Béke kísérjen! – N. Pál József publicisztikája
Élvonalbeli pályafutása tudatosabb futballimádatommal egy időben, 1968-ban kezdődött. Ekkortájt labdarúgásunk a lejtőre lépett kivédhetetlenül. Éreztük, még én, a gyerek is éreztem a süllyedést ’69 és Marseille után, ám a szurkolói szívnek nem akaródzott beletörődni ebbe, s várta a reményt tartó és ígérő alakokat a lélek, a hetvenes években még egyértelműen. Ebedli, Nyilasi, majd Törőcsik lettek e sodor legnagyobb ászai, s számomra – képernyőn követve a futballt – egy tűbe fűzhetően vékonynak tetsző figura is, Mészáros Ferenc, aki csapata kapujában állt, s ez nekem – általános iskolám „egyszeres válogatott” kapusaként – igen fontos volt akkoriban.
Aztán – váratlanul felbukkanva – láttam élőben is őt, két méterről körülbelül. ’73 márciusa volt, a friss NB I-es ZTE a Vasast fogadta éppen, s a fővárosi gárda már a meccset megelőző napon Zalaegerszegre érkezett. Erősen sötétedett, elsős középiskolásként a buszpályaudvarra igyekeztem, hogy falumba hazatérjek, s a „városnéző körúton” járó csapat öt-hat tagú részlegébe botlottam a megyeszékhely híres szállójától (az Arany Báránytól, ahol aludhattak) nyolcvanméternyire tán. Vidámak voltak, s a csoport közepén, elöl lépkedve az azonnal fölismert Mészáros Ferenc vitte a szót. Testre feszülő farmernadrágot, vállban széles, derékban szűk – általunk akkor vágyakozva nézett – „igazi” farmerdzsekit viselt, és élénk taglejtésekkel beszélt társaihoz. Nyakban hosszú, homlokát, fülét takaró dús hajával maga volt a karcsú elegancia, s hatalmas, betyárosan tömött bajusza uralta az arcát. Találkozásunk néhány másodpercig tarthatott, elmentek mellettem, s mintha tüneményt láttam volna, úgy baktattam tovább. Csak őt – s tán Ihász Kálmánt? – ismertem föl egyértelműen, legalábbis így emlékszem ma már, s közelről igenis magasnak, erősnek, szinte oszlopszerű alaknak láttam.
A másnapi meccsben nem lett sok örömünk. A ZTE, noha az Újpestet, a Honvédot, majd a Fradit is megverte az első NB I-es évben odahaza, ezúttal 2–1-re kikapott, így – bár nem Mészáros, hanem Tamás védett a vendégeknél, olvasom némileg meglepődve most – a Vasas (ezek szerint aznap kispados) kapusa is elégedetten távozhatott. Miért, nem tudom, én mégis örvendtem a megelőző estén megesett „találkozásnak”.
Esztendő múltán – ’74. március 31-én – pedig már szívvel szurkolhattam neki is az 1949 óta először vidéken rendezett válogatott (Magyarország–Bulgária 3–1) találkozón. Harmadszor játszott a nemzeti tizenegyben, sok dolga nem akadt (Hriszto Bonev jobb pipába vágott tizenegyesét – erről lesz szó majd – nem védhette), vállból, nyújtott karral indított tért ölelő kidobásaira emlékszem valamennyire. Élőben – néhány zalai bajnokin kívül – az 1981. őszi hazai világbajnoki selejtezőkön láttam már csak ezután.
Mészáros Ferenc, Bubu – így gondolom – az 1968–89 közötti, a világ közvetlen, majd tágabb élmezőnyéből lassan kiszoruló, de még reménnyel viselős magyar labdarúgás tán legszínesebb, egyértelműen magas színvonalat képviselő egyénisége volt. Nála jobban fölismerhető, azonnal „megjegyezhető”, emlékezetesebb lényt futballunk e korszakából nem tudnék mondani, akinél e „jegyet” aligha a karakteres külső adta csupán. Igaz, megjelenése már önmagában is kivételesen önazonos személyiséget, amolyan lázadó beatnikbe oltott kurucos ellenzékiséget sugallhatott.
