SÁRKÖZI GYÖRGY

ANGYALOK HARCA

PÉLDA A BODZABOKORRÓL

Győztes életem kivirágzó bodzaágai szertecsapódtak,
Dús ernyővel, édes illatozással
Szédítik a szédülni vágyót, takarják a takaródzni akarókat.

Törzsök-szivemből immár nemcsak kósza venyigék hajtanak ki -
Megnőttem s dalolva kitárultam,
Éltem, szenvedtem: fekete gyümölcsöm nem tudom többé eltagadni.

Kifelé az első ifjuságból, hős nyarak felé lombosodva,
Siratom néha sok elveszett virágom,
De mélyebb boldogság vigasztal: nem lettem Júdás bodzabokra!

Azé vagyok, aki szeret, elfedezem, aki hozzám huzódik,
Aki hisz bennem meggyógyítom,
És bűvös körömből ellököm a bogáncs-szavak hazudozóit.

Vegyetek: a tiétek vagyok, törjetek ágamból kalitkát,
A hosszú télben is az én szavam szól.
Amíg a rabmadár elzokogja élet-halál egy füttybe férő titkát.

BELÜLRŐL

Hiába borul az éj, a fátyolos özvegy, fölémbe,
Bennem ezer lidérc él s örök a világosság.

A sötét templomok hiába roskadnak össze,
Bennem az orgonák zúgása még egyre fénylik,

S ha elszáradnak az erdők végig a világon,
Akkor is körülleng engem illatuk édessége.

Mert nékem több föld s több táj az ismerősöm,
Mint mennyit gőzösökkel beutazhat ember,

A világok bennem több szabállyal forognak,
Mint ahogy a tornyok nagy távcsövei előtt, az ürben.

Énbennem él s fészkel az Ismeretlen
S ragyogó szárnyaival lelkem csapkodja szünetlen,

Énbennem robajjal zuhog a Vágyak vizesése
S a Képzelet tűzvésze soha ki nem alszik.

FÖLFELÉ

Nézd, kedves, mint százemlőjű Diána áll dús dagadással
Az almafa s ágai rogynak a sárga gyümölcsök terhe alatt;
Pelyhes tavasszal itt szédültünk tejes virágok lágy özönében
És most a sörényes nyár ringatja elénk kincseinek buja árját.

Roppan az ág, fáradt s leejti nehéz gyümölcsét. Koppan a földön
Az alma. De a tudós agyában szörnyű dübörgést vert a csekély nesz
Régi időben. Gátak szakadtak és a gondolat vad rohanással
Keresett törvényt s diadallal akadt azután a titokra.

Nem így mélázunk mi már, nem ily gravitációnak
Kemény szabályát fontolgatjuk eszünknek biztos serpenyőjén,
Okosságunk sötét ágyában szundikál most, szemeit lezárván,
S engedi, hogy szökött gyermekekként, bizonytalan utakon csavarogjunk.

Más vonzást érzünk, mely nem e földnek alacsony parancsa,
Más nehézkedésnek útját választja nehezülésünk:
Érzed? Felülről nyúl az erő értünk s rántana már magához,
Ezer fonál hálóz s ezer horognak érezzük kaparászó kapaszkodását.

Jaj! Elszakadunk a földtől, mint ágaikról levetett gyümölcsök,
Megsúlyosodtunk s mégis oly könnyen esünk, mint két levél,
Kiket a szél egymás mellett lebegtet, - tisztább levegő súrolását
Érezzük már, - tágult szemünkbe fehérebb fény világít.

Fölfelé zuhanunk! Kedves, ölelj, ne szédülj, nem röpülés ez!
Álmodban nem szálltál-e gyakran ily boldog eséssel?
Már nincs megállás, átfúrjuk a kék eget kigyúlt fejünkkel
És azon is túl, zúgó napok közt, zuhanunk örökké!

HEGYTETŐN

Ismeritek szeptember könnyű szelét, mely a szőke avarba
Lágy ujjakkal kotorász, (hisz kedvese aranyhaja az),
S fürge lábbal rugaszkodik a fák borzongó ormain által?

Vagy ismeritek a hold bizonytalan sugarát árnyékos éjben,
Mely porzó égi uton szalad s ugrál tornyok bádogtetején
S langyos csókjait egyidőben hullatja ezer folyam vizére?

Könnyebb, szabadabb s messzebbsuhanó vagyok én ezeknél
Fönn, e kősziklába fagyott s gőgösen égbezugó hegyen,
Fönn, e törpe bozót zöldjével koszorúzott büszke hegyormon.

Mintha nem is lennék, vagy mintha engem is, mint a tünő szivárványt
Csak pára s a nap sugara ringatna játszva a táj fölött
S ha mulnom kell, haló szinekkel lassan az ég kékjébe oszolnék...

Nemcsak most járok, lengek itt, hol a mennyboltot ujjammal elérném,
Álmaim, mint a sasok, kóvályganak örökkön errefelé,
Hol már jeges nyugalom csöndes fényében ragyognak a szirtek.

Szétnyilt szárnyával a madár lejjebb száll, lejjebb sodródnak a felhők,
Itten tiszta, finom levegő él, árva tengerként, egyedül,
Parttalan, hömpölygő tenger, s fölöttem ködlik és kéklik tiszta mélye.

Mily boldogság e lenge közelség, mily távol a boldogtalanság,
Mily távol sülyedt s kavarog, magas hegyem barna lába körül;
Mily boldogság e hamvas magasság, mily mélyen hagytam a bűnt magamtól!

Mintha valami ár sodorna, hullámkarokkal egyre előre,
Egyre sebesebben, fölcsapva s merülve, lágy oceán,
S egy ragyogó kapu fölnyilna előttem s a zengő viz rajta átzuhogna...

VÍZEN

Nyughatatlan fürtjeidnek zölddel kócos kékezüstjén
ringatózni ó, mi édes! Ó, mi édes lágy hajadnak
Zsenge fodrát, könnyű bodrát ujjaimmal hessegetni!

Nyugszik a lapát előttem és a csónak láthatatlan,
Vízalatti, csillapelyhű, árnyéktollu semmiszárnyon
Száll magától, mint a felhők hattyunépe fönn a szélben.

Hangtalan zenével zsong a loccsanó hullám fülembe,
Ama szél elsöpri némán még e lenge mormolást is
És a parton hallgatódzó nyurga fákat messze űzi,

S újakat sodor helyükbe; sárgakeblü dombokat vált
Lombszakállas, vén hegyekkel vagy mezők ölét lebbenti
S eltakarja s már tovább int tarka fátyolkeszkenője.

Elmuló partok között a víz remeg csak változatlan,
Széles ömléssel, fehéren, mint az ég tejútja, melynek
Fénye tiszta éjszakákon ujra gyúl a mély tükörben.

Bársony dajkaringatással visz magával és csitítva
Méla félálomba himbál és az életet kimossa
Elnehezülő szememből s csöndet önt süket fülembe...

...Hol vagyok? Mily csalfa tájék délibábja leng előttem
Ismeretlen ligetekben tűzgalambok szárnya rebben
És a víz arany hajában fénytündérek tündökölnek.

Elmerültem tán s halálos álom láttat ily csodásat?
Vagy kiúsztam a világból? Ó, arany habok zenéje,
Borzongatsz, mint érthetetlen, túlvilági cimbalomszó!

HOLDAS ÉJ

Mikor a föld fáradt gerincét éj vize öntözi már
S ázott szárnyával elsuhanva csapkod az éji madár
S a mély sötétség tengerében, mint nagy, lomha halak,
Lilás felhők úsznak vagy árnyak könnyü hinárja szalad:

Ráncos, sárga fejét kidugja az égi halász odafenn
S ezüst hálót merít a mélybe ezer ragyogó kötelen
S a surranó ködök között elhintve finom szövetét,
Zizegve, zsongva szertebomlik lassan a fényszövedék.

Fölgyult, világos éji óra, légy hasító kerekem,
Vagy légy fölém vitorla, szállni mélyvizü tengereken,
Hol holdsugár ver kék habok cimbalmán tompa zenét
S mint álomtáj, titkos szinekben csillan a messzi fenék.

Tán egy sziget, melynek bozótja köddel telt, fekete,
Föllebben ott zürös óceánból, rejtelmek szigete,
Egy percre tán, sötét köpenyben... és mire látni tanul
A földi szem kusza rengetegében, eltünik nyomtalanul.

Ó hány Atlantisz nyugszik a mélyben, hány szénszin palota,
Bennük hűvös hullám jár, loccsan nyugtalan ide-oda,
S nékünk örökre ismeretlen sarakban éji csirák
Bomolnak egyre s magvát szórja száz csodakelyhü virág.

Rövid a perc... az égi háló fénye sötétre fakul,
Foszlik s eloszlik - már a hajnal langyos harmata hull,
A zord tenger kihült medrében puszta a sárga föveny,
Titkoknak, elmerült csodáknak nincs itten nyoma sem.

TENGER-FANTÁZIA

Zajok, harangok, tenger zúgása dörömbölnek agyam falán -
Jobb lenne lenn, a mozdulatlan szivacsok közt pihenni.

Ott vizes szemű halakat néznék, hevernék lágy iszapban,
Utánakapnék néha-néha egy-egy aranyos villanásnak.

De még azt sem: csak elfeküdnék, mint valami édes ágyban
S a márvány csöndben halántékom egyforma ütemét figyelném...

Be jó lenne fölnézni innen, keresztül a nagy vízen,
Mint korallokból cifra csipkék, szövődnének fantáziáim.

Gondolnám: né, egy barna bárka borzolja a hullámok rendjét,
Barna bárkáról két sötét szem lenéz hozzám a mélybe.

Lenéz a mélybe két sötét szem, két fehér kar előrenyúlik,
Kevély fátyolát leereszti, fehér fényben úszik a tenger.

Két fehér kar előrenyúlik, csobban a zöld víz hangosan,
Mint angyal a paradicsomból, ereszkedik a hófehér test.

Nagy messziről, lassan lebegve, közeledik csodálatosan.
Az elbámult víz lágy rebbenéssel ereszti s záródik fölötte.

