Ha az „én és a futball” kezdetű történetet a gyermekkori ártatlanság idejével kezdem, a nyolc nap múlva startoló katari lesz a tizenötödik labdarúgó-világbajnokság, amihez volt, van (nézői) közöm valamennyire, megállapíthatom tehát: e magánhistória eleje és a vége bennem „összeért”. Életem 65. esztendejében eljutottam oda, ahonnét indultam nyolc és fél évesen, ám a két lélekállapot nem összevethető. Egyetlen szóösszetételt kivéve: ahogy első „vébémre” nem vártam egykor, úgy ma sem érint meg a várakozás izgalma engem, ötvenhat év után. Pedig mekkorát fordult a világ, s mekkorát a futball szerepe benne!
Nem tudtam például 1966 nyarán, mi az „igazi” foci. Négyszáz lelkes falunkban „rendes” pálya sem volt, másutt sem láttam olyant, sem a klubok, sem a játékosok nevét nem ismertem, tudatosan biztos nem, s nyilván a világbajnokság szót sem hallottam még. Nem is várhattam a földkerekség legnépszerűbb játékának legnagyobb eseményére tehát.
Sorsszerű volt-e, nem tudom, de Isten kegyelmének hiszem ma már, hogy az 1966. július 15-ének délutánján játszott magyar–brazilt, a 3:1-es csodameccset mégis láttam véletlenül. Csak a helyi „kultúrházba” érkezett tévét vágytam nézni ugyanis, ami egy kicsi falu népének szenzációszámba ment akkoriban még. S mit tesz a sors, a tán ötször négy méteres terem vágni való cigarettafüstjében (lehettünk vagy harmincan) épp ez a mérkőzés volt műsoron. Nemigen érthettem, mit látok pontosan, ám a találkozó elején fölcsapott, később fokozódott öröm reám is átragadt. Gondoljuk meg: Bene harmadik percben esett ikonikus találata lett az első „dugó” életemben, s ha Tostao egyenlítését nem számolom, Farkas híres kapásgólja meg a második. A magyar és az egyetemes futballtörténelem e két kivételes pillanatát adta belépő ajándékul a sors nekem! Csoda-e, hogy a következő világbajnokságot már a selejtezők során is izgalomtól telten vártam ezután? A számomra (számunkra) elképzelhetetlen kiesésünk, Marseille sokkja igen megrúgott ugyan 12 évesen, ám amit 1970 nyara három hetében láttam, a futballhoz való viszonyomat máig meghatározza alighanem. Mert történt, ami történt a jó félszázad alatt, az akkori áhítatot keresem mindhalálig, de mindhiába azóta is.
Azt, hogy az első mexikói Mundial az „emberarcú” örömfutball utolsó fényes föllobbanása s az üzlet parancsára épülő játék előhírnöke is lett egyben, jóval később ismertem föl persze, ám e rádöbbenés a megélt élményt máig nem formálta bennem át. Az a 4–3-as olasz–nyugatnémet elődöntő, amit az ágyban forgolódó s engem a távozás illemére egyre figyelmeztetgető (Jóska! Késő van már!) tévétulajdonos szomszéd házaspár óhajával dacolva a hosszabbítással együtt végignéztem irgalmatlanul, máig elkísér. No meg a brazilok játéka! Nem is csak Peléé, inkább Carlos Albertóé, Jairzinhóé, Rivellinóé és az ifjú, számomra aztán eltűnt Clodoaldóé! Nem tehetek róla, lelkemben azt a csapatot nem képes felülmúlni egyetlen gárda sem azóta, ha tudom, hogy a mai atomfutball képviselői rommá vernék őket (az ilyen meccs szerencsére nem összehozható!), akkor sem. Minden idők legjobb világbajnoksága az 1970-es volt – az első, immár tudatosan, fölvértezetten végignézett vébém tehát –, ebből nem engedek!
Hiányzott, nekem is nagyon hiányzott a magyar csapat, de a tapasztalattal, hogy nem tartozunk s hogy egyre kevésbé tartozunk a világ közvetlen (aztán tágabb) élvonalába már, elég gyorsan megbékéltem, úgy emlékezem. 1974-ben is hiányoztunk a még tizenhatos mezőnyből ugyan (drukkolási alkalom híján a hollandok játékát csodáltam módfelett), s midőn '78-ban, '82-ben és '86-ban újra kijutottunk, arra mint a világ rendje helyrebillenésére (de nem mint futballunk fejlődésére) tekintettem csupán. Szurkoltam persze, hol jobban ('78), hol kevésbé ('82, '86) reménykedtem is, s emlékszem, a játék varázsa és a várakozás is átmelegítette még a szívemet, de nem úgy már, mint egy-másfél évtizeddel azelőtt. S mintha a környezetemben élő futballbolondok odaadása is lanyhult volna közben, lassan, de biztosan. 1982-ben a Várba telepített Eötvös Kollégium éberebb hallgatói még a tévés szoba székeinek első két sorát is lefoglalták a „mundiál” idejére egy-egy cetlivel, '86-ban meg főleg nagy lett a várakozás (ami a 0–6 nyomán tovatűnt), de a közös vébénézés áhítata a kilencvenes évektől párologni kezdett. Hiszem, nem a magyar csapat '86-tól folyamatos hiányzása miatt csupán.
