A délutáni alvás után kicsit álmosan öltözködött, és amikor a nyakkendőjét kötötte, egy pillanatra szembenézett magával, azzal a másikkal ott a tükörben.
- Hát most itt vagy, öregem - nézett rá, mintha idegen lett volna, akit Ő protegált ide, ennek a kis szobának egyszerű békéjébe. Ő tanult, dolgozott, koplalt azért a másikért, aki álmos szemmel köti a nyakkendőjét ott a tükörben.
- Aztán becsüld meg magad, mert ez már az ún. Élet. Itt már nem vagy diák, diplomás ember vagy, s a falu szeme rajtad, egyszóval, első fellépésed döntő lehet egész életedre...
- A fene egye meg - esett vissza újra önmagába -, ezzel a fellépéssel igazán várhattam volna.
Elfordult a tükörtől, és minden idegén érezte az új környezet apró, idegen rezdüléseit. A tárgyak és szagok most tapogatták az új embert, aki távoli érzések és megszokások vakolatát hordta magán, és ez a vakolat most repedezni kezdett.
Tett-vett céltalanul, és gondolatai között vadul hánykolódott a vizsgaanyag, egy-egy baráti arc, utazás, búcsúzás, és meg-megállt egy pillanatra, mert lépéseiben ez az új szoba szólt hozzá, és ilyenkor az emlékek megmerevedtek.
Délelőtt templomba kellett mennie, és már ez is dühösítette.
- Úgyis mentem volna, de nekem ne írjanak elő ilyesmit! Ez az én magánügyem. De azért ment. A gazdaság tisztjeinek külön padjuk volt, közvetlen az oltár előtt, és már a bevonulás is felingerelte. A tiszti asszonyok túljátszották a hely komolyságát, és előkelő, de áhítatos surranással csúsztak padjukba - mintegy honorálva a figyelmet -, s amikor az öreg pap a mise végén először az ő padjuk felé hintette a szenteltvizet, versenyezve buktak meg, kisajátítva a kegyúrnak járó megtiszteltetést.
Az új segédtiszt majdnem elnevette magát, s talán jókedve kerekedett volna a falusi sznobság ilyen átérzett megnyilatkozásán, ha nem érezte volna tarkóján a falu szemét. Már a bevonulás is szinte vesszőfutás volt, mert most ő volt az esemény. Az intézőnéről talán azt is tudta mindenki, hogy ma lila "fehérneműt" vett fel, s a mérnökné arany hidat kapott a bal oldali alsó fogsorán (Miből?...), míg ő csak tegnap érkezett, idegen, s a padban - ezt mindenki látta – az intézőnéhez ült közelebb...
És most köti a nyakkendőjét, és szidja azt a másikat ott a tükörben, mert a nyakkendő nem sikerült.
- Ugye, mondtam, ugye, mondtam, hogy ráértél volna hétfőn is a korai vonattal. De nem... Te, te stréber. Most aztán mehetsz - búcsúba.
- Délután jegyzőékhez vagyunk hivatalosak - mondta a főnöke, mikor elváltak -, ötkor indulunk.
- De... - akarta mondani, azonban nem szólhatott már, mert a kocsi elrobogott, és mit is mondott volna, hiszen ez nem kérdés volt vagy meghívás, hanem parancs.
- Most aztán itt vagy, mehetsz a jegyzőékhez - fordult el végre a tükörbéli barátjától, felvette porköpenyét, és már hallotta is a kocsi doromboló közeledését.
- A jegyzőné még megjátssza az ugrifüles kislányt - figyelmeztette az intézőné, amikor jegyzőék kapuja előtt leszálltak a kocsiról -, hát ehhez tartsa magát, és ne vegye észre, hogy nyolcvan kiló...
- Igen - mosolygott elkeseredetten, aztán befordultak egy folyosóra, ahol a poros aktaszag mögül - amint befelé haladtak - előhullámzott az ünnepi ebéd hidegülő emléke, szivarfüst és valami tompa zaj, melyből kihallatszott - plum-plum-plum! - a zongora basszusa.
Aztán kinyílt az ajtó, és rájuk esett a borszagú lárma.
- Jaaj!...- mondta magában az új segédtiszt. - Jaaj, te állat! Hétfői vonat, te édes, korai, hétfői vonat, te elmulasztott és elsietett...
S ezenközben egy kis blazírtsággal bemutatkozott.
- Nana - gondolta -, a jegyzőné, igaz, hogy hatvanöt kiló, de egy dekával se több, s ezt a hatvanöt kilót jól viseli. Egyébként a helyzet rettenetes.
A zongora elhallgatott, a társaság körben ült, komolyan, mint egy nagyfőnöki tanács; a megmerevedett témák nekiveselkedő recsegését szinte hallani lehetett, amikor végre egy bajuszos ifjú azt mondja a mellette ülő hölgynek:
- ...az állati szervezet semmivel sem alacsonyabb rendű a miénknél...
