AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1978
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA IRODALOMTUDOMÁNYI INTÉZETE

TARTALOM

Bevezetés

A marxista irodalomtudomány, de az újabb, szociológiai szempontokat érvényesítő polgári irodalomtörténészek egy része is az irodalmi élet szerves részének tekinti az olvasót, azaz a különböző műveltségű, ízlésű s más-más társadalmi rétegekhez tartozó olvasók összességét, az olvasóközönséget. A modern szociológiai eredményeken alapuló marxista kutatás a korábbi egyoldalúan író- és műcentrikus tartalmi, esztétikai és formai vizsgálódáson túlmenően sokoldalúan, dialektikusan és konkrétan elemzi az irodalom és társadalom kölcsönös kapcsolatát, főként két vonatkozásban. Egyrészt arra a kérdésre keres választ, hogy hogyan hat valamely korban a társadalom, azaz a differenciált összetételű közönség az irodalmi élet egészének, az írók gondolkodásának, az írói művek létrejöttének, eszmei tartalmának és művészi formájának sajátosságaira és alakulására, másrészt arra, hogy hogyan hat vissza az írói alkotómunka eredménye, az irodalmi mű egy-egy korban az olvasóra, a közönségre, a közönség különböző rétegeire, hogyan formálja, alakítja a társadalmi ízlést és közgondolkozást.^[1]

A hazai írók jóval előbb fölismerték a "közönség" szerepét és fontosságát, mintsem a módszeres magyar irodalomtörténetírás kialakult volna. Már a középkori kódexmásolók is vetettek egy-egy olvasóiknak szánt megjegyzést a kézirat margójára, s a későbbi korok írói is számos esetben szóltak az olvasókhoz vagy az olvasókról műveik elő- vagy utószavában,^[2] néha pártfogásukat kérték, de nemegyszer éppen a munkájuk iránti olvasói érdektelenség miatt emeltek panaszt. A XVIII. század végéig azonban az olvasók szűk csoportja tulajdonképpen nem is tekinthető igazán publikumnak, közönségnek: eleinte az egyházi emberek csekély száma alkotja, majd a főúri és nemesi olvasók s utóbb a lassan kialakuló világi értelmiség szűk körével bővül. Polgári jellegű olvasóközönség a magyar irodalom polgárosodásával, az irodalmi élet polgári fejlődésével egy időben és párhuzamosan, tudatos közönségszervező tevékenység révén alakult ki a felvilágosodás idején és a reformkorban, s tanulmányunknak éppen e közönségszervező folyamatnak és az eredményeként kialakult magyar olvasóközönség nagyságának, társadalmi tagozódásának és olvasási kultúrájának vizsgálata a célja. E közönségszervező munkálkodást is az írók kezdeményezik, Bessenyei és felvilágosult társai, majd követőik és a XIX. század első felének nagy közéleti egyéniségei, művelődéspolitikusai is folytatják. Bessenyeiék már az irodalmi élet és az irodalmi fejlődés fontos tényezőjének tekintik a közönséget, de a mű és közönség kapcsolatában a művet tartják elsődlegesnek: irodalmi művekkel, előbb fordításokkal, majd eredeti munkákkal akarnak maguknak közönséget nevelni. Kölcseynél ez a viszony már mint dialektikus kapcsolat fogalmazódik meg: "Írók és olvasók örökös viszonyban vannak egymással, íróval együtt halad az olvasóközönség, együtt állapodik meg, együtt marad hátra."^[3] Kemény Zsigmond a Pesti Napló 1852-1853. évfolyamában megjelent Élet és irodalom című esszésorozatában társadalom és irodalmi élet összefüggéseit elemezve nagy jelentőséget tulajdonít a közönségnek, s felismerve, hogy a politikai viszonyok és a társadalom alakulása maga után vonja a közönség ízlésének és irodalmi érdeklődésének változását is, történetileg és egy-egy időszakon belül differenciáltan vizsgálja a maga kora és az előző időszakok magyar olvasóközönségét. Figyelembe veszi a közönség társadalmi tagozódását, a különböző rétegek életformáját, iskolázottságát, műveltségi színvonalát, művelődési igényeit és lehetőségeit, továbbá az időszerű politikai és közéleti események hatását a közönség érdeklődésének alakulására, valamint a hazai és külföldi irodalom termékei iránti érdeklődés indítékait is, s a maga korában újból fontos követelménynek tartja művelt olvasóközönség nevelését, amelytől elsősorban a magyar irodalom támogatását várja, de a külföldi irodalmi művek és tudományos munkák megismerését is feladatának tartja.^[4]