Lazaságában, vagabundságában, haj- és bajuszviseletében mintha a korviszonyokat tagadó előreszökő szándék és az atavisztikusan értékőrző elszántság jelent volna meg egy időben. Egyszerre volt féktelenül „modern” és „őseredeti” figura ő fiatalságának idején.
S ilyennek tetszett játéka is! Noha képességei alapján a mezőnyben is boldogult volna alighanem, egyedi lett posztválasztása is. Hisz kapusnak lenni különcség, „normális” ember nem választja ezt. A kapus – ha önszántából kerül a lécek közé – „flúgos”, elüt az átlagtól rendszerint. Kapusnak lenni valóságos „küldetést” jelent, mert – alkalomadtán – rajta múlhat a közösség öröme, boldogsága.
Kapussá – a szükséges alkati, fizikai képességeken túl persze – csak az érzékeny, a létezés titkaival társalgó lény bír válni igazán. Meg aki vakmerően bátor és nem fél a pályán semmitől. Most, a búcsú idején, emlékeimet idézve, köztük kutatva úgy vélem, Mészáros Ferenc ilyen ember lehetett, s hogy milyen sikerek írhatók neve mellé – még a korabeli magyar labdarúgáshoz képest sem kicsik! –, nem a legfontosabb nekem.
Magyar (a 100 gólt szerzett az a Vasas ’77-ben) és portugál (a lisszaboni Sportinggal ’82-ben) bajnokságot nyert, nemzeti kupát itt is, ott is, huszonkilencszer volt válogatott, s két világbajnokságon védte a magyar gárda kapuját. ’78-ban egyszer, az elhíresült argentinokkal szembeni vereség sokkja után, ’82-ben már első számú kapusként, aki a belgák elleni utolsó csoportmeccs rontását – vélte, hibázott abban a pillanatban – sosem tudta magának megbocsátani. „Ütni kellett volna a labdát Czerniatynski dadogós lövése után, én meg fogni akartam”, mondta többször, s hiszem, e „bűn” mindvégig kísértette őt.
Akkor e gól hozta csapatunk kiesését, nem vitatható, de az sem, hogy a végső hanyatlás nem e hiba miatt következett be. Harminckettő múlt, a legjobb kapuskorban volt tehát, de nem lett válogatott többet (illetve Bálint László 1988-ban egyszer, a dánok ellen harmincnyolc évesen betette a csapatba még), ellenben – ’81-ben – zsírosabb nyugati szerződést köthetett, s a portugál élcsapat, a Sporting kapuját védte abszolút közönségkedvencként, két esztendeig. Hiába, játékos, a látványt, a könnyedséget, a föltörő érzelmeket szerető nép a portugál, s Mészáros lényével mindezt együtt kapta meg maradéktalanul. Illettek egymáshoz, jól jártak egymással, így gondolom, s az egyedi külsejű, mutatós bravúrokra képes, a show-elemekkel sem fukarkodó magyart szerették is módfelett. Mert Bubu mintha a legjobb cirkuszi bohócok ügyességét idéző kolumbiai René Higuita elődje lett volna, akkor, midőn a fegyelmezettség, a „szürke” célszerűség a futball első parancsává vált már a profi világban mindenütt. A dereka körüli labdatekergetést – lehetőleg a legmelegebb helyzetet követő pillanatban – ette a nép, imádott a tizenhatoson kívül is cselezgetni olykor, s emlékszem, akadt lövés, amit egy válogatott találkozón egyszerűen kifejelt. S magabiztosságot, nyugalmat sugárzott minden pillanatban, mint aki hiszi, nincs lehetetlen, s nagy baj sosem érheti őt.
