A világ száműzöttei
Imola azt mondá a férjének ezután:
– Kérlek, ne varrj te hímet erről az együgyű remetéről a mi egyházi nagyjainkra, se azokat az ő mondásait ne vedd olyan szó szerint. A mi papjaink bizony nem hirdetik a szurtos szegénység fogadását, maguk is fénybe, pompába öltözködnek; nem is élnek aszalt gombával, vackorral; hanem megsüttetik a vadpávát ünnepre, s böjti napon tormás lével készíttetik a csukát. Azt pedig végképpen vesd ki a fejedből, mintha a keresztyén papok, mikor ellenség tör a hazára, elbújnának az oltár háta mögé, olvasót forgatni; de bizony felkötik a kardot, páncélt, a palást hegyébe, sisakkal takarják be a fejükön a szent olajas pilist; s lóra ülve, odaállnak, ahol a zászló lobog, s úgy megvédelmezik az országot karddal minden rossz szomszéd ellen, mint a legjobb világi vitézek. Ilyenek a mi igazi papjaink.
– Csakhogy én ilyen cifra papot sohse fogok látni; mert efféle ide az erdőbe nem jön.
Imola azután a vezeklésül rászabott imákat még meg is szerezte egy-kettővel annak a kívánságnak a teljesülésére, vajha a mennybéli hatalom tenne az ő urának a megtérítésére valami kisebbfajta csodát; nem kíván ő azokból az igen nagyokból, aminők a pogány fejedelmeket megtérítették, csak legfeljebb annyit, hogy bárcsak egyszer Szilamér vadászó kalandozásaiban bukkanna rá valahogy az udvarhelyi prépostra, akinek az egész megjelenése, de még inkább az ékesen szólása Szilamérnak a szívét könnyen megnyerhetné. Beszélt is neki felőle sokat – úgy esténkint. Szilamér már maga sem bánta volna, ha egyszer véletlenül egymásra bukkannának. Az pedig nem is volna valami lehetetlen. Búzaszentelés alkalmával nagy búcsújáratok szoktak megindulni a vidéken, s azoknak az élén maga jár a prépost igazi pompával. És ugyanekkor Szilamér egész a búzaföldekig eltévelyeghet, a bölényt üldözve, mely szeret a vetésben dúskálkodni. Egyszer így összejöhetnének, s akkor aztán majd megtudná Szilamén hogy a prépost egészen másforma pap, mint a taplógúnyás remete az odúban.
Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért hitt is benne, hogy az megtörténik.
S amiben az ember erősen hisz, hát az be is szokott teljesülni. Egy este nagy későn a bölényvadászatból azzal a szóval tért haza Szilamér:
– Nohát, láttam már, hogy milyen az az udvarhelyi főhorkáz.
– A prépost?
– Nem tudom én: piritus-e?
– Ejh! Nem piritus, hisz az nincs a világon: az csak mese, hogy piritus van; olyan parányi „jó manó”, aki minden bajban megsegít, s egy ökör fülében elfér. Ennek a neve, tanuld meg kimondani: „pré-post!”
– Én pedig jobb szeretném, hogy ha a pirites volna meg igazán, s a prépost volna a mese.
– Hogyhogy?
Erre Szilamér nagy keservesen odavágta az, asztalra a nagy medvebőr süvegét, s mintha magának is rosszul esnék, olyan szomorúan mondá ki:
– Nem leszek én már a te Jézusodnak követője soha.
Imola csak elképedt, elhalványult.
– Mi történt veled?
– Majd elmondom hosszan; – de ne ülj az ölembe, ne is igen ölelgess; ülj távol a kerevetre. Majd ennek is megtudod az okát.
Imola reszketni kezdett, úgy megijedt e szótól: hogy őt már Szilamér meg sem akarja ölelni. Vajon mit véthetett neki?
Odaült eléje, de nem a kerevetre, hanem a lábához, a medvebőrre, úgy bámult fel a férje arcára.
Szilamérnak az arcába lógott az üstöke, mint a szomorúnyír ága; el se hárította onnan.
– Nagyon szomorú történet az, amit most neked el fogok beszélni, nem tudom, kiállod-e végig? Egy bölényt üldöztem reggeltől napestig erdőkön, völgyeken keresztül. Egyszer aztán nyomát vesztettem. Ki voltam fáradva; amint egy forrásra bukkantam, ott békóba tettem a lovamat, láncra kötöttem a kutyáimat, s leültem a mohos kőre delelni. Ha visszagondolok rá, úgy rémlik, mintha elaludtam volna, s álomlátás kísértett volna meg. De nem volt álomlátás. Valami távoli zsolozsma hangja révedezett fel az erdő sűrűjéből, mely egyre közelebb jött; a kutyáimat alig bírtam elcsitítani, hogy ne vonítsanak; még az oktalan állat is meg volt rémülve, olyan ijesztő, félelmetes volt ez az ének. És azután, amint egyre följebb jött a völgyből ez a zsongás, lassankint előtűntek maguk az éneklők: gyermekek vörös szoknyában, fehér ingben. Egy közölök nagy fekete keresztet emelt, amiről gyászfátyol csüngött alá, egy másik csengettyűvel csilingelt, egy harmadik durván ácsolt tölgyfa keresztet vitt a vállán, azután fekete ruhás, fehér inges férfiak jöttek, rudakra tűzött lámpásokkal, amikben gyertya égett, fényes nappal. Utánuk egészen feketébe burkolt alakok következtek, égő szurokfáklyákkal a kezükben; arcukat egészen eltakarta a csuklya. Ezek voltak az éneklők. Nyomukban egy csapat alabárdos tolakodott előre, akik közül az elöl menők a dárdáik hegyét hátrafelé, a hátul jövők pedig előre szegezve tarták, s e dárdahegyektől meghatározva lépdegélt egy emberi alak, akinek az egész termetét egy hosszú sárga csuha fedezte, aminek a kámzsája a fejére volt húzva.