A magyar irodalomelméleti gondolkodásban és irodalomtörténet-írásban Horváth János honosítja meg a közönség szerepének olyan értelmezését, miszerint az író és írott mű mellett az olvasó a "mindennemű irodalmiság", az ún. "irodalmi alapviszony" egyik "végső feltétele". A Minerva című folyóirat 1922. évfolyamában közzétett Magyar irodalomismeret című irodalomelméleti, irodalomszociológiai tanulmányában az időben folytonosan változó irodalom állandó lényegét így fogalmazza meg: "írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével."^[5] A közönség vizsgálatának Horváth János irodalomtörténeti munkáiban is jelentékeny szerep jut. A magyar irodalmi műveltség kezdetei című munkájában pl. a kolostori irodalom közönségéről, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig című művében pedig az ún. hagyományőrző közönségről szól.^[6] Horváth elméleti alapvetése és irodalomtörténeti munkássága nyomán több polgári irodalomtörténész vizsgálta az íróval és a művel együtt az irodalom közönségét is. Thienemann Tivadar pl. Irodalomtörténeti alapfogalmak című szellemtörténeti munkájában (Pécs, 1931) tette magáévá Horváth Jánosnak az irodalmi alapviszony kapcsán megfogalmazott alapelveit,^[7] mások (pl. Alszeghy Zsolt, Brisits Frigyes, Farkas Gyula, Szerb Antal) a magyar irodalom egészét, vagy egy-egy korszakát feldolgozó összefoglaló munkáikban - de első helyen Waldapfel József Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből 1780-1830 című művében - szóltak a közönségről is, de összefoglaló magyar közönségtörténet nem készült.

Történtek ugyanakkor kísérletek a felszabadulás előtt egy-egy személy (főúr, főpap, nemes, író, tudós stb.) könyvtárának és olvasmányainak, vagy a könyvkereskedői kölcsönkönyvtárak és a kaszinói s olvasóegyleti könyvtárak állományának és olvasóinak vizsgálatára is (a legtöbb ilyen írás a Magyar Könyvszemlében látott napvilágot), sőt Szarvasi Margit Magánkönyvtáraink a XVIII. században című monográfiájában (Bp., 1939) egy egész század különböző társadalmi rétegekhez tartozó magán-könyvgyűjtőinek könyvkultúráját és olvasmányait vette számba. (Könyvének alcíme: Főpapok és főurak, nemesek és polgárok gyűjteményei.) Hermann Egyed és Éberhardt Béla: A veszprémi egyházmegye papságának könyvkultúrája és könyvállománya a 19. század elején című munkájukban (Veszprém, 1942) a Dunántúl egy részére kiterjedő, egyetlen társadalmi réteghez, a katolikus alsópapsághoz tartozó olvasók olvasmányanyagát vizsgálják az 1810-es években. A Magyar művelődéstörténet IV. és V. kötete (Bp. 1942-1943) külön fejezetet szentel a XVIII., illetve XIX. század olvasóközönségének is Alszeghy Zsolt (A könyv és olvasója), illetve Farkas Gyula (Író és olvasó a XIX. században) tollából. E két fejezet azonban - a mű nem tartalmazván irodalomtörténeti áttekintést - elsődlegesen szellemtörténeti jellegű, író- és műcentrikus irodalomtörténeti összefoglalás, amely a korabeli közönségviszonyokra is kitér. (Különösen az Alszeghy-féle XVIII. századi rész közöl számos értékes és tanulságos adalékot az olvasókról.) A felvilágosodás korának olvasóközönségéről és népszerű olvasmányairól ad áttekintést Kulcsár Adorján Olvasóközönségünk 1800 táján című munkája, de kellő előtanulmányok hiányában arra törekszik, hogy "mennél több jellemző adat, vélemény, nyilatkozat felhasználásával" megismertesse "a jelenségek és változások egykorú értelmezését is". (Bp., 1943. 6.) Munkájának valóban legnagyobb értéke a gazdag és sokrétű korabeli adatanyag feltárása. Számos a könyvvásárlókra, előfizetőkre és olvasókra vonatkozó adalék található még a különböző könyv-, sajtó- és könyvtártörténeti tanulmányokban és közleményekben.

