HERCZEG FERENC

A FOGYÓ HOLD

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.T. KIADÁSA

Esti szürkületben a doboló bástyán bőszülten dübörögni kezdett a nagy rézüst, a főkapu boltja alatt a bosnyákok Allah nevét ordították, a porkoláb pedig ünnepélyesen hozta a másfélfontos kulcsot, hogy bezárja a vastüskékkel spékelt tölgyfakaput.

Az utolsó pillanatban még bekéredzett a koppányi várba egy kódorgó hodsa, aki piros rojtokkal ékes csacsiján loholt a hosszú töltésen.

Bebocsátást nyert, mert ismerték, a mókás Idrisz hodsa volt, akit magyarok és törökök Igric néven emlegettek.

A porkoláb ingerkedve tomporán csapta a bikacsökkel, az ujoncok elkezdtek kukorékolni és röfögni, azonban a hodsa ma nem volt mókás kedvében, ő csak szaladt a nagyságos úr elé és jelentette, hogy ma hajnalban váratlanul Budán termett a janicsárok főagája. Mert Igric hodsa volt a bég úr ő nagyságának budai hírhordója.

A főjanicsár egyenesen Sztambulból jön. Úgy hírlik, meg akarja vizsgálni a tuladunai végházakat.

Seregdeákot hozott magával, hogy rovásra vegyen minden sövénykarót és minden zabostarisznyát. De kinzó mestert is hozott, mert fermánja van a hatalmas császártól, hogy tetszése szerint jutalmazza és büntesse az embereket.

Szóval: Sztambulban megint egyszer elhatározták, hogy rendet kell csinálni a birodalomban.

- Nono, láttunk már karón varjut! - mondta a bég úr ő nagysága.

De a szája széle kicsit elfehéredett.

Mert a főaga mégis rettenetes hatalmú ember. Olyan hatalmas, hogy mikor a császár ellovagol a janicsárok sorfala előtt, akkor a főaga piros szőnyegen ül az első dandár előtt.

*

A dolog annyiban van, hogy valahányszor egy arnauta széltoló vagy egy fanarióta pribék fölkapaszkodik a sztambuli uborkafára, tüstént rendet akar teremteni az oszmán birodalomban és a rendcsinálást mindenik Budán kezdené. Mert a sztambuliak megesküsznek rá, és ezt senki ki nem veri a kemény fejükből, hogy a magyar vilajetek kádszámra okádnák az aranyat, hacsak az odavaló urak jobban megszorítanák a prést.

Aki a fényes portáról Budára jön, az persze nem kezdi mindjárt a pénzen, hanem előbb a basa és bég urak részegeskedésével példálódzik és a régi oszmán harciasság lanyhulását kéri számon. Mert, azt mondják, ez a két dolog fogja megásni a törökség sírját. De az ilyenféle beszédnek nincsen semmi fundamentuma.

Azért, hogy mi magyarok megisszuk a bort, azért mi igazhívő muszlimok vagyunk. Mert nem bűnös szándékkal, hanem kényszerűségből isszuk, hiszen tudnivaló dolog, hogy a magyar vilajetekben a sok mocsár miatt igen vastag a levegő és a háromnapos hideglelést csak az kerülheti el, aki rászánja magát a borivásra. Holmi sorbettel, mézes fittyfenével nem lehet élni ilyen veszedelmes országban.

Ami azonban az oszmán vitézséget illeti, azt jobb lesz nem hánytorgatni. A sztambuli urak persze még mindig Mohácsnál tartanak. A mohácsi dicsőséges csata után valóban olyan puha volt Magyarország, mint a kása, föl lehetett volna kanalazni az egészet Bécsig és a lengyel gyepüig, de akkoriban ezt elmulasztották és most már megkéstek vele.

Azóta elmúlt vagy két emberöltő és hogy, hogy nem, a magyarság megint megkeményedett és aki belekap, annak kitörik a foga. Vagy nem tudnák talán az urak, hogy Magyarországon ma minden omladék zsiványtanya kiostromlásához százezer katona kell?

A dicsőséges Szolimán császár nem akarta ezt elhinni és a nagy szive meg is szakadt bánatában, mikor gyönyörű seregei nyomorultul ott pusztultak a vérszopó Zrinyi békanyálas árkaiban.

Hiszen Drégely-Palánknál is győztünk, de erről inkább ne beszéljünk, mert lesülne a pofánkról a bőr.

És mi volt Egerben? Achmed vezér és Ali basa tenger népe nem tudott elbánni a szemérmetlen Dobó maréknyi martalóccsapatával. Mink éppen Budán voltunk, mikor a megvert janicsárok visszajöttek Eger alól, első furiájukban kifosztották a budai zsidóboltokat, annyira szégyelték, hogy őket, a győzhetetlen oszmán hadsereg virágját, asszonyok verték le az egri sövényekről.

Én azt mondom: ha a hatalmas császárnak nincs tízszer százezer felesleges katonája, akkor ugyan hozzá se kezdjünk Maradék-Magyarország meghódításához, mert ma már úgy állunk, hogy a határon túl egyik végház a másikat éri, csupa sátánfészek, ahol a pokol kiéhezett söpredéke tanyázik, azok egy pohár ecetes vinkóért meg egy darab rohadt posztóért - egyéb zsoldot ugyan nem fizet nekik a bécsi király! - minden éjjel nyeregben ülnek és hordószámra ontják a vért.

Erőhatalommal itt már nem lehet semmire se menni, hanem okosan meg kell várni, míg magától beérik a termés. Mert biztosan be fog érni. A magyarok előbb-utóbb csak észretérnek, belátják, hogy az ég nagy jót tett velük, midőn a hatalmas császárt rendelte törvényes urokul, és akkor önként meghódol az egész ország.

Hiszen a parasztság ellen ma se lehet kifogásunk, az a jámbor nép a török császárhoz szit és hallani sem akar holmi magyar királyságról. Az uri rend azonban fölötte elvadult, egy idő óta valami hősies bolondság szállotta meg, azóta nagyra vannak a magyar voltukkal, csak rabláson és gyilkoláson jár az eszük és azt hiszik, nincs is derekabb dolog a csillagok alatt, mint ha egy széllel bélelt lantpengető énekbe szedi az ember nevét...

...Ilyen gondolatok bugyborékoltak a koppányi bég úr agyában, midőn a kapubástya futóbabos szakállszárítója alatt csendesen iszogatta a dörgicseit, amellyel a háromnapos hideglelés ellen szokott védekezni.

Ő nagysága igen kövér uri ember volt. Bár az apja ura Ázsiából jött, magát Lippay Farkas bégnek hívták.

Lippa egykilenced része néki apai jussa volt és Magyarországon az a szokás, hogy az urak a birtokukról nevezik magukat.

*

Reggelre megjött a janicsár.

Olyan félelmetes, vad külsejű vitéz volt, hogy Igric hodsa csacsija, amely a várárokban legelészett, megbokrosodott tőle és ijedtében körülröfölte az egész várat.

Vagy harmadfél singes óriás volt, a többi ember a válláig sem ért. Hatalmas bajusza volt, mintha hollót nyelt volna és az orralikán át lógatná ki a fekete két szárnyát. A tekintete kegyetlen volt, mint az oroszláné és senki sem mert vele farkasszemet nézni.

A bég és a földesurak hajlongva fogadták a főkapu alatt. Rosszul tették és a főaga indulatosan föl is kapta a fejét.

- Ki mondta nektek, hogy én ma ideérkezem?

- Egy jámbor hodsa hozta a kedves hírt, - hebegte a kövér bég.

- Ez az ország teli van kémekkel!

A janicsár oroszlánszeme körbe cikázott, aztán megakadt Igric hodsán, aki mosolyogva és kissé sápadtan bókolt feléje.

- Te voltál? Ötven botot a talpadra, - ez a kéretlen fullajtár fizetsége!

Egy cigányképű vénasszony röpdösött körülöttük, egész falka maszatos gyerekkel - a hodsa édesanyja és kis testvérei - a csatlósok elzavarták a sivalkodó hadat és kiadták a hodsának, ami neki kijárt.

A főaga először is a mecsetbe vonult, ott arcraborult és olyan buzgón tisztelte az Istent, hogy szinte már sok is volt egy janicsártól.

