Madách Imre

Kórágyon

Vad láng ég arcámon, ereimben

Pusztító tűz lüktet vér helyett,

Érzem, érzem minden dobbanással

Éltem mi gyorsan elsiet.

Láthatatlan lelkek szítogatják

Azt talán, mint ember a tüzet,

S hagynak egy szűt lassan hamvadozni,

Míg egy vulkánt gyujtnak más felett.

Az nyugodtan, csendességben élhet,

Ah, de költő-kéjt csak ez talál,

Üdvözölve légy hát, pusztitó tüz,

Üdvözölve nyugtató halál.

Óh, ne küzdj tovább is ellenébe,

Makacsan még, ifiú kebel,

Óh, ne nyujtsd a létet, melyben úgyis

A létért már csak harcolni kell.

Teljes éltemben mindég kerültem

Minden rossz érzést, rossz bényomást,

Ámde hogyha már kerülhetlen lett

Elszántan fogadtam a csapást. -

És ki van, ki szívesen felkelne,

Hogyha fáradtan elszenderűl

Óh ki van, ki szívesen születnék,

Ha nyugodni sír ölébe dűl.

S ép nékem e hangyaboly világon

Vágyaim mi végett függjenek,

Melyen érzem Isten egyedűl nagy

S oly kicsik, törpék az emberek.

Hogyha felmarad lelkemnek énje,

A nagyot tisztábban élvezem;

Hogyha hamvamat széthordja a szél,

Búm is elhagy, mindegy hát nekem.

Jöjjön bármi, vétkek súlya nem nyom

Sok volt e szív gyöngesége bár,

A nagy percben mind nem sokba számol

És letörli végkép a halál.

HOMEOPÁTIA

"Imre elhelyezkedett nővére házánál. Nincsi és a

lányok a házi dolog után néztek, a két sógor

letelepedett két karosszékbe, Huszár Sándor elővette a szűz

dohányos szitát és óriás tajtékpipáját. Rápipázott Imre

is. Akkor aztán elkezdődött az előadás.

— Hát kezdjük ottan, hogy tudod-e, mi az a

homoeopathia?

— Hogyne tudnám. A hasonszenvi gyógymód.

Olvastam az Argenti könyvét. De ő maga is kezelt engem

valaha váci doktor korában.

— Ne azt mondd, hogy hasonszenvi gyógymód.

Mondd meg nékem a homoeopathia lényegét. Azaz ne

is mondd, mert úgyis rosszul mondod.

Nálam ezt jobban maguk a doktorok sem tudják.

Majd én elmagyarázom neked pontosan, hogy tudjad.

A dolog ott kezdődik, hogy az emberben az életet egy bizonyos

életerő tartja fenn. A betegség nem a testnek a baja,

hanem ennek az életerőnek, érted? No már most.

A beteg életerőt csak úgy lehet meggyógyítani,

ha a betegséget önmagával megöljük. Ugyanazt a betegséget

kell a szervezetben előidézni, de még erősebben.

Akkor ő megeszi önmagát, érted?

Minden betegség gyógyítására

csak egy bizonyos orvosszer szükséges. Minél

kisebb az adag, annál jobban, annál erősebben hat.

A gyógyszer, ezt jól jegyezd meg magadnak, nem az

anyaga által hat, hanem a benne lévő immateriális erő

által. Ezt az úgynevezett potencírozással érjük el. Két

csepp friss növénynedvet összekeverünk kilencvennyolc

csepp borszesszel s azt bizonyos számú erős karlökéssel potencírozzuk.

Ez az első dilució. Ebből elveszünk egyetlen cseppet és azt megint elkeverjük

kilencvenkilenc csepp borszesszel. Megint potencírozzuk.

Ez már a második dilució. így megy ez a harmincadikig…

Ugyanígy potencírozzuk a fémsókat

is, még pedig tejcukorral. Apró golyócskákat készítünk belőlük,

ugyancsak harminc dilucióval. Eddig érted?

— Nem, — bökte ki nevetve Madách, —

egy huncut szót nem értek belőle.

— Ne csinálj ebből tréfát, a homoeopathia egyike

a legnagyobb dolgoknak, amiket az emberiség valaha

kitalált. Óriási áldás az emberiségre egy ilyen kis

golyó, látod? Mindig hordok magammal.

Hülés ellen tökéletes.

Huszár Sándor bizonytalan színű galacsint vett

elő a zsebéből. Mutatta. Sógora megnézte és nem szólt

rá semmit. A műkedvelő orvostudós magyarázott.

— Ügy látom, a dolog elmélete nem érdekel. Hát

jó, nem magyarázom tovább. Csak azt fogadd el tőlem

alaptételnek, hogy a homoeopathia

az emberiség legcsodásabb jóltevője.

No már most. Megismerkedtem

egy fiatal tudóssal, egv zseniális homoeopathával,

akinek van egy hihetetlen fontosságú orvosi felfedezése.

ö az a Péczely Ignác, akit említettem. Ez a

Péczely gyerekkorában meglőtt egyszer egy baglyot.

Szárnyát találta. Odafutott, hogy a leesett madarat

felvegye. Megfogta, de az is őt. A bagoly

keresztülnyomta

a körmét a gyerek mutató- és hüvelykujja

közt a puha húson. A gyerek dühében és fájdalmában

eltörte a bagoly lábát. Ebben a pillanatban a bagoly

megfelelő félszemében hirtelen vércseppek jelentek

meg. Ebből az élményből származott az ő hallatlan

felfedezése: az Íriszen minden betegségnek megvan a

megfelelő jele. Ő csak megnézi alaposan a szemed

szivárványhártyáját és onnan pontosan megmondja a

betegség helyét, természetét, a használandó

homoeopathikus gyógyszert, mindent.

