Félig mosolyogva, félig bosszúsan botorkált be a másik szobába. Hosszú, fehér abroszos asztal mellé ült le, és spriccert rendelt vörös borból. Egy kövér és mosolygós öregúr szertartásos mozdulatokkal, méltóságosan és mégis alázatosan hozta az italt magas pohárban. Kender Pál észre sem vette a hajlongásait, mert éppen azon gondolkozott, hogy ebben a társaságban az emberek kilencven százaléka kövér és széles arcú, ötven százaléka pedig szinte undorítóan egészséges.

Az öregúr még mindig ott állt előtte, és az arcát már öt perc óta ugyanaz a bájmosoly ragyogta be.

- A Kender nagyságos úrnak már nem tetszik engem ismerni? Az öreg Mikárszkyt, a Nemzeti bérlőjét. Az édesapját, a Kelemen urat is ismertem. Isten nyugosztalja, igazi gavallér volt. Egyszer jókedve támadt, itt kalabriászoztak a földszinten, a filagóriában. Mondom, könyörgöm, hogy jókedve támadt, hát elküldött a cigányokért. Azok éppen aludtak, de ész nélkül szaladtak ide, mikor megtudták, hogy a Kelemen úr akar velük mulatni. Hát szóval eljöttek, és húzták reggelig. Huszonhét üveg pezsgőt itatott meg velük boldogult édesatyja, ő maga pedig egy liter gyorokival szórakozott. A végin a cigányok berúgtak, igaz, hogy már reggel kilenc óra volt. Akkor ő szépen felkelt, és elment színjózanon haza. Azóta se fogyott annyi pezsgő az én üzletemben...

Kender Pál tudomásul vette a történetet, mosolygott is hozzá:

- Igazán nagyon kedves, igazán örülök...

- Hát bizony kérem - folytatta Mikárszky úr -, múlnak az évek, megöregszünk. És mégis minden évben van valami változás. Három éve parkettet rakattam a nagyterembe, tavalyelőtt bevezették az acetilént, az idén meg új kapu, új szivattyús kút...

Már nagyon unalmassá kezdett válni a dolog, mikor az öreget elhívták, mert odalent összeverekedtek a kocsisok.

A fanyar ital előtt üldögélő fiatalember átnézett a többi asztalok felett a szoba túlsó falára, ahol megindítóan kozmás olajnyomatok függöttek egymás mellett. Középen egy hazafias kép, a haldokló Petőfi, amint a szíve vérébe mártott ujjával ezt írja kalligrafikus betűkkel: Hazám! Jobbról és balról A vadász halála és A vándor búcsúja című igen elterjedt vásznak. Elkeseredve bámulta ezeket az elvetemedett alkotásokat, mikor a másik asztalnál valami érdekesebb dolgokról kezdtek beszélgetni:

- Hát kérem - mondta a jegyző, és a kártyát keverte ideges gyorsasággal -, én azt nem tudom felfogni, hogy mi mindenben tudnak gyönyörködni a pestiek. A kongresszuson fönt jártam, hát aztán benéztem egy képtárlatra, mert az asszony fest, tetszenek tudni, selyemre, meg az égetést is megtanulta már. Hát szóval bemegyek, hogy valami kedves dologról is tudjak neki referálni...

- Ne csak leányokról meg az orfeumról, ugye? - vágta közbe egy gazdász formájú úr nevetve.

- Hát bemegyek, egykoronás jegy volt - folytatta, a közbeszólásról tudomást sem véve, a jegyző -, de majd megvesztem a röhögéstől.

Leosztotta a lapokat, és a kártyáit figyelve, folytatta:

- Csupa pucérság, csupa disznóság. Istentelen hölgyek, akiknek olyan a lábuk, kezük, mint a fonatos kalács, aztán ez még hagyján, de a hasuk kék, a mellük bimbója meg zöld...

- Ugyan ne mondja már - kacagott a gazdász -, ilyet csak maga tud kitalálni.

- Biz ez így van, magam se hittem volna, hogy ilyen őrültségeket is kiakasztanak, de megtapogattam, hogy az ilyen hitetlen Tamások ne szólhassanak le... Volt ottan aztán egy kék ökör, mellette meg egy kövér hölgy játszott labdákkal. Na, mondom, ezt megveszem viccből. És tudják, hogy mit kértek érte?

- Na mit? - érdeklődött a gazdász.

- Hát most essen hasra: kétezer koronát.

- Tyűh, az Isten akárhová tegye a fajtájukat, hiszen azért a pénzért egy igaökröt veszek - rikoltott a gazdász, és olyan méltatlankodó arcot vágott, mintha a becsületében gázoltak volna.

A jegyző fontoskodva fejezte be az előadását:

- Na, és ezek a képek tetszenek, tisztelt ispán uram. A zsidók meg is veszik valamennyit. Mert most ezek a szecessziósok a divatosak.