Száll a magasból, egyre nagyobb lesz, egyre fényesebb, egyre szebb.
Rezzennek a halak vakulva, fölnyílnak a tengeri rózsák!

Már majdnem itt van, már tisztán látom minden vonalát, minden báját.
Oly karcsú, mintha csak a tenger összeállott habja lenne.

Még egy perc és a mellemen lesz, két inda-karja átölel,
Meleg ölét fogom érezni, selyem testét testemen.

Ha álmodom, még egy pillantást borítson az álom-koporsó,
Meghalok, csak ez a tenger mostan rólam le ne zuhanjon!

MÁS HAZÁBA

Nem jó nékem e lomha, kialvó csillagon,
Hol sápadt zápor áztatja egyre szivem tüzét,
Hol álmosarcú ködökbe fullad
Lövellni vágyó fényességem.

Megkarmol minden szél mérges vadmacskaként,
Rámüt, mint durva dorong a halavány napsugár,
A levegő is kérges tenyérrel
Simítja lelkem pókszövetjét.

Nem jó nékem itt, oly hideg és oly komor
E fekete párás, mocsárba merült világ, -
Bukott angyalként, szárnyat konyítva
Borúsan járom pocsolyáit.

Ó, álmodom gyakran, hogy minden csak álom itt,
Hogy álom az álom és álom az ébrenlét,
S hogy igazi, boldog életemre
Egy más hazában ébredek egykor.

Túl a menny kéken boruló tengerén
Várnak reám ama szebb haza remegő partjai,
Ott fürdik hajlós aranyhabokban
Az öröm ragyogó leánya.

Pehely kezével egykor majd ő vezet
Árnyakként szállva derűs mezők fölött,
Átsüt rajtunk a fény és könnyű
Harmat füröszti homlokunkat.

Ő lesz árkangyalom, égi szerelmesem,
És amíg egymás karja között mulatunk,
Büszke magasságomból letekintek
Az elhagyott, sötét világra.

KÁNIKULA

Izzad a domb, a mezőknek sápadt giz-gaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt,
S most a fehér kavicsok közt gyík surran kanyarogva
S szárnyát nyitja honát vesztve a barna csibor.
Hontalan én is, apadt lélekkel, mint kicsi társam
Nyitnám szárnyaimat, messze repülni velük,
Ám köt az embersors, vak talpam alatt csikorogva
Jajdul a békakavics s fájva nyöszörgi: maradj!
Zsong a darázs is, ezerszinü pille evez körülöttem,
Pattan a szöcske, tücsök zengi: pihenj közibénk!
S hosszura nőtt vadzab s puha mézfüvek összehajolva
Súgnak: jöszte, merítsd lágy hüvösünkbe fejed.
Hadd hajolok hát, kis testvérek, alá Guliverként,
Rajta, kötözzenek át hajlós szálaitok!
Köztetek édes a rabság s mint a halál nyoszolyája.
Börtönöm alja is oly ringó, balzsamizű.
Föld, mélyebb a te himbálásod a dajka ölénél
És e nehéz nyugalom jobb, mint dajka teje,
Elnyujtózni sötét, dobogó sziveden gyönyörűbb, mint
Lyány érő kebelén kérni remegve helyet.
Hátha karomba lehetne a kedves is... így csak e száraz
Ág rajzolja elém bájainak vonalát,
Ám a halott vessző is mágusi pálca kezemben,
Halvány semmire fest angyaliszép elevent.
Itt érzem közelembe lebegni napos haja fodrát,
Itt csillannak arany fénnyel napszemei,
Hangja sötét csengőt itt ráz duruzsolva fülembe
...Vagy csak a távoli nyáj tompa kolompja remeg?
Vad sugarak, sugarak zuhatagja özönlik a rétre,
Forr a világ a tüzes zápor nyelve alatt,
Izzad a domb, a mezőknek sápadt giz-gaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt.

EGY ISTENI TORZÓHOZ

Istennő voltál egykor, néma, magányos, templomod márványoszlopai
Között legszebb oszlopként élted a régi időt, amikor még
Égnek emelt karral imádott a szép görög ifjú, nem térdreborulva, mint a mai,
Ott álltál a síma talapzaton, sárgás kőbe faragva,
Orcádon csöndes nagyság ült, a ruhádnak ráncain fönséges egyszerűség
S tágranyitott szemeid sok századon át álmodva merengtek
A kőfalakon túl, hol besütött aranyosan a hellaszi felhőtlen, derüs ég.

Aztán barbár fegyverek és az idő barbár buzogánya a fénylő oszlopokat
Széttörték s mint harcban esett királyok, levert koronával
S roppant derékkal hevertek előtted az egykori társak, akik között a dicső napokat
Töltötted boldog márványmosolyoddal s fagyos méze nem olvadt
Szépívű ajakadnak s nem buggyant a méla ökörszemeknek könnye elő,
Mikor annyi halottnak özvegye, égi királynő, magad is lezuhantál
A romlott kövek közé és romjaidat sötét ölére fogadta a kőtemető.

De nem halandó mása voltál, noha emberi kéz vésője csiszolt, faragott,
S födhetett ezer év pora és ezer év füve nőhetett ki fölötted,
Romolva is éltél és tört tagjaid nem voltak hitvány márvány darabok, -
A kései kor csákánya elé eleven, kéjes ragyogással
Tárult isteni tested, amelyre mint reggeli köd tapadott csak a lenge ruha,
Fej és kar nélkül is babonázott még maradék szépséged
S új templomod lett hitetlen időknek pogány kinccsel teli múzeuma.

Sok omladék, kusza lim-lom közt tán unva bolyong a közömbös látogató,
De ahol te állsz fájdalmas nyugalommal, döbbenve akad meg
Útjában s amíg elnéz, hittel érzi szivét terhesnek a tátogató,
Mert nemcsak egészben voltál isteni, minden ránca ruhádnak
S szép kebeled legkisebb árka vagy dombja is az, ami teljes, ép alakod,
S ha elomolsz ezer szilánkra, benne leszel egészen mind az ezerben:
Izzó ősnap a tested, melyben a csillagok szertegomolygó ősnépe lakott.

GENEZIS

...Az ürben már rezgett a tiszta fény
S nehéz ködökben úszott a sötétség.
S a mélységek fölé órjás, sötétkék
Drapériákat gördített az Úr.

A tenger új ezüstje villogott.
A földnek még habos volt barna melle,
S lombos fejét már kis fácska emelte
S a sárból ütköztek szagos füvek.

Sürgött-forgott a csillagmilliárd, -
A tágas égen helyüket keresték;
Két főcsillag a reggelt és az estét
Jelezte szemközt, - szétfoszlott a köd.

S a kék-ezüst tengerben gyors halak
Úsztak, bámulva dülledő szemekkel.
- Amint fordult az este és a reggel, -
S fölrebbentek az ékes szárnyasok.

S komor vadállatok nagy léptei
Döngették már az ismeretlen tájat.
Horkanva állt meg némely furcsa állat
S ormányt csóválva távol zajt figyelt

...És végre lomhán megmozdult a sár.
Isteni ujj kavar, gyúr, épít, formál
S kemény tagokba áll a könnyű por már.
Mezítelen ember emelkedik.

Bámész szemében még nincs értelem,
Csak lassan-lassan járja át a lélek,
A szája mozdul, örvendezve éled.
Ezer csodát csodál maga körül.

Ádámi sorsából még mit se sejt,
Hogy verejtéket hullat majd a rögre
S az eljövendő unokák örökre
Aratják a bogáncsot és tövist.

HALÁLFÁJA

Ha harsannak a fekete kürtök, én rohanok majd szédülve, szállva,
S elfogom a lágyszárnyú hangot a halál homályos erdejében,
Mint a pillangót gyermekségem napsütötte mezőin.

S körülnézek az ismeretlen, csöndtakarós, ködágyas erdőn:
Fölém lombok ketrece zárul, előttem vad bozót sötétlik
És mögöttem a feledésnek ágai leborulnak.

Némán állnak a terebély fák, meredek törzsük meg se reccsen,
Egy-egy levél hull csak le néha lassan a korhadó avarra,
Mint olvasón a csörrenő szem lehullik ájtatosan.

Innen már nincsen út semerre, se előre, se föl, se hátra,
Lábaim örökre megállnak, ereimben új nedvet érzek,
Karjaim a magasba nyúlnak valami égi parancsra.

Érzem, amint gyökerek kúsznak testemből a fekete földbe,
S ujjaim végén sűrű füstként bodrozódnak elő a lombok,
Ropogva, zúgva török az égre, ágaim szerteszaladnak,

S a néma társak közt hatalmas, sötét oszlopként állok meg én is,
Évezredek már nem zavarnak, az idő átlép nagy koronámon
S leveleim közt mozdulatlan, jeges csönd veri fészkét.

Új sarj a halál őserdejében, de kinek legmagasabb orma
Már a szférák zenéjét sejti s gyökeréig hatolni rejtett
Sugarat érez, gőgösen állok: a halál már örök élet.

A HULLÁMNÉZŐHÖZ

Ha állsz a magas parton s hozzád sóhajtva szól a sötétes hullám
És a vizek nyelvén mormol halk búcsúzót,
Fátyolos szemeid nyomon kísérik-e őt, testnélküli vándort,
Míg eltűnik ezüst mécses társai közt?

Nézd csak, hogy sarjad ki az egyik ölén remegve a másik,
Nézd csak, hogy múlik el mind egymás kebelén,
Köztük örökkön ott szárnyal a Halál árnyékhajója,
Köztük a nász is örök s nem fogy az új ivadék.

Képe a zord mulandóságnak, képe a múlhatatlanságnak
Lábad előtt a folyam, mely gyürüt ölt gyürübe,
S komoly játékát még akkor is űzi, nem unva, mikor mi
Már utasok leszünk ott, ama néma hajón.

