4. Humanista gondolkodók véleménye a nevelésről
a) Rotterdami Erasmus
Itália humanistái a tiszta latin nyelv újjáébresztésével kívántak visszatérni szellemi gyökereikhez, az antik Rómához. Az északi humanisták - ilyesféle előzmények híján - nem érhették be ennyivel. Ők elsősorban a kereszténység tiszta, romlatlan forrásaihoz akarnak visszatérni, az Evangélium eredeti szövegét tisztították meg a középkori torzulásoktól. Az egyház égető kérdéseivel foglalkozva legfőbb gondjuk az volt, hogyan egyeztessék össze kereszténységüket az antik kultúra iránt érzett rajongásukkal.
Ez a fajta kettősség figyelhető meg a legnagyobb németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus (1469-1536) munkásságában is. Élete legnagyobb művének az Újszövetség görög szövegének forráshű latin fordítását tekintette, de ő publikálta először Ptolemaiosz műveit görögül, s neki köszönhetjük az első teljes Arisztotelész-kiadást. Sajtó alá rendezte a korai kereszténység egyházatyáinak (Ágoston, Ambrus, Jeromos) műveit is. Hatalmas életművén végigtekintve hihetetlen, hogy létrehozására egy élet elegendőnek bizonyult.
Desiderius Erasmus fiatal korában megpróbáltatások sorozatán ment keresztül. Törvénytelen gyermekként született, apja pap volt. Szülei korán meghaltak, rokonai igyekeztek minél hamarabb megszabadulni tőle. Butának, élhetetlennek és betegesnek tartották, ezért küldték kolostorba. Azt gondolták, hogy ott legalább nem lesz gondja önmaga fenntartására és hamarosan a mennybe jut. Az Ágoston rendiek steyni kolostorában viszont szerzetestársai üldözték, mivel Erasmus klasszikus műveket olvasott, és megvetette szellemileg méltatlan társaságukat. Egy püspök segítette kijutni a kolostorból, és titkárának alkalmazta. Diplomáciai képességeit dicséri, hogy két pápa engedélyezte számára a papi ruha letételét, egészségügyi okokra hivatkozva pedig felmentést kapott a böjti kötelezettség alól. Hamarosan Európa szellemi központjaiban telepedett le, és többé nem tért vissza a kolostorba.
Erasmusnak a maga kora szellemi életében legalább akkora tekintélye volt, mint a XVIII. században Voltaire-nek, vagy századunkban Einsteinnek. Királyok, pápák, egyetemi városok versengtek kegyeiért. A pápa bíborosi széket ajánlott fel neki, ugyanakkor Luther a protestánsok közé hívta. (Luther útját a németalföldi bölcs bibliakritikájával egyengette.)
A békés visszavonultságot választotta. Baselban telepedett le, a "független nyugalmat" keresve. Noha egyházáról szigorú kritikát mondott, a hitviták századában mégsem csatlakozott egyik táborhoz sem. Ehelyett a megértést hirdetve kísérelte meg összebékíteni a katolikus egyházat a reformáció híveivel. Erasmus visszafogott, mérsékelt, kompromiszszum-kereső magatartását sokan gyávaságnak tartották.
Stefan Zweig is élesen elítélte visszavonulásáért, halogató magatartásáért. Amikor Luther nevezetes mondatai elhangzottak a wormsi birodalmi gyűlésen ("Itt állok, nem tehetek másként, Isten engem úgy segéljen"), s megtörtént az egyházszakadás, Erasmus még segíthetett volna: "Örökké tragikus bűne marad, hogy ebben a világtörténelmi pillanatban félénken visszavonult dolgozószobájába. [...] Ő lett volna az egyetlen, aki ennek a pillanatnak kemény döntését feltartóztathatta volna. De Erasmus fél, az örökké vonakodó retteg a nyilvános fellépéstől, s csak mikor már a jóvátehetetlen döntés hírét meghallja, akkor eszmél fel e pillanat soha vissza nem térő alkalmára, örökre elmulasztott kötelességére."[11]
Más felfogás szerint a visszavonulás bátorság volt egy olyan korban, "amikor még a kövek is állást foglaltak", és a vallási viták hevében (Szerb Antal kifejezésével élve) "még a csecsemők is kardot ragadtak".[12]
Erasmus több tekintetben is megelőzte azt a századot, amelyben született. Semlegessége a hitvitákban, pacifizmusa - röpiratok, könyvek egész seregét írta a háborúk szörnyűségeit ecsetelve - idegenné tették saját korában. Az ember eredendő jó-voltáról vallott optimista hitével pedig a felvilágosodás korát, Rousseau XVIII. századát előlegezte meg.
