The Continuum-Concept

In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Fordította Barta Judit

Tartalom

Néhány gondolat az új kiadáshoz 2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8

A kontinuum-elv 18

Az élet kezdete 22

A felnövés 47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65

A társadalom 80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87

Hogyan változott meg

gyökeresen a gondolkodásom?

Ez a könyv egy elvet igyekszik bemutatni, nem pedig egy történetet elmesélni, mégis hasznos

lehet, ha röviden elmesélem a saját történetem, s ezen keresztül azt, hogy mi készítette elő a

talajt, amelyben az elv megfogant. Talán segít megmagyarázni, hogyan és miért távolodtak el

a nézeteim olyan messzire azokétól a huszadik századi amerikaiakétól, akik közt felnőttem.

A dél-amerikai dzsungelbe nem úgy mentem, hogy már a fejemben volt a kész elv, amelynek

bizonyítása célom volt. Kizárólag az indiánok iránti kíváncsiság hajtott, illetve egyfajta

homályos megérzés, hogy valami fontos tudásra lelhetek ott. Első európai utamon, Firenzében

két olasz meghívott, hogy menjek velük gyémántot bányászni Venezuelába, az Orinoco

mellékágának, a Caroni-folyónak a környékére. A meghívás az utolsó pillanatban jött, így

mindössze húsz percem volt arra, hogy eldöntsem: visszasprintelek a szállodámba,

összecsomagolok és kiszáguldok az állomásra, majd felugróm a peronról épp kizötyögő

vonatra.

Az egész nagyon izgalmas volt, aztán inkább ijesztő, amikor kissé lehiggadtam, és

körülnéztem bőröndökkel zsúfolt vonatfülkénkben, ahová bevilágított a poros ablakon

beszűrődő fény, én pedig ráébredtem, hogy tényleg egy igazi dzsungel felé tartok.

Időm sem volt, hogy sorba vegyem az indokokat, amelyek az utazás mellett szóltak, de a

döntésem azonnali volt és biztos. Nem a gyémánt gondolata volt ellenállhatatlan, bár tény,

hogy akkoriban ezerszer vonzóbb perspektíva volt egy trópusi folyóágyban keresni a

szerencsémet, mint bármely egyéb munka, ami eszembe jutott. Valójában a dzsungel szó

babonázott meg, talán egy gyermekkori emlékem miatt.

Nyolcéves lehettem, és akkor nagyon jelentőségteljesnek tűnt az élmény. Ma is értékes

tapasztalatként gondolok rá, de mint a legtöbb ilyen megvilágosodást nyújtó pillanat, ez is épp

csak felvillantotta egyfajta rend létét, anélkül, hogy feltárta volna a rend logikáját vagy azt,

hogy miképpen lehetne megőrizni e rend képét a mindennapi élet kuszaságában. A

legkiábrándítóbb azonban az volt, hogy hiába tudtam, hogy megpillantottam a tünékeny

igazságot, mindez semmit vagy szinte semmit sem ért a tekintetben, hogy kivezessen a

kuszaságból. A rövid látomás túl törékeny volt ahhoz, hogy túlélje a kirándulást, és

átültethessem a gyakorlatba. S bár akkor alulmaradt összes hétköznapi motivációmmal, még

inkább pedig a szokás hatalmával szemben, talán mégis említésre érdemes, mivel felsejlett

benne annak a (jobb szó híján) helyességnek az érzete, amelynek kereséséről ez a könyv szól.

Az eset egy maine-i természetjáró túrán történt, egy nyári tábor alkalmával. Egy erdőben

jártunk, én voltam az utolsó a sorban. Lemaradtam egy kicsit, ezért siettem, hogy utolérjem a

csapatot, amikor a fák között megláttam egy tisztást. A túlsó oldalán volt egy hatalmas

fenyőfa, a közepén meg egy bucka, amelyet fényes, szinte világító zöld moha borított. A

délutáni nap sugarai csíkokat rajzoltak az erdő kékesfekete és zöld hátterére. Az ég boltíve

tökéletes kék volt. Az egész képből egyfajta varázslatos teljesség áradt, valahogy minden a

helyén volt. Éreztem, hogy meg kell állnom.

Elindultam a tisztás felé, és puhán, mintha egy mágikus vagy szent helyre lépnék,

belépdeltem a közepére. Leültem, majd lefeküdtem, arccal a friss mohára dőlve. „Ez az!"-

gondoltam, és éreztem, hogy a szorongás, ami állandóan jelen volt az életemben, egyszeriben

lepereg rólam. Itt végre minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden a helyén - a fa, a talaj, a

szikla, a moha. Ősszel is olyan lenne, amilyennek lennie kell, és télen, a hó alatt is tökéletes

lenne téliességében. Aztán eljönne újra a tavasz, és egyik csodából bontakozna ki a másik,

minden újabb csoda a maga ütemében, egyes dolgok elhalnának, míg mások első tavaszukkal

sarjadnának, de mind egyenlő és tökéletes helyénvalóságban.

Úgy éreztem, hogy végre felfedeznem a dolgok hiányzó centrumát, a helyesség kulcsát, hogy

bele kell kapaszkodnom ebbe a tudásba, ami oly tisztán mutatkozott meg itt. Kísértésbe

estem, hogy magammal vigyek egy kis mohadarabot emlékül, de egy, az akkori koromhoz

képest felnőtt gondolat megakadályozott ebben. Belém nyilallt, hogy ha egy moha-amulettet

dédelgetek, akkor lehet, hogy elvesztem az igazi kincset: hogy ha csak addig érzem

biztonságban a látomást, amíg megvan a moha, akkor egy nap arra ébredhetek, hogy nincs

egyebem, mint egy maroknyi elszáradt növény.

