyomásom, mintha az egész a félelemből fakadna, s a rituálénak

az lenne a célja, nehogy haragra gerjesszék a családfőt, aki egyfajta egocentrikus fenyegetést

jelent a többiekre nézve. De tévedtem.

Tüzetesebb megfigyelés után kiderült, hogy mindegyik fél teljesen oldott, és a némaság nem

fenyegetést rejt. Valójában semmilyen töltete nem volt, a kölcsönös megértésen és bizalmon

kívül, hogy a dolgokat úgy fogják végezni, ahogy azokat végezni szokták. A „komor

ünnepélyesség" - miután kiderült, hogy nincs benne feszültség - egyszerűen békét sugárzott.

A társalgás hiánya a köztük lévő fesztelenséget jelezte, nem annak hiányát. Ha a gyereknek

vagy gyerekeknek valami mondanivalójuk támadt, akkor elmondták, a félénkség vagy

erőszakosság legkisebb jele nélkül, de általában nem volt mondanivalójuk. Jekána szokás,

hogy a derű megőrzése érdekében csendben esznek az asztalnál, s ha valakinek mégis adódik

valami mondanivalója, akkor azt ebben a szellemben adja elő.

Mikor az apa megérkezik, a nők és a gyerekek elnémulnak. Az apák és általában a férfiak

szemében a nők és a gyerekek igyekeznek a tőlük telhető legjobbat nyújtani, hogy

megfeleljenek a férfiak elvárásainak és egymásénak. A fiúk szeretik az apjukhoz mérni

magukat, míg a lányok örömmel szolgálják ki őt. Egy kislánynak elég jutalom, hogy hozhat

egy darab friss maniókát az apjának, aki azt az ő kezéből veszi el. A társadalmi szokásokat az

apa adja át az ifjaknak, viselkedésével, méltóságával és azzal a tökéllyel, ahogy a dolgait

végzi. Ha egy csecsemő sír, miközben a férfiak beszélgetnek egymással, az anyja kiviszi,

hogy ne hallják. Ha a földre pisil vagy kakil még azelőtt, hogy szobatiszta lenne, de már elég

nagy gyerekként ahhoz, hogy megértse a helytelenségét, akkor erélyesen felszólítják, hogy

menjen ki. Azt mondják neki, hogy ne ürítsen a földre, de nem azt, hogy rossz, vagy hogy

mindig rosszalkodik. Sosem érzi azt, hogy rossz, legfeljebb azt, hogy egy szeretett gyerek, aki

épp valami nemkívánatosat tett. Maga a gyerek akar felhagyni az olyan viselkedéssel, ami a

környezete ízlése ellen való. Veleszületetten társas lény.

Ha egy gyerek bármilyen oknál fogva, akár véletlenszerűen nem úgy viselkedik, ahogy azt

elvárják tőle, akkor sem az anyja, sem az apja nem finomkodik ezt értésére adni. A legkisebb

mértékben sem kényeztetik. Akár Anchunak Wididi krízisénél, a mércéik stabilak maradnak.

Nem sajnálkoznak, ha egy gyerek megüti magát. Megvárják, amíg összeszedi magát, és

behozza a lemaradását, ha csak ennyire van szükség. Ha komoly a sérülés vagy a betegség,

akkor megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy segítsék a gyógyulást, akár gyógyszerekkel,

akár samanizmussal. Néha reggeltől estig kántálnak, próbálván kikergetni a beköltözött

gonoszt a testből, de nem fejezik ki együttérzésüket a beteg iránt, aki a tőle telhető módon

megbékél fájdalmával anélkül, hogy bárkit is fölöslegesen zavarna vele.

Mikor ott voltam, a beteg gyerekeket hozzám küldték vagy hozták kezelésre. Ilyenkor láttam,

milyen óriási a kontinuum- és a nem kontinuum-gyerekek közti különbség. A jekánák,

akikkel helyesen bántak karonülő korszakukban, és akik tudták magukról, hogy szerethetők,

nem vágytak különleges dédelgetésre fájdalmuk ellensúlyozásául, hacsak nem volt egészen

elviselhetetlen. A mi civilizált gyerekeinket azonban, mintegy hallgatólagosan elismerve,

hogy állandó fájdalomterhet kell elviselniük (hiszen állandóan arra vágynak, hogy több

szeretet kapjanak, mint amennyiben részük volt), a legkisebb sérülés után is ölelgetik,

puszilgatják és vigasztalgatják. Ez a felhorzsolt térdükön lehet, hogy nem segít, de az egész

fájdalomterhen könnyít egy kicsit, akkor, amikor különösen nehéznek érzik.