A rotterdami humanistát pedagógiai kérdések is foglalkoztatták. Ilyen irányú műveit két csoportra oszthatjuk. Az egyikbe - a humanizmus szellemének megfelelően - a klasszikus nyelvi és irodalmi képzést szolgáló latin és görög nyelvtankönyvei tartoznak. A másik csoportba pedig a gyermeknevelés elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyaló értekezései sorolhatók.
"A tanulás, az elemzés és a magyarázat módszere" (De ratione studii ac legendi interpretandique liber) című tanulmánya 1512-ben jelent meg. Művében a 10-14 éves tanulók számára nyújt kidolgozott tananyagtervezetet. Kijelöli az elsajátítandó klasszikus latin és görög műveket, bemutatja a feldolgozáshoz legcélszerűbb módszereket.
"A gyermekek korai erkölcsös és tudományos nevelése" (Declamatio de pueris ad virtuem ac literas liberaliter instituendis, idque protinus a nativitate) címmel 1529-ben írt értekezést. Ebben mintegy foglalatát adja a reneszánszra jellemző gyermekkép és nevelési stílus legjellemzőbb vonásainak.
A gyermek- és ifjúkor Erasmus szerint a nevelés legalkalmasabb időszaka. A gyermekkor ugyanis szerinte a potenciális alaktalanság korszaka. A nevelőnek kell emberi alakot formálnia neveltjéből - a tudás és az erények elsajátíttatása útján. Minderre a gyermekkor kiválóan megfelel, hiszen a gyermek utánzással sok mindent megtanul: "A gyermek, mihelyt megszületik, mindjárt fogékony az iránt, ami az emberre vonatkozik. [ ... ] Az alaktalan anyagot a maga alaktalanságában megtartani nem lehet, ha emberi formát nem alkotsz belőle, magától állati alakot vesz föl."[13]
Az állati alakot öltő gyermek lelkében pedig eluralkodnak a bűnök: "A természet kitűnő talajú, noha még megműveletlen szántóföldet ad a kezedbe, te azonban gondatlanságból elnézed, hogy a tövis és csipke belepje, ámbár ezeket később alig lehet emberi munkával kiirtani."[14]
A szülők felelőssége a kisgyermekek nevelésében másra át nem ruházható. Erasmus keményen kritizálja azokat, akik gyerekeiket rosszul megválasztott házitanítóra bízzák: "Minthogy az emberiség a rosszra hajlik, [a szülők] kényelemszeretetből rávétették magukat, hogy a nevelést házi nevelőre bízzák és a szabad származású gyermek nevelés végett a szolga kezébe került."[15] Később iskolába kell küldeni a gyereket (Erasmus - akárcsak Quintilianus - az intézményes nevelés híve.) De a durva iskolamestereket is célba veszi egy-két vitriolos megjegyzéssel: "Mily kitűnőlég gondoskodnak tehát a szülők azon gyermekekről, akiket alig négyéves korukban elküldenek olyan iskolába, amely egy tudatlan, durva, erkölcstelen, néha gyenge elméjű, gyakran holdkóros, nehézkóros vagy rühösségben [... ] szenvedő ember vezetése alatt áll."[16]
A jó nevelő figyelembe veszi a gyermekkor sajátosságait és a gyermek egyéni adottságait: "Az ifjúkornak mint az élet tavaszának fő vonzóerejét a nyájasan mosolygó virágok és a dúsan sarjadó pázsit jelképezik, míg a férfikor ősze a tárházakat érett gyümölcsökkel tölti meg. Valamint természetellenes dolog volna tavasszal érett szőlőt, ősszel viruló rózsát kívánni, úgy a tanítónak sem szabad felednie, hogy az emberi élet egyes szakaszaival mi egyezik meg. A gyermekkornak a kellemes és gyermekies dolgok felelnek meg. Ezért az ő tanításukból minden mogorvaságnak és darabosságnak hiányoznia kell."[17]
Ma már természetesnek tűnik ez a gondolat, de abban a korban még egyáltalán nem volt az. A középkori városi iskolákban gyakran egy tanulócsoportban sajátították el az írás-olvasás alapjait a 7-8 éves gyermekek és a 18-20 esztendős fiatalemberek. Az életkorok szerinti osztályokba sorolás csak később vált gyakorlattá.