Az ember tántorgott, alig bírták a lábai.
Végül aztán jött négy férfi, fekete ruhában, akik egy fekete bársonymennyezetet emeltek rudakon, s az alatt lépdegélt egy selyempalástba öltözködött férfi, hosszú szürke szakállal, a fején négy gerezdre szabott aranyos süveg, veres öv a derekán, kezében egy aranyedény, láncon csüngő, amiből füstöt szórt maga elé.
Ez volt a prépost – remegé Imola.
– Tudom. – Utána jött egy csoport asszonynép, csúf, vén banyák mind; szemenszedett boszorkányok. Mikor odáig ért a hosszú csapat, ahol a forrás patakja keresztülcsergedez az úton, az a sárga csuhás emberalak lehajolt, hogy a markába vizet merítsen: szomjas volt. Egyszerre minden dárda hegye keresztbe állt előtte, visszatiltották a víztől. Az emberalak hátrafordította a fejét, s a csuklya alól valami olyan szívbemetsző nyöszörgés hangzott elő, hogy még a lovam is horkolt, és a sörényét borzolta féltében. Erre a rimánkodó hangra megszólalt az a fénybe öltözött alak a mennyezet alól. Rideg, kemény, szomorú hangon beszélt: „Emlékezzél reá, hogy teneked meg van tiltva olyan vízből merítned, amely továbbfolyik!” Azzal a csapat vonult tovább, a sárga ruhás bandukolt támolyogva. A sok fertelmes vén banyának mind volt a kezében egy korsó, az mind megmerítette azt a patakból, s nagyot ivott, fújt utána: „Hej, de jó volt”, – de csak egy sem vitte oda a korsóját ahhoz a nyomorulthoz, hogy megkínálja vele: „Nesze, igyál az én korsómból, ha magadnak nem szabad a folyó patakból merítened.” Hanem énekelni, azt tudtak: „irgalmazz nékünk”.
Egy vén csoroszlyát, aki leghátul csoszogott, nyakon fogtam, hogy álljon meg, hadd beszéljek vele.
Az egész csapat olyan mérgesen tekintgetett fel rám, miért nem vettem le a süveget a fejemről, s a vén banyák hangosan kiabáltak rám: „Le kellene ütni dárdanyéllel a fejéről azt a süveget! Még fenntartja a tökfedőt, mikor a szentséget elviszik előtte!”
– Hát micsoda szer ez itten, amit járás közben tartatok?– kérdezém a banyától.
– Nem látod! Temetés.
– Temetés? Hát hol van a halott?
– Szúrd ki a szemedet, ha nem látja! Ott megy abban a sárga csuhában.
Aztán, amint eleresztettem a nyakát, énekelte tovább: „irgalmazz nékünk!”
No még ilyen temetést nem láttam. Azt tudom, hogy nálunk őshitűeknél szokás a csatában elesett vitéznek lóháton vonulni a gyász búcsúzó útra a sírjáig; de hogy egy halott gyalog menjen a saját temetésére, ilyet még sohasem hallottam.
Bántott a nesz, hogy megtudjam, mi lesz ebből?
A lovamat kantáron vezetve, utánaballagtam keves távolból az éneklő gyászmenetnek, a legvadonabb erdő közepébe, amíg egy helyen azt láttam, hogy megállnak. Ott áll sűrű bozót közé elrejtve egy alacsony tuskóhajlék, mellette egy szikladöbörben volt valami víz, ami úgy be volt lepve falevéllel, rothadó haraszttal, hogy csak a beleugráló békák cuppanásáról lehetett megtudni, hogy ott víz van. Ebből már szabad inni a sárga ruhásnak, mert ez nem folyik sehová. – Azt kezdtem hinni, hogy ez valami gonosztevő, akit veszteni visznek. De miért hozzák ide a vadonba, ahol senki sem látja? Hiszen másutt, akit kivégeznek, népelrettentő példának, azt ugyancsak felmagasztalják, magas dombon álló bitófára vagy kerékre, hogy minden ember lássa.
A sárga ruhás a kunyhó elé érve, ott annak a küszöbén magától letérdelt, arcával kifelé fordulva. Ekkor az énekesek rákezdték a halotti dalukat; énekeltek az angyalokról, akik a halottat majd bevezetik a paradicsomba, ahol örök világosság fog néki fényleni; hatszor is elmondták fölötte, hogy „az Úr adjon neki örök nyugodalmat!” – Vártam, hogy majd előlépnek végre az íjászok, s szokás szerint annyi nyilat lőnek bele, amennyi elég egy halottnak, hogy elmenjen vele a másvilágra. De azt nem tették. Hanem az ének végeztével az a fényes öltözetű főpap egy zsákot hozatott elő, amiben sárga föld volt. A vénasszonyok dörmögték egymásnak: „Ez a föld a temetőkertből van ám elhozva”. A pap marokkal hinté azt a földet a sárga ruhás emberre, aztán meg arra a kunyhóra, s akkor így szólt:
– Térj meg te boldogtalan ember a halottak közé. Nyugodjál meg, ahogy a halottak megnyugosznak. Íme ez a te sírod. Amelyet megáldunk, megszentelünk és bezárunk, hogy meg ne nyíljék a feltámadásig. Innen e szomorú völgyből teneked kijönnöd, s az emberek közé visszatérned soha többé nem lesz szabad; mint nem szabad semmi halottnak az ő sírját elhagyni, hogy az élőket rémítse. Tiltva van a járt út széléig elmenned. Tiltva van az úton járókat megszólítanod; hanem a kezedben levő kereplővel adsz hangot, hogy észrevegyenek – és kikerülhessenek. Íme, megszentelék számodra két edényt, egyet az ételnek, másikat pedig az italnak. Könyörületes emberek azokat számodra meg fogják tölteni. Az Úr lelke lészen veled. Csókold meg a keresztfádat, mely sírod elé fel fog állíttatni, s élő jel lesz, mely megszólítja a vándorokat, hogy alamizsnát adva, fussanak innen.
