TÖRÖK GYULA

Kora reggel, vagyis délelőtt fél tíz órakor, egy hirtelenszőke, halvány arcú fiatalember haladt hazafelé a körúton. Nem sietett, egy-egy kirakat előtt meg-megállott, mint az olyan ember, aki céltalanul halad. Néha indokolatlanul megpihent az aszfalt szélén. Mélyen és boldogan szívta be a kivételesen tiszta levegőt, és gyönyörködve nézett fel az égre, amelynek kék burája ezúttal végtelen magasságban borult a főváros fölé. A fiatalember tulajdonképpen hazaigyekezett, és nyugovóra akart térni. Az éjszakát ugyanis sikerült átbeszélgetnie ifjú és pénztelen irodalmárokkal. Nagy és nehéz problémákkal elszórakozott hajnalig, közben táncoló hölgyeket nézett végig valamelyik orfeumban, aztán, hogy minden földi salaktól megtisztuljon, a zavaros éjszaka után elment a gőzfürdőbe. Most, hogy csendesen lépkedett hazafelé, könnyűnek, tisztának és egészségesnek érezte magát. Visszagondolt a tegnap esti vitákra, és örömmel állapította meg, hogy körülbelül felette áll a kis kócosok rendezetlen ruházatú csapatának.

- Legalábbis nem ragadtatom el magamat - gondolta -, nem tudok irgalmatlanul levágni egy nagyságot sem, és irtózom a dicshimnuszok zengedezésétől. Ami pedig azt az állásfoglalásukat illeti, hogy Magyarország furcsa, félszeg, jövőtlen tartomány a nagyszerű európai népek áradatában, hogy ennek az országnak a nyelvén nem érdemes írni, azt egyszerűen nevetségesnek tartom.

A túlsó oldal egyik kirakatában meglátott egy mályvaszínű nyakkendőt, és anélkül hogy ezt külön elhatározta volna, átsétált a nagy tükörüveg elé. Megbírálta a nyakkendőt, és közben tovább vitatkozott magával:

- Igaz ugyan, hogy a származásunk, az eredetünk éppen ellenkező irányba visz, mint amerre haladni akarunk. Igaz, hogy nincs egy fia rokonunk egész Európában, és a nyelvünket nem érti, nem olvaszthatja be egy nemzet sem, de azért mégis sokan vagyunk, élünk, nemzeti kultúrát teremtettünk, és ezer éven át...

Elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy most egy kicsit nagyképű és fellengős mondat elé érkezett. Eszébe jutott, hogy egy fiatalember, egy fiókszociológus azt mondta tegnap, hogy legjobb lenne angol gyarmatnak lenni.

- Az angol gyarmat a legideálisabb államforma - mondta ez a furcsa fiú -, nem kell katonát tartania, megvédik minden oldalról, adminisztrálják becsületesen, és csekély adóért kap egy csodás kultúrát, egy világnyelvet... És az angol gyarmat a legtermékenyebb talaj: Rudyard Kiplinget is az angol Indiának köszönhetjük...

A hazafelé baktató fiatalember legyintett a kezével:

- Na - gondolta -, ha ezt odahaza hallották volna, a falunkban. A jegyző leütné az egész társaságot, a főbíró meg zsandárokat állíttatott volna a hátunk mögé, mert izgatunk az államforma ellen.

Ennek a gondolatnak különösen megörült. Konstatálta, hogy ez igen találó a társaságra és szülőhazájára is. Vékony nádpálcájával megcsapdosta a fiatal fák törzsét, és a zöld levélcsomókat emelgető ágakat vizsgálgatta. Régen nem volt ilyen nyugodt és fölényes, mint most, a tavaszi levegőben fürdő utcán. A sötét és kétségekkel, szerelmi gyötrelmekkel, lopott örömökkel teli hónapok után végre szabadon érezte magát, és úgy lépegetett a mellékutca kocsiútján, mint akinek súlyokat oldottak le a vállairól.

A kapuban még egyszer megállott. Hátraszegzett nyakkal felbámult a végtelen magasságban úszó apró felhőkre, aztán felszaladt a lépcsőn. Egy kicsit lihegett, mikor felért a harmadik emeletre:

- Egye meg a fene - mondta félig hangosan -, ez mégiscsak jobb odahaza... Nem kell ennyit mászni. Különben ezt sem érzi más, csak az ilyen gyenge tüdejűek, mint én.

