Széchenyi személyisége

Hagyományés modernitás

Széchenyi még egy viszonylag stabilnak tűnő rendi és hagyományos társadalomba született bele, és az egyénre nézve ez a két jelző meghatározó következményekkel járt. A rendiségben az egyén egész életútját nagy pontossággal kijelölte, hogy milyen státuszú családba született. A nevelés céltudatosan és kizárólagosan erre az előre tudható szerepre készítette fel a gyermeket. A társadalmi ranglétra alsó fokain volt legerősebb a determináltság, ott ritkán merülhettek fel alternatív jövőképek. Még a rendi piramis felsőbb régióiban – például a birtokos nemességnél – is korlátozottak voltak az egyéni választási lehetőségek. Tágabb határok között ugyan, de egy főnemes gyermekének is viszonylag kiszámítható volt az életpályája. Választhatott az állami (közigazgatási, bírói, diplomáciai, katonai) vagy egyházi karrierlehetőségek között. A magasra jutás esélyei jók voltak, hiszen az ország, illetve a birodalom legfőbb világi és egyházi tisztségeinek zöme a szokásjog sze­rint nekik volt fenntartva. A gazdálkodás a 19. század közepéig még ritkán számított hivatásszerű foglalatosságaik közé, legfeljebb ménesük iránt mutattak érdeklődést.

A Széchenyi születése kori magyar társadalmat a rendi mellett a hagyományos jelzővel jellemeztük. Ugyanis a modernitás előtti társadalom életjelenségeiben, normarendszerében – így a fiatal nemzedékek szocializációjában is – meghatározó szerepe volt a hagyománynak: az előző nemzedékek mintája a követendő norma erejével bírt. Ez a hagyományközpontú berendezkedés meghatározó következményekkel járt az egyén mentalitására nézve. A „hagyományos” ember életét szűk földrajzi és társadalmi térben élte, és bizalmatlanul szemlélte az ezen kívüli világot. Magát nem környezete urának tekintette, hanem ellenkezőleg, úgy érezte, kiszámíthatatlan erőknek kiszolgáltatva kell élnie. A zártság miatt igen erősek voltak a helyi színek: dialektus, ruházat, táplálkozás, lakás, szokások terén egyaránt. A helyhez kötött ember, összehasonlításra nem lévén módja, hajlamos a candide-i elégedettségre: „Az ő szemei előtt neje volt a legszebb, okosabb s jobb asszonygazda – írta a reformkori megfigyelő, Újfalvi Sándor –, gyermekei a jobbak, ételei, kenyere, bora s gyümölcsei ízletesebbek, gémeskútjából a víz legfrissebb, lovai legjobbak, házirendje s kényelme legkitűnőbb.”

A maga szűk életterébe zárt, hagyományos ember elfogultsága köré a patriotizmus fénykörét vonta az ismert szállóige: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita”, azaz Magyarországon kívül nincs élet; ha van is, az nem olyan. A világlátott Széchenyi gondolatrendszerében visszatérően kritikusan reagált a közkeletű szólásra. Már a Hitelben a hiú ábrándok motívumsorát zárta le vele: „Több nemzet előbbre van műveltségben, mint mi, akik között sokan még azt sem tudják, mi az igazi szabadság; másutt a társasági kellem, a tudományok bája szebb fényben ragyog, mint nálunk; az angol telivér felülmúlja lovainkat, a párizsi könyvnyomdász betűi szebbek, Anglia és Belgium földművelése előrehaladottabb […] Szóval azt mondani: 'extra Hungáriám non est vita' hijábavaló s kaczagást vagy szánakozást okozó beszéd.” A negyvenes években újságcikkben emlegeti „az Extra Hungáriam non est vita nevetséges dölyfét”, máskor pedig az önmagába zárt hagyományos világ „legnevetségesb cselmondatának” nevezi a szállóigét.

A nagy újkori átalakulási folyamat eredményeként a tőkés gazdasági és polgári társadalmi rend, a parlamentáris politikai rendszer és az ipari technika által meghatározott környezet mellett kialakult a modern személyiség ideáltípusa is. A hagyományok ál­tal determinált őseihez képest a modern ember kötöttségei fellazultak, jelentősen kitágult az egyén számára hozzáférhető fizikai és társadalmi tér. A modern ember egyik legfontosabb értékévé az egyéni szabadság vált. Az új embertípus nyitott az új tapasztalatokra, messzemenően függetleníti magát a megelőző generációk tekintélyétől, versengő és kitűnni vágyik. Világképében a vallás szerepe háttérbe szorul a tudományéval szemben. A korábban jellemző kiszolgáltatottsággal szemben hatalmat érez a természet fölött. A társadalom normáit, szerkezetét és intézményeit megmagyarázhatónak és megváltoztathatónak tekinti, sőt kötelezettségének is tartja a változtatást, mégpedig a humanizálás irányába (mindenekelőtt az erőszak és az egyenlőtlenségek mérséklésével).

Míg a rendi társadalomban a társadalmi szerepek elválaszthatatlanok voltak az egyéntől, a modern ember folyamatosan önmeghatározásra kényszerül, éntudata sokkal problematikusabbá vált. A személyiség önállósulásának eredményeként megnövekszik igénye a privát szférára és annak térbeli elkülönítésére is. Az én iránti érdeklődés fokozódásának jele az önéletrajz, illetve a naplóirodalom mennyiségi növekedése.

