SPIRITIZMUS

Magyarországon sokan foglalkoznak a lélekidézéssel. Magam is részt vettem harminc vagy negyven ilyen ülésen. Megtörtént, hogy a lelkek neveket is irtak: Napoleon, Zrinyi, Mátyás, Wesselényi, Deák és más ismert nevü jelesek. Minden név más irás. Ki az egyiket ismerte, ki a másikat. Valaki megszólal a társaságban:

- Géza, kérj te is irást!

Az apámat kérdeztem, hogy jelentkezhetik-e?

- Igen.

- Ha igen, akkor kérem, hogy irja le a nevét.

A médium (egy tizenkét éves bájos leányka) felém forditja az arcát és azt kérdi, hogy mi volt az apám neve?

Megmondom.

A médium keze a szokott ideges remegéssel leirja:

Czigler Sándor.

A társaság kérdő tekintettel néz rám. Én csak a papirosra mélázva felelem:

- Apám, ez nem a te irásod.

A médium keze ujra a papiroson. Mások a betük, más a végzővonal, de a betük nem az én apám gömbölyü erős betüi és az alávonás sem az apámé.

- Apám, - mondom ujra, - te nem irtad soha cz-vel a nevedet.

A médium harmadszor is leirja a nevet ekképpen:

Zigler.

- Nem az, - mondom. - Az apám Zieglernek irta a nevét. Az irása meg olyan volt, hogy senkiéhez sem hasonlitott.

A médium ekkor pénzre tette az ujját. Szent János apostol óhajt szólani. Az apostol azt mondta:

- Aki hitetlen, annak a lelkek sohasem adnak bizonyitékot.

És ezzel vége szakadt az ülésnek.

Ezévi ujév napjától kezdve mikor először vettem részt a lélekidézők összejövetelein (1894), sohasem volt szó arról, hogy én hivő vagyok-e vagy sem. Mert én kevésbeszédü ember vagyok és ha kérdések támadtak is a lelkemben, elhallgattam. Inkább akartam szemlélő lenni, mint feszegető.

A lelkek az első üléstől kezdve mindenkor azt mondták, hogy ismerik a gondolatainkat. De az én gondolatban való kételkedéseimen sohasem ütköztek meg.

A hit, az ő létezésükben való komoly hit, ez kell, - mindig mondották. S ha olykor csak a kétségtelenül hivőknek akartak nyilatkozni, engem mindig megneveztek, hogy jelen lehetek. A többi ilyenkor más szobába vonult s a lelkek feleleteit titokban tartottuk. Igy volt ez például akkor is, mikor én arra kértem őket, hogy Béla király névtelen jegyzőjére vonatkozólag gyujtsanak világositást. Felelet:

- Elcsapott barát volt.

És megmondták a nevét is:

- Innocent.

Ez a név nem egyez egyetlen névvel sem azok közül, akiket a történetbuvárok kideritgettek.

A lelkek szólottak minden nyelven, amit a társaság értett. Kaptunk latin, angol, francia, német és olasz feleleteket. Egyszer azonban Tóth Béla is eljött az idéző ülésre. És törökül kérdezett. Erre nemcsak hogy a török lelkek nem jelentkeztek, hanem másfélék sem. A társaságnak az volt a véleménye, hogy Tóth Béla kételkedő.

Azokon az üléseken, amiken én résztvettem, soha semmi bizonyosságot nem hallottam a lelkektől. Jeladás, vagy jelenés nem történt, csak homályos vagy kétértelmü feleletek, többnyire gyermekesek, néha meg gorombák; - ennyi volt az egész.

És én mégsem nevetem a spiritizmust.

Annyi kiváló elméjü ember hisz benne, hogy azt kell gondolnom, csak én nem voltam eléggé szerencsés. Amiket olvasok és hallok, azok gondolkodóba ejtenek. Nem szólok sem Amerikáról, sem Angliáról, ahol már milliók foglalkoznak az elhunyt lelkekkel való társalgással. Közelebb van, köztünk él a Vay család. Egy Vay báróné élő hangon kap tőlük feleleteket s meg is jelennek neki. Aztán itt él közöttünk az európai nevü Zipernovszky mérnök. Ez is médium nélkül érintkezik velök. Egy betükkel ellátott asztalkán adnak neki feleleteket, annélkül, hogy pénzt kellene betütől betühöz tologatnia. Sajnálom, de egyiket sem ismerem.

Ha igaz, nagy valami. Egyetlen szó, amely bizonyosság a másvilágról, nagyobb esemény lenne a világ minden eddigi eseményénél; összeforgatná az egész világot: a fegyverek lehullanának és az általános testvériség alapján uj társadalmi rend keletkeznék.

De a lelkek titkolózók.

*

Három kérdés a T. lelkekhez.^[3]

Magyarországon lehet immáron egynehány ezer idéző. Akadnak oly szerencsések, hogy feleleteket kapnak a másvilágról. Én csak három kérdésre vágytam választ. De ezt a három kérdést is csak gondolatban mertem mindig fölvetni s nem kaptam csak az elsőre egy homályos és tökéletlen kis feleletet. Ezt a feleletet pedig nem kisebb személyiség irta, mint Tóvölgyi Titusz, a lelkek leghitelesebb tolmácsa.

I.
Első kérdés.

A szenvedés kérdése.

Hogy miért szenved az ember a Földön?

Az ember megnyugodhat azon, hogy nem tudja, honnan jött, hol van és hova megyen. Jó: födje az Isten fátyola ezeket a titkokat. De mikor az ember azt látja, hogy sirással kezdődik és sirással végződik; hogy az egész élete szakadatlan láncolata a szenvedéseknek, akkor a miért? felkiált az égre a legvallásosabb lélekből is.