Állította például, hogy védhetetlen lövés nincs lényegében, minden az agyon, az előrelátáson, a fölkészültségén múlik csupán. Még a tizenegyest is lehet védeni, mondta, kivéve, ha a „pipát” pontosan találják el, tette hozzá (lásd Bonev említett büntetőjét Zalaegerszegen). Megejtő, bűvölő volt e lényéből sugárzó létszemlélet, azt hiszem, tudva ma már, hogy a mindent lebíró létöröm és magabiztosság megszállottjai oly mélyre képesek zuhanni, ha fordul a sors, mint amilyen magasan szárnyaltak egykoron.
Mészáros Ferenc élete utolsó két évtizedének „kivonulását”, makacs elzárkózását mily körülmények együttállása hozta el, nem tudhatom, de érteni vélem őt mégis „valahol”. Döntését elfogadom, s csak remélni merem, hogy ama lélekmélyi béke, ami létezésünk legfontosabb fundamentuma, szűk körben legalább, megadatott neki néhanap.
Egy interjút hadd idézzek még, amit – az erdélyi magyar irodalom és sors elkötelezettjeként is! – meleg szívvel, de mégis döbbenten hallottam a maga idején. A Románia elleni bukaresti vb-selejtezőt játszottuk ’81 szeptemberében ellenséges környezetben, s kapusunk bravúrjainak is köszönhetően győzelemmel fölérő 0–0 lett a vége. Knézy Jenő kérdezte a lefújás után: nem volt-e zavaró, hogy négy védőnket négy csapat adta, s nem játszottak még együtt? S a válasz: „Nézd, Jenő, magyar mez volt rajtuk, s magyar szívvel küzdöttek mind a négyen!” Azt mondta ki, amit – a nyilvánosság előtt – senki sem mert hangosan kimondani akkor! Mert a hazáját forrón szerető, hív magyar is volt ő biztosan.
Elmentél, Bubu, s kimondhatatlan fájdalmad, amiről nem beszéltél, is tovatűnt talán. Béke kísérjen utadon, te nyughatatlan lélek, s a szeretet őrizze emlékedet!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
„Hagyjatok, hagyjanak békén!” – Mi történt a Vasas korábbi klasszisával?
Az eltűnt kapus nyomában: Mészáros Ferenc, a Vasas korábbi 29-szeres válogatottja Portugáliában is sikeres és népszerű volt, ezért a közelgő vb-selejtező kapcsán kereste a Nemzeti Sport, ám ő most sem nyilatkozik, csak annyit mond, mindenki hagyja békén.
|
|
| Mi történt Mészáros Ferenccel, a Vasas korábbi klasszisával? (Fotó: Imago) |
– Bubu, jó reggelt…!
– Szervusz.
– Nem zavarlak?
– De, zavarsz!
– Hogy vagy?
– Minek hívtál?
– Portugáliában játszik világbajnoki selejtezőt a magyar válogatott, és tudom, hogy téged ott a mai napig tisztelnek mint a Sporting egykori népszerű, sikeres kapusát. Erről a meccsről kérdeznélek…
– Nem nyilatkozom. Már százszor elmondtam, hogy hagyjatok, hagyjanak békén!
„TÖBB MINT TIZENÖT ÉVE NEM LÁTTAM”
 Izsó Ignác, a Vasas korábbi ötszörös válogatott centere sem lepődött meg, amikor elmondtam neki, hogyan fogadta a legendás kapus a hívásunkat.
„A Vasas történetének alighanem ő volt és hosszú ideig ő is maradt a legjobb kapusa. Különleges adottságokkal rendelkezett, s mi ott elöl nyugodtan figyeltük az ellenfelek akcióit, mert tudtuk, hogy Bubu bravúrokra is képes. Úgy emlékszem vissza a hosszú-hosszú közösen eltöltött évekre, hogy kedvelt engem. Emlékszem, még futballcsukát is kaptam tőle. Furcsa lesz, amit mondok, de több mint tizenöt éve nem láttam. Amikor közös rendezvényen lehettünk volna együtt a Vasas-pályán vagy valamelyik étteremben, amikor Illovszky Rudolf szerette volna egybegyűjteni, újra együtt látni a hetvenhetes bajnokcsapatunk tagjait, sohasem jött el. Mindig beszéltünk róla, mindig hiányoltuk, de egyikünk sem tudja megmondani, miért nem kíváncsi ránk, miért fordított hátat egykori barátainak, csapattársainak, a Vasasnak, a múltjának…” |
Rövid, baráti hangulatú beszélgetés Mészáros Ferenccel. A népszerű Bubuval, a 29-szeres válogatott kapussal, aki április 11-én lesz 67 éves. Nem így terveztük. Ennek az írásnak most arról kellene szólnia, hogyan várja a közelgő világbajnoki selejtezőt Mészáros Ferenc, aki világbajnokságokon is szerepelt a magyar válogatottban, aki évekig védett Portugáliában.
