1875. március 19-én hirdette ki az Akadémia a gróf Teleki-féle vígjátékpályázat eredményét, mely erős hullámzást indított el a tudományos élet vizein. Szász Károly, a bírálóbizottság előadója ugyanis szokatlanul szigorú hangot ütött meg jelentésében, a pályázatot "a leggyöngébbek egyikének" mondván, "mely valaha az Akadémia előtt megfordult". Éppen ezért a beérkezett 12 pályamű közül egyet sem tartott érdemesnek a jutalomra.
Mivel azonban a szabályok szerint ezt a díjat a viszonylag legjobb munkának ki kellett adni, az öttagú bírálóbizottság hosszas vita után kénytelen volt ezt a legtűrhetőbb és valamennyire "mégis irodalmi színvonalon álló ,Jóslat' című pályaműnek" ítélni, noha Toldy Ferenc azt hangsúlyozta felszólalásában, hogy "ez sem a feltételek kívánta tiszta vígjáték s nem is színre való, de - olvassuk tovább a jelentésben - van öntudatos alapeszméje, van számítással szőtt meséje, nyomait mutatja a drámai forma és a fejlesztés iránti érzéknek", azonkívül nyelve, "bár legkevésbbé drámai, itt-ott legalább költői s általában irodalmi nyelv." Mindehhez hozzáfűzte még a bizottság, hogy "a jutalom kiadása előtt az Ügyrendnek 110. pontja alkalmazásba vétessék". Ez a rendelkezés kavarta fel az irodalmi nézetkülönbséget s indította el az említett vitát. Ez a 110. pont ugyanis azt írja elő, hogy a jeligés levél csak akkor bontandó fel, ha a szerző jelentkezik, vagy - ilyen előzmények után - mer jelentkezni.
Szász Károly bírálatát a nagyközönség előtt olvasta fel, mely akkor még tekintélyes számban jelent meg egy-egy akadémiai ülésen s általában sokkal bensőségesebb kapcsolatot tartott fenn a "tudomány házá"-val, mint manapság. De ez alkalommal a publikum soraiban szorongott egy középkorú r. kath. lelkész is, aki nagyon szívügyének érezte a pályázat sorsát, hiszen ő maga is "indult" a nemes irodalmi versenyben, sőt: a viszonylag legjobbnak ítélt munka szerzője éppen ő volt; érthető hát, ha vegyes érzelmekkel hallgatta a döntést, amely szerint a 100 aranyat megnyerte ugyan, de micsoda erkölcsi vesszőfutás árán juthat csak hozzá!... Öröm érte, de "fájóbb öröm búnál".
Hosszas töprengés után úgy határozott, hogy mégis felveszi a jutalmat. Jelentkezett hát az Akadémia titoknokánál, aki abban az időben Arany János volt s annak megmondta nevét és egyéb adatait. Igy derült ki, hogy a pályanyertes "Jóslat" szerzője dr. Csiky Gergely, temesvári pap, teológiai író és tanár, Csiky János, korán elhúnyt aradi orvos fia, aki Pankotán született 1842. december 8-án.
Előadta még Arany jóindulatú kérdezősködésére, hogy az irodalom iránt már a középiskolában igen érdeklődött. Első versét 10 éves korában írta, édesanyjához, mire pedig a középiskolát elvégezte, költeményei és angol, francia fordításai révén a maga körében ismert neve volt. (A műfordításhoz különben később se lett hűtlen: Sophokles tragédiáit és Plautus vígjátékait fordította sikerrel.)
Ilyen nehézkesen s ilyen későn indult drámaírói pályáján az a Csiky Gergely, akiből korának legtermékenyebb és legnépszerűbb színpadi szerzője, a nagy Szigligeti irodalmi örököse lett, aki másfél évtizeden át - egészen korai haláláig - a legtöbb akadémiai díjat nyerte színdarabjaival (összesen mintegy 2000 aranyat) és akinek életpályáját e sikerek "az emberélet útjának felén" elfordították eredeti irányából. Az egyház papjából a Múzsa papjává vált. Odahagyta a lelkészi állást s ezzel a temesvári papnöveldét is, a fővárosba jött, hitet cserélt, megnősült és azután már csak családjának meg az irodalomnak élt, de nem sokáig. 49 éves korában, 1891. november 19-én hirtelen meghalt.