Lehetséges, hogy az együttérzés elvárása nagyrészt tanult viselkedés, én mindenesetre annak

érzem. Ám az az önmagukba és másokba (ez esetben ráadásul egy kívülállóba) vetett bizalom,

amelyről az általam kezelt gyerekek tettek tanúbizonyságot, valami sokkal pozitívabb

dologról árulkodott, mint pusztán a kényeztetés elvárásának a hiányáról.

Egyik első utam során épp Anchu falujában, Wananiában voltam, amikor egy ötéves forma

gyerek jött oda hozzám.

Szégyenlősen közeledett, nem tudván, milyen fogadtatásban lesz része. Mikor találkozott a

tekintetünk, és megnyugtató mosolyt váltottunk, felém nyújtotta a hüvelykujját, hogy

megvizsgáljam. Nem látszott rajta önsajnálat, nem is esedezett a sajnálatomért, csak fényes

mosoly ragyogott az arcán. A hüvelykujja hegye és körmének egy része át volt vágva, csak

egy pici bőrdarab tartotta az egészet a félig alvadt vérrel, úgy-ahogy. Mikor nekiálltam

kitisztítani és kiegyenesíteni, a fájdalomtól könny gyűlt hatalmas őzikeszemébe, és apró keze

meg-megremegett, ahogy felém nyújtotta, de soha, egyszer sem húzta vissza, és egyszer sem

adott ki erősebb hangot, mint egy halvány nyöszörgést a nagyon rossz pillanatokban.

Többnyire nyugodt volt, az arca higgadt. Mikor a hüvelykujján kész volt a kötés, rámutattam,

és azt mondtam: „Tuunah, ahkey!" (Víz nincs!), ő pedig dallamos hangocskáján elismételte:

„Tuunah ahkey!", majd: „Hwaynamah ehtah" - Holnap itt! - tettem hozzá, és már ment is.

Egész viselkedésével rácáfolt arra, amit eddig a gyerekek viselkedéséről gondoltam, hogy

vészhelyzetekben miképp kell őket kezelni, illetve az orvosi kezelésnek mennyire fontos része

a megnyugtatás, és így tovább. Alig akartam hinni a szememnek.

Egy későbbi utam során egy reggel kétévesforma kisgyerek csipogó hangú szólongatására

ébredtem: „Szi, Szi!", így tudta kiejteni a jekána nevem, ami „Si" volt. Kinéztem a

függőágyamból, és Cananasi állt ott egyedül, egy vágással a kezén, ami kezelésre szorult.

Egyáltalán nem sírt, és nem is igényelte, hogy tartsák vagy ölbe vegyék. Megvárta, amíg a

kötés felkerül, meghallgatta az intelmemet, hogy ne érje víz, és jöjjön vissza másnap, majd

elszaladt játszani.

Mikor másnap fülön csíptem, a kötése piszkos volt és nedves. Kétévesen értelmi képességei

ahhoz még alacsonyak voltak, hogy egy olyan utasításnak engedelmeskedjen, amelyre egy

teljes napig emlékeznie kellett volna. Ám az Énről és a Másikról szerzett alapos tapasztalatai

életének két éve alatt - melyek közül az elsőben anyja karjának otthonos biztonságát élvezte, a

másikban gyakorolhatta az önállóságot egy kihívásokkal teli világban - képessé tették arra,

hogy mindenfajta támasz, együttérzés és felhívás nélkül eljöjjön hozzám, és elfogadja a

kezelést. Legfeljebb annyit mondhatott neki az anyja, miután meglátta a vágást, hogy „Menj

el Jeanhez", Cananasi pedig elrendezte a többit.