A zongora újra megdördült, és egy pár táncolni kezdett.
A segédtiszt végre körülnézhetett. Úgy tett, mintha párt keresne, de nem találna, mert minden hölgy foglalva volt, s a régebbi együttesekre áldását adja, amikor megakadt a szeme egy kislányon, aki a zongora mellett állt. Telt volt, és csípőjét ringatta a tánc hullámzása szerint, arca hamvas, s a rózsaszín ruha kicsit szűk...
- Ejha! - gondolta a fiú -, ha tánc közben átölelem, kipattanik az a ruha.
De nem pattant ki.
- Maga az új segédtiszt?
– Én…
- Tudja, hogy én vagyok az egyetlen lány a faluban?
A fiú karja szelíden megrándult a lány derekán.
- Akkor minket az Isten is egymásnak teremtett.
És nevettek.
Az öreg zongora dohogva tömte a szobát, és rezegtette az ablakokat; bent szállt a füst, kint a por, mert augusztus volt, és a csordát akkor hajtották haza a legelőről.
Ez a por már az ősz felé szállt, az erdő felé, ahol ilyenkor a legnagyobb a csend, mert jóllaktak a fák, álmos a föld, ásítanak az odúk, és alig várják, hogy lehunyhassák szemüket, ha egy sóhajtó alkonyon szitálni kezd a hó.
A portól a hóig csak egy pillanat volt az idő. Szobája most már ismerősként fogadta lépteit, kályhája szinte kezét dörzsölte, ha a télre és melegre gondolt, az egerek elhallgattak a padláson, ha meghallották mozgását, és a lámpája az est magányában megsimogatta az arcát:
- Jó így együtt, mi?
Ezek az órák voltak napjainak békés, boldog felvillanásai. Könyvek, emlékek, tervek s a csend hátán motoszkáló egerek a padláson. Az akadémia mámoros évei ködbe kezdtek borongani, s az idevaló emberek nem jöttek közelebb, mint az első napon. Itt mindenki ellensége volt mindenkinek. Talán nem is ellensége, de lelkiismeretes pontossággal megmarták egymást, ha lehetett, és miközben agyonetették a vendéget, megállapították, hogy vagy "zabál" - tehát otthon nem eszik eleget -, vagy "turkál" az ételben - tehát gyomorbajos, azaz rosszmájú -, de hát ilyen beteges volt ennek minden retyerutyája...
Ha pedig már semmit se lehetett rá mondani, azt mondták, hogy:
- Rendes ember, rendes ember, csak hát, ugye - iszik...
Az intéző és a mérnök - természetesen - loptak; a kántor - természetesen - részegeskedett, és "összeadta magát mindenkivel"; a doktor - természetesen - ezt meg azt küldte a temetőbe, de hát legalábbis goromba és istentagadó...; a postamester - természetesen - felbontja a leveleket; a jegyző - természetesen - lenyalja a bélyegeket, de hát hogy öltöztetné másként a feleségét, aki - ugye - szóval, a főbíró... amikor azt a fegyelmit kellett eltussolni...!
A segédtiszt végighallgatta ezeket a dolgokat egyszer, és végighallgatta kétszer, s amikor harmadszor hívták, megállt a tükör előtt, s azt mondta annak a másiknak:
- Hát bemégy, atyámfia?
- Nem megyek be, atyámfia.
- Nagyon helyes. Látszik is rajtad, hogy beteg vagy, hova mennél? Írsz egy szép kimentő levelet, elül mély tisztelettel, hátul trópusi kézcsókkal, és kész.
És nem lett kész.
Nemsokára a principálisa kapott egy névtelen levelet, hogy a felesége és az új ember..., jó lesz nyitva tartani a szemét. A segédtiszt nem értette, hogy az intézőék mért költöztek valami jeges magasságba, míg az asszony egy órában - melyről suttogva mondta, hogy ez bizalmas - bevallotta a levelet.
- ...de azért maga csak jöjjön, úgy mint máskor. Elemér már nem haragszik...
A segédtiszt a másik pusztán lakott, az erdőben, de úgy felkavarodott benne minden, hogy nem is tudta, hogy ért haza. Azonmód, botosan, köpenyesen, kalap a szemére vágva állt meg a tükör előtt.
- Mit dühöngsz, te ökör? - nézett az a másik vissza. - Nyugodj meg, Elemér már nem haragszik...
Akkor éjfélig ült az ágya szélén, és egy hónapig, az irodán kívül, nem érintkezett az intézőékkel sem.
- Gőgös kutya - terjedt el róla még a szomszéd faluban is -, tisztességes asszonyokat hírbe kever, aztán odébbáll.
A falu tehát kivetette magából, de az a rózsaszín ruhás kislány nem felejtette el. Óév utolsó délutánján levelet kapott a segédtiszt: "...vacsorán nálunk lesz, aztán átmegyünk a jegyzőékhez..." Forgatta a levelet. Szálkás, kemény betűk, de a betűk mögött puhaság van. És búcsú és zongora, és ilyen messziről már nem is olyan rémes.
