The Continuum-Concept

In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Fordította Barta Judit

Tartalom

Néhány gondolat az új kiadáshoz 2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8

A kontinuum-elv 18

Az élet kezdete 22

A felnövés 47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65

A társadalom 80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87

A kontinuum-elv

Az emberiség története mintegy kétmillió éven át sikertörténetnek számított, annak ellenére,

hogy elődünk ugyanahhoz az állatfajhoz tartozott, mint amelyikhez mi magunk.

Emberszabású majomból emberré fejlődött, és ha megmaradt volna hatékony vadászó-gyűjtögető

életmódjánál, akkor még sokmilliomodik évfordulóját ünnepelhetné a jövőben. Az

ökológusok azonban egyetértenek abban, hogy a jelenlegi viszonyok mellett már annak is

napról napra csökken az esélye, hogy akár még száz évig fennmarad.

Az alatt a röpke néhány ezer év alatt, amióta felhagyott azzal az életmóddal, amelyhez az

evolúció során adaptálódott, nemcsak az egész bolygó természetes rendjét forgatta fel

fenekestül, de még azt is elérte, hogy kétségek ébredtek magasan fejlett érzékei iránt, melyek

időtlen idők óta irányították a viselkedését. A folyamat nagy része a közelmúltban zajlott le

azáltal, hogy ösztönös kompetenciánk utolsó hadállásait is megtörték, és kiszolgáltatták a

tudomány értetlen tekintetének. Ösztönös tudásunkat arra vonatkozóan, hogy mi szolgálja az

érdekünket, egyre gyakrabban elnyomja a gyanakvás, miközben a valódi szükségleteink iránt

mindig is vaknak bizonyult értelmünk dönti el, hogy mit tegyünk.

Az például, hogy miképpen bánunk a kisbabákkal, nem észbeli döntéseken kéne hogy

alapuljon. Mindig is rendkívül kifinomult ösztöneink voltak, melyek a gyermekgondozás

minden részletében nagy hozzáértésről tettek tanúbizonyságot, már jóval azelőtt, hogy csak

egy kicsit is hasonlítottunk volna a homo sapienshez. Ám mi mindent megtettünk annak

érdekében, hogy sikeresen szétzúzzuk ezt a nagyon is megalapozott tudásunkat. Olyannyira,

hogy ma már tudósokat alkalmazunk teljes állásban, akik kigondolják, hogyan viselkedjünk a

gyermekünkkel, egymással és magunkkal. Nem titok, hogy a szakértőknek még nem sikerült

„feltalálni", hogyan éljünk kielégítő életet, ám minél többet tévednek, annál inkább

igyekeznek a problémákat kizárólag az ész befolyása alá hozni, és elutasítanak mindent, amit

ésszel nem lehet megérteni vagy irányítani.

Mára túlságosan is az értelem uralma alá kerültünk; velünk született tudásunkat arra

vonatkozóan, hogy mi a jó nekünk, annyira elnyomták már, hogy alig észleljük a működését,

és nem tudjuk megkülönböztetni valódi késztetéseinket az eltorzítottaktól.

Én azonban hiszek abban, hogy jelenlegi, elveszett és fogyatékos állapotunkból is újra lehet

kezdeni, meg lehet találni a visszautat. De legalábbis megtalálhatjuk az irányt amerre saját jól

felfogott érdekeink vannak, és nem teszünk továbbra is olyan erőfeszítéseket, amelyek nagy

eséllyel térítenek le a helyes ösvényről. Az elme tudatos részének úgy kéne viselkednie, mint

egy jó „stratégiai tanácsadónak" valaki más háborújában. Amint észreveszi, hogy hibás

stratégiát követett, háttérbe kellene vonulnia, ahelyett hogy még mélyebbre hatolna az idegen

területen. Természetesen rengeteg területen kamatoztathatjuk észbeli képességeinket anélkül,

hogy olyan feladatokra használnánk őket, amelyeket több millió éven keresztül elménknek

egy jóval kifinomultabb és bölcsebb része végzett sikeresen, nevezetesen az ösztönök Ha

ösztöneink is tudatosak lennének, akkor rögtön leblokkolna az elménk, ha másért nem, azért,

mert a tudatos elme, természeténél fogva, egyszerre csak egy dologgal tud foglalkozni, míg a

tudattalan számos megfigyelést, számítást, szintézist és műveletet tud helyesen elvégezni

egyszerre.