Majd sok idő multán, ha megint itt állsz, a vén vízre merengve,
És levegő-szíveden átfúj az alkonyi szél,
S a szépunokák, ugrálva a sárga homokban s mitsem érezve, gyanítva
Átfutják öledet, honnan ükapjuk eredt,

Boldog mosollyal nézel utánuk s minden gondolatod lesz egy hasonlat:
"Létünk, mint a folyam, el nem apad sohasem,
S ha már nem léphetsz kétszer egyazon folyóba, megláthatod, halandó,
Új hullámban az ót, új ivadékban az őst."

Ó, de ne nézz tovább, lázas, ragyogó szem, ne siess a jövőbe,
Nemcsak a tér, az idő távola is feketít,
Elhal a fény az idők horizontján, minden sötéten elomlik
És üresen pereg a dőlt színházban a film.

Lesz egy utolsó éjszaka, a Szerelem máglyája sikoltva kialszik
S végsőt int a Halál Angyala szárnyaival.
S hol dolga nincs többé, elhagyja, veszett hajó kapitánya, a Földet
Ő is utolsónak s más csillagra röpül.

Ó, ne keresd akkor magadat, jajodat, - úgyis hiába bolyongnál,
Bús kert lesz a világ, eltemetett temető, -
Ama folyó még zajdul, tűnik és bomlik az éj színű hullám,
Példa marad, mikoron már példázni se kell.

A SZERETET HIMNUSZA

Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei között botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelű, szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén,
Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki egetfúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást!
Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
A hegyek közt mennykövek dübörögnek: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a kihült föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült ürbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!

OCEÁNOK GYÖNGYE

Búvár szememből óceánok gyöngye,
Mi visszacsillan:
Rátaláltam s többé nem eresztem.

Mint pásztorok csillaga boldog égen,
Fénylik örömben
S hí Istent látni bábeli népet.

Bánatban homálylik rejtőzködően
S felhők gyülvén,
Már-már siralmas záport fest színével.

A harag fekete korma eltakarja,
Ördögfiaknak
Akkor áll borpocsékló szüretje.

De nehéz éjéből szeretetre virrad,
Szép sugarával
Sokak szívére fonódik virágosan.

S tisztulva jótól-rossztól, nevezhetetlen
Lesz egyszerüsége,
Mint egykor kagyló méhén, alszik világos éjszakában.

Álma: szikrásan hinti földre-égre
Legmélyebb lángját,
S minden szívekből önfényét látja vissza.

BIZTATÓ

Bányász, ne féld a tárnák holdtalan, végtelen éjjelét,
Merítsd csákányod a mélység gyürtbőrű, ércideges husába,
Ne félj a rossztól, hisz fölötted ott világít őrző csillagod:
A Davy-lámpa.

Te is légy bátor, hintázó vizek hátán, halász,
Éjbe hajlik a föld, de mindent megtart jó vállán, nem dob le magáról,
A holdsugarak ezüstös horgain fönnakadva ficánkol a halnép,
Nehezül a háló.

Földművesem, ha a tarlón égi szitokként kopog a jég
S az Isten haragja elömlik az égi ponyván feketülve,
Sötét szobádban a jó meleg búbosnál ne remegj, - gabonád
Már benn van a csűrben.

S ki a szívtelen hegyeket mászod, sastollas bérci vadász,
Puskával a vállon, szívedben aggodalommal, a mágneses mélybe
Le nem zuhanhatsz: erősen markol, meg nem szédülve, a társad
Biztos kötéllel.

Végül te, költő, mikor ezer bányába leszállsz
Kitépni dalodnak csillámló ércét, mikor széthinted a hangod,
Mint a halászok tengere űzi hullámait, ölelni öt világrészt.
Mikor a zajból

Fölsajdul a vers, akár a fájdalom, a vas-boronás,
Szakítja lelked rögéből, akár vidám, nagy sasként száll a magasba,
Költő, minden veszélyben légy rettenthetetlen, mert téged az Isten
Szent ujja igazgat.

FIATALOKNAK

Mikor szemetek sötét barlangja megnyilt szemeimnek,
Mindegyikből egy-egy széphangú madár
Szárnyalt csöndes búgással tárt kalitka-szivembe.

S mikor az éjszaka erdejében szunnyadnak a madarak az alvó ágon,
S számról letépi a dalt a vadujjú szél,
Megszólalnak itt benn a ti hangjaitok s velem dalolnak.

Mindnyájan egyet énekelünk, mint a virágok egy napra nyílnak,
S mégis ezer színnel táplálja őket a föld,
Más-más zenével mindnyájan egyet énekelünk, igaz torokkal.

A mi dalunk mindenütt kinő a földből, mint a zizegő páfrány,
Fölserdül a fészkes lombokig s ébredve velünk
Zsolozsmáznak édes öcséink: az éjszaka erdejének madarai.

Szárnyalva ők fonják tovább a mi zenénket a vak magasban,
Ezüstös húrjainkat fölhúzzák a csillagokig
S a sötétség szárnya zendítve surolja a remegő hárfát.

S még a csillagok is, arany galambok beléturbékolnak muzsikánkba
S úgy összehangzik minden, mint szivárványban a szín,
Vagy mint idelenn a mi fiatal sziveinknek doboló dobogása.

ANGYALOK HARCA

Zivatarok közt élek én is, mint a bércek keserü keselyűi,
Kik sötét oduikból parazsas szemmel kifigyelnek
A zápor haragos dalaira,

Zivatarok közt élek én is, de nem az ég sűrű sírása
Zokog fülembe, - felhő lelkemből szakad egy végtelen, féktelen eső
És zúdul testem rossz falaira,

Felhő-lelkemből szakad egy végtelen eső és mossa, surolja
Testem csupa sár medrét, fehér vizével öntözi, oltja
Kéktűzű, hánytorgó mocsarát,

Öntözi, oltja, de a rossz szaporább, mint szakadó eső cseppje
S hiába árad a jó víze, föltartja fejét özönéből
A győzhetetlen, a bűn-Ararát.

Két ragyogó angyal birkózik itt benn, e komor zuhogásban.
Csapkodva harcos szárnnyal, az egyik csillag-fehéren
Fénylik, a másik pokol-feketén,

Két ragyogó angyal birkózik értem s nem vagyok egyiké sem,
Mert nem győzött még a menny angyala és diadalzenére
Nem hangolnak még a pokol fenekén,

Nem vagyok egyiké sem, de felhő-lelkemből szakad a végtelen eső
S zuhogó zenéje szép himnuszokkal buzdítja birokra,
Buzdítja zúgva az ég követét,

Ó, lánghúrú zápor, kioltod-e a rossz lidérceit valahára,
Hisz ahol te lobogsz, sötét mélyekben, mint ezer parazsas szem,
Ott soha sincsen éji sötét.

VIHARBAN

Boreas harsány harsonája harsog haragosan,
Égre tömjénzik a por,
Sustorgó himnuszát az erdő mennyig ostorozza.

Nincs nyugtom: én zúgok az erdőn ezer hang zavarában,
Az ágakban én török sivítva,
Porbólvaló, porrá omoltam s négy táj felé kavarognak fehér szikráim.

Fekete zászlók dagadnak magasan, tekerő szélben,
Köztük a száraz villám
Gyertyája rémlik, a folyók titokban zubognak, jeges morajjal.

Fázó madárrá lettem, kit fölvert a vész és nincs helye többé,
Szárnya felhőhöz dermed.
Lecsapva holtan csattan a vizek mozduló márványán.

Ó, feszülő, ezüst zápor, fakadj ki, emelj föl engem,
Békesség villogó zápora,
Meleg zivatar, támaszd föl, bontsd ki a mennynek ünneplő fényességét!

Oly könnyen, mint a füst, oly örvendve, mint az egyszerű ének,
Oly békén, mint a madár,
Szállnék a halvány szivárványok kapuin át a kitárt magasba.

HARMAT HULL A MEZŐRE...

Harmat hull a mezőre, könnyek közt nyílik a szép hajnalka,
Bús az én életem:
Ki nem csordult könny, el nem jajdult nyilalás.

Ha fölnézek a világos égre, azt hiszem, lelkem csupa béke
S egyszerre csak érzem:
Egemen éjszaka van még, sötét violás.

Ha vasárnap zendül a légben, azt hiszem bennem is él az Isten,
S rekedt kolomp szól:
Megölték, megcsufolták gyalázatos büneid,

S a virágok összecsukódnak, szirmuk csupa öreges ránc lesz;
Erősíts, égi harmat!
A remény fonnyadoz, s kelyhét bezárja a hit.

MÉLYBE GÖRNYED A FŰZFAÁG...

Mélybe görnyed a fűzfaág,
Magasra hág a sarki csillag, -
Homlokom lehajtom tenyerembe,
Égi pusztákon bujdosik lelkem.

Honnan vétettem: barna rög.
Hová török: fehér fényesség;
Két anyának vagyok kitettje,
Mostohám a föld s az ég sem édes.

Csillag fürdik a tóban alant,
Boldogtalan, mint én, halálig,
Csakhogy ő fönn született a fényben,
S a föld hűvös vizébe vágyik.

CSONKA TORONY ÉS SZÁRADÓ REPKÉNY

Csonka tornyok repkényének születtem,
Ég felé futni, de sohasem égig;
Nagy bánatok ősze lankaszt s rozsdaütött venyigéim
Sirató szelek egyre visszatépik...

Csonka torony és száradó repkény...
Minek is sarjadtam hát e bajos világra?
Minek is él, kit a föld vére megöl,
S ki az ég derengő délibábját meg sose találja?

Csonka torony: félbetört Jákob-lajtorja,
Tévedt angyalok, melyet sírva járnak, -
Szélmarta repkény: örök szomorúság,
Félbetört imája e tévedt világnak.

FÉNY ÉS SÖTÉTSÉG

Látlak hold, égi bárány, éj füvét lassan ellegelő,
Arany virágok közt szelíden, fönségesen haladni.

Fényességed fehér pihéi behavaznak borús szemeimbe,
De föl nem derítik: minden fény kialszik éji vizükben.

Mert mértföldes mélyben, egy másik világ fekete egében
Ott sétál a szemközti bárány, fekete gyapjas.