- Pardon, nem szecessziósak - szólt át idegesen és bosszúsan Kender Pál -, a szecesszió egészen más irány. Ezek, akikről a jegyző úr beszélt, párizsi szalonok és az expresszionisták hívei...

A kártyázók letették a lapjaikat: meglepetten és sértődve tekintettek át. A gazdász felugrott, és összeütötte a bokáit:

- Nevem Zudar - mondta -, azt hiszem, hogy eddig nem volt szerencsém...

A jegyző féloldalt pislogott át:

- Nekem is nagyon régen volt szerencsém, nem is tudom, kit tisztelhetek... De a képeket a múlt hónapban láttam, és ki volt írva, hogy szecesszionisták...

A fiatalember nagyon sajnálta, hogy beleelegyedett a beszélgetésbe. Mégis, most már nem lehetett meghátrálni. Bemutatkozott, bár jól tudta, hogy a gazdász kivételével mindenki ismeri.

- Bocsánat - folytatta aztán -, de tévedni méltóztatik. Barátaim vannak a kiállítók között, hát illetékes vagyok némileg. Nem szecesszionisták, hanem Kilencek. Ez a társaság neve, mert kilencen vannak ezek a festők.

A jegyző fenntartotta az állítását, új érveket csoportosított, és a nagyobb nyomaték kedvéért az asztalt ütötte az ökleivel.

- Én is azt hiszem, hogy tévedés a fiatalúr részéről - jegyezte meg a szeplős plébános, aki sváb származású volt, és németesen beszélt -, tévedés lesz benne, mert a jegyző úrnak jó emlékezőképessége van. A múlt évben senki se tudta itt megmondani, hogy mikor volt a mohácsi vész, és ő csak úgy kivágta: aranybulla 1222, mohácsi vész 1526, augusztus huszonhat, délután négy órakor.

- De minek vitatkozzunk - kiáltotta Zudar ispán úr -, majd dönt a főbíró úr.

- Az igaz - helyeseltek jobbról-balról -, neki járnak külföldi lapok is, olvas külföldi újságot is, majd ő megmondja...

Egy vékony úriember lépett be a szomszéd teremből. Úgyszólván kifogástalan volt az öltözete, eltekintve a nyakkendőjétől, amelyet készen, megkötve vásárolhatott. Egészben véve kellemesnek lehetett mondani a megjelenését, csak amikor megszólalt, akkor volt felfedezhető valami durvaság az arcán:

- Kérrem - fordult a társaság felé egy kicsit rekedtesen és az arisztokratikus raccsolást mímelve -, velem parancsolnak?

A jegyző előadta az esetet, és közben reámutatott Kender Pálra. A fiatalember, hogy az újabb kellemetlenségeket megelőzze, udvariasan felugrott, és bemutatkozott.

- Rétsághy - viszonozta ridegen a főbíró a bemutatkozást. Aztán végighallgatta a vitás ügyet, feltette a monokliját, és kimondta a legfelső döntést egyetlenegy szóban:

- Szecesszionisták!

- De bocsánat - szólt izgatottan Kender Pál -, meg tetszik engedni, hogy ennek dacára is fenntartsam a véleményemet.

- De bocsánat - mondta kellemetlen hangon, távozó-félben a főbíró -, a korkülönbség miatt sem respektálhatom a véleményét...

Kender Pál szerette volna pofon vágni magát, amiért vitába ereszkedett. A szomszéd asztaltársaság diadalmasan és jókedvűen folytatta az alsóst, ő pedig forrongó epével üldögélt egy helyben:

- Már kezdődik - mondta magában -, az első este megkezdődik a kicsinyes komiszkodás. Az emberszólás, a letromfolás. Na, ugyan ide érdemes volt eljönni.

A csendes pesti szobájára gondolt, és maga előtt látott egy nyitott könyvet, amelyből együtt olvasták Spángli Katóval a Goriot apófelejthetetlen fejezeteit, mikor két cérnakesztyűs kéz befogta a szemeit.

- Na, találja ki, pesti úrfi, hogy ki vagyok! - hallott egy egészséges és erős női hangot a háta mögött.

Kender Pál előbb összerezzent, mert azt hitte, hogy bevezetés nélkül óhajtja valaki inzultálni. Azután kínosan feszengett a helyén:

- Nem tudom, komolyan nem tudom.

- Nahát, ez mégis komiszság - nevetett elébe kerülve egy pompás darab fiatal leány -, persze maguk nem törődnek a szegény emberekkel. Magáról különben is szépeket hallottam: elcsavarta az összes pesti asszonyok fejét.

