Arany János
HÍD-AVATÁS
Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!" És kártya perdül, kártya mén; Bedobta... késő visszavenni: Ez az utolsó tétemény: "Egy fiatal élet-remény."
A kártya nem "fest", - a fiúnak Vérgyöngy izzad ki homlokán. Tét elveszett!... ő vándorútnak - Most már remény nélkül, magán -- Indúl a késő éjszakán.
Előtte a folyam, az új hid, Még rajta zászlók lengenek: Ma szentelé föl a komoly hit, S vidám zenével körmenet: Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.
Halad középig, hova záros Kapcsát ereszték mesteri; Éjfélt is a négy parti város Tornyában sorra elveri; - Lenn, csillagok száz-ezeri.
S amint az óra, csengve, bongva, Ki véknyan üt, ki vastagon, S ő néz a visszás csillagokba: Kél egy-egy árnyék a habon: Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
Elébb csak a fej nő ki állig, S körülforog kiváncsian; Majd az egész termet kiválik S ujjonganak mindannyian: "Uj hid! avatni mind! vigan."
"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!" Fehérben ifju és leány Ölelkezik s a hídon van már: "Egymásé a halál után!" S buknak, - mint egykor igazán.
Taps várja. - "Most a millióson Van a sor: bátran, öregem!" - "Ha megszökött minden adósom: Igy szökni tisztesebb nekem!" S elsímul a víz tükre lenn.
Hivatlanul is jönnek aztán A harmadik, a negyedik: "Én a quaternót elszalasztám!" "Én a becsűletet, - pedig Viseltem négy évtizedig."
S kört körre hány a barna hullám, Amint letűnnek, itt vagy ott. Jön egy fiú: "Én most tanúlám Az elsőt; pénzem elfogyott: Nem adtak: ugrom hát nagyot!"
Egy tisztes agg, fehér szakállal, Lassan a hídra vánszorog: "Hordozta ez, míg birta vállal, A létet: mégis nyomorog! - Fogadd be, nyílt örvény-torok!
Unalmas arc, félig kifestve - Egy úri nő lomhán kikel: "Ah, kínos élet: reggel, estve Öltözni és vetkezni kell!" Ezt is hullámok nyelik el.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza Csörtet fel és vigyorgva mond: "Enyém a hadvezéri pálca, Mely megveré Napleont!" A többi sugdos: "a bolond!..."
Szurtos fiú ennek nyakába Hátul röhögve ott terem S ketten repűlnek a Dunába: "Lábszijjra várt a mesterem: No, várjon, míg megkérlelem!"
"Én dús vagyok" kiált egy másik S élvezni többé nem tudom! -" "Én hű valék a kézfogásig S elvette Alfréd a hugom'!" Eltűnnek mind, a járt uton.
"Párbajban ezt én így fogadtam: Menj hát elül, sötét golyó!" -- "Én a szemérmet félrehagytam, És íme, az lőn bosszuló: Most vőlegényem a folyó. -"
Igy, s már nem egyenkint, - seregben, Cikázva, némán ugranak, Mint röpke hal a tengerekben; Vagy mint csoportos madarak Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor, Lenn táncol órjás buborék; Félkörben az öngyilkos tábor Zúg fel s le, mint malomkerék; A Duna győzi s adja még.
Néz a fiú... nem látja többé, Elméje bódult, szeme vak; De, amint sűrübbé, sűrübbé Nő a veszélyes forgatag: Megérzi sodrát, hogy ragad.
S nincs ellenállás e viharnak, - Széttörni e varázsgyürüt Nincsen hatalma földi karnak. - Mire az óra egyet üt: Üres a híd, - csend mindenütt.
(1877 aug. 22)
Szép Ernő
Sötét lesz a Duna háta
A hat hidat el kell zárni
Be kell a Dunát deszkázni
Vagy dróthálót kell rá tenni
Ne lehessen nekimenni
Jönnek jönnek a szegények
Látjátok már nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba bukfenceznek
Süthet a nap a Dunára
Kacsinthat a felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja
Ez a folyó meg fog állni
Halott hangon fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorul megrothadva
|