Így aztán nem vittem el semmit, de megígértem magamnak, hogy minden este elalvás előtt

felidézem magamban a Tisztást, s így soha nem távolodom el kiegyensúlyozó erejétől. Már

nyolcévesen tudtam, hogy az az értékzavar, amelyet a szüleim, a tanáraim, a többi gyerek, az

óvónők, a táborvezetők és mások keltettek bennem, később csak egyre rosszabb lesz. Az évek

múlásával csak még bonyolultabbá válik minden, és még inkább elbizonytalanodom azzal

kapcsolatban, hogy mi helyes és mi helytelen, mi kívánatos, és mi nemkívánatos. Eleget

tapasztaltam ahhoz, hogy ezt tudjam. Ám ha képes vagyok megőrizni a Tisztást, akkor

sohasem bizonytalanodom el, gondoltam.

Aznap este a tábori ágyban felidéztem a Tisztást, és elöntött a hála. Újra megfogadtam, hogy

megőrzöm ezt a látomást. Aztán éveken át minden este ugyanolyan erősen láttam magam előtt

a dombot, a fenyőt, a fényt, a teljességet.

Később azonban, ahogy teltek-múltak az évek, gyakran kaptam magam azon, hogy napokig

vagy akár hetekig is elfeledkeztem a Tisztásról. Próbáltam újra átélni az üdvözülés érzését,

ami korábban a látomásommal együtt járt. De a világom egyre tágult. Az óvodás jókislány-

rosszkislány értékharc helyét fokozatosan átvette egy új értékrendszer-ütközés: a kultúra

általam vallott értékei szemben a családom értékrendjével. Ebből aztán egyfajta keverék lett:

viktoriánus erények és udvariaskodások, erős individualista beidegződések, illetve a liberális

nézetek és művészi képességek iránti fogékonyság. Mindenekfelett pedig a ragyogó és eredeti

elme iránti nagy megbecsülés, amit egyébként anyám is magáénak mondhatott.

15 éves lehettem, amikor rájöttem tompult szomorúsággal (mivel már nem emlékeztem, hogy

mit is gyászolok), hogy a Tisztás jelentése elveszett számomra. Tökéletesen fel tudtam még

idézni az erdei jelenetet, ám a jelentősége, mint ahogy tartottam is ettől annak idején, amikor

lemondtam arról, hogy elvigyek magammal egy kis mohadarabot emlék gyanánt,

elhalványult. A Tisztásról alkotott mentális képemből csak egy üres amulett lett.

Sokáig a nagymamámmal laktam, és amikor meghalt, úgy döntöttem, elmegyek Európába, bár

még nem fejeztem be az egyetemet. Gondolataimat elhomályosította a gyász, de mivel

anyámhoz nem akartam fordulni, a ugyanis mindig az én megbántódásommal végződött, úgy

éreztem, meg kell tennem azt az óriási lépést, hogy a saját lábamra állok. Hidegen hagyott

minden olyan cél, ami addig a szemem előtt lebegett - továbbtanulás, modellkarrier vagy

újságírás divatlapokba.

Útban Franciaország felé sírva fakadtam a hajókabinomban attól való félelmemben, hogy

mindent, ami ismerős volt számomra, feladtam valami ismeretlen reményében. De vissza

fordulni nem akartam.

Párizsban bóklásztam, ahol skicceket rajzoltam és verseket írtam. Felajánlottak egy

modellállást a Diornál, de nem fogadtam el. A francia Vogue-nál voltak kapcsolataim,

de nem használtam ki őket, eltekintve egy-két alkalmi modellmunkától, ami nem járt

elköteleződéssel. Ám ebben az idegen országban jobban otthon éreztem magam, mint a

szülővárosomban, New Yorkban valaha is. Éreztem, hogy jó úton vagyok, de még mindig

nem tudtam volna megmondani, mit is keresek. Nyáron elutaztam Olaszországba, először

Velencébe, majd egy lombardiai látogatás után Firenzébe. Ott találkoztam a két fiatal olasszal,

akik meghívtak Dél-Amerikába gyémántot bányászni. Mint amikor Amerikából eljöttem,

most is megrémített saját lépésem merészsége, de egy pillanatig sem mérlegeltem a

visszavonulást.

Mikor az expedíció, sok készülődés és késlekedés után végre elkezdődött, elindultunk felfelé

a Carcupi-folyón, amely a Caroni-folyónak egy kis, felfedezetlen mellékága. Az akadályok

ellenére egy hónapon belül komoly utat tettünk meg felfelé a folyón. Utunkat elsősorban fák

keresztezték, amelyeken baltákkal és késekkel kellett utat vágnunk magunknak, vagy

vízeséseken és zuhatagokon át kellett cipelnünk a mázsányi holmit, két indián segítségével.

Amikor a kis folyó már csak fele olyan széles volt, mint a torkolatánál, letáboroztunk, hogy a

kisebb mellékágakat is felkutassuk.

Ez volt az első pihenőnap, mióta elindultunk a Carcupin. Reggeli után az olasz vezető a két

indiánnal elment, hogy megvizsgálja a geológiai helyzetet, míg a másik olasz boldogan

ringatózott a függőágyában.

Jómagam elővettem az egyik könyvet a kettő közül, melyeket Ciudad Bolívarban, a repülőtéri

könyvesboltban vásároltam, és elhelyezkedtem egy hatalmas fa gyökereinek tövében,

melynek lombja a folyó fölé hajlott. Már jócskán előrehaladtam az első fejezetben, és

figyelmesen követtem a történetet, mikor egyszer csak belém hasított a felismerés: „Ez az! A

Tisztás!" A kislánykori megvilágosodás minden izgalma azon nyomban visszatért. Egyszer

elvesztettem, de most egy felnőtt Tisztáson, a Föld legnagyobb dzsungelében visszatért. A

dzsungel életének rejtelmei, sajátos állatai és növényei, lenyűgöző viharai és naplementéi,

kígyói, orchideái, csodálatos szűziessége, áthatolhatatlansága és leírhatatlan szépsége

tükrében csak még szembetűnőbben és valóságosabban helyesnek tűnt. Intenzív

helyénvalóság. Mikor elrepültünk fölötte, úgy nézett ki, mint egy óriási, zöld óceán, minden

irányban szétterülve a horizonton, vízfolyásokkal szabdaltan, méltóságteljes hegyeken kúszva,

felkínálva magát az égnek a fennsíkok nyitott tenyerén. Minden sejtjéből lüktetett az életerő

és a helyénvalóság - ami örökké változó, örökké érintetlen és mindörökre tökéletes.