Ott sétál, szarvát lehajtva, csetlő, gyönge lábbal,
Sejtelmes sugárként fut át a két ürön távoli bégetése.

Ha volna, ki mellemre hajtja drága rokon fejét,
Meghallaná a hangot s lábamhoz bukna zokogva,

S könnyeinek kékes szikrái közül hiába tekintene
A fénylő magasba, - elébe állna a néma árnyék.

VARÁZSLÓ ROSSZ CSILLAGA

Az éj füstös kutyái osonnak fázva a dagadó dombokon
S már bűvös betükkel gyullad az égi talizmán, a sorsmutató,
Fekete mélységben száll elhagyottan,
Jó s balszerencsét sápadt javasarca hirdet.

Csillaggal szórt hegyes süvegben járulok én is a kétes csillagot
Kérdeni, varázsló pálcám tétova leng remegő vonásai közt,
Szultán lelkem kegyetlen vággyal
Rendeli fátylát vetni a testesülő jövendőt.

Ó, kígyó tanács, mely az idő titkos kamaráit meglopni küld,
Büntetlen nem maradhat a jósló sejtelem, az előre-emlékezés,
Lángpallosos angyal a tudás fájdalma
S kiűz ősi kedvem tág paradicsomából.

Ne kérdjétek: milyen baj-képet nyit fölibém a távoli könyv,
Zord pergamentjén könnyes szememmel mily ostoros végzetet olvasok,
Sárpalotám a nyomorúság
Lészen s munkáim újra idézik a régi Heraklest.

Vigasztalóm! Jőjj s borítsd szememre éjtollú, temető szárnyadat,
Holló daloddal ringass átal feledtető vizeden, kegyes,
Hűs karjaidat ha égre tárod,
Leszédül a vak hold, s rámlobban az égi Jeruzsálem!

SIRALOM

Boszorkánypillék és fekete sólymok
Rebbennek el ráró szárnyalással,
Mint keserű lelkek a kívánt halállal.

A hűvös égről megszalad a felhő,
Ördögszekér tapad a gyors szél hajába,
A jegenye is futna és leng-leng hiába.

Hát minden elhagy?... A sugarak másfele szállnak,
Magam maradtam az éjben, a súlyban,
Meg a mohos kő, melyre ráborultam.

Töltözve bűnnel és szomorúsággal
Magam hullok sötét árnyam fölébe.
Mit is vallhatnék a süket föld fülébe?

Mit mondhatnék a kőszívű kőnek?
Mit ismerhet bennem a kőalatti hangya?
Vigasz-e a szunyogok idegen hangja?

Nem akarom holt dolgok s fél-élők szerelmét,
Másnak a szíve kellene, másnak, -
Embernek: Krisztusnak vagy Barabásnak!

A nehezült kalász kalásszal hajlik,
Fejét társához hajtja a mén is;
Atyám, képmásodra teremtettél,
Bűn-e, ha képmásodról álmodom én is?

BOLDOGOK A SÍRÓK...

Dönts meg jégeső, rágj belém sáskahad,
Engem fölverni minden gaznak szabad:
Ki a szomorúság magjából nőtt erre a világra,
Meghal idő előtt, mint a fűzfának lehasadt ága.

Nem rendelt engem kévébe a sors,
Jeges lábával éretlen letipor.
Egy reggel mosdat meg harmat, egy este a késő nap fénye,
S temetőm lesz böngésző árvák s özvegyek köténye.

De fölmagasít majd, aki földre vert,
S betellik rajtam a mennyei terv,
Hogy kenyere legyek minden üres asztalnak,
S érezzem: boldogok a sírók, mert megvigasztaltatnak.

MUZSIKASZÓ

Cimbalom húrja, hegedű fája,
Tudtok-e zendülni egy vég-siratásra?
Vadgalamb brácsa, nagy medve brugó,
Sikongó, jajongó tárogató!

Nem tudom én mi fáj... hogy a gyertyacsutka
Fényt és árnyékot egyszerre gyujt a sutba...
Vagy, hogy amit a banda ránt,
Egynek hangzik s mégsem egy a cigány!

Csak cifrázd primás! magasból a mélybe!
Hiszen a bor is hol méreg, hol Isten vére, -
Ki tudja, hol az ég, fönt-e vagy lent?
Minden bitang végső perce szent!

Végső... de még élek! Verj bele cimbalmos!
Muzsika, fény, öröm!... ej, ez is unalmas...
Hallgass!... csiba!... fanyar a sárga bor...
Hajnalra kongatnak valahol...

Szóljon a kisbőgő egyedül... hallga!
Oltsuk el a gyertyát... arany az égalja...
Egyetlen fény kinn, egyetlen hang benn,
Egyetlen fájdalom békülő szivemben...

BÁTORODÓ BÁNATOS

Ragyog a kék menny hajlós dömöcki acélja,
Forgó fringia, aranyos, szikrás, -
De harmatosan s bús köddel ha föl-föltekintek,
Vörös felhők rozsdája emészti.

A föld meg döng sötét vasában, az ős-kovács pöröllye
Verte keményre hajnali tűzben, -
De léptem nehéz fájdalma ha kasos mellét tapodja,
Sáros, csalános árokba csuszamlok.

Madarak népe, magas ég ellen rontó s győzedelmes,
Mikor lesz dalom dalotokhoz hasonló?
Nappalok zengő csillagai, közétek méltó láng bennem mikor gyúl,
Szárnyas örömben harmóniás planéták?

S virágok törzse, földjét vaskarmú gyökérrel halálig őrző,
Mely hajnalon nyílik meg viola-kelyhe
Az én lelkemnek is, hogy szülő-hazám ünnepi üzenését
Leheljem át a fölém hajolókba?

Egykor majd hangom lecsap buzogányként s szálló szavaim lesznek
Parittyám vissza nem jövő kövei;
Bátor rohanással s bizodalmas zsoltárt kiáltva
Győzöm le akkor pogány Góliátot!

HUSVÉT UTÁN

Elmult március is, tisztul a medve-álmok hályoga, újra érzem
A hazatért utazónak fölzokogó örömét,
Ki leszállva a sokveszélyjárt, kalandor hajóról, csókkal köszönti
A párosan sokszor taposott, felejtett s most ismét oly ismerős homokot.

Itthon vagyok én a tavaszban, a zsendülő, serkenő fák körülállnak,
A kökörcsin rámhunyorít a fűből... oh, kedves, bámész rokonok,
Bennetek örök a hat nap, örök az atya műve: az apadhatatlan teremtés!
Hol jártam eddig? Most érzem: az élet megujuló kenyerében él csak a régi kovász: a mű.

Mit ér előttetek a szó? Megszégyenülten kúszik vissza ajkam pereméről
A hangot fogó dal belsőbb fészkébe: zengőbb a néma beszéd;
Ki hallja mit súg a fickó-szél az ágvégi rügyeknek, hogy álmos,
Beragadt szemüket mosolyogva kinyitják s az arany világba szertetekintenek?

S ki látja a nap szemernyi porát beesni a fanyar, zöld cseresznyebogyóba,
Hol, mint kagyló pora, új életet izgat, erjesztve édes leveket?
Majd nyárra piros gyöngyökkel láncozza a meghajló fejü fákat
S ha a szomjas cinke megfurja e kincset, az ég tüzét issza magába, a mindenhatót.

Itt állok most az igaz földön, megtérve egy képzelt, ködpompáju világból,
Lefolyt szivemről a hó és elevenné ébred benne a vér,
S bennem is, mint a tisztult patakok tükrében, szikrázva, remegve megújul
S lesüt legmélyemig a füzes partok barkázó tavasza.

A mellem is fáj, úgy telve vagyok nyilaló örömmel... vad, tavaszi árviz
Már idebenn a konok télből fölengedett szerelem,
S úgy szétönteném, mint a részeg virág porzója porát a szélbe kiszórja,
Nem tudva s bánva, mely bibe fogja föl s mely magvakat termékenyit.

Barátaim, zsongó, szép méhek, kik szivemen pihenve figyelitek verését,
Vigyétek szerte mézét, vigyétek szerte porát,
Ha szétszállnátok a hajnalodó világon, elhintve e nagy szerelmet,
Akkor lenne mindenki vidám és lenne mindenki barát!

NYÁRI KERT

Árnyas gesztenyefák! Hányszor öleltem durva törzseteket,
Hányszor sejtett dobogó szivem áramló mélyetekből
Valami súlyos vas-szivet visszadobogni!

Tüskés gyümölcsötök kihasadva, fénylő, barna szemével
Fölnézett az én hajnali-tó-szemembe,
S egy hamar tekintetváltással könnycsillanásig megértettük egymást.

Rigók és csízek zsibongtak, hangos szóval kidalolva
Harmatosan sarjadzó gondolataimnak titkos muzsikáját,
Sikoltva visszhangoztam szavukra, kereső ajkaimon sasversem földadogott.

S úgy meghajtottam a kút kerekét, hogy a csorba csövön lobogva
Tört ki a föld víz-lángja, vére ősibb anyámnak,
S a mohos medencéből hűvös csókkal csapott arcom közepébe.

Hányszor szerettem volna ledobni, véres köntösként, sajgó husomat
Ilyenkor, elszórni magamtól ember-csontjaimat fehér kavicsokká,
S a hívó, húzó füvek közé lebukva belésuhanni valamely ifju fűszálba!

Ott éltem volna, egyenesre nőve a föld savain s a nap nekem jutó arany morzsáin
S a hajnali szél előtt lehajolván, ez lett volna imám:

Ó, ha egy könnyü harmatcsepp csüngne sóvárgó hegyemen remegve,
Édesebb lenne az, mint a Szentlélek tüzes csókja a választott homlokokon...

FALUSI HANGOK

A levegő, a félszeguszó fecskék tengere, a sósízű,
Csapkod egészséges, parasztos hullámaival.

Juharfák ötujjú levele hull s letörli városi homlokomat:
Felhői elszállnak az ég mulandó fellegeihöz.