- Ez nagyvezér akar lenni! - gondolta magában Lippay bég.

Azután sorra járták a bástyákat, a szuszékokat és hombárokat, a janicsár mindenütt elől, mennydörögve és tüzet hányva.

Még a bástyatömlöcbe is le kellett szállaniok, hátha ott is akadna valami megtorolni való visszaélés. A tömlöcben néhány magyar rab ásítozott, némelyik friss sebkötést viselt.

- Honnan kerültek a hitetlen kutyák? - kérdezte a janicsár. - Hiszen nálatok most béke van?

- Nálunk soha sincs béke. A háborús és a békés állapot közt csak annyi a különbség, hogy háborúban ágyuval törik a palánkot, békében pedig hágólétrával másszák meg. Arra igen ügyelnek, hogy ágyut ne süssenek el béke idejében, de a kardjukat meg a kopjájukat ugyan soha sem pihentetik.

- Vonasd karóba az ebeket, akkor majd elmegyen kedvük a hitszegéstől!

A bég úr a szakállát simogatta.

- Bajos volna, odaát is vannak feles számmal török rabok és az embernyúzáshoz a magyarok is jól értenek.

A kövér bég most már sejtette, hogy ki fia a vendége. Ez még afféle skipetár vad tulok, akinek piros posztó minden keresztény. Azt hiszi, megbocsáthatatlan hanyagság tőle, ha egy nap nem kólint fejbe egy-két ebhitűt.

Koppány vára persze nem volt kőház, hanem csak magyar módon tapasztott sövényvár, két sor tölgyfapalánk, közbül vert vályogfal.

- Egy rendes kőbástyát nem láttam még ezen a vidéken - mordult föl a janicsár.

- A palánk olcsóbb - magyarázta Lippay bég. - Annyiba kerül csak, mint a fa ára; ráhajtjuk a jobbágyságot és az megépíti. Míg dolgoznak, naponta két tál étel és egy pint bor jár minden embernek...

A pint bornál vészesen megvillant az aga oroszlánszeme, - a bég tehát sietve hozzátette:

- Próbáltuk már bor nélkül is, de akkor rosszul sikerült a vár. A vályogvetők tudnak valami titkos huncutságot, attól első télen szétfagy a fal.

A janicsár a kardja tokjával megdöfött egy óriás gerendát és ekkor - óh, csodák csodája! - a rézhüvely félarasznyira beleszaladt a tölgyfába.

- Hiszen ez elrothadt! - kiáltotta diadalmas haraggal.

- Az egész vár igen rothadt már, - hagyta rá nyugodtan Lippay bég, - nem csuda, negyven évvel ezelőtt épült.

- Akkor ez már nem is erősség!

- Erősség, mert az ágyúzást jobban állja, mint a hatalmas császár akármelyik sziklavára. A vályogfal úgy bekapja a golyóbist, mint a kutya a legyet. Mi nem is félünk ostromló hadseregektől, csak az éjjeli gyújtogatóktól. Mert ha valami kóborló zsivány tüzet vet a sövénybe, akkor benn égünk, mint az egerek a szalmaasztagban. Azért nyári szárazság idején, ha szeles éjszaka van, a legénység reggelig künn hasal a palánk tetején, vizesrocskával és fecskendővel a keze ügyében. Ha beáll az őszi esőzés, akkor már könnyebb a katonai szolgálat.

- És mért nem cserélteted ki legalább a rohadt gerendákat? - kérdezte szigorúan a főaga.

- Nincs hozzávaló tölgyfám. Kértem már Tótországból, de máig se küldték még. Most alkudozásban vagyok a veszprémi (a bég így mondta: böszpörémi) magyarokkal, nemsokára talán vágathatok a Bakonyban.

- Mi az? A magyarok fát adnak neked a várépítéshez? - hitetlenkedett a janicsár úr.

- Pénzért hogyne adnának? - válaszolt a bég, aki ezt igen rendjében való dolognak találta.

Ebéd után kimentek a Balatonra, a janicsár látni akarta az őrházakat. Nádasok közt lovagoltak, fullasztó melegben, millió vérszomjas szunyoggal viaskodva. Végül valami fura alkotmányhoz értek: magas falábakon álló duc volt.

- Ez egy góré - magyarázta Lippay bég.

A janicsár fölmászott, de a négy ember helyett, akinek ott őrködnie kellett volna, csak kettőt talált, az is asszonyember volt. Az egyik a gyerekét szoptatta, a másik font.

- Ti mit csináltok itt? - rivallt rájuk az aga.

- Őrségen vagyunk, kérem szépen.

- A férjeiket helyettesítik - magyarázta a bég.

A férjek halászni voltak. Összeálltak a tihanyi magyarokkal és közös erővel elrekeszelték a boglári berket. A góréból lehet is őket látni, libasorban apró meztelen emberek gázolnak a vízben, az innensők a miéink, azok túl meg a magyarok.

A janicsár abban reménykedett, hogy most hazugságon érte a kövér béget.

- Te azt mondtad nekem, hogy itt nem tartják a békét. Pedig azok ott ugyancsak békésen vannak együtt.

Lippay ő nagysága azonban megmagyarázta a dolgot.

- A mezei munka - mezei munkának nevezik itt a verekedést - csak tavasszal és ősszel folyik. Nyáron nem lehet, mert akkor az emberek aratni mennek és az nekik mindennél fontosabb. De a sok szunyog és légy miatt sem lehet.

A góréban egy kis tarack pompázott.

- Meg kell adni a lármajelt, - parancsolta a janicsár, - látni akarom, meddig tart, míg a halászó gazemberek hazacihelődnek!

A tarackot azonban nem lehetett elsütni, egy vidám madárcsalád fészkelt a torkában.

Ezzel aztán végleg kitört a járomszeg!

- A te törökjeid nem muszlimok, a te katonáid nem férfiak, a te várad vályogól, te magad pedig nem vagy bég! - mordult föl a főaga.

- Hogy mi vagyok én és mik az én jámbor embereim, azt csak a nagy Isten tudja! - sóhajtott fel megadással Lippay bég.

De most már sejtette, az ő szép uraságának befellegzett.

*

Másnap reggel tova vonult a veszedelem. A janicsár a pécsieket és a szigetváriakat ment nyomorgatni.

- Visszajövök! - mondta fenyegetően, midőn nyeregbe ült a konak ajtajában.

Előtte lófarkot és fehér zászlót vittek, mögötte rangjához illően négy vezetéklovat hoztak, azután tíz trombitás jött, aki teli pofával fújta a janicsárok riadóját, őket a Budáról jött szpáhik lovaskísérete követte. A menetet a főaga inasai és deákja rekesztették be. Sereghajtó az oláh hóhér volt.

Mikor a menet kivonult a főkapun, szegény Igric hodsa éppen ott ült az árok szélén és a pirosra dagadt talpát áztatta. Két szelid darumadár állott mellette és komoly érdeklődéssel nézte, mit művel.

A fiatalok meglátták a hodsát és sületlenségeket kiáltottak feléje:

- Urak a hodsák! Fölöstökömre: medve talpa céklalével... - Szép magyar viselet a piros csizma! - Hej, piros a rózsám orcája! - Nagyságod nyers ürühússal szokott rákászni? - A hodsa átgázolt a Veres-tengeren...

A seregdeák megállította a szürkéjét és enyhe feddés hangján mondotta:

- Azért olyan piros, mert mogyorófával méltóztattad keféltetni. Próbáld meg nyirfával, attól visszafehéredik!

A hodsa ekkor föltekintett és kemény hangon mondta:

- Az ötven botot én visszaverem a főagán. - Jézus engem úgy segéljen!

A bolondos hodsa a Jézust emlegette! Ezen a fura dolgon a deák és az inasok ugy elkezdtek röhögni, hogy majd lefordultak a lovukról.

Csak a hóhér nem nevetett, ő épp olyan komoran és kevélyen tekintett bele a kék nyári égbe, mint amott elől a főjanicsár.

II.

