AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

ÁBRÁNYI EMIL

LÁBÁN ÚR KÖNNYEI
ÉS
EGYÉB TÖRTÉNETEK

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-98-5 (online)
MEK-14512

TARTALOM

Lábán úr könnyei.
Világegyetem.
De profundis...
Kutya volt...
A kellékes.
Finále.
Magdolna néni.
Az atléta.
Szomorú szemek.
Ofélia.
A hatvan éves asszony.
Leszámolás.
Papa, gyere vissza...
Becsület.
Az Isten közönyös...
Töredék.
Villám.
Az utolsó levél.
Egy, kettő, három...
Olvasni akart.
Esküvő.
Jean.
Misera plebs.
Ave Cézár!

Lábán úr könnyei.

Valaki egyszer szomorú, mélabús levelet irt hozzám. Arra kért: magyaráznám meg, mi a különbség a tudós hite és a vallás dogmája közt ama bizonyos nagy ismeretlennel szemben, akit Istennek nevezünk? Magyaráznám meg továbbá: folytatódik-e az ember élete a halál után és mi az oka annak, hogy az ember makacsul hiszi ezt, noha még senki sem látott olyan halál után élő teremtést, aki a túlvilágról okosan beszélt volna; aki meggyőzött volna egy igazán erősfejü (nem hiszterikus) embert arról, hogy a pozitiv életnek ilyetén légies folytatása érdemes dolog és nem a legczéltalanabb lézengés az éther finom, hideg masszáiban; akiről ne sült volna ki utólag, hogy az illető voltaképen világcsaló, közönséges szédelgő, alábbvaló a jellemtelen zsokénál, aki bookmakerekkel játszik össze és tönkreteszi a nagyérdemü gavallérvilágot.

A harmadik kérése az volt: világositanám föl, vajjon a mi rendkivül művelt századunkban szükséges-e általában a vallás? Szükséges-e, hogy mi fentartsuk azt, amit régi és műveletlen emberek tudatlansága, babonasága és gyerekes ábrándozása vallás czimén rakásra gyüjtött? S vajjon a tudományos ember, aki kémiával, fizikával, filozófiával és az anyag örök törvényeivel bizonyit, nem fogja-e kiszoritani a papot, aki csak abszurd dogmáival, őrjöngő apokalipsziseivel, részeg vénasszonyok álomlátásaihoz hasonló csodás históriákkal bizonyit és ezekkel akarja bebizonyitani, hogy a kétszer kettő nem négy, hanem három, és a három nem három, hanem egy?

Én csak az utolsó kérdésre feleltem, mert a tánczoló ezüstforintosoktól még nem kaptam elég hiteles fölvilágositást a tulvilági életről. Csak az utolsó kérdésre feleltem, még pedig szemléltető alakban. Elmondtam a mélabús levelező számára egy kis történetet. Ebből a történetkéből kitünik, hogy a tudományos hit és a vallásos hit közt mi a különbség? Miképen hat az emberekre a tudós, aki törvényekkel argumentál, és a pap, aki ábránddal és poézissel bizonyit?

Ime a történet.

*

Lábán úrnak volt egy gyönyörü-szép, hatéves leánykája, és ez a gyönyörü kis leány valami ragályos betegségben hirtelen meghalt. A temetés után félesztendővel találkoztam Lábánnal. És szegény Lábán olyan szomorú volt, hogy a könnyek, a nagy, kövér, nehéz könnyek minduntalan kicsordultak a szemeiből.

- Ne sírjon! - vigasztaltam az apát, aki elvesztette a gyermekét.

Lábán úr könnyei csak egyre folytak.

- Ne sírjon! Leánya nem halt meg, csak átváltozott, alakot cserélt. Lássa, ez a megmérhetetlen, határtalan mindenség csupa-merő atomból áll. Ez a mindig volt és mindig lesz örökkévalóság nem egyéb, mint csupa-merő apró parányok egybeállása, összeverődése. Ezek az atomok megvoltak milliárd és trilliárd évvel ezelőtt, és meglesznek milliárd és trilliárd évek mulva is. Az anyag örök, és az élet nem más, mint az örök anyag folytonos csereberéje...

Lábán úr mohón figyelte a szavaimat, de a könnyei csak egyre peregtek. Én folytattam.

- Tudja, hogy mi a mulandóság? A mulandóság egyszerüen szemfényvesztés; egyszerüen a mindenség müvészi játéka. Ez a játék szórakozásául szolgál annak a kifürkészhetetlen Erőnek, aki a világot teremtette s aki köteles örökké fentartani azt, amit alkotott.