Aznap örömömben azt hittem, hogy megtaláltam, ami kerestem, hogy elértem a célom: végre

tisztán látom a dolgokat, legjobb és legmélyebb valójukban. Ez volt az a „helyén valóság",

amit gyermekkori kusza elmélkedéseim s a kamasz évek gyakran hajnalig tartó beszélgetései,

eszmecseréi, viták során próbáltam tetten érni. Ez volt a Tisztás, az elveszett majd megtalált

és most újra felismert Tisztás, ami már örökké velem marad. Körülöttem, felettem, a lábam

alatt mindé úgy volt jó, ahogy volt - született, élt, elmúlt és fennakadás nélkül kicserélődött,

minden annak rendje és módja szerint.

Szeretettel futtattam végig a kezem a hatalmas gyökereken, amelyek úgy tartottak, mint egy

karosszék, és játszani kezdtem a gondolattal, hogy örökre a dzsungelben maradok.

Mikor a Carcupi-expedíció véget ért (találtunk néhány gyémántot), és visszamentünk

utánpótlásért Los Caribesbe, a tükörbe pillantva örömmel vettem észre, hogy felszedtem

néhány kilót, s életemben először karcsúnak és nem gebének éreztem magam. Ráadásul

erősebbnek, ügyesebbnek és kevésbé félénknek, mint valaha. Imádott dzsungelemben

elkezdtem kivirágozni. Fél évem volt arra, hogy kigondoljam, miképp maradhatnék még ott

az expedíció után; a gyakorlati problémákkal egyelőre nem kellett szembesülnöm.

Ám ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre inkább késznek éreztem magam az indulásra.

Viruló egészségemet ledöntötte a malária, a hangulatomat meg elrontotta a hús és a zöldségek

iránti éhség. Akár az egyik nehezen megszerzett gyémántunkat is elcseréltem volna egyetlen

pohár narancsléért. És soványabb voltam, mint valaha.

De hét és fél hónap után sokkal pontosabb képet kaptam a dzsungel helyénvalóságáról.

Megismertem a tauripi indiánokat, nemcsak azt a kettőt, akit felvettünk segédnek, hanem

egész klánokat és családokat. Láttam őket az otthonaikban, a kunyhóikban, csoportosan

utazva, vadászva. Élték az emberi faj életét a maguk lakóhelyén, mindenféle külső segítség

nélkül, eltekintve attól, hogy az eredeti kőbalta helyett bozótvágó kést és acélbaltát

használtak. Náluk boldogabb embereket még sehol sem láttam, ám akkor ezt alig vettem

észre; annyira különböztek tőlünk, alacsonyabbak voltak, kevésbé izmosak, de nehezebb

terheket is sokkal messzebbre bírtak cipelni, mint közülünk a legerősebbek. Eszembe se jutott

elgondolkodni rajta, hogyan csinálják. Más sémák szerint gondolkodtak. (Ha, tegyük fel,

valamelyikünk megkérdezte: „Hogy érdemes Padacapahba menni? Felfelé a folyón kenuval

vagy gyalog szárazföldön?" - akkor az volt a válasz: „Igen.") Ritkán volt az az érzésem, hogy

egyazon fajhoz tartozunk, bár ha megkérdeztek volna erről, akkor habozás nélkül azt

mondom: persze. A gyerekek kivétel nélkül jól viselkedtek: sosem verekedtek, sosem

büntették őket, mindig boldogan és késlekedés nélkül engedelmeskedtek. A megrovó mondás,

miszerint „a fiúk már csak ilyenek", nem illett rájuk; ám sosem tettem fel magamnak a

kérdést, hogy miért van ez így. Nem kételkedtem benne, hogy a dzsungel úgy jó, ahogy van,

mint ahogy afelől sem, hogy akármit keresek is, ott megtalálom. Ám a dzsungel

ökoszisztémájának, növényeinek, állatainak, az indiánoknak és az egésznek a helyénvalósága

és életképessége nem adta meg automatikusan a választ, a személyre szóló megoldást, hiába

reméltem eleinte.

Mindez akkor még nem volt világos előttem. Kicsit szégyenkeztem, hogy egyre inkább

kívánom a spenótot, a narancslevet és a pihenést. Vad, romantikus vágy lobbant bennem a

hatalmas, közömbös erdő iránt, és míg készülődtem az indulásra, már azon tanakodtam,

miképp térhetek majd vissza. Az igazság az volt, hogy magamnak még egyáltalán nem

találtam meg a jóságot. Csak kívülről láttam és ismertem fel, és azt is csak nagyon

felszínesen. Valahogy nem láttam a fától az erdőt: azt, hogy épp az indiánok - ezek a hozzam

tökéletesen hasonló emberi lények és a dzsungel helyénvalóságának részei - lesznek a közös

nevező, akiken keresztül összekapcsolódik a körülöttem lévő harmónia és az én

harmóniahiányom.