Otthon lassan levetkőzött. Közben lapozgatott az asztalon heverő könyvek között, elolvasta egy levelét a Dürer Albertről szóló könyvnek, és aztán, mint aki jól végezte a dolgát, pont tíz órakor lefeküdt.

Délelőtt tizenegy órakor kopogtak az ajtaján. A postás hozott egy levelet, és letette az éjjeliszekrényre. Szürke, divatos boríték volt, a címzését ceruzával írták rá. A fiatalember jól ismerte ezeket a leveleket. Budapestről érkeztek, és napról napra pontos volt a feladójuk. Melegség öntötte el a szívét, mikor a levelet felbontotta, pedig tudta, hogy mi van benne. Talán csak néhány szó, annyi, hogy:

Édes fiam, nagyon szeretlek.

De ezúttal egypár szóval többet mondott a levél:

- Kedvesem - olvasta a fiatalember hangosan -, az este színházban voltam a mamával. Maga nem várt meg, és kénytelenek voltunk kíséret nélkül hazasétálni. Most éjszaka tizenkét óra van, és én már nem tudok magára haragudni. Ezt a levelet azért küldöm, mert meghalnék, ha nem írhatnám le, hogy szeretem. A levél bal felső sarkát megcsókoltam... (Ugye, hogy kedves, ez egészen új.)

Kató

A levél lepottyant a takaróra. A fiatalember boldogan és hálásan nézett a plafonra. A hölgy, aki ezt a levelet küldte, mindenkinél közelebb állott hozzája. Tizenhét éves kora óta a legfurcsább szerelmek szántották át a szívét, de egyik sem fogta meg annyira, mint ez. Huszonhat esztendős volt, és azt hitte, hogy ez az igazi. Az ő párja, aki neki teremtődött, és akivel egyedül lehet boldog. Pedig erre a páros boldogságra aligha volt egyelőre kilátás. A leány azok közül való volt, akik egyszerre virulnak ki a szegénységből és a gyenge ruhadarabokból. Párizson kívül csak Pest tudja ezeket a leányokat teremteni. Tizennégy esztendős korukig csúfak, szeplősek, vérszegények, és sápadtan futkároznak a poros utcán, a szűk udvarok alján, a szomorú és megindító lakásokban. Aztán elkezdenek fejlődni. Nagy lábuk formát kap, gyönyörű bokájuk lakktopán után sír, és kigömbölyödik az arcuk is. Pedig még mindig lehetetlen koszton élnek. Talán liptai túrót vacsorálnak, és kávét ebédelnek, de azért a fogaik ragyognak fehéren és éhesen a jó, a finom, a nagyúri kosztra. És ezt a kosztot előbb-utóbb megkapja valamennyi. Az ára persze nem csekély a jó életnek. Különben az is attól függ, hogy ki hogyan mozog, és miképpen tartja magát. A nagy élet szegény sóvárgói nagyon különféleképpen boldogulnak, és akadnak köztük olyanok is, akik elhullanak és elkallódnak néhány jó ebéd és pezsgős vacsora után. Közülök csak azok maradhatnak felszínen, akik pályának tekintik a foglalkozásukat, vagy pályát igyekeznek választani. Ilyenek is vannak sokan, mert csodálatos talentumok rejtőzködnek az apró pesti lányok között. Tetszettek talán olvasni, hogy legelső párizsi kokottok, Európa-szerte híres nagy nők indultak a sivár pesti mellékutcákból az úgynevezett fényes pályájukra. És a ma ünnepelt színésznők, énekesnők egész áradata táncolt valaha fülledt udvarok mélyén, mint szegény, elhagyott és vágyakozó gyermek. A levélíró hölgy is ezek közül való volt. Teljes nevén Spángli Katónak hívták, de már egy éve elhatározta, hogy szakít ezzel a csúfnévvel, és valami pompásat, hangzatosat vesz fel. Mert, hogy egészen őszinték legyünk, a leány énekelni tanult. Csodálatosképpen nem akart színésznő, csak éppen egyszerű színésznő lenni. És nem óhajtott operettprimadonnaként sem tündökölni. Ennél sokkal magasabb céljai voltak. Tanult szorgalmasan, és félve, remegve gondolt arra, mikor először énekelhet ezer ember előtt valami csodálatosan nagy és kebeldagasztó áriát.