A sárga ruhás a csuklyán keresztül megcsókoló a saját sírkeresztjét. Akkor aztán a pap előszólítá az íródeákot, s mondta fennhangon, hogy mit írjon fel a sírkereszt fekete táblájára meszes pamaccsal: „Itt nyugszik az Úrban a névtelen, meghalt a világban, él az Istenben”. Úgy állíták fel a keresztfát a kunyhó ajtaja elé.
Aztán még egy verset énekeltek, egy imádságot elmondtak, letérdepelve; megint felkerekedtek, s ahogy jött a hosszú csapat, olyan rendben ismét eltávozott. Én ott maradtam, amíg az éneklés hangja elveszett a mély útban, és néztem ezt a magára hagyott embert.
Körös-körül minden elcsendesült már, csak a békák ott az állóvízben ümmögtek egyszer-egyszer, mintha kérdezgetnék az új jövevénytől, hogy mi hozta őt ide?
Az pedig ott ült a kunyhó küszöbén, térdére lehajtott fővel, s két kezét összetéve a feje fölött. Előtte a sírkeresztje. Mellette volt a két edény az étellel, azokhoz nem nyúlt.
Engem valami szörnyű borzalom fogott el, aminőt soha életemben nem éreztem. S az a rossz természetem, hogy amitől megrémülök, annak nekimegyek, ahelyett, hogy elfutnék előle. Odamentem az emberhez, hogy megszólítsam.
Amint az lépteim recsegését a targallyban meghallotta, fölriadt, s kihúzta az öve mellől a kereplőt, s elkezdett vele zakatolni.
– Hagyd azt a kereplőt! – mondám neki – Én nem élek a ti törvényeitek szerint. Nekem szóval felelj! Ki vagy te?
– A halott! – felelt egy kíntól kényszeredett hang a csuklya alól.
– Mit vétettél, amiért halott lett a neved? Gyilkos, gonosztevő voltál? Hazádat árultad el az ellenségnek? Istent sértetted meg? Felelj!
Erre a halott ember felegyenesedett ültéből úgy, hogy egy délceg daliának látszott egész termetében, a fejét is büszkén felemelte, s aztán kemény, rikácsoló hangon e szót mondá: „Én bélpoklos vagyok!”
S azzal felemelte a csuklyát az arcáról.
Nem mondom el előtted, mi volt az, amit láttam! Asszonynak ez iszonytató képet nem szabad megismerni. Nincs olyan undok mocsárlakó hüvelvény, nincs olyan fába szorult erdei manó, aki ábrázatját fölcserélné vele. A fogaim összeverődnek rá, s az egész testem egy lúdbőrré lesz; mikor rágondolok.
– Hol lepett meg ez a szörnyű csoma? – kérdém tőle, aminek mi itt Székelyországban csak távol hírét hallottuk, de soha nem láttuk.
– A Szentföldön jártam Endre királyunkkal.
– Minek jártál a Szentföldön?
– Harcoltam a hitetlenek ellen; kik az idvezítő sírját megfertőztették. S vitézül harcoltam.
– S jutalmul a bélpoklot hoztad el magaddal?
– Isten akaratja volt az.
– Elhiszem, hogy az volt. De hát az emberek ezért kitaszítanak a világból?
– Rémület énrám tekinteni.
– De hát nincs rokonod, barátod, senkid a világon? Nincs házad, ahova elrejtsd magad otthon?
– Van nőm, és vannak gyermekeim. Rokonságom a Székelyföldön végig elterjedt; van szép birtokom, úri házam. Mégis el vagyok temetve. Nő, gyermek, jó barát nem jöhet ki hozzám, és én őhozzájuk nem mehetek. Emberi hajlék engem be nem fogadhat. Egyedüli helyem ez a kunyhó, ajtajában a sírkereszttel, ami még azt sem mondja meg senkinek, hogy mi volt a nevem valaha.
– S ki parancsolta azt, hogy ez így legyen?
– A törvény: az írás.
– Miféle törvény? Miféle írás? Én is ismerem az ország minden törvényeit; ilyen törvényt soha se a vezérek, se a királyok, se a rabonbánok nem hoztanak:
– A szentírás parancsolja ezt.
– A szentírás?
– Amelynek végzéseiben meg kell nyugodnunk. Az parancsolja, hogy a bélpoklosok a világtól elzárassanak, a sivatag pusztában egyedül, élve eltemetetten, elhagyassanak; senkihez ne tartozzanak.
– S te annak magadat aláveted?
– Mi haszna emelném föl fejemet az Úr ellen? Várom halálomtól megszabadulásomat.
A hegytetőről még egyszer aláhangzott az eltávozó ájtatos csapat zsolozsmája.
Én pedig felkacagtam!
– Nem! Nem! Nem! Én annak az Istennek, akinek ilyen a törvénye; híve nem leszek soha! Ne szólj nekem Jézusról! Ne a szeretet Istenéről többet! Én az ő nyomdokába nem lépek soha!
Imola reszketve húzta össze magát, a földön kuporogva, amidőn Szilamért ily haragra gerjedve látta, amidőn Istennel ortályoskodni hallá. Reszketeg kérleléssel nyúlt a férje keze után, ki azonban eltiltó mozdulattal taszítá el a nő kezét magától.
– Ne nyúlj a kezemhez!
– Miért ne? Miért?
– Azért, mert én ezt a bélpoklost nem hagytam ott az élő sírban, hanem felültettem őt a lovamra a hátam mögé, s hazahoztam őt magammal.