Ezek után minden igazhitű, sőt minden ebhitű ember is természetesnek fogja találni, hogy a bég úr őnagysága még aznap csapra verette borospincéjének féltett kincsét, a hatvanhármas badacsonyit. Mindig valami kiváló alkalomra tartogatta, de most már attól félt, ha holnapig vár vele, akkor más valaki issza meg.

Magában azonban nem tudott inni, azért fölrendelte a bástyabörtönből két uri rabját, Molnár Pált és Boráros Miskát.

A pölöskei kastélyból való ifjú huszárvajdák voltak, inkább suhancok még, mint férfiak. Tavaly, egy zivataros éjszakán általjöttek a Balatonon, hogy a bég úr lovai iránt érdeklődjenek, de rajtavesztettek.

Igen derekasan védték a bőrüket, különösen Molnár Pált volt nehéz elnyomni.

Ennek a fiúnak, bár alig volt több husz évesnél, hire volt a végeken, mert tavaly télen bajvívásban fejüket vette az endrédi és a marcali agáknak. Őnagysága ezért jeles vitézként becsülte és 3000 forintban szabta meg a sarcát.

A másik, Boráros Miska, deákból lett vitézzé. A törökök jobban féltek a tollától, mint a szablyájától, mert téli pihenőkor csufolódó leveleket szokott nékik irogatni. Jól tudott törökül és mivel az ilyen rabot szivesen vásárolja a konstancinápolyi magyar kancellária: a bég úr az ő sarcát is háromezer forintra verte föl. A fiuk nevettek akkoriban: ki az ördög fog az ő árva fejükért ennyi tenger pénzt adni? Az atyafiságuk koldusszegény, gazdag patrónusuk sohasem volt, a bécsi király pedig, ha kérő levelet küldenek neki, a leghíresebb kapitányai rabváltására sem ad többet nyolc-tiz forintnál.

Legföljebb abban lehetne reménykedni, hogy a végházbeli kenyeres pajtásoknak kedvez a szerencse és elkapdosnak valami főtörököt, akivel aztán kicserélhetnék a két fiut; de a pölöskeieknek mostanában hátat mutatott Fortuna asszony, ölni ugyan elég szépen öltek a törökben, de rabot egész esztendőben alig szereztek.

A bég úr nagyon sajnálta az ifjakat.

- Nem kár, hogy szép napjaitok börtönben rohadnak?

Maga biztatta őket, írjanak kérő leveleket a püspököknek és a magyar főuraknak. Jól meg kell nyomni a tollat, írni kell a kegyetlen kinokról, miket a pogány rabságban szenvednek, hátha mégis megesik rajtuk az urak szive. De bizony a levelekre sehonnan sem jött válasz.

- Pogányok a ti véreitek, hogy nem gondolnak veletek! - mérgelődött a bég.

Ma aztán ujat gondolt ki ő nagysága.

- Molnár Palkó, én téged hitre haza bocsájtalak. Ha Miska deák kezességet vállal érted, akkor negyven napra elmehetsz, talán mégis össze tudod koldulni a sarcot.

- Megpróbálhatom, - vélte Molnár.

- És mivel legyek kezes? - kérdezte Boráros.

- A harminckét fogaddal, fiam - szólt nyájasan a bég.

Ez azt jelenti: ha Molnár Palkó nem jelentkezik a határnapra, akkor a bég úr kiszedeti Boráros Miska fogait. Ennek ez a rendje.

- Vállalom a kezességet! - szólt nevetve az ifjú, miközben kimutatta mind a harminckét hófehér, erős fogát.

*

A nagyságos bég egy korsó badacsonyit köszöntött Palkóra.

- Igyál fiam, ez a bor lehűti a veséket. Ki fia is vagy te tulajdonképpen?

- Apámuram nemes molnármester volt Vázsonyban.

- Vázsony valamikor a kegyetlen Kinizsi Pál kastélya volt.

Ekkor beleszólt Boráros Miska:

- Ugy tartják, a vázsonyi nemes molnárok Kinizsi vérei.

- Hogyan lehetne az? - csudálkozott a bég. - Hiszen Kinizsinek, hál' Istennek, nem maradtak gyerekei?

- A kastélyban nem, - magyarázta Miska - de a malomban igenis maradtak. Az ének mondja: ha Kinizsi elunta magát a gőgös Benigna mellett, akkor lement a malomba, a világszép molnárnéhoz.

A bég figyelmesen nézte Molnár Palkó arcát.

- Maradt valami örökséged Kinizsi ükapád után?

- Csak ennyi - szólt Palkó és a tenyerével lenyult az asztal alá és a husz embernek való hatalmas tölgyfabutort tálastul, kannástul, gyertyástul könnyedén fölemelte a levegőbe.

(A bégné asszonyom keresztény leány volt és mivel nem akart a földről enni, magyar asztalokkal és székekkel rakta meg a koppányi palotát.)

A nevezetes az volt, hogy az ifjuból nem lehetett kinézni ezt a bivalyerőt, mert karcsú, sugártermetű, inkább kissé leányképű legény volt.

- Különös dolog ez - elmélkedett a bég. - A Kinizsi vére a malomból került ki és visszatért megint a malomba. A vázsonyi nagy tölgyfa elkorhadt és a fattyuhajtásai ott tengődnek a vár tövében.

- Nem ilyen az egész magyarság sorsa? - kérdezte Boráros Miska.

A badacsonyitól lassankint kitüzesedett a szoba levegője. Palkót hallgataggá tette az ital, annál hangosabb lett a másik kettő.

- Szép ország volna Magyarország, - kiáltotta a bég, - csak Nádasdyak meg Batthyányak ne volnának benne!

- Mi baja nagyságodnak az urakkal?

- Nádasdy Ferkó, a sátán hadnagya, akit fekete bégnek szoktak nevezni, a mult héten fölégette a hámori kastélyomat és levágta hetven jó emberemet. Az átkozott Batthyány ugyanakkor elhajtotta a gulyámat. Egy bojtárgyereket se hagyott belőle! Bár a Forgáchok és a Pálffyak se jobbak, csakhogy ők nem engem, hanem inkább a kegyelmes basát nyomorgatják...

A két Pálffy, a komáromi meg a palotai, majd minden éjjel ott száguldoznak Buda alatt és amit künn érnek, azt elkapdossák, vagy kardélre hányják.

- És Zrinyi uram?

- Az ecetes gyomrú Zrinyi Györgyről ne beszéljünk, mert még a badacsonyi is megsavanyodik, ha rá gondolok. De hát való az, hogy nemes urak ilyen haramiamesterségen élnek?

Boráros Miska kajánul röhögött.

- Ha magyar királyunk volna Budán, akkor az urak nem száguldoznának künn esőben, szélvészben, hanem a meleg palotájukban ülnének. Mert a magyar király a pánt, mely együtt tartja a nemességet. De a nagyságos török urak darabokra törték a királyságot, az elszabadult szilánkok most szanaszét röpdösnek és olykor fejbe kólintanak valakit.

- Legyen eszed, Boráros Miska! Nem volna jobb néktek is, ha békésen meg tudnánk egyezni?

Hanem Boráros Miskának nem volt esze: már nagyon részeg volt.

- Amig miénk volt az uraság az országban, addig a békét óhajtottuk és nagyságtok a háborut. Most a nagyságos török urak igen békések lettek és mink kiáltjuk a háborut.

- Mit értek vele, hogy a némettel szövetkeztek? A törökben több az emberség, mint a németben!

Boráros a két öklével verte az asztalt.

- A némettel és az ördöggel és mindenkivel kell szövetkeznünk nagyságtok ellen! Mert mi addig élünk, amig harcban vagyunk a hódítóval és akkor halunk meg, ha megbékülünk vele.

- Hát komolyan hiszed, hogy mi valaha is odaadjuk nektek Budát?

- Hiszem az Istent és hiszem, lesz olyan idő, mikor a magyar ifjuság csak a krónikából tudja meg, hogy Buda valaha török volt!

Ő nagysága Boráros Miska hóbortos jövendőmondásától úgy elkezdett hahotázni, hogy szinte rengett belé a ház.

- Nevessen nagyságod, - szólt a deák, - nevessen, de ha jó orra van nagyságodnak, akkor meg kell érezze a magyar kikelet szagát. Ma még hó és jég borítja az országot, de a levegőnek már tavaszi szaga van.