Ahogyan fokozódik a társadalom mobilitása, az egyén egyre hangsúlyosabban jelenik meg autonóm szubjektumként, aki csak részlegesen és ideiglenesen tartozik a különféle közösségekbe. Az életritmus felgyorsulása egyfelől növeli a személyes szabadság mértékét: az ember úrrá lehet az időn, tevékenységét meggyorsíthatja, ugyanakkor az idő rabjává is válik, siet, mert fél, hogy „elszalasztja az időt”. A modern ember nem gondolja, hogy a közösség stabilitása érdekében köteles korlátozni személyes ambícióit. A lelki üdvösséggel vagy a „nyugodt élet” sztoi­kus eszményével szemben a teljesítményszükséglet kerül a középpontba, az válik az önértékelés egyik leg­fon­tosabb kritériumává.

A modernitásban jelenik meg a személyiség fejlődésének fogalma is, az a felfogás, hogy az ember tulajdon erőfeszítéseinek eredményeképpen válik valamivé. Ennek egyik következménye, hogy a hivatás fogalma elválik az isteni elrendeléstől, s a személyes hajlamnak megfelelő tevékenységválasztásként jelenik meg.

A „felszabadulásnak” persze ára is volt az egyénre nézve. A világ bonyolultabbá válása ellentmondásos érzelmi állapotokat és problémákat szült. Ilyen például a magányosság, amely a hagyományos társadalomban szinte ismeretlen volt. A modern személyiség szükségét érzi a másoktól való elkülönülésnek, ugyanakkor szenved a mély, intim kapcsolatok hiányából származó magánytól.

Hagyományos indulás

Széchenyi gyermekéveiben – legalább­is a hitelesnek tekinthető forrásokban – hiába keresnénk a későbbi rendkívüli teljesítményt vagy az újszerű, szokatlan életpályát előre sejtető motívumokat. A családi háttérnek egy, a korabeli arisztokrácia normáitól valamelyest eltérő vonását Kazinczy Ferenc örökítette meg még István születése előtt. A Széchényi családot eszerint nem a szertartásos távolságtartás, hanem az érzelmekben gazdag, harmonikus családi élet jellemezte. Ennek alapját a szülők szerelmi házassága teremtette meg, amellyel mindenképpen a kisebbséghez tartoztak a korban. Az anyagi függetlenséget, a vallási alapú idealizmust és az igen erős patriotizmust tartotta még említésre méltónak a bécsi házba látogató fiatal Kazinczy. A Nemzeti Múzeum alapjait megvető Ferenc gróf gyermekeit magyar szellemben neveltette, s a három fiú és két lány szeretetteljes, kiegyensúlyozott, mond­hat­ni gyermekcentrikus légkörben nőtt fel.

A gyermek István gróf neveltetése a főnemesi státusz által kijelölt keretek között, teljesen a kor szokásai szerint zajlott. Magántanulóként jutott el az érettségiig, majd családja korábbi nemzedékeinek hagyományait követve katonai pályára lépett. Az apropót erre 1809-ben a francia háborúk sokadik fordulója hozta meg. A bécsi udvarban nagy kegyben álló apára tekintettel a 18. évében járó fiút – Pál bátyjával együtt – főhadnagyként osztották be a szerveződő nemesi felkelés törzskarához. A fiatal főúr – személyes bátorságával, kamaszos lelkesedésével – jól bevált a maga helyén. Miután a „műkedvelő” nemesi seregben megtetszett neki a katonáskodás, úgy döntött, végleges hivatásának választja a fegyveres szolgálatot. Harcoló katonaként eljutott Párizsig, majd a bécsi kongresszus alatt diplomáciai küldetésben Nápolyig. Akaratlanul is része­se lett an­nak a tömeges mobilizációnak, amely­nek eredményeként a francia háborúk negyedszázada alatt a szorosan helyhez kötött életet élő embe­rek tíz- és százezrei személyes benyomásokat szereztek Közép- és Nyugat-Európa fejlettebb országairól.

A tartós béke beköszöntekor Széchenyi a 24. évében járt: fiatal felnőtt életszakaszát ezt követően elsősorban az utazások tagolták. Ezek során mutatkozott meg először igazán a modern emberre jellemző szellemi nyitottsága és rugalmassága, amely későbbi közéleti szereplését szinte áttekinthetetlenül sokrétűvé tette. Első „öncélú” utazása a politikai liberalizmus szülőföldjére, a kapitalizmus mintaországába, Angliába vezetett 1815 őszén. Minden rendszer nélküli tanulmányút volt ez a három hónap.

Modern identitáskeresés

Az angol társasági szokások és a politikai kultúra mellett a technikai modernizáció vívmányai gyakorolták rá a legnagyobb hatást. Megismerkedett gyárosokkal és mérnökökkel, különös figyelemmel tanulmányozta a gázvilágítást, valamint a lótenyésztést, felfedezte magának az evezőssportot. Szin­te gyerekes mohósággal igyekezett úti csomagjába gyömöszölni a fejlettebb országban mindazt, ami megtetszett neki, s amit lehetett. Beszerzett egy gázfejlesztő készüléket a cenki kastély számára, vásárolt 18 lovat, szerződtetett egy angol ménesmestert. A következő tavasszal angol mintára falkavadászatot szervezett Cenken, s társrendezőként ott tüsténkedett a Bécs melletti Semmering határában a lóver­senyzés ausztriai meghonosítása körül.