E szókra nagyot sikoltva szökött fel helyéből Imola, s odavetve magát Szilamér keblére; átnyalábolá annak a fejét mind a két karjával; s szapora csókjaival halmozó el arcát, szemét, száját, zokogott is hozzá:
– Óh én szerelmesem! Óh én drágaságom! Hisz éppen így lettél Krisztus követőjévé. Az ő nyomdokaiba találtak bele éppen a te lábnyomaid. Amit most cselekedtél, az a keresztyén vallás.
Szilamérnak ragyogott az arca.
– De hát nem félsz engem megölelni ezután?
– Ha Isten velünk; ki ellenünk? – mondá erős hittel az asszony. Szilamér kebléhez szorítá a nőt.
– Akkor én megyek vissza hozzá.
– Hol hagytad őt?
– Odalenn a cselédek tornácában.
– De hisz a cselédnép fitymálni fogja, durván bánik majd vele. Pedig lehet, hogy előkelő levente volt.
– Bizonyára az volt. De hát hová tegyem?
– Hát nem férne el itten? Nézd, mennyi helyünk van. Három nagy medvebőr az ágyunkon. Egyet neki adhatnánk:
– Igaz a De te iszonyodni fogsz a rátekintéstől.
– Te golyhó! Hát te nem tudod, hogy én; ha idegen férfi jön elém; nem látom meg, milyen az arca? Mindig csak a te arcodat látom magam előtt.
– Áldott légy ezért a szóért!
– Az vagyok már régen! Megállj még! Valami jutott eszembe. Drága jó anyámtól hallottam, hogy itt valahol a Szent Anna tó körül van egy csodatevő forrás, aminek a vize minden fekélyt, mirigyet meggyógyít, annak sós a földje és meleg a vize.
– Akkor én megmondhatom, hogy melyik az a forrás? Az a virág, amit te a minap hazahoztál, a „világzár” csak sós tőzegföldben, meleg vízben terem.
– Arra a helyre pedig én vissza tudok találni. Hegyhát tetején van; amiből egy patak nyugatnak, másik keletnek folyik.
– Úgy! úgy! Az egyik a Zsombor patakja, a másik a Bálványos patak.
– És így, ha ketten összetesszük a tudományunkat, még majd ki is tudjuk gyógyítani a bélpoklosunkat Isten segítségével. Eredj, vezesd ide.
Szilamér felhozta magával a bélpoklost. Imola addig puha fekhelyet készített a számára a pest mellett. Arra lefekteté Szilamér a Lázárt.
– Nem irtózol a szörnyű bűzétől? – kérdé susogva Szilamér Imolától.
– Nem. Én tavaszi ibolyák illatát érzem.
Azután a tűzhelyhez látott, sütött, főzött; valami melegítő italt is készített, illatos fűszerekkel. A halott evett és ivott. – Lakomázás után aztán elkezdte regélni a távol Szentföldön tapasztalt dolgait; tüneményes meséket, amik valóban megtörténtek, s a szent vidéknek fölséges látványát. Úgy beszélt, mint egy apostol. Imola elhallgatta volna azokat a regéket hajnalig. S a szemeit le nem vette a bélpoklos arcáról; a rettenetes arcról, melyre az istenkép fölé egy pokolbeli mumust ragasztott a kórság. De ez undorító kéreg közepett megmaradt két szép, lélekkel teljes szem; Imola azokba nézett, s aztán a szemektől nem látta az arcot.
Mikor a kakas elsőt kukorikolt, akkor mind álomra tértek. Az álom csendjében Szilamér füleit megütötte a két idegen szó, amit a bélpoklos reszkető hangon elsóhajtott: „Kirie eleizon, Kriste eleizon”. Imola aludt már, s mégis az ajkai csendesen utána susogták: „Kirie eleizon, Kriste eleizon”:
Vajon mit jelenthet ez a két szó?
Másnap kora hajnalban elindultak mind a hárman: Imola, Szilamér és a bélpoklos, felkeresni azt a tájat, ahol a világzár terem. Imola volt a vezető.
A Szent Anna tó hegyeinek minden völgye tele van csupa gyógyerejű csodaforrásokkal. Ha más országban volnának; búcsújáró kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, részvénytársaság vendégfogadója a másik felől.
Itt buzog fel a tőzegtalajból a sárgásbarna vizű Fortyogó; olyan a hangja messziről, mint az álmában horkoló óriásé. Ez a sánták gyógyforrása.
Odább egy más forrás zúdul elé, világossárga vízgomollyal; ennek a neve „Szemfortyogó”. Ez vakokat is látókká tesz, s minden szembajt meggyógyít.
Majd meg egy hamuszín forrás zubog fel a mohos sziklák közül, amit a színéért „Hammas”-nak neveznek: a belemártott kéz zsírosnak érzi a vizét, s a gőze elkábít. Ez a köszvényt űzi el.
Végre egy lapályos fennsík következik, aminek veres a földje, s a rajta termő növények levele mind olyan tővér, pozsgár, sötétzöld: – ez a „Sósmező”.
Ennek a közepén van az a forrás, aminek a martját a sárgapiros nenufár (világzár) virágai lepik. Most, tavasz elején, csak a tavalyi virágok korsó alakú máktokjai úszkálnak a gőzölgő tavacska szélében; a nagy, tertyedt rőteres leveleken apró zöld leveli békák hirdetik brekegve az idő változását.
Ez volt a keresett csodatevő forrás: régóta ismeretes a székely asszonyoknál.
Szilamér és a bélpoklos fejszéikkel, faragó eszközeikkel nagy hirtelen összeábdáltak e forrás mellékén egy burdét; aminőket még mai nap is szoktak nyaranta felállítani a gyógyulást kereső vendégek számára.
A bélpoklos itt maradt a burdéban négy napig.