Felszabadulás utáni irodalomtörténet-írásunk alkotásai, az irodalomtörténeti szintézisek, de a különböző korokról, műfajokról vagy írókról készült monografikus feldolgozások és részlettanulmányok is általában nagy figyelmet fordítanak az irodalom és társadalom kapcsolatainak, összefüggéseinek vizsgálatára. Elsősorban és rendszeresen azonban e művek is a társadalmi tényezők hatását elemzik az irodalmi életre és az írói művekre, az irodalom hatását a közönségre s e közönség alakulását, rétegeződését, egy-egy korban betöltött szerepét, olvasmányait - bár nem hagyják figyelmen kívül, de - nem vizsgálják szisztematikusan. Komlós Aladárnak hamarosan a felszabadulás után megjelent átfogó és úttörő jelentőségű irodalomszociológiai tanulmánya, az Irodalmunk társadalmi háttere (Bp., 1947) - ahogy már a címe is jelzi - szintén a társadalmi tényezők irodalmat meghatározó és alakító szerepét tekinti át első helyen, kitér az írók származására, társadalmi hovatartozására is, de a közönség fejlődését és összetételét csak másodlagosan veszi figyelembe, egy-egy korszak áttekintése során esetlegesen szól róla. A felvilágosodás kori és reformkori vonatkozású marxista művelődés-, irodalom-, sajtó- és könyvtártörténeti tanulmányok legtöbbje érinti a közönség problematikáját is, s a kérdés vizsgálata különösen Fenyő István, Lukácsy Sándor és Pándi Pál irodalomtörténeti munkáiban kap jelentékeny hangsúlyt. Pándi Pál munkásságából ilyen vonatkozásban is kiemelkedik "Kísértetjárás" Magyarországon című kétkötetes műve (Bp., 1972), amelynek "a 19. századi utópista szocialista és kommunista (összefoglalóan: új-szociális) eszmék korai hazai elterjedése s a rájuk irányuló figyelem" elemzése a tárgya. Az újabb sajtótörténeti monográfiák szerzői közül Dezsényi Béla (a Dezsényi Béla - Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. I. Bp., 1954. című műben) és Kókay György (A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei 1780-1795. Bp., 1970) közlik az időszaki sajtótermékek előfizetőire, olvasóközönségére, elterjedettségére vonatkozó adatokat is, s e problémakörök vizsgálata ugyancsak helyet kap az egyes folyóiratokat elemző feldolgozásokban (pl. T. Erdélyi Ilona: Irodalom és közönség a reformkorban. Pesti Divatlap, Bp., 1970. és Tamás Anna: Az Életképek 1846-1848. Bp., 1970). Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtártudományi Tanszékének munkatársai által Kovács Máté vezetésével összeállított és bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel közreadott Könyv és könyvtár a magyar társadalom életében című gyűjtemény (I-II. Bp., 1963-1970) felvilágosodás- és reformkori fejezeteihez magam válogattam a korabeli közönség és olvasási kultúra jellegét bemutató fontosabb egykorú dokumentumokat, s tettem kísérletet - a terjedelem adta szűk keretekben - a történeti fejlődés bemutatására. Számos történettudományi munkában is szó esik a korabeli közéleti érdeklődés számbavétele kapcsán a politikai jellegű, mozgósító szerepet betöltő olvasmányokról, így pl. Benda Kálmánnak a magyar jakobinus szervezkedésről szóló műveiben (A magyar jakobinus mozgalom iratai. I-III. Bp., 1957., A magyar jakobinusok. Bp., 1957) a felvilágosodáskori radikális gondolkodású értelmiség hazai és külföldi olvasmányairól, vagy R. Várkonyi Ágnesnek A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban című munkájában (I-II. Bp., 1973) a különböző hazai társadalmi rétegek történeti vonatkozású olvasmányairól.