Néhány apróbb megvilágosodás azért beszűrődött a civilizáció által elvakított elmémbe:

például a munkával kapcsolatban. Kissé szűkös alumíniumkenunkat elcseréltük egy messze

túl nagy, fatörzsből vájt csónakra. Ebben a csónakban, amit egyetlen fából vájtak ki, egyszer

tizenhét indiánnal utaztunk együtt. Ennyi emberrel és mindannyiunk csomagjaival

megrakodva a hatalmas kenu még mindig üresnek tűnt. Rémisztő volt belegondolni, hogy ezt

kell majd átvonszolnunk mindössze négy vagy öt indián segítségével egy nyolcszáz méteres

sziklahegyen egy óriási vízesés mentén. Arról volt szó, hogy a kenu útjába fahasábokat kell

elhelyeznünk a földön, majd centiről centire vonszolnunk a kenut a könyörtelenül tűző napon,

miközben, ha megbillen, lábunk óhatatlanul belecsúszik a hasadékokba, felhorzsolva a

sípcsontunkat, bokánkat vagy ami épp a gránittal ütközik. A kisebbik kenuval volt már ilyen

tapasztalatunk, így a két olasszal napok óta rettegtünk a ránk váró kemény munkától s a

szörnyű fájdalomtól. Aznap, amikor elértünk az Arepuchi- vízeséshez, már előre fel voltunk

készülve a szenvedésre, és búskomor ábrázattal, minden pillanatot előre gyűlölve álltunk neki,

hogy átrángassuk a csónakot a sziklákon. Ha a kenu kilendült oldalra, olyan dögnehéz volt,

hogy többször is odapréselte egyikünket-másikunkat a tűzforró sziklához, mielőtt a többiek el

tudták volna mozdítani. Az út negyedénél már mindenkinek vérzett a bokája. Részben azért,

hogy szusszanjak egyet, felugrottam egy magasabb sziklára, hogy lefényképezzem a jelenetet.

Amint egy pillanatra kiléptem a helyzetből, meglepő felfedezést tettem. Láttam magam előtt

egy csapat embert, akik mind egy feladattal birkóztak. Ketten, a két olasz, láthatóan feszültek

voltak, ráncolták a homlokukat, minden percben kiborultak, és ahogy azt az olaszok szokták,

megállás nélkül káromkodtak. Eközben a többiek, az indiánok, remekül érezték magukat.

Csak nevettek a kenu ormótlanságán, és mókát csináltak a küzdelemből, két neki- feszülés

közt lazítottak egyet, nevettek a horzsolásaikon, és azt találták a legviccesebbnek, amikor az

imbolygó kenu maga alá szorította hol az egyiküket, hol a másikukat. Mindig az a fickó

nevetett a leghangosabban a megkönnyebbüléstől, amelyik csupasz háttal dörzsölődött neki a

perzselő gránitnak, már persze amint újra levegőhöz jutott.

Mindannyian ugyanazt a munkát végezték, megfeszültek az erőkifejtéstől, és érezték a

fájdalmat. Tehát azonos helyzetben voltunk, kivéve, hogy minket a kultúránk arra

kondicionált, hogy a körülmények ilyen állása mellett megkérdőjelezhetetlenül rosszul kell

éreznünk magunkat, és egyáltalán nem voltunk annak tudatában, hogy másképp is tehetnénk.

Az indiánok sem voltak tudatában választási lehetőségüknek, ám ők igen derűs hangulatban

voltak, élvezték a bajtársi hangulatot, és persze nem szorongtak már napok óta, hogy milyen

nehéz dolguk lesz.

Minden lépést egy apró győzelemnek éltek meg. Mikor befejeztem a fényképezést és

visszatértem a csapathoz, sutba dobtam a civilizált választást, és őszintén élveztem a

cipekedés hátralévő részét. Még az újonnan szerzett horzsolásokat és sebeket is meglepő

könnyedséggel tudtam annak tekinteni, amik valójában voltak: apró sérüléseknek, amelyek

hamarosan begyógyulnak, és amelyek nem igényelnek olyan kellemetlen érzelmi reakciókat,

mint a düh, önsajnálat vagy neheztelés, sem szorongást, hogy még mennyi lesz belőlük,

mielőtt véget ér a cipekedés. Ellenkezőleg, azon vettem észre magam, hogy csodálattal

figyelem, milyen remekül van felépítve a testem, és hogyan képes összefoltozni magát

anélkül, hogy erre fel kéne szólítanom, vagy elhatároznom, hogy úgy tegyen.

A felszabadultság érzésének helyét azonban hamarosan újra átvette a szokás hatalma, a

kulturális kondicionálás ólmos súlya, amitől csupán kitartó és tudatos erőfeszítéssel lehetett

volna megszabadulni. Nem tettem meg a szükséges erőfeszítést, így a megvilágosodás ellenére

vajmi keveset profitáltam az expedícióból.

Később történt, hogy egy újabb felfedezést tettem az emberi természettel és munkával

kapcsolatban.

Két indián család élt egy kunyhóban, amely egy csodálatos fehér vízpartra nézett, egy

lagúnára a sziklaszirtek között, illetve a Caroni- és az Arepuchi-vízesésekre. Az egyik

családapát Pepének hívták, a másikat Cesarnak. Történetüket Pepe mesélte el.

Cesart kiskorában venezuelaiak „fogadták örökbe", s velük élt egy kisvárosban. Iskolába

Íratták, ahol megtanult írni-olvasni, és venezuelaiként nevelték. Mikor felnőtt, sok más

guineai városból származó férfihoz hasonlóan ő is eljött a felső Caroni-folyóhoz, hogy

szerencsét próbáljon a gyémántbányászatban. Épp Guayparuban dolgozott egy csoport

venezuelaival, amikor Mundo, a tauripiak főnöke felismerte.

- Nem téged vittek el Jósé Grandé házába? - kérdezte Mundo.

- Jósé Grandé nevelt - felelte Cesar.

- Akkor most visszatértél a saját népedhez. Te is tauripi vagy - mondta neki Mundo.