Csiky Gergely drámaírói munkássága egy egész fejezet, még pedig egy jelentős fejezet nemcsak a Nemzeti Színház, hanem a magyar drámairodalom történetében is. Nevét - mint láttuk - a "Jóslat" című történelmi verses-dráma tette ismertté, de nem annyira az Akadémia döntése, mint a Nemzeti Színházbeli, még ugyanazon évi bemutatója nyomán, ami a színháznak nagy sikert hozott, noha a darab valóban nem volt maradandó értékű. Ha mégis ilyen nagy érdeklődés kísérte, abból nyilván a szerző papi mivoltának is jutott valami. Hogyne, mikor az a hír járta, hogy művéből a coelibátus elleni állásfoglalás hámozható ki. Pedig erről szó sincs. A darab egy-egy szép és költői része bizonyára nem ilyesmiért íródott... A művet természetesen előadta a Nemzeti Színház, mert akadémiai pályadíjat nyert s mert amúgy is lámpával keresték a magyar szerzőket. S nem is ok nélkül. Ebben az évben - 1875 - nyílt meg ugyanis a főváros másik kőszínháza, a Népszínház, ahova a Nemzeti Színház népszínművei - a két igazgató: Szigligeti és Rákosi Jenő szerződése értelmében - átköltöztek s ez bizony erősen megritkította az ország első színpadának repertoárját, hiszen éppen a legvonzóbb darabokat vitte el onnan. Galamb Sándor érdekes és tanulságos összeállítása szerint az 1875-76-os színi évadban 110 idegen estére (az operákat nem számítva) csak 81 magyar darab jutott, mely arány a Népszínház megnyitása után egyre romlott; a következő évadban már 135 külföldi drámára 54, 1878-79-ben pedig 185-re csupán 47 eredeti darab esett. Ugyanekkor pedig Jósika Kálmán "Marénya" című szomorújátékán kívül eredeti, új darab egyetlenegy se volt az igazgató fiókjában. Érthető tehát, ha a Nemzeti Színház minden új szerzőt nemcsak szívesen, de örömmel fogadott, attól remélve a műsorgondok enyhítését. Ezért adta elő Csikynek nem a legbiztatóbb kilátások között feltűnt ógörög tárgyú s Rákosi Aesopusának reminiszcenciát eláruló verses drámáját és engedte őt szóhoz jutni továbbra is következő darabjaival: a XI. századi magyar történelemből merített "Jánus", majd a Néró-korból való egyfelvonásos "Mágusz"-szal, meg a Morétó: "Szép Diegó"-jának erőtlen másával: a mérsékelt sikerű "Ellenállhatatlan"-nal, mely darabok szinte mindegyike megfürösztötte szerzőjét az elnyert akadémiai pályadíjjal járó népszerűség fényében.
Igaz: e fénynek volt árnya is, mert míg Péterfy Jenő pl. azt írta éppen az "Ellenállhatatlan" bemutatójáról, hogy "... kellemes érzet a magyar színen egy vígjátékot látni, mely minden ízében költői ért mutat és oly művészi ízlésről tanuskodik, minő mai irodalmunkban egészen kivételek közé tartozik", továbbá: "Nem tekintve az alapeszme tőrülmetszett komikumát, a feldolgozás oly csínt, oly művészi kivitelt árul el, hogy a darabot szerkezet tekintetében mintaszerűvé teszi... Nyelvezete olyan, mint a tavaszi reggel, melyen friss szellő lengedez s mely nem hord magában idegen fűszert", addig Gyulai Páltól ilyen sorok jelentek meg: "... semmi sem mutatja inkább drámai költészetünk meddőségét, mint az, hogy Csiky színművei szokatlan figyelemben részesülnek".
Kétségtelen, hogy a hirtelen feltűnt temesvári pap a ma is élő és általánosan elfogadott megállapítás szerint a magyar dráma megteremtője volt, ha pályáját nem efféle művekkel kezdte is, hiszen láttuk, hogy első műveinek alakjai a mesevilág aranyos felhőiből bontakoznak ki, mint Galamb Sándor írja. Romantikusnak indult hát ő, de később, a hétköznapi élettel való szorosabb kapcsolata, meg a színpad követelményei a realizmus útjára térítették, hiszen mindig szívesen igazodott a tapsolói ízléséhez. Mindamellett azt hangoztatta írói programmjában, hogy: "... a színpadnak nem az a feladata, hogy elkeserítsen és fellázítson, hanem, hogy felemeljen és megnemesítsen, amit az eszményi szép feltüntetése árán ér el, nem pedig, ha átveszi a fegyházak és kórházi bonctermek szerepét s az erkölcsi és anyagi rútat a maga teljes meztelenségében mutatja be kibékítés és megnyugtatás nélkül." Erre célozva mondja egyik méltatója, hogy Csiky sokkal mélyebb költői lélek volt, semhogy kezében a poézis száraz moralitássá válhatott volna... Megemlíthetjük még azt is, hogy a drámai technika virtuozitása vele kezdődik tulajdonképpen, pedig eddigelé inkább csak egyházi tárgyakkal foglalkozott, vallási folyóiratot szerkesztett s megírta "Az egyházjog tankönyvé"-t, meg "A katholikus házasságtan"-t.