- Nézd csak a kis csibét! Most nyolcadikos, de úgy ír... - és megszagolta a levelet. - Ha valami pacsuliszaga van, nem megyek.
A levélnek csak egy kis fiókszaga volt, valami nagyon távoli, halódó virágillattal.
És most borotválkozik, grimaszokat vág a tükörbe, és az a másik vissza.
- Füttyentett a kis gömbölyű doktorlány, és te mégy...?
- Mit csináljak?
- Jó lesz vigyázni...
- Hülye! Nézzem itt a gerendákat szilveszter éjjel?
Egész éjjel esett a hó, és amikor hazafelé mentek, a kislány karja puha volt és meleg.
- Alapjában véve kedves emberek ezek a jegyzőék, meg a többiek is - mondta a fiú, és most úgy is érezte.
- Szeretem a havat - suttogott a lány -, szeretek járni benne.
Aztán már nem szóltak.
Csillag nem volt, s a hó még esett egyre-egyre.
- Mi volt ez? - kérdezte otthon önmagától, és a szemébe nézett a tükörnek. - Mi volt ez édes, egyetlen barátom?
A tükör szinte lesütötte a szemét. - Hajaj...
- Te is érzed?
- Szerencse, hogy elmegy az a lány.
- Hát hiszen majd résen leszünk...
A tükör nem szólt semmit, a tükör hallgatott, mert a tükör tudta, hogy résen lenni - nem lehet.
De azért múlt, múlogatott a dolog. A havat elseperték a böjti szelek, s a szelek ellustultak a tavasz melegében. Az erdő puhán zsongott már körülötte - amikor egyszer a faluba ment -, s a kertekben virágok porát ringatta a nyár. A falu végén a kertész megállította.
- Tessék megkóstolni a cseresznyémet!
Telerakta a kalapját is, más nem volt nála - és elment a doktorékhoz.
- Talán akkor kellett volna résen lenni - gondolta később, ám éppen ott a baj - vagy az a jó? -, hogy olyan ez az állapot, mint az évszakok. Ki tudja megmondani, hol végződik a tavasz, és mikor kezdődik a nyár? Minden az Időben van, a mindenben vagy a semmiben, a névtelen végtelenségben, és ezen belül nincs kezdet és vég.
Ballagott az úton, a téli, havas út nyári ragyogásában. A szíve tele ezzel a ragyogással, a kalapja cseresznyével, és amikor megállt a lány előtt, aki valami liláspiros pizsamában ült a kerti széken, cigarettázva, meztelen papucsos lábát lógázva, úgy érezte, hideg, lucskos hernyó mászik a nyár arcába.
És csak állt. Esetlenül, zavarban, kezében a kalap tele cseresznyével, és ez a hölgy, ez az... idegen...
A hölgynek először csak a füle lett piros, aztán az arca is. A fiúból csak úgy áradt az erdő és a föld egyszerűsége. Arcát esők, szelek cserzették, s a lány úgy érezte, valami végzetes meztelenség rántja le róla ezt a nem idevaló ruhát is. Felállt, bement a házba.
Amikor kijött, már szoknya volt rajta, nyári blúz, előtte kötény.
- Magának hoztam - mosolyodott el a fiú, és a cseresznyét a kis köténybe öntötte.
Csend lett. Hátuk mögött az öreg almafáról koppanva hulltak le éretlen, férges kis almák.
- Köszönöm.
Hát ilyen volt ez a nyár. Nem is volt tavasza. Összefolyt időtlenség volt benne, és ki tudja azt pontosan, mikor érett a gyümölcs? Még maga a gyümölcs sem. Magában érzi a virágot, de a magot is, s ami közbül van, csak héj, csak hús, akármilyen zamatos is.
Először csak kéthetenként ment. Aztán hetenként, aztán amikor csak lehetett. Esőben, sárban, szélben, a kis kétkerekű kordé ott kattogott az erdei úton, s az öreg ló bólongatva húzta a kordét:
- Bizony, bizony, bizony...
A Göncöl rúdja néha lefelé hajolt már, az erdőből éjfél utáni párákat lehelt a keserű avar, a sötétből róka szeme leselkedett, s a kis kocsi csak ment, ment. És néha megállt az öreg ló, mintha azt mondta volna:
- Most fékezni kell.
- Elfelejtettem, öreg lovam, elfelejtettem, hogy itt vagyunk a meredeknél. Mostanában mindent elfelejtek. Mi lesz ebből okos, öreg lovam?
A ló sóhajtott, és belefeküdt a hámba.
- Mi lesz ebből - nézett otthon a tükörbe -, édes, öreg barátom, mondd, mi lesz?
- Elveszed.
- Mire, te hülye!? Te becstelen gazember, a segédtiszti fizetésre? A kilátástalanságra... Te csaló hazug... Vagy azt hiszed, a szeretőd lesz?!