Megszaporodik a felszabadulás után az olyan írásoknak a száma is, amelyek kifejezetten valamely rövidebb időszak közönségének, illetve a közönség valamely rétegének és olvasási kultúrájának vizsgálatát tekintik elsődleges feladatuknak. Összefoglaló, a magyar közönségtörténet egészét vagy akár egy nagyobb történeti korszakát átfogóan tárgyaló munka most sem születik, de létrejön számos értékes adatanyagot, adalékot és figyelemre méltó elvi megállapításokat, értékelési szempontokat tartalmazó résztanulmány. A felvilágosodás és a reformkor teljes időszakában egyetlen műveltségi csoporthoz tartozó olvasórétegnek, az iskolai diáktársaságok tagságának olvasási kultúráját is feldolgozza forrásértékű, terjedelmes monográfiájában Bodolay Géza (Irodalmi diáktársaságok 1785-1848. Bp., 1963). Ugyanerre a két korszakra terjed ki Bisztray Gyulának a Horváth János tiszteletére 1948-ban kiadott Magyar Századok című emlékkönyvben közzétett, A prenumeráció című tanulmánya, amelyben a közönség nagyságát és társadalmi rétegződését a korabeli lapok és könyvek előfizetői jegyzékei alapján tekinti át. A közönségszervezés terén jelentékeny szerepet játszó jakobinus olvasókörökről, a felvilágosodáskori olvasókabinetekről és a reformkori kölcsönkönyvtárakról Kókay György, Léces Károly, Bíró Ferenc, Lukácsy Sándor, Kis Elemérné, Nagydiósy Gézáné és Szabad Györgyné Szegő Judit tollából jelentek meg fontos résztanulmányok.^[8] A reformkor erdélyi kaszinóit, társalkodó egyesületeit és olvasóegyleteit veszi számba röviden Dankanits Ádám, egy-egy hasonló magyarországi egyesületről ír folyóiratcikket Fejős Imre (az országgyűlési ifjak társalkodó egyesülete), Könczöl Imre (Fejér megyei olvasótársaság), Lukácsy Sándor (Borsodi olvasókör), Halász Anna (Zempléni kaszinó), Kanyar József (Somogy megyei olvasótársaság), Szecskó Károly (egri kaszinó) és Nagydiósy Gézáné (tordai nőegylet). A köznép, a parasztság olvasóvá nevelésének egy felvilágosodáskori tervezetét ismerteti és elemzi Kókay György, a mesterlegények számára felállítandó reformkori olvasókörét Batári Gyula és a parasztság irodalmi kultúráját Dégh Linda. Számos közlemény és tanulmány foglalkozik az olvasási kultúra terjesztését és színvonalának emelését célzó közkönyvtáralapítási tervekkel és kísérletekkel, valamint a korabeli közkönyvtárakkal és olvasóközönségükkel. (Pl. Kostyál István, Jakab Géza - Németh László és Kuntár Lajos Festetics Györgynek megyei könyvtárakat létrehozni kívánó 1820-as évekbeli kezdeményével és ennek Somogy, Zala, Vas és Sopron megyei eredményével; Bruckner János és Tóth András az Egyetemi Könyvtárral; Berlász Jenő, V. Windisch Éva és Ferenczyné Wendelin Lídia az Országos Széchényi Könyvtárral; F. Csanak Dóra és Berlász Jenő az Akadémiai Könyvtárral; Móra László a Műegyetemi Könyvtárral; Hernády Ferenc a pécsi Klimó-könyvtárral; Somkúti Gabriella a marosvásárhelyi Teleki-Thékával stb.)