Az első angliai utat a következő két évtizedben öt további követte (volt közöttük 2-3 hónapos és egészen rövid, ügyintéző jellegű is). A szigetországban szerzett tapasztalatok Széchenyi elméleti és gyakorlati életművén, sőt mindennapi életén és személyes környezetén is szembetűnő nyomokat hagytak. Számára az angol alkotmányos berendezkedés a racionális problémakezelés ideáltípusának tűnt; már első utazása alkalmával megragadta fantáziáját, hogy ebben a szisztémában „a királynak csak jót mívelni van hatalma – rosszat egyáltalán nem te­het”. Gyakorlati gazdasági tevékenységének jó része rendelkezett valamilyen angol kapcsolattal: vagy a mintát vette onnan, vagy a kivitelezésben kapott szerepet a brit szakértelem és technika.

A kaszinó, a lóverseny, a dunai evezőssport meghonosítása esetében nyilvánvaló mintakövetéssel van dolgunk; a dunai gőzhajózás és az óbudai hajógyártás megteremtésében, valamint a Lánchíd építésénél pedig a szigetországból származó gépek és mérnökök, munkavezetők és szakmunkások játszottak kulcsszerepet. Később, közszereplő korában is közismert volt „anglo­mániája”, amely megnyilvánult öltözködésében és étkezési szokásaiban éppúgy, mint a legkülönbözőbb fajtájú versenyekhez és a fogadásokhoz való vonzódásában, illetve az angol nyelv és irodalom – mindenekelőtt Byron – irán­­ti rajongásában.

1814-től kezdve 1826-os kilépéséig a tényleges szolgálat egyre inkább mellékes tevékenységnek számított Széchenyi életében, hónapokra, olykor több mint egy évre is szabadságoltatta magát a katonaságtól. Ebben az időszakban csapongó érdeklődése a leg­kü­lönbözőbb irányokban vélte megtalálni élete célját. A felmerülő alternatívák némelyike megfelelt a rendiségben szokásos arisztokrata-életpályáknak, mások viszont a konvenciók teljes tagadását jelentették. Hol a hagyományos családi boldogság utáni vágyáról árulkodó nősülési tervek, hol a hivatásszerű gazdálkodás, hol az egész addigi életével való szakítás vágya – kivándorlás Amerikába – foglalkoztatta.

Naplójában szinte refrénként térnek vissza az ilyen jellegű bejegyzések: „Mi minden akar Sz. I. gróf lenni? Híres katona akar lenni, minden rendjellel kitüntetve, s minden hírlap révén nevezetes. Egész életében utazni akar és végül kivándorolni. Meg akar nősülni és minden ügytől szabadon teljességgel a társasági életnek szentelni magát. Nőtlen akar maradni, minden társaságot kerülni, s mint igazi embergyűlölő, lovakat tenyészteni. Diplomáciai karriert akar csinálni. Függetlenül, minden ügy­től szabadon, Svájcban, Franciaországban, Angliában, Itáliában – életét a világban gyönyörködve befejezni. Egy pártnak akar a vezére lenni, és magát teljesen a jog és alkotmány ügyének szentelni. Szépíró akar lenni – verseket és szomorújátékokat írni. […] Egy 29 éves embernél nem nevetséges ez?” – kérdezi saját maga is kesernyésen egy 1821-es naplóbejegyzésében.

A személyes hajlamnak megfelelő tevékenységválasztás már tipikusan a modern ember dilemmája. Széchenyiben a vallásos konzervatív neveltetés, a belénevelt lojalitás a dinasztiához és a birodalmi keretekhez ütközött a személyes és társadalmi-nemzeti egyediséget bálványozó romantika szellemével. Egyrészt az érzelmi kötődés igénye, másrészt a kötöttségek alóli szabadulás romantikus vágya, az egyik oldalon az egyéniség önérvényesítése, a másikon a közösségért való önfeláldozás, egyfelől a nemzetek feletti születési és szellemi arisztokráciához tartozás tudata, másfelől a nemzeti ke­retekhez kötődés igénye s a nemzeti küldetés tudata stb. – ehhez hasonló el­­lentétpárok is őrölték a gróf érzékeny egyéniségét. Széchenyi küldetéstudata nagyrészt a nemesi, főnemesi tradícióból származtatható, amely ugyan saját monopóliumnak tekintette a vezetést, a hatalmat, ám meg is követelte a közéleti aktivitást és az áldozatvállalást, méghozzá azzal arányosan, amennyire a születés jótéteményeiben részesült.

Különc arisztokrata – modern polgár

Széchenyi alakját, arcát, öltözetét számos ábrázolás örökítette meg az utókor számára, képben és szóban egy­aránt. A képek megőrizték a fiatal katonatisztet, a tekintélye és alkotóereje csúcsán álló férfit éppúgy, mint a döblingi remetét. Az ábrázolások többnyire a tekintélyelvű társadalom elvárásaival összhangban – díszmagyarban, karddal, kitüntetésekkel, az örökkévalóságnak szánt pózban – jelenítik meg a nagy vagyonú, tiszteletre méltó nevet viselő arisztokratát. Bőségesen maradtak azonban az utókorra olyan rajzok, karikatúrák és vízfestmények is, amelyek ehhez a méltóságteljes képhez képest disszonánsaknak tűnnek: egy feltűnő színű, mintájú vagy formájú ruhadarab, vagy a modern utcai ruha és a lovaglás együtt valami bizarrságot kölcsönöz némely ábrázolásának. Pedig a leírások szerint inkább ilyen jellegű ruházatban lehetett látni: jobbára elegáns nyugati ruhát viselt, cilinderrel vagy széles karimájú kalappal, sétapálcával vagy esernyővel.