Lestem a hatást. Ez az idea rendkivül tetszett nekem és meg voltam győződve róla, hogy Lábán úrra is hasonló benyomást gyakorol. De a Lábán úr szemei még mindig könnyekkel voltak tele.

- A maga kis leánya, Lábán úr, nem halt meg, mert halál nincs a természetben, csak átalakulás. A maga kis leánya milliószor élt már és milliószor fog élni ezután is, ezer meg ezer változatban. Nem múlunk el soha, sem én, sem ön, sem azok, akik fölöttünk, alattunk, körülöttünk a keringő világok rengeteg sokaságát betöltik. Mert az élet csak látszólag mulékony. Alapjában örök.

Lábán úr zokogva dadogott valami kapcsolatról... Hogy hát ez a sok millió folytatás nincs-e összekapcsolva valami fonállal?

- Nem, Lábán úr, kapcsolat nincs az élet különböző megnyilatkozásai közt. Mert ha volna, akkor emlékeznünk kellene. Akkor az átélt idő iszonyatos kvantumát a memóriánkban kellene hordanunk... és ez olyan kegyetlenség volna, amilyenre a természet tökéletes jósága, tökéletes bölcsesége képtelen. Vagy fölteszi ön, Lábán úr, a természetről ezt a kegyetlen, aljas gonoszságot?

Lábán úr a fejét rázta és tovább sírt.

- Ismétlem, nincs kapcsolat. Minden élet különálló egész. Mindenki, aki világra jön, azt hiszi, ugy érzi, hogy most először született, most először él. És ebben a kombináczióban rejlik a természet legszebb gondolata, legcsodálatosabb invencziója: az ifjuság. Nem lehetnénk fiatalok, nem érezhetnők magunkban a fejlődő, a bimbózó élet isteni üdeségét, ha eszmélő képességünkben czipelnünk kellene millió évek súlyát... ha emlékezetünkkel oda volnánk lánczolva millió átélt szenvedéshez, millió átélt nyomorusághoz!...

A tudományos halhatatlanságnak ez a fejtegetése egészen tüzbe hozott és valóságos pátoszszal mértem az utolsó csapásokat Lábán úr makacs fájdalmára.

- Nem, uram! Az ön kis leánya nem halt meg, csak átalakult. Él, noha most már nem önnek, nem nekünk, nem annak a világnak, ahová emberi formájánál fogva ideiglenesen utalva volt. Él, noha szemeink nem látják, hol és miképen? Lehet, hogy elomlott gyönge testéből virágillat parányai válnak; lehet, hogy kora tavaszszal meg fog éledni egy kis bogár alakjában. De hisz a bogár ép olyan remeke a természetnek, mint az ember, ép ugy kiveszi a részét az életből, mint az ember.

Emelt hangon fejeztem be a mondókámat:

- Igen, Lábán úr! Emelkedjék föl a természet magaslatára és ne sírjon! Gondoljon arra, hogy az ember mulandó, de az élet örök!

Lábán úr láthatólag erőlködött, hogy fölemelkedjék arra a magasságra, ahová utaltam, de nem tudott. Sírt, tovább sírt. Peregtek a könnyei és nem volt megvigasztalva.

*

Ekkor - fürdőhelyen voltunk, ahol nagyon vegyes volt a közönség - egy közös papismerősünk lépett hozzánk. Jóságos arczu, gyönyörü öreg pap, azok közül az igazi papok közül, akik tele vannak bűbájos szelidséggel... akik bizalmat, megnyugvást keltenek minden szavukkal.

Az öreg pap gyöngéden megérintette a síró ember vállát és igy beszélt:

- Ne sírjon! Leánya nem halt meg, csak elszállott a földről. Fölrepült egy jobb, egy magasabb világba, ahová Isten kegyelméből eljutnak a tiszták, az ártatlanok. Nem halt meg, csak elköltözött. Nem halt meg, csak közelebb jutott az Istenhez! Előre sietett, hogy bevárja önt az örök boldogság hazájában, ahová mindnyájan elmehetünk, ha lelkünk szárnyait nem terheli tulságosan sok bűn, tulságosan sok földi salak. Az a hely megvan, bár e mulandó, megpróbáltatásokra szánt földi élet ideje alatt sűrü fátyol takarja szemeink elől. Ott a magasságban, az üdv helyén, ujra fölleli a leányát, ujra találkozni fog vele, hogy többé ne váljanak el egymástól! Higyjen, imádkozzék és gondoljon a viszontlátásra, mert a lélek halhatatlan!