Egy másik eset is sok mindent megvilágított előttem, holott akkor már több hónapja tanúja

voltam, mennyire lazán viszonyulnak a jekánák a gyógyászati műveletekhez. Awadahu,

Anchu második fia, aki úgy kilencéves lehetett, egy sebbel a hasán érkezett a kunyhómhoz.

Kiderült, hogy nem vészesen mély, de első látásra megijedtem, nehogy kárt okozzon egy

ilyen érzékeny területen.

„Nehkuhmuduh?" (Mi történt?) - kérdeztem.

„Shimada" - felelte készségesen. (Egy nyíl.)

„Amahday?" (A tied?) - faggattam tovább.

„Katawehu" - mondta, tízéves bátyjára utalva, nagyjából annyi indulattal a hangjában, mintha

egy virág nevére kérdeztem volna.

Miközben az ijesztő külsejű seben ügyködtem, Katawehu és néhány másik fiú jött oda, hogy

megnézzék, mit csinálok. Katewahun bűntudatnak még a nyoma sem látszott, ahogy

Awadahun sem a dühnek. Egyszerű baleset volt. Odajött az anyjuk is, akit tömören

tájékoztattak a történtekről, miszerint idősebb fia nyíllal eltalálta a kisebbik fiát a folyóparton.

„Yeheduhmuh?" - kérdezte halkan. (Tényleg?)

S mielőtt még végeztem volna, otthagyta a bámészkodók csoportját, és visszatért a

teendőihez. A fiát ellátták anélkül, hogy neki szólt volna; nem volt szükség rá, hogy

maradjon. Az egyetlen ember, aki aggódott, én voltam. Ami történt, megtörtént; az elérhető

legjobb ellátásban volt része, és még a többi fiú sem várta meg, hogy befejezzem:

visszaszaladtak játszani. Awadahunak nem volt szüksége erkölcsi támaszra, s amikor az

utolsó tapaszt is feltettem, visszament a folyóhoz, hogy csatlakozzon a társaihoz.

Az anyja feltételezte, hogy ha a fiának szüksége lenne rá, akkor megkeresné, és ott is volt,

minden eshetőségre elérhetően.

Az itt felsorolt incidensek azt a hamis látszatot kelthetik, mintha a jekánáknak sok balesetük

lenne. Pedig amerikai középosztálybeli kortársaikhoz képest figyelemreméltóan kevés. Nem

véletlen egybeesés, hogy ezek az amerikaiak külső biztonságukat tekintve talán a legjobban

védett gyerekek a történelemben, de épp ezért a legkevésbé várják el tőlük, hogy tudjanak

magukról gondoskodni.

Egy idevágó eset egy családdal történt, akik attól tartottak, hogy a medencéjük veszélyforrás

lehet kisgyerekük számára. Nem attól tartottak, hogy a medence felkel és elnyeli a gyereket,

hanem attól, hogy a gyerek esetleg beleeshet vagy belevetheti magát a medencébe. A

medence köré tehát kerítést építettek, és zárva tartották rajta a kaput.

Valószínű, hogy a gyerek logikus elméje (nem az, amelyik észérveket sorakoztat fel),

megsegítve a szülőktől származó magyarázatokkal, felfogta a kerítés és a zárt kapu értelmét.

Annyira jól megértette, hogy mit várnak el tőle, hogy mikor egy nap nyitva találta a kaput,

belépett, beleesett a medencébe, és megfulladt.

Mikor meghallottam ezt a történetet, amivel azt akarták példázni, hogy a gyerekeket

folyamatosan őrizni kell, mivel bármikor képesek kárt tenni magukban, önkéntelenül is

eszembe jutott az a gödör Wananiában, ahol a gyerekek egész nap mindenféle baleset nélkül

játszottak. Ez a két elszigetelt eset persze nem sokat jelent, de elég pontosan jelképezi a két

kultúra közti különbséget. A jekánáknál sokkal több potenciális veszélyforrás van. Az egyik

legszembeötlőbb példa a rengeteg bozótvágó és kisebb kés, amelyek mind borotvaélesek, és

ott vannak, bárki számára elérhető közelségben. Bármikor rájuk lehet lépni vagy esni, játszani

velük. A babák, akik még nem tudták, melyik a kés nyele, az élüknél fogva kapták fel őket, és

ahogy figyeltem, ide-oda lengették öklöcskéikben. De nemcsak hogy a saját ujjukat nem

vágták le és nem sebezték meg magukat, hanem ha épp az anyjuk karjában voltak, azt is

elkerülték, hogy rajta sebet ejtsenek.

