A KÖZVÉLEMÉNY-BÜNTETÉS

Az úgynevezett közvélemény-büntetés legfontosabb jellemzője (vö. Angyal P. 1933: 81), hogy nem történik meg a „vádlott” formális elítélése, mert nincs „bíróság”, nincs semmiféle eljárás. A vád szabatosan meg sem fogalmazódik, a vádlott tehát nem védekezhet ellene. A gyanúval és az erre alapozott azonnali ítélettel szembesül: tudomásul kell vennie, hogy az az embercsoport, melynek tagja, vétkesnek tekinti, s ezért alkalmaz ellene szankciókat. Ha tudja is, hogy ki volt elítéltetésének kezdeményezője, ki keltette rossz hírét a közösség előtt, csupán ő ellene – mint „rágalmazó” ellen – kezdeményezheti a jogorvoslatot az illetékes bírói fórumon. De az ott hozott, számára kedvező ítélet sem jelenti automatikusan a „felmentését” a közvélemény-büntetés alól: a gyanú bélyegét továbbra is viselni kénytelen.

Ez a jogelméleti megközelítés a modern társadalmak olyan, közvélekedést kialakító egységeire, csoportjaira is érvényes, melyeknek tagjai csak formálisan érintkeznek, esetleg nem is ismerik egymást személyesen: egy kisvárosra vagy egy nagyvárosi bérház lakóira, egy gyár vagy hivatal dolgozóira. A faluközösséget – bár az ítélkezés mechanizmusa hasonló, azaz formális jogi szempontból teljességgel „jogszerűtlen” – természetesen nem lehet azonos jellegűnek tekintenünk ezekkel az informális közvéleménycsoportokkal. A faluközösséghez tartozás eleve feltételezte ugyanis a nyilvánosságot. Annak nem is kényszerű, inkább magától értetődő elfogadását, hogy az egyéni életmegnyilvánulások a rokonok és műrokonok, a szomszédok és barátok – könnyen átlátható áttételek révén tulajdonképpen az egész falu – folytonos ellenőrzése alatt állanak. Senki nem tud s nem is akar elbújni a vizslató szemek, mindent meghalló fülek elől, hiszen a nyilvánosságtól való félelem, a rejtőzködés is elegendő lehet a gyanú felkeltéséhez. Ebből következik, hogy bár a közösség viselkedési normáinak betartását a szégyentől való félelem kényszerítette ki a faluközösségben, e kényszerítőeszköz nem szükségszerűen a valóban alkalmazott „megszégyenítő büntetéssel” azonos. Hiszen az egyén már felnevelődése során megtanulta: bármilyen normaszegése szükségszerűen kiváltja a közösségi helytelenítést, tehát eleve tartózkodott mindattól, amit szégyellni való cselekedetként, magatartási formaként ismert meg, tartott számon.

{8-732.} A megszólástól – a közösségi büntetés legenyhébb válfajától – való félelem persze azért lehetett hatékony kényszerítő erő, mert mindig voltak a közösségnek olyan tagjai, akiket okkal vagy ok nélkül „szájára vett a falu”. Végül is a megszólás viszonylag gyakori volta miatt tudták és tudják megfogalmazni a falubeliek az érdeklődő etnográfus számára, hogy az adott közösségben milyen erkölcsi botlásokat, illetve mely képességek-készségek hiányát érezték szégyellni valónak. Kecelen (Bács m.) például a személyre is, családjára is szégyen volt, ha valaki nem sajátította el a paraszti munkákat; ha nem tartotta rendben a lakását és a gazdaságát; ha a házastársak közötti civódás a különélésig és válásig jutott; ha a házasfelek valamelyike megszegte a házastársi hűséget; ha házasságkötés nélkül élt együtt férfi és nő (Örsi J. 1984: 847).