A különböző társadalmi rétegekhez, foglalkozási csoportokhoz tartozó magánszemélyek olvasmányait és magánkönyvtárait áttekintő és elemző írások e személyek olvasmányain túlmenően gyakran képet adnak az illető réteg vagy csoport egészének irodalmi érdeklődéséről és műveltségi színvonaláról is, vagy legalábbis következtetni engednek rá. Legtöbb publikáció az írók magánkönyvtárairól és olvasmányairól látott napvilágot. Bessenyei olvasmányairól és Kölcsey könyvtáráról pl. Lukácsy Sándor írt, Batsányi könyvtáráról Katona Jenő, Péczeli Józseféről Biró Ferenc, Kazinczyéról Barcza József, Vörösmartyéról Csapodi Csaba, Aranyéról Debreczeni István, Petőfiéről Katona Jenő és Mezősi Károly - hogy csak a fontosabbakat említsük -, de mindezen írások közt is kiemelkedő jelentőségűek Bényei Miklósnak elmélyült kutatómunkán alapuló tanulmányai Eötvös József könyvtáráról és olvasmányairól.^[9] Az írók mellett az értelmiség más csoportjaihoz, továbbá a nemesi származású hivatalnokréteghez és a gazdálkodó birtokos nemességhez tartozó személyek magánkönyvtárai közül is ismertetett néhányat az irodalom. Bölöni Farkas Sándor könyvtáráról pl. Lukácsy Sándor, olvasmányairól pedig Gál István, Szűts Adolf Győr megyei alügyész könyvtáráról Vörös Károly, Bágya Zsigmond erdélyi uradalmi igazgatóéról Vita Zsigmond, Skublics Imre és Skublics Károly Zala megyei birtokos nemesekéről Jakab Géza és Németh László, Sárközy István somogyi birtokos és megyei alispánéról Mózsa Ernő közölt tanulmányt, s közülük különösen Vörös Károlyé részletes és a könyvtár állományát mélyen és körültekintően elemző munka, amely Szűts Adolf irodalmi érdeklődésében egy egész réteg, a polgárosodás útján megindult reformer-nemesség szellemi magatartását, gondolkodását is felismeri és bemutatja.