A bég úr, hogy ne kelljen hallgatnia Miska fecsegését, felhozatta a trombitásokat - éppen tizenketten voltak - a deák háta mögé állította őket és úgy muzsikáltatott magának.

Boráros azonban túlordította a trombitákat, mondván:

- A magyar kikeletnek vérszaga van!

Ő nagysága úgy találta, hogy a muzsikának nincs kellő magja és felhordatta a bástyáról a nagy rézdobokat is.

A harcias zenétől vitézi kedve támadt Lippay uramnak. Ledobta dolmányát, kövér, fehér karján felgyűrte az ingét és birkózni akart Molnár Palkóval, akit most már csak Kinizsi Palkónak nevezett.

Palkó azonban nem állott kötélnek, attól félt, ha földre fekteti ő nagyságát, akkor vízbe esik a szabadsága. Mert ő a hidegfejű magyarok közé tartozott.

A bég aztán egyszerre csak kizavarta a muzsikusokat.

- Fiaim, - kérdezte a két rabtól, - tudtok-e hallgatni? Mert akkor én most olyat mutatok nektek, amit a hetedik öregapátok se látott. Beviszlek a háremembe!

Tisztességes török ember ilyet a világ teremtése óta sem tett még. Úgy látszik azonban a bor ördöge végleg megzavarta ő nagysága elméjét. Most fog csak kisülni, milyen bölcs ember volt Mohamed próféta, hogy eltiltotta híveit a részegeskedéstől!

Hosszu, homályos folyosón tapogatták magukat végig. A két ifjú legénynek erősen kalapált a szíve... Mit fognak látni? Jószagú selyemfészket, pókháló köntösbe öltöztetett georgiai nőket, vérforraló táncban ringó ifjú testeket...

Az ajtó megnyílt előttük.

Fehérfalu szobába léptek. A bubos kemence mellett imazsámoly, a falon nagy feszület... Öt-hat magyar cselédleány ül apró zsámolyokon, mindegyiknek kezében guzsaly és orsó... A karosszékben idősebb, szigorú képü asszonyság, magyar főkötővel a tisztes fején... Könyv van a kezében, abból olvas a leányoknak, kenetes, kissé éneklő hangon. A könyv a magyar lutheránusok evangéliuma...

A bég felesége magyar volt, a kölesdi Farkasok közül való leány, aki lakodalma napján irást kapott az urától, amelyben az egynejüségre kötelezte magát.

Ujabban sok prédikátor fordult meg a koppányi konakban, és a bégné, aki tüzes lutherána volt, maga is nagy buzgósággal oktatta udvari leányait az uj tanitásra.

- Ez az én háremem! - mondta röhögve a bég.

A nagyasszony pedig letette könyvét, fölállott és mérgesen kiáltotta:

- Most már elég volt a részegeskedésből, most már menjen aludni ti kegyelmetek!

És az urak aludni mentek. A bég a szőnyeges hálószobába, az ifjú vitézek a bástyatömlöcbe.

*

A nagy ivás után másnap este kibocsátották Molnár Palkót a palánkból. Éjjel kelt útra, mert Szent Iván hónapjában tüzes szekéren immár megjött a kánikula.

A bég úr kovácsa előbb még bilincset vert a bokájára. A rabságban nem hordott vasat, de a hitre kibocsátott vitéznek ez alkalmas viselet, már csak azért is, mert könyörületre indítja a jó emberek szívét és mert jó védelem a szabad hajdúk és egyéb utonállók ellenében. Végbeli törvény, amit magyarok és törökök is tartanak, hogy a sarc után járó rabot senki se nyomorgassa.

De a bég úr maga vitézi kezével kolduló levelet is írt Molnárnak, nehogy bárki is összetévessze azokkal a mihaszna kéregetőkkel, akik, bár sohasem voltak török rabságban, minden igazság nélkül talpig vasban járnak és ott siránkoznak minden templom küszöbén.

A vár külső korlátjánál a rab összetalálkozott Igric hodsával. A hodsa éppen elbúcsúzkodott édesanyjától és szerelmetes testvérkéitől és a csacsijára készült ülni.

- Hová mégy, Molnár vajda? - kérdezte Igric.

- A pölöskei pajtásaimhoz igyekszem. Sarc után járok. Hát te?

- Én a szentgyörgyi vásárra mennék, ott találkozásom van egynéhány komáromi vitéz barátommal.

Hogy a hodsának jóbarátjai vannak a komáromi törökölők között, az ugyan kész nevetség volt.

- Szentgyörgyig együtt utazhatunk, - inditványozta a hodsa, - bátran lépést tarthatsz Janicsárral, ő szereti a nyugodalmas utazást.

(Tegnap óta Janicsár lett a szamár neve.)

- Nem bánom, - hagyta rá Palkó.

A rab hamar kitapasztalta, hogy Igric úgy ismeri a járást a mocsarak közt, akár a nádi róka. Piros hajnalig nem is volt senkivel találkozásuk.

Bajuk csak a tenger sok szunyoggal volt. A nádszálakat vörös prém ülte körül, ha meghorzsolta a csacsi, akkor lehámlott a prém és sok ezer szunyoggá változott, amely örvendező zümmögéssel csapott neki az utasoknak.

Napfölkeltekor lepihentek egy topolyfa alá. A hodsa sózott halat, egy tucat keményre főtt tojást és karnyi hosszú hurkát vőn ki a tarisznyájából.

- Egyél vajda, - mondta. - A hurkában vagdalt borjúmáj van.

De bíz az disznóhurka volt.

Azután megkínálta vendégét a nagy fapalackjából. Muskotálybor volt benne.

- A ragyogóját, de jó bort isznak a szent hodsák! - tört ki a rabból a csudálkozás.

- Engem a főtisztelendő seik ül iszlám fölmentett a vízivás alól, - mondta hideg nyugalommal Igric.

- Holnapra is kellene hagyni az elemózsiából, - vélekedett az óvatos katona.

A hodsa azonban kétfelé szegte a nagy hurkát.

- Ne legyen gondod a holnapra, oh kisded hitű gyaur, mert amig igaz muszlimok közt járunk, addig mi bőségben fogunk élni.

A huszár nem is okoskodott többet és ketten az utolsó morzsáig és az utolsó csöppig megettek és megittak mindent, ami a tarisznyában és a palackban volt.

Miután lelkiismeretesen elvégezték, elaludtak a fa árnyékában.

*

A végbeli embernek éber az álma. Valami fura nesz riasztotta föl a rabot: messziről kellemetes hangzavar hallatszott, édes cincogás és csipogás, zagyva kelepelés és gyöngyöző kacagás.

Palkó megbökte a pajtását, aki nyitott szájjal horkolt mellette. Hallod ezt, szent ember?

Vigyázva megindultak a hang irányában. Ólálkodva, villogó szemmel kúsztak a nádasban, mint a vadászó farkaspár.

Most meglapultak a gyöpös tisztás szélén... Százéves nagy nyárfák árnyékában hangos és tarka tábor volt együtt. Negyvenen, ötvenen lehettek, csupa fiatal fehérnép, ember egy sem volt köztük.

Formás, mosolygó képű leányok voltak, de úgy kicifrázták, fölpántlikázták magukat, mintha nem is asszonyemberek, hanem pogány bálványképek volnának.

Ki virító színű selyemköntösben járt, ki koronának formált fényes pártát viselt, de volt köztük olyan is, akinek szabadon lengett a hajsörénye és minden ruhája a virágosra kivarrt inge volt.

Néhányan a tűz körül térdepeltek és sütőnyársat forgattak, a legtöbben azonban a fák alatt kifeszített tarka árnyékvető ponyvák alatt heverésztek és hegedűt pengettek vagy csörgődobot verdestek, egypáran pedig dalolva összekapaszkodtak és bolondos táncot jártak.

Volt egy hadnagyuk is, vöröshajú, szilaj szép némber, az parancsolgatott a többinek.

- Pajkos lyányok! - kiáltotta örvendezve a hodsa.

És azzal szétterjesztette a karját, mint a gyermek, mikor a bárányt űzi és szaladt a nyárfák alá, átnyalábolta a leányok hadnagyát és már vitte is táncolni.

