ahogy a labda olykor a magasított drótháló-kerítés fölött szállnék naponta és vesznék inkább szulákkal benőtt
szemét közé rejtőzném jámbor keserűlapuk alá ahonnan majd előrúgdalhat egy boldogan rámtalált kölyök
1973
„Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van.” Ezt épp Kányádi Sándor írta 1972-ben Illyés Gyuláról – és cáfolná-e valaki, hogy manapság magára a szerzőre is épp olyan jól illenek saját szavai, mint a címzettre?
Kányádit senkinek sem kell bemutatni, az óvodai évzáróktól az egyetemi szavalóversenyekig mindenütt ott vannak a versei, írásaiban pedig olyan természetességgel tűnik fel mindenfelé a futball, ahogyan mi szerda esténként a távirányítóért nyúlunk. Mégis van ebben a természetességben valami magasztos tartalom, amit csak azok érthetnek, akik hagyják magukat elvarázsolni a játék gyönyöre által: Az igazi sportember című novella gyerekszereplői például „kifocizzák” az ablakot, (vélhetően szintén futballőrült) apjuk azonban nem tud haragudni rájuk, és az üresen tátongó ablakkeretet látva még a nap is kisüt, hogy meg ne fázzon a család – hisz ők csak a foci egyetemes szenvedélyének hódoltak. Az Ahogy a labda című vers Kányádi labdaszimbolikájának kétségtelenül legszebb darabja: a költő egyenesen labdává válni vágyakozik, vissza a boldog gyermekkorba, az üres telkeken lejátszott, mezítlábas futballmeccsek idejébe. A labda egyszersmind a szabadság, a gondtalanság jelképe, de ami a legfontosabb: olyasvalami, ami mindig boldoggá tudja tenni birtokosát. Labdát találni pedig maga a hetedik mennyország. Emlékszem, mi például úgy tízévesek lehettünk, amikor a Szenke-patakból fogtunk ki egy piros pöttyöset. Elkötöttünk egy csónakot, hogy kiszedhessük a labdát a nádasból, evezni se tudtunk, de csak meglett valahogy a zsákmány – sose volt olyan kedves játékszerünk, sose esett olyan jól gólt rúgni, mint azzal. Sokáig tartogattuk, akkor is, amikor már nyomokban se emlékeztetett labdára, hisz a miénk volt, mi találtuk, hozzánk akart szegődni. Ma már persze tele vannak a boltok mindenféle futurisztikus focilabdákkal, az ember győzzön választani közülük – olvasóink közül azonban biztos számosan vannak, akiknek egy igazi, eredeti bőrfoci megszerzése valóságos nirvána volt. Toldozgattuk, pumpáltuk, ragasztgattuk a szétrúgott játékszereket, fára másztunk, bokrok közé furakodtunk értük, hisz afféle státusszimbólum volt: akié a labda, az a pályaválasztó, az választ először embert is, a labda tehát győzelem, siker, boldogság.
Kányádi költészetében a labda maga a bűvölet. Az A beteg labda című novellájában pedig azt is leírja, amit igazából valamennyien, akik rúgtuk már életünkben a bőrt, akár csak játékból is (de milyen komolyból!), jól tudunk: a labdának lelke van. „– Hát te hol csavarogtál ilyen sokáig? S mi ez a szemét a kezedben? – Nem szemét, labda – szorította magához a kisfiú, de bár ne tette volna, mert csupa por lett a ruhája. – Teszed le azonnal! S méghozzá be a szemétbe! – Ne, édesanya, ne dobjátok el! – Mit ne dobjunk el? – bújt elő a nagyfiú is. – Ezt a labdát, a labdámat – esdekelt a kisfiú. – Ez labda? Inkább csónak vagy még inkább bocskor. Hol szedted föl? – Az utcán, egy fa tövében volt. Félrerúgva. – Félrerúgva? S te megsajnáltad. – Meg. Mert láttam, hogy beteg.”
Csepelyi Adrienn
Kányádi Sándor: Az igazi sportember
Az idei téli vakáció úgy kezdődött, mintha tavaszi akart volna lenni. Kék volt az ég. Melegen sütött a nap. S az utcán már hóvirágot is árultak. A hóvirág láttán, iskolából jövet, a kisfiú zsebében megcsörrent a perecpénz.
– Hohó! Még a tegnapi is megvan! – markolt zsebbe boldogan a kisfiú. S máris számolta a hóvirágárus néni markába.
Könnyű kitalálni, hogy kinek vette a hóvirágot. Persze hogy az édesanyjának.
Örült is az édesanyja nagyon, amikor a kisfiú a virággal betoppant. De mindjárt dorgálás is vegyült az örömbe.
– Miért nem inkább perecet vettél magadnak? Arra adtam. Enned kell, olyan vagy, mint az ujjam.
– De virág is kell! – mondta a kisfiú sugárzó arccal. – Majdnem tavasz van, focizni is lehetne, ha nem volna sár. – És sóvárogva sandított a fogasra akasztott hálóban csüngő, pettyes labda felé.
– Na, nem bánom, egy kicsit gurigázzatok, itt a nagyobbik szobában. De csak óvatosan.
A kisfiú talán még életében ilyen hamar át nem öltözött, mint ez alkalommal.