- Kuss! Elveszed...
Körülnézett, hogy mit vágjon a tükörbe, és szeme egy kis virágcsokron akadt meg.
- Édes kis Virágom...
- Na, látod.
Az öreg doktor nem törődött az üggyel. Az öreg doktor saját kolerikus hangulatai között hintázott, a könnybe lábadó ellágyulástól az égrengető üvöltésig. Könnybe lábadt, ha soha meg nem történt vadászkalandokat mesélt, és üvöltött, ha valami környékről való asszony azt akarta, hogy valahogyan ne legyen gyereke. A helybéliek már tudták, hogy az ilyen kívánságra égszakadás, földindulás következik, de egy-egy ismeretlen asszony még elkövette ezt az ügyetlenséget, és ilyenkor rengett a ház, de a csemetének most már, élve vagy halva, meg kellett születni, mert az öreg doktor számon tartotta.
A doktor egyébként állandó pénzzavarokban úszkált, és a segédtiszt - aki az uradalmi előlegeket kiutalta - egyszer meg is jegyezte:
- Kár azokat a menyecskéket elküldeni, doktor bácsi...
A doktor arca lila lett a dühtől.
- Öccsém... - és lepittyedt az ajka, amint az öcsémet két csével kimondta -, öccsém, jegyezze meg magának, hogy orvosi etika és eskü is van a világon. Jó napot!
- A pénzt ne hagyja itt, doktor bácsi!
Az öreg megfordult, és a pénzt felmarkolva lehiggadt egy kicsit.
- Aztán máskor ne beszéljen marhaságokat.
A segédtiszt nem sértődött meg.
- De hiszen doktor bácsi ateista. Mi értelme van akkor az eskünek?
- Ehhez az Istennek semmi köze!
- Nem is lehet, ha egyszer nincs... - kajánkodott a fiú, és békítőleg megsimogatta a doktor combvastag karját, aki már megint kezdett dühbe gurulni, s röviden csak annyit mondott:
- Szamár!
- A vita kezd elfajulni, doktor bácsi, meg egyoldalú is... Megadom magam.
- Meg ám - dörmögött az öreg hazafelé -, de nem nekem, hanem annak a taknyosnak, de hiszen majd annak is megmondom a magamét.
Ez okból nagy zacskó cukorkát vásárolt, és lehetőleg mérges krákogással tette a lánya elé.
- Ez meg a tiéd, és most takarodj a szemem elől.
- Isten - fújta maga elé a cigarettafüstöt a rendelő magányában -, Isten! A te istened a lányom, az övé meg te vagy. Egy egészséges hím és egy kívánatos nőstény... Én meg egy vén szamár vagyok, úgy beszélek a lányomról... De majd megtáncoltatom én ezt az ipsét. Igen? Jól van! Odaadom a lányom, de előbb be a rendelőbe, barátom! Vetkőzni! Ti megússzatok Tiszát, Dunát, aztán kellene az én tiszta kislányom...
Ezen aztán elkomolyodott. - Istenem, hogy eljár az idő.
De a vetkőztetésből nem lett semmi. A fiú sose tudta meg, hogy neki vetkőzni kellett volna. Karácsonykor hazament, és megbeszélte szüleivel a dolgot.
- Erre az állásra nem házasodhatok, de többfelé kérvényeztem.
- Te tudod, fiam.
Kevés beszédű család volt ez nagyon.
- A lány református, de a gyerekek, ha lesznek, az én hitem követik. Apja katolikus.
Sóhajtó, felszabadult csend.
- Segítsen benneteket az Isten!
Ezt az apja mondta, anyja nem szólt, csak bólintott, s a hang ott maradt a levegőben.
- Isten...
Ezen gondolkodott még hazafelé is. Talán nem is gondolkodott, csak megült benne a szó, mint valami távoli, bizonytalan bizonyosság. Apját érezte benne, az elődök végtelen sorát, a létet érezte, a vágyat, a szerelmet, s most mindez egy lett ezzel a szóval, és nem tudta szétválasztani őket.
Behúzta magát a szánkóba, mert suhogva szakadt a hó, és a szán hangtalanul ringott az út medrében. Csak a szél sírt a kopasz fák közt, és a csengők csengtek elöl valahol, mintha az utast hazafelé hívogatták volna. A takaró alatt valami régi, lószagú, bőrszagú meleg. Emlékmeleg, gyerekkori utazások régi melege.
- Ha én úgy tudnék hinni, mint az öregek - gondolta -, milyen egyszerű lenne minden! De hát hova lett a régi hit? A mesék és lehetetlenségek, a törpék és óriások, az ég és az elmúlt karácsonyok betlehemes hite? Bizony, ellobbantak a régi fények, és nincs mit meggyújtani már.