A fiatalember ezzel szemben némi földbirtokkal és ősökkel rendelkezett. Elég tisztességes és az isten háta mögött elterülő földekkel meg komoly és hasznavehetetlen ősökkel, akiket azonban tisztelnie kellett gyermekkorában. Sőt, akik iránt az otthoniak még most is respektussal viseltettek. A közeli és távoli rokonok nagyon is szerették a rég elhunyt urak és buzogányos hősök büszkeségét, és aligha látták volna szívesen a hölgyet, akinek az édesapján túl egy őse sincsen, de jobb lenne, ha ez sem lenne, mert a cipészek sohasem voltak a Kender család kopár, nagy szobáiban szívesen látott örömszülők. A fiatalember tudta ezt, és ha eszébe jutott az otthona, néma gyűlölettel, tehetetlen dühvel gondolt a családjára. A legvidámabb percében is emésztette ez a keserűség. Ráragadt a ruhájára, mint a bogáncs, a szájában maradt, mint a lázbetegében a kinin bélháborgató íze.

A szeme előtt most is beborult a mennyezet világos festése. Egy percre a gond és kétség nehéz felhői ülték meg az agyát. Aztán, hogy menekülni próbáljon ezektől, lehunyta szemeit, és aludni próbált. Tíz perc múlva félálomból verte fel valaki:

- Ároktői és suhatagi Kender Pál nagyságos úrnak - olvasta egy vastag ember valami levélféléről.

A fiatalember megriadt, mikor a nevét hallotta, és úgy felelt, ahogyan az iskolában megszokta valamikor:

- Jelen!

- Egy ajánlott levél - mondta a kék ruhás ember -, itt tessék aláírni a tintaplajbásszal.

A levél tulajdonosa ingerülten kérdezte:

- Mit akarnak már ezzel a sok írással?

De ezzel inkább csak a maga ijedségét igyekezett enyhíteni. Ez a levél hazulról érkezhetett csupán. És amit neki otthonról írnak, az nem lehet túlságosan kedves. Felült az ágyában, a világosság felé tartotta a borítékot, és megismerte az édesanyja írását. Még egyszer visszadőlt a párnáira, de aztán erőt vett magán, felszakította a levelet, és olvasni kezdett. Az első soroknál aggodalmas várakozás ült az arcára, azután hirtelen ijedség futott végig rajta. Mikor pedig végzett az olvasással, letette a levelet a szekrényre, és kiugrott az ágyból. Megnézte az óráját, aztán egy kis gondolkozás után hirtelen és elszántan öltözködni kezdett.

A hatalmas kőépület felé tartott, ahol nyitott ablakok mögül megkezdett, meg-megszakított és újrakezdett melódiák szárnyaltak a tavaszi levegőben. Keservesen gondolt arra, hogy reggel még minden derűs, vidám volt, most pedig beborult felette az ég, és vihar tekint reája a nehéz gondfelhőkből. Idegesen sétálgatott fel és le a nagy kapu előtt, és hárompercenként megnézte az óráját. Fél egykor végre ajtócsapkodás zaját hallotta. Egypár perc múlva megjelent a lépcsőn egy fiatal leány alakja. Hegedűt cipelt fekete tokban, és ez a gyászos viaszosvászon takaró olyan komollyá tette, mint egy doktorkisasszonyt a pápaszem. Utána még egy csoport egészen kislány következett, aztán a zenede egyik tanára, és végül lassú léptekkel megindult a legfelső lépcsőfokon az aranyos és drága leány, akit ő várt.

Kényelmesen, lassan lépegetett, mert az üvegajtó mögül megpillantotta Kender Pált, és tudta, hogy a fiatalember gyönyörködik benne. Nem volt magas termetű, de nem is alacsony. Finom alakja kellemesen rajzolódott ki a szürke háttérben. Karcsú volt, és az ifjúság varázsa dalolt minden mozdulatából. Egészen egyszerű kalapot viselt, fekete hajfonatai balról kibomoltak alóla. Mosolygott, amint fölfogta a szoknyáját, és kitűntek vékony, nemes bokái. Az arca, igen az arca, furcsa és kiismerhetetlen volt. A szemei fogták meg legelőször azokat, akik vele találkoztak. Magasan ívelt és összenőtt szemöldökök alatt ragyogó és csodálatos tengerszemek, mély és sötét vizű tavacskák voltak ezek. Legtöbbször simák és kissé könnyesek, mint az őzeké szokott lenni.

- Szelídek és aranyosak, felejthetetlenek - gondolta magában Kender Pál, és odalent csaknem könnyek tolultak a szemébe a hirtelen megindulástól.

- Hogy van velem megelégedve?