Egy másik baba parazsas végű fával játszott: botladozott, elesett, ki-be mászott vele a fél

méter magas ajtóküszöbön át, de soha nem érintette hozzá sem a fához, sem a lelógó

pálmalevél tetőhöz, sem a saját vagy mások hajához. A csecsemők, akár a kiskutyák,

szabadon játszottak a családi tűzhely mellett anélkül, hogy a szüleik beavatkoztak volna a

játékukba.

A fiúk körülbelül másfél éves koruktól kezdve gyakorolták az íjászatot hegyes nyilakkal.

Egykét lelkes kölyök nappal szinte elválaszthatatlan volt az íjától és nyilaitól. A gyakorlást nem

korlátozták kijelölt helyekre, és „biztonsági szabályok" sem voltak érvényben. A két és fél év

alatt, amit ott töltöttem, azt az egyetlen nyíllal lőtt sebet láttam, amelyet már említettem.

A dzsungelnek megvannak a maga veszélyei, például az, hogy ösvények híján könnyedén el

lehet veszni benne, vagy gyaloglás közben nagy eséllyel szerez az ember sérüléseket a talpán

vagy a testén. És persze ott vannak az olyan ismertebb veszélyek is, mint a kígyók, skorpiók

vagy jaguárok.

Továbbá ott vannak a folyók, ahol az örvények még az anakondáknál vagy a krokodiloknál is

gyakoribbak és veszélyesebbek, s egy gyerek, aki messzebbre úszik ki a sodrásba, mint ahogy

az ereje és ügyessége engedi, nagy eséllyel töri össze magát a sziklákon vagy a vízbe dőlt

faágakon. A folyó egy-egy ismerős szakaszának mélysége és sebessége a feljebb esett eső

mennyiségétől függően napról napra óriásit változhat, így hiába tudja az ember a veszélyeket

egyik nap, másnap lehet, hogy nem megy vele semmire. A gyerekeknek, akik nap mint nap

fürdenek és hancúroznak a folyóban, minden körülmények közt pontosan fel kell tudni

mérniük a képességeiket.

Úgy tűnik, hogy a lényegi tényező itt a felelősség elhelyezése. A nyugati gyerekeknél az

önmagukról való gondoskodás mechanizmusa csak részben működik, mivel a teher nagy

részét a felnőttek veszik át. Mivel a kontinuum nem szívesen ténykedik fölöslegesen, olyan

mértékben húzódik vissza, amilyen mértékben az öngondoskodást mások veszik át. Az

eredmény a hatékonyság csökkenése, mivel senki nem tud olyan állandóan és alaposan

figyelni a körülményeinkre, mint mi magunk. Ez is egy újabb példája annak, amikor az ember

fölébe akar kerekedni a természetnek, illetve a bizalmatlanságnak azokban a készségekben,

amelyeket nem az értelem irányít. Következésképp az értelem kisajátítja a funkcióikat, holott

nincs meg a kapacitása ahhoz, hogy az összes releváns tényezőt figyelembe vegye.

Amellett, hogy a civilizált gyerekek több balesetet szenvednek amiatt, hogy hajlamosak

vagyunk belekontárkodni a természet dolgába, és nem engedjük kibontakozni a

felelősségérzetet ott, ahol a legjobban működik, még számtalan egyéb kockázatnak is

kitesszük őket. Klasszikus példája ennek a véletlen tűzbaleset.

Egy közép-nyugati amerikai városban nemrégiben akkora hóvihar volt, hogy teljesen lebénult

a közlekedés, s még a tűzoltóautók sem tudtak közlekedni több napon át. A

tűzoltóparancsnok, aki naponta átlagosan negyven tűzesethez volt hozzászokva, a tévében

nyilatkozva kérte az embereket, hogy vigyázzanak, ne gyújtsanak tüzet ebben a

vészhelyzetben. Figyelmeztette őket, hogy bármiféle tűzesettel egyedül kell megbirkózniuk.

Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a napi negyvenes átlag négyre csökkent, ám

miután eltakarították a havat az utcákról, visszaállt a megszokott átlag.

Nyilvánvaló, hogy a napi negyven tűzeset nagy része nem szándékos gyújtogatás eredménye

volt, de a véletlen tűzokozók nyilván azt gondolták, hogy nincs szükség túlzott

elővigyázatosságra, hisz a tűzoltó brigádok úgyis gyorsak és hatékonyak. Miután tájékoztatták

őket a változásról, és a felelősség kihelyezéséről, tudattalanul is tizedére csökkentették a

számot.

Tokióban, a világ legnagyobb városában, rendre alacsonyabb százalékban történnek

tűzesetek, mint a legtöbb nagyvárosban, a jelek szerint azért, mert sok ház fából és papírból

épül, s bizonyos negyedekben a tűz katasztrofális sebességgel terjedne, mire a tűzoltóautók

nagy nehezen átvergődnének a zsúfolt utakon. A lakosok tisztában vannak a körülményekkel,

és ennek megfelelően viselkednek.

A felelősségnek ez a kihelyezése az elvárás egyik oldala, azé az erőé, ami láthatóan alapvető

hatást gyakorol a gyermekek és a felnőttek viselkedésének nagy részére. Mi másért

jellemeznének minket társas lényként, ha nem lenne erős hajlandóság bennünk arra, hogy

aszerint viselkedjünk, ahogy azt érzésünk szerint elvárják tőlünk?

Annak, aki megpróbálja a kontinuum-elveket a civilizált életben alkalmazni, ez a változtatás

lesz a legnehezebb: hogy merjen bízni gyermeke önvédelmi képességében. Annyira szokatlan

ez számunkra, hogy a legtöbb ember nem is képes rá, hogy hagyja, hogy a gyereke a saját

eszközeire hagyatkozzon, még akkor is, ha tudja, hogy jobban járna az ő éber figyelme nélkül.

A legtöbben legalább néha, rosszat sejtve, lopva rájuk néznének, amivel azt kockáztatják,

hogy a gyerek észreveszi a pillantást, és az ügyetlenség elvárásának értelmezi. S mi adná

nekünk azt a hitet, ami ahhoz szükséges, hogy hagyjuk a babát egy borotvaéles késsel

játszani? Azt a hitet, amit a jekánákban tapasztalatok hosszú sora alakított ki? Nem annyira

arról van itt szó, hogy régi tapasztalatuk, hogy a babák remekül eljátszanak a késekkel, hiszen

a fém használata náluk viszonylag új keletű. Inkább arról, hogy tisztában vannak a

kisgyerekek azon képességével, hogy környezetük legfinomabb tényezőit is érzékelik, és

biztonságosan lavíroznak közöttük.

Nekünk azonban nincs más választásunk, mint hogy az értelmen keresztül találjunk vissza

ehhez a tudáshoz, amellyel egyaránt rendelkeztek a mi őseink és a jekánák. Nem nagyon

különbözne attól, mint ha arra vennénk rá magunkat, hogy járjunk templomba és

imádkozzunk, hogy higgyünk Istenben. Eleinte legjobb tudásunk szerint úgy kell játszanunk,

mintha hinnénk. Lesz, aki jobb színész lesz, és lesz, aki kevésbé.

A nyelv a legújabb mérföldkő az állati képességek elképesztő tárházában. A fejlődő

gyermeknek a verbális készségei tükrözik, ahogy egyre bonyolultabb fogalomsorokat tud

kifejezni. A világegyetemről, illetve az Énről és a Másikról alkotott képe óhatatlanul

egyszerre változik ezzel a fejlődéssel és időben kiteljesedő időfogalmával.

Következésképpen, fogalmi űr van a korcsoportok között. Annak ellenére, hogy mostanában

divatos mindent átbeszélni a gyerekkel, és észérveket felsorakoztatni neki, áthidalhatatlan

szakadék van aközött, amit egy hatéves gyerek akar közölni és amit a maga világában a

közlésen ért, illetve amit egy harmincéves felnőtt akar közölni és amit ő ért ezen a maga

világában. Együttlétükben korlátozott értéke van a nyelvnek.