A lelkek azt diktálják a spiritiszta hiveknek, hogy a szenvedés egy előbbi életnek a büntetése s hogy a lélek vagy maga vállalkozik arra, hogy megtestesüljön a Földön vagy pedig kényszeritik rá a szellemvilágban uralkodó hatalmak. Azonban azt is mondják, hogy némelyek első életet élnek itten, ide pattant szikrák az Örökkévalóból, a lelkek szerint a világ e központi öntudatos villamtelepéből. Hát ezek nem mennek-e át a fogzás gyötrelmein, a gyermekbetegségek hosszu sorozatán s a minden emberi szenvedéssel telt életen? Hát még ha olyan családban születnek, amelyik nyomorog, vagy ahol bottal nevelik a gyermekeket? Hát ha háborús időt, inséges esztendőt, járványokat élnek át, vagy olyan szerencsétlenségek történnek velök, amilyenek a mentőegyesületek naplóiban bőven olvashatók?

De beszéljünk csak azokról, akik már egy előbbi életben rászolgáltak arra, hogy egy másik élet átélésével bünhödjenek. Elképzelhető-e, hogy akiket Néró szurokba csavartatva meggyujtatott, Atilla legázolt, a tatár, török rabbá hurcolt, a háború megnyomoritott, megvakitott, azok mind rászolgáltak ezekre az iszonyu kinokra a büneikkel s hogy akkor azt a százezer koldust és százezer halottat Isten az ő igazságának táblájára irta? Ki olvasta Amerikának a történetében az El-Doradó idejét? Ki olvasta a spanyol inkvizició dolgait? Báthori Erzsébet pöriratát? Boszorkány kivégzéseket? Az eperjesi Caraffa vallatásait? meg a lisszaboni földrengést, amely egy napon hatvanezer lelket adott vissza a mennynek, s tán ugyanannyi árvát meg koldust hagyott itt a földön.

Hol itt az abszolut Jóság és Igazság! - ezt kérdezi a remegő sziv, mikor ezeket hallva, olvasva és látva az égre tekint.

Én nem vagyok istentagadó. A világot alkotásnak tartom és nem véletlenségnek. Csak ha a másvilágról jönnek olyan állitások, amik az emberi elme próbakövén arany helyett réznek látszanak, az állitások mellé bizonyitékot, világositást kivánunk, hogy lelkünk meg ne zavarodjék.

Mert a reinkarnáció tanáról azok, akik eddig az isteni dolgokra tanitottak bennünket, semmit sem tudnak. Ez a tanitás a Swedenborgianusok felekezetét kivéve minden vallásban uj és nem földi emberek állitása lévén hitelesebbnek mutatkozik minden más tanitásnál.

A mi értelmünk nem fogadhatja el buta mozdulatlansággal a szenvedéseknek ezt a magyarázatát. Akaratlanul is fölvetődik a kérdés bennünk, hogy megegyezik-e az Igazság fogalmával? Megegyezik-e az, hogy életünk egy vagy több előbbi életnek a büntetése lévén, azokat az elkövetett bünöket, a szenvedéseink okát ne ismerjük?

Kitüzhetjük-e a javulást életcélul magunk elé, ha nem tudjuk, hogy miért és miben kell megjavulnunk? Tovább fonhatjuk-e vagy kijavithatjuk-e a legfőbb hatalom által rossznak itélt fonalat, ha nem tudjuk, hogy hol és mikor hibáztuk el? Tovább rakhatja e a kőmives azt az épületet, ha az alját hibásnak mondották, a tetejét meg nem tudja milyen legyen, mert a tervezetet nem ismeri?

Ha nyomoréknak születtem s nem tudom, miért kell mindenki utálatát s egy mindeneknél nagyobb keservet hordoznom, vihetem-e a keresztemet béketüréssel, mikor az öntudatom azt mondja:

- Ártatlanul vagy erre a büntetésre kárhoztatva!

Nem. A szenvedés magyarázata ahogyan a lelkek adták, Isten ellen lázit. A lelkeknek kötelességük megnyugtató világosságot adni hozzá, mert az nem lehet a céljuk, hogy az ember az Istent félreismerje és rossznak tartsa.

II.
Második kérdés.

A velünk beszélő lelkek szerint: a hit a siron tul való boldogulásnak az alapja. A vallás mindegy, csak hinni kell. A spiritisztának ezeken felül azt is kell hinnie, hogy valódi másvilági lelkek beszélnek vele, különben minden hozzájok való közeledés sikertelen.

Hát mi a hit?

Isten ajándéka, magyarázza a vallás, amelyet egynapos koromban fölvettem, és amelynek tanitásait ennélfogva legjobban ismerem.

És igy magyarázza tovább:

- Istentől belénk öntött erény, mely által igaznak tartjuk mindazt, amit a patriarkák, próféták, Jézus és az apostolok tanitottak, valamint azokat is, amiket Isten az anyaszentegyháza által nyilvánit nekünk, hogy elhigyjük.

Hát ha a hit Isten ajándéka, akkor ha hiszek, nem érdemem, csak szerencsém. Ha nem hiszek, nem bünöm, csak szerencsétlenségem. Eszerint a római egyháznak az a kijelentése, hogy „A hit az üdvösségre elkerülhetetlenül szükséges” - Istentől származhatik.

Egyik igaz lehet. Mindakettő nem. Az egyház csak a hitet nevezi ajándéknak; sem az életet, sem a napot, sem a kenyeret nem, semmit se, ami általános javunk, csak a hitet. Ezzel azt mondja, hogy a hit nem általános ajándéka Istennek: akinek van, örvendjen, mert övé a mennyek országa; akinek nincsen, az már itt e földön tudhatja, mi sors vár rá a harangozás után.

Ha az ember elgondolkozik ezen a tanitáson, olyannak látja eléje állitva az örök Igazságot, mint valami agyában is aggott öregurat, aki a gyermekeknek ajándékot osztogat. Mosdott a gyerek? Többet kap. Nem mosdott? Semmit se kap.

És az Örök Jóság fogalma? Meg tudjuk-e vele egyeztetni, hogy a hivésre való képesség nem velünk születik, mint az érzékek, a szerelem, a jóság, hanem külön kapjuk, mint valami kalapbetétet, hogy annak idején méltón üdvözölhessük az ajándékozót.

Az egyház talán maga is belátja, hogy földszaga van ennek a dogmának.