Sötétkék szoknya, világos blúz és könnyű, tavaszi kabátka volt rajta. Olyan egyszerű volt, hogy egyszerűbb már nem is lehetett. És mégis teljes és tökéletes volt ez a kosztüm. A fiatalsága, a megejtő üdesége csak úgy harsogott a szerény keretből.

- Nagyon, nagyon szép - mondta Kender Pál a legtökéletesebb meggyőződés hangján -, nagyon kedves... olyan, amilyennek én szeretem látni.

A hangjában szeretet, hála és melegség zengett, mikor így dicsérte a drága és csodálatos leányt, akit szeretett volna a tenyerére venni, elvinni az irigy emberek elől. Elragadni és elrejteni, hogy arcának minden rejtett zugát, bájossága és fiatalsága kiaknázhatatlan bőségeit megismerje, felfedezze és folyton újakkal gyarapítsa. A vágyódás és a mélységekből buzgó, mindig virrasztó szerelme miatt elcsuklott utóbb a hangja. A lelke hajlott az elérzékenyedésekre, és sokszor megtörtént vele, hogy válságos, nehéz vagy gyönyörűséges percekben egy pillanatra könnyekbe fátyolozódott szeme. Ez a pillanat most ismét megkörnyékezte. Házak és zsenge levelekben kicsúcsosodott gallyak, szürke kőkockák és emberek összefutottak a szeme előtt, mint valamely rossz amatőr fotográfián. Egy másodpercig tartott az egész. A leány nem vett észre semmit, a könny nem ült ki indiszkréten kék szemei alá. De mégis, a hangjában volt valami, ami megfogta.

- Pali, kedves Palikám - fordult feléje Kató -, magának mégiscsak valami baja van. Pedig én kedves újságot akartam mondani. Két hét múlva vizsgaelőadás lesz, és én a Lakmé-ből fogok énekelni. Nézze, itt van már a kotta is...

A fiatalember összeszorította a fogait:

- Istenem - mondta magában -, ezt én már nem fogom hallani...

És nem tudott egy szót sem mondani, mert a hangja elcsuklott volna, és úgy érezte, hogy nyomban nekiborulhat a falnak, mint egy kisgyerek.

Katót nyugtalanította a hallgatás:

- Hát nem is örül? - kérdezte. - Pali, magának valami baja van, és letagadja előttem.

Kender Pál még jobban összeszorította a fogait:

- Ároktői és suhatagi Kender Pál - szólította meg önmagát -, szégyelld magadat. Mit szólna az édesanyád, ha így látna? Ő még az édesapád temetésén sem sírt a nyilvánosság előtt, és te képes volnál itt elérzékenyedni.

Még egy hirtelen férfiassági roham, azután már elszántan beszélt:

- Egy kis baj van...

- Mi az?

- Levelet kaptam hazulról.

- Na és?

- Na és haza kell mennem...

- És meddig maradsz odahaza?

- Azt nem tudom. Én mindenesetre megpróbálok visszajönni. De azt írja az anyám, hogy betegeskedik, hogy a Berci bácsi halála óta minden teher a nyakán van, hogy nem bírja már a gazdasági ügyeket intézni. Mindennap új dolog van adókkal, átírásokkal, engedélyekkel, közigazgatási isten tudja micsodákkal, amiket csak egy férfi intézhet el. Nevetni szeretnék, ha ezekre gondolok: mit értek én a telekkönyvhöz. Az anyáin valóságos tudós ezekben a dolgokban. És azt írja még, hogy összeütközése van a jegyzővel, a szolgabíróval, hogy nekem kell közbelépni, mert őt elnyomják, lekenyerezik. Hát én fogok talán otthon rendet csinálni, abban a porfészekben, ahol nyáron ujjnyi fehérség borul mindenre, még az emberek agyára is? Én legyek erélyes a porvárosban, ahol fuldoklik a tüdőm, mert nincs más, csak evés, ivás meg pletyka? És ha eső esik, akkor sár lesz a porból. Olyan mély és ragadós sár, hogy az ember elmerül benne, mint az ingoványban. Ide kell nekem menni. És muszáj, muszáj, mert már régen elvesztettem minden jogcímet arra, hogy itt éljek...

- És a tanulmányaid? - vágta közbe mentő ötletnek a leány.