Öltözékével a nyugat-európai – mindenekelőtt az angol – arisztokrácia szellemi világához tartozását hangsúlyozta, miként más szokásaiban (szivarozás, sportrajongás) is. Ugyanakkor a romantika egyéniség- és eredetiségkultusza is tetten érhető öltözködésének extravagáns vonásaiban, amelyekkel a szabályok felett állását is hangsúlyozta. Gyakran hordott az illemszabályok szerint nem összeillő darabokat: magyar díszruhához európai szabású nadrágot, kardhoz esernyőt. A pesti utcákon feltűnést keltettek ruháinak túlságosan élénk színei is: sárga galléros zöld kabátja, pepita öltönyei, hatalmas kalapjai, magas szárú lakkcsizmája.

Az öltözetnek szimbolikus jelentőséget tulajdonított, s tudatosan élt is vele mint hatáskeltő eszközzel: a kétgarasos tervéről (azaz a közteherviselés korlátozott bevezetéséről) döntő országgyűlési ülésre például legdrágább magyar díszruháját öltötte fel, s kitűzte a francia háborúkban szerzett kitüntetéseit is. Használta a ruha presz­tízshordozó hatását külföldi útjain is: amikor a bajor, hesseni, würt­tembergi udvarokban a Dunagőzhajózási Vállalat támogatására akarta megnyerni a német fejedelmeket, külön erre az utazásra készíttetett magyar díszruhát öltött.

A javakorabeli férfit szavakkal Kemény Zsigmond örökítette meg legérzékletesebben. „Széchenyi erős, de nem athletai, magas, de nem túlemelt alakú férfiú volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, edzett karral és közép nagyságú napsütött kezekkel. Orcája miatt, mely széles és eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé sem volt hajló. Arcbőre sötétsárga, rézvörös színezettel. Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont; felső része […] oly domború, oly teljes és széles átmérőjű, minő igen ritkán látható.” Hullámos, fekete haj keretezte az arcot (amely csak a döblingi években ritkult meg), bajusz, szakáll – de kiborotvált áll – volt állan­dó tartozéka az arcképnek. Különösen feltűnőnek találta Kemény – de a gróf maga is, mint az számos elejtett megjegyzéséből kiderül – a „sűrű, nagy szá­lú, szögletes ívű és egymásba folyó két szemöldököt, mely annyira komor és annyira kivételes vala, hogy maga a gróf is élceket csinált reá, s népszerűsége egyik akadályának mondá”. Arckifejezésén – ha nem használta ép­pen igen élénk mimikáját – a „gunyor és a fásultság” hagyta rajta leginkább a lenyomatát.

Széchenyi viszonya saját testéhez többnyire nem nevezhető harmonikusnak. Nemcsak az önmagának írt naplóbejegyzésekben foglalkozott sű­rűn, többnyire elégedetlenül testi jellemzői­vel – keserűen kritizálta például megjelenését, „pókhasát” –, de igyekezett is elhárítani azokat az alkalmakat, amikor festők, rajzolók akarták megörökíteni. 1836-ban például Bihar megyét igyekezett lebeszélni a megtisztelő gesztusról, hogy arcképét megfestessék a vármegyeháza számára, „ta­lán czélirányosabb volna, valamelly más érdemes hazafinak választani személyét, […] s nem engem, kiben egyenesen megvallva, csak az a kis lélek ér tán csak valamit, melyet festeni nem lehet, de kinek sárgás, ráncteli képe és soványka, törődött teste képnek sehogy sem való”.

A harmincas–negyvenes években a gróf megjelenésének fontos eleme, aktivitásának jelképe volt az a nagy bar­na bőrtáska, amelyben egy csomó iratot cipelt magával állandóan. Feltűnő jelenségnek számított, valószínűleg maga is a polgári munkásság megjelenítésének szánta, hogy a táskát maga vitte (egy arisztokratának még egy jelentéktelen súlyú tárgyat is illett az inasával vitetnie). Gyors mozgása, a pesti utca egyik oldaláról a másikra való cikázása – ha olyan ismerőst látott, akivel szerte­ágazó ügyei valamelyikében szólni akart –, élénk gesztikulációja szintén az arisztokratikus viselkedés előírásainak semmibevételét jelentette. Ilyenkor gyakran belekarolt beszélgetőtársába, egy darabig együtt haladtak, majd amikor egy másik ismerőst pillantott meg, faképnél hagyta addigi partnerét.