A megszólással büntetett normaszegés ilyen példái – máshonnan közölt megfigyelések bizonyítják – abban az értelemben általános érvényűek, hogy az efféle szabálytalanságokat a faluközösség sehol sem fogadta el „helyes” magatartásnak. Ugyane vétségek közösségi büntetésének kiközösítésig és nyilvános megalázásig fokozása azonban korántsem volt egyformán jellemző minden egyes faluközösségre. Még ugyanaz a közösség is másképpen ítélte meg a férfi és a nő azonos tartalmú vétségét. Nemcsak a keceliek, más falvak lakói is a szégyennél súlyosabbnak: bűnnek tekintették, ha asszony vétett a házastársi hűség erkölcsi parancsa ellen. A férfi hűtlenkedését csak enyhe rosszallás kísérte, a nő viszont számíthatott rá, hogy a piacon vagy az utcán nyilvánosan a fejére olvassák félrelépését, s tartósan kiközösítik.

A közösségi szankciók fokozásának, és a botlás, a vétek, a bűn súlyosságával nem mindig arányos voltának általánosításakor nemcsak a következetlenség ilyen példái miatt indokolt az óvatos fogalmazás. Azért is, mert a megszólásnál súlyosabb megszégyenítő büntetéseket az a közösség sem helyeselte egyöntetűen, amelyik egyébként hellyel-közzel élt vele. A végletekig fokozás felismert veszélye fejeződik ki abban a keceli vélekedésben, mely az öngyilkosságot a „népi ítélkezés” nem kívánt következményeként értelmezi: „Addig szekírozták, míg fel nem akasztotta magát” (Örsi J. 1984: 848). És a kiszámíthatatlan következmények elhárításának szándéka sejthető abban a „normában” is, mely szerint a pétervásári (Heves m.) ember „senkit sem akar […] megalázni, de azt sem szereti, ha őt alázzák meg”. Hiányzik tehát jogszokásaik közül a „társadalmi szankció” intézménye (Csizmadia A. 1983: 79).

A KIMUZSIKÁLÁS, KITÁNCOLÁS SZOKÁSA

A legény- és leányélet szokásait bemutató néprajzi közlemények „megszégyenítő büntetéseinek” nagy részénél egyébként is kétséges, hogy mennyire indokolt faluközösséginek minősíteni az olyan egyéni kezdeményezésű nyilvános megalázást, amikor a személyes bosszúvágy igényelte valamilyen – valós vagy vélt – sérelem megtorlásához a közvélemény támogatását és jóváhagyását. A magyar nyelvterület különböző tájairól a régebbi múltban s a közelmúltban is leírták a néprajzi gyűjtők a kimuzsikálást vagy kitáncolást. Ezzel a ritualizált büntető szokással élt a legény, ha sértőnek találta a szeretőjének kiszemelt leány viselkedését a táncos mulatságban; illetve ha a leány vagy családja tudomására hozta, hogy udvarlóként nemkívánatos, amit ő megszégyenítéseként {8-733.} értelmezett. Magához rendelte a muzsikásokat, s amikor senki sem táncolt – a többi legény a tér szabadon hagyásával segédkezett –, egy seprűt adott a leány kezébe s magára hagyta. Másutt az ajtóig táncoltatta, ahol nyomatékul taszított rajta egy nagyot (lásd pl. Bódva-vidék – Ruitz I. 1965: 596–597; Mátraderecske, Heves m. – Veres L. 1978: 127; Szeged tanyavilága – Gémes E. 1979: 73; Gombos, Bács m. – Jung K 1978: 73). Nem a leány erkölcsi botlása, a legény sértett hiúsága váltotta ki ezt a „büntetést”, mely hatásában sokkal több volt pajtáskodó évődésnél. Akár tragikus következménye is lehetett, ha a leány meg nem érdemelt megalázásként élte meg. Egy sajtóhír szerint az 1890-es években a kitáncolás szégyenét nem viselhetvén egy röszkei (Csongrád m.) leány a Tiszába ölte magát (az újsághírt idézi: Ethn. X. 1899: 333). Azt a megszégyenítő szokást is a férfiúi hiúság motiválta, amikor a menyasszony (vagy apja-anyja) a jegyváltás után meggondolta magát, visszalépett, s ezért a legény – bosszúból – a díszes jegykendőt jól láthatóan a csizmájába húzta kapcának vagy – másutt – szétszaggatva a kerítésre akasztotta (pl.: Kölesd, Tolna m. – Koritsánszky O. 1901: 273–274; Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 463; Mindszentkálla, Veszprém m. – Borók E. 1973: 58; Bag, Pest m. – Korkes Zs. 1988: 244; Sárrétudvari, Bihar m. – Madar I. 1993: 376–378).