Magamentségére a szentirás szavaira mutat: „Aki hisz, üdvözül, aki nem hiszen, elkárhozik”.

Rettenetes kijelentés. Krisztus mondta. És az egyház minden dogmái fölé odajegyzi, ezzel kezdi meg minden tanitását.

Dehát ha a hit nem tőlem származik, követelhető-e akkor tőlem? Rajtam mulik, ha nem hivén, elkárhozom? Az én érdemem, ha bejutok az üdvösségbe?

Azonban gondolkozzunk az egyház feje nélkül. Mondjuk, hogy a hit az én akaratomban hordozott magva a jónak, s az üdvözülésre való érdemeknek. Mondjuk, hogy a hit valamely mástól eredő felfogásnak, nézetnek vagy állitásnak az elfogadása, igaznak tartása.

Hogy én valakinek a felfogását, nézetét vagy állilását elfogadjam, arra vagy az kell, hogy mindez az én felfogásommal valamiképpen kapcsolódjék, és a gondolkozásomba beleilleszthető legyen, vagy az, hogy az ő felfogását az enyimnél tökéletesebbnek tartsam, s mondjon, amit akar, igent bólintsak rá.

Az első esetben az érdemeim mérlegelésénél belehull a sulytányérba, hogyan nevelt az otthonom, az élet, az iskola és hogy összehoz-e a véletlen annak a valakinek a szavával, akinek az én lelkemben visszhangot kell keltenie.

A második eset szintén nem az én érdememből juttat hithez és nem az én bünömből választ el tőle, ha el nem fogadom. Ez már tisztán az agy gyengeségének a kérdése, tehát testi dolog. Mert ha az értelmem sötét, a fénybogarat is napnak tiszteli. Hapedig világos: nincs szüksége minden kék-zöld sugárnak az elfogadására.

Hát akinek az értelme úgy alakult, hogy semmit sem fogad be, csak azért, mert valaki mondja?

A mi felfogásunk elvégre is ugy fejlődik, mint a tenger korállja. Mindennap épiti az öt érzékünk s mindennap irányitja a gondolkozásunk hullámjátéka.

Hogy melyik ágak lesznek a legizmosabbak, s jobbra vagy balra irányulnak-e avagy egyenesen az ég felé, azt mi magunk meghatározni nem tudjuk.

Nincs az a szent, akiből rablógyilkos ne lehetett volna, ha a nevelése arra formálja a karakterét. S nincs az az akasztófára való, aki szent ne volna, ha az életfája arravaló talajban, arravaló éghajlat alatt fejlődik.

Vakhitről ne is beszéljünk.

Ha a világ minden elköltözött jó lelke ide sereglik az iróasztalomhoz és azt mondja, hogy csak akkor üdvözülhetek, ha elhiszem, hogy nem tintával irok, hanem tokaji borral, el kell kárhoznom.

Minél gyermekebb az ember, annál inkább hajlandó mindent elhinni. Minél érettebb elméjü, annál inkább meglatol, megvizsgál mindent, mielőtt elfogadná.

A gyermekember, meg a gyermekértelmü népség, - egy. Ezek elhisznek minden mesét. Az érett elméjü sokaság azonban logikai alapot kiván minden állitásnak.

A világ rendjében értelem uralkodik. Értelem a semmiből nem származhatik. A világ tehát alkotás: valami intelligens teremtő erőnek a kifejezése.

Ez hit. De matematika is egyuttal. Nem érdem.

Ádámnak az Isten megtiltotta, hogy egyék az almából. Ádámék ettek. Isten emmiatt szenvedéses életre és halálra itélte az emberiséget.

Ez is hit, ezt elhinni. Érdemnek miért nagyobb érdem, mint amaz, nem birom megérteni.

Az ember agya olyan, mint a fotografáló masina. Ami képet fölvesznek beléje az érzékeny lemezek, azokból áll a tudása. Ha gonoszság a környezete, lelkében a gonoszság képei gyülnek össze, akarata gonosz, tudása gonosz, világnézete fekete. Hogyan váljék ebből olyan ember, mint abból, akit szentek és angyalok környeznek?

Mondjátok neki, hogy higyjen!

Dehát kinek is higyjen az ember. Jézusnak? Buddhának?

Jézus azt mondja: Van Isten: szeressétek! Mert az ember útja a mennyei üdvösség.

Buddha azt mondja: Lehet, hogy van Isten. Ha van, halandó az is. Az ember célja a nirvána.

És mind a kettő azt mondja, hogy ő az igazság.

Hát a lelkek, mikor tanácsért folyamodnak hozzájuk, mit mondanak a vallásokról?

Azt mondják: Egyik vallás sem maga az igazság, de valamennyi az igazság közelében foglal helyet. Mindegy, akármelyik vallásnak a hive az ember, csak higgye, amit a vallás tanit.

De ime Gotámó Buddha azt tanitja, hogy nem kell hit az üdvösségre. Gotámó Buddhának 450 millió a hive, Jézusnak csak 240 millió. Hát ha a Buddha többsége azt hiszi, hogy nem kell hit, ha az ő hitük maga a hitetlenség, mit tanácsolnak őnekik a lelkek?

De nekünk semmi közünk Buddhához. A mi hitünk a római hit. El kell fogadnunk, amit az diktál.

Mármost, ha ráhatározom magamat, hogy ezentul hinni fogom, amit eddig nem hittem, hivő vagyok-e? Érdemes vagyok-e az örök jutalomra?

Nem. A lelkemen erőszakot nem tehetek. A 2-szer 2 nem hat, ha azt mondom is, hogy minden értelmemet áldozatul teszem le az Ur oltárára.

Hiába áltatom magamat, hiába szuggerálom magamnak azt a számot, amit a tekintély állitott elém vagy ellene mondok, vagy csak megőrült agygyal fogadom el.

Hát miért mondjátok mégis ti velünk érintkező jó lelkek, hogy higyjünk? Mért ösztönöztök erre, mikor a hit ajándék, s a maga akaratából az ember nem juthat hozzá.