Most már megismerte a leányt. Emlékezett reá, hogy Barta Bertának hívják, és az édesanyja egyik barátnéjának a leánya. Egy kicsit megdöbbent, mikor eszébe jutott, hogy ezt a leányt valaha nagyon szerette. Az érettségi előtt is hazaszökött érte, hogy csak egy félórára láthassa. Akkor a leány még rózsaszínű volt és aranyos, buta baba. Mikor egyszer fel és alá járkált az ablaka előtt, lebontotta a haját, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy ő is jelen van. Levetette a blúzát is, megfésülködött a szeme láttára, meztelen karokkal. És a végén, kidobott neki valami virágfélét, hogy rózsa volt vagy gyöngyvirág, arra már nem emlékszik.

De azóta, istenem, mennyi idő múlt el. A rózsaszínű baba hatalmas hölgy lett, és a növendék fiú szerelmére csak mosolyogva lehet visszagondolni. Átvillant az agyán, hogy Goriot apó-ban szerepel egy úr, akiről azt írja Balzac, hogy olyan, mint egy rozsdás, hosszú szeg. Nos, hát ez a leány pedig olyan - csaknem elnevette magát az ötletre -, olyan, mint egy vastag és megduzzadt dugó. Nem tudott ettől a gondolattól szabadulni, és hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, udvariasságokat akart mondani:

- Hogy megnőtt, milyen nagy leány lett. Persze ma sokat táncol?

- Sokat, de még többet is fogok, kivilágos-virradatig. Tudja, kivel táncolom a második négyest?

- Kivel? - kérdezte gépiesen Kender Pál, aki már elfelejtette, hogy ennek itt mély jelentősége van.

- A Bakos Pistával.

Itt megrekedt a társalgás. Kender egyáltalában nem lepődött meg azon, hogy valaki Bakos Pistával táncolja a második négyest. Ez a név különben sem volt előtte kellemes hangzású. Emlékezett egy rettentő pufók, apró vasgyúróra, aki az iskolában veszedelmes hírre tett szert. Ez a Bakos Pista halomra gyomrozta az apró fiúcskákat, aztán ha már nem volt kivel verekednie az osztályban, kiállott a kőművesinasokkal. A latinban ellenben sokkal gyengébb volt, mint a társai a verekedésben, és a hatodik osztályban csak azért engedték át, mert a tornaversenyen megnyerte a másik intézet elől az összes első díjakat.

A leány leült melléje, és szemrehányóan mondta:

- És magát ez nyugodtan hagyja?

- Hát mit csináljak, ha maga vele akar táncolni?

Berta lenézett a földre, és elérzékenyült egy kicsit:

- Lássa, maguk fiatalemberek, olyan blazírtak. Hát nem emlékszik a virágaimra?

A blazírt szó úgy érintette a fiatalembert, mint valami kellemetlen emlék. Ez a szólásmód hölgyek és férfiak között a nyolcvanas években foroghatott divatban, és ez a leány még mindig használja, mint anyjáról reámaradt krinolint. De mint az előbb, most is udvarias akart lenni:

- A szegfűkre? - kérdezte. - Emlékszem.

- A rózsákra - förmedt rá a leány -, a tearózsákra, nem a szegfűkre. Hiszen nekünk sohasem voltak szegfűink.

De úgy látszik, hogy a porváros hölgye nem haragudott meg. Sőt éppen az úgynevezett blazírtság érdekelte, mert nem volt hajlandó első udvarlóját otthagyni. Közelebb húzódott hozzája, és megkérdezte:

- Tudja maga, hogy mit jelent a tearózsa?

- Fogalmam sincs róla!

- Hát nem ismeri a virágnyelvet?

- Egyáltalán nem.

- Azt jelenti, hogy szomorú szerelem.

Kender Pál eddig azt hitte, hogy a virágnyelvet a szobaleányokon és a mázolósegédeken kívül senki sem használja már; nagyon szégyellte magát. A leány is megérezte, hogy ez az ember egészen más kiadású, mint a kisváros többi gavallérai. Ez a furcsa, szőke fiú mindig izgatta és érdekelte gyerekkorában is, mert sohasem tudta megérteni, és szerette volna a vézna csontjait nagyon megropogtatni, magához ölelni, mint ahogyan az egészséges anyák szokták a leggyengébb gyermeküket.

Nem tágított mellőle, bár utóbb Kender Pál szinte udvariatlanul szótalan volt. Mikor pedig megjelent Bakos Pista, és a karját nyújtotta feléje, belerejtette az arcát a zsebkendőjébe.

- Bocsásson meg, de igazán olyan rosszul érzem magam, úgy szédülök... - ezeket susogta, bár az arca majd kicsattant az egészségtől. Kender Pál pedig azt gondolta, hogy az erős és mégis formás bokákon, a nagyszerű combokon még sohasem állhatott erősebben hölgy, mint éppen ez a Barta Berta nevű.

Bakos Pista elrobogott, mint egy dühös tulok, és nyomban leült inni:

- Nyápic kölyök - mondta a vendégeinek, a gazdásznak és egy adóhivatalnoknak -, ide dugja az orrát Pestről, és azt hiszi, hogy ő csinálja a csokoládét...