És a kesergő apa könnyei lassanként fölszáradtak az öreg pap mély, meleg, tündöklő szavaitól. Nyomott melléből a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel és szemei édes bizalommal pihentek az ég boltozatán. Nekem ez a magasság a határtalan űrt, a megszámlálhatatlan világok végtelenségét jelentette, de neki most már a boldog viszontlátás hazája volt. Láttam arczán a vigasztalás fényét és éreztem, hogy szive mélyén kivirágzott a hit, ahogy hosszú, langyos tavaszi záporeső után kivirágzik a föld.

*

Lábán úr másnap bucsuzás nélkül távozott a fürdőhelyről, de elutazása előtt levélben köszönte meg, hogy érdeklődtem iránta és foglalkoztam a bánatával. Nekem ugy tetszik, hogy egy kis irónia, egy kis finom leczkéztetés volt a Lábán ur egyszerü, becsületes irásában.

Levele igy végződött:

- Én a pap vigasztalását fogadtam el, aki az ön határtalan mindenségét szűk menyországgá korlátolta ugyan, de megigérte az apának a gyermekével való találkozás gyönyörüségét. Mit ér a legbölcsebb okoskodás, ha az következik belőle, hogy akit szerettem, rám nézve örökre oda van; hogy az az egyéniség, akit imádtam a kedves összhangjáért, akinek minden egyes vonása drágább volt előttem a tulajdon életemnél, alaktalan földdé esett széjjel és aljasan elaprózva fog tovább élni a matéria törvényei szerint, tőlem örökre távol, rám nézve örökre visszahozhatatlanul.

A tudomány, tisztelt uram, olyan mint a tenger. Bámulhatjuk a végtelenségét, kincseket halászhatunk a mélységeiből, ismeretlen világrészek felé hajózhatunk rajta, de - nem ihatunk belőle. Ha inni akarunk, elmegyünk a forráshoz és annak a vizéből meritünk, annak a vizével csititjuk epedő szomjuságunkat. Ez a hűs forrás a hit. És ennek a forrásnak a vize nélkül azok sem lehetnek el, akik a tudás óczeánján hajóznak. Magukkal viszik mindenüvé, ha nem akarnak elpusztulni szomjan!

Világegyetem.

Dömök Sándor megállott a bankigazgató előtt. Őszbevegyült, kuszált szakállát csöndesen végigsimitotta és ábrándos kék szemeivel alázatosan nézett a hatalmas emberre, aki haragos ránczokba szedte homlokát.

- Panasz van magára!

- Panasz?

- Harmadizben jelentik föl, hogy munkájában hanyag és megbizhatatlan. Multkor a buza árfolyamát összetévesztette a repcze árfolyamával és a zabot halálos betegnek jelentette, noha csak mérsékelten lanyha volt. Botrány!

- De nagyságos uram...

- Hallom, hogy a legnagyobb mértékben szórakozott és hivatalos órái közben mindenféle könyveket olvas. Maga demoralizáló példát ad a hivatalnokoknak.

- Nagyságos igazgató ur...

- Én magát az utczáról szedtem föl, mikor a miniszteriumból kitették a szűrét. Elveszett volna éhen, ha kegyelemből nem alkalmazom. Tessék, igy becsüli meg magát! Mit csinál? Még most sem nőtt be a feje lágya?

- Nagyságos uram, egész életemet a legszebb ideák szolgálatában töltöttem. Mindig az igazság hirdetője voltam. Arra tanitottam a fiamat is, aki tizennégy éves korában az igazság vértanuja lett. Kicsapták az iskolából, mert a hittanár előtt nevetséges babonának nevezte a dogmákat. Kicsapták, mert azt állitotta, hogy a biblia tudatlan próféták és naiv halászlegények műve és nem szolgálhat alapul a mai művelt fiatalság nevelésének. Azt állitotta, igenis, hogy az emberiségnek uj vallásra van szüksége, melyben nincs semmi hazugság; uj vallásra, mely az Istent összeegyezteti a természettudománynyal. A fiu csak azt mondta, amire én tanitottam. Kicsapták. Jól van. Most matróz az Ádrián. Meglehet, hogy nyomorog, de később ember lesz belőle, és én büszke vagyok rá!

- Fogja be a száját, vén bolond.

- Mit tehetek én arról, hogy elmém van és gondolkozom?

- Ne gondolkozzék, hanem irja pontosan az árfolyamokat. Ez a maga dolga. Ha valaki koldus, ha valaki ugy rá van szorulva a mindennapi kenyérre mint maga, az ne gondolkozzék.

- De nagyságos igazgató ur, mikor a világ egy csodálatos probléma... mikor a világegyetem...

- Fogja be a száját és jegyezze meg, amit mondok: ha még egyszer panaszt hallok magára, abban a nyomban elcsapom! Értette?

- Igenis, nagyságos uram...

- Mehet!