- A tanulmányaim - intett szomorúan a kezével Kender Pál -, hiszen már négy esztendeje végeztem mindenféle egyetemi elfoglaltsággal. Doktor volnék, de ezt a címet nem használom, mert az a véleményem, hogy én vagyok a legutolsó jogász a föld kerekségén. Másodszor nem lehet végigjárni az osztályokat az elemitől az egyetemig. Ha lehetne, megtenném ezt a bolondot, csakhogy itt maradhassak. De most menni kell, halaszthatatlanul jelentkeznem kell, mert két éve nem voltam odahaza egy-egy napnál hosszabb időre. És még valami miatt: az anyám azt írja, hogy megöl ez a város, elernyeszti az erőimet, és én elzüllök itt. Pedig csak itt tudok élni. Itt vannak könyvek, színházak, itt szabad egy-egy szabad szót ejteni ebben a szegény országban, és itt élhet az ember úgy, hogy nem vesz tudomást a többi kilencszázezer társáról... Ezt akarom megmagyarázni neki, aztán majd csak visszakerülök.

A kétségbeesés és keserűségbe való fulladás sora most Katón volt. Az első mondatoknál sajgott a belseje, és a torka elszorult, mintha vaskesztyűvel szorongatták volna. De utóbb a fájdalmas hangon elzengett tiráda narkotizálta a kétségbeesést. Így szerette, így tudta imádni ezt a fiút, ha sápadt arcát a világosság felé emelte, és szavalt neki. Azt gondolta, hogy mártírok mind a ketten, akik most indulnak a kálvária felé. Már behódolt a fájdalmaknak és a megmásíthatatlan sorsnak, de még nem tudta felfogni, hogy e nélkül a kedves, komoly, sovány fiatalember nélkül miképpen lehet majd botorkálni az utcán és hirtelen csókokat váltani a kapu enyhe félhomályában, a csendes utcák sarkán, ahol egy pillanatra nem látta őket senki, senki. Az első kérdés, amit megkockáztatott, az volt, hogy meddig, hány óráig és hány percig tart még a boldogságuk.

- Egy hétig, csaknem egy hétig - felelte Kender Pál -, ma kedd van, és én csak szombaton utazom.

- Hát akkor mindennap megvár itt, és minden délután eljön hozzánk, ugye?

Ezt kérdezte Spángli Kató jövendő opera- és dalénekesnő, a terézvárosi cipész leánya, ároktői és suhatagi Kender Pál földbirtokostól. A szemei olyan meghatóan ragyogtak, bágyadtan és az első szerelem őszinteségében, hogy Kender Pál végzett jogász és Torontál megyei virilista (igaz, hogy jó hátul a névjegyzékben) szerette volna a nyílt utcán átkarolni, megölelni és soha többé el nem bocsátani, mintha az ároktői és suhatagi nemzetség mindig, már 1506-ban is csak szegény, udvari boltokban dolgozó suszterek leányait vezette volna az oltárhoz.

Nem kellett megígérnie, hogy igen, ott lesz, és várni fog napról napra, mert nagyon jól tudták mind a ketten, hogy ez már nem is lehet másképpen. Az első ilyen búcsúnapon nagyon furcsán érezték magukat. A jövőről nem is mertek beszélgetni, hanem inkább a múltról, igen a hároméves múltjukról. Apró históriákat mondtak el egymásnak, olyanokat, amelyeket mind a ketten jól ismertek. De hiszen éppen ez volt a gyönyörűség.

- Emlékszel - kérdezte a leány, és tudta, hogy Pál is emlékszik -, mikor először rándultunk ki? Elszöktünk délután két órakor, és ki a Zugligetbe...

- Emlékszem, hogy a villamoson olyan közel ültünk egymáshoz, hogy mindenki megbotránkozott - felelte Pál, és boldogan nevetett.

- Igen, és kint a füvön uzsonnáztunk. Emberek jöttek, és nevettek rajtunk. Aztán egy csapat fiú meglesett, mikor megöleltél.

- És te nem szégyellted magadat, hanem bosszúból megigazítottad a fordulónál, ahol senki sem láthatott, a harisnyakötődet...

- És te pedig szemtelen voltál, és megcsókoltad a térdemet.

Ezen mind a ketten nevettek. Megfogták egymás kezét, és aztán úgy néztek egymásra, mint a halálraítéltek, akiktől holnapután eltűnik minden, ami drága ezen a komisz földön. Akik most siralomházban ülhetnek, és dúskálhatnak aranyos szókban és minden gyönyörűségben, még egy-két napig. És éppen ezért nem tudnak örülni az utolsó örömöknek, mint ahogyan a halálraítélt is közönyösen szívja a sohasem ízlelt egyiptomi cigarettákat.

A második napon vigasztalannak tűnt fel a leány előtt a helyzet. Könnyezett, és megható emlékeket igyekezett felújítani.

