Élet csillék és cselek között: Lipcsei Péter elektrolakatos-tanulóként az alberttelepi aknában szállt a mélybe, Kassai Viktort vájár édesapja vitte ki a Tatabánya Real Madrid elleni mérkőzésére.
|
|
| A Salgótarjáni Bányász csapata bevonul a pályára a bajnokság megnyitóján 1952-ben a Vasas-pályán (Fotó: MTI/Komlós Tibor) |
HIRDETÉS
„Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk” – az utólagos emlékezet szerint ezekkel a szavakkal küldte harcba Lakat Károly edző a Tatabányai Bányász játékosait 1981. szeptember 16-án a Real Madrid elleni UEFA-kupa-mérkőzésen. A lelkesítés hatott, a bányászbecsület aznap a magyar futballtörténet egyik legemlékezetesebb klubsikerében mutatkozott meg: a spanyol óriásklub 2–1-re kikapott a tatabányai katlanban (a visszavágón viszont 1–0-ra nyert, és továbbjutott).
|
|
| Futballlünnep Tatabányán: a Ferencváros játszik a Bányász-stadionban, Pogány László elől Csepecz János öklözi el a labdát (Fotó: Lakat T. Károly magángyűjteményéből) |
A nemzetközi bányásznap alkalmából, a hirtelen halállal járó, veszélyes szakmák védőszentjeként tisztelt Szent Borbála ünnepén felelevenítünk néhányat a magyar bányászfutball híres vagy kevéssé ismert történetei közül. Ám mielőtt leereszkednénk a múlt sötét és titokzatos aknáiba, fontos megjegyeznünk: a világszerte elfogadott december 4-i dátum bizonyára sokaknak idegenül hat, Magyarországon ugyanis jellemzően szeptember első vasárnapján tartották a bányásznapot, és a sorsolás nem is oly kiszámíthatatlan szeszélye általában egy-egy fővárosi nagycsapatot rendelt olyankor a bányászvárosokba.
|
|
| Csapó Károly (jobbra) nagy szerepet vállalt a Real Madrid legyőzésében, gólt is szerzett a tatabányai stadionban (Fotó: MTI/Németh Ferenc) |
Ami a Real Madrid tatabányai legyőzését illeti, a Bányász-stadionban látottak sokaknak az emlékezetébe égtek, így egy helyi bányász hatéves kisfiáéba is – Kassai Viktoréba.
„ Homályos emlékképeim vannak arról a legendás meccsről. 1981 szeptembere, hat nappal a hatodik születésnapom után, talán ez volt az első alkalom, hogy apám kézen fogott, és elvitt egy igazi labdarúgó-mérkőzésre” – írja frissen megjelent életrajzi könyvében a tavaly visszavonult játékvezető, a Bányász egykori igazolt serdülőjátékosa. – A Fater vájárként, majd aknászként dolgozott a Bányavállalatnál, ami nagyon kemény világ volt: három műszakban, sokszor éjszaka kellett lemenni a tárnába, iszonyú nehéz munkát vállalt a családjáért.”
Nem Kassai Viktor az egyetlen, aki a rendszerváltás utáni futballélet jeles szereplői közül közelről ismerte a bányászlét nehézségeit. Ott van például Lipcsei Péter, a Ferencváros és a Porto későbbi 58-szoros válogatott középpályása, aki a kazincbarcikai 105-ös számú Lékai János Ipari Szakközépiskola diákjaként bánya-elektrolakatosnak tanult. Gyakorlati foglalkozásra is sor került, a fiatalember a Mák-patak völgyében, az 1986-ban Szabad Föld-kupa-győztes Mákvölgyi Bányász sikerei földjén, az 1988-ig működő alberttelepi bányában szállt a föld alá. Édesapja, Lipcsei Imre a Hátsó füves-sorozat múcsonyi riportjában beszélt a meghatározó családi emlékről: „Itt lejtakna volt, nem függőak na, Pedro mégis eléggé megijedt: »Hú, fater, levittek a mélybe.«”
|
|
| Lipcsei Péter a kazincbarcikai 105-ös számú Lékai János Ipari Szakközépiskola bánya-elektrolakatos tanulójaként az alberttelepi aknában volt helyszíni gyakorlaton, 18 évesen már a Ferencváros színeiben játszott a Bröndby ellen (Fotó: Képes Sport) |
Nemcsak a bánya rejtett ezer veszélyt, hanem egy-egy bányászcsapat stadionja is.