III.
Harmadik kérdés.

Allan Kardec francia lélekidéző 1019 kérdésre kapott a lelkektől feleletet.

Egyet se hihetek el belőle, mert nem ismertem őt, s nem voltam tanuja annak, hogy a feleleteket csakugyan a lelkek adták. De azért azt se mondom, hogy a könyv hazugság, mert erre sincsenek bizonyitékaim. Olvasom sok gyönyörüséggel és lehetségesnek tartom minden állitását.

Sőt én még az ujratestesülés pontjaira sem mondom, hogy lehetetlen állitások, pedig annál a spiritiszták is faképnél hagyták. Azt mondták rá:

- Ha az ember halála után visszaszülethetik a földre, akkor az ember a saját fiának lehet ujra gyermeke, a nagyanya meg az unokájának unokája, vagy éppen a felesége, és igy az ember legszebb érzelmei és legszentebb földi kapcsolatai a másvilágon összekuszálódnak.

A lelkek azóta kipótolták a Kardec filozofiájából hiányzó láncszemet. Azt mondták:

- Az ujra testesülés sohasem történhetik a halál után hamarosan, hanem csak évszázadok mulva.

Hát mondom, én mindezt lehetőnek tartom s ha betütudatlan paraszt volnék, és valaki elolvasná nekem ezt a filozofiát, hát akár esküt állanék reá, hogy szent igaz.

De még nagyobb üresség az, amit én ebben a filozofiában látok és amire a t. lelkektől sem kaptam eddig feleletet: az a kérdés, hogy a lelkek, miért állanak velünk szóba?

Mert vagy ugy rendelte a természet törvényeinek alkotója, hogy az ember a másvilág felől homályban maradjon s ekkor tilalom ellen való vétség az ő jelentkezésük, bűn, ha egyes élőknek a holtak világáról pletykálnak. Vagy pedig: ugy rendelte a Mindenek-Ura, hogy valamennyien részesüljünk a titkok megismerésében s ekkor meg az a bűn, hogy nyilvános kijelentéseket és bizonyitékokat nem adnak.

S hogyan magyarázzuk meg azt, hogy az éhező, nyomorgó, tüzbenégő, vad állattól megtámadott vagy brutalitásoknak kitett gyermek kiáltására, sikoltására az elhunyt anya nem siet segitségül, ellenben szivesen megjelenik tea után a szalonban és ott az ugynevezett hivőknek butort tologat, asztalt emelget, dodonáz, csenget, muzsikál, gipszbe nyomja a talpát s másefféle mutatványok előadásában fáradozik.

S ha csak közönséges lelkek tennék ezt! De csupa kiváló értelmü elhaltja az emberiségnek: Homér, Sekszpir, Juliusz Cézár, Kant, Petőfi, Hugó Viktor, Kossuth Lajos, a szentek fényes légiója, az apostolok, evangelisták, pápák, királyok, bölcsek és más életükben mind komoly emberek.

A lét rejtelmeit vizsgáló elmének nem tartanak fáklyát. A történelem bonyodalmait nem segitik tisztázni. A gyógyithatatlan betegségekre nem adnak receptet. Az ártatlanul elitéltek láncát nem oldják le. Az emberi nyomor enyhitésére nincs szavuk: a koporsónál a kétségbeesetteket nem vigasztalják... hanem mikor egy csoport hivő összegyül valahol, akkor készségesen emelgetik az asztalt, gitároznak, irnak, foszforeszkálnak és leleplezik a másvilág térképét és államtitkait.

*

Én ismételve mondom, nem vonom kétségbe, hogy a velünk érintkező lelkek léteznek, mert mindent lehetőnek tartok, aminek a lehetetlen volta bebizonyitva nincsen.

Csak erre a három kérdésre szeretnék feleletet.

Tóvölgyi Titusz felelete.^[4]

Habár az intézett három kérdés nem emberhez, de lelkekhez intézett három kérdés, és habár én nem pusztán lélek, de ember is vagyok, kinek (a spiritualizmus tana szerint) lelke van, engedtessék meg nekem, hogy a spiritualizmusnak és a spiritizmusnak teljes meggyőződésből hive, a kihivóval szemben sorompóba állhassak. Ugy sem jelezte Gárdonyi tisztán, hogy három kérdését azokhoz a lelkekhez intézi-e, kik testi börtöneikből megszabadulva már a tulvilági szabadságot élvezik vagy hogy elfogadja az oly lélek válaszát is, ki még földi börtönét magán hordva a vezeklés nehéz munkájával küszködik.

Én tehát, a lelkem sugallatát követve, sorompóba szállok, habár a viaskodást olyan ellenféllel veszem is föl, kit a kapacitás fegyverével meggyőzni bajos, mert arról a tárgyról, melynek ellenségévé (habár kiméletes ellenségévé) szegődött, fogalma sincs; annyi azonban bizonyos, hogy egyedül nem áll s hogy a spiritiszták az ily koncepcióju ellenségeknek egy valóságos tengerével vannak körülvéve.

(Aki világosságot kér, azt ellenségnek nevezik a lelkek?)

Ellenségünk, de nem meggyőződésből, csak föltevésből és pedig abból a föltevésből, hogy amit állitunk, nem lehet igaz, bizonyitékaink pedig elfogadhatatlanok. Kritizálnak, nevetnek, egy kissé bolondoknak tartanak, kik a szemfényvesztésnek fölülünk, mert nincs ahhoz való eszünk, hogy a valóság megcáfolhatatlan tényeit ne szemfényvesztésszámba vegyük.

Amit egyébként az ugynevezett „séance”-okról állitani méltóztatnak, azok nagyrészét aláirom én is, mert annyi csalást, amennyi itt felmerül, talán még az oláh cigányok közt se lehet tapasztalni. Igaz, hogy Magyarországon még a kezdet kezdetén állunk s oly médiumok, kik hiteles, megcáfolhatatlan tényeket bizonyithatnának, még nem igen fejlődhettek, azért annyi a médium, ahány kisérletező család, amely mindenikének jut egy Árpádja, Mátyás királya, Ovidiusa, Rákócija vagy Kossuthja stb. ami a spiritualizmust könnyen megfoghatólag, nevetség tárgyává teszi.