Ámbár mind a kritika, mind a közönség elismeréssel és hálával fogadta a gyors egymásutánban bemutatott Csiky-drámákat, mégis most már nem történelmi, hanem társadalmi drámákat vártak tőle.
Valóban: ez a műfaj, a polgári dráma Csiky felléptéig nem született meg, mert akár Toldy Istvánnak, akár Jósika Kálmánnak egy-két ezirányba induló darabját vagy akár Szigligetinek még a kiegyezés előtt írt "A fény árnyai" című darabját nézzük: kísérletezésnél egyébnek nem tekinthetjük azokat. Ezek a szerzők is a franciákhoz jártak iskolába, de maga Csiky is, hiszen kiutazott Párizsba "szétnézni a színházak táján" s onnan hazatérve írta meg a "Proletárok"-at, aminek 1880. január 23-án történt bemutatójánál tombolóbb sikerű estét alig ismer a százéves Nemzeti Színház. E bemutató után közönség, kritika egyhangúan megállapította, hogy megszületett az új műfaj, a régen várt magyar társadalmi dráma. Maga Gyulai is, aki a darabban inkább költői célt lát, mint társadalmit, annyira megbékélt, hogy ezt írta a darabról: "e műnek drámai becse van", Péterfy pedig ezt: "... alakjai rajzában oly realisztikus erőt, oly éles tekintetet árul el, minővel a magyar színpadon nem egyhamar találkozhatunk s azonkívül szerzője folyvást emelkedő fejlődést mutat".
A darab címe ma már félreérthető: nem a mostani értelemben vett proletárokról van benne szó, hanem arról a társadalmi osztályról, amelyiknek nincs vagyona, biztos keresete, csak gyermekei. A szerző szédelgőket, csalókat rajzol, akik, ha nem vagyonosak is, azért elég jól élnek.
Csiky e méltán híres darabjában naturalista bátorsággal mutatja be, hogy Szederváry Kamilla bűnbarlangjában megmaradhat-e egy fiatal leány ártatlannak. A főalak furfangos, romlott némber, aki mások jóhiszeműségéből és főleg zsebéből él.
A darab alapszínezete kétségtelenül sötét, hangulata zord, mindamellett Csikynek legjobb és legjobban megírt műve mindvégig. Igen érdekes színpadi munka, tele jellegzetes alakokkal, melyek sorsa fölött megnyugtatóan bontakozik ki a szerző tiszta erkölcsi felfogásának derűje. Az Akadémia később a Karácsonyi-díj felével jutalmazta, a Kisfaludy Társaság pedig tagjává, majd másodtitkárává választotta a jeles szerzőt, míg a Tudományos Akadémia levelezőtagsággal tüntette ki s így olykor ő maga terjesztett elő drámabíráló jelentést ugyanabból a székből, ahonnan néhány év előtt Szász Károly bírálta az ő első pályamunkáját...
Még ugyanabban az évben új darabja került színre: a cím- és rangkórságot kifigurázó szatirikus vígjáték: a "Mukányi", amit a "Proletárok" valamivel világosabb színezetű mása: a "Cifra nyomorúság" követett.
A "Cifra nyomorúság" a tisztviselőosztály módnélküli költekezésére utal, de nem ez adja a cselekvény fősodrát, hanem az udvarlóból kiábránduló és eddig félreismert hites férjébe beleszerelmesedő asszony sorsa. Ez a darab is nagy sikert aratott, bár egyik kritikusa "az esztétikai hatások vegyeskereskedésének nevezi".
Rövid egyfelvonásosok után a "Stomfay-család" című darabja az, ami már az öntudatos, sőt raffinált technikával dolgozó írót mutatja. Ezt követi Csikynek az első, európai nívón álló drámája: "Bozóti Mária". Ennek főszereplője egy alapjában becsületes asszony, aki azonban bűnös úton szerzett pénzzel támogatja jóhiszemű fiát. Jelentősebb műve még az esztétika szabályainak gondos szem előtt tartásával készült szomorújáték: a "Vasember". Ennek címalakja a se törni, se hajolni nem tudó, de nem is akaró családfő, ki nyakasságával egész familiáját tönkreteszi.