A legény erőfölényét és a párválasztásban meglévő helyzeti előnyét kinyilvánító bosszúformák nem a faluközösség egészének, csupán a legények korcsoportjának egyetértésére, támogatására számíthatnak. A gombosiak szerint „a nép nagyon fölháborodott ezen [tudniillik a kitáncoláson], hogy ijen szégyent csináni, de a legény a magáét mégis megtette” (Jung K. 1978: 73). Azt sem állíthatjuk azonban, hogy mindazok, akik veszélyeztetettjei voltak az ilyen önkényeskedő megalázásoknak – vagyis a lányok és a lányos családok – egyértelműen helytelenítették volna e legényszokásokat. A Bódva vidékén például „a báli közhangulat mindig” a leány ellen fordult anélkül, hogy kutatták volna „az eset jogosságát” (Ruitz I. 1965: 597). A leány által kiprovokált, s ha nem is feltétlenül „igazságos”, de elkerülhetetlen válaszként értékelték tehát a közvetlenül nem érintettek. Úgymond: szégyellje magát a leány, mert csakis ő véthetett a párkapcsolatokat aprólékosan szabályozó illendőségi normák ellen. Érzelme kinyilvánításakor számításba kellett volna vennie az ilyen következményt is.

Abban, hogy az érzéseket rejtegető-palástoló leányillem íratlan szabályai az egyén számára valóban követhetőek, a konkrét élethelyzetben alkalmazhatóak lehessenek, nemcsak a családnak mint nevelőközegnek, hanem a leányok korcsoportjának is fontos volt a szerepe. Kiközösítették, súlyosabb esetben nyilvánosan „kikiabálták” a társai azt a leányt, aki megsértette az illemet. A korcsoporton belüli „büntetések” alkalmazását is befolyásolta persze az egymással rivalizáló leányok önbíráskodó hajlama. Abban a szélsőséges formájában mindenképpen, ahogy például a Bódvavidék falvaiban álltak bosszút a bálozó leányok a riválisaikon (gyakrabban azonban nem falubelin, hanem más faluból érkezetten): „Mikor megharagudott egyik lány a másikra vagy a szeretője azt táncoltatta, vitt magával egy ollót, oszt tánc közben a ollóval összenyirbálta a ruháját meg a nagykendőt, meg a haját is lenyírta” (Ruitz I. 1965: 578–579).