Dömök Sándor egy óra mulva ott ült a Ferencz-körut valamelyik kisebb vendéglőjében és nem emlékezett a bankigazgatóval folytatott kellemetlen párbeszédre. Forgott előtte a roppant univerzum, csillagaival, naprendszereivel, ködfoltjaival. Amint iddogálta sörét és hányta-vetette magában, vajjon a Szaturnus gyürüjén milyen élet folyhat: valaki letelepedett ahhoz az asztalhoz, ahol ő ült. Dömök Sándor ránézett és mosolyogva üdvözölte a jövevényt, egy fiatal középiskolai tanárt, aki félig-meddig ismerőse volt. Rövid hallgatás után Dömök Sándor belekötött a fiatal tanárba.

- Tanár úr, mit tart ön a világegyetemről?

- Azt tartom, hogy az egy rengeteg semmi.

- Semmi nem létezik a teremtésben, tudja minden iskolás fiu. Pinczér, egy pohár sört!

- Ugy értem, uram, hogy a világegyetem éterrel töltött határtalan űr, melyben százezrével forognak a csillagok kiszámithatatlan időktől fogva, anélkül, hogy egymásba ütköznének.

- Helyes! És mit tart a csillagokról?

- Azt tartom, hogy anyagból vannak és többé-kevésbbé olyanok, mint a mi földünk.

- Vagyis, a csillagokban épen ugy vannak érző és gondolkodó lények, mint a földön?

- Épen ugy!

- Helyes! Már most erre válaszoljon: mi czélja van annak, hogy ez a tömérdek csillag a maga érző és gondolkodó lényeivel szakadatlanul forog a világürben?

- Ki tudná? Talán az Isten privátpassziója. Talán magasabb rendü lapdajáték az egész.

- Nem, uram, nem! Hiszen látja, hogy örök törvények szerint mozognak. Nem látja ön a törvényt?

- Hát a méta-játéknak nincsenek törvényei? A malmozásnak, a makaónak, a huszonegynek, a nasi-vasinak nincsenek törvényei? Mégis, mi a végső czél? A játék, a játék!

- Beszéljünk komolyan. Pinczér, még egy pohár sört! Válaszoljon erre: érdemes volna élni azzal a meggyőződéssel, hogy a világegyetemnek nincs czélja?

- Élek, mert élni kellemes. A többivel nem sokat törődöm.

- Látja, uram, én meg törődtem vele! Évekig gondolkoztam a nagy rejtély fölött, és végre nyomára jöttem egy kolosszális igazságnak: mennyország nincs, de van örök élet. Örök élet, örök fejlődés, örök haladás. A csillagok ennek a czélnak az eszközei. A csillagok egymással összefüggenek, és arra valók, hogy mi azokon végtelen fokozatokban tovább fejlődjünk. Nagyon egyszerü a dolog. Méltóztatik érteni? Ha én a földön bevégzem pályafutásomat, rögtön tovább megyek, még pedig földi tetteim arányában. Ha derekasan viseltem magamat a földön, akkor az alkotó erő egy fokkal előléptet és jobban organizált csillagra visz, a hol százszor tökéletesebb, harmonikusabb az élet, mint itt, minálunk. Ha rosszul viseltem magamat, akkor ez a csodálatos erő degradál, mint a bűnös katonát. Visszalök egy olyan alávaló csillagra, ahol még a földi életnél is nyomorultabb élet folyik. Vagy nem ereszt tovább s itt a földön kell repetálnom az életet mindaddig, mig a továbbfejlődésre, mig a magasabb fokozatra érdemessé válok. Igen, uram, ez a czél, ez a törvény! Más nem lehet a világegyetem hivatása!

- Irigylem, ha mindazt hiszi, amit mond.

- Hiszem! Tudom! Pinczér, még egy pohárral! A pilzeni sör mégis csak a sörök királya! Tudja, miért hiszem? Mert a világegyetem alkotóját nem tarthatom ostobábbnak magamnál! Ha én, silány atom, a roppant egész nyomorult töredéke, logicze élek, czélokat tűzök magam elé és szegény kis agyvelőmmel igy meg tudom formálni a világegyetem logikus működését: csak nem tehetem föl józan észszel, hogy a mindenséget konczipiáló és formába öntő értelem, mely billió- és trilliószámra teremti a hozzám hasonló logikus parányokat, csak ugy vaktában, logika nélkül, rezon nélkül, czél nélkül alkotott volna csillagot, naprendszert és mindent a világon?

