BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA
1900

1.

Források.

A költőt első sorban saját alkotásaiból kell megismerni, mert semmi más halandó sem állithat neki oly emléket, minőt ő maga emel műveivel önmagának. Ha a költő alanyi irányú, akkor épenséggel minden élmény csak alkalom neki, hogy saját egyéniségét kifejezésre juttassa: ezért az alanyi szellemű költő élettörténetének első és legfőbb kútforrása az ő saját költészete. Madách életrajzára vonatkozólag senki sem nyújthat annyi fölvilágosítást, mint maga Madách Imre, a költő. Mert bár költészete drámai irányban csúcsosodik ki, ő mégis azon mélységes alanyiságú szellemek közé tartozik, kik bármely tárgyat ragadjanak meg, és bármely mű-formába öntsék azt, mindig egyéni élményeikből és érzésükből merítik az ihletet tárgyuk kialakításához. Történeti drámai költeményei mögött ott áll a klasszikus magyar hazafi, és írja bár az egész emberi nem tragédiáját, alakjainak minden érzésszála visszavezet magánéletének válságaihoz. Minden művén keresztűl megérezzük saját szíve lüktetését és világosan látjuk, vagy legalább megsejtjük az egyéni élményt, melyből alkotása fakadt. Műveivel magyarázni a költő életét, élettörténetével magyarázni a költő műveit: e kettős czél lebeg előttem, hogy megmutassam, miként hatja át egymást Madách Imrében az ember és a költő.

Madách egész életén egyetlen nagy válság húzódik végig, mely időszakonként más-más alakot ölt. Látjuk, hogy küzködik benne a családiasság révében boldogságát kereső szív a nyilvánosságra törő nagy becsvágygyal; látjuk, hogy nyilvános szereplésén belül mikép vívódik a költő a politikussal, és ismét irói egyéniségén belül hogy versenyez a költő a bölcselővel. De mindenek fölött látjuk azt, hogy költői mivoltának érvényesűlése állandóan a legnagyobb veszedelemben forog. Csak hajszálon függött, hogy Madách Imre a magyar irodalomra nézve létezzék-e avagy nyomtalanul megsemmisűljön. Hiszen valósággal föl kellett fedezni őt; költői tehetsége vagy húsz esztendőn át mély rejtekben fejlődik, érlelődik és nő nagygyá a nélkül, hogy legcsekélyebb mértékben is nyilvánosságra törhetne. Csak a legmélyebb bensőség, csak a költészetnek önmagáért való önzetlen szeretete maradhat a homályban is hű a sem hasznot, sem hírnevet nem hozó muzsához. Madáchnak elébb szónoki tehetsége által a politikai téren kellett föltünnie, hogy végre akadjon műértő szem, mely benne a költőt is méltányolja. És mily szerencse, hogy az akkori irodalom feje, Arany János, az, ki fő művét: »Az ember tragédiáját« fölfedezi: Mi lett volna e műből, ha nem a legnagyobb irodalmi tekintély védelme alatt jut a nyilvánosság elé?

De Madách Imrét még másodszor is föl kellett fedezni, hogy »Az ember tragédiája« a nagy közönséget meghódítsa. Paulay Ede érdeme, hogy Madách fő művét színpadra alkalmazván, azt a magyar értelmiség legszélesebb körei számára is hozzáférhetővé tette. Az életiró, ki a költőt harmadszor föl akarja fedezni, ámulattal látja, hogy még mindig maradt tenni valója. Az irodalom-kedvelők ma is csak »Az ember tragédiáját« ismerik azon egyszerű okból, mert Arany János csak e fő művet mutathatta be annak idején, nem pedig az egész költőt. Ha Madách Imrét, mint lantos-költőt is bemutatja vala, akkor az ő tekintélyének sugalló ereje folytán Madách ma már legjelesebb lantos költőink sorában foglalna helyet a köztudalomban. Mert mint a fő műnek magának, úgy Madách lyrai költészetének élvezését is csak némely nyelvbeli gyarlóságok nehezítik meg, melyeken annál kevésbbé teszi túl magát valamely olvasó, mennél felszinesebb műveltségű, és mennél inkább csak külső behizelgő formájával hat reá a költői alkotás. Ha nem Arany János védnöksége alatt jelen meg »Az ember tragédiája«: akkor a kislelkű hivatalos kritika valószinűleg e nagy műnek is nyelvi gyarlóságain akadt volna föl, és lehetetlenné tette volna a benne rejlő költői kincsnek fölismerését. Madách költészetének ismeretében ma is ott állunk, a hol ezelőtt harminczhat évvel, Arany János korában. A költőnek mintegy csak a fejét látjuk, a mint a homályból kiemelkedik, de egész alakja sűrű felhőkbe takarva maradt.