Ezek után Cesar hosszas tanakodás után úgy döntött, hogy inkább indiánként, mint

venezuelaiként él tovább, és eljött Arepuchiba, Pepe falujába.

Cesar öt évig élt Pepe családjával, elvett egy szép tauripi nőt, és született egy kislánya. Cesar

nem szeretett dolgozni, úgyhogy feleségével és kislányával a Pepe földjén termesztett

élelmiszereket ették. Cesar megkönnyebbülve látta, hogy Pepe nem várja el tőle, hogy legyen

saját kertje, vagy hogy az övén segédkezzen. Pepe szeretett dolgozni, Cesar meg nem,

úgyhogy ez a felállás mindenkinek megfelelt.

Cesar felesége szívesen segített a többi nőnek és lánynak a főzésben, például felszeletelte és

előkészítette a maniókát, ám Cesar semmi egyebet nem csinált, mint hogy tapírra vagy hébehóba

más állatra vadászott. Néhány év múlva rákapott a halászatra, s a zsákmányt hozzáadta

Pepééhez és két fiáéhoz, akik szintén szerettek halászni, és akik ugyanolyan nagylelkűen

látták el az ő családját, mint a magukét.

Épp az érkezésünk előtt történt, hogy Cesar úgy döntött, megtisztít egy területet, hogy kertet

csináljon magának, és pepe minden apró részletben a segítségére volt, a terület kiválasztásától

kezdve a fák kivágásáig és elégetéséig. Pepe is élvezte, főleg, hogy közben végig diskuráltak

és élcelődtek egymással.

Cesar ötévnyi megerősítés után biztos lehetett benne, hogy senki sem sürgeti a munkában,

amit így ugyanolyan szabadon tudott élvezni, mint Pepe vagy bármelyik másik indián.

Ekkor Arepuchiban mindenki megkönnyebbült, mert korábban Cesar egyre elégedetlenebb és

ingerültebb lett. „Szeretett volna saját kertet - nevetett Pepe -, csak még maga sem tudta!"

Pepe roppant viccesnek találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar.

Ám hiába láttam ezeket az elszórt bizonyítékokat arra, hogy mi, civilizált emberek mennyire

félreismerjük az emberi természetet, akkor még semmilyen általános elv nem fogalmazódott

meg bennem erről. Ám ha nem tudtam is pontosan, hogy mit akarok megtudni, sőt igazából

azzal sem voltam tisztában, hogy egyáltalán keresek valamit, annyit azért éreztem, hogy olyan

útra leltem, amelyen érdemes továbbmenni. Ahhoz azonban ez is elegendő volt, hogy az

elkövetkező néhány évben sínen tartson.

A második expedíciót, melynek célja hathétnyi útra feküdt a spanyol ajkú Venezuela

legtávolabbi határvidékétől is, szinten egy olasz vezette, egy professzor, aki szentül hitte,

hogy egy nőnek semmi keresnivalója a dzsungelben. Az egyik volt expedíciós társamnak

sikerült kieszközölnie, hogy bevegyen a csapatba, így folytathattam utamat a brazil határ

közelébe, a Caura-folyó felső vízgyűjtőjébe, a jekána és szanema törzsek kőkorszaki világába,

amit az úgynevezett „áthatolhatatlan" esőerdő védett meg a külvilágtól.

Itt még inkább kiütközött a férfiak, nők és gyerekek erősen egyéni személyisége, mivel nem

volt rá szükségük, hogy a taiuripiakhoz hasonlóan védekező faarcot mutassanak az idegenek

felé. Ugyanakkor ezen a vadidegen vidéken elkerülte a figyelmemet, hogy az emberek azért

tűntek olyan valószerűtlennek, mert itt egyszerűen hiányzott a boldogtalanság, ami az összes

általam ismert társadalomban mindig is hangsúlyos szerepet kapott. Valószínűleg tudat alatt

azt képzeltem, hogy a fák mögött valahol ott lapul Cecil B. de Mille, a híres hollywoodi

rendező szelleme, és ő rendezi ezt az egészet, a klasszikus amerikai „bennszülöttes filmek"

sztereotip stílusában! Az emberi természet „szabályai" rájuk egyszerűen nem voltak

alkalmazhatók.

Három héten át, amíg társaimat saját hasonlatuk szerint háziállatként tartotta fogságban egy

csapat pigmeus, egyedül éltem a jekána indiánok között. E rövid idő alatt több, a neveltetésem

során belém idegződött hiedelmet vetkőztem le, mint a teljes első expedíció során. Kezdtem

meglátni, milyen értékes ez a felejtési folyamat. A munkával kapcsolatos alternatív

nézőpontom sok újabb adalékkal gazdagodott, melyek áthatoltak az előítéleteimből épült

falakon.

Az egyik ilyen meglátás az volt, hogy a jekána indiánok szókincsében nem létezik kifejezés a

„munká"-ra. Egyedül a tarabaho kifejezést használják a nem indiánokkal való ügyletek

megnevezésére, akiket - rajtunk kívül - gyakorlatilag csak hallomásból ismertek. Ez a spanyol

trabajo szó pontatlan kiejtése volt, de elég pontosan arra utalt, amit a konkvisztádorok és

utódaik értettek rajta. Érdekes módon ez volt az egyetlen spanyol eredetű szó, amit tanultam

tőlük. A jekánáknak nem volt a mienkhez hasonló munka-fogalmuk. Voltak szavaik minden

olyan tevékenységre, amely beletartozhat a munka fogalmába, de nem volt rá egy általános

összefoglaló kifejezésük.