A lovak csengője most beszélgetni kezdett a falakkal: beértek a faluba. A hó itt puhábban esett, és tűnődő gondolatai lassan felmelegedtek. Közeledett a doktorék háza. Éjfél elmúlt már, alusznak régen, esik a hó, tél van és álom, vajon gondolnak-e rám? Mereven nézte azt az egy ablakot, amely visszanézett rá, és világosság lobbant fel havas szemöldöke alatt egyszer-kétszer-háromszor. Aztán elmaradt a falu, de ez a fény előtte szaladt, összeolvadt régi fényekkel, melegen szaladt szívébe a vér, s a lehetetlenségek üszkös szemetét háta mögé csapta a szél.
Azt mondta otthon, hogy többfelé kérvényezett, és ez nagyon is igaz volt. Valami öngyilkos tehetetlenségben, mértéke vesztett tántorgásban rothadt az ország, és a diplomának annyi értéke sem volt, mint amennyit a papír ért, amire nyomták.
- Van valami összeköttetése?
Nem, a fiúnak nem volt összeköttetése. Vasárnap délután kérvényeket írtak menyasszonyával, és a következő vasárnapokon együtt olvasták fel az elutasító válaszokat. Közben lassan este lett, reménytelen árnyakkal, s a leány megsimogatta a fiú kezét.
- Majd csak megsegít bennünket az Isten.
- Egy miniszteri protekció többet érne - csikorgott a fiú, de már meg is bánta.
A sötétség fullasztó lett, rettenetesen szegény és üres. De nem szólt többet, s a lány se vigasztalta. Ez volt az első eset, hogy konok, tehetetlen harag bénította meg őket, és hallgatásukkal bántani akarták egymást és az egész világot.
Aztán újra tavasz jött, és a tavaszban szerelmüknek szinte eszméletlen lángolása. Most már a fiú nem nézett a tükörbe, nem kérdezett senkit és semmit. Feszült gyűlölettel kerülte az embereket, akik legjobb esetben is csak közömbösek voltak. De együgyű örömeik égi lángolással tudtak égni, és egy-egy virág felett eltanakodtak, hogy leszakítsák-e. Egyszer aztán a lány egész halommal tépte az út menti virágot. A fiú csak nézte.
- Nem lesz sok?
- Nem.
Hazafelé ballagtak már a szőlők között. Valahol egy harkály kopogott, és a zsongó csendben csak a méhek meleg döngése szállt. Puha és csendes volt az út, de tétovázó, aztán egyszerre mintha célja és értelme lett volna mindennek: a lány a nagy csokor virággal odaroskadt az út menti feszület térdeplőjére.
A fiú csak állt, elnézte megcsuklott vállát, csillogó haját, és úgy érezte, a szíve fájdalmasan mezítelen lett, és fájdalmasan őszinte. Felemelte a fejét, az öreg keresztre nézett, s ekkor úgy érezte, minden jó és szép, és szereti az egész világot.
Aztán írták tovább a kérvényeket. "Alulírott, azon tiszteletteljes kérelemmel járulok..." stb. Közben a szőlő elvirágzott, a búza beérett, és tele szájjal búgni kezdtek a cséplők. Az öreg doktor kelekótyának minősítette a lányát, aki kálomista létére feszület előtt térdel - mondják a falusiak -, és fantasztának a segédtisztet, aki kérvényeket firkál, holott nyomdában is elkészíttethetné a sémát, és csak a hiányzó részeket kellene kitölteni. Így: "Alulírott, azon tiszteletteljes kérelemmel járulok nagyságod, méltóságod, nagyméltóságod (a nem kívánt rész törlendő) színe elé... " Az öregnek különösen ez a "színe elé" tetszett viharosan.
- Öccsém, azaz fiam, ha így tisztelhetem, én már belenyúltam egy-két ilyen nagyságos fickónak a hasába, de pocsék színük volt, a szagukról nem is beszélve. A fiatalok nevettek, és a kérvények készültek tovább. Mielőtt azonban hozzáfogtak volna, a fiú most már mindig megkérdezte:
- Jézuskánál volt?
- Persze.
- Akkor jó.
Sőt néha már ő hozott harangvirágot az erdőről és sárga vízililiomot a patak mellől.
- Vigyük fel, amíg el nem hervad...
És egyszer jött egy levél. Lapos, szürke, érdektelen kinézésű, de amikor a fiú kinyitotta, hintázni kezdett a szoba, és a falai elsüllyedtek. Még egyszer elolvasta és még egyszer.
- Dolgom lenne a faluban - mondta principálisának.
- Tessék, de ma nem tudok kocsit adni.
- Nem baj.
A doktoréknál már feküdni készültek, és valami kesernyés hangulat lebegett az asztal felett.
- Van állás!
És azt hitte nyakába ugranak az örömtől, de csak a kislány szeme villant fel. Az öreg doktor valamit dörmögött, és elment a rendelőbe, a doktorné azonban azt mondta:
- Itt az ideje, eleget beszélnek a faluban...
- Anyukának a falu fontos, és nem mi!
- Hallgass!