A spiritualizmus tana nem is abból áll, hogy lelket idézzünk és asztalt táncoltassunk, hanem abból a minden eddiginél szentebb morálból, melyet magában rejt, és amely morál támogatására szolgálnak a szellemi jelenségek, de koránt sem arra, hogy velünk pletykázzanak s földi dolgaink avagy jövőnk jó vagy bal sikereink fátylait lebegtessék.

Dehát térjünk a dologra! Mi is az első kérdés?

I.
Az „első kérdés” a szenvedés kérdése.

Hogy miért szenved az ember e földön?

Azért, hogy a pillanatonkint meg nem jelenő boldogság angyalának csókját izlelve a boldogság után vágyjon.

(Tehát, hogy  a  b o l d o g s á g  u t á n  v á g y j é k. A juhász jut eszembe, aki azért veri a kutyáját, hogy az örüljön, - amikor elereszti. A lelkek életfilozofiája eszerint egyez a juhászéval, csak éppen hogy ők poetikusan fejezik ki magukat.)

Csak hogy az a boldogság az üdvösségből csak kóstoló és nem található föl e földön. Legyen az a test gyarlóságaihoz és állati ösztöneihez kötött lélek örökös vágya, epedése; hajtsa, kergesse, fusson utána keresztül tüskön-bokron, hullajtson verejtéket, érezze az utak tövisbokrainak szurását, mint szomjuság gyötörje a vágy elérhetni a forrást, mely az élet sivatagának és szenvedéseinek határánál, pázsitos gyep puha bársonyával, hűs, harmatos szellők virágillatos ujjainak lágy simogatásával reá várakozik; de amely forrás elérésének dija: „Ne tedd felebarátodnak, amit nem kivánsz tenmagadnak”.

Ez a föld a lelki tökélyesbülés és tisztulás állomása; a lélek fejlődésének kertje, melegágya, amely elkezdve a geologiától a pszikologiáig, az élet variációinak valamennyi fázisán mint ugyanannyi szürőn és retortán keresztül vezettetik, hogy mire emberré lesz, amennyire lehetséges, méltóan foglalhassa el ezt a helyet. Ezen a helyen folytatja tisztulását a szenvedések és megpróbáltatások zsarátnokain keresztül. Tudjon különbséget érezni a jó és rossz között s mint a küzdelmeknek tapasztalatok által megedzett, kipróbált harcosa, fölhasználható legyen ott, ahol reá szükség leend.

(De ha a lélek Istentől pattant ki, miből tisztul? Minek azt mosnia a szenvedésnek, ami olyan tiszta helyről jön, hogy makula nem lehet benne? A csecsemő lelke a fogfájástól meg a hascsikarástól fejlődik? Aki látott difteritiszben napokig fuldokló gyermeket, nem fogadhatja el, hogy a lélek fejlődése ilyen „meleg-ágyban” kezdődjék, mint ez a mi földünk. Ki mondja meg, mi a  j ó  és mi a  r o s s z? A tökéletesség szine előtt sem  j ó, sem  r o s s z  nem lehet. Cikkemben kifejtettem, hogyha jó vagyok a körülmények nevelték belém az erkölcsi jó fogalmát és igy nem érdemem. Ha pedig  r o s s z  vagyok, épp ebből az okból nem bűnöm. A lelkiismeret belém nevelt bizonytalon szinü világosság. A legerkölcsösebb pápua is nyugodt lélekkel főzi meg az ellensége combját, nem tiltakozik ellene a lelkiismerete. Viszont elég olyan erkölcstelen európai ember lehet, aki nem üti agyon a legyet se, mert a lelkiismerete azt mondja: nem szabad szenvedést okoznom még az állatnak se!)

Hogy pedig a tökélyesbülés és tisztulás e földi kohójában az örökkévalósághoz mérten egy rövid emberi élet kevés, az felfogható. Hogy az emberré levés fázisától az emberileg lehetséges tökély fázisáig hány inkarnáció válik szükségessé? Az előre meghatározva nincs. Nem az ujjamból szoptam ezeket. A spiritualizmus tudomány. A dolgok bővebb magyarázatába itt nem bocsátkozhatom. Ajánlom olvasásra az Akszakow, Hellenbach, Du Prel, Friese, Devis, Zöllner, Vallace, Brofferio stb. tényekre hivatkozó spiritiszta tudósok munkáit.

Száz csepp keserüség, egy csepp boldogság: az emberi életben ez a normális állapot; ebben megnyugodni, szociális bölcsesség.

(Én nem kérek az ilyen italból. Sem az ilyen bölcsességből.)

Mert egyedül megnyugvás az az ir, mely a szenvedést könnyebben elviselhetővé teszi. A megnyugvás, mely a vergődést, tépelődést, rángatózást, az önkinzás e szereit kizárva a szenvedésnek méregfogát kiveszi, s a lélek beleilleszkedvén az ő helyzetébe, nem hánykolódik, nem feszeng, sőt kényelmet is élvezhet.

(Ha ezt az egri minorita orvos magyarázná a tornácon rája várakozó fogfájósoknak, vajjon nem azt felelnék-e rá:

- Hiszen igaz, tisztelendő uram, de azért csak tessék kihuzni ezt a rossz csontot.

Tessék elmenni a kórházba, mikor operálnak és tessék megmagyarázni a szenvedésben való megnyugvást az orditva szenvedő betegeknek!)

Hogy valaki mily családba születik bele? Kérdés, először él-e, mint ember? Avagy jutalomból vagy büntetésből van-e reinkarnálva?

(Az a Szapáry, aki az ekét huzta, bizonyára jutalmul kapta a reinkarnálódást. A királyi családba beleszületett lelkek kétségtelenül a legnagyobb jutalmat nyerik az ujra testesülés által. Mit mond erre a világtörténelem? A felrobbantott cár? A gégerákban meghalt német császár? A mexicói Habsburg? Az elevenen elégett Habsburg-leány? Orth János? Rudolf?)