Kender Pál észre sem vette az egész jelenetet, mégis kellemetlenül ült a szép, erős leány mellett. Valósággal megörült, mikor a főbíró kérette egy szóra:

- Kérlek, Pali - mondta neki atyai hangon -, csak azt akarom izé, tudtodra adni, hogy nem szeretném, ha félreértenél. Boldogult öregednek voltam szerencsés jó barátja lenni. Nagyon finom úr volt, csak persze a pénzzel ő sem dobálózhatott... De ez most nem tartozik ide, azt akarom csak mondani, hogy kérlek, neked volt igazad az imént. Izé, hát persze hogy neked, de én már a nyilvánosság előtt mégsem bánthatom a híveimet. Tudod, tűzbe mennének értem. És két év múlva, azt akarják mindenáron, hogy, izé, én lépjek fel a kerületben.

Egy árva és fonnyadó tearózsa könnyed és finom illata betöltötte az egész szobát. Az éjjeliszekrényen búsult a virág a gyufatartóba szorítva. A sápadt és szomorú rózsákat mindig szerette Kender Pál, mert ezek a virágok hervadó és mégis csodálatos asszonyokra emlékeztették. Karcsú és fájdalmas nőkre, akiknek még gyönyörű az alakja, finom a bőre, de már apró ráncok pókhálói fonják át az arcukat, a nyakukat, és a keblük, a két drága halom, olyan már, mint a túlérett nemes gyümölcs. Illatuk van ezeknek a nőknek, alig érezhető, végtelen finom illat, olyan, mint a tearózsáé.

Felhúzott térdekkel, összegubbaszkodva feküdt az ágyában Kender Pál, és nem tudott egy pillanatig sem megszabadulni a gondolattól, hogy durva gyufaszálak közé szorítva, lekonyítva fejét, hervad mellette egy nemes és rafinált kertkultúra virága. Fájt neki az intenzív és mégis alig-alig szűrődő illat. Emlékek támadtak a lelkében, egy rég elfelejtett és elhagyott asszony emlékei. És mégsem tudott állandóan visszagondolni, mert folyton eszében járt a két banális, buta szó, amelyet tegnap este hallott:

- Bánatos szerelem... bánatos szerelem...

Aki ezeket a szókat mondta előtte, és megrettentette a korlátoltságával, ugyanaz a nő adta neki ezt a szegény, halálra ítélt virágot is.

- Pali - mondta bizalmasan és odaadással -, ezt a rózsát magának szántam. Na, fogja meg már, és ha azt akarja, hogy még holnapután is ilyen friss legyen, vágjon le egy csipetnyit a szárából, és tegye sós vízbe...

Azért se tette. És nem fogja tűrni, hogy ez a kemény mellű liba továbbra is elhessegesse az ő gyönyörű emlékeit, profanizálja a magának font finom álmait, mert egyszer, gyerekfővel hajlandó volt meglesni, hogy milyenek a meztelen karjai és vállai.

Az ajtó hirtelen kitárult, teljes világosság csapott be rajta, és a sugárkévében ott állott az édesanyja alakja:

- Jó reggelt, fiatalúr! Talán felkelnénk?

Pál nem tudta magát tájékozni az időről, hát hamarosan felöltözködött. Mikor kilépett, megrökönyödve konstatálta, hogy még csak negyed nyolc. Ilyen korán is régen kelt fel. Összeszámolta, hogy egészben véve négy órát alhatott, és azt gondolta, hogy ezek után egész délelőtt nem tehet jobbat, mint ha olvas. De az édesanyja porköpenyegben állított be:

- Kedves fiam - mondta nagyon komolyan -, ma ne olvass. Ki kell mennünk legalább egy órára a gazdaságba. Egy hét óta nem jártam odakint; különben is ezt a munkát neked kell ezentúl végezni.

- Ezentúl - ismételte magában a fiú, és ez a szó a szívébe nyilallott. Hát ezentúl itt számítani akarnak reája?

Felültek némán a magas kocsira, és amíg a földön ülő házak között haladtak, nem is beszéltek egy szót sem. Az egyik külső utca szélén állott az új főbírói hivatal kopár kertje, az úgynevezett Erzsébet-park csenevész fái között. A főbíró a tornácon szivarozott, és üdvözölte őket.

- Láttam, hogy beszéltél vele - elevenült meg a sovány asszony -, a váltókról mondott valamit?

- Miféle váltókról? - kérdezte Pál.

- Hát még ezt sem tudod? A váltókról, amiken az apád szerepel meg én. Akkor vette fel a pénzt, mikor először akart képviselő lenni. De a vármegyénél nem nyugdíjazták, mert függetlenségi programmal lépett volna fel. Így aztán maradt minden a régiben, csak a pénzt verte el bújában... Még ma is nyögöm. Ötven pengő az is minden negyedben.

Kender Pál egy hirtelen gondolatvillanással megértette a tegnapi kedvesség eredetét.

