Payday Loans

Keresés

A legújabb

A honlapfőnök ajánlatai

Magyar anyanyelv

Magyarok

SZERELEM

Oly korban élsz

Amnézia ellen

ZSIDÓKÉRDÉS

Életegész

EUGÉNIUSZ

Életminőség Jenciklopédia

JENŐ KÖNYVE

ÉLETMINŐSÉGÜNK- RÉSZ ÉS AZ EGÉSZ

Hogyan lett Presser Gábor Princz Gábor házi zenésze? PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Magyar írástudók árulásai
2022. március 26. szombat, 07:33
Hogyan lett Presser Gábor Princz Gábor házi zenésze? – Avagy a hálózati kutatás és könyvírás melankóliája.
„És ha így se jó, hát veszek neked egy szép repülőjegyet,
És Párizsba repülsz, és veled megyek, hogy mindent megvegyek.
És Christian Dior lesz a szagod, s az illat magasan száll,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!”
Így szól Presser Gábor egyik híres száma a Csak dalokról. A címe a Gazdag fiú szerelme. Mellékes, de vicces szál, hogy anno azt hittem, illetve azt hallottam, „Christian Dior lesz a szabód”. Mindent elárul ez a divattal ápolt kapcsolatomról.
Szóval így vagy úgy, de a dalt kívülről tudom, kamaszkoromban sokat hallgattam ezt az albumot, nagyon szerettem, meg nagyon szerettem sajnálni is magamat. Kamasz voltam és sokszor depressziós. Erre tökéletes volt. És persze ahogyan szólt, tökéletes sound, tényleg remekül összerakva, válogatott zenészekkel. Utóbbiakkal kapcsolatban nagyon is imponált, hogy külföldiek. Az egész album nagyon igényes kinézetű volt.
Sok-sok éve nem hallgattam ezt a dalt, most, ahogy megteszem, nagyon fáradtnak, nagyon „lehúzósnak” és kicsit már nyálasnak is tartom. De azért szeretem. Mint egy régi, de már sosem látott és elfelejtett havert. Mint egy pici darabot akkori önmagamból.
Az LGT-t is ma is szeretem, Pressert nagyszerű zenésznek tartom, meg nem is nagyon politizált a nyilvánosság előtt, ezért anno elgondolkodtam a saját cikkemen. Még mielőtt publikáltam. Kutatói munkám során néhányszor válaszút elé kerülök: megírjam-e? Most nem tartott tovább egy pillanatnál, de aztán győzött az a késztetés, amely nem is az igaz [kinek mi az], de a való felé hajt. Megírni – sokszor, nagyon sokszor tökéletlenül, szétesően, túlzóan vagy rosszul – azt, ami történt. Amit nem nagyon írt meg senki. Nem azért, mert én ügyesebb vagyok, de talán a mozaikok összerakásában van már némi gyakorlatom.
S ha már öncenzúra. Tegnap kérdezte egy barátom, hogy miért publikáltam Csányi Sándor könyvvizsgáló szerepét az aranycsempész Kovács Mihály cégénél. Ezt tudtam válaszolni, tudtam, hogy ez az információ veszélyes és nem „hoz semmit”, csak „visz”. De én és a PS is bevállalta. Így is van elég információ, amit nem lehet, nem szabad megírni. Legyen minél kevesebb, nem igaz?
Presserhez a Postabankon keresztül jutottam el a Hálózat rovatomban. Most pedig azért írok róla, mert éppen új könyvemet rakom össze. Princzről, Fenyő Jánosról, a kilencvenes évek médiacárjairól. Amikor pár éve nekifogtam Princz Gábor és a Postabank történetéhez, még fogalmam sem volt arról, hogy Geszti Péternek és Presser Gábornak is kulcsszerep jutott a bank imázsának megteremtésében. Előbbi mindig politizált, meg hát reklám-szakember (is), így nem lepett meg. Utóbbi – akiről azt hittem, sohasem adná a nevét egy bankhoz, főleg egy ilyen bankhoz – igen.