Ha az üres tekintélyőrzéssel nem is törődött, a valódi igényességre – higié­nia, kulturált viselkedés, öltözködés terén – nagy súlyt fektetett, nemcsak a maga, hanem a környezetében lévők esetében is. Viszolyogva örökítette meg naplójában a fiatal arisztokratákból álló vadásztársaságot, amely „átöltözködés nélkül, mocskos kézzel, vizes lábbal, kiizzadtan” ült asztalhoz. A vele munkatársi viszonyba került köznemesi származású filozófus és publicista, Szontágh Gusztáv jegyezte fel, hogy ő, aki korábban nem sokat törődött a megjelenésével, „amint Széchenyivel érintkezésbe jöttem, azonnal fekete frakkot, fehér mellényeket készíttettem s fehér kesztyűket vásároltam, jól tudván, mikép a gróf minden népszerűsége [demokratizmusa] mellett az aristocratiai szokásokat kedveli”.

Széchenyi otthonai

Jellemző volt ez az igényesség a szűkebb és tágabb tárgyi környezetével szemben is. Gyakori utazásai során ugyan gond nélkül tette túl magát a megszokott kényelem hiányán – valószínűleg az intellektuális tevékenység, az ismeretszerzés vagy a szervező­mun­ka olyan mértékben lekötötte a figyelmét, hogy szinte észre sem vette a mostoha körülményeket al-dunai vagy keleti útjain, illetve elviselésüket egyfajta sportteljesítménynek tekintette –, ám otthonai berendezésére nagy gondot fordított. 1820 és 1848 között ideje zömét Pesten töltötte, rövidebb pozsonyi, bécsi és nagycenki tartózkodásokkal, külföldi és hazai utazásokkal tarkítva.

Pesten eleinte szállodákban lakott, majd a belvárosi Brudern-házban bérelt lakást. (A mai Párizsi udvar helyén állt s a reformkori Pest egyik legfeltűnőbb épülete volt az egész udvart befedő üvegtetővel, a házon átvezető passzázs két oldalán sorakozó elegáns kis boltokkal.) Innen a Diana fürdő épületébe költözött 1827-ben. A Duna-parti klasszicista palotasor részét alkotó ház a mai Belügyminisztérium helyén állt, tehát a Kereskedelmi Testület 1830-ban elkészült székházának (a későbbi Lloyd-palotának) a szomszédságában, amelynek első emeletét az általa alapított kaszinó bérelte.

Leghosszabb ideig – már családos emberként – a Rakpiac (ma Roosevelt tér) másik felén álló Ullmann-házban lakott (helyén ma irodaház áll), ahonnan állandóan figyelemmel kísérhette a Lánchíd építését. Széchenyi itt nem a reprezentatív, legmagasabb presztízsű első emeleten bérelt lakást, hanem eggyel feljebb, hogy az utca zaja kevésbé zavarja. Előszobája anglomániája és műszaki érdeklődése lenyomataival fogadta a látogatót: angol metszetek, lóportrék mellett hídkeresztmetszetek, építési látványtervek díszítették a falakat. Előkelősködő lakáj helyett polgáriasan udvarias személyzet fogadta a vendéget, és a gróf – a korban teljesen szokatlan módon – önözte a személyes szolgálatában állókat.

A lakás berendezése – legalábbis a látogatók számára elérhető tereiben – nem hagyott kétséget afelől, hogy arisztokrata otthonban járunk: a család generációkon át halmozódó kincsei közszemlére voltak téve. „Beléptem egy dolgozószobába, amely rendkívül gazdagon és finoman volt dekorálva, teletömve, mint egy kis múzeum, mindenféle fegyverekkel, dohányzóeszközökkel, dísztárgyakkal, plasztikai munkákkal és mindenféle luxustárggyal” – írta le látogatását Kertbeny Károly.

Otthonainak berendezésében arra törekedett, hogy kényelem, praktikum, takarékosság és esztétikai igényesség egyszerre érvényesüljön. Angliai útjai során tanulmányozta az angol lakáskultúrát, és bútorokat is vásárolt a szigetországban. A cenki kastély bővítésekor az új szárnyat Angliából hozott bútorokkal és képekkel rendezte be. Mivel az örökölt 18. századi családi rezidenciát nem érezte eléggé lakályosnak és komfortosnak, az 1830-as években egy új szárnyat építtetett. Itt rendezte be azokat a lakosztályokat, ahol itteni tartózkodásai alkalmával – jellemzően a nyár néhány hetében – lakott a család. Mégis többször panaszkodott, hogy a sok költség és törődés ellenére Cenk nem éri el az általa ideálisnak tekintett komfortot: „Szúnyogok, egerek, legyek, bolhák, egy kotlós a csibéivel az ablakomnál – zörgő ablakok; az ágy leszakad, vacsorám két fürj: íme, így töltöm Cenken éjszakáimat. Minden rossz – egy nyomorult szakácsné” – írta naplójába 1828-ban.

Széchenyi azonban nem egyszerűen „használta” a városi teret: igényessége kifejezésre jutott abban az aktivitásban is, amellyel az épített környezet fejlesztésére törekedett. Pesti por és sár című – életében meg nem jelent – könyvében nemcsak a főváros urbanizációs hiányosságait és az ebből következő teendőket foglalta össze, hanem a főúri kastélyok és a nemesi kúriák lakáskultúrájának alacsony színvonalát is tollhegyre tűzte. (Leírásainak visszatérő fordulataiból következtethetünk a szagokkal szembeni különleges érzékenységére.) Környezeti igényesség terén igyekezett jó példával elöl járni: nagycenki kastélyába – ahol egyébként elég kevés időt töltött – egy vidéki angol lord otthonát plántálta át. Noha eleget tett a reprezentációs elvárásoknak is – a parkettát Bécsből, a bútorokat Angliából hozatta –, a fényűzés helyett a modern komfortra és kényelemre fordított nagyobb gondot (pl. a „vízrejtek”, a WC beszerzésére, amelyet előbb szereltek fel Cenken, mint a bécsi Burgban).