A jekána felnőttek és gyerekek közt csak nagyon szűkszavú verbális kommunikáció zajlik,

úgymint „Várj itt!", „Azt add!". A társalgásnak rétegezett rendszere van: az egykorú gyerekek

között teljes verbális beszélgetés folyik, s a korkülönbség növekedésével egyre kevesebb a

kommunikáció. A lányok és a fiúk minimálisan társalognak egymással, miután az életük és az

érdeklődésük annyira eltérő, hogy ritkán - még felnőttként is alig - van alkalmuk hosszú

beszélgetéseket folytatni.

Mikor a felnőttek beszélgetnek, a gyerekek általában hallgatnak. Egy személytől, legyen

bármilyen korú, sosem várják el, hogy hamis nézőpontot vegyen fel, mint nálunk, amikor a

gyerekek és a felnőttek egymással beszélnek. A jekána felnőttek nem csinálnak abból gondot,

hogy mit mondhatnak a gyerekeik előtt, a gyerekek pedig figyelnek, illetve a képességeiknek

megfelelően értik az eseményeket. Mikor eljön az ideje, hogy a gyerek bekapcsolódjon a

felnőttek beszélgetésébe, már a saját tempójában szép lassan megértette a beszédjüket, a

mintáikat anélkül, hogy közben hatályon kívül kellene helyeznie egy egész sor olyan mintát

és beszédmódot, amit a felnőttek csak az ő kedvéért találtak ki.

Mindegyik korcsoport a fejlődésének megfelelő fogalmi struktúrákat képes felfogni, a náluk

kicsivel idősebb gyerekek nyomdokain haladva, míg a verbális gondolatformák teljes

készletével nem rendelkeznek, amelynek segítségével immár képesek befogadni a felnőtt

nézeteket, illetve mindazt a tartalmat, ami csecsemőkoruktól kezdve elérhető volt számukra.

A mi rendszerünk, amelyben megpróbáljuk kitalálni, mit vagy mennyit képes egy gyerek agya

befogadni, csak egymást keresztező célokat, félreértéseket, csalódásokat, dühöt és általában a

harmónia felborulását eredményezi.

Az olyan katasztrofális hatású tanítások, mint hogy a „jó" mindig elnyeri jutalmát, a „gonosz"

a büntetését, az ígéreteket megtartják, meg hogy a felnőttek sosem hazudnak stb. nemcsak

ahhoz vezetnek, hogy ha a gyerekek nagyobbak lesznek, de netán még mindig hisznek a

dajkamesékben, majd azt olvassák a fejükre, hogy „a felhőkben járnak" vagy „éretlenek",

hanem ahhoz is, hogy kiábrándultsággal tekintenek majd egész neveltetésükre és arra a

kultúrára, amiről azt hitték, hogy követniük kellett volna. Ez zavart eredményez azzal

kapcsolatban, hogy miképpen viselkedjenek, hiszen a cselekvés alapja csúszik ki a lábuk alól,

illetve gyanakvást bármi egyébbel szemben, amit a kultúrájuk közvetít számukra.

Itt is az értelem az, ami megpróbálja „eldönteni", hogy egy gyerek mit képes megérteni,

ellentétben a kontinuum-módszerrel, amely egyszerűen csak megengedi a gyereknek, hogy

magába szívjon mindent, amit csak tud torzítatlan és cenzúrázatlan verbális környezetéből.

Egy gyerek elméjét nem lehet megsérteni olyan fogalmakkal, amelyeket nem ért meg,

amennyiben hagyják, hogy az elme ne foglalkozzon azzal, amit nem tud megemészteni. Ám

ha egy gyereket megragadnak a vállánál fogva, és erőltetni próbálják, hogy értsen meg

valamit, azzal csak szomorú konfliktust hoznak létre aközött, amit megért, és aközött, amit

érzése szerint elvárnak tőle. Ha megengedjük a gyerekeknek, hogy szabadon figyelhessenek,

és annyit értsenek, amennyit tudnak, azzal kiküszöbölünk bármilyen sugalmazást, hogy

mennyit várunk el tőlük, és kiiktatjuk ezt a romboló konfliktust.