Csikynek kétségtelenül legnépszerűbb darabja a szerző halála évében színrekerült s még a mai nemzedék előtt is - ha máshonnan nem, filmről - ismert és Prielle Kornéliának írt, kedves alakoktól népes "Nagymama", amit alább egész terjedelmében megtalál az olvasó.
Nagyjában így fest a múlt századvég legnépszerűbb drámaírójának pályája. Rendkívül termékeny és munkás másfél évtizeden át tartotta uralma alatt az ország első színpadát. Több mint 30 színművet írt s ezek közül 12 nyert pályadíjat. Roppant munkabírására jellemző, hogy volt olyan év, mikor hét színdarabbal készült el s emellett tanított a színiiskolán és dolgozott két irodalmi társaságnak. Ugyanakkor az Akadémia számára lefordította Taine ötkötetes angol irodalomtörténetét és írt beszélyt, regényt.
Igen, regényt, mert Csiky művelte az elbeszélő prózát is és első szépirodalmi kísérletei erről a térről valók. Még a drámapályázata előtt, 1872-ben két novellás gyüjteménye jelent meg: az "Életből" és a "Fény és árny" című s ugyanebben az évben írta meg "A vadember" című regényét is, melyet négy évvel később adott ki Barlanghy Bence álnév alatt. Dilettáns elmefuttatások ezek, de későbbi költészetének sajátos eleme, a célzatosság, a tendencia már megtalálható bennük. Összesen öt regényt írt és két elbeszélést. 1886-ban jelent meg a "Budapesti Szemlé"-ben az "Arnold" című romantikus írása, majd az "Elvált asszony" című gyenge regénye. 1890-ben az "Atlasz-család" és egy évvel halála után posthumus kötetként legjobb regénye a "Sisyphus munkája". Főereje prózájában is az, ami drámáiban: a meseszövés és jellemzés.
Örök érdeme, hogy megteremtette a magyar polgári színművet. Színpadi alakjai valóságos típusok s minden ízükben eredetiek. Alig van a magyar társadalomnak olyan osztálya, melynek egy-egy képviselőjét markáns vonásokkal meg ne rajzolná. Katonák és civilek, az elszegényedett dzsentri különböző alakjai, az uborkafára felkapaszkodott, meggazdagodott polgár, újságíró, tudós vagy uzsorás. Ezeket mindegyre elő- meg előhozta. Nagyszerű figuráinak se szeri se száma: Mosolygó Menyhért vagy Csoma Bálint, Stomfay Vilmos, Mancs Ottó, Timót Pál vagy Mukányi. A sajátosan magyaros alakok színe azonban hiányzik festői palettájáról, Beöthy Zsolt szavaival: "Egyet se találunk aki vérünkből való vér lenne..."
B. I.
*
Csiky Gergely A nagymama című alkotása finom humorban, fordulatokban és érzelemben gazdag mű, mely már az első bemutatóján nagy sikert aratott. A fiatalember, aki franciatanárnak jelentkezik a leánynevelő intézetbe, szerény viselkedésével és helyes pedagógiai elveivel elnyeri az intézet nevelőinek bizalmát. Csak Tódorka Szilárd tanár úr tudja, hogy ez a fiatalember... "báránybőrbe bújt farkas", s nem más, mint az ifjú Szerémi gróf, aki az egyik növendék, Márta kisasszony miatt vállalkozott erre a kalandra. Tódorka Szilárd, a régi nevelője ajánlotta be az intézetbe, mert nem tud semmit megtagadni volt tanítványától. Most azonban elhatározza, hogy mindent bevall Szerémi grófnénak, a fiatalember nagymamájának. A Nagymama meglátogatja az intézetet, hogy megismerhesse az új "franciatanárt". Négyszemközt kivallatja unokáját, hogy ki miatt "tanárkodik" itt. A Nagymama segíteni akarja a szerelmeseket, mert visszagondol saját szomorú történetére. Őt elválasztották szerelmesétől és boldogtalan volt egész életében. De vajon sikerül-e a Nagymamának, hogy a fiatalok egymáséi legyenek, ki tudja-e bogozni a múltbéli igen összekuszált családi bonyodalmakat, ki-kire talál rá, s kivel lesz boldog: erről mesél a darab.