A cenki kastély felújítása kapcsán tetten érhető Széchenyi egyik „polgár­erénye”, a takarékosság is. Személyesen foglalkozott a szobafestés költségeivel, több helyről kért árajánlatot a szőnyegleszorító rézrudakra, intézkedett, hogy a szőnyegeket ne tegyék fel a „pökőládák” kihelyezése előtt. Ugyan­akkor nem térhetett ki a társadalmi rangja által megkövetelt reprezentációs kötelezettségek elől. A közlekedéssel, sporttal kapcsolatos kiadásoknál – istállóiban 10 kocsihoz és 30 hintóhoz való ló állt a hátaslovakon kívül, hajókat, csónakokat pedig Angliából is hozatott a Fertő tóra meg a Dunára – valószínűleg nem a reprezentációs kötelezettség volt a döntő, hanem a szenvedélyes érdeklődés. (A gyors autók vagy a sport modern megszállottjainak előfutára volt e tekintetben.)

Nem a takarékosság, hanem inkább az önfegyelem és a munkás aktivitás adott bizonyos polgáriasult jelleget Széchenyi étkezési szokásainak. Egyik legközelebbi munkatársa, Kovács La­jos egyrészt a „mértékletes egyszerűség” kifejezéssel jellemezte hétköznapi táplálkozási szokásait, másrészt azzal, hogy „étkezése is csak a munkának folytatása volt, s úgy végezte, mint ki ebben rámért kötelességet teljesít s élvezetet nem talál”. Evés közben is gyakran felugrott, s íróasztalához rohant feljegyezni valamit, vagy kivette zsebkönyvét. Itt jegyezzük meg, hogy naplójának állandó témája testi állapotának aprólékos megfigyelése, bajainak hipo­chond­­riába hajlóan részletes rögzítése.

Férj és apa

Széchenyi mind mai fogalmaink szerint, mind a kor szokásaihoz képest későn, 44 éves korában alapított családot. Abban a bő egy évtizedben, amikor ténylegesen családi keretben élt, a hagyományos patriarchális családmodell elemeit és a modern szerelmi házasság – bizonyos emancipációs jelenségekkel fűszerezett – jellemzőit egy­aránt fellelhetjük életében.

Felesége, a szerény vagyonú osztrák arisztokrata családból származó Seilern Crescence grófnő volt, akivel több mint egy évtizedes plátói szerelem után, az első férj, Zichy Károly gróf halála után házasodott össze 1836-ban. Crescence az előző házasságából hét kiskorú, 2 és 15 év közötti gyereket hozott a családba. Széchenyi lelkiismeretesen és energikusan viselte gondját mostohagyermekeinek. Élénk figyelemmel kísérte neveltetésüket, egyengette a hadseregbe lépett fiúk katonai karrierjét, igyekezett rendben tartani pénzügyeiket. A legkisebb Zichy gyerekekkel kifejezetten bensőséges viszonya alakult ki. A kiemelt apai figyelem azonban – érthető módon – saját fiai­ra, az 1837-ben született Bélára és az 1839-ben született Ödönre irányult. Az apai szerep a korban nem jelentett intenzív jelenlétet a gyerekek életében. Széchenyi is elsősorban a nevelők és magántanárok gondos kiválasztásával, a fiúk testi és szellemi fejlődésének figyelemmel kísérésével, alkalmanként a felnőttek világába tett kirándulásokkal tett eleget szülői kötelességeinek.

A Széchenyi házaspár alapvetően a kor arisztokrata családjaiban szokásos férfi–nő szerepeknek megfelelően rendezte be életét, ám azzal már inkább a kivételek közé tartoztak a korban, hogy a gróf egyenrangú szellemi társként kezelte feleségét, aki egyes vállalkozásaiban nemcsak az oldalán reprezentált, hanem némi önálló szerephez is jutott (pl. az Újépület melletti sétatér létrehozása során). Széchenyi a Cres­cence-től kapott érmet viselte, a kö­vetkező felirattal: „Csak az önnemesítés és Magyarország jóléte legyen a cél, mely bennünket egyesít.”

A technika bűvöletében

Kifejezetten modern polgári vonásokat mutat Széchenyi viszonya az időhöz, a magára parancsolt szigorú időfegyelem. A ráérős, időpazarló táblabírói mentalitással szemben az evéshez hasonlóan a pihenést is szükséges kötelezettségnek tekintette. „A kötelesség, mit komornoka legpontosabban teljesített, a felköltés volt. Órája mindig másodpercre egyezett komornoka órájával, s minden nap fél négykor felköltette magát álmából s elhagyta ágyát”, akármilyen későn feküdt is le. Ugyan­ak­kor – betegesen végletes kedélyhullámzásainak engedve – nappalait már a hiperaktív tevékenység és a depresszív passzivitás váltakozása jellemezte. „Ha néha zsebkönyvét, hova napi teendőit pontosan feljegyezte, áttekintettem vele, szédülni éreztem fejemet a végzendők halmaza felett. Pedig ő szigorúan számolt önmagával a teljesítés felett és legszigorúbb önmaga iránt volt a végrehajtásban” – hangsúlyozott a közeli munkatárs Kovács Lajos két szorosan összefüggő polgárerényt egyszerre: a szigorú időbeosztást és a teljesítménykényszert.

