Asztaltáncoltatás,

spiritizmus, szellemidézés

"Csesztvére is eljutott az asztaltáncoltatás divatja.

Madách Imre először kíváncsiságból próbálta

meg, tudnivágyó ösztönből. Egy nyári estén átjöttek

Maithényi Pálék, ott vacsorázott Matolcsy is, vacsora

után aztán nekiültek. A két gyerek már aludt. A kísérletre

Imre szobájában választottak ki egy kerek

asztalt, körben éppen reáfért egymás mellett tíz tenyér.

Maithényiék egyszerűen kíváncsiak voltak, Matolcsy

már eleve lenézően megmosolyogta az egészet,

Imre a tudományos érdeklődés arcával intézkedett és

rendelkezett, Erzsi azonban olyan boldog és izgatott

volt, hogy sikoltozni szeretett volna.

Ott ültek feszült figyelemmel, a szomszédos kisujjak oldala

izgékonyan és idegesítően összeért.

— Koncentráljátok a gondolatokat — vezényelt

Imre — , mindenki erősen arra gondoljon, hogy az

ismeretlen erő jelentkezzék.

— Ah— sikoltott fel Erzsi — , én érzem, esküszöm,

hogy én érzem, ez valami fluidum, esküszöm.

Ültek, mereven maguk elé bámultak, kicsit félszegen,

lámpalázasan. A szobában csak a falióra ketyegése hallatszott.

És ime: ezt nem lehetett észre nem venni, az asztal csakugyan

és valóságosan megmozdult. Mintha valaki meglökte volna.

Pedig nem lökte meg senki. Erzsi visszafojtotta újabb sikolyát,

Imre pedig feltette az első kérdést. Belekérdezett a

levegőbe:

— Mikor kapja vissza szabadságát Magyarország?

Aztán elkezdte lassan, egyenletes tempóban mondani az ábécét.

A há betűnél megmoccant az asztal.

Matolcsy azonnal feljegyezte a betűt. Újabb ábécé.

Az er betűnél asztalmozdulás. Újabb ábécé: cé betű.

Megint ábécé, az asztal végig nem mozdult meg. Mind

a három betűre meredtek. Erzsi felkiáltott:

— Harc! Hiszen ez világos! Csak harccal kapja

vissza a szabadságot az ország. Hát nem bámulatos?

Ez olyan érdekes, hogy én mindjárt elájulok. Gyorsan,

gyorsan kérdezz még valamit.

— Nem, szólt Maithényi Janka — , most én

kérdezek. Fiam lesz-e, vagy lányom?

Kezdték az ábécé lassú felmondását megint.

Olykor zavar támadt, mert kétséges volt, hogy

megmozdult-e az asztal, vagy képzelődtek. Végül négy betű

jött ki egymás után: irkk.

— Ikrek — kiáltott Maithényi Pál — , no kulyateremtette!

Nevettek, ámultak, csodálkoztak. így kérdezgették a túlvilágot

éjfél után egy óráig. Erzsi még akkor

is erőszakolta, hogy még, még, de Matolcsy, aki minden reggel

félnégykor kelt, majd hogy el nem ájult már az álmosságtól.

Másnap, mint az új kártyajátékot gyakorlók,

elkezdték vacsora után megint.

Játszották harmadnap is, negyednap is, mindennap.

Ismerősök, rokonok is jöttek részint csodát látni

és résztvenni, részint a maguk szeánszainak bámulatos csodáit

elmondani. Hetekig tartott a láz, amíg kissé alábbhagyott.

De a viták nem lettek kevésbbé hevesek. Volt, aki azt mondta,

hogy sült szamárság az egész. Viszont volt, aki vakon hitt benne

és életét már az asztal feleleteihez igazította, mint ahogy

vénasszonyok rendezik be dolgaikat aszerint, hogy mit álmodtak.

Egy augusztusi napon Veres Gyuláék jöttek el Szarvasgedéről.

Maithényiék nem jöttek át, az asszonyt alig pár nap választotta el

új gyermeke születésétől. De jött helyettük más vendég, hívatlan,

véletlen: Hanzély Feri. Az a Hanzély Feri, Imre régi cimborája,

akit Erzsi ki nem állhatott. Nem is igen járt a házhoz, de most

mégis benézett, mert ahogy a falun keresztülment, lesántult a lova.

Imre igen nyájasan üdvözölte, Erzsi tartózkodóan.

De ő nem vette tudomásul a tartózkodást. Jókedvű, bókoló természetű,

virágos beszédű gavallér volt és a köszönés után már így kezdte:

— Mondjad már, Imre, mivel éteted ezt a menyecskét,

hogy ilyen remek arcszíne van? Istenuccse,

még az a piros rózsa is elszégyelheti magát mellette.

Csuda jó dolga is van az ilyen házasembernek.

-— Miért nem házasodol meg magad is?

— Mert akit érdemes volna elvenni, azt tik, háza

sok, már mind elszedtétek a szegény ember orra elől.

Sebaj no, leiszom magam bánatomban, ha adsz egy

pohár jóféle pálinkát.

Tele lett a ház hangossággal, tulipiros életerővel,

harsogó tréfával. Erzsi eleinte húzkodta az orrát és

vonakodott nevetni a Hanzély Feri mókáin.

De lassanként megadta magát.

Mégis csak kibuggyant belőle a nevetés.

— Menjen, bolond.

Ottmarasztották vacsorára is. Nem nagyon kérette magát,

kivált miután látta, hogy Veres Gyuláék

mindenképpen itt vacsoráznak. Igen kedélyesen telt

a vacsora, régóta nem nevettek annyit Csesztvén. Pedig

nem mondott valami roppant sziporkázó szellemességeket

a fiatalember. De ő maga volt olyan leigázhatatlanul jókedvű,

annyira teli az élet lobogó egészségével, hogy aki ránézett,

annak vele kellett nevetnie. És szívesen is nevettek vele.

