734
VÉNLÁNYCSÚFOLÓ SZOKÁSOK
Ha az eddig említett szokásokban a személyes bosszú, több más, a gúnyolódást a megszégyenítésig, a megalázásig fokozó legényszokásban a leány vétkes normaszegésének hiánya teszi kétségessé, hogy azok is faluközösségi „büntetésként” értelmezhetőek-e. A magyar nyelvterület egészéről – ha nem is minden településéről – idézhetők adatok a tuskóhúzásnak, kongózásnak, szűzgulyahajtásnak emlegetett és farsangi szokásként ismert „vénlánycsúfolásra”. A szokás vidékenként más és más cselekménysora a férjhez nem ment leányok kigúnyolását szolgálta, s rendszerint az egész falura kiterjedő, olykor dramatikus látványosságként, olykor féktelen és rendezetlen randalírozásként valósult meg. (Összefoglalóan: Tátrai Zs. 1990: 134–137; Szendrey Zs. 1931: 21–27; további adatok: Bereg m. – Kessler-Balogh E. 1927: 250–256; Kiskunmajsa, Pest m. – Gulyás É. 1994: 362; Fejér m. és Burgenland – Lackovits E. Lukács L.–Varró Á. 1995: 100–101; Szentgotthárdi járás – Vakarcs K. 1933: 139–149; Marosszék – Barabás L. 1996: 80–81.) A leírások egy részéből úgy tűnik, mintha a legénycsapat nagy zajjal kísért, gyakran szimbolikus kellékekkel (például tuskó, hamuval-szeméttel töltött cserépfazék) is nyomatékosított, személynek szóló csúfolódása (a sztereotip szöveg: „Húshagyó, húshagyó, ezt a kislányt itt hagyó”) szégyellni való sértés lett volna. Lónyán (Bereg m.) „a kigúnyolt lány kiszalad a seprűvel a kezében, a bátyja ostornyéllel, s kergetik a kongózó legényeket” (Babus J. 1976: 103–104). Mégis inkább a játékos évődés, mintsem a lány valamilyen vétségét megbüntető szándék szervezte bele a böjt előtti mulatságok szokáskörébe e csúfolódásokat. Hiszen mind a gúnyolódók, mind a kigúnyoltak tudták: nem a leány kifogásolható magatartása idézte elő a pártában maradást, ami amúgy is csak időleges élethelyzet.
Jellemző ebből a szempontból, hogy a jászsági falvakban-mezővárosokban, s néhány közeli településen a közelmúltig „élő” vénlánycsúfolást, a bakfazékdobást, cefrehányást – melynek kelléke, a szeméttel töltött cserépfazék a megalázás eléggé egyértelmű szimbóluma, nem „kedveskedés” – egyes faluközösségekben nem értelmezték sértésként az érintettek. Helyenként „visszájára fordítva”: minden leány által elvárt tisztelgésként szerveződött bele a farsangi szokáskörbe (Nagy J. 1967; Szabó László 1982a: 263–264; Barna G. 1985: 776). Az 1930–1940-es évek fordulóján Erdély-szerte még többé-kevésbé „élő” szokásként leírt, s vagy a jászsági cefrehányáshoz hasonló, vagy tuskóhúzásszerű farsangi felvonulásokban szintén felfedezhetőek mind a vénlánycsúfolás, mind a féktelen mulatozás, mind a kínálással is viszonzott, tehát elvárt ünnepköszöntés egymást feltételező, így egységes szokássá szervezett elemei (vö. Makkai E.–Nagy Ö. 1993: passim).
Az udvarlás, párválasztás és főképpen a házasságkötések, lakodalmak legfőbb ideje a hagyományos, magyar paraszti életben a farsang időszaka volt. Éppen ezért a farsang adott alkalmat arra is, hogy tréfásan, olykor durván figyelmeztessék azokat, akik ugyan 135már elérték a megfelelő kort, de mégsem mentek férjhez. Van adat arra, hogy vénlegényeket is csúfoltak, de a szokások többsége a vénlányokra vonatkozik. Vénlányoknak azok a lányok számítottak, akik egy-két évvel vagy többel túlhaladták a házasságkötés helyileg ideálisnak tartott időpontját.
A farsangi vénlánycsúfolás négy fő változatáról vannak leírásaink a magyar nyelvterületről. Ezek a következők: a tuskóhúzás, a kongózás, az ún. szűzgulyahajtás és az állakodalom.
A tuskót nagy zajjal végighúzták az utcán, majd a vénlányok ajtajára kötötték vagy a kapujához támasztották. Észak-Bánátban a legények felkeresték a lányos házakat. Két legény húzta a tuskót, a harmadik nyomta, és valósággal felszántották a ház földjét. A lányokat még be is kormozták. A Drávaszögben, Laskán hamvazószerdán nagy tuskókat hentergettek a férfiak, legények a lányos házak és özvegyasszonyok kapuja elé. A nézők közti fiatal lányok hangosan kiabálták:
Elmúlt farsang, itt hagyott,
Nagylányoknak bút hagyott,
De énnékem nem hagyott,
Mert én kicsi vagyok.
(Lábadi 1988a: 297).
Szegeden is hamvazószerdán volt szokás a tuskóhúzás. Maszkos felvonulást rendeztek, egy legény ostorral hajtotta a menetet. A farsangkor férjhez nem ment lányok ablaka alatt különösen nagy lármát csaptak. A tőkét, a tuskót is ilyen háznál hagyták, miközben a következőt kiabálták:
Ij ju, ju, ju, vén ju,
Kimarattam a farsangbu!