Az első élet olyan, mint a sorozás, kire ahogy a sor jut. Hogy aztán mily további élet vár reá, avagy mily életre teszi magát méltóvá? Az sok mindenféle hatástól függ s azok szerint itélkeznek felette.

Háborus idő! járvány! szerencsétlenség! Ezek rendkivüli állapotok. A háboru az emberi szabad akarat cselekménye, a földi élet összeütközéseinek folyása és nem felsőbb akarat gyümölcse. Ezzel tehát számoljanak le az emberek. Többnyire a járványok is egészségtani tünemények.

(Ezernyi ezer özvegy és árva: az indiai pestis után ne kérdezzétek sirva az Istent, hiszen csak  e g é s z s é g ü g y i  t ü n e m é n y n e k  vagytok az áldozatai!)

Európa és Amerika előbbre haladt emberisége ma már a járványokat is képes lokalizálni, tud nekik parancsolni. Már Japán is Európa nyomdokain jár. Miért nem tud ott járni China, India, Persia, és a többi! Nyitva van előttük az út. És ha vajjon a haladás nem lenne előmozditva olykor magasabb helyről intézett kényszereszközökkel, ha olykor nem fordulnának elő viharok, melyek az emberiséget tespedéséből kimennydörgik, lethargiájából felrázzák, nem ott volnánk-e mi is, ahol a világ többi elmaradott népei vannak? És a járvány okozta halál inkább az élve maradottak erejének fölzaklatására, mint a meghaltak büntetésére szolgál, mert a halál egyáltalán nem büntetés.

(Erre vonatkozólag jó lenne azokat a lelkeket megkérdezni, akiket Caraffa kerékbe töretett, elevenen megnyuzatott és akiket nyársba huztak.)

Ha a halál büntetés, akkor a börtönből való szabadulás is az, amit pedig ugyebár, nem tartunk annak? És ha a halál késő öregsége előtt éri el az embert, akit elér, annak a számára amnesztia.

Egyes szerencsétlenségek ha előfordulnak? Tessék utána nézni, többnyire az emberi saját okozat kifolyásai, vigyázatlanságának következményei avagy ovatosságának hiányaiból erednek; és ha nem erednének? Megszünnék az emberi elővigyázat és óvatosság más szóval: megszünnék az emberi éberség.

(A gályákra hurcolt református papok, akiknek vaskörtét nyomtak a szájokba, hogy ne orditsanak és akik vagy megőrültek vagy meghaltak e vérlázitó kegyetlenségek következtében, mindenesetre óvatosabbak lehettek volna! Ez a budapesti villamos közlekedés áldozatainak különösen megnyugtató magyarázat.)

Az alkotás be tud számolni minden ténynyel, de az emberek mig egyrészt lusták gondolkozni felette, másrészt követeléseikkel annyira mennének, hogy Isten vigyázzon helyettük mindenre és Isten végezzen helyettük mindent.

(Azt senki se kivánja, hiszen már az eddigiekből lehet érteni, hogy mindre szenvedés kivánatos, mert tisztit.)

Istennek csak egy kis hajlandóságot kellene mutatnia erre s az emberek követeléseit kielégiteni még isteni hatalma sem lenne képes.

Mi a Néró kegyetlenségeit, Atilla elgázoló hadjáratát, török tatár általi rabláncrafüzetést, kinzást, Báthori Erzsébeteket és Caraffákat illeti? Isten az embernek szabad akaratot adott s habár történnek olykor csodák az életben, hogy valaki az ő büneinek elkövetésében föl lesz tartóztatva, az a csoda egy-egy momentán megvillanása az Ur pallosának, mint a villámütés, de általában véve kiki a maga cselekedeteiért felelős; és ha az Ur az ő cselekedetében, mikor rosszat akar elkövetni, minden embert föltartóztatna? Mi lenne a szabadakaratból, mi érdeme lenne a jó cselekedetnek ha ki lenne zárva, lehetetlenné téve a rossz?

(De nem arról van ám szó, hogy Néró a maga cselekedeteiért felelős, hanem hogy a t. lelkek, akik akrobatamutatványokat készséggel végeznek a jól megvacsorázott idézők lelki épülésére, azokat a szurokfáklyába csavart vagy tigrisek elé taszitott ártatlanokat nem védelmezik meg. Képzelje el akárki, hogy ő ott van a cirkuszban, és vele szemben az éhségben tomboló vadállat s feleljen helyettem a spiritiszta elméletnek, hogy megnyugszik-e benne?)

A gonoszak büntetéséről éppen ugy nem feledkezik meg az ég, mint az ártatlanul szenvedők kárpótlásáról; és ha beigazolódott gonoszságot még a földön is megbüntetik s a nemes és jóra törekvés még itt is megtalálja az elismerést? Hogyne találná meg ott, ahol Isten a büntető és jutalmazó!?

(Nem kivánom senki megbüntetését, csakhogy engemet ne bántson! Mit használ az aradi tizenhárom vértanunak meg ezek családjainak, hogy Haynaut az égben megbüntetik?)

Hanem aki mindent az ő földi szemüvegén át vesz vizsgálat alá s az élet határát, büntetést és jutalmazást a sirnál befejezettnek állitja...

(Semmit sem állitottam, csak kérdeztem.)

...Az előtt természetes, hogy igazság nincs, mert bizony az az igazság, melyet e földön az emberek szolgáltatnak, igen sok kivánni valót hagy maga után. Aki tehát a másvilágban nem hisz, aki a lélek halhatatlanságát tagadja,

(Tagadni annyit tesz, mint valónak ismert valamit nem valónak állitani. A lélek halhatatlanságát én lehetőnek tartom, valóban nem ismerem. Ez nem tagadás, hanem felfogás.)

...az befejezetlen félmunkát lát maga előtt, amely éppen ott szakad meg, ahol logice legkivánatosabb lenne a folytatása, ahol következnie kellene mindannak, mi e földön nem nyert befejezést.