Természetesen szó került az: asztaltáncoltatásra

is. Imre egy darabig hallgatta a beszélgetést, maga

nem szólt bele. Hanzély Feri tudományos felfogása

ez volt az egész dologról:

— Ha ilyen menyecske megfogja, hogy az ördögbe

ne táncolna jókedvében az az asztal?

Imre a házigazda udvarias mosolyával felelt a

gáláns tréfára, aztán két ujja közt szakállas állát

kezdte dörzsölgetni. így szokott tenni,

ha gondolkodva kifejtett valamit.

— Ezt kéne éppen tudni, hogy az asztal azért

táncol-e, mert megfogják. Vagy pedig nem mi táncoltatjuk,

hanem valami túlvilági erő. Sokat gondolkoztam rajta és

arra az eredményre jutottam, amire mindig jutok,

ha valami nagy dolgon sokat gondolkozom: nem tudom.

Mert hallgassátok csak meg, hogyan gondoltam én végig

az egészet. Egyszer azt a kérdést adtuk itt fel az asztalnak,

hogy visszajön-e Kossuth Lajos. Kezdtük mondani az ábécét.

Valamennyiünk eszében a Kossuth-név forgott, igen természetesnek

találom, hogy mikor a betűk felsorolása közben a K-betűhöz értünk,

önkéntelen mozdulat származott a tenyerünkben.

Az asztal megmozdult. Megvolt az első betű.

Mondtuk az ábécét megint. Kijött az o-betű.

Szerintem véletlenül, vagy azért, mert még mindig

a Kossuth-névre gondoltunk. De már volt két betűnk együtt,

már valamennyiünk képzelőtehetsége azt fürkészte,

hogy a „Ko“ szótag után mi fog következni.

Vájjon mikor jön vissza Kossuth? Ko . . . ko .. . rán,

mondja az egyik fantázia. Ko . . . ko . .. korunkban,

mondja a másik. S mialatt kiki tenyerét tartja az asztalon,

természetes várakozással várja, vájjon az ő találgatásának lesz-e igaza.

Nem csal senki, a legjobb hiszemmel történik,

hogy mikor az r-betűhöz érünk, az asztalt mozogni érezzük.

Most már három betű van: „Kor“ . A kombináció már szűkebb.

Mindenki töri a fejét, mi fog ebből kisülni. Mindenkinek az

agyában a Kossuth neve mellett ottvan egészen közel

a viddini menekülés, az emigráció, a korona. Kivált nekünk,

akiknek a korona a Bónis Samu révén még inkább eszünkbe jut,

mint másnak. Nem is vesszük észre, hogy a kitalálás,

sőt úgy mondhatnám, hogy a charade-fejtés izgalmában

magunk csináljuk a választ, anélkül, hogy tudnók -

így felelte nekünk az asztal azt. hogy „korona".

Mire mi szentül hisszük, hogy Kossuth lesz a király.

Veres Gyula igen figyelmesen hallgatta a fejtegetést.

Eszes ember volt, gyorsan követte.

— Ez a magyarázat meggyőző és nekem igen tetszik.

Szóval te azt mondod, hogy az asztal nem a túlvilágról beszél,

hanem mibelőlünk.

— Ezt mondanám, úgy van, ha nem volnának más kétségeim.

Én semmi másról annyit nem gondolkozom,

mint emberről és lélekről. Hogy van bennünk valami,

ami a test halálával nem halhat meg, az bizonyos.

Ez tehát továbbél. De ha egy más szférában él is tovább,

azt nem tagadhatja meg akkor sem, hogy valaha ember volt.

Tehát közössége van velünk.

Tehát akkor bizonyára akadhat valami mód arra,

hogy érintkezzék az, ami a holt ember lelkében

s az élő ember lelkében közös. Hátha ez a gyermekesnek

látszó asztaltáncoltatás ez a mód? Senkinek sincs joga tagadni.

Állítani sincsen joga senkinek, míg nem bizonyít.

Ha tehát engem megkérdeztek,

vájjon hiszek-e az asztaltáncoltatásban,

én a kérdésre nem tudok felelni.

Azt sem mondhatom, hogy hiszek, azt sem, hogy nem hiszek.

Egyről meg vagyok győződve:

hogy a lélek él, millió és millió megholt ember lelke

örökkön él és fog élni örökkön. Mindig és mindenütt.

Itt is, ebben a szobában, körülöttünk. Ha a kezemet felemelem,

mégsem metszem át őket, mert nem térben élnek és nem időben.

Igen nehezen tudnám kifejezni, amit egész világosan érzek:

valami olyan érzetem van erről, hogy valami. . . hogy valami meg

van szorozva önmagával. . . Nem, nem, ez csak hasonlít hozzá,

nem tudom kifejezni, de higgyétek el, hogy én világosan érzem és tudom.

— Mit érzel és mit tudsz világosan? — kérdezte Hanzély Feri.

— Az örök lelket. A végtelenséget.

Hanzély udvariasan hallgatott. Magában mértéktelen rajongónak

gondolta a házigazdát. Rágyújtott egy szivarra,

a dohánymonopólium zsarnokságáról kezdett beszélni,

a szó elterelődött. Imre felállt, járkált ide-oda, egyszer csak nem volt sehol.

Így szokta, ha vendégek voltak is: Erzsire bízta őket,

maga pedig visszavonult. Leült íróasztalához,

elővette jegyzeteit, rakosgatta őket, hozzájuk jegyezgetett.

Ezek voltak napi életének legkellemesebb, legmeghittebb perce.