A napokban egy Mi Hazánk által szervezett tüntetésen tartott beszédet Szakács Árpád, Lovas István-sajtódíjas újságíró. Korábbi megítélésével szemben – ennek a megnyilvánulásának következtében – az olvasóinak jelentős része ellene fordult és már szakmabeliek is elvárják, hogy többé ne kaphasson publikálási lehetőséget. A beszéd tartalma bár fontos, mégis a körülötte kialakult hisztéria felismerése talán még ennél is fontosabb. Abból közvetlenül a magunk jobbítása
érdekében vonhatunk le következtetéseket.
Ahogy maga az érintett is szóvá tette azóta, nem őt, vagy az ő eredményeit ismerték el az emberek.
Sokkal inkább Szakács Árpád gondolatai erősítették meg sokakban az általuk elképzelt, valóságosnak vélt világot. Valóban, most, hogy kilépett a hazai nagy politikai pártok által előállított és megtűrt valóságértelmezéseken kívülre, célpontja lett érdemen aluli támadásoknak.
A tőle elpártolók reakciója önmagában nem meglepő, a kognitív disszonancia által okozott feszültséget mindenki igyekszik csökkenteni (kognitív disszonancia: amikor az általunk ismert valóságnak ellentmondó tapasztalással találkozunk és szorongást érzünk, tagadunk). Vegyük figyelembe azt is, hogy minden létező a kisebb ellenállás irányába mozdul el és a gondolkodás az egyik legenergiaigényesebb emberi tevékenység. Számíthatunk arra, hogy az újdonság megismerése helyett inkább annak kizárása lesz az általános reakció. Ugyanakkor ez a hozzáállás gátolja a pozitív irányú fejlődést, és sokkal inkább eredményez egy olyan állapotot, ahol egy szűk csoport által előállított, teljesen lebutított ismeretközegben tengődünk. Fontos lenne tehát megismerni, hogy ki mit mond, és hogy mi a szándéka azzal a közléssel.
Vegyük sorra a témában megjelenő szereplőket:
A hazai ellenzék legnagyobb részének keleti oltóanyagok ellen irányuló támadása például feltehetően a nyugati gyógyszerlobbi utasításra következett be. Eszközként szolgált a jelenlegi kormányzat hitelének rontására, és a céljuk a hatalomba jutás elérésére (mindezt úgy, hogy a nyugati oltóanyagok hatásaival kapcsolatban sokkal több kérdés merült fel azóta tudományos körökben).
A hazai kormányzatnak a hatalom megtartása a célja, s ennek érdekében bevetette a szokásos válságkezelő eszközeit: a sikerkommunikációt, a hazafias büszkeségérzet kiváltását, az ellenségképzést és például a keleti nyitást.
Azt nem tudjuk, hogy nyugati irányból nem hivatalos úton megkeresték-e a kormányt érdekérvényesítés céljából a vakcinákat illetően. Ha igen, akkor a válasz látszólag az volt, mint a gazdaság területén általában – mi mindenkivel jóban vagyunk, a mi piacunkon mindenki szerezhet hasznot, nem kizárólag az egyik szereplő.
A nagy gyógyszergyártó cégeknek és a hozzájuk kapcsolódó kiegészítő, elosztó feladatokat ellátó vállalatoknak a haszonszerzés a céljuk, minden olyan eszközzel, ami nagyobb bevételt ígér, mint amekkora kockázatot hordoz számukra. Nyugodtan sorolhatjuk az orvoscelebek érdekeit is ebbe a kategóriába.
Az egészségügyben dolgozók a saját pozícióik javítását próbálják kieszközölni több-kevesebb sikerrel: nagyobb fizetés, több orvos és egészségügyi szakdolgozó, tehát kevesebb teher. Az ilyen célok elérésére egyébként általánosságban azok az időszakok a legmegfelelőbbek, amikor mindenki által láthatóan nagyon fontos munkát végez valaki. Ki fogja a díjazásunkat növelni olyan helyzetben, amikor a munkánk nem fontos és ráadásul senkit se érdekel?
Az egészségügy sajátja egyébként, hogy teljesen összezár a nyilvánossággal szemben, hogy az esetleges hibákat elrejtse, megőrizve ezzel a belé vetett bizalmat.
Az újságíró pedig azt írja le amiért megfizetik.
Egyetlen médium sem engedhet meg magának objektivitást ebben a témában, mert az az olvasók elpártolását, a hirdetéspénzek megvonását és a kattintások számának csökkenését jelentené.
A fent részletezett rendszerben egyik szereplőnek sem érdeke, hogy a jelenleg alkalmazott járványkezelési eszközrendszert és kommunikációt módosítsa. Ebbe nyúlt bele Szakács Árpád és vált utálat tárgyává a pártos gondolkodók körében és vívott ki még nagyobb megbecsülést másutt.
Vakon egyetérteni a hatalom birtokosaival nem erény, ellenben tájékozódni, megvitatni gondolatainkat másokkal és az eredmény alapján gondolkodásra kényszeríteni őket, igen. Tudósaink feladata lenne az alternatív vélemények megismerése, tudományos igényű értékelése ahelyett, hogy azt az álláspontot tekintik helyesnek, amit nagyobb mennyiségű kutatás támaszt alá. Nem kell egyetérteni Szakács Árpáddal, de az érveit és a mögöttük álló tudásanyagot megismerés nélkül, politikai elkötelezettség vagy gazdasági érdek alapján elítélni káros és veszélyes. Kis országban élünk és egyre kevesebben vagyunk. Mindenkinek kötelessége a jövő magyarjainak boldogulási esélyeit tehetsége szerint javítani. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb ember jut egyre több feladat elvégzésére.
Amennyiben a felkent emberek nem hajlandóak a rájuk bízott feladatoknak eleget tenni és a közvélemény is azokat támadja, akik megpróbálják őket a munka elvégzésére rábírni, akkor nagyon szomorú jövő előtt állunk mi és gyerekeink is.
Kíváncsi vagyok, mikor közösítik ki az alábbi sorok szerzőjét is.
„S nem az cselekszik bölcsen, ki hazaszeretetét abban helyezteti, hogy minden idejét annak dicséretére pazarolja, hanem inkább az, ki hátramaradásit fejtegeti, s boldogításában elősegíteni fáradozik. Ami igazán jó s kitűnő, nem kell annak dicséret; fénylik a gyémánt magában is. S nem ritkán egy becsületes ember, ha Leonidáshoz, Montaigne-hez, Pitthez stb. hasonlítjuk, nevetségessé válik; s az, ki hevében neki használni akart, inkább ártott … Kell tehát ismerni hazánk javait, hiányit s helyezetünk minden oldalit mert csak így bírhatjuk valódilag jól magunkat. Hogy az országban, ami hátra van, előre menjen, s ne talán félre, ahhoz legény kell a gátra s ember, a szó legvelősebb értelmében!”
Kinek képzeli ő magát, hiszen csak a Legnagyobb Magyar?!
Kapcsolódó írásunk:
Nagy B. Márton: Az én biztonságomért egy gyereket se oltsanak be covid ellen!