Tudtam, tudtuk, hogyan fogadja az érdeklődést, hiszen ez már a sokadik próbálkozás az évek során. És mégis, úgy van vele az ember, hátha most sikerül, hátha jó passzban lesz. Vidám hangulatban ébredt, és hajlandó legalább három-négy mondatot kipréselni magából esélylatolgatás gyanánt. De nem… Már elsőre is sejteni lehetett, hogy ebből sem lesz mélyinterjú. Bubu kezdésként felvette a kagylót, nem szólt bele, gyaníthatóan azt hallgatta, ki merészeli zavarni, s aztán a következő próbálkozásnál már ki sem csengett a készülék, megszűnt, eltűnt a vonal. A kitartó, sokadik telefonálás végén csak felvette, és ez lett belőle: „Nem nyilatkozom, hagyjanak engem békén!”
Ezt mondja évről évre. S nemcsak nekünk, újságíróknak, hanem a korábbi csapattársainak is. Nehéz kifürkészni a titkát, gyakorlatilag lehetetlenség megfejteni, mitől zárkózott be ennyire. Futballistaként egészen másfajta ember volt, a szó jó értelmében igazi csibész, vagány, aki a legizgalmasabb meccsek közepette is képes volt a „bohóctréfára”, a trükközésre, s ha a kedve úgy hozta, kapujából messze-messze kifutva cselezgetett, szlalomozott a labdával, mint valami fedezet.
Ezért is szerették! A csibészt, aki görbe tükröt tartott a diktatúrának. Mert róla sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ő volt a „szocialista embertípus” mintája. Az öltözködése, a betyáros bajsza, a loboncos haja, a szókimondó stílusa tette őt lázadóvá – példaképpé.
Mi történt a klasszis kapussal? Mi történt Mészáros Ferenccel, aki Soroksáron született, ott is kezdte el a pályafutását a VM Egyetértésben, onnan igazolta át 18 évesen a Vasas, ahol aztán a legnagyobb sikereket érte el.
„BIZ' ISTEN MEGPRÓBÁLOM MÉG EGYSZER FELHÍVNI”
 Komjáti András is, aki nemcsak csapattársa volt Bubunak, hanem túlzás nélkül mondhatjuk, baráti kapcsolatot is ápoltak.
„Azt tudom, hogy Feri ott volt Illovszky Rudi bácsi, majd Várady Béla temetésén. A lelke és a szíve odahúzta a búcsúztatókra. Akkor és ott úgy érezte, mégiscsak a Vasas-család tagja. Ám sem előtte, sem utána nem jött közénk, nem volt kíváncsi ránk. Magam is többször hívtam, kérleltem, szinte könyörögtem neki, mondván: Bubu, gyere. Együtt leszel a régi csapattársaiddal, beszélgetünk egy jót, nosztalgiázunk kicsit. Hiába győzködtem. Olykor előfordult, hogy azt mondta, ha kíváncsi vagy rám, gyere ki hozzám, itt dumálhatunk, de én nem megyek. Az idén lesz negyven éve, hogy a Vasas legutóbb bajnoki címet nyert. Együtt szerepeltünk volna a csapatban. Megpróbálom, biz' isten megpróbálom még egyszer felhívni, elhívni, de tudom előre, mi lesz a válasza…”
|
Igaz, meg kellett küzdenie a csapatba kerülésért Tamás Gyulával, az angyalföldi klub vezetői büszkén mondhatták, hogy van két válogatott szintű kapusuk. Bubu 1973 szeptemberében Belgrádban, a Jugoszlávia elleni, 1–1-es döntetlennel záruló felkészülési találkozón mutatkozott be a magyar válogatottban, amelyben aztán huszonkilenc alkalommal szerepelhetett.