A nevelés lényege - s ez is mennyire "modern" gondolat - a bensőséges, szeretetteljes emberi kapcsolat nevelő és növendéke között. "Ha nem csalódom ezt akarták jelezni a régiek is - írja -. [...] hogy tudniillik a tanulmányokban való előrehaladás leginkább a kölcsönös vonzódástól függ. Ezért beszélnek a régiek humanisztikus tanulmányokról."[18]
1530-ban látott napvilágot "A gyermek illő magatartásáról" (De civilitate morum puerilium) írott illemtankönyve. Rendkívül népszerűvé vált ez a munka: a könnyebb tanulhatóság kedvéért párbeszédes formában is kiadták. (A debreceni nyomda sajtója alól 1591-ben került ki először a magyar fiataloknak szánt latin-magyar nyelvű változat, Csáktornyai János nyomdász fordítása. Ugyanebben az évben Kolozsvárott is megjelent, de csak az egynyelvű változat: latinul.[19])
Kis könyvecskéjét Erasmus úri családok gyermekeinek ajánlotta. (Ez is új vonás: a könyv kifejezetten gyermekeknek készült, nem pedig felnőtteknek, mint a korábbi erkölcsnemesítő művek.) Úgy gondolta: hogy ha majd a nemes fiatalok elsajátítják a jó modort, az az alsóbb rétegek gyermekeire is jó hatással lesz. Ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy egész életével egyfajta arisztokratikus eszményt testesített meg. Ez az arisztokratizmus érdekes kettősséget takar: Egyfelől tény, hogy Erasmus nem a néptömegek számára írta műveit, hanem a szellem elitjének. Könyveinek nyelve sem a nép nemzeti nyelve, hanem a klasszikusan tiszta, kifejezően ékesszóló latin. Másfelől az is igaz, hogy a nemesek közé számított mindenkit, aki a "szabad tudományok"-kal kiművelte lelkét, szellemét. "Mások hadd fessenek pajzsukra oroszlánokat, sasokat, bikákat és leopárdokat, többet ér azok igazi nemessége, akik címereikre annyi képet tudnak ráfesteni, ahány szabad tudományt elsajátítottak"[20]
Könyvének bevezetőjében Erasmus arról ír, hogy a gyermeknevelés feladatai többirányúak: A gyermeknek egyrészt el kell sajátítania a vallásos érzület alapjait; ezzel párhuzamosan meg kell tanulnia a "szabad tudományok"-at.
A vallásos és értelmi nevelésen-képzésen túl a jövendő felnőtt élethez szükséges praktikus ismeretanyagot is birtokba kell vennie. Már kora gyermekkorától kezdve meg kell ismerkednie az illendő magatartás elemi normáival. Ez utóbbi témakörrel foglalkozik a könyv, mivel ez a terület igencsak elhanyagolt, s híján van a szakirodalmi feldolgozásnak is. Hét fejezetből álló könyvének gyakorlatias tanácsaival Erasmus a nevelők, tanítók munkáját kívánta segíteni.
Az illemtankönyv első fejezete lényegében a testtel kapcsolatos illemszabályokat tartalmazza (arc, szemek, fülek, orr, száj, fogak, haj; kezek, lábak; testtartás, testmozgás stb.). A többi fejezet címei a következők: "A ruházat", "Viselkedés a templomban", "Az étkezés", "Társas kapcsolatok", "Játék közben", "Esti lefekvéskor". Látható, hogy Erasmus a viselkedést nem csak a beszéd síkján közelíti meg, nagy gondot fordít a szavakon túli, a fizikai testhez kötött viselkedésformák fejlesztésére is (arckifejezés, gesztusok, testtartás, stb.).