{8-734.} VÉNLÁNYCSÚFOLÓ SZOKÁSOK

Ha az eddig említett szokásokban a személyes bosszú, több más, a gúnyolódást a megszégyenítésig, a megalázásig fokozó legényszokásban a leány vétkes normaszegésének hiánya teszi kétségessé, hogy azok is faluközösségi „büntetésként” értelmezhetőek-e. A magyar nyelvterület egészéről – ha nem is minden településéről – idézhetők adatok a tuskóhúzásnak, kongózásnak, szűzgulyahajtásnak emlegetett és farsangi szokásként ismert „vénlánycsúfolásra”. A szokás vidékenként más és más cselekménysora a férjhez nem ment leányok kigúnyolását szolgálta, s rendszerint az egész falura kiterjedő, olykor dramatikus látványosságként, olykor féktelen és rendezetlen randalírozásként valósult meg. (Összefoglalóan: Tátrai Zs. 1990: 134–137; Szendrey Zs. 1931: 21–27; további adatok: Bereg m. – Kessler-Balogh E. 1927: 250–256; Kiskunmajsa, Pest m. – Gulyás É. 1994: 362; Fejér m. és Burgenland – Lackovits E. Lukács L.–Varró Á. 1995: 100–101; Szentgotthárdi járás – Vakarcs K. 1933: 139–149; Marosszék – Barabás L. 1996: 80–81.) A leírások egy részéből úgy tűnik, mintha a legénycsapat nagy zajjal kísért, gyakran szimbolikus kellékekkel (például tuskó, hamuval-szeméttel töltött cserépfazék) is nyomatékosított, személynek szóló csúfolódása (a sztereotip szöveg: „Húshagyó, húshagyó, ezt a kislányt itt hagyó”) szégyellni való sértés lett volna. Lónyán (Bereg m.) „a kigúnyolt lány kiszalad a seprűvel a kezében, a bátyja ostornyéllel, s kergetik a kongózó legényeket” (Babus J. 1976: 103–104). Mégis inkább a játékos évődés, mintsem a lány valamilyen vétségét megbüntető szándék szervezte bele a böjt előtti mulatságok szokáskörébe e csúfolódásokat. Hiszen mind a gúnyolódók, mind a kigúnyoltak tudták: nem a leány kifogásolható magatartása idézte elő a pártában maradást, ami amúgy is csak időleges élethelyzet.

Jellemző ebből a szempontból, hogy a jászsági falvakban-mezővárosokban, s néhány közeli településen a közelmúltig „élő” vénlánycsúfolást, a bakfazékdobást, cefrehányást – melynek kelléke, a szeméttel töltött cserépfazék a megalázás eléggé egyértelmű szimbóluma, nem „kedveskedés” – egyes faluközösségekben nem értelmezték sértésként az érintettek. Helyenként „visszájára fordítva”: minden leány által elvárt tisztelgésként szerveződött bele a farsangi szokáskörbe (Nagy J. 1967; Szabó László 1982a: 263–264; Barna G. 1985: 776). Az 1930–1940-es évek fordulóján Erdély-szerte még többé-kevésbé „élő” szokásként leírt, s vagy a jászsági cefrehányáshoz hasonló, vagy tuskóhúzásszerű farsangi felvonulásokban szintén felfedezhetőek mind a vénlánycsúfolás, mind a féktelen mulatozás, mind a kínálással is viszonzott, tehát elvárt ünnepköszöntés egymást feltételező, így egységes szokássá szervezett elemei (vö. Makkai E.–Nagy Ö. 1993: passim).

A MACSKAZENE

Zajos felvonuláson történő nyilvánosságra hozatal volt a lényege a macskazene (charivari) néven ismert, s vagy alkalmi kigúnyolást, vagy intézményesedett „közösségi ítélkezést” jelentő szokásoknak is. Amelyek viszont, ha fel is fedezhető bennük a szertartásos játék nem egy eleme, vitathatatlanul közvélemény-büntetések voltak! Az régmúlt századokban Európa különböző népeinél, s nemcsak parasztközösségekben, {8-735.} hanem a városi polgárok körében is, a szexuális szabadosság erkölcsi vétkében elmarasztalt személyeket megszégyenítendő szerveztek macskazenét (összefoglalóan: Dömötör T. 1957). Ha politikai vagy gazdasági érdekcsoportok használták e zajos véleménynyilvánítási formát ellenlábasaik lehetetlenné tételére, esetenként más és más, csak a beavatottak számára érthető üzenete volt a nyilvános gúnyolódásnak. Az érintettek – s a közvetlenül nem érintett, csak valamelyik fél mellett állást foglaló közvélemény ugyanígy! – egyértelműen összekapcsolták a „bűnt” és a „büntetését”. Olyan becsületbeli, erkölcsi sérelmet bosszult meg a macskazene, mely jogi eszközökkel amúgy sem lett volna orvosolható. A jog csak a megszégyenített személy válaszlépésének minősítésére vállalkozott: csendháborításként is, becsületsértésként is elítélhették a feljelentett önbíráskodókat. (A rozsnyói mészárosok között támadt, s macskazenébe torkolló 1864. évi érdekkonfliktus ilyen igényű példás elemzése: Kotics J. 1993: 153–160.)