S lelkemet, mint a lágy mákfejet, keményre edzi az őszi nap,
Sötét porát a gyógyító szél messze ragadja.

Kinek örökké tépi keze a nyugtalanság mély húrjait,
Kedves annak a nyugodalmas pásztorfurulya.

Pár hangba tördeli végtelen siralmát, mint az esti tücsök
És sípját elvetve zengi torka rövid örömeit.

Tiszta, erős és egyszerű falusi gyolcsot sző, falusi dalt,
Azt viszi zászlóul bucsujáró, zászlós népe előtt.

TÉLI FOHÁSZKODÁS

Párák nedves ecsetje festi sürögve a tájat,
Szerte a hegyfalakon már villog a hóvakolat,
Ködben tárul a mennybolt frissremeszelt kupolája,
Vastag üvegből metszi a tél a nagy ablakokat.

Egyszerü lészen e templom, mely nevedért emelődik,
Ám tág, mind belefér, ki dicsérni akarja Urát,
S kinek lelkén szétnyílik a szent szárnyként emelő hit
S fölszáll, látni aranybirodalmad aranykapuját.

Zsoltárt bár csak a csöpp, vacogó verebek csiripolnak,
Édes zenének hallja e zajt is az isteni fül
És fanyar illata tömjénfüstül elég a borókabokornak,
Mely didereg jeges út mentében meztelenül.

Áldom, Uram, hideged, mely megdermeszti a téli folyókat
S zuzmara sójával meghinti az erdők tar fejeit;
Áldom, Uram, fagyodat, szeledet, de segitsd meg a jókat,
Érni tavaszt falaid közt, mig zöld fűz barkája virít.

Ó, szelid Isten, érd be ez együgyü, kurta imával,
Zengő orgonaszóra fagyos, zord most az idő, -
Majd ha fölenged a tél s a magasban husvét angyala szárnyal,
Egymásra mosolygunk, mint két hű szerető.

HALÁL ÉS FÖLTÁMADÁS

Hol van a jégcsapos őrült, hol van a havazó homályos,
Ki fagyszemével bámulta sikosra kietlen semmijét?
Im, a világ borult elméje sugarazva kitisztul,
Im, a világ megújult lelke fiatal testében fölkacag.

És a nagy, barna agyat csikórohanással dobogja keresztül
A mágus-erővel örök tavaszt idéző emlékezés:
Örök tárgyai újra kikelnek az idő feneketlen tengerszeméből,
Hol eggyéfolytak rettenetesen az elmult évek, elmult tavaszok.

A rétek zöld füve harmatosan föléled a tarlott feledésből,
Friss gyapjuval indul a nyáj, édes emlékként a pásztorfurulya
Elsír az erdőig s az alvó rügyeket remegő lombbá ébreszti
S a szárnyas homályból kiballag a napra az ifju szarvasbogár.

S földereng ismét álca-halálából pillangó-képe a nyárnak;
Fényben barnul a tengeri bajsza, a föld tüzsárga, borzas
Üstöke elterül a nyíró kaszák előtt s a keresztek alján pihenőre
Dőlt barna mellek közt alszik a fenőkő tülke vizében.

Mindent visszaidéz, elevenné éleszt a föld örökévü emlékezete,
S majd ha a szüreti taposók víg tánca eldübörgött,
S a morcos vén fehér szakálla söpri megint az életet sivataggá,
Rejtett sejtek millió cellája megőrzi a föltámadás.

Messze diadalára a szép kor képének legkisebb vonalát is,
Mert kusza és suta tán a kép, mint a homokban gyermeki rajz,
De Isten kezének érezni rajta elmulhatatlan mozdulását
És örök visszaverésre, örök ájulásra mindörökre méltó!

Ember! ki a halál pincéit töltöd sárgult csontoddal, szürke poroddal,
Te sem éltél hiába, egykor új reggelre hí
A harsonás, legvégső gondolat, mely visszaborzong
Évezredek idegén keresztül a hatodik nap kezdetéig.

Találjon akkor a nagy megemlékezés oly vadonat tisztaságban,
Mint amilyen tiszta a tavaszi fű, melyet először mos meg a harmat,
S idézze régi életed oly gyönyörü fénnyel,
Mint ahogy fölaranylik az alkonyi napnál a mélyrehajló buzakalász.

A NAPHOZ

Ablakomat az első fénynek veri újszülött harsogása:
Zúdulj, csirabontó, magnyitó!
Sugaraidnak arany késével hasítsd szét az éj oszladozó fátylát!

Hős karjaiddal te győzöd le a sötétségben ellenséged,
Te küzdöl értünk, vigasztaló!
A derengőt a te kiáltásod ébreszti álma völgyéből bizonyosra.

Ó, ha veled futhatnék rezgő, iramló útjaidon, kalandos
Járataidnak tűzlobogós
Dicső rohanásában, sziporkás kürtmuzsikád diadalmi hangja szelében!

A dombokon át, hol érő terhét növeled a sudar karóknak,
Fönséges kézzel, kegyelmesen,
Mint új király arcmásos pénzét, aranyos arcodat osztva aranyos szőlőszemekbe;

Az erdőkön, hol gátat rontva gyujtogatod a lombok bástyás
Várfalait és világító
Csóváid szerteszórva, égre rebbented kegyelmedért rivalgó hadát a pihés fészkeknek;

A folyók vizén, hol sebesülve elhullatod vitéz szívednek
Vérét, bíbortüzű cseppjeit,
Míg el nem dőlsz fekete sátrad halálos árnyékában utolsó hördüléssel.

Te légy vezérem, égi fáklya, te légy vezérem, égő csillag,
Minden titok mélyére sütő,
Te vezess el minden homályon s veszélyen át a legbensőbb várig, hol trónol a végső igazság.

Ki nem vagy sápadt elv, de fénylő valóság, szikrahintő élet,
Add, hogy dalom zörgő fegyvere
Legyen a harcnak az eleven rosszal, s pajzs a védtelenek, nyomorultak fölébe!

NAPKELTEKOR

Világositó állat! Első, ki széttöréd az éjszaka héját,
Mikor az őshomályból kiköltött a teremtő lehelet melege, -
Csodaszülött! Hogy szálltál hamar nőtt, tündöklő szárnnyal,
A hallgatag vizek fölött lélekként lebegett fényességed zúgása!

Megtestesült az idő érettünk s te voltál hirdetője,
Bujdosva pusztákon, tengereken keringted az örök mulást:
Hány estén rejtőztél a halál vad ágból rótt messze fészkén,
S hány reggelen példáztad égre kelve testnek föltámadását!

Hunyoros harcok és buzavirágos béke korát egyforma kedvvel
Fontad, vegyest szaggatva kéket s pirosat, végtelen koszorúba,
Körbenfutó fiókák évezredek ezer szinével tollasodtak,
Magad, arany magot hintő anya, maradtál arany egyszerüségben.

Im, hullatod, hullatod vakitó fácáni pelyhed földi szobámba,
S magas röptödben tépi csőröd a hajnal utolsó ködeit.
Térdem meghajlik: ki a semmiség széttört ketrecéből egykor fölbocsátott
Magas utadra s kerget dicső rendjében mindörökké: szent, szent, szent!

Ó, verd föl kelő szárnyaddal a tengert, rázd meg sugárkarmoddal a mennyet,
Zengj, zengj örök madár! mert léted csak kölcsöne annak, ki mindennél örökebb,
Ha szárnytalan szóval, földönfutó zenével rossz torkom érte dalolhat,
Kigyullad lelkem, arcom s napból elveszett szikra, nap leszek én is!

A TÁVOLI KEDVESHÖZ

Nincs még virága a tavasznak, lombtalan vacog a lanka bokra -
Tövises szivemből szakítottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.

A morcos felhők közt lassan melegszik a napsugár, a távoli vándor -
Tele vagyok sugaras szerelemmel,
Ó, tudsz-e napról, mely feléd egy idegen égből lángol?

Ó, tudsz-e rólam? s én tudok-e rólad? Hiszen oly félve megyek utánad,
Mint ahogy a puszták utasa indul
Nyomán a tündökölve kibomló délibábnak.

Ó, ismersz-e engem? s ismerlek-e téged? Hiszen oly rejtve gondolok rád,
Mint déli parton csalogány vagy fecske
Álmodja messze hazája ereszét vagy bokrát.

Álom vagy te is tán, ki hűvös hajnalban önnön lelkemből merültél elébem,
S hogy ébredtem, képed is valóvá ébredt,
S ragyogva virult ki vágyaim kékes forgószelében.

De légy bár távoli s megfoghatatlan, távolságod csak közelebb hajt,
Hiszen az is távoli s megfoghatatlan,
- S mégis oly közel van, - aki tehozzád elvezet majd.

Glóriás szépségben élsz te bennem, hadd koszoruzlak hát én is lobogva, -
Tövises szivemből szakitottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.

NEM MEREK RÁDNÉZNI...

Nem merek rádnézni: éjszakázó
Fáklyaszemem összekormozna;
Nem merlek szeretni: reszkető, rázó
Szerelmem láza rád is bajt hozna.

Nem tudom, milyen vagy, sirni vagy nevetni
Holdasodtál lelkem éjjelére;
Meghalok érted, s nem merlek szeretni,
Megölne napfényem goromba verése.

Rab csillag rab társa után hiába
Jár kört a börtönudvar-égen,
Csak lehulló, kialvó fénnyé válva
Találkoznak a mély semmiségben.

Nem merlek szeretni, mert szerelmemmel
Halálos mélységbe rántanálak,
Nem merek rádnézni, mert bűnös szememmel
Azt hinném, a mennyben sincs szebb tenálad.

NEM VÁLHATUNK EL

Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes ágat vadon fa tövihöz.

Hiába akarlak letörni szivemről,
Belémhegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.

Csak az, hogy te is élsz e szikes világban,
S hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád,
Leverte álmaim vackor gyümölcsét,
S elűzte a képzelet hamis madarát.

Csak az, hogy az emlékezés viaszában
Őrizhetem arcod vonalait,
Kifakasztotta szerelmem alvó lombját,
Hogy zúgva tört föl az eleven napig.