A nők ugyan nem voltak ijedősek és jókedvű sipitozással köszöntötték a szent embert. Az pedig egészen megfeledkezett róla, hogy a janicsár mogyorófával keféltette a talpát és úgy rúgta a gyöpöt, hogy a két papucsa a füle körül röpdösött.

Pokoli hőség lett, de azért nem hagyta volna abba a táncot, ha az egyik leány egy barna-pirosra sült birkacombbal nem pofozgatja gyengén az arcát, attól megjött az éhsége és leült velük ebédelni.

A pajkos leányok Kecskemétről jöttek, ahonnan a polgárság jóerkölcseit féltő elüljáróság kitiltotta őket. Mivel mindenütt tovább zavarták őket, mint a vetésre járó tarka madársereget, tehát táncolva átvonultak a Duna-Tisza közén, énekelve átkeltek a nagy folyóvizen és most ők is a szentgyörgyi sokadalomba igyekeztek.

Boruk, húsuk volt még bőven és szívesen vendégelték a két ifjú embert, akik közül egyik azért tetszett nekik, mert igen vidám volt, másik pedig azért, mert nagyon komoly volt.

Az Igric vaskos mókáin a könnyezésig kacagtak és örömükben fölvirágozták a hodsát is, meg a szamarát is.

Midőn Molnár Palkó mélyen zengő orgonahangján eldalolta nekik Balassa Bálint úr egyik bús virágénekét, áhitatos csendben hallgatták. Sokuknak könnyes lett a szemük és nem egy volt köztük, hej, nem egy, aki a lelkét is odaadta volna a szép rab huszárért.

Akkoriban minden magyar leánynak, akár jámbor, akár pajkos volt, a végbeli vitézekért dobogott a szíve. És ez a szilaj leányfalka is a széttört magyarság egyik elszabadultan kóválygó törmeléke volt.

Napestig tartott a mulatozás. Ekkor a leányok hadnagya csendet parancsolt és az éren túl kanyargó utat kezdte vigyázni.

A távoli jegenyefák mögött aranyfényű porfelhő gomolygott a lehanyatló nap felé; a felhőből szakadatlan búgás és mormolás hallatszott, mintha a medréből szabadult Duna árja közelednék.

- Jönnek a kecskeméti tőzsérek! - kiáltja a leányok hadnagya. - Most vége a mulatságnak, gondoljatok a holnapra!

Az utasok a csacsijukkal sietve a nádasba vették magukat; a kecskemétiekkel jobb lesz nem találkozniok. A leányok különben sem törődtek már velük, hanem csapatosan leszaladtak az ér partjára.

A bömbölés félelmetesen megdagadt, a porfelhőből megszámlálhatatlan ökörcsordák hömpölyögtek elő. Lehetett vagy öt-hatezer állat. Kopjaszarvú, fehérszőrű, acélinú, haragos szemű pusztai barmok. A hófúvásban telelnek, könnyüszerrel átal ússzák a széles Dunát és ha kiéhezett farkascsorda támad rájuk, azt vérszomjas dühükben kásává tapossák.

Az állatoknál csak a hajtóik vadabbak. Ezek a rézbőrü, tülökhangú legények, akiknek pillantása vasvilla, beszédje jégverés, szilaj erővel fékezik meg az öreg bikát is.

A csorda előtt lovagol a marhakereskedő tőzsérek híres csapatja. Az ő feleségeik tiltatták ki Kecskemétről a pajkos leányokat. A nagy jólét lerítt ábrázatjukról; híres böjttörők, nagy boromisszák valamennyien. Ha mulatozásba kapnak, egy hétig abba nem hagyják. Tehetik, a tüszőjüket majd kirepeszti a sok aranyforint; az országban ma jóformán csak nékik van pénzük.

Mindegyikük hátához hosszúcsövű puska van szíjazva; a derekán súlyos szablya függ. Elég gyakran megesik, hogy fegyverrel kell megvédelmezniök aranyukat és barmukat, hol török haramiák, hol magyar szabad hajdúk, hol német rablólovagok ellen. Mert a tőzsérek elviszik csordáikat Németországba is, Ágostáig, Norimbergáig.

A leányok kendőiket lengették és ingerkedve táncoltak az ér partján, a kecskemétiek pedig vidám kurjongatásokkal köszöntötték őket.

És menten parancsot adtak embereiknek, hogy éjjeli tanyát kell verni.

A rab huszár és a hodsa azonban csöndesen folytatták útjokat a fehér holdsarló gyér fényében.

III.

Reggel meglátták a nagy tó vakitóan gyöngyfényü vizét és ekkor már csupa pompázó gyümölcsös közt jártak.

A muszlimok hires kertészek és aki barackfát ültet vagy nemes körtét ojt, az Istennek tetsző dolgot művel.

A hodsa átkötötte süvegét zöld kendővel és azt híresztelte magáról, hogy ő mekkai szent zarándok. Nálánál nagyobb lókötő nem viselte még a hodsák tiszteletreméltó köntösét. Csuda sületlenségeket beszélt a jámbor kertészeknek és egész kosárra való elemózsiát koldult össze. Igaz azonban, hogy aszalt gyümölcsnél egyéb nem igen találkozott a kosárban.

Most egyszerre nagyon sietős lett a dolga és miután egész nap rótták az utat, napszálltakor Szentgyörgyön voltak.

Vastag porfelhő kavargott a sokadalom fölött, a porból szakadatlan lónyerítés, marhabőgés, tülkölés, kolompolás, kocsizörgés, muzsikaszó, koldusének és ordítozás zsivaja hallatszott.

A harmincados házon már kitüzték a vörös császári zászlót, annak jeléül, hogy immár szabad a vásár. Tágas, nagy utcákba, zegzugos közökbe sorakoztak a sátoros s a szekeres kalmárok; a harmincados házon túl talán húszezer lábasjószág várta a kupeceket.

A kalmárok nagyobbrészt törökök és budai zsidók voltak. A hodsának sok jóbarátja volt a budaiak közt; sorra járta a szekereiket, kiváncsian nézegette a portékájukat és tudakozódott az ismerősök után.

Éjjeli kvártélyt egy kövér, vén özvegy asszony házában találtak.

- Ez az én jó édesanyám! - szólt Igric.

Neki ugyan Koppányban is volt édesanyja, de a rab huszár már kitanulta, hogy a társa sokféle hájjal kent ember és nem kérdezett tőle semmit.

Hajnalban külön-külön elmentek vásárt nézni.

- Ha előbb nem, akkor napszálltakor találkozunk a vörös malomnál.

Sok úr alá való török lovat, skarlát posztót és vitéznek való fegyvert kínálgattak a vásáron.

Molnár Palkó csak elnézte ezeket a kincseket és a szíve megfájdult, hogy az ő ifjú napjai ilyen haszontalanul telnek. Mások élik a világot, ő meg csak nézi.

Egy-egy vásáros ember, aki a huszár bokájára vert bilincsről megismerte a török rabot, egy pár garaskát csúsztatott a markába: "Jézus nevében - rabváltságra!" - s Molnár Pál megköszönte Jézus nevében.

De csak a szegény emberek adakoztak jókedvvel, a gazdag tőzsérek a levegőt nézték a feje fölött.

Egyszerre ismerős arcot pillantott meg a sokadalomban. Túnyi Balázs úr volt, a komáromi hires száraz vajda. Ezer ember közül is meg kellett ismernie, mert a hosszú, vastag bajuszát két fülére csavartan viselte.

Balázs uram lovon ült és kardlappal tessékelte el útjából a népet. Palkó ráköszöntött, de a vajda ügyet sem vetett rá, hanem haragos rikoltással magához parancsolt valakit, aki ugyancsak lóháton törtetett keresztül a sokadalmon.

Molnár Pál azt hitte, a szeme káprázik: magyar huszárság a török vásáron? Mert most hosszú libasorban rugtattak elő a kavargó porból a komáromi lovasok meztelen szablyával a barna öklükben.

A nép iszonyodva rebbent szét a darutollasok elől, a kalmárok pedig a szekérkasba kezdték hányni a portékájukat.