Férj és feleség civódásának, különköltözésének macskazenével büntetése Biharugrán és a szomszédos bihari-békési falvakban volt igazán jellemző. (Máshonnan közölt, bizonytalanabb tartalmú adatok: Szentgál, Veszprém m. – Tálasi 1938: 222; Vajkai A. 1987: 48; Almásmálon, Szolnok-Doboka m. – Makkai E.–Nagy Ö. 1993: 289; Marosszék – Barabás L. 1996: 88–89.) A többszörösen ismertetett biharugrai szokást, a zángót a helybeliek „nagyon réginek” tartják, s még az 1950–1960-as években is rendszeresen éltek vele (Kálmán B. 1954: 540; Beck Z. 1991: 43–46). Beck Zoltán közelmúltra vonatkozó esetleírásai szerint az öreg szülőket sújtó méltatlan bánásmód is alkalmat szolgáltatott rá, hogy a vétkes házaspárt zángóval szégyenítsék meg. A helyi hagyomány szentesítette büntető szokásnak azonban ez csak alkalmi adaptálása. A „dramaturgia” ugyanis egyértelmű: a hol együtt, hol külön élő, hűtlenkedő vagy veszekedő házastársak ellenszertartással, lakodalomparódiával történő ismételt „összeházasítása” volt az igazi zángó. Hogy a lakodalomfikció maradéktalan legyen, három egymást követő este zajlott a 60–70 férfi közreműködésével egy-egy órahosszig is eltartó éktelen zajongás. Egyik nap a „hívogató”, a második a „csigacsináló”, a harmadik a „lakodalom”. A zajongás szüneteiben elhangzó, a testi szerelmet, szerelmi hűtlenséget obszcén szavakkal megnevező rigmusszöveg – állítják a biharugraiak – valóban elérte célját. A novellává formált zángózás nevelő hatását a falu szülötte, Szabó Pál így szemléltette: „Bent az asszony befogja a fülét. Százszor, ezerszer is megfogadja, hogy urát többet itt nem hagyja” (Szabó Pál 1956: I. 404). E szokás értelmében egyébként nemcsak a törzsökös lakosok és parasztok tartoztak hozzá a „faluközösséghez”: a tanító házaspár is kénytelen volt tűrni a közvélemény ítélkezését házaséletük visszásságairól.