- Egyszer el akartunk válni - mondta, és megrázkódott a válla -, mert valami miatt összeharagudtunk. Mind a ketten hibásak voltunk, de maga makacsabb volt. Levelet írtam, hogy elmegyek magához, és ha zárva lesz az ajtó, hát én betörök. Nem válaszolt, hát az utcán fogtam meg. De udvariasan lerázott. Akkor azután mégis elmentem, és maga otthon volt. A dívány szélén ült, és olvasott. Egy verset olvasott valami füzetből. Felnézett, köszönt. Én hideg akartam maradni: megálltam az ajtóban, és azt mondtam...

- Igen, azt mondta - vette át a szót Pál -, hogy kérem szépen, itt felejtettem a múltkor a fekete zsüponomat, azért jöttem.

- Ezt mondtam, és nagyon hideg akartam lenni. De éreztem, hogy az, amit mondtam, olyan furcsa és szinte humoros, hogy csak nevetni vagy sírni lehet rajta. És maga mégis komolyan vette. Bepakolta a zsüpont, átkötötte, és ideadta nekem. De én már akkor nem tudtam megállani egyedül, és meg kellett ölelni magát.

Kender Pál folytatta:

- És sírni kellett nagyon, ugye, olyan nagyon, hogy vörös lett a szeme, és az én plasztronom egészen elázott.

Megcsókolták egymást, és egy kicsit megvigasztalódva váltak el. De éjszaka arra gondolt a leány, hogy itt fog állani nemsokára egyedül. Senkije sem lesz, és ha nem jön vissza ez a szőke fiatalember, legelső és drága szerelme, akkor meg kell őrülni, könnyekbe kell fulladni. Mert arról tudni sem akart, azt lehetetlennek tartotta, hogy valaha később, talán nem is olyan sokára más következik a sorban. Ez volt az első - zokogta a párnájába -, ezt meg kell tartani, vagy jobb lesz meghalni.

Kender Pál pedig újból számadást csinált közel tízéves szerelmi múltja emlékei között, és ismét csak arra az eredményre jutott, hogy itt nincs gondolkoznivaló: végre megtalálta az igazit, a gyémántot, amelyre csak egyszer lehet egy életben akadni. Ezt a gyémántot, a ragyogó és színes gyémántot magához kell kapcsolni, akár a puszta két kezével is, és soha el nem bocsátani, mert különben örök életében csak vágyni fog a fénye után.

Így gondolkoztak csütörtökön éjszaka, mikor utcák és városrészek feküdtek közöttük, és mind a ketten egymás arcát idézték maguk elé. Így gondolkoztak, és mind a ketten a párnájukat ölelték magukhoz, olyan odaadással, hogy végre elaludtak. És másnap nem igyekeztek megölelni egymást elválaszthatatlanul. Mert ilyenek a szerelmesek. Mikor minden menthető volna, még a boldogságuk is, akkor el tudnak válni, és a búcsúzás hazug romantikájában gyönyörködnek.

Pénteken már csak nézni tudták egymást végtelen fájdalmasan, és ilyen primitív párbeszédek folytak közöttük:

- Szeretsz?

- Nagyon.

- Írsz?

- Mindig... mindenről.

- Visszajössz?

- Vissza!

- Nem felejtesz el?

- Soha.

Nem is vették észre, hogy a legrégibb recept szerint búcsúzkodnak, pedig máskor mindig kerülték a sablonokat, és eredetiek akartak lenni. Szombaton délelőtt címeket cseréltek.

- Ha sürgős mondanivalója van - vigasztalta Kender doktor úr a leányt -, felhívhat a kaszinóban. Délután háromtól négyig ott vagyok. Csak kérje a hármas számot.

Este azután elutazott Kender Pál. Eleresztette az egyetlen gyémántot, és mikor betemetkezett a vasúti kocsi párnásszékébe, úgy érezte magát, mint egy novellahős. És nem is tudta, hogy milyen igaza van.

A Nemzeti Hotel sivár, sárga falai acetilénlámpák fényében fürödtek. Néhány fiatal fa ritkás lombjait áttetszővé tették a vakítóan égő lángok. Az első emeleti ablakok véges-végig kivilágítva ragyogtak, a törpe házak tetői felett fénysugarakat bocsátottak a csendes, kisvárosi éjszakába. A nagyteremben éppen az első négyest rendezték:

- Sőn de dám - rikoltotta egy frakkos ember, az aranyifjúság legállhatatosabb és örökifjú tagja, aki hervadhatatlan érdemeket szerzett a négyesrendezés körül.