Nagyhirtelen elűlt a vásáros zsivaj, akár a fürdő rucák hápogása, mikor karvaly kóvályog fölöttük, azután itt is, ott is, messziről is, egy-egy keményen pattogó katonahang ugyanazt kiáltotta:

- Kiki maradjon veszteg! Aki megmozdul, azt levágjuk!

Most már tudnivaló volt, mi történik itt: vásárütés, - komáromi vitézek kifosztják a sokadalmat.

A harmincados ház felől néhány lövés puffogott, egy kis bezliacsapat próbált ott védekezni, de a huszárság hamar elnyomta őket.

*

Ezek jól értik a módját!

Körbe fogják az egész sokadalmat, mint nagy vadászaton szokás, azután kifésülik a tömegből és külön terelik a kalmárokat és egy-kettőre megkopasztják őket.

Ha a szepegő török a csontja velejébe dugná is az aranyat: a komáromi onnan is kivájná.

Vagy háromszáz szekeret megraknak portékával és rabokkal. Főleg a budai zsidókat fogdossák össze nagy buzgalommal, mert azok készpénzt érnek, az atyafiak nem hagyják őket tömlöcben penészedni.

Miközben a legények dolgoztak, a seregvezérük nyeregből szállott egy rác konyhás sátra előtt. Bús szemű, barnaképű, szép, vékony ember volt; arany nyakbavető láncot és arannyal varrott szederjes dolmányt viselt.

A fiatalok bámész tisztelettel nézték a vitézt, akinek hírével holnap már hangos lesz a Dunántúl és Molnár Palkó is nézte. A szeme egyszerre fölragyogott, a szívét boldog mámor árasztotta el: hiszen ez ő, a végbeliek bálványa, minden pogányok ostora, a híres, a nevezetes, aki bátor, mint a vadkan, vérengző, mint a farkas és ravasz, mint a vén róka! Ez ő, a tüzes harcidalok és édes virágénekek halhatatlan lantosa, Balassa Bálint, a magyarok legnagyobb poétája!

Balassa úr eddigelé az egri végházban vitézkedett, de a vásárütésben való tudományának oly nagy volt a híre, hogy a komáromiak őt hívták meg seregvezérnek, midőn Szentgyörgy ellen indultak.

Ő értett hozzá, hogyan kell lóvá tenni a furfangos törököt. Hamis kémjelentésekkel elhitette velük, hogy a csákvári végházukat készül meglepni és miközben a törökök lóhalálában oda vágtattak, Balassa uram észrevétlenül lelopta seregét a Balatonhoz. Nappal a nádasokban lapult meg, éjnek idején ismeretlen utakon száguldozott; a török megérezte, hogy farkas jár az aklában, de szemtől-szembe csak akkor kaphatta, mikor már megvolt a baj.

A komáromi főemberek most körülülték a rác lacikonyhás kecskelábu asztalát és olyan mohón falatoztak, mintha napok óta nem ettek volna. A vásárosok tisztes távolból bámulták őket.

Balassa uram szúrós tekintete egyszerre megakadt Molnár Palkó szálas alakján. Olyan is volt a rabhuszár kiállása, hogy asszonyok és katonák mindig rajta felejtették a szemüket.

- Te - gyere közelebb! Miféle szerzet vagy?

Jókay vajda felelt meg Palkó helyett:

- Ez ama pölöskei Molnár Pál, aki bajvívásban levágta az endrédi agát.

- Hány esztendős vagy, öcsém? - kérdezte Balassa.

- Huszonkettő leszek István napján.

- Isten éltessen, hiszen a marcali pogánynak is te vetted fejét a Balaton jegén?

- Jól tudja nagyságod.

- Váljék egészségedre ez az ital!

És Balassa úr a maga kezével bort töltött Palkónak.

- Mennyi a sarcod? - kérdezte, miközben szemét a rab vasbéklyóján pihentette.

- Háromezer kemény forintok.

Balassa kivette erszényét.

- Nyolcvan forintom van, annak felét odaadom. A vásári prédából nem adhatok, az nem az enyém. De egy vég posztót nem sajnálnak tőled a komáromi vitézek!

Valaki egy darab gránátszinü posztót vetett a Palkó vállára, a komáromi főemberek pedig egymás után megrázták a kezét.

- Most hordd el magad, fiam, nehogy holmi besúgók rossz híredet költsék koppányi gazdád előtt - szólt Balassa uram.

Mert az is törvény volt a végeken, hogy a hitre kibocsájtott rabnak nem szabad résztvennie semmiféle vitézi munkában, míg csak az utolsó garasig meg nem fizette a sarcát.

Két muzsikuscigány törleszkedett az urakhoz, az egyik a hegedűjét pengette, a másik énekelt hozzá.

Balassa uram egyszerre fölkelt, összeütötte a két sarkantyúját és táncolni kezdett. Hadd tudja meg a koppányi bég, hadd tudja meg a budai basa, Balassa Bálintnak milyen jókedve volt a szentgyörgyi vásáron.

Magában járta, a többiek hallgatagon nézték. Annyi délceg, bús méltóság volt a táncában, mintha nem is a lacikonyha előtt, hanem valami ismeretlen, rettenetes istenség oltára előtt táncolna.

És egészben véve ilyesmi is volt a tánc: az elárvult magyar lélek meghódolása önmaga előtt.

Azután szilajan megharsantak a huszártrombiták. Az urak talpra ugrottak, a csatlósok szaladva hozták a hátaslovakat.

Midőn végigléptettek a szétrebbenő nép utcasorán, Balassa tekintete megint összetalálkozott a rab huszáréval. Lehajolt a nyeregből, odaszólt neki:

- Segítenék rajtad, ha tudnám hogyan. Módolj ki valamit és üzenj reám bátran.

A lovasok és a szekeresek serege vágtatva megindult a Kis-Balaton járatlan berkei felé. Minden szekér elé öt-hat lovat fogtak, egy-kettőt még a saroglyához kötöztek. Minden kocsis mellett egy-egy huszár vágtatott; ha sietni kellett, akkor a huszár a kocsist, a kocsis pedig a lovakat verte.

A szentgyörgyi vásárütés Szent László király napján esett, mely az igazhitűeknek Huszein születésnapja.

Naplementéig most már mindenfelől bezliák és iszpáhiák fognak Szentgyörgy alá özönleni. Hajnalhasadásig dühösen kergetni fogják a komáromi rablót, de akkor majd ki fog tudódni, hogy a kalauzok vagy tökfilkók, vagy talán gazemberek, mert hamis nyomra vezették a hatóságot.

Most már nincs is egyéb hátra, mint körülményes jelentést küldeni a koppányi bég úr őnagyságának, aki majd tovább adja a jelentést a budai basa őméltóságának.

A basa haragos szép levelet fog iratni a bécsi királynak és a komáromi főkapitánynak. Leveleiben ki fogja fejteni, hogy a szabad kalmárkodás minden országok fundámentoma.

A király egyáltalában nem fog válaszolni a basa levelére, mert mélyen sérti, hogy a budai magyar iródeákok őt nem cimezik fölséges császárnak, hanem csak tekintetes és nagyságos bécsi királynak.

A komáromi főkapitány, Pálffy Miklós uram, rögtön válaszolni fog az ő jóakaró budai barátja urának, a válaszában azonban azt fogja mondani, hogy ő semmit sem tud a szentgyörgyi állitólagos vásárütésről, mivel ő köztudomás szerint akkor éppen dinnyeszüreten volt Nádasdy Ferenc uram őnagyságánál.

Van azután egy dolog, amiről a király is tud, Pálffy is tud, de amelyről egyikük sem szól: a komáromi vitézek már nyolc hónapja nem kaptak zsoldot és hacsak nem akarnak éhen halni, nem ülhetnek nyugton a palánkjaik között.

IV.

Igric hodsa napszálltakor valóban a vörös malomnál várta társát.

Valami szekeres parasztot fogott, aki elfuvarozza őket a magyar gyepüig. Mert most megint ugy fordult a hodsa dolga, hogy neki sürgősen be kell mennie Egerszegbe.

A kocsiban Igric nem minden kérkedés nélkül arany-forintokkal kezdett labdázni. Volt bátorsága azt mondani, hogy a pénzt Janicsárért kapta, mert Janicsár boglári szamár és azok tudvalevőleg a török birodalom legkeresettebb molnárparipái, - de bizony ennyiből nemcsak egy boglári csacsi, hanem egy arabus csikó ára is kitelt volna.