„Szókimondás és igazságérzet – ez jellemezte a bányászokat. És ettől fájdult meg azokban az években sok ember feje” – idézi Grosics Gyulát, a felnőttpályafutását a Dorogi Bányászban kezdő s a Tatabányai Bányászban záró kapust életrajzi könyvében Kő András, a véleményt az 1947. március 20-i Dorog–Ferencváros (1:2) mérkőzés Népsport-beszámolójával alátámasztva.
„Soós játékvezető nagyon körülményesen tudta csak elhagyni a pályát vasárnap. A mérkőzés után rendőrruhába bujtatták s úgy hagyta el a pályát. Sokan várakoztak rá, s többen így is felismerték. Soós a legközelebbi házba menekült s innen is csak éjféltájban tudták kicsempészni a dorogi vezetők. Ekkor egy barátja autóján hagyta el a várost.”
OLASZ TATABÁNYA SZARDÍNIÁN
|
„A csupasz falakon semmi más dísz nincs, mint egy bekeretezett fénykép, a Tatabányai Bányász SE tablója és szemben vele egy porosodó magyar bányászsapka” – olvasni Király Ernő 1962-es, Magyar Ifjúságban közölt cikkében, amely nem kevesebbet állít, mint hogy az olaszországi Carbonia városának futballcsapata Tatabánya nevét és jelképeit használja, vagyis „Tatabányától több ezer kilométer távolságra, Szardínia szigetén van egy futballcsapat, mely vasárnaponként fekete-fehér mezben, a Tatabányai Bányász jelvényével kezdi mérkőzését”.
Meghökkentő az adat, amelyet néhány éve Lakat T. Károly a FourFourTwo hasábjain frissített fel az olvasóknak, és lehetett is igazságalapja, ugyanis a Népszava már 1960-ban jelentette a hírt: „A Tata-Carbonia nevet vette fel Carbonia olasz város labdarúgócsapata, amely már régóta baráti kapcsolatot tart a Tatabányai Bányásszal.”
Olaszországi forrásaink is megerősítették a két csapat közötti valamikori baráti kapcsolatot, ám hogy a magyar testvércsapat nevét is átvette volna a szárd együttes, arra a Carbonia történetét taglaló olasz nyelvű forrásokban nem találtunk bizonyítékot.
|
Nem hagyta el a várost, 2015-ben bekövetkezett haláláig Dorogon élt az Aranycsapat bányászhátvédje, a helyi csapatban 1947-től tizenhárom évet lehúzó Buzánszky Jenő. Nyolc éve dorogi otthonában így beszélt a kezdetekről: „Amikor először hívtak meg a válogatottba, Zalaegerszegre mentünk vonattal, és egy fülkébe kerültem Bozsikkal, Puskással, Hidegkutival. Beszélgettek a futballról, én meg csak hallgattam. Aztán odafordult hozzám Puskás, és azt mondta: » Ide figyelj, bányász! Ne tojj be, segíteni fogunk.« Ez jó érzés volt. Abban az időben mindenkinek dolgoznia kellett, nem lehetett csak úgy henteregni otthon, vagy lötyögni, mint betyár a Bakonyban. Reggel nyolcra muszáj volt menni, tizenkettőkor hazaengedtek ebédelni, aztán pihenés és délután edzés. Eleinte beosztottként dolgoztam, ötvennyolctól lettem a felvételi iroda vezetője, tizenkét és fél ezer ember volt akkor a dorogi bányánál, naponta kilencvenhat vagon szenet termeltünk.”
A magyar futball számos kisebb-nagyobb, kimondottan a bányászathoz kapcsolódó csapata között hetet találunk, amely az NB I-ig jutott: a Salgótarjánt, a Dorogot, a Perecest, a Tatabányát, a Nagykanizsát, a Komlót és a Siófokot (természetesen ezek mellett jó néhány együttes kötődött így vagy úgy a bányászvilághoz, például a több egyesület összeolvadásából született Pécsi MSC is). Az említett nagy múltú, korszakos játékosegyéniségek sorát felvonultató együttesek történetét könyvespolcnyi kiadvány taglalja, ebben a cikkben nem is vállalkoznánk, mondjuk, a Szojka Ferenc-féle Salgótarján vagy a Kiprich József-féle Tatabánya legendáriumának ismertetésére. Nem idézzük fel sokadszorra a perecesi labdarúgás leghíresebb napját, 1947. április 20-át sem, amelyen 3:0-s hazai vezetésnél a kettétört felső léc miatt félbeszakadt a Ferencváros elleni rangadó. Viszont arra nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy Komlón, ahol több mint két évtizede bezárt a Zobák-bánya, miért nevezik a Baranya megyei I. osztályban szereplő csapatot még ma is Bányásznak.
