Semmi nem kötelező, ami lehetetlen. Ez biztos, de egyes feltalálóknak nem azért sikerült-e hegyeket megmozgatniuk, mert nem voltak tudatában a feladatuk nehézségének?

A történet rosszul kezdődik. 1939-ben járunk, a Berkeley Egyetemen Kaliforniában. George 20 perc késéssel érkezik a statisztika órára. A tanára, Jerzy Neyman már két feladványt felírt a táblára, és elkezdte az előadást. Az elkéső diák rettentő zavarban, a lehető legdiszkrétebben foglal helyet az előadóban, lemásolja a füzetébe a táblára írtakat, és figyelmesen hallgatja az óra további részét. Amint hazaér, nekilát a feladatoknak, melyeket «a szokásosnál kicsit nehezebbnek» talál. Több nap múltán a doktorandusz végre beadja a dolgozatot a professzorának, szabadkozva a késés miatt. Jerzy Neyman elrakja a táskájába, nem szentel különösebb figyelmet neki. Aztán semmi hír. George némi nyugtalansággal várja a munkája eredményét.

Hat héttel később izgatottan látogatja meg a professzora: «a feladatok», melyeknek megtalálta a megoldását, tulajdonképpen két híres és eddig még meg nem oldott statisztikai probléma. Mivel George késve érkezett akkor az órára, nem tudhatta, hogy Jerzy Neyman azért írta föl ezeket a táblára, hogy bemutassa a hallgatóknak, mint kihívást. Azonban a megoldások, melyekre George ilyen rövid idő alatt rábukkant, olyan elegánsak, hogy a tanára megszerezte a publikáció lehetőségét az egyik tekintélyes matematikai szakfolyóiratban.

A legfigyelemreméltóbb ebben a történetben George Dantzig évekkel későbbi vallomása, mikor már elismert matematikus lett:

“Ha tudtam volna, hogy a feladvány nem házi feladat, hanem két híres megoldatlan statisztikai probléma, valószínűleg nem pozitívan közelítettem volna meg, elment volna a bátorságom, és soha nem oldottam volna meg őket.”

Ezáltal jobban megérthetjük Mark Twain híres mondatát:

“Nem tudták, hogy lehetetlen, hát megcsinálták.”

Ez a történet bizonyos sikerek eredetére is rávilágít. A folyamat, mely lehetővé tette, hogy George megoldja a problémákat, egyedi eset volt, vagy egyetemesebb jelentőséggel bír? Vajon csupán egy szórakoztató anekdota, vagy követendő példa? Tiszta sor, hogy George Dantzig már egyetemistának is kivételes volt. De hasznos lehet visszatérni azon feltételek egyikére, melyek lehetővé tették számára ezt a meglepő eredményt.

Minden egy félreértésnek, egy értelmezésbeli tévedésnek köszönhető. Mi lehet sokszor a gyökere egy intelligenciából fakadó plusz hozadéknak? George-nak semmilyen előítélete nincs a feladat nehézségi fokát illetően. A rálátása tiszta és «pozitív», ahogy ő maga mondja. Ez az első paradoxon, ami rámutat arra, mekkora szerepet játszik a tudatlanság, valaminek a nem tudása eredményeink elérésében: a legnagyobb dolgokra vállalkozók szerencsére nem tudják előre, milyen nehézségek várnak rájuk, mielőtt célhoz érnének. A nem tudás nem a kompetenciát, hanem a tétet érinti: a zavartalan és sikeres munkához George-nak erre a félreértésre volt szüksége.

Mi lenne, ha az év elején mi is úgy állnánk egy-egy, «a szokásosnál kicsit nehezebb» feladat elébe, mint George? Akik realistább szemüvegen át nézik a dolgokat, jól láthatják, hogy a világjárvány társadalmi-gazdasági következményeinek hullámai összecsapnak a fejünk fölött. Nem marad más hátra, mint utánozni George pozitív hozzáállását, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, szabadon, előítéletek nélkül, nem félve attól, hogy lehetetlen, ám azzal a belső meggyőződéssel, hogy a győzelem karnyújtásnyira van.

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: aleteia.org