Fapalackjából megitatta a fuvarost, mire az beszédes lett és elmondta, hogy ő olyan vidékről való, mely kétfelé hódol. A török is követeli rajtuk az adót, a magyar is és ha nem fizetnek, akkor az egyik is, a másik is karóba vonatja az elüljáróságot.

A dolog tovább is van, mert a török akkor is karóba huzatja őket, ha a magyarnak fizetnek, a magyar pedig hasonlóképpen tesz, ha a töröknek adóznak.

Ezt görögül dilemmának hívják. A paraszt nem tudja, mi a dilemma, de a megoldását ismeri: ő egyik félnek sem fizet, hanem valahányszor adóexekució jő, minden marhájával a járatlan ingoványok közé menekül.

Szerencsére van Koppányban egy jólelkü patrónájuk, a bég ur magyar felesége, az mindig előre megüzeni nekik, mikor szaladjanak és magyar részen is van egy vigyázójuk. Igy aztán csak megélnek valahogy.

A szekeres később résztvevően kérdezte, hogy fáj-e a hodsa úr lába, mert ő úgy hallotta a vásárban, hogy nagybajszu Túnyi Balázs vajda ötvenet csapatott volna a talpára.

- Hogyne, hogyne! - hagyta rá könnyedén Igric, de a vigyorgásán látszott, hogy megint hamisság van a dologban.

Mivel az igazság előbb-utóbb ki fog sülni, a krónikás már most elmondja az esetet.

Való igaz, hogy Balázs úr ő kegyelme tüzes sárkányként támadt a hodsára, midőn észrevette a sokadalomban. Ebhitü pogánynak, a magyarság megrontójának gyalázta és addig rázta, míg egy összehajtogatott papiros maradt a markában.

Ekkor aztán két huszár betaszigálta Igricet a harmincados házba. Az egyik legény a saját csizmaszárát csapkodta, a hodsa pedig olykor rikoltott hozzá.

A vásárosok igen sajnálták Igricet, míg azt hitték, Túnyi uram a fejét véteti; midőn azonban kitünt, hogy csak botozzák a hodsát, derült megelégedéssel fogadták a hírt.

A papiroson, melyet Igric a vajda úr kezébe lopott, Túnyi uram megtalálta a budai kalmárok névsorát és azt is, kiért mennyi sarcot lehetne követelni. (Úgy is ment később a sarcolás, akár a karikacsapás.)

A figurás botozás pedig arra való volt, hogy a harmincados ház körül ólálkodó kupecek gyanuba ne keverjék a hodsát, mert a komáromi vajda azt tartotta, holnap is kell a ló.

Ennyiben volt ez a dolog.

A ripacsos csardaknál - csardaknak nevezik ők az őrházat - az utasok lemásztak a szekérről.

Igric még egyszer megitatta a fuvarost és az nagyot húzott, mert ez volt minden fizetsége.

- Nékem itt egy kis ügyem volna, - mondta Palkónak a hodsa, - te csak eridj előre a villámsujtotta fához, ott heveredjél a fűbe.

A fa már magyar földön állott.

A huszár biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a cimborát. Nem olyan bolond az, hogy török hodsa létére átmenjen a gyepün. A legkisebb baj, ami érheti, hogy odaát a végbeli legények kicserzik a bőrét.

És szinte sajnálta, hogy el kell tőle szakadnia, mert bár a hodsának annyi becsülete sem volt, mint a hajóhúzó lónak, a rabhuszárral szemben mindig emberségesen viselkedett.

Félóráig heverészett a csonka fa alatt, midőn egy kapucinus barát köszöntötte rá a Dicsértesséket.

- Mindörökké! - hagyta rá a huszár. De azután a szemét kezdte törülgetni.

- Nem te vagy az, sátán hodsája?

- Az én nevem Jeromos testvér és nincs közöm semmiféle ebhitű hodsához, - válaszolt komolyan a barát.

Pedig mégis csak ő volt. És szinte ijesztő volt, hogy nemcsak a köntösét, de a járását, a hangját, sőt az ábrázatját is mennyire el tudta változtatni.

A rabhuszár most már tudta, kiféle ez a legény. Egyike azoknak a vén rókával béllett, farkassal prémezett kalauz-kémeknek, akik mindenütt odahaza vannak és pénzért mindenkit kiszolgálnak, a törököt épp úgy, mint a magyart.

Ők minden nyelven beszélnek, minden szokást ismernek, minden úton járatosak és úgy el tudják változtatni képüket, hogy a kenyeres pajtásuk nem ismer rájuk.

Híreket hordanak, várakat kémlelnek, leseket készítenek, titkos leveleket visznek, ma úri utasokat kalauzolnak, holnap tőzséreket, holnapután rablóseregeket.

Annyi tudománnyal és furfanggal, amennyi az ő mesterségükhöz kell, nagy birodalmakat el lehetne kormányozni; de ők csak annyira vitték, hogy a gyepün innen is, túl is harminc-harminc forintot fizetnek annak, aki lebunkózza az ilyen kalauzt. Tíz forinttal többet, mint a közönséges útonálló fejéért.

*

Éjfél után kettőkor szürkülni kezdett. Az éjszaka már elhallgatott, a reggel még nem szólalt meg és mélységes, szinte félelmetes csönd ült a Sárvíz völgye fölött.

A két utas egyszerre valami rekedt üvöltésfélét hallott - úgy hangzott, mint a dühös káromkodás - és egy óriás, lomha dögkeselyű szaladt előttük az úton, azután hirtelen föllendült a levegőbe.

Egy fej nélküli, meztelen ember feküdt a sásban.

- Közel van már Pölöske! - szólt Palkó büszke mosollyal.

Odébb megint két, egy mély árokban pedig egész rakás holttest feküdt.

A huszár hozzáértő pillantást vetett rájuk. Lehetnek már kéthónaposak!

Tágas rétre értek és az egész rakva volt tetemekkel. Talán ezren feküdtek ott vad összevisszaságban, szörnyen megcsonkítva.

Molnár Palkó arca fölragyogott, boldog lelkesedés dobogtatta meg a szívét. Hej, a vitéz komaság milyen derék munkát végzett!

(A pölöskeiek komámnak szólították egymást és a várnép együtt volt a komaság.)

Igric hodsa - most már Jeromos testvér - elmagyarázta a huszárnak, mi történt itt az ő rabságának idejében. Többen a bég urak közül összefogtak, hogy váratlan rajtaütéssel elpusztítsák a pölöskei mérges kígyó fészkét. A komaság azonban neszét vette a kerekedő veszedelemnek és útközben lest vetett a töröknek.

- Másfél ezren itthagyták a fogukat az átkozott pogányok közül! - fejezte be elbeszélését Jeromos testvér.

Ez két hónappal ezelőtt történt. A pölöskeiek a világért sem engedték volna, hogy valaki eltemesse a török halottakat - csak hadd terjesszék a végház rettenetes hírét!

Az utasok most már maguk előtt látták a várat. A bástyák sörtéi emberfejekkel voltak telitüzdelve; fenn a pirosló égen ezer károgó varju kóválygott: a végház galambjai.

A vár a parti dombháton állott és bizony csak afféle sövénykarós, szegény, lapos vályogkastély volt.

Ilyen, erődítési rendszert csak olyan nép eszelhetett ki magának, amely mindenét elvesztette a harcon és mindent harccal akar visszanyerni.

Ez a koldusbüszkeség palotája; a halálos gyűlölet fellegvára.

A várból épen kihallatszott a virrasztó vontatott éneke:

A kapu megnyílt előttük és megszólalt a nagy seregdob, az egész végház iziben zsongani és nyüzsögni kezdett, mint a megfüstölt méhkas. Félelmetes képü, hatalmas tagu legények rohanták meg Molnár Palkót. Úgy megölelgették, hogy a bordái összelapultak volna, ha gyöngébb lenből szövi az édesanyja.

A kapitány úr ő kegyelme nem volt otthon, harmincad magával kiszáguldott, ő tudja hová és így ifjú Takáts Sándor porkoláb úr fogta kézen és vezette a palotába a rabhuszárt.