Vajha a drámairóval együtt meg tudnám értetni a páratlanúl igaz lelkü, mélységes lyrai költőt is! A mai közönség Madáchban egyoldaluan csak az általános emberi szellem magaslatán álló bölcselő-költőt látja, ki a világirodalom alakjai közé emelkedett. Vajha el tudnám vezetni az olvasót Madách költészetének gyökereihez is, hogy érezze, miszerint nem ölelheti magához az egész emberiséget, a ki nem a hazafias érzés szent forrásából meríti hozzá a nagyszerű lendületet. A nemzet erkölcsi hanyatlásának mai korában veszni indúlt az a történelmi nagy érzés, melyet hazafiságnak nevezünk, s mely lényegében nem egyéb, mint a nemzetet fentartott erkölcsi erő, s a nemzet világtörténeti hivatásának erkölcsi tudata. Nem értjük többé Berzsenyit, Kölcseyt s Vörösmartyt, kiknek méltó utóda volt Madách Imre. Az ő költészete ugyan nem oly tüzes, mint amaz elődöké, de a hazafias gondolatban valamennyit túlszárnyalja. Hogy a magyar nemes mint emelkedik világtörténeti álláspontra, a magyar hazafi mint válik a világot átölelő bölcselővé: a nemzeti szellemnek ezt a nagyszerü emelkedését senki sem szemlélteti úgy egyéni mivoltával és költészetével, mint épen Madách Imre. De hogy ezt igazán megértessem, az egész költővel együtt az egész embert kell megrajzolnom.

Nem vállalkozhattam volna e feladatnak csak némileg megközelítő megoldására sem a költő egyetlen fiának: Madách Aladárnak, hathatós támogatása nélkül. Ő hozzá engem immár sok évi szoros szívbeli és szellemi barátság köteléke fűz, s érzésünk rokonságának, gondolkozásunk összhangjának köszönhetem, hogy Madách Imre összes művei ujabb kiadásának rendezését reám bizta. Nemcsak örömmel fogadta szándékomat, hanem mindig biztatott is, hogy atyja részletes életrajzát készitsem el.

Itt irom e sorokat Alsó-Sztregován, a Madách-kastélynak ama boltozatos nagy szobájában, melyben Madách Imre lakott, s melyet oroszlán barlangjának nevezett és ugyanazt a sokfiókos iróasztalt használom, melyen Az ember tragédiája iródott, még pedig aránylag igen rövid idő alatt. (A költő sajátkezű följegyzése szerint 1859 február 7-ikétől 1860 marczius 26-ikáig, tehát 13 hónap és 9 nap alatt.)

Nem léphet senki kegyeletes megindultság nélkül ez ódon szinű terembe, melyet Madách Aladár egészen atyja emlékének szentelt. A butorzat itt mind az a nehézkes régi, melyet Madách Imre is használt; a méternyi vastag falakon régi képek függnek, köztük öt, melyeket a költő maga festett. A terem nagy méreteinél fogva talán tulságosan komor volna, ha nem mutatna bizonyos enyhitő tagoltságot. Voltaképen két nagy szobából alakúlt, melyek alkovszerüen nyílnak egymásba, úgy, hogy a két szoba válaszfalának csak csekély része maradt meg. A kastély folyosójára nyiló teremrész a sötétebb. Ott van a nagy asztal a magas rézállványú lámpával, a pamlag, a párnázott nehézkes székek régi huzataikkal, egy állványon régi pisztolyok, egy emelvényen szarvas-agancs gyüjtemény, amott a sötét sarokban a pipatartó: minden azon módon elhelyezve, a mint a költő életében volt. Mélységes csönd környez itt engem, csak a szomszédos lutheránus templomból hallik át olykor az ájtatos ének. Ide húzódom az iróasztalhoz, a terem világosabb felébe. Mögöttem az ajtó, melyen át Madách kis hálófülkéjébe léphetek. Balra az udvarra szolgáló ablakon át akáczfa lombja bólogat be és édes illat terjedez az udvar gondozott virágágyaiból. Jobbra az üvegajtó egy átjáróra nyílik, mely a kastély udvarát a távolabb eső gazdasági udvarral köti össze.

Madách idejében ép ez az »oroszlánbarlang« volt a kastély legélénkebb része. Ide gyüjtötte vidám társaságát, innen osztotta parancsait a gazdaságban alkalmazottaknak. Itt áll a nagy karszék, melyet az üvegajtóhoz közel tolt, hogy az átjáróban jelentkező személyzettel gazdasági ügyekben beszélgessen vagy rendelkezzék. Arrább a nehézkes vasszerkezetű nagy hintaszék, melyben a költő elábrándozgatott. Mindjárt kéznél a falba épitett könyves-szekrény, mely most is a költő egész kézikönyvtárát tartalmazza, többek között Róma hanyatlásának történetét Gibbontól, melyet oly szivesen forgatott. Madách Aladár egy régi »irószekrény«-be összegyüjtötte a költő minden meglévő kéziratait, irományait, a családi levelezgetést s egy egész sereg érdekes emléktárgyat úgy, hogy a legszebb rendben van itt minden együtt, a mit az életiró tanulmányozni, olvasni, vagy látni kiván, és a mi legélénkebben szemlélteti a költő életmódját. Csak a tekeasztal hiányzik, mely egykor a terem közepén állott; megrozzant és a padlásra került. De a termet még most is »billiárd«-nak hívják a családtagok úgy, mint a költő életében. A béresnép ebből a »billiárd«-ból annak idején a maga eredeti szófejtésével »bele jár«t csinált. Most bizony e nevet már elfelejtette, mert többé nem jár bele urához. Csak a multak emléke borong a csöndes terem felett, és csak egy elköltözött nagy szellem árnyát sejti itt a kegyeletes utód.