Széchenyi fiatalkora óta nagy érdeklődést tanúsított a technikai modernizáció iránt. „Ha magyar főúr helyett angol polgárnak születik, bizonyára korának egyik legnagyobb mérnökévé válik” – jegyezte meg egyik élet­rajz­írója. Különösen intenzíven élte ki műszaki érdeklődését angliai utazásai során: felkereste a korabeli mérnöki tudás csúcsteljesítményeit, hajózócsatornákat, hidakat, a gyerekcipőben járó vasutakat, gyűjtötte az ezekre vonatkozó technikai és pénzügyi adatokat, naplójában vázlatos rajzokon örökítette meg a látottakat. Fő szempontja a hazai hasznosíthatóság volt. Szívesen látogatott gyárakat, ahol különösen a gépek ragadták meg érdeklődését. „Különös dolog, hogy egy huszárkapitány naponként három órán át nemcsak gépészektől, de még munkásoktól is valóságos leckéket adat magának, és reggel gépolajtól, este szagos víztől csepeg” – je­gyez­te önironikusan naplójába egyik angliai utazása alkalmával.

Figyelemmel kísérte a műszaki szak­irodalmat is. Bár rendszeres tanulmányok híján természetesen nem vált mérnökké, de széles körű műszaki tájékozottsággal rendelkezett, képes volt önálló ítéletalkotásra. Jó érzékkel választotta ki például a lánchidat, amely a korabeli hídépítési technikák közül egyedül volt alkalmas a pest-budai összeköttetés megteremtésére.

Az Angliában kibontakozó ipari forradalom vívmányai láttán szinte korlátlannak vélte a technikai haladás perspektíváit: „Ha egy madár repülni tud, az ember is tudhat. Amire az állatokat a természet tette képessé, az embert a tudás. Meggyőződésem hamarosan kitalálják" – írta naplójába 1824. június 21-én. Máskor pedig így jósolt: „ha az állatok a sötétben látnak – optikai eszközökkel mi is láthatnánk, csak nem ismerjük a módját, de bizonyára nemsokára rájönnek ennek is a nyitjára."

A természettel viaskodó sportember

Széchenyi gazdasági-társadalmi modernizációs kezdeményezéseinek jelentős része kapcsolódik a térbeli mobilitás lehetőségeinek elősegítéséhez, a természeti akadályok legyőzéséhez. A rendszeres hazai gőzhajózást elindító Dunagőzhajózási Társaságban ő képviselte a magyar érdekeket. Neki köszönhető, hogy az osztrák vállalat Óbudán építette fel hajógyárát. A kereskedelmi lehetőségek kihasználása érdekében sürgette a hajózás akadályainak elhárítását. Ezek legnagyobbika a Vaskapu-szoros volt, ahol a mederben lévő sziklák, zúgók és örvények miatt elakadt a lefelé tartó forgalom. Az 1833-ban Vásárhelyi Pál mérnök irányításával megindult műszaki munkálatokat Széchenyi királyi biztosként felügyelte. A másik nagy természetátalakító vállalkozás, a Tisza-szabályozás megindítását már magas rangú kormánytisztviselőként, a Helytartótanács közlekedési bizottmányának elnökeként irányította. 1846-ban ő végezte el az első kapavágást Tiszadobnál. Ugyanide sorolhatjuk a Lánchíd építését.

Széchenyi életformájának modern elemei között fontos szereppel bírt a sport is. Ennek egyik forrását a versenyekhez és a fogadásokhoz való vonzódásában fedezhetjük fel, amelyet kortársai „anglomániája” jeleként köny­veltek el. A sport azonban a puszta szórakozáson túlmutató helyet töltött be életművében. A különböző sportágak meghonosítása során tudatosan törekedett a polgári társasági szokások terjesztésére a felső osztályok köreiben. A sport iránti vonzódásban felfedezhetjük az öntökéletesítés vágyát, az új iránti általános fogékonyságot, valamint a romantika korának férfiasságeszményét is.

Széchenyi katonatisztként nagy gyakorlattal rendelkezett a lovaglásban, vívásban és lövészetben. A hadseregből való kilépése után sportjelleggel űzte ezeket a tevékenységeket. Támogatta azoknak az egyesületeknek a működését – Pesti Nemzeti Vívó Isko­la, Nemzeti Lovarda –, amelyek a városi felső és középosztály számára sportként biztosítottak hozzáférést a nemesség harcias hagyományaihoz.

A szabályokhoz kötött, a teljesítményeket összehasonlító gentleman-sport ideáljával és gyakorlatával Széchenyi angliai utazásain ismerkedett meg. A lóversenyzést, a rókavadászatot, az evezést, a teniszt, az ökölvívást és a korcsolyázást nemcsak kipróbálta, hanem azok magyarországi meghonosítására is törekedett, változó sikerrel.