A fiú csak most vette észre, hogy viharba került, és alig tudta kinyögni, hogy ő azt hitte, hogy öröm...
- ...Eleget jár ide! - csattant fel az asszony, és szeme hisztériás ködbe borult. - Eleget! Ez a szerencsétlen egyetemre mehetett volna, ahelyett a kapuban ólálkodik, mint egy cseléd, és a pléhkrisztus előtt csúszkál.
A fiú szíve hideg lett, dermedt, és most egyszerre ellenséges. Most, hogy megbántották a pléhkrisztust, egyszerre a magáénak érezte, és ölni tudott volna érte. Mi történt ezzel az asszonnyal? Eddig csupa türelem volt és megértő jóság, és most egyszerre: pléhkrisztus?
- Hát...
A lány felkelt, és megfogta kezét.
- Jöjjön, szívem, ez most már, úgy látszik, csak ránk tartozik.
Leültek az öreg almafa alá, ahova még kivetődött a lámpafény, és csak arra rezzentek fel, amikor becsapódott az ajtó. Sötétben maradtak.
- Na, látja - keseredett el a lány -, sötétben hagytak bennünket, most aztán tehet a "cseléddel" azt, amit akar - és hangtalanul elsírta magát.
A kertben augusztusi csend simogatta a fákat, a bokrok alatt egy-egy szentjánosbogárka kék parazsa nézte egy szemével a sötétséget. A Tejút sötét ragyogása leereszkedett, és néha rothadt alma tottyant a földre. Elzsibbadt a világ, és józan hűvössége megmosdatta őket.
- Holnap utazom - mondta a fiú -, és ha a pokolbéli Sátán ott a gazda, akkor is elfoglalom azt az állást.
Ez az út megint olyan volt, mint mikor idejött. Ismeretlen táj, ismeretlen érzések, új hangjai az útnak és időnek. Váróteremszag, vonatszag, megsavanyodott tegnapok verejtékpárája a vonat ablakán.
- Fellépés - gondolta -, könyök és magabiztos kijelentések. Egy kis nagyképűség nem árt. Igen - bólintott magának elkeseredetten, mert tudta, hogy merev lesz, és szétrebbenő gondolatai közül alig tud majd összefogdosni egy-két kevésbé fürge szót.
Csak nézte a tájat. Hegyek jöttek, kopár nagy legelők, őszre kopott, gyér füvű síkság, és közepén nagy kőfeszület.
- Uram - gondolta a fiú -, felejtsd el, amit mondtam a miniszterről, és légy te az én miniszterem...
Aztán megdöbbent.
- Milyen aljas vagyok! Most kell, most tudok kérni; ha amulett volna a zsebemben, talán azt fogdosnám, mert kell valami..., mert elesett vagyok. Utálat!
De azért nézte a feszületet, ameddig látta.
És erről az útról később se tudott sokat mondani. Elindult valahova, és másnap este már újra hazaérkezett. Doktoréknál még világosak voltak az ablakok, s most újra elhatározta, hogy fölényes lesz. Majd ő megmutatja! Majd ő megmondja!
Pléhkrisztus?...
És nem mondott semmit.
A lámpa körül aranyló béke - a pletykahordta viharnak nyoma sincs -, az arcokon várakozó jóság, és a szemek felsütöttek, mint a nap.
Mert mit is mondhatott volna, hiszen menyasszonya már átölelte, hogy szólni sem tudott, csak éppen annyit, hogy:
- Megvan!... A lakást átalakítják..., és még ebben az évben meg kell nősülnöm, mert kosztot nem tudnak adni.
De ez az este megmaradt emlékezetében, minden percében élesen kiformálva. Az öreg doktor végül is kizavarta lányát a konyhába meghatott műpatáliával, felesége pedig csendesen könnyezett az asztalnál, míg egyszer csak szimatolni kezdett, és arca egyszerre szigorú lett:
- Jézus! Ezek valamit odaégettek...
Aztán ott ültek a rendelőben az Após és a Vő, mert az öreg doktor becitálta, mondván, hogy a férfiaknak most külön megbeszélnivalójuk van.
- Gyújtson rá, fiam!
Rágyújtottak, és nézték egymást, az öreg veregette cigarettáját, holott nem volt azon egy szikra hamu sem.
- Hát igen... - mondta aztán -, hát igen... - és ezzel vége is volt a megbeszélésnek.
Azután csak képek, melyek úgy maradtak meg emlékeiben, mint meleg, fellobbanó kiáltások.
Orgonaszó..., égnek a gyertyák..., megcsókol egy fényes feszületet, melyet egy öreg kéz tart, gratulációs zűrzavar..., lakodalmi asztal, és mindvégig feszült, csak emlékeiben kibontakozó boldogság.
Utoljára néz a vén tükörbe, és alig ismeri meg azt a másikat.