- Nem - mondta azután -, nekem egy szót se szólt váltókról; képekről beszéltünk.

- Hát majd ezt a dolgot te fogod elintézni vele. Azt csak beláthatod, hogy én nem kérhetem tőle a pénzt...

Újabb kellemetlenség, gondolta magában a fiatalember, de a nyomasztó érzése hamarosan eloszlott mert már szabadabb részeken jártak, és a kemencék nyomott füstszaga, a disznóólak penetráns illata, amely specialitása volt a kis elterpedt falunak, nem kísérte többé a kocsit.

Virágoktól fehér fák szegélyezték az utat, és a vetések, földcsíkok, szántások úgy takarták a laposra feszült föld hátát, mint a keleti szőnyegek. Jobbról már arasznyi magas vetések zöldelltek, és hullámzottak a könnyű szélben.

- Na, meg tudnád-e mondani, hogy miféle vetés ez itt?

- Zab! - mondta találomra Kender Pál.

Az anyja hangosan nevetett, és a kocsishoz fordult:

- Hallod-e, Ferenc, azt mondja a tekintetes úr, hogy e' zab!

A kocsis mereven ült, és bólintott a fejével, hogy érti. Aztán mégis hátrafordult, és magyarázgatni kezdett:

- Úgy el tetszett felejteni mindent abban a kőszodomába? Őszi búza ez, azért mer ősszel vetették, oszt kitelelt a hó alatt.

Az egyik ló megbotlott ezenközben, és csaknem az orrára bukott, özvegy Kender Kelemenné módfelett felmérgesedett:

- Tökfilkó - kiáltotta -, akkor beszélj, ha kérdezlek. Ha meg olyan ügyetlen vagy, hogy elejted a lovat sima úton, akkor eredj béresnek, ökröt csálézni.

Félig gyepes dűlőúton lekanyarodtak. Most már a maguk földjén haladtak. Nem volt túlságosan nagy tag ez a birtok, de mert minden tapodtnyi helyét kihasználták, jól jövedelmezett. Búzatáblák és szántások közt hosszú lapos húzódott meg, amerre futott velük a kocsi. Jobb oldalról bíbicek sírását hozta a friss pusztai szél feléjük.

- Látod ezt a komisz vadvizet - mutatott jobb kéz felé Kenderné -, tíz esztendőn keresztül mindig pocsékká tette a búzát, kukoricát, még a mag is odaveszett minden évben. Hát én egyszer gondoltam valamit. Hozattam három bolgárkertészt, és kiadtam két esztendőre bérbe az egész darabot itt bal kéz felől. Az én bolgáraim ástak három kutat, fúrtak, túrtak a földemen, locsoltak, addig, amíg csak a legjobb káposzta nem termett meg ezen a hitvány részen. Két év után kitettem a szűrüket, és most hozzáfogok a másik részhez, ott már én magam teremtek igazi, jó zöldségkertet.

A fiatalember elismerőleg bólogatott, csodálkozva nézte az anyját, de alapjában véve semmi lelkesítőt sem talált abban, hogy valaki tocsogós területből paszternákot termő földet varázsol szegény bolgárok izzadságával.

Amint továbbhaladtak, mindinkább meggyőződött, hogy ő ezekből a dolgokból sohasem fog megtanulni semmit sem. Azt még csak értette, hogy miért kell egyik évben kukoricát termelni azon a helyen, ahol az előző esztendőben zabot arattak, de hogy a szántóföldekkel való sakkozás eme lóugrásaiban mi lehet a gyönyör, azt ismét nem tudta felfogni. Közben elérték a majort is. Előzőleg már ismertetést tartott az édesanyja az ispánjukról:

- Csak olyan botosispánféle és zsidó. Róthnak hívják, még a haja is vörös. Én már a régi recept híve vagyok. Boldogult nagyapám, tudod, hogy báró volt, azt mondta: nincs jobb a házi zsidónál. Az ilyen ember lop, de nem enged mást az ember holmijához.

Néhány szomorú cselédház, egypár istálló, szín és néhány ól, ez volt a major. Róth a kukoricagóré végében várta őket levett kalappal.

- Az ifjú nagyságos úrnak haza tetszett jönni?

- Csak tekintetes - mondta szigorúan Kenderné.

- Hát tekintetes - hajladozott Róth -, de ami azt illeti, egy ilyen meglett doktor urat megillet a nagyságos cím is.

- Honnan tudja, hogy doktor vagyok? - kérdezte meglepetten Pál.

- Hát kérem, van nekem egy sógorom, akivel együtt tetszettek doktor lenni az avatásnál, az egyetemen. A Zala Mór... az írta.

- Nem emlékszem rá...

Özvegy Kenderné közbeszólt:

- Már azt se bánnám, ha több szamárságot is beszélne, csak ne lopna hétről hétre többet.

- Vicces kedvében tetszik lenni a tekintetes asszonynak - hebegte Róth, és még mélyebben meghajolt.