Örök életben és örök halálban
Élsz te bennem és élek benned én, -
Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj,
Drága virágom: remegő remény!

A MULANDÓSÁG KÜRTJEl

Neveltem én is virágot.
Oly szép volt, oly kényes szirmú és nékem oly drága!
Egy perc alatt bomlott gyönge palántából sudárrá,
Mint a fakírok csodavirága.

Azt hittem, harmat leszel rá,
Hisz szerelmem sötét földjéből érted hajnalodott ki!
De te fagyos szél-mosolyoddal lebbentél el fölötte,
S visszaverted földjébe nyugodni.

Daloltam én is csalogánydalt,
A citerás erdő lakói tanulni szálltak ölembe,
S én szavam a te neveddel szárnyazva tanitottam
Kis társaim dalra és szerelemre.

Azt hittem, édes morzsát szórsz
Elébük, de te megölted közönyöd gyilkos ködével őket;
Arcomba tört ágak vertek... megremegett a föld alattam
S képzelt palotáim összedőltek.

Minden csupa rom, töredék most,
Meghaltál, - elsülyedt előlem a fölbomlott világ is:
A mulandóság kürtjei zúgnak, daltalan vacog az erdő,
S elhervadt a csodavirág is...

ÉGI UTAZÁS

Gondolat, büszke hajó, feszítsd ki szárnyas, tiszta vitorlád,
Köteleidnek csavaros rendje készen áll
A messze útra, még csak a ragadó, füttyös szélre várok.

Nem tengereknek acél hullámai kígyóznak most vezető sineiddé,
Nem várnak szűz szigetek ma szabadítót, vőlegényt,
A félénk halnép elkerüli kutató hálód szövedékét.

A kék levegő szabadabb magasát hasítsd szabad hajó, ma,
Hagyd el a lomha vizet a dicsőbb elemért,
Repülj, csodálatos sárkánya észszerű mitológiának!

Repülj s figyeld a szárnnyá terült vitorlák öntudatos csapását
S a rejtett célhoz oly konokul forduljon kormánykereked,
Mint a delejtű rendületlen hűséggel őrzi a két sark irányát.

Érzed-e mint locsol hulláma a sulytalan óceánnak?
S mint marad el minden valóság s lesz minden emlék,
Melyet szines hináruszályként viszel a magasba magaddal?

Vasmacskád csak aludjék a tengerhomokban... rég eltépted a láncot,
A te tengereden nincs láncos horgonyozás,
S nincs néma szélcsend, szárnyad alá süvölt az égi törvény.

Ott az örökre kiszabott szabadság viharos szelei ragadnak,
Húznak egy földig sugárzó kikötő felé,
De melynek igaz fényét csak a magas út izzadt hajósa látja.

Oda törj, égi hajó, ha el is tünsz, el is veszel szinedölő tüzében:
Halván, befogad minden gondolat végkikötője: Isten.

MINDHALÁLIG

Te vagy az égő csipkebokor, - én benned fészkelő bimbó,
Illatom álom volt s bódulat
Mézem, de fölserkentett szavad,
S tüzes rózsává gyujtott, hogy égjek a pusztában mindhalálig.

Te vagy az ezüsthullámú tó, - én partodon remegő nádszál,
Száraz testem a fekete szél
Már-már eltörte, de te megöntözél,
Hogy zöldelve titkaidat susogjam az ég alatt mindhalálig.

Te vagy a végtelen éjszaka, - én pásztortűz az éjszakában,
Mely kebleden örvendezve kigyúl,
S hamvadván kebledre visszahull,
De pásztoroknak és farkasoknak téged hirdet mindhalálig.

HÁROM ERŐSSÉG

Kit karója elhágy, földönfutóvá lesz a vessző,
Mézizű fürtje dudvul és keseredik,
A föld nem szíjja a mélybe, az ég nem híjja magasba,
Csak hitvány, sorvasztó porral keveredik
És terjeng hiába s hivságos levelét sokasitja,
De borát nem izli a szüreti prés,
Míg jő elvégre a Vincellér, kertjét vigyázni
S lemetszi a rossz venyigét tövéről a kés.

Ne hagyjatok el engem, akik szerettek,
Addig vagyok, míg a támasztó Szeretet
Első karója áll mellettem: mit bánom addig
A gyilkos jégverést és a fosztogató szeleket;
Ne hagyjatok el engem, akik szerettek.
Hogy legyen, akit szeressek, sok barát,
S szivetekre fázó szivemmel ugy simuljak.
Mint karójára a szerelmes borág.

Magamat is megőrzöm hiven itéltetésig,
Nem fonnyaszt le ártó kétségbeesés
Férge másik karómról, melyre a Reménység
Horgát faragták egykor; és bárha kevés
Érdemem bizton bízni, magam nyesegetve
Tisztulok sirva-fájva, hogy a végszüreten,
Hol minden könny borrá lesz, ne álljon donga-vesztve
Szikkadt kádam, mert nem volt tűrni bennem türelem.

S ha te is velem vagy, ki végső karómat verted
A porból törőnek oldalára, akit
Feléd futni segitsen, - mit kivánhatok még?
A tölgy se szilárdabb, mint a tölgyből nyesett: a Hit.
Esőm s napom te vagy, érted és benned élek
S érek halálra, - ó, halálig ha velem
Lennél, mily gyémántként hullna aszú-vérem
Elébed, életet árasztó kegyelem!

ELMEGYEK MEGHALNI...

Az ifju nap csupa vad láng,
Az örök csillagok már nem pazarolnak, -
Sárkánytüzem lohadván
Tüzhely parazsává csöndesül maholnap.
Parázzsá a fiatal szív.
Hamuvá őszül az élet piros parazsa s végül
Elmegyek meghalni,
S a föld mélyén hamu és por örökre összebékül.

Tied a szépség kedves!
Égi szobrászod is remegve csókolt elevenné,
Homlokod harmattól nedves
Koszoruját a föld minden királya örömest levenné.
Mily büszkén fogom a talmi
Kéjek virágát tépni fejedről, - mig leveri majd egy hűs kéz...
Elmegyünk meghalni
És a sirban lesz csak már koszorunk, az is keserü, tüskés.

S ó, barátom, kinek agyában
Ugy összezendül minden szó, mint az ürben a hét planéta,
S kivel nemes vitában
Oly édes a szavak hűs pengéjét összepengetni néha,
Bölcs eszed hogy meghajlik
Egyetlen szó előtt, melyre nincs semmi érv, semmi válasz!
Elmegyünk meghalni
S férgek lakhelye lesz koponyád, egykor ezereknek fárosz.

Kinek volt, elgurul pénze,
Kinek nem, annak is letépi a Halál szomorú rongyát;
Mit bánja, ifju-e, vén-e,
Buja örömét szakitja ki szivéből, vagy keserü gondját?
Ó, népem, valld, mig nem késő vallni
Krisztust, ki eljő majd itélni jobbra és balra!
Elmegyünk meghalni,
S ki tudja, föltámadunk-e örök diadalra?

IN EXCELSIS

Szárnyak, suhognak hivogatva, holnap
Már nem láttok engem.
Vas szárnyak dörögnek, ezüst szárnyak dalolnak.

Kialszom szemetekből, - ne sirjatok értem!
Arany szárnyak lobognak...
Boldog vagyok, mert szomorú voltam, amig éltem.

Szomorú, mint a zártajku tavak, most mint a hajnal
Boldog és sikongó;
Gyémánt szárnyak sivítnak versenyt a viharral.

Ott lenn izzó lábak dübörögtek fölöttem,
Itt hűs szárnyak legyeznek,
S égő sugarak csobognak a végnélküli ködben...

ZARÁNDOKÚT

Mikor éjbe űzött testem álmos ágyán elterül,
Dermedt mélységekre lékes lelkem nyomban elmerül,
S érccé fagyva lenn zenél egy nehéz évezredig,
Napról-napra szaggató kalapácsok verdesik.

Aztán napvilágra sarjad s lesz imbolygó, nagy virág,
Kelyhét édes remegéssel tölti meg a napvilág,
S azt hiszem: egy ezredév teltig most virág leszek,
Napról-napra ujodó, ha letépnek lágy kezek.

De a virágot kitépik... és a lélek karcsu gim
Nyugtalan testében éled álmok létlen erdein.
Igy kell hát a végtelen időt átbolyonganom,
Napról-napra uj sebet mosva hűs forrásokon?

Éji angyal vedd szememről álomontó ujjaid,
Hajnalodik... emberlelkem emberségbe visszavidd:
Tán naponta elmerül, de ujból föl is kerül,
Ütött, tépett, sebzett lelkem szenvedésben istenül!

ÉGRE REBBENT AZ ESTHAJNALI CSILLAG...

Égre rebbent az esthajnali csillag,
Zeng a mezőn az első tücsök, -
Viharok kürtje, rekedj el szivemben,
Sápadjatok, tüzszárnyu üstökösök!

Im, itt az óra, melyben a szelek elülnek
Kék lombok közé, mint álmos csibék, -
Fekete sas, álmaim szárnyas királya,
Csak te csapdosol itt benn egyre még?

Nézd, sötét csuklyáját arcára vonta
A nagy Barát - ne akarj látni ott,
Ahol a földi szem vakon botorkál
S a földi fülnek minden hang titok.

A hulló csillagok forgószelétől
Meg se rezzen a gyermeklelkü fű, -
De ha szemét behunyja, világokat lát
Forogni a szivében együgyű.

Fekete sas, bocsásd le gőgös szárnyad,
Csönd, csönd... ti kürtök, ti üstökösök!...
Égre rebbent az esthajnali csillag,
Zeng a mezőn az első tücsök...

CSILLAGOK A DOMB FELETT

Fekete macskák nyujtóznak az égi tetőn, hunyorogva
Szűkül s tágul csillag szemük, szerelmes
Sirásuk távoli völgyekből szűrődik s remeg felém,

Idelenn meg sorra kigyúlnak a domboldali lámpák
Sápadt kis villany-csillagai, nagyvárosi lázas
Ragyogással lézengve az égbesóhajtó dombok peremén.