A táncolók csatárláncai megindultak, összecsaptak, tarkán kavarogtak. A lábak csosszantak, ruhák súrlódtak, legyezők csattantak, és a hosszú sorokon véges-végig mindenki beszélt, kacagott. A zsivajgó tömeg fölött finom porfelleg szálldogált, és a pillangó alakú szabad lángok lihegve küszködtek a párás, parfüm- és ételszaggal telített levegővel.

- Mariska nagysád, az istenért - zengett a négyesrendező hangja -, tönkreteszi a figuráimat...

A szemben állók összenevettek, és egy erős legény, egy pompás fekete fiatalember hangosan is megjegyezte:

- Ez a Gérőcz úr úgy dirigál, mint egy született táncmester!

A közelben álldogáló fiatalemberek, szegény és lenge adóhivatalnokok, fináncok és gyengébb legények kötelességüknek tartották, hogy nevessenek a megjegyzésen. A Bakos Pista viccein különben illő dolog is volt nevetni, mert aki kételkedett a jóízű voltában, az egyszerűen kötekedőként tűnt fel a városban. Ez az úr ugyanis félig-meddig paraszt volt, de mert az ő földjeit tartották a legzsírosabbaknak a határban, úrnak tisztelte mindenki. Volt háza bent a főutcán, és a földjei közepén a hombárok és cselédházak között egy istállóra emlékeztető, nehézkes kastélya. Maga vezette a gazdaságot, és a szakértők szerint elég jól gazdálkodott. A lányos mamák ezért azután a legjobb szívvel invitálták magukhoz bőséges uzsonnákra.

A mellékteremben fehér asztalok mellett üldögéltek az öregebb urak, és kártyáztak vagy iddogáltak. A szála utca felőli oldalán, az ablakok között hosszú lócákon a mamák foglaltak helyet. Szigorúan és feszesen ültek, mereven követve leányaik minden mozdulatát. A kövér Porubszkyné, a postamester felesége emiatt igen nagy zavarban volt állandóan, mert négy leányát és két rokon gyermeket kellett figyelnie az illem és jó modor nevében. Egy megvakult ótükör aranyrámája alatt szikár és tiszteletre méltó asszony hegyeskedett. Lesimított ősz haja ragyogott a rendezettségtől és tisztaságtól. Fekete selyemruhája szigorú és puritán vonalakban takarta egykor pompás, nyúlánk alakját. Egyetlen dísz, egy fehér bross volt a nyakán, egy régimódi csont dombormű, amely egy görög asszonyt ábrázolt. Szürke szemeit nyíltan és büszkén hordozta a tömeg fölött, és keskeny, összeszorított ajkai tiszteletet parancsoltak. Egy elkövéredett hölgy tartott feléje, aki egy másik erős derekú asszonyt vezetett karonfogva:

- Megengeded, édes Lotti, hogy bemutassam Korponánét, a kaproncai jegyzőnét.

- Örvendek - válaszolta szertartásosan a szikár asszony, aztán büszkén tagolva, az idegen hölgy arcába mondta a nevét. - Özvegy Kender Kelemenné!

Jobbról és balról melléje telepedtek az asszonyok. A kaproncai jegyző felesége kezdte a társalgást hízelgési alapon:

- Igazán, hogy az ember itt lakik egy arasznyira, és nem ismeri a legjobb családokat... Az intelligens osztálynak jobban össze kéne tartani, egypár jobb mulatságot lehetne rendezni, aztán teniszt vagy valami ilyesfélét.

Kender Kelemenné, mit sem engedve a szigorából, kivételesen közlékenynek bizonyult:

- Hát kérem, illetve, talán én vagyok az öregebb, hogy is hívnak, kedvesem?

- Irma - rebegte boldogan Korponáné.

- Hát kérlek, Irmám, tulajdonképpen igazad van. De itt minden van, csak az összetartás hiányzik. A teniszt már három éve sürgetik, de a főbíró nem engedi a főtéren, mert akkor neki nagy utat kell tenni, hogy lássa a játszókat. Hanem a kertjét ajánlotta fel, de ott megfullad az ember a portól, olyan nagy a kopárság. Különben engem igazán nem izgat az egész dolog.

A közvetítő kövér hölgy, bizonyos Barta Bertalanné, élénken vágott közbe:

- Már hogyne érdekelne, akinek ilyen nagy fia van, az már nem lehet közönyös a társadalmi kérdések irányában... Hiszen meglett ember, maholnap harmincesztendős.