Ötödnap visszatért a Tiburc várba meggyógyultan. A bélpokol réme tisztára elveszett róla. A rettenetes pokolkéreg lehámlott testéről, s az arca előtűnt, nemes, büszke vonásaival; ahogy az valaha Isten kezéből kikerült; csakhogy olyan gyönge és fehér volt, akár egy leánynak az arca, amit soha nem lopott meg az égető napsugár.
Háládatlan veréb a fecskefészekben
Amilyen nagy volt az öröme Szilamérnak afölött, hogy azt a nyomorult bélpoklost ilyen csoda módra helyreállította, kétszer akkora lett, amidőn egyszer, valami vágytól ösztönözve, visszatért ahhoz a kunyhóhoz, amely ennek élő sírverem gyanánt volt rendeltetve: mert – már akkor abban egy második bélpoklost talált. Azt is éppen olyan áhítatos szertartással hozták ide, mint az előbbit: a kunyhó már akkor üres volt, az ételes fazékban pedig a benne hagyott köles már ki is zöldült: ebből világos, hogy az élve eltemetett már nem él ezen a világon; bizonyosan megették a farkasok vagy a sokatevők: Nyugodjék békével! Hoztak helyette másikat.
Úgy látszik, hogy ez a kunyhó csak olyan átjáróház a két világ között.
Szilamér azt a bélpoklost is felvette a lovára, s hazavitte: a Sósmező csodaforrásánál épített a számára egy másik burdét, ahol az mosakodjék.
És azután hétről hétre, mindig ellátogatott a Mohoson túl a magányos kunyhóhoz: ahogy azelőtt bölényre vadászni, úgy most bélpoklosokra lesni; – s nagy vadászszerencséje volt, többnyire hozott haza egyet a cserkészetből. Nyár derekán már kilenc burdé volt sorban felállítva a Sósmezőn. A megmentett nyomorultak az egész napot odakinn töltötték, a gyógyvíz erejét próbálva kínzott tagjaikon, s csak éjszakára tértek haza a Tiburc várba, ami nem messze volt a Sósmezőhöz.
Aki egészen kigyógyult is közölök, nem hagyta el a társait, visszatérnie a világba úgysem volt többé szabad; mert az egyszer halottá mondott bélpoklosnak halálbüntetés alatt tiltva volt az emberi társaságba még valaha visszakerülni; a vagyonát szétosztották, feleségét férjhez adták; gyerekeit ide-amoda elhordták. De ha szabad lett volna, sem hagyák vala el ezt a vidéket, mely ép tagjaikat, emberi ábrázatukat újra visszaadta. Neveket vettek föl – a szentek után –, csupán keresztneveket, ahogy szerzetesek szoktak; egymásnak hűséget fogadtak, s titkos egyetértés mellett maguk között megválasztották perjelnek Opour Szilamért.
És így Szilamér megérte pogány fővel, hogy egy új rendnek a perjelévé lett. – Amiről ő maga semmit sem tudott. – De tudta az Úristen.
A bélpoklos szerzet egyébiránt nem henyélt ott hiába, ők mindannyian távol Palesztinában kinn járt keresztesvitézek valának: egy közölök Nikomédiából elhozott magával, a sarujába rejtve, mindenféle kerti veteménymagokat, aminőket ottan termesztenek, s amiknek még itt Európában hírét sem hallották. Azokat ő és társai, egy körülkerített lankán elvetették, ápolták, öntözték: csodálatos mindeféle főzelékkel ellátták a konyhát. (Még most is, annyi száz esztendő múlva, egész falvak élnek abból a Székelyföldön, hogy kerti veteményeket termesztenek, amiknek a magvát Orbán mester hozta el Ázsiából, s azokban a falvakban nincsen szegény ember.)
Viszont Szilamér meg az egyébfajta élelmiszerekről gondoskodott a maga ápoltjai számára, s most tudta már meg, hogy mit tesz az, hogy „oszd szét a gazdagságodat a szegények között!” Imola pedig szőtte a számukra a gyapjúkelmét, hogy tiszta fehér ruhában járhassanak mindig.
Ők foglalkoztak ellenben a halászattal is, s hordták haza a várba egész hálószámra a sok potykát, lazacot, pisztrángot, amivel még akkor hemzsegtek a Mohos kopotyúi; úgy, hogy Szilamér maga is megsokallta már, s azt kezdte hinni, hogy ő az adósa a lázároknak, nem azok őneki.
Volt közöttük egy, aki valaha kolostorban lakott, ott megtanulta azokat az ájtatos zsolozsmákat, amiknek diák a nyelve; ez betanította azt a többieknek, akik aztán esténkint, mikor a várudvarra visszatérének, körültérdepelték a tornácba felvezető csarnokot, s rázendíték mindenféle összeolvadó vékony és vastag hangokon a „de profundis”-t, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni.
Úgy éltek itt együtt, keresztyének és tuhudunok, ebben a minden istenektől megszállott magányban, mintha ez volna örök maradásuk. Arra senki sem gondolt, még maga Szilamér sem, hogy ezt a Tiburc várát csak bizonyos ideig engedte át neki és életpárjának Rapsonné asszony, s hogy majd nemsokára elkövetkezik az idő, amikor az öreg asszonyságnak a tagjait megpróbálgatják a hozzászegődött csúzok és zsábák, s akkor az jönni fog cselédnépestül a Tiburc várába, a kénbarlang gyógylevegőjében fürödni: s annak majd bolond nagy öröme lesz, amikor megtudja, hogy kilenc bélpoklossal van tele a vára.
De ő biz erre, ha gondolt is, kiverte a fejéből. A bélpoklosok baja elébbrevaló, mint a Rapsonnéé! Aztán meg, ha ő nem retteg ezeknek a társaságától, s nem félti a leheletük ragályától az ő Imolájának a százszor szép orcáját; hát akkor Rapsonné se féltse tőlük a maga ábrázatjának százéves barázdáit; hanem pártolja tovább az ő ápoltjait; még buzgóbban, mint ahogy ő tette eddig.