Engem néz mind-mind e lángos és halovány tekintet,
Szemem keresve, mely félig lehunyódott, mert vége a napnak,
S előttem tücsökkel hangos a kert, mögöttem ágyam kínálja a ház,

Engem néz mind-mind e lelkembevillázó vastekintet,
S érzem, hogy nékem már ég és föld megbocsátott,
Mert földi és égi sugár mind-mind engem koronáz;

Engem koronáz piros és haloványzöld fény iszalaggal,
S im, állok utolsónapi fényben a dombon, a dombon,
Hallgatva a völgyek súlyos, fojtott, estéli dalát.

S gondolattalan, fekete szédületben
Mind-mind e fényt, dalt s a világ zokogó jóságát
Visszadalolnám az égbesóhajtó dombokon át.

A CSILLAGOK FIAI

A Holdból jöttél, barátom, hogy arcod oly sápadt?
Szemed oly árnytalan, homlokod oly ezüst,
S szavad oly könnyü tánccal kóborog a magasban, mint a füst.

És te... a Nap fia vagy, hogy arcod ugy lángol?
Szemedben fakadó fények zsengéje remeg,
S szavadban nyugtalan röpködnek idegen, tüzes szellemek.

Hiába hivtok, - megfagyok, ha csak egy ujjad érint...
S ha rámnézel, beteg lázak hevében meggyulok...
De ha az én igaz világom szólit, ezer halálból meggyógyulok.

Ég és föld fényéből fontam eleven koszorúmat,
Fehér virága hűs béke, rőt levele lángos szeretet, -
Csillagok fiai, tépjetek homlokomról egy hűs virágot s egy rőt levelet.

ÖNÉLETRAJZ

Gyenge, szép ifjuságom palástja borul vállamra ékesen,
Nehéz bársonyán nevető aranylomb
Rejti a busongó, ezüst bodzavirágot.

Ezüst virágok terhe alatt rogyok,
Ágaskodó, bokros homlokomat ércmarkolással igázza
Karbunkulusszemü koronám porig.

Ölelve öntrónusomnak legalsó lépcsőfokát,
Igy lettem én a füvek fejedelme
És a föld mélyén bujdokoló, csupasz giliszták közt király.

Igy lettem én őrzője testvéreimnek:
Gaznak, csalánnak, hangyatojásnak, - és kit a földönfutó szederinda
Karolgat, átfonva szerelmesen.

Évek lobbannak, évek hamvadnak a vén idő örök őrtüzében,
Ékes palástom majd foszladozik.
Koronám hulltán csalogatva csendül a törő arany zenéje.

Szállok magasodva, merre a hang száll,
S kinek kegyelmes homlokán csillagok gyülnek koszorúba,
Azon az órán imádkozik értem...

HAJNALI TÁJON

Homlokomra könnyü galambok
Szálltak, ajkamra súlytalan pillék,
S elpihentek bennem a vergődő harangok.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Szólitom: nem felel - hallgatom: nem szól.
Velem volt már, mikor zuhanva közétek jöttem.

Most nyitják kelyhüket az ébredő virágok,
Hajnalika és liliom;
Az illatot ki foghatja el, amely belengi a világot?

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Örök barát, aki angyalarcát
Elfátyolozta liliomkék ködökben.

Oly messze látok a hajnali tájon, -
Lomb rezdül - hegy tolul - csillag remeg -
Behunyom a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon.

Magam vagyok, - de valaki áll mögöttem,
Befogja a szemem, hogy a végtelenség ne fájjon,
S velem lesz, ha majd a hajnali tájon
Homlokom galambja a magasba visszaröppen.

BOLDOG ÉBREDÉS

Valamikor egy mélyölü dajka roppant térdére vett,
S elringatott, elaltatott, nyugtalan gyermeket,
A feledés fehér tejével megitatott halálosan,
Ott pihenek máig öntudatlan, örökre-álmosan.

Gyermek-testem hosszúra nyúlott s dajkám csak ringat, becéz.
Szakállam kiserkedt s vérembe sajdult a férfivé levés,
Szemvájó hollók, szállnak az évek nagy tetemem felett
S én csak szunnyadok, mint Mária térdén a keresztrefeszitett.

Szivemben különös álmok nyílnak, fehérszirmos dalok,
Torkomban kiáltás fészkelődik és bénán hallgatok,
Megálmodtam a legszebb szerelmet, a legmélyebb életet,
S tagjaim zsibbadtak, mint palackba fojtott kisértetek.

Valamikor egy mélyölü dajka roppant térdére vett.
Roppant térdek ringatnak egyre: ébrednem nem lehet!
Míg egykor dajkám vad jajdulással öléből eltaszít. -
Boldogan ébredek látni akkor kezdet és vég titkait!

SÁR ÉS LEHELLET

1.

Illatotok bújtotta szivünk tiltott szerelemre,
Mézetek ittasitott lángtüzü borral elegy. -
Illatotok szétszállt az enyészet sárga szelében,
Mézetek őszi Halál mérgeitől keserű.

2.

Őszi szelek rázzák haragos karmokkal a fákat,
Síró csőrük arany s rőt levelet kaszabol.
Egy tavasz, egy nyár: s koldus avarrá hull a dus élet,
Fordul egy ősz, egy tél: s újra kizsendül a lomb.

3.

Retteg a durva csalán, ha suhint a hideg kaszavas, mert
Árkok iszapja közé hull nyomorult teteme;
Ám a mezők füve bátran várja a jégizü sarlót.
Kellemes illatokon száll a fü lelke tova.

4.

Lankad a nyílsebzette madárnak szárnya, lecsuklik,
S elboruló szemiből tűnik az ég színe már. -
Teste aláhull s porrá sorvad a puszta porában,
Lelke lerázza a port s újra magasra repül.

ÉSZ ÉS SZÍV

1.

Mit használ, ha tudod, csodalények s régi világok
Titkát és a hires bölcsek arany szavait?
A legfőbb szeretet nélkül siri csarnok a lelked,
Hol komoran tartod s bámulod önkoponyád.

2.

Ifjui homlokomat ráncolva, mogorva szavakkal
Mondtam: Tágas az ész, tán belefér a világ...
S büszke szemem fölvetve a csillagos égi mezőre,
Hirtelen éreztem, mint szorul össze szivem.

3.

Minden igazság magva belé van vetve szivedbe
S rejtekező csiraként várja a nap sugarát,
Ám te dohos foliánsaidat pörgetve sebessen
Versz szelet és megölöd gyenge csirád odabenn.

4.

Nem leled értelmét a világnak: ezernyi szilánkra
Zúzott régi tükör, zűrzavar, ősi homály.
Egykor majd belelátsz ragyogó üvegébe, de akkor
Földerülő titkát már sose mondhatod el.

KAKASSZÓRA

1.

Éjszaka lebben elő a mogorva romok suta baglya,
Villog csalfa szeme, mint gonosz éji lidérc,
Ám mikor égő arcát ránk forditja a hajnal,
Bérci magányába vissza huhogva suhan.

2.

Hajnalodik - remegő fényujjaival citeráját
Meg-megpengeti a testtelen égi zenész.
Álmos agyamban a rossz álmok muzsikája zsibong még, -
Némulj, ördögi hang! angyalok éneke szól!

3.

Hajnalikák s violák pora röpköd a hajnali szélben,
Csillagos ünnep zúg álmaim éji egén.
S fönnebb száll az arany nap fácános ragyogással:
S lassan meghasad a bévüli éjszaka is.

4.

Szól a kakas - háromszor ijeszti szavával a foszló
Árnyakat és a halott éjnek idétleneit.
Szól a kakas - háromszor ereszti szavát a magasba:
Föl, hajnal fiai! Értetek árad a fény!

MÉCSGYUJTÁSKOR

1.

Csöndesen... alszik a nyáj s a magasban alszik a Pásztor,
Fölgyujtván a sötét égen arany tüzeit.
Égő csillagok, el tudjátok-e verni szivemtől
Poklos rengetegek rőtszemü farkasait?

2.

Egy szál gyertya az asztalon, egy szál toll a kezemben
És körülöttem az éj barna csererdeje zúg...
S míg Nevedet leirom, daloló madarak sugarazzák
Át a homályt s kék láng lobban a penna hegyén.

3.

Zárva kapunk, - fejemet békén hajtom nyugalomra,
Nem tud a tolvaj-kulcs győzni a hű lakaton.
Ám a szobában halk motozás, kopogás, ropogás kél:
Álmok tarka hada tört be tetőn s falon át.

4.

Jöjj hát, kékhaju Éj, csapodár szeretőm, hadd öleljem
Árnyéktested, amíg el nem ijeszt a kakas!
Eljön majd az idő: ujjadra huzom gyürüm, aztán
Többé hűs kezedet már nem is engedem el...

MÁS VILÁGOT!

Zöld tüzben lobog,
Kék vizben forog,
Örök viharban hánytorog,
Megfoghatatlan, megmérhetetlen,
Minden szemnek elérhetetlen,
Se csúf, se szép,
Se rossz, se jó,
Napba vakult szem a földgolyó!

Vas éj nyeli el,
Reggelre kikel:
Győzhetetlen sárkányi fej!
Fogas hidegben, nyelves melegben
Csak gurul a csípős tengerekben,
Ég és hideg,
Zúg és süket,
Anya, de szivében nincs szeretet.

Nincs szeretet, se könny,
Csak közöny, közöny,
Léte se nem kín, se nem öröm,
Csalános bőrén, mely halálig éget,
Hurcolja a kínlódó emberiséget,
Mely sír és sír,
És tűr és tűr,
Mert jaját elfojtja az iszonyu űr.

Értünk való,
Értünk haló,
Halálból értünk föltámadó,
Adj más világot e régi helyébe,
Anyábbat, érzőbbet csak ezer évre!
A te országod
Jöjjön el,
Azután ég és föld dőljön el!

BÉNULÓ SZÁRNNYAL

Hallgassatok el, csalogányok, hiába patakzik a dal,
Hiszen megsiketült a lélek s titeket senkise hall!
Dalra az egész világért keltek,
De csak egymásnak énekeltek.