Ebben a pillanatban tizenkétévesnek látszó kis leány állott meg a korcsma küszöbén. Zavartan nézett körül, mintha keresne valakit. Édes, ártatlan szemei félénken szegeződtek a világegyetem nagy fejtegetőjére. Elpirult. Talán kopott, foltos ruhája, félig feslett czipőcskéi miatt szégyenkezett.

- Papa! - rezgett a lágy, félénk hang a korcsma füstös, nehéz, sörszagos levegőjében.

Semmi válasz.

Dömök Sándor nekikönyökölt az asztalnak és nézte a vörös abroszt mély, kutató szemekkel, mintha csak az univerzumot nézte volna.

- Papa! - hangzott valamivel erősebben, és a kis leány előbbre lépett.

A világegyetem nagy fejtegetője levette ökleiről bozontos fejét. Hátra pillantott.

- Mi az? Mit akarsz?

- Papa! A cseléd el akar menni!

- Gyere közelebb! Miért?

A kis leány odalépett az asztalhoz.

- Azt kiabálja, hogy az Istennek se koplal többet!

- Ostoba állat! Nem adtam ma pénzt ebédre?

- Nem!

- Hát te mit ettél?

- A szomszédasszony hivott be magához... Attól kaptam főzeléket, meg egy kis húst...

- Nesze, itt van!

Kotorászott a zsebeiben, de üresen huzta ki erős, csontos ujjait. Keserü arczczal fordult a tanárhoz:

- Minden nyomorult dologgal nekem kell vesződnöm, mióta meghalt a feleségem!

(Áldott, jó asszony lehetett s bizonyosan magas fokra hágott a világegyetemben, mert heroikus lélekkel tartott ki melletted, ó Dömök Sándor, mig a nyomor és bánat el nem pusztitotta!)

Intett a kis leánynak, akinek már akkor csupa könny volt a két szeme, de sirva fakadni nem mert.

- Eredj rögtön és mondd meg annak a baromnak... No abban bizonyos vagyok, hogy ezt halála után degradálni fogják, mert csak tévedésből született embernek!... Mondd meg annak a baromnak, hogy tapodtat se menjen a házból, mig haza nem jövök! Szaladj! Egy, kettő!

A kis leány kisuhant a korcsmából és Dömök Sándor, mintha semmi se történt volna, megint a fiatal tanárra vetette mélázó tekintetét.

- Folytassuk! Az embernek az a kötelessége, hogy jóvá, nemessé képezze magát. Ez a kötelessége a világegyetem szempontjából. És ez a kötelesség...

- Bocsánat, nekem a kötelességről más fogalmaim vannak. De különben sem folytatom tovább, mert fizetek! - szólott a fiatal tanár és okos, szigoru szemeivel megvetően nézett a világegyetem nagy magyarázójára.

- Kár! Nagyon kár! - dünnyögött Dömök Sándor. De ha már fizet: kérem, egyenlitse ki az én számlámat is. Jövőre megadom. Összesen hat pohár sör! A világegyetem problémáját itt hordom a koponyámban, de a zsebemben nincs egy árva garas! Nincs egy árva garas! Ennél nagyobb szatira van-e a világegyetemben?

De profundis...

Féltuczat rongyos, czafatos gyerek játszadozott a földszintes külvárosi ház udvarán. Visitva szaladgáltak egy magányos, szomoru akáczfa körül; elbuktak, hemperegtek a porban és tépték, harapták, ütötték egymást vásott, fülsértő orditással.

Valami konyhaféle fülkéből jól megtermett, drabális asszonyszemély rohant elő. Megállott a küszöbön, a hanczurozó gyerekhad felé fordult és vadul hadonázott a vaskos kezeivel.

- Csitt, ebadta kölykei! Apátok alszik! Ha fölveritek az álmából, minden bordátokat összetöröm!

A gyerekhad ijedten némult el és a magányos akáczfa mögé huzódott, hogy kikerülje a bősz asszony haragos tekintetét. Az asszony egy ideig mozdulatlanul állott a küszöbön, még egyszer odakiabált nekik egy pár kemény, fenyegető szót, azután, mikor látta, hogy a gyerekek meglapultak és nem ficzánkolnak többé, morogva visszament és az ajtót csöndesen behuzta maga után.

Lassan, lábujjhegyen lépdegélt a másik szoba felé és benézett az ajtónyiláson. Látni akarta, vajjon a gyerekek lármája nem riasztotta-e föl azt az embert, akinek az álmát gondosan őrizte, noha már déli tizenkét órára járt az idő. A szomszédos templom tornyában megkondult a harang és a hosszu, keskeny udvarra tányérok, kanalak csörgése hallatszott ki a szegény kisiparosok lakásaiból.

