Arany János és Ercsey Julianna második gyermeke, Arany László. Születni jó helyre, ugyanakkor rossz helyre, kettős abszurd. Adottságai, képzettsége, tehetsége szerint bármivé válhatna az irodalom berkein belül, de aggasztja a név, és hogy apjával kénytelen versenyezni a babérkoszorúért. Arany János a kor legünnepeltebb költője.
Jogásznak készül, de előbb tesz néhány kanyart.
Többi közt tizennyolc évesen (nővérével) népmesekutatónak áll, huszonhárom évesen máig érvényes tanulmányt közöl a népmesék világáról, aztán megírja A délibábok hőse című realista versregényt, a műfajból az elsőt, csak eztán lesz a Földhitelintézet igazgatója.
Családi hátterével együtt szerencsétlen kor. Négyéves, amikor Petőfi publikálja a magyar irodalom egyik legbájosabb gyerekversét (Arany Lacinak), öt, amikor a cár leveri a szabadságharcot, aztán a Bach-korszak, amit a kiegyezés követ. A költők sírdogálnak, a lelkesedés megszűnt, gondoljunk Tompa Mihályra, aki Petőfinél is rosszabb helyzetbe kerül. Nincs miben hinni. Az ország „sírgödör”. Félreértéseket elkerülendő: a maga korában Deák Ferenc sem a haza bölcse a hatalmon kívüli köznép számára, a keresztelő csak azt követően történik, miután Budapest gazdasági, ipari, kereskedelmi központ Európa közepén, és a népek, akik keresztelésre jogosultak, szépen megtollasodnak az iparból, a búzából, a végeláthatatlan építkezésekből. Így pedig könnyű. Az ország magyarabbik fele nehezen ismeri fel, hogy élni, jól élni kellemesebb, ám kevésbé nemzeti és még kevésbé heroikus, mint hősként meghalni. Ebben a közegben – és persze apja depressziós időszakai közegében – válik férfivá. Könnyű belátni, mégis nehéz lehet lelkesedni az iránt, hogy a látogatóba érkező fiatal császár azt mondja az alkusz főrendeknek: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” A huszadik század szokása hősi verssel köszönteni a diktátort. Jusson eszünkbe, amikor a magyar irodalom főrendjei remekművekkel köszöntik a demokrácia legnagyobb mágusát, Rákosi Mátyást, születésnapján. Díszkötésben. És nem süllyednek el szégyenükben sem akkor, sem később. A XIX. század még nem hisz a „végleges” politika elrendelésekben, 1857-ben az ország egy emberként üvöltene a rádióból, tévéből rádörrenő jelszótól: „Éljen az Örök, Megbonthatatlan Osztrák-Magyar Barátság!”.
Közben Arany „Laci” alanyi jogon a Kisfaludy Társaság tagja. De nem költ. Bankár lesz, mert ugyan lelkesedni nincs miért, de pénzt keresni lehet. Huszonkilenc évesen készül el A délibábok hősével (csak emlékeztetőül, a főszereplő Hübele Balázs), ezen kívül néhány vers, két kötet kritika, tanulmány, esszé. A kor csalóka, és minthogy száz éve lassabban történnek az események, politikailag, irodalmilag emlékeztet ötvenhatra, a MUK-jelszóra (Márciusban Újra Kezdjük). Ötvenhat ötvenhét május elsejéig tart, a nagy Kádár-beszédig, az egymillió, Kádárt ünneplő lelkes tüntetőig, negyvennyolc 1875-ig tart, Tisza Kálmán felléptéig. Jókai nyomja romantikus regényeit, tombol a nemzeti népszínmű (a népszínmű emlékeztet a szocreál termelési drámák negatív lenyomatára, demagóg, populista és a tömeghez beszél mindkettő). Tisza jön, Arany László megy. Nem költ többé. Fordít, irodalomtörténészkedik, gondozza az időközben (1882) eltávozó apja hagyatékát. Kiadja a Margit szigeten született Őszikéket, az Arany-levelezést.
Az Összes Művek-hez a következő megjegyzést fűzi: „Megvallom, nem csekély tépelődés után szántam el magamat közzétételökre. Az a kétség, amit maga a szerző érzett, mikor töredékes dolgozatai egy részét fiókja rejtekéből elõször kiadta, elfogott engem is. Vajon érdekkel fogadja-e mindezt a közönség? Végre is legjobbnak véltem lehetőleg teljes gyűjteményt adni, összefoglalni egy posthumus kiadásban mindazt, ami a hátrahagyott kéziratokból, az Összes Művek utolsó kiadásába föl nem vett régebbi dolgozatokból s atyám baráti levelezéseibõl birtokomba jutott és egyáltalán közölhető.”
Ötvennégy éves, amikor meghal. Tizenhat év jut apja hagyatéka rendezésére. A híradások nem egyértelműek, tífusz, tályog, vérmérgezés, a három közül valamelyik. Arany Lászlót a legjobb orvosok, köztük a két Korányi, se képesek megmenteni. Találtam egy feleségére, Szalay Gizellára vonatkozó levelet (sz. 1857, az esküvő 1875-ben), mely szerint fölöttébb önfeláldozóan ápolta Aranyt a kórházban. Gizella nem sokkal Arany László halála után hozzámegy egy irodalomtörténészhez, a nála húsz évvel fiatalabb Voinovich Gézához. Na, ja, mondhatnánk. Ilyen az élet.
Petőfi Sándor
ARANY LACINAK
Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!
(Szalonta, 1847. június 1–10.)