Nos hát a spiritualizmus tana, mely ma már mint komoly tudomány nagy elmék és tudósok által müveltetik, égi megnyilatkozások segélyével éppen e logikának nyomán halad s oly bizonyitékokkal rendelkezik már is, melyek megcáfolhatatlanul igazolják: hogy az alkotás nem céltalan és nem öntudatlan félmunka; hogy Isten nem sztrájkoló munkás, ki az ő dolgát középen abba hagyja; és hogyha véges is az emberi ész; ha megvan is a szem és földhatár; ha tekintetünk nem is lát tovább a sirnál: a mindenség azért véghetetlen és rendszerbe foglalt, amely rendszerben félbeszakitás nincs, de van egy cél, amely felé az atomok világa irányitva van és törekedik.

(Még eddig egy szikra égi megnyilatkozást sem láttam az elmondottakban. Az égi megnyilatkozásnak kétségbevonhatatlan igazság gyanánt kell hozzánk érkeznie. Nem szabad rezet mutatnia arany helyett. Hát hol vannak azok a bizonyitékok? Hiszen az emberiség évezrek óta várja! Milyen kegyetlen Ön, Tóvölgyi úr, hogy nem adja elő azokat a bizonyitékokat.)

És hogy javulhatunk-e, ha a javulás föltételeit nem ismerjük? Dehogy nem ismerjük! Még a legromlottabb ember is ismeri! Az ember lelkiismeretének oly finom az érzéke, hogy amint egyszer öntudatra ébredtünk, az már vibrál, az már mozog, de vibrálását, mozgását nagyon sok tekintetben kényelmetlennek tartjuk és nem akarjuk észrevenni; de mikor már késő, mikor már föl van lázadva ellenünk és gyötrelmünkké válik? bezzeg észrevesszük. Ám tessék észrevenni előbb. Tessék csak megfigyelni vibrálását, mozgását, tessék csak hozzá folyamodni valamely cselekedetnek az elkövetése előtt s annak oly finom érzéki nüánszai vannak, hogy korrekt feleletet fog adni mindenre. De ne tessék elnémitani vagy föl sem venni tanácsát, mert annyi bizonyos, hogy a terrorizmus előtt, amig a dolog végsőre nem kerül, meglapul.

(A lelkiismeret kérdésére már feleltem.)

II.
Második kérdés: „Mi a hit?”

Ugy hiszem, ezzel a kérdéssel kurtábban végezhetünk.

A hit a meggyőződés extraktuma.

Hinni csak azt tudom, amit a meggyőződésem bizonyosra vesz és sugall. E nélkül minden hitvallás alakoskodás és hamis. Ha valaminek a bizonyosságáról vagy alaposságáról meggyőződve nem vagyok? A hatalom és erőszak rám eröltetheti ugyan, hogy valljam, de nem erőltetheti rám, hogy higyjem; valamint ha a hitet a meggyőződés tette bennem erőssé, a hatalom és erőszak rám eröltetheti, hogy tagadjam, de nem eröltetheti, hogy ne higyjem?

(Hiszen én majdnem szóról szóra ugyanezt állitom.)

Hogy a kath. anyaszentegyház mit tart és mit nyilvánit? Az ő dolga. De hogy hiszem-e? Az enyém. Nem tartok azzal az iskolásgyerekkel, ki a katekéta kérdésére: „Mint kell hinni a keresztény katholikusnak, hogy üdvözüljön?” ahelyett, hogy azt mondta volna: „A keresztény katholikusnak, hogy üdvözüljön hinnie kell, amit a keresztény katholikus anyaszentegyház elébe ad, akár irva legyenek azok, akár nem”. E helyett tévedésből avagy zavarból azt felelte: „akár igazak legyenek azok, akár nem”.

A spiritualizmus tana senkitől sem követeli a meggyőződés nélküli hitet, sőt ellenkezően, a theozofizmus abban különbözik, hogy tényekkel igyekszik előállni, a hitetlenséget tényekkel igyekszik meggyőzni, tehát a hitet meggyőződés alapjára akarja építeni.

(Dehát hol? mikor? hogyan? Hiszen éppen ezt várom.)

Spiritualizmus és anyaszentegyház, spiritualizmus és vallás csak annyiban rokonok, hogy Istent hisznek, de más tekintetben teljesen eltérnek egymástól. A spiritualizmus tana szerint a vallás csak forma és egy becsületes jólelkü mohamedán, ariánus, vagy baptista sat. okvetlenül kedvesebb Isten előtt, mint egy erkölcstelen, rosszlelkü katholikus és viszont. Imádja Istenét, ki mily formában akarja, csak a bünök szennyétől igyekezzék megóvni lelke tisztaságát.

A hitetlenség nem bün, hanem a rossz cselekedet, az bün. Ki minden igyekezetének dacára sem képes Isten létezéséről meggyőződni? Ezzel még nem árt senkinek, de ha hitetlensége a bünök örvényébe sodorja? Azzal már árt és meg is fogja találni a büntetését.

(A hitre vonatkozó fejezet ellen az első válaszban ellen mond ennek. Hogy érhet büntetés, ha a hit nem tőlem függ?)

A hit egy amulet, egy paizs a bünök ellen, még a legtudósabb emberre nézve is, mert a hit ellenszere a bünnek, melynek elkövetésére ezernyi csáb által lesz megkisértve az emberi gyarlóság.

(Nem állitottam az ellenkezőjét, csak az egyház szavával mondtam, hogy  a  h i t  I s t e n  a j á n d é k a.)

Az erős hit erőssé, ellentálló képessé teszi a lelket is, az erkölcstelenség minden járványával szemben. Erőssé teszi a türelemben, a kitartásban, a szeretetben, gyengévé a gyülöletben: mert ha Istentől saját vétkeinek megbocsátását kérheti, arra gondol: hogy az ellene vétkezőknek megbocsátani ő is hivatva van.