Annál ugyan lelkesebben senki sem ápolhatta volna ezeket a szerencsétleneket, mint ahogy ő tevé, – de meg is nyerte érte a jutalmát az égtől; mert úgy a nyár közepe felé egy olyan gyönyörűséges kis angyalkát küldött le neki az égből az Úr, amilyenek csak tele piros pofácskával fújják odafenn az aranytrombitát. – Aztán fiú volt! – Szakasztott az apja!
No iszen, volt öröm a háznál! Akkora örömtüzeket rakatott Szilamér a dombokon, hogy a szomszéd országba ellátszott a lángja. Ki is hiresztelé hetedhét országnak, hogy őneki fia született, mely kihíresztelés ilyen furfanggal szokott végbemenni. Összefogtak valami tíz kutyát a karámokból, s azoknak a farkára kötöttek két zsindelyt: azokra a zsindelyekre felirták egyfelől minuskel betűkkel, másfelől székely írásjeggyel, hogy milyen öröm esett Opour Szilamér háza táján; akkor aztán elbocsáták az ebeket, jót húzva rájuk az ostorral. Amint aztán a futó kuvasz meghallotta a farkához kötött két zsindelyt csörömpölni, azt gondolta, az ördögök szekere csörtet a nyomában, s elkezdett uszulni világtalan világba; míg valami faluba nem ért: ott elfogták, elolvasták, mi van a két zsindelyre írva, s aztán megint odább eresztették, hadd vigye a szomszéd faluba a hírt. Így hordták azok aztán el az örömhírt hetedhét országba! Bizonyosan megtudta ezt a hírt a négylábú hírmondók úján maga Mike Sára asszonyom is. Csakhogy az izenetnek a kelet helyét, azt nem mondta meg neki a komondor.
Hej, jó dolga volt valami hét napig bölénynek, dámvadnak: Szilamér nem kergette őket; otthon ült: – azt leste, mit beszél az „ember”?
Hetednap estéjén – (szép derült alkony volt!) – amint a leáldozó nap végsugara végigsütött a nyitott ablakon át, Imola ágyáig, egészen bearanyozta az anya és gyermek orcáját: olyan volt az, mint a kinyílt rózsa a maga bimbójával; Szilamér egészen el volt veszve az ő nézésükben. Se látott, se hallott. Odakinn a várkapu előtt ugyan fútták pedig a kürtöt; s azután egész csapat lovas dübörgése hangzott a csapóhídon: nem ügyelt ő arra. A nyitott ablakon át pávaszem-pillangók repültek be a szobába; a kisgyermek sikongatva kapkodott feléjük parányi kezével: Rájuk ismert talán? Régi játszótársak abból az időből, amikor még neki is szárnyai voltak. Szilamér a gyermekben gyönyörködött, Imola meg Szilamér arcában, s amint így az alkonysugár az egyik arcra, az meg a másikra, a másik meg a harmadikra vetette a mosolygó verőfényét, hát abból olyan ragyogás támadt, amilyennel csak Isten veszi magát körül.
Nem csoda hát, ha csak akkor vették észre Rapsonné asszonyt, amikor az már ott állt az Imola nyoszolyája fejénél és megszólalt. Be is volt bugyolálva nagyon a szeméig meg a szájáig patyolatkendőkkel, mert az esteli harmattól nagyon őrizte magát.
– Jaj! jaj! Mit csináltok, boldogtalan népek!
Ezzel a rikácsoló szóval üdvözlé „adjon isten” helyett a boldog révedezőket.
De egyszerre el is múlt minden ragyogás mind a három arcról: még a nap maga is, mintha szintén megijedt volna a vén tündértől, egyszerre elrejté magát a hegy orma mögé: Imola, az ösztön borzongásával takarta el a kisfia fejét a két tenyerével; Szilamér meg pogány babonás szokásból dörmögé a foga között „tüske a talpadba!”, amit voltaképpen a boszorkányok ellen volt szokás kimondani, de amit megtartottak a vadászemberek is, mikor cserkészetre indulva, legelébb is valami banyával találkoztak.
Rapsonné pedig folyvást kiabálva, „de mit tesztek? mit csináltok?” rohant az ablaknak; még azt hitték, ki akar rajta repülni, s egy cseppet sem csodálkoztak volna, ha a mankóját a térde közé kapva ellovagolt volna rajta a levegőben. Azonban csak be akarta tenni az ablakszárnyakat, amik jó vastag üvegből készült s ólomkarikákba foglalt táblák lévén, egyszerre homályban hagyták a szobát. Aztán jött csak vissza nagy zsémbeléssel.
– De hova gondoltok? Amíg meg nem újul a hold, nem szabad meglátni a napsugárnak az újszülött arcát, mert megveri a ragya! S gyertya sem ég az asszony ágya mellett! Micsoda gondatlanság ez! Mindjárt jön a Kamor tündér a téglázóvassal, amint azt látja, hogy nem ég a gyertya a betegágyas asszony nyoszolyája mellett.
Szilamér szaladt a kandallóhoz gyertyát gyújtani.
– Ne abba a vas gyertyatartóba! Keress rezet! Óh, milyen élhetetlenek az ilyen fiatal házasok! Vasat nem szabad az asszony közelébe hozni: még csak egy varrótűt sem szabad neki a kezébe venni, amíg a hat hete le nem tel. Ellenben egy tikmont kell neki a vánkosa alá tenni, a kicsikének meg egy szál veres selymet kötni a bal lábára, a nyakába meg egy violagyökeret. Óh, be tudatlan nép. De jó, hogy idevetődtem hozzájuk! Még elpusztítanák magukat nálam nélkül. Így ni! Fordítsd meg Szilamér öcsém azt az ágyat, fejjel legyen az ablak felé asszony, gyermek. Különben holdas lesz belőle, ha a holdvilág rá talál sütni, mikor alszik. Hát nincs javasasszony körülöttetek, aki erre megtanítson?