A „helyesen" szó ebben a szövegkörnyezetben becsapós lehet. Azt sugallja, hogy

mindannyian egyetértünk abban, hogy milyen eredményt kívánunk elérni cselekedeteinkkel,

holott mindenkinek különböző elgondolásai vannak arról, hogy mit akar. A „helyes" itt azt

jelenti, ami megfelel fajunk ősi kontinuumának, tehát ami illeszkedik az evolúciónk során

kialakult hajlamainkhoz és elvárásainkhoz. Ebben az értelemben az elvárás olyan mélyen

gyökerezik az emberben, mint az emberi test felépítése. A tüdeje nem más, mint a levegő

elvárása, a szeme olyan speciális hullámhosszú fénysugarak elvárása, amelyek segítségével

fajának ébrenléti idejében megláthatja azt amit hasznos látnia. A füle olyan események által

keltett vibrációk elvárása, amelyek a legnagyobb valószínűséggel lehetnek fontosak számára,

beleértve más emberek hangjait; a saját hangja pedig más, a sajátjához hasonlóan működő

fülek elvárása. A listát a végtelenségig lehetne folytatni: vízálló bőr és haj: az eső elvárása;

orrszőr: a por elvárása; bőrpigmentáció: a nap elvárása; verejtékező mechanizmus: a meleg

elvárása; alvadási mechanizmus: a testfelszín sérüléseinek elvárása; nemi szerv: a másik nem

elvárása; reflexmechanizmus: a vészhelyzetekben szükséges gyors reakció elvárása.

Vajon azok az erők, amelyekből összetevődik, honnan tudják előre, hogy mire lesz az

embernek szüksége? A válasz a tapasztalat. A tapasztalatok lánca, amely az emberi lényt

felkészíti a földi létre, az első élő egysejtű kalandjaival kezdődik. Amit ez megtapasztalt a

hőmérsékletről, környezete összetételéről, a tevékenységéhez erőt adó, elérhető táplálékról, az

időjárási változásokról, vagy arról, ahogy nekiütődött más tárgyaknak vagy fajának más

példányainak, nos, ezeket mind átörökítette leszármazottainak. Ezen adatok alapján, amelyek

a tudomány számára egyelőre rejtélyes módon örökítődtek át, indultak el azok a rendkívül

lassú változások, amelyek felfoghatatlanul hosszú idő után eltérő formákat eredményeztek.

E formák pedig, azáltal, hogy különbözőképpen birkóztak meg a környezetükkel, fenn tudtak

maradni és reprodukálódni.

Amikor egy rendszer diverzifikálódik és komplexebbé válik, azaz körülmények szélesebb

skálájához alkalmazkodik, ez törvényszerűen nagyobb stabilitást eredményez. Az életet

kevésbé fenyegette a kihalás veszélye természetes katasztrófák miatt. Így ha egy-egy

életforma eltűnt is, még mindig maradt egy ami fennmaradt, és még bonyolultabbá,

alkalmazkodóbbá és stabilabbá vált. (Feltehető, hogy igen sok „első" forma eltűnt, mielőtt egy

fennmaradt, talán több millió évvel az első után, és még időben diverzifikálódott, hogy ne

törölje el valamilyen végzetes esemény.)

Ugyanakkor a stabilizáló elv minden formában, és azon belül is minden részecskében

működött. A felgyülemlett tapasztalatok tárházából és a legkülönfélébb érintkezésekből

származó adatokkal készítette fel az egymást követő generációkat, hogy azok még

ügyesebben tudjanak megbirkózni saját tapasztalataikkal. Ebből következően, minden egyén

felépítés azt a tapasztalatot tükrözi, amelyben elvárhatóan része lesz. Az általa tolerálható

tapasztalatokat pedig azon körülmények határozzák meg, amelyekhez elődei adaptálódtak.

Ha az evolúció során létrejövő teremtmények olyan klímához voltak szokva, amelyben a

hőmérséklet néhány óránál hosszabb időre nem haladta meg a 49 fokot vagy süllyedt fok alá,

akkor a fennmaradó forma egyedei ugyanúgy képesek voltak elviselni azt, mint elődeik,

illetve éppúgy kibillentek egyensúlyukból, ha toleranciájuk határait túl sokszor és sokáig

tették próbára. Idővel a vésztartalékaik is kimerülték volna, és ha nem jön a

megkönnyebbülés, akkor bekövetkezett volna a pusztulás, úgy az egyénnél, mint a fajnál. Ha

valaki tudni akarja, hogy mi a helyes valamely faj számára, akkor ismernie kell annak a fajnak

a veleszületett elvárásait.