Kender Kelemenné a leghűvösebb tónusban és mégis panaszkodva folytatta:

- Akinek ilyen meglett emberfia van, az csak a maga bajaival törődik. Egy ilyen embernyi ember még több gondot okoz, mint akármelyik nyűgös gyerek. Ma délben érkezett meg éppen. No, mondom neki, éppen jókor jöttél, mert este piknik van. Erre azt mondja, hogy jobb szeretne otthon maradni. Kérdezem, hogy fáradt vagy talán; nem, azt mondja, csak tudni sem akarok már az ilyen gyerekembereknek való cécóról. Alighogy megcsókoltam, megölelgettem kétesztendei távollét után, már bosszúságom volt vele. Ezzel az egyetlen fiammal, akit mindig óvtam, ápoltam. Kérdem aztán tőle, hogy talán otthagytad a szíved felét. Erre nem felelt, de én tréfára fogtam a dolgot, és mondom neki: fiam, bele ne kozmásodj valami bugris családba, mert én nem leszek akárkinek a napa. Ezen nevettünk, aztán rászánta magát, hogy mégiscsak eljön.

Korponáné élénken érdeklődött:

- Én még nem is ismerem, kivel táncol?

- Nem táncol, kedvesem - mondta Bartáné -, ott áll a kályha mellett, az a szép, szőke fiú.

Mind a hárman mustrálgatták a fiatalembert, aki elkeseredve, sápadtan állt, és dobolt a hátratett kezeivel a hideg cserépkályhán.

- Ha így elnézem most - merengett Bartáné -, olyan, mint a boldogult apja. Szegény Kelemen, ha láthatná...

A szegény Kelemen özvegye is részt kért a véleménynyilvánításokból:

- Az a baj, hogy annyira hasonlítanak egymáshoz. Gyenge volt szegény férjem, és ez az egyetlen fiam reája ütött. Gyerekkorában is egyre betegeskedett, csak mostanában tért egy kicsit magához. Jó órában legyen mondva, már három éve nincs semmi baja. De az apja vére egészen. A cselédeknek nem tud parancsolni, a szolgálót úgy szólítja, akárcsak a szegény apja, hogy kérem szépen... Bár inkább a mi famíliánk szokásait tanulta volna meg. Nálunk minden gyerek arra született, hogy parancsoljon. Hozzászokhattak, a vérük sem volt rossz, a nagyanyám született báróleány volt.

Ez a téma nagyon közel állott a szívéhez. Kifejtette a hallgatóságának teljes tájékozottsággal, hogy Pali akkor lehet kamarás, amikor akar, mert ősök tekintetében a lehető legjobban állanak. Amíg ez a magyarázat tartott, már éppen tizedszer mustrálták végig a fiatalembert, aki azzal mulatott, hogy egyik lábáról a másikra álldogált. Egyébként semmire sem gondolt, csak állt, és bámulta a nagy kavarodást, és zsibbadtan tűrte, hogy a pikulás a legmerészebb cifrázatokkal adja tudtára, hogy ő is egyéniség a zeneművészet terén.

- Sasszé klasszé - rikoltotta mellette Gérőcz úr, a francia nyelv tökéletes félreértésével.

Ez a kis hamis fonetika felriasztotta Kender Pált is.

- Istenem - sóhajtott fel -, hová kerültem? Hol és hogyan élnek ezek az emberek? Tudnak-e mindazokról az örömökről, amelyeket ő megismert, mikor felülemelkedett az egészen közönséges embereken? Tudnak-e a keserűségekről és olthatatlan fájdalmakról, amelyeket átél minden emelkedettebb ember, éppen azért, mert gondolkozik, és sablonos megállapításokon nyugvó és vigaszpontokon messze túllát a megfejthetetlen és vigasztalan dolgokig? Tudnak-e úgy szeretni: mint ő, akit mérföldeken, erdőkön, mezőkön, kanyargó folyókon át is összeköt egy fájdalmas és szorongató érzés egy nővel, akinek barackgyümölcshöz hasonlatos az arca.

Két perc múlva megszégyenülten konstatálta, hogy elkeseredetten töpreng, és emellett a legégszínkékebb ábrándok kergetőznek az agyában. Reátekintett az édesanyjára, és észrevette, hogy őt mustrálgatják a háromtagú társaságban.

- Van is mit nézni rajtam - mondta magában, és a torkát szorongatta a keserűség -, itt áll a falusi Hamlet életnagyságban.

folyt. köv.