A sportok közül legtartósabban és leg­intenzívebben az úszás volt jelen Széchenyi hétköznapi életében. Elsősorban a testedzést, fizikai és szellemi erőnlétének fenntartását szolgálta, ám a víz időnként a próbatétel helye is volt, ahol – az angol gentleman ideáljá­nak megfelelően – saját határait feszegette. Utazásai so­rán számos ismeretlen vízben tette próbára tudását, erejét, kitartását vagy ép­pen lélekjelenlétét. Megáradt folyó Franciaországban, viharos tenger Itáliában, örvények vagy egészen közel elhaladó hajó a Dunán – a volt katona és a romantikus irodalom rajongója számára az életveszélyes helyzetekben megőrzött hidegvér a férfiasság fontos bizonyítéka volt. Azokban az évtizedekben, amikor Pesten lakott, nyaranta rendszeresen – egyes időszakokban naponta – úszott a Dunában. Olykor egyedül, máskor egy-két kísérővel – nála általában fiatalabb mágnások, polgári munkatársai, később néha nagyobbik fia társaságában – ereszkedett vízbe a legfelső dunai uszodából vagy a Margitszigetről.

Az evezőssport magyarországi meghonosítása is Széchenyi nevéhez fűződik. A gróf érdeklődését angliai utazásain keltette fel a felső osztályok fiainak sportja. Már 1827-ben feljegyezte, hogy Bécsből 3 óra 52 perc alatt evezett Pozsonyba, ám rendszeresen az 1830-as évek második felében kezdte el a Dunát járni, előbb a szigetországból rendelt, majd az Óbudai Hajógyárban készített csónakokkal. 1841-ben Hajósegyletet alapított, amelynek tagjai a fiatal arisztokraták, a Dunai Gőzhajózási Társaság tisztjei és a hídépítő angol mérnökök közül kerültek ki. Az épülő Lánchíd pesti hídfője alatt felállított egy csónakházat is. A dunai evezést a felső és a középosztály közötti társadalmi érintkezés színterének szánta, ugyanúgy, mint a lóversenyt és a kaszinót.

Széchenyi, a modern vállalkozó

Végezetül vizsgáljuk meg, mennyit sikerült megvalósítania a gazdasági modernizációs programból saját anyagi viszonyaiban!

Széchenyi közel 90 ezer holdas birtokot örökölt apjától. Ezzel, illetve az ebből származó –1825-ben évi 60 ezer forintot kitevő – jövedelmével a A mágnásosztály elitjébe tartozott, de biztosan nem a leggazdagabb egy-két tucatba. A fiatal gróf apja halálakor eleve százezer forint adóssággal terhelten vette át a birtokot, majd a még kezelhető mértékű adósságot 1834–re 230 ezer forintra duzzasztotta – igaz, egyúttal 180 ezer forintnyi kintlévősége is volt. Az 1820-as évek második felében saját gazdaságát te­kintette modernizációs elképzelései kísérleti terepének – ám a kü­lön­böző szempontok – így a gazdálkodás racionalizálása és a szociális ér­zé­keny­ség jobbágyaival szemben – össze­egyez­tethe­tetlennek bizonyultak. Erkölcsileg kényelmetlennek, ráadásul a vagyonhoz képest igen alacsonynak érezve a feudális földbirtokból eredő jövedelmet, és szabadulni igyekezett a zavaros úrbéri viszonyokkal járó vesződségtől. 1833-tól birtokai nagyobb részét eladta testvéreinek; a vételár egy részét életjáradék formájában állapították meg, ami évi 30 ezer forint biztos jövedelmet jelentett neki.

Széchenyi már az 1820-as években megkezdte vagyonszerkezetének átalakítását, modernizálását. Nyugat-euró­pai utazásain irigykedve fedezte fel, hogy a földbirtokhoz képest mennyivel jövedelmezőbbek és rugalmasabban kezelhetőek a tőkés vállalkozói (pénz)vagyonok. A harmincas évek elejétől életcéljává vált, hogy pályája végére vagyonának fele a gazdaság modern szektoraiban legyen befektetve.

1850-ben leltárba vett vagyonában 373 ezer forint értékű értékpapírt találtak. Az összeg kétharmada az Első Dunagőzhajózási Társaság részvényeiben feküdt, de 110 ezer forinttal volt érdekelt élete jelképértékű művének, a Lánchídnak a beruházásában is. Eh­hez képest kisebb tételnek számított a József Hengermalom 29 ezres részvénypakettje, valamint érdekeltségei a körmöci kőedénygyárban, a kőszegi posztógyárban, a pesti cukorfinomítóban és a budai alagútépítő részvénytársaságban. Persze időközben megfordultak a kezén más értékpapírok, így francia, angol és osztrák államkötvények is.

Széchenyi, aki Pest–Buda fővárossá válásának egyik legaktívabb előmozdítója volt, nem kis összeget fektetett itteni ingatlanokba. 1833–45 között több házat és telket vásárolt (és adott el) Pes­ten és Budán, s a Lipótvárosban – a mai Szabadság tér déli oldalán – épített hatalmas bérház tulajdonosaként pesti háziúr is volt.

Széchenyi tehát – aki már program­adó munkájában, a Hitelben kiállt azért, hogy a születés és rang presztízsét, valamint a hivalkodó reprezentációt mindenek fölé helyező rendi társadalomban értékként jelenjen meg a polgári társadalom, illetve a kapitalista gazdaság haszonelvűsége, haszonkeresése – magánemberként, „homo oeconomicusként” is hitelesen ültette át elméleti programját a gyakorlatba.

Fónagy Zoltán

https://rubicon.hu/cikkek/szechenyi-szemelyisege