- Hát emberek lettünk, öreglegény, azaz hogy férjek? Az a másik egy kicsit komiszkodik:
- Az első fellépés, fiam, az első fellépés... S ebben a rángatózó kavarodásban először neveti el magát önmagára talált nevetéssel:
- Eredj a fenébe!
Aztán elszakadt a kocsi a háztól, a tájtól, a kerttől, az almafáktól, és elszakadtak egy kicsit önmaguktól is.
- A feleségem. Ez a lány itt mellettem a feleségem. Tegnap idejöttem, és azt mondtam: "Az Isten is egymásnak teremtett bennünket." Szólt a zongora, amikor ezt a kislányt átfogtam, feszes, rózsaszín ruhájában, és...
- Az Isten is...
- Isten?
- Azt hiszem, igen.
S az idő kövei maguk közé kapták a két embert. Megőrölték a nász lobogását, és összetörték az ellenkező gondolatok külön utait; sebeket adtak egymásnak, és megújult szerelemmel gyógyítgatták azokat, amikor az ökörnyálas telefondrótok egyszer csak zengeni kezdtek, mint amikor a hajnal melengetni kezdi alattuk a síneket.
- Kisleány - duruzsoltak a drótok -, mindketten egészségesek.
Az öreg doktor döbbenten nézegette a sürgönyt, és önkéntelenül számolni kezdte a hónapokat - mert olyan hamar elröppent az idő -, de aztán megelégedetten zárta a fiókjába a nevezetes papírt.
- Rendben van. Ámbár hiszen koraszülött is lehetett volna, ami az első gyerekeknél előfordul. Furcsa ugyan, hogy többnyire csak az elsőknél, de erről még nem csináltak statisztikát, pedig érdekes lenne...
Furcsa hang a sürgönydrótoknak ez a hárfás zengése, és - azt mondják - semmi közük az üzenethez, amely bennük szalad. Többnyire bánatosan zúgnak, hiszen több is a bánat a világon, mint az öröm, és az emberek már csak olyanok, hogy a rosszat - a nagyon rosszat - megtáviratozni muszáj, míg az örömöt éppen csak hogy lehet, de nem muszáj.
A drót azonban ezzel nem törődik; nem tudja mi szaladgál benne, csak zúg-búg, és nem törődik azzal se, ha ilyen hírek mennek:
- Apuka azonnal jöjjön: tüdőgyulladás!
- Holnap érkezünk - kopogtak vissza a drótok, és ezen a napon szokatlan zengést műveltek, ámbár hiszen tavasz volt, és böjti szelek nyargaltak a hegyhátakon és a hónyomta, aszott füvű legelőkön.
- Meggyógyul?
- Fiam, én nem vagyok Isten. Meggyógyul, ha a szíve kibírja.
És úgy látszott, hogy nem bírja ki. A napok mind nagyobb lázt hoztak, és mind rosszabb szívet. Már alig beszélt, azt is csak ritkán.
A kert kivirágzott, a bokrok kizöldültek, bent pedig, a szobában, életre-halálra folyt a harc. Az öreg doktor néha elővette az injekciós tűt:
- A szívet segíteni kell...
Egyébként ült a kertben feleségével, és nem szólt semmit, cigarettázott, kövér arca fáradt és sárga volt.
Egy reggel a beteg intett az urának, s látszott rajta, hogy ez a mozdulat körülbelül minden ereje.
- Meg akarok gyónni... - aztán ájulásba esett.
A doktor ideges lett, és a homlokán kidagadtak az erek.
- Nem engedem meg! Semmiféle komédiát nem tűrök, semmi izgalmat, de nem is gyóntatják meg, hiszen kálomista...
Most már az anyós is közbeszólt:
- Én nem vagyok katolikus, de ha gyónni akar, hát menjen, fiam! Nincs az a pap a világon, aki ezt megtagadhatná.
Nem is volt.
Tulajdonképpen nem is gyónás volt ez, csak töredék suttogás a fullasztó csendben, a cibórium koccanása, s a férj arcán végigfolytak a könnyek, amikor letérdelt, s fejét a tenyerébe hajtotta.
- Uram, ne vedd el!
Aztán csak ketten maradtak, s az est árnyai döbbenetes nagyra nőttek a sarkokban.
Este a beteg altatót kapott, s ettől elaludt, de a sok virrasztásban elaludt mindenki. A férj a szomszéd szobában vergődött nehéz álmokban, és elmúlt már éjfél, amikor kicsattant az ajtó, s anyósa tántorgott be:
- Meghalt! Keljen fel, meghalt...
Berohantak. A beteg fejénél égett a lámpa, a mozdulatlan arc nyugodt volt, és karjai a takarón, mint az ólom.
- Kicsi! - kiáltotta valami rekedt hördüléssel.
A beteg kinyitotta szemét, és látszólag csodálkozott a lenge társaságon, még egy kicsit mintha el is mosolyodott volna.
- Olyan jól aludtam, miért vertek fel? És Apuka... - apjára nézett, azzal újra lecsukta szemét.