Igen, azok a kilencvenes évek, a világ menet közben nehezen analizálható átformálódása, aminek a honi rendszerváltozás csak – nekünk nagyon fontos! – icipici része volt. E folyamat sportra vonatkozó részét illetően a NOB 1990. szeptemberi döntése (a '96-os centenáriumi olimpiát üzleti megfontolásból Atlantának adták Athén helyett) vert fejbe vagy józanított ki először engem. Arról, hogy e váltás a futballt és körülményeit hogyan alakította át, közhelyszámba megy a beszéd ma már, s ama tapasztalat sulykolása is, hogy aki élni akar – sikeresen élni! –, annak e sodort tudomásul kell vennie, s nincs mese, muszáj igazodnia! Mi tagadás: a „törvényről” én is tudok persze, tudom, ebben kell élnem, az értelem maradékát is őrizve, ha lehet, de hogy tetsszen is ez az irány, s hogy a nekünk jutó morzsákért lelkendezzek, törtetve tervezzek, akciózzak közben, tőlem senki se várja el!
Nos, a '68-at követően láthatóbbá lett, '90 táján fölgyorsult üzletalapú világ- és futballszemlélet legutóbbi radikalizálódása 2010 környékére tehető, s ebben élünk ma is. E fordulat az informatikai forradalom okostelefonos, közösségi médiás, kommentelős nekilódulásával egyidős, ami nem csak a Gutenberg-galaxis korát nyírhatja ki végleg. Azt, hogy az idei világbajnokságot Katar rendezheti, épp 2010-ben döntötték el a hatalmasok.
Úgy éreztem akkor, a világ a megbolondulás útjára lépett kivédhetetlenül, s nyugdíjba parancsolták itt nemcsak a józan észt, hanem az öröknek hitt életértékeket is. Milyen korrupciós mechanizmusok álltak a döntés mögött (2022. október 15-én írt erről a Nemzeti Sport KS-mellékletében Csillag Péter), nem is annyira fontos nekem, annak riadalma inkább, hogy hitem szerint a teremtett élet törvényét érte-éri itt a földön végzetes támadás. Ama fölfogás támadása, ami szerint a siker, a hatalom, a befolyás, a luxusélet vágya érdekében bármi megengedhető. Még az is, hogy a világbajnokságot, a legnépszerűbb játék legnagyobb, emberek milliárdjait figyelemre szólító eseményét – minden futballtradíciót fölforgatva – a Megváltó születésére várás áhítatának idején kelljen a nagyvilágnak néznie. Ennél nincs lejjebb!
Életem első vébéjét nem várhattam, ezt meg nem vagyok képes várni hát! Az ünnepvárás szikrája sincs bennem, még annyi sem, amennyi volt nyolc vagy négy évvel ezelőtt. Egykedvűségemben egy régi tévéfilmet néztem meg újra, azt, amit épp az 1970-es torna idején vagy nem sokkal utána láttam először talán. A régi nyár a címe, egy, a két világháború között született csacskabacska operett tévéfilmes változata ez, Keleti Márton rendezte, parádés szereposztással. Csak most vettem észre: a rendezésnek, a színészek játékának köszönhetően az egészet valami zseniálisan adagolt irónia hatja át. Az az – első jelentésben – szívet szakasztó nosztalgia, ahogy az ismert betétdal („Hol van az a nyár, hol a régi szerelem...?”) Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán búgó hangján, e zsenik gesztusaitól kísérve megszólal, egy számító élethazugság kifigurázásáról is üzen nekünk. Arról, hogy amit megéltünk, csoda lehetett egykoron, ám a haszonlesés markotányosainak jól jövedelmező, de önmagunkat átverő, hazugsággá nyomorított zsákmánya lehet, ha nem vigyázunk.
Igen, a régi nyarak elsuhantak. A vébét mindezzel, a várás – nálam ötvenhat év alatt beérett – hiányával együtt is nézni fogom persze, a legjobb nyolc vetélkedésétől már biztosan. Mert a futballt, Isten ajándékát – ebben reménykedem – csak nem lehet a Sátán kezére adni végleg és mindenestől, ha a „régi nyarak” emlékét csúfolja meg most a világ, akkor sem. S hátha legközelebb mi is ott leszünk, az egykori áhítat maradékát is újraélesztve talán!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