A palota: kormos falu nagy pajta, a falait török zászlók és pajzsok ékesítik. Nyitott tűzhelyen hatalmas bográcsokban fő a reggeli. És asztalnál miről beszélgettek volna, ha nem száguldozásról, lesvetésről, prédáról és emberölésről?

Molnár Palkó meggyőződött róla, hogy a vitéz komaság sokat töri eszét az ő kiszabadításán, de nem volt vele szerencséjük. Két ízben is fogtak már török főrabot, akinek sarcával ki lehetett volna váltani a komát, de az egyik pestisbe esett és vele odaveszett a sarc is, a másikat pedig magának követelte a bécsi király.

Még most is szidták egymást, hogy nem kellett volna odaadni, mert a bécsiek pénzen árulják a törököket és nem törődnek a magyar rabokkal.

Palkó huszárnak szöget vert a fejébe, hogy Jeromos testvért mindenki ismeri a várban. A komaság, amely egyébként nem volt papos természetü, nagy tisztességgel adózik néki. Takáts uram őkegyelme pedig már kétszer is öntött neki a főemberek borából.

- Honnan ösmeritek ti az én emberemet? - kérdezte.

A porkoláb súgva válaszolt:

- Jeles pap ez nagyon! Ő csalta nekünk lesre a bégeket, mikor Pölöske ellen jöttek.

Kitudódott, hogy az elmult esztendő harcaiban sok jó cimbora elesett.

Sok új ember is ült a hosszu asztal körül és az ifjak kíváncsi tisztelettel nézegették Molnár Pált, akinek irgalmatlan nagy erejét és vitézi voltát sürün emlegették a végházban.

Az ifjak közt voltak egykor híres magyar nemzetségek ivadékai.

Az eleik sárkányrendes vitézek, fényes királyi kapitányok, tudós főbírák voltak. Külhoni főiskolákon nevelkedtek, császárokhoz és pápákhoz mentek követségbe, olasz mesterek építette palotákban laktak, könyvesházakat tartottak és faragott kőképekkel ékesítették kertjeiket.

Az utódok már nem ismerik sem Cicero, sem Dante nevét. Koldusszegénységben, gőgösen és elvadultan tanyáznak nyirkos vályogoduikban, förgeteges, hóvizes éjszakákon künn leselkednek az utakon, füstös romokon ugratnak keresztül és nem tudják, hogy itt valaha a nagyapjuk palotája állott, orruknak édes az ellenség hullájának büze és tudományuk, a becsületük és a szenvedélyük a vérontás.

*

Jeromos testvér éjjelre a Palkó kamrájában feküdt. A huszár mélyen aludt, de a barát szemére nem jött álom. És a sötétségben egyszerre elkezdett hangos szóval beszélni.

- Hogy fogsz te a török hinárból kimászni, Kinizsi Palkó? Megugranod a rabságból nem lehet, mert rajta veszt a kezesed és akkor befellegzett a te vitézi hirednek.

- A pölöskei komaság is hiába kapaszkodik, ha egyszer nincs körme. Ha fognak is főtörököt, a király csak elszedi tőlük.

- Tudod, mi lesz ebből? Ha letelt a negyven napod, visszamégy a koppányi tömlöcbe és odaadod a bégednek azt a száz forintocskát, ami erszényedben lesz. És ha őnagysága egyszer felhörpelte a levét, megkivánja a husát is. Hitre megint csak ki fog bocsátani és te apránkint hordod néki a jót, mint fecske a fiának. Van olyan török úr, akinek húsz-harminc keresztény rab is koldul az országban.

- Öt-hat év mulva talán kiváltod magadat, ha a gazdád ugyan addig megint följebb nem veri a sarcodat. Öt-hat év mulva jól megtanulod a koldusmesterséget és elfelejted vitézi voltodat. Fülig benne ülsz te a török hinárban, Kinizsi Palkó, hát jó dolog ez?

- Bizony nem jó dolog, - morogta a huszár. - Dehát mit tegyek?

- Te a huszár fejeddel soha sem fogsz kieszelni semmit, de nékem papi fejem van, abban úgy teremnek a finom gondolatok, mint vár árkában a békalencse. Azt mondom, ne vesztegesd szép idődet ebben a vitézek óljában, hanem gyere velem szaporán Sárvárra.

- Mi dolgod ott?

- Sárváron tart udvart Nádasdy Ferenc uram, a fekete bég és az ő legkedvesebbik vendége most Balassa Bálint uram. Meg kell fognom ő kegyelmét, mig veszteg ül, mert vándormadár természete van és holnapra ugy elrepül, hogy Székelyországig vagy Lengyelföldig meg nem áll. Ajándékot viszek neki, egy vadbivaly bőrét, akkora nagyot, hogy ő kegyelme se látott még olyant, pedig ő nagy jáger.

- Talán abban a zsákban viszed, amit Szentgyörgyből hoztál? - kérdezte a rabhuszár, aki valóban hitte, hogy négylábu bölényről, az ország legritkább vadjáról van szó.

- Nem, - röhögte Jeromos, - az én bikám szabadon jár, a bőrét még csak ezután kell lenyuznunk.

- Nehéz ám túljárni a vadbarom eszén, különösen az öregje igen vigyázatos. Én tavaly két hétig feküdtem vadászlesben, még sem tudtam hozzáférkőzni.

- Meg lehet azt fogni, csak két arravaló ember kell hozzá. Egy okos meg egy együgyü ember. Az egyik legyen olyan okos, hogy el tudja a bikával hitetni: a kopjavasa édes káposzta.

- No, te arravaló legény vagy, Jeromos hodsa!

- Nem dicsekvésképpen mondom, de egynéhány vadtulkot már lóvá tettem életemben. De kell a bivalyfogáshoz egy bolond ember is, egy valaki, akit az édesanyja elfelejtett rá megtanítani, mi a félsz.

- Erre Balassa uram alkalmas ember lehetne.

Molnár most már sejtette, hogy a Jeromos bikája két lábon jár, de többet nem kérdezett, ez nem volt szokása. Ennyit mondott csak:

- Nagyon haragszol te arra a villásra, Jeromos hodsa.

A sötétségben is hallani lehetett, hogyan csikorgatja fogát a szent ember.

- Egyszer belém rugott a bestye és én tizszer is végigjárnám az országot, csak hogy a sövénykerítésen lássam száradni a bőrét! Engem már ilyennek teremtett az Isten!

- De én mért menjek Sárvárra?

- Ki ad a te árva fejedért háromezer forintokat, Molnár Palkó? Templomok küszöbén sohasem lehet összekoldulni ennyi tenger pénzt. Akinek eladó mesze van, az menjen a kőművesekhez és aki katonai tudománnyal kereskedik, az menjen az urakhoz. A Drugethek, a Batthyányak, a Zrinyiek ugy járnak ki-be a fekete bég várában, mint a galambok a ducban. Minden azon fordul az uraknál, hogy milyen kedvükben leled őket. Néha a ménlóért sokallják a garast, máskor a kis csikóért is megadják az aranyat. És lehet valamelyik ur tömlöcében olyan török főrab, akivel tíz Molnár Palkót is kiválthat.

- Olyan is van? - kérdezte a rabhuszár kissé sértődten.

- Van-e? Hát ki vagy te, testvér? Tudod-e, hogy egy részeges bég már megér tizenötezer forintot, egy köszvényes vén basáért pedig a győri emberkereskedő is megadna huszonötezret? Ismerek én olyan nagy törököt is, hogy fölér egy basával, akit megfejeltek egy béggel. Hol vagy te attól?

Molnár megszégyenülten hallgatott. Később azt mondta:

- Holnap menjünk Sárvárra!

De Jeromos testvér már nem hallotta, ő megint horkolt és most már a rabhuszár volt az, akinek szemére nem jött álom.

Reggel kapunyitáskor kimentek a palánkból. A barát most is vitte a zsákját, amit Szentgyörgy óta hordott a hátán.

- Egy kis vásárfiát viszek haza, mert ma éjjel az édesanyám házában hálunk.

A kötni valónak ez már a harmadik édesanyja! - méltatlankodott magában Molnár Pál

(...)