Ha nem különböztették meg a munkát az időtöltés egyéb formáitól, kár csodálkozni azon,

hogy miért viselkedtek olyan irracionálisán (legalábbis az én szememben) a vízhordással

kapcsolatban. A nők naponta többször is otthagyták a tűzhelyet, két vagy három kis

lopótökkel felszerelkezve, s elindultak lefelé. Egy iszonyúan meredek lejtőn ereszkedtek le

ami ha nedves volt, szörnyen csúszós tudott lenni. Lent megtöltötték a lopótököket vízzel,

majd visszakaptattak a faluba. Az egész művelet mintegy húsz percet vett igénybe. Sokan

közülük a lopótök mellett a kisbabájukat is magukkal vitték.

Mikor először mentem velük, megütköztem azon, milyen nehézkes dolog ilyen messzire

menni valamiért, amire folyamatosan szükség van. Érthetetlennek találtam, hogy miért nem

egy olyan faluhelyet választanak, ahol elérhetőbb közelségben van víz. A gyaloglás utolsó

szakaszában, a patak partján rám tört a szorongás, mivel minden lépésnél koncentrálnom

kellett, hogy ne essem a vízbe. Igaz, hogy a jekánáknak jobb az egyensúlyérzékük, és az

északamerikai indiánokhoz hasonlóan nincs tériszonyuk, de sem ők, sem én nem estünk a

vízbe egyszer sem. Másfelől egyedül én bosszankodtam azon, hogy figyelnem kell a lábam

elé. Ők ugyanolyan figyelmesen lépkedtek, mint én, de nem ráncolták a homlokukat amiatt,

hogy óvatosnak kell lenniük. A sík terepen ugyanúgy pletykáltak és élcelődtek, mint a

meredélyen, mivel általában kettes, hármas vagy még nagyobb csoportokban mentek, és

ahogy az lenni szokott, parti-hangulat uralkodott itt is.

Naponta egyszer a nők letették a partra a lopótököket, a ruhájukat (egy kis kötényszerű

ágyékkötőt) és boka-, térd-, csukló-, felkar- és nyakláncaikat meg fülbevalóikat, hogy

megmosakodjanak, és megfürdessék a csecsemőiket. Függetlenül attól, hogy hány nő és

gyerek volt ott, volt a fürdésnek egyfajta rómaias bujasága. Minden mozdulat érzéki örömről

árulkodott. A kisbabákkal úgy bántak, mint a legdrágább kincsekkel, amelyekre rátekintve

tulajdonosaiknak szinte erőlködniük kell, hogy szerény arckifejezéssel leplezzék örömüket és

büszkeségüket. A hegyen lefelé szintén ebben a legjobbhoz szokott, mondhatni önelégült

stílusban meneteltek, s ahogy bátran beléptek a patakba, az olyan volt, mint amikor a Miss

World lép elő, hogy a fejére tegyék a koronát. Ez az összes jekána nőre és lányra igaz volt,

akiket lát- tani' bár egyedi személyiségükből fakadóan mindnyájuknál különbözőképpen

nyilvánult meg ez a keresetlen fesztelenség.

Visszagondolva, nehezen tudtam volna „jobb" módszert elképzelni a vízhordásra, legalábbis a

kellemes időtöltés szempontjából. No persze, ha a haladást, vagy annak szolgálóit, a

sebességet, a hatékonyságot és az újítást tekintjük kritériumnak, akkor nyilvánvalóan bugyuta

eljárásnak tűnik'] De tapasztalatom szerint ezek az emberek voltak annyira találékonyak, hogy

ha megkértem volna őket, oldják meg, hogy ne kelljen lemennem a patakhoz vízért, akkor

biztosan összetákolnak valami csövet bambuszból, vagy egy csigát, hogy segítsenek

megbirkózni a csúszós résszel, vagy építenek egy kunyhót közel a patakhoz. Nekik azonban

nem volt késztetésük a fejlődésre, mivel nem éreztek semmiféle szükséget vagy kényszert rá,

hogy változtassanak az életvitelükön.

Az, hogy nekem megerőltetést jelentett kihasználni egyébként tökéletesen működő

koordinációmat, vagy valamely meg nem kérdőjelezett elvnél fogva bosszantott, hogy időt

pazaroljak egy szükséglet kielégítésére, egy olyan önkényesen felállított értékrendszerből

fakadt, ami az ő kultúrájuktól teljesen idegen volt.

Egy a munkával kapcsolatos másik meglátásom inkább tapasztalatból, mint megfigyelésből

származott. Anchu, a jekána falu főnöke minden alkalmat megragadott, hogy egy olyan

viselkedésforma felé tereljen, amellyel szerinte a magam életét könnyíteni meg. Épp

elcseréltem egy üvegdíszt hét cukornádra, és leckét készültem venni valamiből, amiről j a

későbbiekben majd részletesen beszámolok. Legyen itt elég annyi, hogy a barter módszeréről

volt szó olyan emberek ] között, akiknek a jó viszony fenntartása fontosabb, mint a jó üzlet.

Anchu felesége visszament közeli, bár elég eldugott ; helyen lévő kunyhójukba, én pedig

Anchuval, és egy szanemával, aki talán Anchu szolgája lehetett, elindultam vissza a faluba,

ahová két hegyen át vezetett az út, maga a falu pedig a harmadik hegy tetején volt. A hét szál

cukornád a földön feküdt, ahol a feleség hagyta őket. Anchu felszólította a szanéma harcost,

hogy vegyen fel hármat, aztán ő maga is felvett még három szálat a vállára, egyet pedig

otthagyott a földön Én azt gondoltam, hogy a férfiak viszik majd mindet, ám Anchu az utolsó

nádra mutatott és azt mondta, hogy Amaadeh" - „Te!" Egy pillanatra feldühített, hogy

visszafelé a meredek úton cipekednem kell, mikor ott volt két erős férfi erre a feladatra, de

még épp időben észbe kaptam, ugyanis Anchu esetében előbb vagy utóbb szinte mindig

kiderült, hogy igaza van. így hát, mit volt mit tenni, a vállamra kaptam a nádat, s miután

Anchu megvárta, hogy előremenjek, nekivágtam az első kaptatónak. Már az úton odafelé félni

kezdtem a hosszú visszaúttól, és ez csak tovább erősödött Anchuéknál ebéd közben, majd a

cukornádültetvényen, de mindehhez most még az is hozzájött, hogy egy nehéz nádat is

hurcolnom kellett a vállamon. Az első néhány lépést már az erőlködés gondolata is

nehezítette, amit dzsungeltúrákon mindig is átéltem, főleg felfelé, vagy ha valamit vinnem

kellett, ami nem hagyta szabadon a két kezemet.