Tagja volt az 1974-ben utánpótlás Európa-bajnokságot nyerő gárdának, majd az 1978-as argentínai világbajnokságon részt vevő nemzeti csapatnak, ott a második, olaszokkal szemben 3–1-re elveszített találkozón lépett pályára. Négy évvel később Mészöly Kálmán szövetségi kapitány már neki adta az 1-es számú trikót, így ő állhatott a kapuban a Salvador, az Argentína és a (végül emlékezetessé és fájdalmassá váló) Belgium elleni összecsapáson. Közben biztos pontja lett a Vasasnak, az angyalföldi csapattal bajnoki címet és Magyar Népköztársasági Kupát nyert.
Miért van haragban a világgal Mészáros Ferenc? Ezt is megkérdeztem volna tőle. S közben mondtam volna neki, hogy Bubu, én vagyok az, aki üvöltöttem a Népstadion lelátóján, amikor a Vasasban védtél a Sporting, a későbbi csapatod ellen, és én voltam, aki láttam azt a sok ezer embert átmászni a Fáy utcai stadion kerítésén a Zalaegerszeg ellen 3–1-re megnyert meccs után, hogy aztán a vállukra kapják a bajnokcsapat tagjait, téged, Müller Sándort, Várady Bélát, Kovács Istvánt, Török Pétert, Zombori Sándort és a többieket. S én voltam az is, Bubu, aki álltam a Fáy utcai sporttelep öltözőfolyosóján, néztem az arcodat, figyeltem a benned tomboló indulatokat az Újpest ellen elveszített 5–2-es bajnoki után, amikor Hartmann Lajos sporttárs három angyalföldi labdarúgót is kiállított. Turbék István, Bücs Zsolt és Zentai Lajos is idő előtt mehetett zuhanyozni, s te a Vasas edzőjeként nehezen viselted ezt. Az is én voltam, Bubu, aki a kórházi ágyad mellett volt, miközben élet és halál között lebegtél egy irtózatos autóbaleset után.
 Álltam, néztem a bebugyolált testedet, a csöveket, melyek lógtak belőled, s imádkoztam, hogy életben maradj. Miért zárkóztál be – miért nem vagy kíváncsi a világra? Azt mondják, szinte senkivel sem tartod a kapcsolatot, nemcsak a régi játékostársaiddal, a soroksári barátaiddal sem. Mészáros Ferenc már nem politizál, legalábbis hivatalosan nem. A MIÉP színeiben indult az országgyűlési választásokon 1998-ban, szerepelt a párt budapesti listáján, de mandátumot nem szerzett. Ugyanabban az évben versenybe szállt a kerületi polgármesteri posztért, kapott is 365 szavazatot, de ez csak a harmadik helyhez volt elég.
Szerettük volna, hogy a portugálokról beszéljen, a futballról, arról az országról, ahol ismerik és nem felejtették el őt. Bubu a Sporting színeiben bajnoki címet és kupát nyert, s a portugál klubbal a BEK 1982–1983-as kiírásában a Dinamo Zagreb és a CSZKA Szófia elbúcsúztatásával a negyeddöntőig jutott.
A lisszaboni szezon után következett az SC Farense, majd itthon a Rába ETO (egy ezüst- és egy bronzérem a győri mérlege), majd újra Portugália, ott a Vitória Setúbalban fejezte be pályafutását 1989-ben, majd visszavonulását követően edzősködött a Fáy utcában.
– Bubu, csak a portugálokról, a vébéselejtezőről kérdeznélek…
– Feleslegesen hívtál. Felejtsétek el a számom, és felejtsetek el engem is…!
Ez volt a bohém rapszódia utolsó taktusa.
36 hozzászólás
|