Az étkezés szabályaival foglalkozó fejezetből idézünk most kissé bővebben, Fináczy Ernő archaikus ízű fordításában: "Általában ki lehet mondani: Apitiusok szokása minden tálból kiragadni azt, a mi az ember ínyének kedves. A mit félig megettél, másnak odanyújtani, tisztességtelen szokás; a már lerágott kenyeret újból a mártásba meríteni, parasztos dolog. Éppoly ízléstelen, ha a megrágott ételt kiveszed a torkodból és ismét a tányérodra teszed. Ha netán olyat vettél ki [a tálból] a mit nem lehet egykönnyen lenyelni, félre fordulva tedd le valahová [...] Vannak a kik inkább falnak, mint esznek; nem másképpen, mintha kevés vártatva börtönbe vezetnék őket. Latrok szoktak így habzsolni [...] Tele szájjal enni vagy beszélni se nem illő, se nem bátorságos. A folytonos evést szakassza félbe időnként a közbe szőtt beszélgetés... Műveletlenség gondolatokba merülve az asztalra könyökölni. Vannak, a kik annyira elbámészkodnak, hogy sem a más beszédét nem hallják, sem azt nem veszik észre, hogy ők maguk esznek, s ha nevökön szólítod őket, olyanok, mintha álomból serkennének föl: annyira benne van egész lelkök a tálakban... A gyermek, a ki idősebbekkel együtt ül az asztalnál, sohase szóljon, csak ha a szükség kényszeríti, vagy ha valaki kérdést intéz hozzá. Ha valaki jót mond szabad keveset nevetni, de trágár beszédre még mosolyogni sem szabad; s ha a szóló előkelő ember, a gyermek még csak homlokát se ránczolja, hanem arczkifejezését akként szabályozza, hogy úgy lássék, mintha nem hallotta volna, vagy legalább mintha nem értette volna meg. Az aszszonyokat a hallgatás ékesíti, de még inkább a gyermekeket."[21] Jól érzékelhető Erasmus igénye: már gyermekkorban ki kell alakítani a helyes, a "civilizált" viselkedés belső ösztönzőit, habitusát. Éppen ezért el kell érni, hogy az illetlen viselkedés szégyenérzettel töltse el a gyereket.
Egy újfajta gyermekszemlélet körvonalai bontakoznak ki ebből a részletből: megjelenik a "jól nevelt gyermek" típusa. Erasmus ebben a tekintetben is megelőzte korát: a gyermekek udvarias viselkedését, választékos beszédét majd csak a XVII. század moralista nevelői kezdik el követelményként hirdetni.
A középkorban a gyermekeket semmi sem óvta a durvaságtól, a neveletlenségtől. Hat-hét esztendős gyermekeket általában már felnőttként kezeltek, s - főleg az alsóbb társadalmi rétegek körében - nem törődtek azzal, hogy erkölcsileg milyen minőségű hatások érik a gyermek bontakozó, fogékony lelkét. Az Erasmus által fölvázolt "jól nevelt gyermek" neveltetéséhez viszont már szervesen hozzátartozik a káros hatásoktól való megóvás, a rossz példa elhárítása. Mindez a megalázó testi fenyítést elutasító szeretetteljes nevelői magatartással párosul.
Erasmus fölismerte, hogy a gyermek igényli a szeretetet. A nevelő munkája akkor sikeres, ha növendékével a humanitás, a szeretetteljes emberi kapcsolat köteléke fűzi össze. Erasmus "Civilitas morum"-a számtalan kiadást megért, sok kétnyelvű (latin és nemzeti nyelvű) fordítása készült el, átdolgozták párbeszédes formába, egyes passzusait versbe is szedték. Hosszú ideig iskolai tankönyvként használták Európa-szerte - így Magyarországon is.
Illusztrációként következzen egy részlet a debreceni, Csáktornyai János-féle "Civilitas morum"-fordításból:
"Miczioda az emberseg? (az tisztesseg?) Az erkölcziöknek niaiassaga es emberseges volta.
Honnet tetszik ki az erkölcznek emberseges volta? Az iol allapodot (szoktatot) elmiböl.
Honnet esmertetik meg az iol allapodat elme? Az szemekböl, szemöldekökböl, homlokbol, es röuiden az abrazatbol, es az egesz testnek allasabol."[22]
Hasonló népszerűségre tett szert másik párbeszédes illemtankönyve, a Colloquia familiara (1522-1524). (Magyarul "Nyájas beszélgetések gyűjteménye" címen jelentek meg belőle részletek.[23]) Erasmus ebben a művében az ember különböző társas kapcsolatairól ír: egyenrangú diákpajtások, nevelő és növendék, régi jó cimborák, pap és laikus, szerzetes és katona, férfi és nő kapcsolatát elemzi. (Ez utóbbi témakört ma szokatlannak tűnő nyíltsággal mutatja be, emiatt könyvét számos támadás érte.) A különféle társas érintkezési formák bemutatásakor mindig a jobbító szándék, a nevelés igénye vezeti. Példát kíván adni a könyvet olvasó gyermekeknek, fiataloknak és felnőtteknek. A később "erkölcstelennek" bélyegzett, a férfi és nő kapcsolatáról szóló passzusok szókimondása abban a korban nem volt egyedi. Erasmus célja itt is világos: viselkedési mintát kíván nyújtani, olyan példát, melyet követve humanizálhatók az emberi kapcsolatok.[24]
Erasmus könyvei számtalan kiadásban, sok fordításban jelentek meg évszázadokon keresztül.
IV. RENESZÁNSZ ÉS HUMANIZMUS
|