De mennyire ismerjük az ember veleszületett elvárásait? Azt elég jól tudjuk, hogy mit kap, és

arról is gyakran hallhatunk, hogy mit akar vagy kéne akarnia, az éppen aktuális értékrendnek

megfelelően. De hogy az öröklődési sor utolsó tagjaként vajon mire kondicionálta őt

evolúciós előtörténete azt paradox módon mély homály fedi. Az értelem egyedül dönti el, mi

a jó neki, és ragaszkodik ahhoz, hogy divatjai és ötletei diktáljanak. Következésképpen az

ember, aki egykor megbízhatóan tudta, hogy milyen bánásmódra és környezetre számítson,

mára annyira frusztrálttá vált, hogy gyakran azt hiszi, már akkor szerencsésnek mondhatja

magát, ha nem; hajléktalan vagy nincsenek fájdalmai. De még akkor is, amikor azt mondja:

„jól vagyok", van benne egyfajta veszteség tudat egyfajta vágyódás valami után, amit meg

sem tud nevezni' egy érzés, hogy nincs igazán a helyén, hogy valami hiányzik. És ha kerek

perec rákérdeznek, ritkán tagadja.

Ha tehát pontosan meg akarjuk ismerni az emberi evolúció eredményezte elvárások jellegét,

akkor ne a legújabb, civilizált példákat tekintsük útmutatónak.

Más fajok megfigyelése hasznos lehet, de akár félrevezető is. Ahol a fejlődési szint

megegyezik, ott más állatokkal is érvényes lehet az összehasonlítás, mint például az olyan

régi, mély és alapvető szükségletek esetében, amelyek megelőzték antropomorf formánkat.

Példának okáért az, hogy levegőre van szükségünk a lélegzéshez, több százmillió évvel

ezelőtt merült fel először, és ebben közösek vagyunk sok mai állattal. De nyilvánvalóan

hasznosabb olyan embercsoportokat vizsgálni, akik nem hagyták el a megfelelő viselkedés és

környezet kontinuumát. Még ha sikerül is azonosítani néhány, a levegő szükségességénél

kevésbé evidens elvárásunkat, akkor is rengeteg olyan finomabb elvárás marad, amelyet meg

kell határoznunk, mielőtt segítségül hívhatnánk a számítógépet, hogy lajstromba vegye

legalább a töredékét annak, amiről ösztönös tudásunk van. Ezért alapvető fontosságú, hogy

megragadjunk minden olyan alkalmat, amikor lehetőségünk nyílik visszaállítani azt a velünk

született képességünket, hogy azt válasszuk, ami számunkra megfelelő. Ha lomha értelmünket

nem erre használnánk, akkor maradna ideje azokra a feladatokra, amelyek inkább neki valók.

Azok az elvárások, amelyekkel nekivágunk az életnek, kibogozhatatlanul összefonódnak

belső késztetéseinkkel (ilyenek például a szopás, a fizikai sérelmek elkerülése, a kúszásmászás

vagy az utánzás). Ha a megfelelő bánásmódra és körülményeinkre vonatkozó

elvárásaink teljesülnek, akkor az őseink tapasztalatai nyomán bennünk meglévő belső

késztetések kölcsönhatásba lépnek egymással. Ha az elvárt dolog nem következik be, akkor

korrekciós vagy kompenzációs mechanizmusok fognak működésbe lendülni, hogy

helyreállítsák az egyensúlyt.

Az emberi kontinuumot úgy is lehet definiálni, mint azon tapasztalatok láncolatát, amelyek

megfelelnek az emberi faj elvárásainak és késztetéseinek egy olyan környezetben, amely

konzisztens azzal a környezettel, ahol ezek az elvárások és késztetések kialakultak.

Ebbe beletartozik más emberek megfelelő viselkedése és a felőlük tapasztalt bánásmód,

hiszen az is a környezet része.

Egy ember kontinuuma teljes egészt alkot, ám egyúttal a családja kontinuumának is része, ami

pedig a klánja, közössége és faja kontinuumainak a része, ugyanúgy, ahogy az emberi faj

kontinuuma minden élet kontinuumának a része. Minden kontinuumnak megvannak a saját,

előzmények hosszú sora által megformált elvárásai és késztetései. Még az a kontinuum is,

amelybe az összes élőlény beletartozik, tapasztalatai alapján egy sor számára megfelelő

tényezőt vár el élettelen környezetétől.

Az evolúcióra való hajlam semelyik élőlényben sem véletlenszerű, hanem mindig a saját javát

szolgálja. A nagyobb fokú stabilitás felé irányul - azaz a nagyobb fokú változatosság,

komplexitás, következésképp az alkalmazkodóképesség irányába.

Ennek azonban semmi köze ahhoz, amit mi „haladásnak" hívunk. Valójában épp a

változásnak való ellenállás - ami mellesleg nem zárja ki a továbbfejlődést - nélkülözhetetlen

ugyancsak bármely rendszer stabilitásának fenntartásához.