*

A közönségtörténettel foglalkozó műveknek e korántsem teljes számbavétele jól mutatja a felszabadulás utáni fokozott érdeklődést a problémakör iránt. Összefoglaló áttekintésünkben mindezeket a munkákat feldolgoztuk és további kutatásokat folytattunk elsődleges korabeli források feltárására. Összegyűjtöttük és elemeztük a felvilágosodás és reformkor időszaki sajtójának idevágó közleményeit, s - lehetőség szerint - az olvasókabinetek és kölcsönkönyvtárak használati szabályzatait és katalógusait, a kaszinói, társalkodóegyleti és olvasóegyleti könyvtárak alapszabályait, tagnévsorait és könyvjegyzékeit, továbbá a magánkönyvtárak publikált jegyzékeit. Kézirattári és levéltári kutatásokat végeztünk az ország több könyvtárában és levéltárában (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Békéscsabai Megyei Könyvtár, a bencés rend pannonhalmi könyvtára, a Dunántúli Református Egyházkerület pápai könyvtára, Győr megyei Levéltár, Zala megyei Levéltár, Vas megyei Levéltár, Békés megyei Levéltár), s hozzájutottunk magánkézben levő kéziratokhoz is. E kéziratos források: eddig ismeretlen és feldolgozatlan kaszinói és olvasóegyleti alapszabályok, jegyzőkönyvek, könyv- és folyóiratjegyzékek, magánkönyvtár-jegyzékek, kéziratos versgyűjtemény és olvasónapló s egyéb dokumentumok.^[10] Számos reformkori alapítású kaszinó és olvasóegylet történetéről jelent meg kiadvány fennállásának 50. vagy 100. éves jubileumára, ezek többsége azonban - megjelenésük idejének, a millenniumi kornak, illetve a két világháború közti időszaknak "hazafias" modorát és stílusát tükröző - ünnepi, gyakran patetikus hangvételű megemlékező írás. A reformkori tagság nagyságára, összetételére, a folyóiratokra és a könyvállományra vonatkozó adataikat - egyéb források hiányában vagy azok mellett - természetesen figyelembe vettük és felhasználtuk.

Említettük már, hogy a felvilágosodás idején és a reformkor időszakában tudatos közönségszervező és olvasó-nevelő tevékenység folyt. Tanulmányunkban egyrészt e tevékenység eszközeit, módozatait és intézményeit vizsgáljuk, másrészt az eredményeként létrejött polgári jellegű, polgárosodó olvasóközönség nagyságát, társadalmi és foglalkozási megoszlását és olvasmányait, olvasási kultúráját. Összefoglaló és átfogó képet kívánunk nyújtani a két időszak közönségviszonyairól, de teljességre nem törekedhetünk, egy minden részletében árnyalt kép megrajzolásához további elemző részkutatások és előtanulmányok szükségesek még. A közönségszervezésnek elsősorban az intézményes, egyesületi formáit vizsgáljuk, mert e keretekben történt a széles rétegek, a nem hivatásukból, foglalkozásukból adódóan olvasók, az ún. átlagolvasók olvasóvá nevelése. Ugyanakkor nem hagyjuk teljesen figyelmen kívül a közéleti események, az irodalom és irodalmi élet, továbbá az időszaki sajtó mozgósító és gyakran spontán közönségnevelő funkcióját, valamint a közönségszervezést akadályozó tényezők gátló szerepét sem. Az eredmények mellett szólunk megvalósulatlan tervekről, elképzelésekről is, mint amelyek szintén jellemzőek a korabeli törekvésekre.