Kenderné elvonult az ispánnal az istállók felé, a fiatalember pedig a cselédházakhoz ballagott. Gyerekkorában sokszor járt itt, de akkor sohasem tűntek fel ilyen nyomorúságosnak a béreslakások.

- Hányan laktok egy konyhában? - kérdezte egy pendelyes gyerektől.

- Mi itt lakunk székül a magtárossal meg a kanásszal, oszt nyóc család van.

- Mi a fene az a nyolc család?

A kocsis felelt a gyerek helyett, aki már szeretett volna a nagy megtiszteltetés elől menekülni.

- Azt jelenti, hogy nyolc gyereke van a három családnak.

- Szóval, tizennégyen laktok egy konyhában?

- Még többen is, mert majd mindenkinek él az öreganyja.

- Hát iskolába jártok-e?

- Csak úgy ősz felé. Mert ahogy a nagy esők vannak, beleragadna a sok gyerek az úton a sárba - nevetett a kocsis -, nem is tud ez egy se írni, csak éppen, hogy a nevit kaparja le egyik-másik.

Kender Pál felült a kocsira, mert úgy érezte, hogy a láthatatlan szenny és piszok belepi a cipőjét és a nadrágja alját, mint a süppedő gané leve.

Na hiszen - gondolta -, ha újságíró lennék, ugyancsak kiszerkeszthetném a híres dzsentribirtokokat. Milyen furcsa és keserű lehet itt élni. Ha tartós esők szitálnak a lapos táj felett, nincs út, amely járható lenne, és ha nagy hófúvások vannak, elvágják a fehér hegyek ezt a kis emberszigetet minden kultúrától, még a falutól is. Összebújnak az emberek az alacsony tetők alatt, mint az állatok az istállóban, és egy-egy nyomorúságos mécs fénye beletekint a nagy éjszakába. Alacsonyan járó felhők alatt meglapulnak a házak is, és nincs más zaj, mint a kutyák ugatása, amely a távoli tanyák felől hangzik ide. Mégis, mégis talán boldog emberek laknak itt. Talán boldog lehetne ő is, ha megszabadulhatna a töprengések kínjaitól és a nagy vágytól, amely egy drága leányhoz szállítja minden őszinte gondolatát. Itt is lehetne talán boldognak lenni, ha úgy itt teremhetne, eljöhetne a leány a tavaszi zöld vetéseken át hozzá. Hiszen nem oly rossz föld ez mégsem. Ez termett neki kenyeret esztendőkön át, és ennek a földnek a nedvein, ajándékain élt kora gyermekkorától.

Ijedten rezzent fel. Az édesanyja egy lesántított igáslóért és egy alomba kevert maréknyi szénacsomóért csapott még patáliát. Azután megfordult velük a kocsi. Délfelé járt az idő, a nap melegen sütött. Kender Pál kinyitotta a száját, és szívta a tavaszi levegőt. Mikor azután újból összezárta az ajkait, majdnem elkáromkodta magát. A fogai között ropogott a finom, apró por, a porváros egyik vonzó specialitása.

Az asztalára egy levelet helyeztek, amíg odajárt. Szürke, divatos borítékon az ismerős kézvonások. Hegyes és szeretettel rótt betűk, amelyek mosolyogtak, szelíden és kedves szomorúsággal. Kender Pál az ablakhoz lépett, és a függöny mögé húzódott, hogy nyugodtan belemélyedhessen a levélbe. Gyerekkorában sokszor lapult meg itt, amikor először bökdöste mellbe a fájdalom, amelyet életnek is neveznek. A bordó függöny szelíden körülölelte buksi fejét, és enyhe homállyal borult a látni kezdő szemei elé, amelyek ijedten révedeztek a körülötte folyton szaporodó rejtélyek és durvaságok felé. De most már túlnőtt a párkányon a feje, és nem rejtőzhetett a függöny mögé. Az ablak alatt cselédek hancúroztak. Moslékot vittek kis dézsákban a hátsó udvarra a malacoknak, és éppen itt tartottak pihenőt. A szobában kanalakkal csörömpölt egy felpántlikázott, cifra leány.

- Itt olvassam én el ezt a levelet - kérdezte magától a fiatalember -, itt, ahol csak bosszankodni lehet, amikor ennek a levélnek az illata is csupa gyönyörűség?

Zsebre csúsztatta óvatosan a levelet, és kisétált a folyosóra. Lehaladt a kis kertbe, és a szőlővel befuttatott házoldal mellett egészen a nagy esővizes kádig sétált.