Ám ez a rám rakódott súly egyszerre mintha elpárolgott volna. Anchu a legapróbb jelét sem

mutatta annak, hogy gyorsabban kéne mennem, vagy hogy netán esnék a szemében, ha ennél

a kényelmes tempónál maradok, vagy hogy a teljesítményem alapján bárki meg fog ítélni,

vagy hogy az úton töltött idő bármivel is kellemetlenebb, mint ami utána jönne.

Ha fehér társaimmal került sor hasonló feladatra, a sietség mindig előkerült, ahogy a

szorongás is, nehogy lemaradjak a férfiaktól, és megőrizzem a gyengébbik nem becsületét,

illetve az a meg sem kérdőjelezett feltételezés, hogy kellemetlen élményben van részem, mert

fizikai erőbírásom és erkölcsi szántságom van próbára téve. Anchu és a szanema azonban

annyira másképpen viselkedett, hogy ezek a tényezők hirtelen megszűntek, és azon vettem

észre magam, hogy egyterűén csak baktatok a dzsungelben egy cukornáddal a vállamon

Miután a versenyszellem eltűnt, a fizikai erőfeszítés immár nem kényszerként hatott a

testemre, hanem erőmet mutatta, s így fölöslegessé vált, hogy mártírként, összeszorított foggal

bizonyítsam az akaraterőmet.

Még egy öröm társult a szabadságomhoz: tudatosult bennem, hogy nem pusztán egy nádbotot

cipelek, hanem egy olyan teher részét, amelyen hárman osztozunk. Az iskolában és a nyári

táborokban úgy sulykolták belém a „csapatszellemet", hogy az egy idő után már nem jelentett

egyebet, mint alakoskodást. Mindig az ember pozíciója volt a tét. Állandóan azt éreztem,

hogy fenyegetve vagyok, figyelnek és megítélnek. Az azzal járó öröm, hogy embertársainkkal

együtt végzünk egy feladatot és fejtünk ki erőt, a versenyszellem összevisszaságában

elveszett; egyszerűen nem volt rá mód, hogy előtörjön.

Az úton megdöbbenve vettem észre, hogy milyen szaporán és könnyedén lépkedek. Normális

esetben verejtékben úszva, minden erőmet beleadva sem mentem volna gyorsabban. Talán

megértettem valamit az indiánok titkából, hogy mitől képesek lekörözni a mi jól táplált, erős

embereinket annak ellenére, hogy általában gyengébb az izomzatuk. Takarékosabban bántak

az erejükkel azáltal, hogy csak a munkát végezték, és nem fecséreltek energiát a hozzátársított

feszültségekre.

Mindez eszembe juttatta egy meglepő élményemet a tauripi indiánokkal, még az első

expedícióról. Óvatosan keltek át a patakon egy „hídon", ami egyetlen vékony fagerendából

állt, és egyenként harminckilós súlyokat cipeltek a hátukon, mikor az egyiküknek eszébe

jutott egy vicc. Az illető megfordult a gerenda közepén, elmondta a történetet a mögötte

állóknak, majd ment tovább, s a társaival együtt jóízűt kacagtak a maguk sajátosan csilingelő

nevetésével. Sosem jutott eszembe, hogy a körülmények ellenére ők egyáltalán nem

szenvedtek, mint mi, s ezért tűnt olyan bizarrnak, szinte agyalágyultnak a jókedvük. (Hasonló

volt az a szokásuk is, hogy ha az éjszaka közepén egyiküknek eszébe jutott egy vicc,

elmesélte, bár mindenki mélyen aludt. Volt, aki hangosan horkolt, de mindenki azonnal

felébredt, nevetett egyet, és pár másodperc múlva aludt tovább, jóízű horkolással. Nem

érezték azt, hogy az ébrenlét bármivel is kellemetlenebb lenne, mint az alvás, és teljesen

éberek voltak, akárcsak akkor, amikor egy távoli vaddisznófalkát minden indián egyszerre

meghallott, bár előtte mindnyájan aludtak, míg én, aki éberen feküdtem és hallgattam a

dzsungel hangjait, semmit sem hallottam.) A legtöbb utazóhoz hasonlóan anélkül figyeltem

szokatlan viselkedésüket, hogy megértettem volna, és egyszer sem próbáltam meg áthidalni a

távolságot aközött, ahogy bennük, illetve ahogy bennünk nyilvánult meg közös emberi

természetünk.

Ám ezen a második expedíción már ráéreztem az új gondolatok ízére, amelyek azáltal

támadtak bennem, hogy felnyitottam bizonyos érinthetetlennek hitt tételeket, mint például azt,

hogy „a fejlődés pozitív dolog", vagy hogy „az embernek törvényeket kell alkotnia, hogy

azok szerint élhessen", vagy: „a gyermek a szüleihez tartozik", vagy hogy a „pihenés

kellemesebb, mint a munka".