LAKAT T. KÁROLY, SZEPESI-DÍJAS ÚJSÁGÍRÓ, A TATABÁNYÁN ÉS SALGÓTARJÁNBAN IS DOLGOZÓ LAKAT KÁROLY EDZŐ FIA
|
 „Bányászcsapatok addig is működtek, de a kohót a futball és a bánya között a negyvenes, ötvenes évek jelentette. Rákosi Mátyás gyűlölte a futballt, viszont a nehézipar volt a mániája, ekkoriban futott fel egyebek mellett Komló és Sztálinváros, a mai Dunaújváros is. A legfontosabb a szén volt, és amelyik város szenet tudott adni, előnyt élvezett. A kiváltságos helyzet ugyanakkor nem hozott magával általános jólétet, apám például Tatabányán edzősködve rendszeresen panaszkodott, nem értette, hogy tudnak az emberek abban a városban élni. Nincs egy rendes színház, könyvtár, felsőoktatási intézmény, csak az az egy mozi, a háromszáztizennégy talponálló, a bánya meg a Bányász SC. Ezért összpontosult a bányászok figyelme a futballra, ezért volt életük ünnepi eseménye a kéthetente megrendezett hazai bajnoki meccs. A műszak végeztével ott álltak szenes pufajkában, fejükön a lámpás bányászsisakkal a söntéspult előtt, találkozhattak, mondjuk, Grosics Gyulával, az Aranycsapat kapusával, és egy fröccs mellett elbeszélgethettek vele. A várost pedig a futballcsapat népszerűsítette, hiszen így hetente egyszer biztosan bemondták a nevét a rádióban: vasárnap este, amikor a totóeredményeket ismertetve elhangzott, hogy »Tatabánya–Diósgyőr 2–1, 1-es«.”
|
„A múlt tisztelete és a hagyomány miatt. A hogyan ezért ragaszkodunk ahhoz is, hogy a klubnál a legkisebb korosztálytól minden futballista a » Jó szerencsét! « köszönést használja – adta meg a választ Schuszter Roland, a Komlót valamikor futballistaként erősítő sportigazgató. – A szurkolóink közül is sokan kötődnek a bányához, és állítom, meg lehet ismerni ránézésre, kinek van közülük föld alatti múltja. Keményebbek az arcvonásaik, erősebb a hangjuk.”
A sportvezető átadta a telefont a komlói irodában tartózkodó kollégájának, a csapatban a hetvenes években szereplő Róth Antalnak (az azonos nevű, szintén komlói, ám Pécsen kibontakozó válogatott játékos 1953-ban született nagybátyjának), aki rögtön felidézte a napot, amelyen a helyi KISZ-titkár javaslatára az egész csapatot levezényelték a bányába. Úgy voltak vele, nem árt, ha a sportállásban lévő bányászati alkalmazottak megnézik, milyen a mélyben dolgozó „kollégák” élete. „Inkább mentünk edzeni...” – összegezte a korábbi játékos a mélyben szerzett tapasztalatokat.
Odafent, a szabad levegőn már könnyebb volt mosolyogni, főleg, ha olyan esetek színesítették a csapat életét, amilyeneket Moldova György leír Tisztelet Komlónak! című szociográfiájában.
„P., a középhátvéd és Z., a balfedezet egy este berúgtak és elmentek a Komlón vendégszereplő cirkuszba. Beültek a Halálkatlan nézőterére, a motorkerékpáros szokásos köreit írta le a mélyben morgó oroszlán fölött, produkciója szünetében ezer forint jutalmat ajánlott fel annak a vállalkozónak, aki mögé mer ülni, a részeg P. azonnal jelentkezett, csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett eltávolítani.
Tovább ittak a Fekete Gyémántban és bosszútervet eszeltek ki. Odasettenkedtek a város közepén felállított ketrecekhez és ki akarták engedni az oroszlánt, előre vihogtak a gondolatra, mit szólnak majd a komlóiak, ha a vadállat végigsétál a Kossuth Lajos utcán. De a ketrecen túlságosan jól tartott a zár, így kénytelenek voltak beérni azzal, hogy egy égő újságpapír csóvájával lepörkölték az oroszlán bajuszát.
Hogy ez az éjszaka mégse múljon el egészen hiába, bezárták a baktert az őrbódéba és leeresztették a sorompót, Komló és Pécs között órákra fennakadt a közlekedés. P. és Z. aztán néhány napig szenet rakodott a Lenin téren a rendőrkapitányság előtt.”
És még jó szerencséjük volt...