Hozzám ajánlás útján került.

Tudniillik olyan bámulatos orvosi eredményei

vannak, hogy a többi doktor féltékenységből

elkezdett áskálódni ellene.

Feljelentették, hogy nincs diplomája.

Ez igaz is, még csak három évet végzett el a

medikus tudományból. Egészen fiatal ember. Én tehát

most a hóna alá nyúlok és segítem anyagilag, hogy a

diplomát megszerezhesse. Vakon hiszek benne. Téged

is ez fog meggyógyítani. A gondviselés maga vezette

hozzám az utadat. Péczely éppen holnap jön hozzám.

Már maga ez a csodálatos véletlen isi gondolkozóba

ejthet. Holnap megvizsgál Péczely, rendel valamit, és

olyan egészséges leszel, mint a makk.

— Jól van, vizsgáljon meg, -— szólt közömbösen

Imre.

Látta, hogy sógora, aki mindig hajlamos volt

ilyen tudákos dolgokra, feje búbjáig beleesett

az ismeretlen csodadoktor bűvöletébe. Nem akarta a rajongó

sógor kedvét rontani, ráhagyta. De magában valami

olyat érzett, hogy ez a szemtől szembe való gyógyítás

nagy szamárság lehet.

(…)

Péczely Ignác nevű csodadoktor. Hatalmas termetű

fiatalember volt, fekete szakállat hordott, szemének

volt valami szúró, átható ereje. Színészi módon lépett

fel, láthatóan pózolt és mindenáron titokzatos légkört

akart teremteni maga körül. Mikor Huszár Sándor

a felfedező büszkeségével szólította fel, hogy vizsgálja

meg a ház vendégét, Péczely hátralépett és hipnotikus

tekintettel meredt Madách Imre szemébe.

Lassan közeledett hozzá, mintha rá akarna ugrani.

A beteg szívből unta ezt. De azért sógora kedvéért tűrte.

A vizsgálat jó sokáig tartott, bár nem állt másból, mint a

teátrális szembe meredésből.

— Tudok mindent, — mondta végül gőgösen a

csodadoktor, — úgy-e vannak rosszullétei?

— Vannak.

A csodaorvos diadalmasan Huszár Sándorra nézett,

mintha ezt mondta volna: íme, ilyen lángelme

vagyok. Aztán visszafordult a beteghez és tüneteiről

kezdte faggatni. Az kedvetlenül, de pontosan felelt.

Hosszú kérdezgetés után Péczely Ignác bólintott, jeléül annak,

hogy a csoda első fele, a diagnózis, be van

fejezve.

— Az életerő nagyon leromlott, — mondta ráncolt

homlokkal, — de majd helyrehozzuk. Labdacsokat

fogok írni. Azokat egy szigorúan meghatározott rend-

szer szerint kell majd szedni. Mindig háromszor naponta:

reggel, délben és este. És pedig az első héten

minden alkalommal kettőt, a második héten minden

alkalommal hármat, a következő héten mindig négyet,

akkor aztán visszafelé: hetenként eggyel kevesebbet.

Ha kettőig eljutott táblabíró úr,

akkor megint hetenként szaporítani négyig.

Emellett diétát kell tartani,

bortól, pálinkától, erősen fűszeres ételektől tartózkodni.

Ha megtartja, a gyógyulást garantálom.

— Meg fogsz gyógyulni,

— mondta Huszár Sándor sziklaszilárd hittel,

— egész biztosan meggyógyulsz.

Péczely aztán visszavonult mecénásával beszélgetni.

Órákig szoktak diskurálni orvosi dolgokról.

Nincsi félénken megkérdezte testvéröccsét:

— Hogy tetszik neked ez az ember, Emikém?

— Sehogy. Vagy bolond, vagy csirkefogó. Azt

hiszem, Sándort erősen koppasztja. Sok pénzetekbe

kerül?

— Nem tudom, Emikém, én nem szólok bele

pénzdolgokba. Tudod, hogy Sándor milyen zsarnok.

Még megjegyzést sem merek tenni.

(…)

A vész bizony nagy volt most már:

a sánta menyecske imádója rohamosan betegebb és betegebb lett.

A Péczely labdacsai nem használtak semmit.

Fulladásos rohamai gyakrabban vették elő, mellében halálos

szorongásokat érzett, járás közben olykor meg kellett

állania. Minden izgalom órákra feldúlta, olyan rosszul

lett ilyenkor, hogy megijedt, aki látta: halálsápadtan,

hörgő mellel szedte a lihegő lélekzetet, szeme kínzottan kidagadva,

mereven rettegett valamitől, remegő

kezét a mellére szorította.

És izgalomra akadt ok nem egy.

(…)

Péczelyt elhivatták Pestről mégegyszer. Huszár

Sándor, aki Sztregován járt, makacsul követelte, hogy

hívják el. A csodadoktor megérkezett, megnézte a beteget.

és csak ennyit mondott:

— Tovább szedni a labdacsokat.

De kint a folyosón ridegen ezt mondta a nyugtalanul várakozó anyának:

— Napok kérdése. Nem lehet segíteni.

Elutazott. A beteg lassan kezdett elmúlni…."

https://mek.oszk.hu/13100/13170/pdf/13170_3.pdf