A hit tehát nem kötelező váltó, melynek értékét, ha nem hiszek végre hajtják rajtam, hanem óvó palladium, egy oly társaságnak a részvénye, mely akkor ér legtöbbet, ha egészen tiszta és nincs ráirva semmi s amely társaság tagjainak igazolványát is képezheti. S habár a mennyország kapuján át be lehet jutni enélkül is, jobban be lehet jutni ezzel, mert tisztábban megőrizhetem a lelkemet védpajzsa alatt, mintha az életnek mindenféle szenynyel és megpróbáltatásaival vegyült küzdelmi közepett meztelen lélekkel harcolok.

A hit tehát nem nélkülözhetetlen, de szükséges. Erőltetni nem lehet senkire, de aki meg tudja szerezni, tegye, mert élete vándorutján oly társat talál benne, ki megkisértései ugy tévelygései közepett erős támaszul és vezetőül fog szolgálni.

III.
Harmadik kérdés: „A lelkek megjelenését” illeti.

Hogy a reinkarnáció vagy az ujratestesülés mire való? arra az I. fejezetben felületesen feleltem. Annyira legalább megfeleltem, hogy fogalmat nyert róla az olvasó. Hogy alaposan megfeleljek?... Miért? Ki hiszi el? Hogy valakivel zenéről beszélhessek, pláne magasabb zenéről? Annak legkevesebb, de a kottát ismernie kell. A spiritizmus már a magasabb zenéhez tartozik. Ennek a megértéséhez és felfogásához egy kis beavatottság okvetlenül szükséges, arra pedig, ma még, az olvasó közönség sorai között aligha számithatunk. Maradjunk tehát ama kérdés megoldásánál:

Bün e a lelkekre nézve a megjelenés? Avagy a tetszésüktől függő szabadság? Avagy kötelesség?

Nos hát bünnek nem bün. Föltehető ugyan, hogy a bünös lelkek, kiknél hogy néhány bünnel több-e vagy kevesebb, nem jönne számitásba, megjelennének, ha bün lenne is, de semmi szin alatt nem jelennének meg a már Isten kegyelmét élvezett tiszta lelkek, pedig megjelennek az ilyenek is, sőt a hozzájuk intézett kérdésekre, egyik ugy, mint a másik Amerikában, Londonban, Párisban vagy Düsseldorfban egyenlően azt jelentették, hogy: az emberiség tájékoztatására megjelenésük nemcsak szabadságukban áll, de kötelesség.

Arra a kérdésre pedig: „Hogyan lehessen megmagyarázni, hogy az éhező, nyomorgó, tüzben égő, vad állattól megtámadott vagy brutalitásoknak kitett gyermek kiáltására az elhunyt anya nem siet segitségül, ellenben szivesen megjelen tea után a szalonokban s ott az ugynevezett hivőknek butort tologat, asztalt emelget” stb. ezt felelem:

Nagy tévedésben méltóztatnak lenni a lelkek megjelenésének lehetősége és célja felől. Először is a lelkek nem földi lények, hogy földi dolgokba avatkozzanak, sőt minden földi beavatkozásuk meg van tiltva.

(Az előbb méltóztatott mondani, hogy megjelenésük Amerikában, Londonban, Párisban stb.  k ö t e l e s s é g.)

Ugyan mi lenne akkor, ha a lelkek az embert minden veszedelemtől megoltalmaznák, ki félne akkor a veszedelemtől? Ki vigyázna akkor magára?

(Tehát az égő házban elrekedt gyermekek segitségére azért nem sietnek a lelkek, hogy vigyázzanak magukra!)

Hány ugornék ki juxból az ablakon, vagy bele a Dunába, vagy bujnék az oroszlánketrecébe? sat. Aztán meg ez a földi veszedelem az égiek előtt nem is olyan nagy veszedelem ám;

(Az akasztani vitt embernek ez a magyarázat jó vigasztalás lehet.)

...legnagyobb lenne a halálos, az pedig a földi szeretettet az égiek karja közé vezetné. Ha szabad lenne a szüléknek beavatkozniok, még inkább biztatnák a gyermekeket: Ugorjál csak fiam a Dunába. Ugorjál csak! Ne félj semmit. Itt vagyok én és a karjaimmal foglak föl.

Hogy pedig a szalonokban asztalt tologatni megjelennek? Igen is, ahol médium van, s ahol ehhez a megjelenéshez a médiumból erőt merithetnek, megjelenésük tehát nem attól függ, hogy hol a gyerek, hanem, hogy hol a médium?

(A szerencsétlenségeknél eszerint ezután nem azt kell kiáltanunk, hogy:

- S e g i t s é g!

Hanem azt, hogy:

- M é d i u m!  H o l  a  m é d i u m!)

Egyébként nem is mindenütt vannak ám ott, ahol ott lenni állitatnak, s noha igaz, hogy a kisérletezőkkel olykor, sőt leggyakrabban alantas lelkek üzik játékukat s jelentkeznek Homér, Shakspir, Julius Cézár és Hugó Viktor helyett, de még igazabb, hogy olykor semmi lelkek nem jelentkeznek. De hogy erről most bővebben irjak, azt hiszem nem kivánja tőlem senki, sőt a nagy többség már zugolódik is, hogy ennyire igénybe vettem a türelmét. De mint igaz és buzgó spiritiszta, kinek hite meggyőződésen alapul, és akár szidnak, gunyolnak, nevetnek, halálra itélnek, még is hiszek; nem tehettem, hogy föl ne vegyem Gárdonyi Géza által a spiritizmusnak odadobott keztyüt s ne válaszoljak, - bár nem hozzám intézett kérdéseire, - legjobb meggyőződésem szerint.

(Mindenesetre hálára vagyok kötelezve a válaszért. Mert ha a föltett három kérdésre nem is felelnek meg, de nyilvánvalóvá teszik, hogy a filozofia mennyi világosságot kapott az égben élő lelkektől. Tóvölgyi a legtudósabb magyar spiritiszta. Ismeri az egész szellem-literaturát. Ám szolgáljon az asztaltáncoltatók lelki üdvösségére, okulására, amit ő a lelkek tolmácsaképpen az én három kérdésemre válaszolt. És a ti felvilágositásotokra is fiaim.)