Presser gyakorlatilag Princz Gábor házi zenésze volt. Nem vicc, nem sértés, nem túlzás. Nem csupán arca volt a Postabanknak [lásd például a lenti fotót], de ő írta azt a dalt [Ezt egy életen át kell játszani], amely a csőd felé menetelő, állami tízmilliárdokból kisegített bankot reklámozta a befektetőknek. „Adjatok, adjatok, adjatok” – hogy egy másik híres-hírhedt Presser-szerzeményt idézzek (Kicsi ember).
Segíteni fenntartani a látszatot, segíteni előrefele görgetni ezt a mindent felfaló Kisgömböcöt. Már a Postabankot.
A dal és a klip Hevesi Tamás szerint Geszti Péter, Presser és Herendi Gábor ötlete volt. Hevesi ezzel lett sztár. De nem ezért neveztem Pressert Princz Gábor házi zenészének. A kitűnő muzsikus a Postabank-bulik állandó fellépője volt, közös bandájuk is volt Bank Bianco néven. Erről a KISZ-KB korábbi oszlopos munkatársa, Kende Péter írt abban a könyvben, amelyben a Postabank és Princz Gábor mítoszát próbálta megteremteni. Zömmel a haverok, a jól járt üzlettársak (például Palotás János) és az eltartottak megkérdezésével.
Nem véletlenül ő írta meg a könyvet: Kende a rendszerváltozás idején és után a Postabank sajtóholdingjának vezetője lett – későbbi követői Németh Péter, a párttitkárból lett Magyar Hírlap-főszerkesztő, valamint Szűcs Gábor, a szocializmus bűnügyi tudósítójából lett Kurír-főszerkesztő –, így igen sokat tudott a bankról. Ő írta ezt:
„A Postabank-bulikon rendszeresen föllépett a Bank Bianco együttesben, latin dzsesszt játszottak. Presser Pici zongorázott, Murányi dobolt, Karácsony János gitározott – és Princz Gábor basszgitározott és énekelt. Egész jól”.
Szürreális, nem igaz? Jó lenne, ha valaki leírná, hogyan játszottak. Azért gondolom máshogy szólt, mint az OTP Quimby-koncertje.
A banda – profizmust tekintve – elég vegyes, hát még ha hozzátesszük, hogy az említett Murányi [Róbert] szintén a sajtóholding vezetésében dolgozott. Csak nekem jut eszembe a Titanic süllyedésekor rendületlen játszó zenekar? Persze ebben – attól eltérően – semmi hősies, semmi felemelő nincs.
Ezek után nem meglepő, ha leírom: a Postabank támogatta Presser szólólemezeit és az LGT-koncerteket is. Például a nagy sikerű Csak dalokat.
„Nos, erre az albumomra valóban sokan mondják, hogy depressziós lemez, tehát végre jól telibe találtam a közönség ízlését” – mondta még 1995-ben Presser. – De félre a tréfával: A Csak dalok élelem egyik legnagyobb sikerét hozta.”
Arra a kérdésre, hogy hogyan jött össze az amerikai stúdiófelvétel, így felelt: „Nem akartam lemezt, a magyar hanglemezkiadókhoz sem volt kedvem, míg valahol összefutottam a BMG vezető­ivel. [A nagy cég budapesti irodájának vezetője a kilencvenes évek elején Geszti Márta, egyik első nagy dobásuk a szörnyen öregedő RAPülök – MG megjegyzése]. Ezek a tüneményes emberek végül rávettek a CD elkészítésére, és attól a pillanattól fogva valósággal vattában tartottak. Életem eddigi egyetlen szponzora, a Postabank képviselői azt mondták, hogy finanszírozzák a kisded játékaimat. Akkor elmentem New York-ba, ott voltak a bará­taim, a barátaim barátai, és zenéltünk. Eb­ből lett ez a »szomorú« siker”.
Most már én is szomorúnak látom. És nem csak azért, mert a számok hallatán kedvem lenne magamhoz venni a társutas Ernest Hemingway puskáját.
Miután a Postabank kipukkant és Horn Gyuláékat leváltották a választáson, eljött a végjáték ideje. Bár Princz szerint a „Fidesz” megígérte neki, hogy békén hagyják, állítólag átverték. Azt gondolom, ha megígérték, jól tették, és hogy elővették, még jobban tették. Kár, hogy az elszámoltatás ekkor sem történt meg.