A SZÉGYENKŐ, A PELLENGÉR

Bár a népi büntetőszokásokat rendszerező dolgozatok etnográfus vagy jogtudós szerzői a közösségi megszégyenítések példái közt szokták idézni, mi nem tekintjük „közvélemény-büntetésnek” azokat a büntetési formákat, melyeket a világi vagy egyházi hierarchia helyi képviselői jogalkalmazóként kezdeményeztek. Vitathatatlan, hogy az egyházközség vagy a falusi bíróság által elmarasztalt vétkes személy szégyenkőre, {8-736.} pellengérre állításakor vagy nyilvános deresre húzásakor mások megszégyenüléstől való félelmére is, a közösség egyetértésére, aktív közreműködésére is számított az ilyen büntetéseket kiszabó személy vagy testület. Ezek a jogszerű – ha esetenként a hatalmi önkény kinyilvánítói voltak, akkor sem végletesen jogszerűtlen – megszégyenítési módok mégsem tekinthetők a szó szoros értelmében „népinek”. Mivel beilleszkedtek a feudális jogrendszerbe, éppen nem a külön „népi igazságszolgáltatást” példázzák. Annak kifejeződései, hogy az egyes embert, tartozzék bármelyik rendhez, nem ismerték el személyiségként. A rendi választóvonalak mentén elkülönülő nagy tömbök valamelyikéhez tartozónak, s az egyik rendi csoportból szerveződött valamely közösség korlátozottan független tagjának tekintették. Ebből következően: a privilégium által biztosított vagy a szokásjog által garantált közösségi önállósággal együttjáró helyi büntetőeljárás – ha ezt nem fogalmazták meg perrendtartásszerűen – eleve számításba vette a vétkes személynek a közösség előtti megbélyegzését mint az elrettentés leghatékonyabb eszközét. A megszégyenítő büntetésnek a városokban is, a jobbágyfalvakban és a mezővárosokban is alkalmazott olyan tárgyi kellékei, mint a deres, a pellengér vagy a kaloda (vö. például Miskolc – Viga Gy. 1975: 62–67; Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 469; Kecel, Bács-Bodrog m. – Bárth J. 1984: 164), illetve az egyházközségek fegyelmező funkciójának hasonlóan általános kellékei, a szégyenkő vagy szégyenpad (összefoglalóan: Bruckner Gy. 1926: 12; Gelencsér J. 1989–1991: 50–56; Kósa L. 1990a: 459–460) helyenként a 20. századig megőrződtek. Alkalmazni azonban nem alkalmazták: hangsúlyosan a polgári jogegyenlőség előtti korszakra – más megfogalmazásban: „1848 előttre”, a „jobbágyvilágra” – emlékeztető szimbólumokként hivatkoztak rájuk a parasztok is, a polgárok is. (Erdélyi szász példák a templomi büntetésekre: Réthly A. 1909: 190–191; Téglás 1. 1912: 223–224.)

Hogy a faluközösségek „egyik napról a másikra” mégsem tekintették idejétmúltnak az ilyen megszégyenítő büntetéseket, részben a felsőbbség 1848 utáni tiltó rendelete, részben 20. századi elő-előbukkanása bizonyítja. Somogy megye, főispánja például 1864-ben arról rendelkezett, hogy „a kaloda és hegedű vagy nyakkaloda s ne talán imitt amott dívó más botrányos büntetés jövőre eltöröltessék”, a század „mívelt eszméivel össze nem férhetvén” e régi korokból eredő büntetési mód (Gönczi F. 1941: 68). Az nem biztos, hogy a nyíregyházi szőlőkben valóban alkalmazták is a nyilvános megszégyenítés 20. században még látható kellékét (Nyárády M. 1959: 285–286). Arról azonban vannak adataink, hogy a helyi elöljáróság és a csendőrség hellyel-közzel még a két világháború közt is élt a pellengérre állítással mint „nevelő” módszerrel. A rajtakapott tolvajnak és vele a lopott holminak közszemlére állítását, pontosan úgy, mint a 18. században (pl. Debrecen, 1741 – Béres A. 1986: 161; Vác, 1782 – Schram F. 1970b: 659), még a két világháború között is alkalmazták a megszégyenítés és mások elrettentése módszereként. A helyi közvélemény pedig inkább egyetértett a módszerrel, mintsem felháborodottan elutasította volna. Dombiratoson (Csanád m.) például a vasárnapi nagymise után a templom elé állították ki a csendőrök a tyúktolvajt, akinek mondogatnia kellett: „fillárom, trillárom, hopp, hopp, hopp, így jár aki tyúkot lop” (Tóth B. 1988: 149, hasonló tartalmú adatok: Nagyszalonta, Bihar m. – Sinka I. 1987: 32; Havad – Nagy Ö. 1989: 260; Veszprém m. – Gelencsér J. 1989–1991: 56–58).