(Kovács J. 1901: 318)
Göcsejben – Gönczi Ferenc leírása szerint – „Húshagyókedden éjjel némely községben a legények a lányos házak szobaajtai elé nagy tuskókat, faragóbakot raknak, s ezeket az ajtókilincsre is rákötözik, hogy a leány, akinek először illik felkelni a dolog után nézni ki ne tudjon jönni. Ez a lányra nézve figyelmeztetés, hogy nem ment férjhez, hát húzza a tuskót” (Gönczi 1914: 237). Erdélyi leírások ugyancsak húshagyókeddi tuskóhúzásról emlékeznek meg. Szalárdon az utcaajtó kilincsére kötötték a tuskót nagy lármával, Koroknán két legény húzta a tuskót, az egyikük vénlánynak, a másik vénlegénynek öltözött, és ezt énekelték:
Húshagyó, húshagyó
Engem ugyan itthagyó!
(Makkai E.–Nagy 1939: 109)
A Nyitra megyei Vágfarkasdon a legények közül az egyik csuhás barátnak öltözött. Óriási fatönköket húztak magukkal, melyeket a vénlányok ajtaja elé gördítettek, miközben vénlánycsúfoló éneket énekeltek:
1. Ecce neki dáridom, a farsangot bevártam,
de vőlegényt nem kaptam, jaj, de hoppon maradtam.
1362. Várok még egy farsangot
tán majd valakit fogok
S ha vőlegényt nem kapok
apácának beállok.
3. Ó te rozzant kaloda,
nem való vagy te oda!
Nem való vagy te másra
fűtőnek a pokolba.
(MNT II. 101. sz.)
A vénlánycsúfolás másik kedvelt módja volt a kongózás. Ez a szokás zajcsapással és rigmusok bekiabálásával járt. A beregi Tiszaháton a farsang alatt el nem kelt lányok háza előtt kolompoltak, tepsikkel, fazekakkal nagy zajt csaptak és kiabálták:
Húshagyó, húshagyó
Ezt a kislányt itthonhagyó!
(Babus 1976: 104)
A Győr-Sopron megyei Vitnyéd községben húshagyókedden 13–14 éves fiúk járták végig a falut. A kezükben fedőket vittek, amit összeveregettek, miközben énekeltek:
Jujj farsang, jujj farsang!
– majd felsorolták azoknak a nevét, akit nem vett el az a legény, aki egész évben udvarolt neki. Ha egyáltalán nem volt esküvő, azt kiabálták: „Megkoszosút a farsang!” A kongózás szokásának változata, sajátos vénlánycsúfoló szokás él a Jászságban és a Tápió menti falvakban, az ún. bakfazékdobás vagy más néven ciberefazék-hordás. A legények a lányos ház küszöbére, udvarába rossz fazekakat dobtak, esetleg szeméttel megtömve. Az udvarló legény azonban az ajándékait tette a fazékba. Tápiógyörgyén a legény bosszúból vitte annak a lánynak, aki nem ment hozzá feleségül. A ciberefazék dobásakor így kiáltott: „Szűrd a ciberét!” (Barna 1985b: 776).
Az ún. szűzgulyahajtás század eleji leírása a Bereg megyei Fornos községből így hangzik: „Farsang utolsó estéjén a fiúk a lányosház elé vonulnak, s ott csengővel, kongóval, ostorral, kolomppal, rossz bádoggal fülsiketítő lármát csapnak, visongatnak, 137élesen fütyülnek, sivítanak, majd azt kiabálják: »húshagyó, húshagyó, lányokat itthonhagyó!« Esetleg azt kiáltja a legény: »kinek van eladólánya, hajtsa ki a szűzgulyába!« A lány visszafelel: »rönköt emelj, szakadj meg, mért nem házasodtál meg!« A legényes ház előtt meg így kiáltoznak: »árpakenyér, zabkenyér mér maradtál vénlegény?«” (Bálint S. 1942a: 35).
Az 1930-as években Ajak községben hasonló szokás élt. Rossz pléhdarabokat, vedreket ütöttek, górétrombitát fújtak és kiáltoztak a legények:
Húshagyó,
Itt maradt az eladó!
Bentről így kiáltottak ki:
Emejj dücsköt, szakaggy meg,
Mér nem házasottál meg?
Akinek van nagy jánya,
Hajcsa ki a gujára!
Ha a háznál legény is volt, ostorral kergette el a csúfolókat, s ha elérte őket, jót húzott rájuk (Ortutay 1934: 217).
A vénlánycsúfoló szokások közül leginkább színjátékszerű az állakodalom, a rönkhúzással egybekötött tréfás lakodalom. Erre a szokásra főként a Dunántúlról vannak leírásaink, de Erdélyben is szokás volt a tuskóval való végigvonulás lakodalmi menet formájában. Például Bonchidán elöl két betyár vonult ostort csattogtatva, utánuk a menyasszony, vőlegény, vőfélyek, koszorúslányok, leghátul négy, vénlánynak öltözött alakoskodó tollal behintett fehér hajjal húzta a lánccal vagy kötéllel bekötött butykost, amivel a vénlányos házak ajtaját beverték. A dunántúli szokás változatairól a kötet más fejezete bővebben szól a dramatikus játékok kapcsán. Az állakodalom rendezésére akkor került sor, ha a farsang időszakában egyetlen lakodalmat sem rendeztek.
|