Célkitűzésünknek megfelelően e munka felépítése, szerkezete a következőképpen alakul: Európai kitekintés. Polgári társadalom, polgári könyvkultúra és olvasóközönség című I. fejezete összegezi azt a folyamatot, amely Európának a polgári fejlődésben élenjáró országaiban a politikai események, a kapitalizálódó gazdasági élet, a tudományos és kulturális élet fellendülése nyomán a könyvkultúra fejlődése terén végbement és az olvasás társadalmi méretűvé válásával fejlett olvasóközönség kialakulásához vezetett, s amely Magyarországon is ösztönzőleg hatott és példaképül szolgált a hazai törekvések számára. A dolgozat két főrésze a II. és III. fejezet. A Közönségszervezés, olvasóközönség, olvasmányok című II. fejezet külön alfejezetekben tárgyalja a felvilágosodás, illetve a reformkor időszakát. A közönség fontosságának felismerése. Közönségszervezés a felvilágosodás idején című első része Bessenyeinek és társainak, illetve követőiknek tudatos közönségszervező kezdeményezése után az irodalom, a kritika, a nyelvújítási törekvések, a meginduló magyar időszaki sajtó, a kezdődő színjátszás és a politikai élet irodalomnépszerűsítő és olvasónevelő hatását tekinti át, majd külön részfejezetekben elemzi a kor szélesebb rétegeket olvasóközönséggé nevelő egyleteinek: az olvasóköröknek és kluboknak, az olvasókabineteknek és kölcsönkönyvtáraknak és az irodalmi diáktársaságoknak működését. Kitér végül azokra az intézkedésekre, amelyekkel az udvar a Martinovics-mozgalom felszámolása után az olvasmányok ellenőrzését is biztosítani kívánta, s amelyek időlegesen le is lassították a fejlődést. A II. fejezet második része, a Közönségszervezés és olvasóközönség a reformkorban elsőként a Széchenyi István fellépése, majd a reformkori események nyomán megélénkülő közéletnek, a politikai vitáknak, az egyre radikalizálódó irodalmi életnek, a polgári kritikának és a folyamatosan gyarapodó időszaki sajtótermékeknek hatását követi nyomon, majd ismét külön részfejezetekben vizsgálja a közönségszervezés intézményes formáit: a kaszinókat, társalkodó egyleteket és olvasó egyesületeket, a reformkorban is továbbélő iskolai diáktársaságokat és kölcsönkönyvtárakat, a köznép művelésére és olvasóvá nevelésére létrehozott egyesületeket, s végül a nyilvános könyvtárakat és közgyűjteményeket, amelyek közül néhány már a felvilágosodás idején is működik, de most kezdenek szaporodni és járulnak hozzá hatékonyabban az olvasási kultúra színvonalának emelkedéséhez. A közönségszervezés különböző intézményes formáinak áttekintése során elterjedettségüket, olvasóik, illetve tagságuk létszámát és társadalmi hovatartozását, valamint azt az olvasmányanyagot elemezzük, amely ott az olvasóknak rendelkezésükre állt. Az olvasóközönség nagysága és társadalmi tagozódása, könyvgyűjtés című III. fejezet tulajdonképpen az előzőkben vizsgált több irányú közönségszervezés eredményeinek az összegezése. Annak számbavétele, a lapok és könyvek előfizetési jegyzékei és a különféle egyesületi, társasági névsorok alapján, hogy a reformkorban már a társadalom minden rétegére kiterjedt közönség milyen nagyságú volt s hogyan oszlott meg; továbbá, hogy az egyes rétegek (főrangú olvasók: főpapok és főurak; középrendű olvasóközönség: értelmiség, honoráciorok és hivatalnok-nemesség, vidéki birtokos nemesség, katolikus és protestáns papság; városi polgárság; parasztság) milyen mértékben vállaltak részt az irodalom támogatásából mint előfizetők, hogyan kapcsolódtak be az olvasásba és a könyvgyűjtésbe, milyen jellegűek és összetételűek voltak magángyűjteményeik és olvasmányaik.

A forrásanyag és az irodalom feldolgozási módja a fejezeteken és alfejezeteken belül történeti szempontú; a fejlődési tendenciákat igyekeztük bemutatni minden egyes jelenség, intézmény és problémakör vizsgálatakor. A különböző gyűjtemények könyvállományát műfajok, ismeretágak, problémakörök szerint csoportosítva elemeztük, egyes művek külön, részletesebb vizsgálatára azonban - a kiadványok nagy száma miatt - nem volt lehetőség. Az anyag feldolgozásának mélységét és részletességét tekintve vannak a dolgozatban kisebb, szükségszerű eltérések, aránytalanságok. Az irodalomban már feldolgozott és elemzett kérdéseket - támaszkodva és hivatkozva a megjelent publikációkra - rövidebben és átfogóbban ismertettük, míg az új, eddig ismeretlen eredményeket valamivel részletesebben, bővebben dokumentálva fogalmaztuk meg.

Munkánkkal a magyar művelődéstörténet e fontos időszakának jobb megismeréséhez szeretnénk hozzájárulni.

Végül itt köszönjük meg R. Várkonyi Ágnesnek és Kókay Györgynek, a kötet két lektorának hasznos útmutatásait és segítségét.