A szerelmes magának szeret ma, az álmodó magának álmodik,
Nincs egy akla a szeretetnek, Istenben inog a hit;
Az örök fáklyák mind csonkig égtek,
Minden szó csalfa töredék lett.

A földönfutó fürj néha még sikolt egy keserveset,
De az égi vetések búvója egyre kevesebb s kevesebb,
Rekedt károgás most a szent himnusz,
Szikes talaj a termő húmusz.

Hát így lesz vége e hazának? előbb a nyelv, aztán a többi tagok
Bénulnak meg, szárnyunk a porban ver végsőt s már a sziv se dobog.
Ó, lesz-e, ki csodaszóval fölcsókol
Lázárként támadni koporsónkból?

MAGYAR ÁRNYAK

Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében
Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temető magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringenek, mint szédült porfelhők, s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?
Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty vonója,
Kőszirtként, mennydörögve hull hegyről a völgybe Petőfi!
A te fiad Arany, busongó madara hűvös, ködös ősznek,
És Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben!
S Ady, Ady! a hűtlen, haragos, kinek zömök árnya
Szerelmes gondban visszaszáll, földobott kőként orcádra ütve!

IDEGEN SUGARAK

Ahol születtem, gyilkos ujjait most terpeszti szét az őszi köd, -
Jobb nékem irgalmas idegenben, zuhogó sugarak között.

Oh, édes zápor, vérpezsgető bor, gerincbezúgó muzsikaszó!
Téged hivtalak, gyönyörü napfény, míg szállt a gyors eső s a lusta hó.

Téged hivtalak, Dél csodája, örök remegés, örök simulás, -
Ahol születtem, most kopasztja a fákat az északi szél, a nagyléptü kaszás.

S itt szakad a fény: néma kürtök sikongnak s ütembe peregnek néma dobok.
Hadd felejtsem el a messze földet, lábam s szivem akit elhagyott.

Hadd felejtsem el... vagy az ő hangja az, amely átsir az idegen zenén?
Az ő hangja az a szomoru hang, melytől elsápad a lenge fény?

Az ő hangja az, melytől kiapad a nap? s mely idáig űzi fellegeit?
Ahol születtem, most nyujtózik a sárkány-sötétség föl a fellegekig.

S én itt remegek idegen sugarak közt... mint rossz fiú, ki csillogó örömtanya
Borát pazalja, míg otthon zokog érte a megőszült, didergő édesanya.

(Capri.)

KÖNNYCSEPP A SZAJNÁN

Párisban vörös az ég - villanyreklámok máglyái lobognak,
A Vörös Malom pergő kerekén földobott szivek égnek és dobognak,
Kinn tülkös autó-csorda, benn mezítelen combok karavánja,
A föld alatt gyors vonat-vakondok, a magasban csupa lámpa, lámpa, lámpa,
A magasban nincsen itt csillag, a föld alatt nincsenek itt halottak:
Páris, gyönyörű, égő pokla angolnak, orosznak, négereknek s magyaroknak.

Magányos életemet jól rosszul belédkeverve úgy élem,
Mint egyetlen sósizű könnycsepp elúszik az áradt Szajna vizében,
Sodródva észrevétlen, s végső tengerek felé akaratlan,
S mégis-mégis: tengerben is csepp, magányos könnycsepp maradtam,
Föl s alá aki száll remegve, hullámról-hullámra görögve,
De nem oszlik: a különbség átka ráfagyott mindörökre!

Párisban vörös az ég - szerecsen-arcát szépíti most kifestve,
Könnyelmű nászok s festett szerelmek fölé borul itt minden este,
Örök fényben táncol itt, aki boldog, s örök árnyban oson a boldogtalanság,
S félmillió autó-sziréna kürtöli Páris fejedelmi parancsát:
Hogy áldottak itt az élők s átkozottak az élve-halottak, -
Haj, Páris, gyönyörű, égő pokla angolnak, orosznak, négereknek s magyaroknak!

(Páris)

REMÉNYTELEN ŐSZI ESŐ

Mint döghalas nádas
Bomló szagokkal terhes a sűrü lég,
A föld omló husából
Csúf szálkaként merednek ki a jegenyék,
A gőzölgő égből
Reménytelen eső szemez, csepereg,
S minden szemecskét
Pattanva zúznak szét a tetőcserepek.

Ilyenkor jó a szobában
Tanyázni komolyszavú könyvek előtt.
S fülünkre tapasztva
Kezünk sem locska esőt, sem szomszéd perelőt
Nem hallani, míg agyunkat
Elnehezíti a szavak zsongító morfiuma.
S csüggedt gondolatunk is
Ugy cselleng tétova, mint holmi kósza ima.

Jó lenne tán elaludni...
De az eső ököllel csapkodja immár
Ablakunk és beszivárog
A téglák vakolatba rejtett csontjain át a halál
Súlyos illata, gúnyos
Szelek nyikorognak a dörgő csatorna fölött,
Mint rossz duda sír-rí
A rosszmellü dudás megizzadt marka között.
Ó, vessük félre a könyvet!
Hazugság a csalfán összerakott betűk vigasza.
Odakinn bús özönben
Oszlik földarabolt holttestként a haza.
Ázott hollók hörögnek...
Minden jó lélek elfödi sirva szemét
S az őszi eső mogorván
Paskolja egy bomló ország férges tetemét.

MINT ZUHANÓ METEOR...

Fényesre fenten az égi sarló sötét füvekbe harap,
Szanaszét csillagok botladoznak, fölrettent fürjmadarak.

Csillagok az égen... hontalan csillag, botladozom én idelenn...
Kardok kergetnek, villogó szablyák, élesen és hidegen.

Ahova lépek, talpamat tarló döfködi kegyetlenül,
Szárnyatlan szállnék, de visszalök a felszél s borzadva elmenekül.

Magányosan és számüzötten, mint zuhanó meteor,
Tengek hideg világokon át s tudom, hogy valahol

Elnyel a magyar síkok homokja, - fölöttem jeges kaszák
Zengnek s a tarlott rét fürjei sirják eltemetett lelkem panaszát.

TÁN JÓ S TÁN ROSSZ...

December foga csattog.... a havas föld derengve világít,
De a csillagtalan ég kopaszon s feketén didereg, -
Cigány ujjaim szerteválva bolyongnak a nagyhasú kályha
Falán s mint jótüzű bor árad begyükben a meleg.

Tán jó s tán rossz, hogy magam mindig szobába temettem,
S a szobának mindig egy, csak egy ablaka volt,
Melyen a fekete ég, mint álmosfejű, lomha medve
Magányos lelkem keseredő mézéért behajolt,

S melyen kiláttam a megőszült, hófedte éjszakába,
Tul házakon, hegyeken és elhagyatott hidakon,
A csörömpölő erdőkig, hol égőszemű farkasfalka barangol,
Utjában fekete csillagokat taposva a havon.

Tán jó s tán rossz, hogy itt éltem és nőttem a kályha mellett,
Mint a kaktusz: szúrósan és ki nem nyílva soha, -
Tán megfagytam volna, ha gyöngéden rámlehelő melegével
Nem őriz, fázós és félős gyermeket, a szoba.

Tán jó... s tán rossz, rossz, rossz, hogy nem futottam zokogva közétek,
Elveszve inkább, de mégse, mégse libegő, halott
Árnyék decemberi kályha tüzénél, hanem ordas, keserü lélek,
S veletek vacogó, testvéreim: ordító, éhes farkasok!

VIRÁGOK BESZÉLGETÉSE

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

= Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

= Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

SZÉPSÉGEK S FÁJDALMAK ANYASÁGA

Titkosan, mint a fiatal lány, ki leejti ingét a csobogó
Holdsugarak hullámai közt s elnézi félős, dobogó
Szívvel magát, hogy látni-e már bűnbeesése szörnyű jelét
S rejtett tejútak gyúlnak ki benne, feszítve sarkcsillagos kebelét,

Titkosan úgy nézem magam, ha átcsúszva fekete nappalok
Szíjjain derengő éjszakába magamra ámélkodhatok,
S a csírázó, táguló világra, mely éledve mozdul szívem alatt,
S alig mozdul, máris sikolt, s nő, kelő kenyérnél hamarabb.

Ó, férfi-méhben foganó élet, belémhulló varázs-magok,
Szépségek s fájdalmak anyasága, bűnös és boldog másállapot!
Im, örök teherben, örök szégyenben hurcolom a titkos gyermeket,
Kinek már kinőtt minden foga, s kit világra szülni még nem lehet.

Csobogó holdsugarak fényében elnézem sokszor belső-magam,
Mint bűnbeesett fiatal lány, dobogó szívvel és boldogan,
S holdnál sápadtabb félelemmel, mert tudom, hogy énbennem forog
A kisded, kiért megindul a csillag és útra kelnek a pásztorok.

HOMLOKOMON FEHÉR CSILLAG

Tüskebokrokból csillagképek ága-bogává fényesültem,
Minden szenvedés arra volt jó, hogy önmagamból fölrepítsen.

Minden keserű szerelem alján lelkem parittyák feszítették,
Minden sírból föltámasztották hős vágyak tárt testem keresztjét.

Dicsőségesen, ágasbogasan, ezrek szivét körülindázva,
Haló napoknak avarából vergődök a halhatatlanságba!

Bennem bukó világok könnye szökken szakállas zuhataggá,
Bennem a jövendő kósza fénye tisztul kifeslő, ifjú nappá.

Minden kígyói fájdalomból sasok szárnya emelt föl engem,
Minden szenvedés arra volt jó, hogy alvó lelkem földerengjen.

Homlokomon fehér csillagok s borzongó dalok hajnalodnak
S a kivirágzó tüskebokrok léptem előtt földig hajolnak.

ÖSSZES VERSE
ÉS KISEBB MŰFORDÍTÁSAI

SARLÓ KIADÁS
BUDAPEST 1947

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5572-96-8 (online)
MEK-16583

TARTALOM