A sok százados nemes Madách-nemzetség történeti emlékei vegyülnek itt össze a magyar irodalom és költészet dicső hagyományaival. A származási és szellemi aristokrátia elvei olvadnak itt oly szépen össze, mint talán sehol másutt a mi főuraink ősi termeiben. A legstilszerűbb Madách-muzeum ez, melynek őre és levéltárnoka a költő fia: Aladár.

Az irodalom buvárait ő mindig magyar vendégszeretettel fogadta, és szivesen bocsát itt rendelkezésükre mindent vizsgálódásaikhoz. Engem azzal is támogatott, hogy a legapróbb részletekig elkisért nyomozásomban és a saját gyermek- s ifjukori emlékeinek elbeszélésével az iratok holt betűibe eleven életet lehelt. Különösen becsesek azon emlékei, melyek atyjának életmódjára és munkálkodására vonatkoznak azon időszakban, midőn a költő házassága már fölbomlott volt (1854-től a költő haláláig 1864-ig). Ha a költőt magát nevezem saját élettörténete legfőbb tanujának: akkor fiát Aladárt a második fő tanunak kell mondanom. Madách Imre barátja: Szontagh Pál főrendiházi tag, a legkisebb részletekre is kiterjedő erős emlékező tehetségével s kérdéseimre adott szives válaszaival sok világosságot árasztott a költő egész életpályájára az ifjúkori szerelmektől kezdve egész a költő haláláig.

Sok jellemző adalékot köszönhetek Rudnay Józsefné Veres Szilárda ő nagyságának, az Országos nőképző-egylet elnökének, kinek serdülő leánykori emlékei közt Madách Imre igen jelentős helyet foglal el, és ki a költészet iránti finom fogékonyságával nem egy vonását a költő egyéniségének meglepő fényben tudta föltűntetni. - Lónyai Albert volt főispán pedig Madách egyetemi éveiről egész sereg érdekes följegyzést volt szíves rendelkezésemre bocsájtani. (1844-1846.) Különösen említendő még a helybeli evangélikus lelkész, Henrici, ez az elmés, eredeti ember, ki Madách környezetéhez tartozván, nagyon be volt avatva a költő házassági drámájának részleteibe. A kutatás érdekében tett utazgatásaimról, valamint a hölgy-tanúkról, kik Madách életében szerepeltek, vagy arról fölvilágosítást adni tudnak, a maga helyén fogok megemlékezni.

De Aladár barátom nemcsak emlékeivel és útmutatásaival, hanem gyakran önkénytelenűl egész lényével magyarázta nekem Madách Imre egyéniségét. Hogy az ő barátsága nekem mily becses önnönmagáért, s a vele való szellemi kapcsolatomat mily jelentősnek tekintem saját gondolkozásom fejlődését illetőleg, arról itt szólanom nem illik, mert nem derítene fényt kijelölt tárgyamra. Ámde lehetetlen szóba nem hoznom a vele való társalgásnak azt a varázsát, mely engem egyszerre csak atyjára gondolni késztetett. Aladár nem örökölte atyjának drámai tehetségét, de maga is bensőséges lirai költő, mindenek fölött pedig mélyen szemlélődő elme, s a mystikus bölcselmi tanoknak egyik legnagyobb ismerője hazánkban. De ez legkevésbbé sem gátolja őt gazdasági tevékenységében, melylyel öröklött birtokát értékben megkétszerezte. Ha őt látom családi boldogságának körében, függetlenségének öntudatával, derüs philosophiájával, egyéniségének biztos összhangjával, melyet egyensúlyában nyugtalan becsvágy és szereplési viszketeg meg nem zavarhat: akkor képzeletemben alakot ölt az az időszak is, midőn Madách Imre egész lelkével családi idylljének örömeibe merült el. Ki tudta akkor, hogy mi lakik e nagy emberben; ki értette őt még legjobb barátai közül is? Érezték a rokonszenves varázst, melyet mély bensősége árasztott; sejtették elméjének fensőbbségét, tisztelték nemes férfiasságát, szerették mint tréfakedvelő házigazdát: de lelkének legértékesebb elemét föl nem fogták. Csak valami hallgatagságot tapasztaltak olykor rajta, valami elmerülést, merev egy irányba tekintést (minőt Aladárnál is gyakran észlelek), valami nagy zárkózottságot, a mit hidegségnek is mondottak: ennyi az egész, a mit nagyságából megértettek.