S az iskolásruháját a sietség ellenére is olyan gondosan rakta vállfára, hogy mutogatni lehetett volna rendetlen gyerekek okulására.
Neki is láttak a gurigázásnak. Szépen, finoman adogatták egymásnak a labdát. De aztán egyre inkább megfeledkeztek arról, hogy nem a gyepen futballoznak. A kisfiú egyre bravúrosabban vetődött, öklözte a labdát, és egyszer csak zsupsz! neki az ablaknak.
Ijedtében elsírta magát a kisfiú. A nagyfiú meg szótlanul vizsgálgatta az ablakot. Szerencsére nem tört ki, csak jó arasznyira megrepedt.
– Ő volt a hibás – sírta a következményektől tartó kisfiú. – Túl erősen rúgta, gól lett volna, ha ki nem ütöm.
– Jól van, én vagyok a hibás – mondta a nagyfiú, és lehajtott fejjel várta, hogy az édesanyjuk szemrehányása csak rá záporozzék. De jutott azért abból a kisfiúra is.
A labda pedig visszakerült a hálóba, a fogasra, azzal a meghagyással, hogy tavaszig senki hozzá ne merjen nyúlni.
A kisfiú nagyon szégyellte magát, és bocsánatkérően nézett a bátyjára, aki csak annyit mondott, amikor ketten maradtak:
– Egy igazi futballista, egy igazi sportember nem keni a másikra a maga hibáját. Nem bizony. Ezt is meg kell tanulnod!
Aztán a tavaszias idő hirtelen – amint érezhettétek – igazi télre fordult. A futballt feledtették a hócsaták s a szánkózások. Hullt a hó, majd hóvihar kavargott, és öles jégcsapokká fagyott a tetők s a csatornák futni akaró vize.
Egyik hóviharos délután vendégek érkeztek. Nagyon messziről, még az Óperenciás-tengeren is túlról. S volt a vendégeknek egy kis legényük is, Marcika. Akkorka éppen, mint a kisfiú. A Marcika szeme is, mindjárt ahogy beléptek, a labdán akadt meg.
– Futball – mondta –, igazi futball!
Ilyen messziről jött vendég sóvárgó pillantásának még egy kőkemény anyai szív se tudott volna ellenállni.
Mit volt mit tenni, amíg a felnőttek beszélgettek, a kisfiú, a vendég kedvéért, leakasztotta a labdát a fogasról, hogy egy kicsit gurigázzanak.
Gurigáztak, gurigáztak, vígan voltak a kis legények. Hanem egyszer csak zsupsz és zsupsz! de most már csörömpölés is hallatszott. S nyomban sírás is, de egyszerre két torokból.
Ugrottak a felnőttek, legelöl a Marcika édesapja, mert Marci sírt hangosabban, amiből nyilvánvaló volt, hogy ki lehet a tettes.
– Én vagyok a hibás. De nem akartam – bőgte Marci.
– Nem ő a hibás, én vagyok a hibás – állt Marcika mellé a kisfiú. – Egyedül én vagyok a hibás, mert a múltkor már elrepesztettem. És én mondtam azt is, hogy futballozzunk.
– Nem történt semmi, nem hibás senki sem, és legkevésbé Marcika – mondta a kisfiú édesapja. – Holnap beüvegeztetjük. Szerencsére csak a belső ablak törött ki. Addig is beragasztjuk. – Azzal vett egy nagy újságot, és a hiányzó ablakszem helyébe ragasztotta.
Úgy is maradt aztán sokáig, mert új üveget bevágatni csak bajosan lehet, így legalább még sokáig emlékeztetett Marcikára. Meg arra, hogy a kisfiú igazi sportember módjára viselkedett, amikor magára vállalta az ablaktörést.
Minden bizonnyal a tavasznak is fülébe juthatott a nevezetes esemény s a lakás ablaktalansága, mert rügyekkel, fűhegyeken tipegő szellőkkel és immár ibolyával is hírli, hogy nemsokára érkezik. Akkor aztán akár mindennap is röpülhet az egyre szépülő gyepen, az egyre kéklő ég alatt, repülhet-szállhat a labda!
p.s.:
Harmincas évek közepe, Szovjetunió, általános iskola.
A diákoknak történeteket kell mesélniük Lenin jócselekedeteiről.
Elsőként a kis Másenyka szólal meg:
- Lenin elvtárs télen látta, hogy a szomszédoknak nincs mivel fűtenie. Kiment az erdőbe, vágott fát, és nekik adta.
A tanárnő bólint, megdicséri a kislányt.
Oleg jön:
- Lenin elvtárs a forradalom alatt megparancsolta a katonáknak, hogy udvariasan bánjanak a nőkkel és gyerekekkel. És ők ezért udvariasan bántak velük.
Oleg is megkapja a dicséretet.
Iván nagyon nyújtja a kezét - ő a következő:
- A gyerekek Lenin elvtárs dolgozószobája előtt zajongva fociztak, és berúgták a labdát az ablakon. Lenin elvtárs káromkodott egy nagyot, kiszúrta a labdát a bicskájával, aztán feldobta a tetőre.
A tanárnő értetlenül néz.
- Ivánka, Ivánka, ez miért jócselekedet?
- Nézze tanárnő. Akár közéjük is lövethetett volna, nem?!