Az öreg doktor keze reszketett, amikor lánya pulzusát óvatosan kitapogatta, és meghőmérőzte.
- A krízis elmúlt! Hagyjátok aludni...
S amíg átmentek a másik szobába, újra összeszedte magát.
- Mit rémítgeted az embert? - támadt feleségére.
- Olyan mozdulatlan volt, nem is lélegzett...
- Azért nem kell kiabálni...
- Jól van - mosolygott az asszony szemét törölgetve -, de most már húzd fel az alsónadrágod másik szárát is, vagy vesd le az egészet.
Megint egy év. A sürgönydrótokon szalad az idő, az árnyékok körbejárnak, az óramutatók összerakják a napokat, s a napok szétfolynak a hetek és hónapok országútján.
- Apátok betegeskedik - jött a levél, s a fiatalok utaznak.
Egy-egy ismerős tájnál megszólalnak:
- Emlékszik?
És elgondolkodnak, és nem a tájra gondolnak. Végre az asszony kiböki:
- Apukának nem szólunk, ugye?...
A férfi megvonja a vállát:
- Én nem szólok.
- Milyen beteg voltam, ugye?... Talán nem is szabadna.
- Ahogy az Isten akarja! - tör ki a férfi, és kinéz az ablakon, mert most mást kellett volna mondani, és szidja magát, hogy még mindig tétova és lagymatag.
- Szóval, az öregektől felutazunk Pestre - folytatja az asszony -, rendbetétetem magam, aztán két-három év múlva nem bánom... Jöhet a fiú...
A férfi hallgat. A vonat kattog, s a kattogásban tagadás van:
- Nem... Nem-nem... Nem...
Az öreg doktor ráncos arcán sárga a bőr, nem cigarettázik, nehezen beszél.
- Bizony, fiam, nem sok van vissza. Orvos vagyok, hát tudom.
- Majd megsegíti Apukát az Isten...
Az öreg keserű lett egy kicsit.
- Ne felejtse el, fiam, hogy én ki vagyok közösítve...
- Ami nem egészen úgy van, mert a lánya katolizált. Az ok egy része megszűnt...
Az öreg elgondolkodott.
- Nem is buta gyerek maga, fiam, és - ha ez maguknak megnyugvás - majd beszélek a pappal. Nagyon rendes kis káplánunk van - és jókedvűen totyogott át a rendelőbe, ahol egész délelőtt fiókjait rakosgatta.
- Béküljön ki az öregúr a maga vallásával - mondta a fiú az anyósának. - Ez is hozzájárul, hogy összeszedje magát.
- Igaza van, fiam, de most hívják ebédelni.
Az öreg doktor azonban már nem ebédelt. Íróasztala rendben, a kulcs még himbálódzik a záron, helyén a kopott sztetoszkóp, és ő arcra borulva az asztalon, nyugodtan, mintha aludna.
Temetése után Pestre készülődnek a fiatalok. Az asszony könnyes szemmel jár-kel a rendelőben, és minden mozdulatában azt a régi kislányt idézi, azt a rózsaszín ruhásat.
- ...ezt neked hoztam, és most takarodj a szemem elől...
Mondta ezt valaki?...
A férj ott ül az íróasztalnál, és tétován kihúzza a középső fiókot. Néz, néz, az arca megrándul, és a szeme elkerekedik.
- Jöjjön ide!
A nagy fiók egészen üres, s a fiók közepén ott van egy régi, elsárgult, agyonforgatott, kis diák-imakönyv.
Halálos, kusza, vágtató csend, mintha a szomszéd szobában még ott lenne a ravatal, mintha az öreg doktor ordítana valahol, mert valaki nem akar gyereket, mintha az egész világ reszketve várná ennek a filmnek homályba szakadó, felszabadult végét.
Az asszony falfehér, kinyújtja kezét, és megcsókolja a foszlós kis könyvet. A férfi fölkel nehézkesen és súlyosan, mintha most végleg talpra állt volna.
- Nem megyünk sehova. Hazamegyünk!
Az asszony forgat a könyvben, aztán felnéz:
- Ne kiabáljon, szívem, én is azt akartam mondani.
Megjelent a Vigiliában, 1950. augusztusában.
Tartalmazzák a Tűz mellett (2006), és részletében a Napló (2001) c. kötetek.
„Piller Ernő Adolf id. (Budapest, 1873. okt. 31. – Lovasberény, 1935. ápr. 27.) körorvos és fogorvos. Az író apósa…
…1918 után a baranyai Bakócán telepedik le, ahol a földbirtokos gr. Mailáth György házi- és uradalmi orvosa is. Lánya itt ismerkedik meg a gróf segédtisztjével, Fekete Istvánnal. 1929 végétől a majdani író apósa; az Emberek között c. regény idős doktorának ő a modellje. Indulatos ember volt, aki agyvérzés következtében hunyt el.” (Sánta Gábor: Fekete István – ki kicsoda)