Hányszor állott itt a nagy kád szélére kapaszkodva, tikkasztó nyári délutánokon, amikor hallgatott, és alig pihegve lélegzett körülötte a kert, a kisváros és az egész vidék. Szúnyoglárvákat lesett, a kátrányszagú dongákra lapulva, és hirtelen megérintette a víz felszínét, ha az áttetsző testű férgek felmerészkedtek. Micsoda riadt menekülés volt az, mennyi élet nyüzsgött a pár araszos helyen. És aztán, ha újból elsimult a tükör, sokszor megdöbbenve látta maga felé meredni egy vézna kisfiú sápadt arcát, hosszú és mulatságos orrát. Emlékezett reája, hogy utálta az arcát, és egyszer, amikor önkéntelen grimaszt vágott, és torz képét meglátta a vízen, beleköpött a kádba.

A sarkon túl egy ajtó nyílott. Az ajtó mögött egy ócska kukoricamorzsoló gép búslakodott, és a kis négyszögletes térségről meredek szögben futó lépcső vezetett felfelé.

- A padlás - gondolta magában Pál -, legjobb lesz, ha ide szaladok fel.

Fülledt kukoricaszag, száradó tollak, régi bútorok és galambok tanyájának az illata csapta meg, amikor lassan mászott felfelé. Ezt a levegőt is jól ismerte. Fél napokat töltött el sokszor a padláson egyedül. A köteleken tiszta ruhák száradtak, a tetőzet nyílásán ferdén csapódott be a napsugár. Jobbról-balról csöves kukorica és ocsúhalmok: a házi készlet. Egy poros rosta, melyben a macskacsalád rendezett női klinikát és csecsemőápoló intézetet. Méhkaptárakból kiszedett, még viaszos szélű keretek, halomnyi régi újságok, elfelejtett és mégis graciőz bútorok, beszakadt székek. Csak néha száll egy-egy darázs a zsindelyek alá. A baromfiudvarról megtompulva érkezik fel a kacsák hápogása, a tető külső meredekén galambok topognak és szerelmeskednek. Egyébként semmi sértő, semmi bántó, csak nagy-nagy nyugalom.

Egy régi ládára ült fel Kender Pál, és feltépte a levelet. A papír lenge illata ennyi ellentétes szag dacára is diadalmaskodva szállott a meleg levegőben feléje. Az írás fent kezdődött, és a levél bal felső csücskében húzódott meg a dátum: Szombat, este 10 óra.

- Gyermekem - így kezdődött a komolyabb rész -, itt ülök, és alig tudok hozzáfogni az íráshoz. Maga tudja, hogy mit csinálok. Sírok, illetve bőgök, és hullanak a könnyeim a kezem fejére. Lássa, csak arra kell gondolnom, hogy maga hogy szerette csókolni a kezemet, és már megint szeretnék leborulni, úgy, mint mikor a pályaudvarról hazajöttem. Az utcán még türtőztettem magamat, de mikor beléptem a konyhába, ott a mama előtt elkezdtem zokogni. Azt hittem, hogy mindennek vége, és azt hiszem most is, hogy hurokkal szorongatják a torkomat. Minek kellett ennek az egésznek megtörténni. Tegnap még itt ültél mellettem ebben az órában. És én nem tudtam egy szót sem szólani, mert féltem, hogy rögtön elsírom magamat. Most pedig mennyi minden jutott az eszembe. El kell jönnöd, mert a te szegény leánykád beleőrül ebbe a keserűségbe. Palikám, én nem akarok énekelni, én nem fogok szólót előadni a Lakmé-ből, én csak teveled akarok lenni. Én nem törődöm semmivel, én elmegyek hozzád...

Kender Pál maga előtt látta a finom, kék eres kezeket, amint gyötrődnek és vonaglanak a papír fölött. És a kisírt, dagadt szemeket, amelyeket úgy szeretett csókolni, ha Kató lehunyta a pilláit. A kicsiny és világító arcot, a rózsaszínűség és a kreolság legszerencsésebb vegyülékét.

Úgy olvasott, mint az iskolás gyermek. Tagolta és fogai között lágyította a hangzókat. Amikor készen volt, kimelegedett tetőtől talpig. A füleit pirulni érezte, és valami egyenletes zsibbadtság, lágyan zsongó fájdalom töltötte be az egész testét. Érezte futni az erein át a vérét, és nem mozdult. Olvasott már egypár hasonló hangú levelet, de így még sohasem hatott reája írás.

Válaszolni kell, még ma írni kell neki - gondolta -, de mit? Hogy ő is álmodik fényes nappal, vagy egyéb ilyen banalitást. Hogy elmegy, visszamegy egy-két héten belül, amikor ez nem igaz. Vagy, hogy nem láthatja őszig vagy télig, amikor ettől ő maga is csaknem sírva fakad.