Nagyot recscsent az ágy, ahol az ember aludt, és egy borzas fejü, sáppadt arczu, rendkivül sovány alak vonitásszerü ásitással tápászkodott fel a mélyen besüppedt párnák közül.

A drabális asszony szolgálatkészen azonnal ott-termett az ágynál és várakozó pillantással nézett az urára, akinek a keskeny, beesett, sárgás-zöld képén meglátszottak a rendszeres éjszakázások nyomai.

A sovány, vézna ember kettőt-hármat ásitott még, álmosan, bambán nézett a levegőbe, azután rekedtes hangon megszólalt:

- Volt itt a hordár?

- Volt!

- No és? Volt valami nála?

- Semmit se láttam.

- Nem hozott levelet?

- Nem!

- Hát mit mondott? Valamit csak mondott a szamár?

- Azt mondta, hogy egyelőre nincs válasz!

- Egyelőre nincs válasz? No hát majd lesz egyelőre skandalum! Majd kimutatom a fogam fehérét! Penzióba kergetem!

Izgatottan kiugrott az ágyból és kezdte magára kapkodni a kopott ruháit. Az asszony halkan, szeliden kérdezősködött, mintha félt volna ettől a gyönge, beteges embertől.

- Kinek irtál?

- Annak a híres méltóságos urnak, aki titokban szeretőket tart és a világ előtt a feddhetetlen erkölcsü puritánt játszsza! Én tudom minden turpisságát! Ötven forintot kértem tőle kölcsön és megirtam neki, hogy tagadó válasz esetén lerántom róla a lepedőt! Olyan pikántériát irok róla, hogy a világ harsogni fog a kaczagástól és a méltóságos ur penzióba megy! Van pénz a háznál, asszony?

- Nincs! Tegnap adtam ki az utolsó forintomat.

- Akkor nem tudom, hogy ma mit eszünk! Biztosan számitottam erre a pénzre, és a méltóságos urnak egyelőre nincs válasza! No hát majd összetöröm... penzióba kergetem!... Mindjárt megirom azt a kis croquist... Épen jó kedvemben vagyok!

Az asszony valamivel durvább hangon szólt hozzá:

- Annyi pénzed csak van, hogy valami hideget hozhassak a boltból...

A kis vézna ember káromkodva járt föl s alá:

- Nincs! Kifogytam mindenemből!

Az asszony mondani akart valamit, de a kis ember rámordult:

- Eredj a pokolba. Nincs! Nincs! Nincs!

Az asszony lecsüngő fejjel, némán ki akart osonni a szobából. Ebben a pillanatban a kis ember, mint valami parancsoló tábornok, harsányan elkiáltotta magát:

- Megállj!

Odarohant a rozoga iróasztalához, kotorászott egy csomó kézirat közt, tiz-tizenöt kutyanyelvet kiválogatott belőlük, két-három levelet hevenyében megirt, boritékba tette és az asszonynak adta.

- Jól ide hallgass! Ezt a kéziratot elviszed a »Vitéz reverenda« szerkesztőségébe és magának a főtisztelendő urnak adod át! A páterek megnyalhatják utána a szájukat! Fényesebb czikket a reakczió hasznosságáról még senki sem irt Magyarországon! Kifejtem benne hatalmas logikával, hogy rajtunk csak az segithet, ha visszaállitjuk a jobbágyságot, felekezetivé teszszük az iskolát, czenzura alá vetjük a lapokat, bezárjuk a képviselőházat és Palesztinába kergetjük a liberalizmust! Ha te értenél az ilyen dolgokhoz, fölolvastam volna neked!... Ide vigyázz! Ezt a levelet átadod a potrohos bankárnak. Ultimátum! Ha ma se küldi el a husz forintot, kérlelhetetlenül leleplezem a gazembert, egész bandájával együtt! Megállj... ezzel a másik levéllel a a miniszteriumba mész és átadod Seregély urnak, akinek szintén üvegből van a háza-födele. Apodikticze megirtam neki, hogy beütöm a drágalátos üvegkupolát, ha komiszkodik velem!... Ez a harmadik levél annak a bikficz tenoristának szól... Egy-kettő! Szedd a lábaidat és gyere vissza hamar!

Az asszony átvette a leveleket, magára kapta jobb időkből maradt bársonyos köpenyét és engedelmes készséggel kisietett a házból.

Alig tiz percz mulva kopogtak az ajtón és egy magas, köpczös, elegáns ur lépett be a sovány kis emberhez, aki türelmetlenül izgett-mozgott a szűk, disztelen szobában.

- Vass Ferencz? - kérdezte halkan az elegáns ur, akinek a mellényzsebéből vastag aranyláncz lógott alá.