Szilamér ijedtében megtett mindent, amit Rapsonné parancsolt: Az ágyat is megfordítá, az égő gyertyát is odahelyezte melléje arra az asztalkára, amin mindenféle drágalátos főzemények álltak csoda jóságú füvekből, miket a jó Gidula nénő készített Imola számára; de amikkel az elfelejte élni. Rapsonné mind sorba kóstolta, szagolta valamennyit, s ítéletet mondott fölöttük: ez jó, ez sem árt, ez az ezeraranyos fű, ez a szívkinyitó, de csak a virágját kellett volna megfőzni, nem a levelét is; de hol maradt a tetemtoldófű, attól ered növésnek a gyerek; hát a boldogasszony tenyere? Azt ugyan a pogányok nem ismerik. No majd adok én belőle. Hoztam én magammal eleget.
Ezalatt elhelyezkedék abban a karosszékben, amit Szilamér tolt oda a számára.
A nénémasszony tovább zsémbelt:
– De ugyan hová gondoltál, hogy kinyisd az ablakot naplemente után? Az kell, hogy bejöjjön a büdi boszorkány, elcserélni a gyerekedet, elváltani a magáéval? Akkor aztán majd tarthatnád a kandallóban a tűz fölé, hogy adja vissza a tiedet, mert különben az övét a tűzbe dobod. Ilyenkor ólálkodnak legjobban a boszorkányok az újszülött gyermekek körül, amíg azok vagy vízen, vagy tűzön fel nincsenek avatva, akár keresztyén, akár tuhudun szokás szerint. – Ahol ni! Mit mondok? Már idebenn is van a szobában a boszorkány!
Mind a ketten, az apa is, az anya is egyszerre a nénémasszonyra tekintének: elég nagy ostobasággal; mert hisz ő nem saját magára példálózott, hanem arra a nagy pávaszemes szárnyú pillangóra, mely ott keringett a szövétnek lángja körül, s amit repkedése közben szerencsésen le is sújtott a mankójával; s aztán kezébe ragadva, kitépte neki a szárnyait, a fejét; „Hej te rossz boszorkány! Körmömre kerültél, nesze neked!” s azzal a darabjait a kandallóba dobálta. – A kisgyermek erre elkezdett sírni: ő bizonyosan meghallotta a halálra kínozott játszópajtásának a jajszavát, amit már a durva földlakók vastag fülei nem hallanak meg. A gyermek ordított, kapálózott.
– Huh be csúnya vagy, pih de rút vagy! – mondá Rapsonné a gyermekre; de amellett édeskésen mosolygott az anyja szemébe. – Így kell ám a gyermeket dicsérni; – mert aki azt mondja a kisgyermekre, hogy „jaj de szép”, az megigézi: az olyan ellen ki kell köpni. Rút gyermek vagy!
Az aztán eldugta az arcát olyan helyre, ahol jó volt neki. Rapsonné asszonyom pedig elhelyezkedett szépen a karszékben, a cselédjei vánkosokat hoztak utána, s azokkal a hátát meg a lábait felpockolták.
– Noh, édes híveim, ennek ugyancsak örülök, hogy így beteljesült minden kívánságtok. Amint megtudtam ezt a nagy örömöt, mindjárt repültem is hozzátok. Útba ejtettem az édesapátokat: annak is elmondtam, hogy milyen nagy ünnep van a családjában. Hejh, de nagyot ugrott a jó öreg. Mindjárt azonnal ökröt süttetett, s vár benneteket a radinára. Nagyon lelkemre kötötte, hogy csak siettesselek benneteket. Még ma akarja a kis porontyát látni.
Imola és Szilamér nagy szemekkel bámultak egymásra. Hát ez azért jött ide látogatóba, hogy rögtön kitegye a szűrüket innen? Imola nem magáért aggódott: ő erős, egészséges vérű nő volt, nem szokása a kényeskedés; de a kisgyermekét féltette az éjszakai úttól.
– De hát most mindjárt elmenjünk alkonyat után? – kérdezé szepegve.
– Óh, ilyenkor nyáron hosszú az esthajnal, drága szép holdvilág süt; én magam is mindig éjszaka utaztam: akkor langyos, hűs a levegőég; a fülemilék olyan szépen hangicsálnak minden bokorban; a fű között úgy világít a sok fénylő bogár, mint a csillag hamva. Aztán az apátok megígérte, hogy fele úton elétek jön Bálványos várából, fáklyás kísérettel; ott fog rátok várni már a Lobogó forrásnál. Óh édes szívecskéim, bizony olyan nehezen eresztelek el benneteket innen, mintha a saját édes gyermekeim volnátok; de már aminek meg kell lenni, inkább ma legyen meg, mint holnap. Itt nem is volna már helyetek, mert énnekem sok a cselédnépem. Azok se hálhatnak egymás hátán a ti pereputtyotokkal. Az is megeshetnék, hogy az én kígyóm éjszaka el találna látogatni a gyermekágyas asszony nyoszolyájába, s ő megijedne tőle.
Imola máris megijedt.
– Készüljünk az útra! – mondá Szilamérnak, fektéből fölemelkedve, s maga is azon kezdte a készülődést, hogy a kisgyermekét bekötözze gyöngéden, gondosan a puha pólyába.
– Hiszen az asszonyka a kisgyermekével igen jól fog utazhatni az én gyaloghintómban; az egyik zsellyémet odaadom neki, helyezze el magát benne: mintha ágyban volna; még alhatik is ottan. Nagyon jó helye lesz!
– Jobb helye lesz neki az én ölemben! – vágott oda nagy nyersen Szilamér.