A harmadik és a negyedik, már általam vezetett expedíció - az egyik négy, a másik kilenc

hónapig tartott, ugyanabban a régióban - kiteljesítette ezt a folyamatot. A naplómból kiderül,

hogy a felejtési módszer szinte második természetemmé vált, ám azokat a tágabb,

megkérdőjelezetlen alapfeltevéseket, amelyeken keresztül a saját kultúrám az emberi létre

tekintett - mint hogy „a boldogtalanság éppoly legitim része a tapasztalatoknak, mint a

boldogság, és szükséges ahhoz, hogy a boldogságot értékelni tudjuk", vagy hogy „fiatalnak

lenni előnyösebb, mint idősnek" - nos, ezeket sok időbe telt megbolygatnom és

felülvizsgálnom.

A negyedik expedíció végén élményektől hemzsegő fejjel tértem vissza New Yorkba, s a

látásmódomat sikerült annyira megtisztítanom az előfeltételezésektől, hogy úgy éreztem,

mintha egy hosszú utazás után elérkeztem volna a nulla Pontig. Megfigyeléseimet külön

tartottam, akár egy kirakós játék darabkáit. Féltem bármit is összeilleszteni, annyira

hozzászoktam, hogy ízekre szedjek mindent, ami gyaníthatóan valamilyen viselkedési minta

volt, bár az emberi természet lényegi elemének tetszett.

Csak mikor egy szerkesztő megkért, hogy fejtsem ki bővebben a New York Timesban idézett

egyik állításomat, („Szégyellném beismerni az indiánoknak, hogy ahonnan én jövök,

ott a nők úgy érzik, nem tudnak anélkül felnevelni egy gyereket,; hogy egy könyvből el ne

olvassák egy idegen ember utasításait."* akkor álltam neki, hogy visszájára fordítsam

a lebontási folyamatot, és darabról darabra felfedezzem a rendet, ami nemcsak délamerikai

megfigyeléseim mögött rejlett, hanem azokban a csupasz töredékekben is, amelyekre a civilizált

életről szerzett tapasztalataimat bontottam le.

Ekkor azonban még nem építettem fel egy elvet. Ám ahogy friss szemmel körültekintettem,

először vettem észre a környezetemben élő emberek személyiségében beállt torzulásokat és

kezdtem megérteni egynémely torzító tényezőt.; Nagyjából egy évre rá az emberi elvárások és

hajlamok evolúciós eredetét is felismertem, ami kezdte megmagyarázni, hogy „barbár"

barátaim miért érzik sokkal jobban magukat a bőrükben, mint a civilizált emberek.

Mielőtt nekiálltam volna, hogy a gondolataimat könyvbe foglaljam, azt gondoltam, érdemes

lesz visszamenni egy ötödik expedícióra oda, ahonnan nemrég tértem haza. Még egyszer meg

akartam nézni a jekánákat, de ezúttal már újonnan formálódott nézeteimmel, hogy lássam,

megfigyeléseimet, amelyeket csak utólag formáltam bizonyítékká, tudatos vizsgálódással

vajon tovább tudom-e bővíteni.

A kifutópálya területén, amelyet a második expedíció során tisztítottunk meg, és a

harmadiknál és a negyediknél is használtunk, egy missziós ház, majd egy meteorológiai

állomás épült, de addigra már mind a kettő üresen állt. A jekánák kaptak ugyan néhány inget

és nadrágot, de hála istennek nem változtak. S bár a szomszédos szanemákat majdnem

kiirtotta egy járvány, ők is szilárdan tartották magukat ősi és bevált életmódjukhoz.

Mindkét törzs hajlandó volt dolgozni vagy kereskedni bizonyos ajándékokért, de a hitüket, a

hagyományaikat és az életmódjukat a világért sem adták volna fel. Azok, akik szereztek

puskát és zseblámpát, örültek volna, ha hozzájutnak lőszerhez, gyutacshoz és elemekhez is, de

annyira nem volt bennük erős a késztetés, hogy olyan munkát végezzenek értük, amit nem

élveznek, vagy olyan tevékenységet folytassanak, amit unalmasnak találnak.

Néhány részletre, amelyeket nem állt módomban megfigyelni, például hogy a gyerekek jelen

vannak-e szüleik szeretkezésénél vagy sem, kérdezés útján kaptam választ. Ahogy arra is,

hogy mit gondolnak a világegyetemről, hogyan épül fel a mitológiájuk, a sámánkodásuk, és

minden egyébre, aminek köze volt a természetükhöz olyannyira illő kultúrájukhoz.

Az ötödik expedícióval arról kívántam megbizonyosodni, hogy a viselkedésükre vonatkozó

utólagos, emlékeimre alapuló értelmezésem kiállja-e a valóság próbáját. S lám, a kontinuumelv

tükrében a két törzs indiánjainak cselekedetei, melyeket egykor teljes értetlenséggel

szemléltem, nemhogy érthetővé, de gyakran megjósolhatóvá is váltak.

Hiába kerestem a kivételeket, hogy azok alapján rálelhessek okfejtésem esetleges hibáira, azt

kellett látnom, hogy azok is csak „a szabályt erősítik". Mint az annak a babának az esetében is

történt, aki úgy szopta az ujját, feszítette a testet és bömbölt, ahogy a civilizált babák szoktak,

de aztán kiderült róla, hogy születése után nem sokkal az egyik misszionárius elvitte a

caracasi kórházba, ahol nyolc hónapig feküdt, amíg meg nem gyógyult, és csak akkor került

vissza a családjához.

Dr. Róbert Coles gyermekpszichiátert és írót arra kérte fel egy amerikai alapítvány, hogy

mondjon véleményt az elvemről. Ő elmondta, hogy bár „a terület szakértőjeként" keresték

meg, a kérdéses terület még nem létezik", és sem ő, sem más nem tekinthető szaktekintélynek

a kérdésben. A kontinuum-elvet ezért kizárólag saját érdemei alapján lehet megítélni, hiszen

azokat a minden emberben meglévő, félig eltemetett érzületeket és képességeket érinti (vagy

nem érinti) amelyeket leírni és helyreállítani próbál.

(folyt. köv.!?)