A morózus kis ember rábámult a kérdezőre és rövidesen biczczentett a fejével. Azután mégis meggondolta magát és udvariasan hozzátette:

- Szolgálatára!

- Én Vedress vagyok, a radikális »Jövő« kiadótulajdonosa!

Vass Ferencz meghajtotta magát és bókolni akart, de az elegáns ur tovább beszélt:

- Előfizetési felhivásra van szükségem és valami szép, fulmináns dolog kellene. Hallottam a kollegáimtól, hogy önnek kitünő tolla van...

- Kérem...

- Tele inspiráczióval, lendülettel...

- Kérem...

- A munkatársaim tetőtül talpig kifogástalan gavallérok, csak az a baj, hogy hidegen, lendület nélkül irnak... Nem szólnak a publikum szivéhez... Nincs bennük tűz, lelkesedés, ami gyujt, ami a tömegeket elragadja...

Vedress ur rövid pauzát tartott, merően nézett a kis ember szemébe, babirkált egyet a vastag aranylánczán, azután halk, vontatott hangon tovább beszélt:

- Én a talentumot mindenütt fölkeresem... Azért fordulok önhöz, hogy felszólitsam: irjon nekem egy szép előfizetési felhivást!

Vedress ur a nadrágzsebébe nyúlt és egy rakás ezüstpénzt tüntető zajjal megcsörgetett benne.

- Tudja, barátom, én a maga nevét nem irhatom ki a munkatársaim közé, mert az én munkatársaim mind kifogástalan gavallérok... de szükségem van a tollára! A tollára... igen, a tollára!

Volt a hangjában valami lenéző kicsinylés, de Vass Ferencz csak az ezüstpénzek csörgésére figyelt és alázatos poziturában várta, hogy a hatalmas férfiu tovább beszéljen.

- Ön megirja nekem az előfizetési felhivást és én adok érte önnek öt forintot. Áll az alku?

- Áll! - kiáltott mohón Vass Ferencz, és az alku hiteléül kezet akart nyujtani. De a gazdag kiadótulajdonos ezt a mozdulatot nem vette észre.

- Megcsinálja ma estig.

- Meg!

- Jó! Előlegesen adok két forintot. A többi hármat akkor, ha majd a kéziratot behozza... Azaz megálljon csak... Ne jöjjön hozzám személyesen... Tegye a kéziratot boritékba és hordárral küldje be. A hordárt én fizetem ki.

Letette a két ezüstforintot az iróasztalra, intett a kezével és méltóságos tartással kifelé indult.

Vass Ferencz mohón odakapott a pénzhez és zsebre vágta; azután a tekintélyes kiadót a konyha küszöbéig kisérte.

Vedress ur még megállott egy pillanatig:

- Azt hiszem, fölösleges, hogy önt instruáljam. Ön ismeri a »Jövő« irányát, ismeri a mi elveinket. Jellem, függetlenség, szabadság! Halál a korrupczióra! Demokratikus haladás minden vonalon! Ez a fő! És tűz, tűz, minél több lendület!... Minél több lendület!

Ezeket mondta még Vedress ur, barátságosan megcsörgette a zsebében levő ezüstforintokat és elegáns mozdulattal kilendült a hosszu, keskeny udvar kapuján.

Vass. Ferencz nyomban hozzáfogott a munkához. Egyszer-kétszer deklamálva végigsétált a szűk szobán, a vetetlen ágy előtt, azután lecsapta magát az iróasztal elé és ideges ujjai közt perczegni kezdett a toll...

»Megmondani az igazat a hatalmasoknak; büszke homlokkal figyelmeztetni őket arra, hogy a közszabadságot meg ne csorbitsák; támogatni mindent, ami nemzetünk javára szolgál és támadni, ostorozni mindent, ami tisztességtelen magánérdekek zsákmányává akarná tenni a nemzet közjavát: ezt a programmot tüztük magunk elé, amikor a »Jövő«-t meginditottuk! Hogy ezek nem üres jelszavak voltak, hanem a legmélyebb meggyőződés sugallatai: bizonyság rá a »Jövő« eddigi működése!«

Kinyilt az ajtó. Az asszony lépett a szobába, fáradtan, kimerülten. Ledobta köpenyét az ágyra és odaroskadt egy székre, a férje mellé.

- Már most mi lesz?

Vass Ferencz irta tovább: »Egy önző, érdekhajhász korszak közepette könnyü lett volna megszereznünk a kényelmes élet föltételeit, csak hajoltunk volna meg gyáván a kegyosztók akarata előtt... de mi a küzdést választottuk...«

Az asszony keserüen közbevágott:

- Már most mi lesz?

Vass Ferencz fölnézett a papirosról:

- Hol jártál?

- Mindenütt!