Hiszen a végén felmentették [nemrégiben emlegettem azt a bírónőt, aki őt és Tocsik Mártát is kihúzta a bajból, és elszelelt – tényleg, egészen Bécsig –, de a támogatott emberei itt maradtak. Például Presser.
Ő a kutatásom szerint egyetlen interjúban beszélt az ügyről, természetesen a vele igen barátságos Népszabadságban [konzervatív vagy "független" médiumnak – mondjuk előbbi nem is nagyon volt, utóbbi ma sincs – nyilván nem nyilatkozhatott]:
„Sosem kilincseltem. Viszonylag ismert történet: hét éve a Postabanktól egyszerűen felhívtak, mondták, ha tényleg szponzori támogatáson múlik a nyugati pályaudvari LGT-koncert, akkor Princz Gábor elnök-vezérigazgató kérdezted, hogy csütörtök reggel fél nyolckor tudok-e vele találkozni. Mondtam, fél nyolckor nem. Tizenegy után. Erre mondták, hogy jó, akkor legyen fél tizenkettő. Bementem, és Princz felajánlotta, hogy a bank kizárólagos szponzora lenne a búcsúkoncertnek. Én meg beleegyeztem. így kezdődött. Úgy érzem, sok jó ügyben vettünk részt, azt, hogy a Postabank bennünket szponzorált, persze lehet szeretni vagy nem, lehet helyeselni vagy nem, de mi legalább mindig is vállaltuk.”
Bár a helyzet az interjú idején – 1999-ben – már igazán drámai volt, irtózatos mennyiségű pénz eltűnt, nyomát sem látom a szembenézésnek, a felelősség-vállalásnak, de még a szolidaritásnak sem. A mai kutatások szerint százmilliárd forintnál is több folyt el. Jelentős része állami pénz.
És azért elég mély volt az összefonódás.
Sajnos a Népszabadság nem tette fel a kérdést, hogy mit is keresett Presser Gábor zenészként abban az igazgatótanácsban, amellyel Princz és a Postabank a sajtóbirodalmát felügyelte. A névsor szerintem önmagáért beszél [és sokat elárul arról, hogy a stragétiai szempontból ügyes, valóban ide is, oda is adogató Princz valójában hova tartozott]:
„Kende Péter, Presser Gábor, Ungvári Tamás, Erdős Ákos, Forró Tamás, Mester Ákos, Eötvös Pál, Palik László és Héder Barna”.
Négyen közülük [Kende, Presser, Forró, Mester] első, illetve harmadik könyvem fontos szereplői, illetve azok lesznek. Erdős Ákosról meg mindenképp írnom kell majd, mert ő nagyon fontos sakkfigura volt.
Szóval ha most utólag belegondolok a fent idézett Gazdag fiú szerelmébe, már nem is tudom, kiről szól. Tudom, lehet, hogy senkiről, de hadd tűnődjek egy kicsit.
Ezt a szöveget elvileg Presser írta [sokat Sztevanovity Dusán, akinek testvéréről és partizán-édesapjáról egyik előző bejegyzésemben írtam], de mi van ha bank biancós zenésztársa, az Apró Antal „lakájának” nevezett Princz György fia, Princz Gábor volt ez a boldogtalan, gazdag szerelmes? Aki a mi pénzünkből ajándékozta meg szerelmét és kitartott zenészeit, művészeit. Hiszen azért neki is járt volna egy dal a „prímástól”.
„Kicsi, veszek neked egy ezüstláncot jó, aranyból lesz majd,
És bundát, stólát, vagy mit tudom én, gyere, nem lesz semmi baj!
És énekórákra beíratlak, ott lesz a többi sztár,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!”
Az biztos, hogy Princz Gábor gálánsan bánt a feleségeivel. Az ellenségeivel kevésbé – Fenyő János és az ő különháborújáról is írok majd –, de a barátaival nagylelkű volt. Pressert például nem énekórákra íratta be, hanem befizette a new yorki-i útra. A többi zenetörténelem. És egy újabb megfakult emlékkép.
304
44 hozzászólás
88 megosztás
Tetszik
Hozzászólás
Megosztás
LAST_UPDATED2