Csak találgatni lehet, miért szakadt meg az embernek a változással szemben való veleszületett

ellenállása néhány ezer évvel ezelőtt. Ugyanakkor fontos megértenünk az evolúció

jelentőségét a (nem evolúció eredményezte) változással szemben. E kettő - céljait illetően -

szöges ellentétben áll, mivel amit az igényeinkhez egyre finomabban alkalmazkodó evolúció

a diverzifikáció irányába létrehoz, azt a változás összerombolja, mivel az általa bevezetett

viselkedésformák vagy körülmények nem veszik tekintetbe mindazokat a tényezőket,

amelyek valódi érdekeinkre hatással vannak. A változás végeredményben nem más, mint egy

integrált viselkedés lecserélése egy olyanra, ami nem az. Egy komplex és adaptálódott

viselkedést egy egyszerű és kevésbé adaptálódott viselkedéssel helyettesít. így a változás

megterheli a rendszeren belüli és kívüli tényezők finoman összehangolt egyensúlyát.

Az evolúció stabilitást hoz létre, a változás sérülékenységet.

A társadalmi szerveződés is ilyen szabályokat követ. Egy kifejlődött kultúra, egy csoportnak a

társadalmi elvárásokat kielégítő életmódja végtelen számú struktúrából bármilyen lehet.

E struktúráknak a felszíni jegyei a leginkább változékonyak, alapelvei a legkevésbé azok, sőt

bizonyos alapjegyeikben teljesen azonosak. Ellenállnak a változásnak, mivel olyan hosszú

időszak alatt fejlődtek ki, mint bármelyik stabil rendszer a természetben. Ebből az is

következik, hogy minél kevésbé kontárkodna bele az értelem az ösztönnek azon feladatába,

hogy viselkedésmintáinkat kialakítsa, annál kevésbé kéne a struktúrának merevnek lennie a

felszínen (a viselkedés részleteiben, a rítusokban vagy a konformitásra vonatkozó elvárásban).

Másfelől, annál rugalmatlanabb lehetne a magjában (az énhez való hozzáállásban, a mások

jogaihoz való hozzáállásban vagy az érzékenységben az ösztön jelzéseire, melyek a túlélést,

az egészséget, örömöt, a különféle tevékenységek közti egyensúlyt, a fajfenntartásra való

késztetést, a környezet növényeinek és állatainak gazdaságos kihasználását célozzák).

Egyszóval, minél inkább az értelemre támaszkodik egy kultúra, annál több korlátot jelent

fenntartása az egyénre nézve.

Nincs tehát lényegi különbség az elvárásokra és hajlamokra épülő, tisztán ösztönös

viselkedés, és azon, éppen annyira ösztönös elvárásunk között, hogy egy megfelelő

kultúrában élhessünk, amely lehetővé teszi képességeink kifejlődését és elvárásaink

beteljesülését, kezdve a megfelelő bánásmóddal csecsemőkorban, majd folytatva egy

(rugalmasabb) bánásmóddal és olyan körülményekkel, illetve elvárásokkal, amelyekhez az

egyén szívesen, lelkesen és sikeresen tud adaptálódni.

Az ember életében a kultúrának ugyanolyan legitim szerepe van, mint a nyelvnek. Mindkettő

azon az elváráson és képességen alapul, hogy konkrét tartalmát a környezetből sajátítsuk el.

Egy gyermek társas viselkedése az elvárt befolyások és a társadalom által nyújtott példák

közepette fejlődik ki. A veleszületett késztetések is arra sarkallják, hogy azt tegye, amit

belátása szerint embertársai elvárnak tőle; embertársai pedig kultúrájukkal összhangban

tudatják vele, hogy mit várnak el tőle. A tanulás olyan folyamat, amelynek során

bizonyosfajta információkra vonatkozó elvárásokat elégítünk ki. Az információ típusai egyre

komplexebbekké válnak, ahogy a beszédminták is.

Egy kultúra csakis akkor életképes, ha a helyesről és helytelenről alkotott nézetrendszere

alapvetően megfelel az ember evolúciója során kialakult elvárásainak, amelyeket az egyén

kontinuum-érzete támaszt alá (megerősíti az öröm; és a helyes úton tartja a természetes

ellenérzés, mely akkor támad fel, ha a megfelelés határaihoz közeledünk). A rendszer

sajátosságai megint csak végtelen módon variálódhatnak, feltéve, hogy belül maradnak az

alapvető paramétereken. Különbségek akár egyéni, akár törzsi szinten korlátlan számban

előfordulhatnak, amennyiben e határokat nem lépik túl.

(folyt. köv.!?)