- No, mit izentek?

- Elutasitottak!...

- Lehetetlen!... »A küzdést választottuk, mert semmi közösséget sem akartunk vállalni a czudar önzőkkel, a kapzsi érdekhajhászokkal...« De a »Vitéz reverenda« csak fizetett valamit?...

- Nem volt ott a szerkesztő. Holnap délre rendeltek oda!...

- Holnap délre... »mert személyes érdekeinknél többre tartjuk a polgárok érdekeit, mert készek vagyunk sikra szállani minden elnyomás, minden gaz önkény ellen, azoknak az erkölcsi bátorságával, akiknek a lelkiismeretük tiszta... akik tudják és érzik, hogy mögöttük a független közvélemény hatalmas tábora áll...« Hát az a svindler bankár, az a potrohos Harpagon? Nem szoritottad ki belőle a husz forintot?

- A bankár azt izente, akasztófára való csirkefogó vagy... Legfeljebb azt a kötelet venné meg, amivel felakasztanád magadat...

- Azt izente... »Szabad, független Magyarország: ez a törvények törvénye a mi szemünkben! De államunk kiépitését csak olyanokra bizhatjuk, akik sem a reakczióval nem kaczérkodnak, sem a korrupcziót nem fogadják el hallgatag szövetségesül...« No és az osztálytanácsos?

- Bitangnak, gézenguznak titulált és azzal fenyegetett, hogy föl fog jelenteni, mint aljas zsarolót...

- Aljas zsarolót... »Ennélfogva tollunk egész függetlenségével fogjuk támadni a sajtószabadság nyilt és titkos ellenségeit, bármily magas polczon álljanak is...« Hát az a tökfejü tenorista?

- Majd kilökött a szobájából. Azt mondta, ne pumpold többet, mert megbotoz és felrug az utczán, ahol talál...

- Barom!... Rinoczeroszba oltott barázdabillegető!... »Irgalom nélkül megostorozzuk a kufárokat, akik üzelmeikkel...«

- Most már fogytán van az én türelmem is... Szégyen, gyalázat, amit csinálsz...

- Ne beszélj, kérlek, ne beszélj... »üzelmeikkel gyalázatba keverik a parlamentarizmus zászlaját...«

- A legutolsó oláhczigány feleségének jobb dolga van, mint nekem...

- Elég, az isten szerelmére! Ne darálj! Dolgozom... »Nem paktálunk a romlottsággal... Nem teszünk ugy, mint az a bizonyos utazó...«

- Tisztára meg kell bolondulnom... A gyerekek rongyosak... Nincs czipőjük, nincs egy becsületes kabátjuk... A szomszéd csizmadia többet keres, mint ez a hires iró... ez a - majd megmondom, miféle...

- Dolgozom! Dolgozom!... »aki Rómában Jupiter szobra és Jézus keresztje előtt egyformán kalapot emelt...« Igy jár az ember, ha cselédet vesz feleségül! Ha még egy szót szólasz, kivetlek innen...

- Előbb adj egy falat kenyérre valót... adj valamit enni, mert melletted éhen döglünk mindnyájan!

Vass Ferencz belemarkolt a zsebébe és a két forintot dühös dobással az asszonyhoz hajitotta.

- Takarodjál! Hadd fejezzem be az utolsó mondatot...

Az asszony kisietett a pénzzel és Vass Ferencz irt tovább, tele tüzzel, tele lendülettel: Aki Magyarország közéletében szerepet akar játszani, aki nemzeti politikánk versenyében befolyásra, dicsőségre pályázik: legyen erkölcsileg tiszta és szabad ember! Ez a mi zászlónk, ez a mi programmunk, ezt tartjuk magunkra nézve is kötelezőnek és ennek a számára kérjük a nemzet támogatását!...

Amint ezt az utolsó mondatot leirta, kiejtette kezéből a tollat, a bal karjára könyökölt és sokáig nézett ki a nyitott ablakon.

Egyszerre csak tompa, bánatos kar-dal ütötte meg a fülét. Valakit temettek a szomszéd ház udvarán. A kórus mély, reszkető hangon elkezdte énekelni a De Profundist. De profundis ad te clamo! Gyötrelmeim mélységeiből kiáltok fel hozzád én Uram! Miserere!

Búgott a szomoru kar-dal a koporsóban pihenő halott fölött, aki már megszabadult az élettől; akit földi gondok nem bántanak többé.

A szegény, elzüllött ember, a revolver-zsurnalisztává aljasodott vad zseni, a nyomoruság vizein fuldokló hajótörött leborult az asztalra és sírt... keservesen sírt. Egészen telesírta könynyel a lendületes felhivást.