Biz’ őtet egy kissé elkedvetlenítette az, hogy ilyen rögtön el kell neki hagyni ezt a tanyát. Úgy megszokta már itt, ahol minden napja csupa boldogság volt. Aztán ilyen rögtön éjszakai útra kelni lábadozó asszonnyal, gyermekkel. Aztán visszamenni Bálványos várába, ahol még az apja parancsol, s a Zsombor öccse ortályoskodik vele (még nem tudta, hogy meghalt). És még valami más is bántotta, marasztalta: a szíve úgy húzott ide azokhoz az emberekhez, akik megszabadítójuknak tekinték. Azonban hát Rapsonnénak teljes igaza volt: ő ezt a lakást csak addig engedte át nekik, amíg magának szüksége nem lesz rá, és most visszakéri. Ezért is ezer köszönet neki.
Rapsonné pedig, hogy még jobban siettesse az útra készülésüket, elővette a legsikeresebb módját az elriasztásnak, elkezdett egyszerre nyögni, jajveszékelni; jaj ez a bal lábam, jaj a fél oldalam! Ez a gonosz zsába! Mintha késsel hasogatnák. Mintha tüzes harapófogóval csikorgatnák. Jaj, mikor így rám jön ez a kínzás, azt hiszem, hogy nem érem a reggelt! Leányok! Leányok! Hol van a zabos tarisznya? Hol az ezer virágos égett vizem? Hol a tárkonyecet? Mindjárt elkárhozom.
Ez elől csakugyan szökni kell.
Eközben megszólal ott lenn az udvaron a szokott estéli zsolozsmája a hazatérőknek:
„A mélységből kiáltok hozzád, én Uram!
Hallgasd meg az én szavam!…”
Rapsonné asszonyom torkában egyszerre bedugult a jajgatás erre az énekhangra: „Hát ez micsoda ének odakinn? Miféle barátok virginálnak itten?”
Ha nem ismerné az ember olyan jól Szilamért, s nem tudná felőle, hogy milyen tiszta, őszinte, ravaszság nélkül való lélek lakik benne, bizony azt hihetné felőle, hogy aligha nem járult a feleletéhez vagy egy nehezékre való abból a székely furfangból, amivel a góbé egész ártatlan képpel tud elmondogatni olyan közömbösnek látszó dolgokat, amiktől az, akinek mondva vannak, a bőréből ugrik ki ijedtében.
– Hát bizony, édes nénémasszony, ezek odaalant, akik a maguk módja szerint dicsérik az ő Istenüket, nem egyebek, mint azok a szerencsétlen bélpoklosok, akik a világi társaságból ide az erdőkre kiűzettek, s akiket én aztán egyenkint idehordogattam, itten ápolgattam: a feleségem azt mondta, hogy ez olyan cselekedet volt, amely a mennyországra ad érdemet. Most már majd itthagyom a tekegyelmednek e jámbor népeket, ápold őket tovább, s vedd át a mennyországhoz való igazamat.
De úgy meggyógyult erre a szóra Rapsonné mind a két lába egyszerre, hogy mint a kurta kígyó, úgy ugrott ki a karosszékből.
– Micsoda? Te bélpoklosokkal töltötted meg az én kastélyomat? Óh, te Isten nélkül való pogány. Nem is telhetett ki ilyen ördöngösség mástól, mint egy Krisztustagadó tuhuduntól! Eddig is hat ördöggel jártak a pogányok: Guta, Fene, Mirigy, Csoma, Dobroc, Kékkelevény, s most ez idehozza közéjök még a Bélpoklot is, hogy kilegyen a hetes szám! – Leányok, cselédek! Hej! Vaslapátot tüzesítsetek, ecettel füstöljetek, köménymagot, tömjént égessetek! Semmit a földre le ne tegyetek, ami batyut elhoztatok! Ki innen a pokol birodalmából, a döglelet verméből! Ki ebből a Szodoma-Gomorrából! Tűz maradjon utánam!
A nagy ijedtségtől úgy ugrált Rapsonné, s úgy hadonászott a két kezével, mintha a szent Vida-tánc rohanta volna meg.
Szilamér odalépett felé, hogy megengesztelje; de Rapsonné nekifogta a mankóját két kezével, mint valami dárdát, s azt a harmadfél fogát rávicsorítva, nekiacsarkodott.
– Hozzám ne közelíts, te bélpoklos pogány; te istentagadó filiszteus! Itt maradhatsz már a nőstényeddel meg a kölykeddel együtt ebben az elátkozott várban; hogy szakadjon rád, mikor legvígabban táncolsz! Elharácsoltad tőlem ördögi ravaszsággal a Tiburc váramat, hogy soha bele ne jöhessek többet. Égj meg benne egész cudar pereputtyoddal falkástul! Engem nem lát többet ez a gyehennabirodalom! Így foglalja el a háládatlan veréb a fecskefészket, ahogy te elfoglaltad az én váram. Tied lehet már ez az egész erdőm, szaladgálhatsz benne: hogy kergessen meg a bolygó lidérc, ökleljen meg a vadbölény; marjanak meg a farkasok. De legjobban megmarjanak azok a fene bélpoklosok, akiket ide gyűjtöttél; háládatlansággal fizessenek érte! Vigyetek ki innen!
Két leánycselédnek úgy kellett az asszonyukat a karjaikra emelni, mint ahogy a „gólya viszi kisfiát” a gyermekjátékban; nehogy a talpai azt a pallót érintsék, amit a bélpoklosok léptei megfertőztettek.
Még az ajtóból is visszafordult, Szilamért lepocskondiázni válogatott pogánynevekkel; amiken az utoljára már nevetett. Íme az a jutalma tehát már megvolt ezen a világon a bélpoklosok ápolásáért, hogy nem kellett éjnek éjszakáján nekiindulnia, lábadozó feleségével és gyönge kisgyermekével a nyaktörő útnak és sötét erdőknek, ahol ilyenkor az igaz, hogy nagyon szépen énekelnek; de nem a fülemülék, hanem a farkasok.