Míg a jekána kislányok a nagyobb lányokkal és asszonyokkal töltik a gyermekkorukat, s

kezdettől fogva részt vesznek a munkájukban bent a házban és kint a kertben, a fiúk többnyire

csapatostul szaladgálnak. Apáik csak a megfelelő alkalmakkor engedhetik meg nekik, hogy

velük tartsanak. Eközben azonban ezerszer lődöznek szöcskékre, később kisebb madarakra,

míg egy férfi, aki vadászik, lehet, hogy naponta csak egyszer vagy kétszer használja az íjat,

így mellette nem sok esélye van a fiának, hogy fejlessze az ügyességét, kivéve abban, hogy

megtalálja és visszahozza a vadat.

Lányok és fiúk egyaránt szinte mindennap mennek úszni. Az evezést szintén hihetetlenül

hamar kitanulják, s nehéz, fatörzsből vájt kenukkal lavíroznak becsapós áramlatok és

sodrások között. Előfordul, hogy a fedélzeten senki sincs, aki hatévesnél idősebb lenne. Fiúk

és lányok gyakran eveznek együtt. Semmilyen tabu nem tiltja, hogy egymás társaságát

élvezzék, csak általában nem ugyanazt csinálják.

Ugyanakkor minden jekána gyerek remekül képes egyedül is végezni feladatokat, mivel nincs

szüksége megnyugtatásra. Gyakran halászik egyedül bármelyik nem képviselője, akár gyerek,

akár felnőtt. A kosárfonást, fegyvergyártást és a javítást a fiúk és a férfiak végzik, önállóan.

A maniókareszelők fogait a nők és a lányok kalapálják be, ahogy a karkötők és a függőágyak

szövése, illetve a főzés is az ő feladatuk, amit gyakran egyedül végeznek, legfeljebb egy

csecsemő társaságában.

Ám a jekánák nem engedik meg maguknak, hogy az unalomtól vagy a magánytól

szenvedjenek. Idejük legnagyobb részét egymás társaságában töltik. A férfiak gyakran együtt

vannak, ha vadásznak vagy halásznak, kenut vagy házat építenek. Csoportokban mennek

kereskedni, és sokan egyszerre vágnak ki és égetnek fel területeket, ahová a kertjeiket

tervezik. A nők és a lányok együtt gyalogolnak el ezekre a földekre, és csoportokban készítik

a maniókát, mennek vízért, tüzelőfáért és így tovább. A fiúk is általában csoportokban

gyakorolják az íjászatot, a köpőcső használatát, játszanak, úsznak, halásznak, felfedező utakra

mennek vagy élelmet gyűjtenek. Mikor a férfiak, nők, lányok, fiúk vagy családok együtt

végeznek valamit, mindig sokat beszélnek, vidám hangulatban. Feltűnően sokat nevetnek, és a

fiatalemberek gyakran kórusban rikkantanak egy-egy jó történet, hír vagy vicc csattanóján. Ez

a parti-hangulat az általános. A mulatságaik keveset tudnak hozzátenni megszokott

derűjükhöz.

A jekána, illetve az általam látott más gyerekek között a legfeltűnőbb különbség az, hogy az

előbbiek sosem verekedtek vagy vitatkoztak egymással. Nincs versengés köztük, és az, hogy

kié legyen a vezető szerep, a követők döntésén múlik. A velük töltött évek során sosem láttam

gyerekeket vitatkozni egymással, még kevésbé verekedni. Ha nagy ritkán haragos szó ütötte

meg a fülemet, az egy-egy felnőtt türelmetlen dühkitörése volt a gyerekére, aki épp valami

nemkívánatosat tett. Ilyenkor kapott egy rövid fejmosást, ami alatt elgondolkodva állt, vagy

sietett helyrehozni a hibát. Amint a felnőtt vagy a gyerek a hibát elhárította, senkiben sem

maradt neheztelés.

Bár elég sok ünnepségen vettem részt, ahol minden jekána - férfiak, nők és gyerekek is -

jócskán becsípett, még csak jelét sem láttam semmilyen összezördülésnek, ami azt sugallja,

hogy tényleg olyan boldogok, amilyennek tűnnek - harmóniában élnek egymással és jól érzik

magukat a bőrükben.