Ült, és révedező szemmel bámult ki a szemközti nyíláson át a tenyérnyi darab kék égre, amely mögött - ezt gyermekkorában így hallotta - a mennyország van állítólag. Arra gondolt, hogy vannak, illetve voltak nagyszerű lovagok, akik minden poklokon át harcolni tudtak az imádott nőért. Hogy látott maga is kis szennyes embereket, akik elérték a legszebb nőket, és emlékezett apró nyomorultakra, akik megcsapdosták vitézül az élet hullámait, küszködtek, elbuktak, felkeltek, és mégis diadalmaskodtak, feleségük volt, és gyermekeket nemzettek. És ő nem tud egyszerű választ komponálni, amely kinyúlna ebből a városból, mint egy végtelen hosszú kar, és ideláncolná vagy elhozná melléje, a padlásra vagy akár a nyomorult béresházba azt a leányt. Nem tud megmozdulni, hogy ha már eleresztette ostobán, legalább újból a karjaiba ölelhesse. Hanem itt ül az ócska ládán, isten tudja, miféle limlom fölött, és tétován keresi az utat a lehetőségek között, hogy mit szólnának a porban járó emberek, és mit mondana az anyja, ha... Szinte megriadt a gondolattól, és megszédült az elképzelt örömök perspektívájától, ha azt írná, hogy gyere, gyere, itt állok kitárt karokkal, és remegő bensővel, mert minden porcikám téged óhajt és vár...

Eltikkadt a nagy forróságtól, a torka kiszáradt. Lehajtotta a fejét annyira, hogy a plasztronja megroppant a mellén. A láda teteje alól kikandikált egy kis vaskos könyv, azt kihúzta gépiesen, és felütötte az első lapon. Verseskönyv volt, francia könyv. A találomra felnyitott oldalon két név egymás alatt. Az egyik nyomtatott: Paul Verlaine, a másik lila tintával írott: Kender Kelemen tulajdona. Érezte a furcsa és bizarr disszonanciát, amely a két név egymás mellé kerülésében van. Mégis bársonyosan simogatta a lelkét ez a felfedezés. Sohasem tudta, hogy valaki föléje borulhatott a tespedő faluban a nagyszerű soroknak, amelyeket Párizsban írt egy csodálatos és szenvedő ember. És, hogy ezeket éppen az ő édesapja olvasgatta. Felnyitotta a régi ládát, és elképedve látta, hogy könyv könyv mellé sorakozik benne. Egy érdekes, elvonult ember olvasmányai, Ovidius rejtegetett műve, az Ars Amandi, egy fakult Zrínyiász, Schiller és Berzsenyi egybekötve, mert oktáv alakú volt mind a két füzet, katalógus a Louvre régi képeiről, a Goncourt fivérek egy értekezése a japánok művészetéről.

Kender Pál káprázott és szédült a felfedezés meglepetéseitől, de mindig mélyebben bányászott az apja emlékei között. Lejjebb egy rézszobrot talált, amely a ládán ülő Petőfit ábrázolta, mellette mindjárt egy kis terakottát, a milói Vénusz nyurgává és aránytalanná vált figuráját, és végül Pompeji híres Faunját patinás bronzból. Ezt az utóbbit zsebre vágta, és magához vette Ovid könyvét is.

Amint lefelé haladt, maga előtt látta az apja hajlott, szerény alakját és jóságosan mosolygó, keskeny arcát. Másfél évtized távolából kezdte megismerni és rekonstruálni a Kender Kelemen bensejét. A szent tiszteleten kívül, amellyel eddig gondolt reája, meleg rokonszenvet érzett iránta, és úgy vélte, mintha a testvére, idősebb bátyja lett volna az a mindig finom és tartózkodó úr, aki gyerekkorában annyi szeretettel simogatta a fejét. Hirtelen átvillant az agyán egy szó, egy megjegyzés, amelyet talán tizennyolc éve a jelenlétében tettek az apjára:

- Schöngeist...

Ezt mondta egy öregúr a kuglizónál, és rámutatott Kender Kelemenre, aki nem vett részt a mulatságban. A többiek röhögtek rajta, de ő akkor nem értette meg ezt a szót. Később is hallotta még egypárszor, de addig nem jutott sohasem az eszébe, hogy gondolkozzék rajta. Bizonyos, hogy így csúfolták az apját töltött káposzta zabáló és borivó kuglisampionok. Ez jutott ki neki a sok finomságáért s gavallér voltáért.

Most már még inkább tisztán látta Kender Kelement, és még melegebben gondolt vissza reája. Szinte párhuzamot vont közte és maga között, és azt találta, hogy hasonlít hozzá nemcsak az arcéle, a haja színe, a hanghordozása, hanem valami más, csak érezhető, de egyelőre meg nem magyarázható sajátságok miatt is.

Odalent már terítve volt. Az édesanyja bent ült az "irodában", és számokat rótt, írogatott egymás alá egy vörös rubrikás, kéken vonalozott, rideg könyvbe. Pápaszem lógott az orrán, és erélyesen könyvelt, jegyezte a kiadásokat meg a bevételeket szorgalmasan. Észre sem vette, hogy a fia a háta mögött áll.

A földön egy könyv feküdt. Kender Kelemenné helyezte az imént a térdeire, és onnan pottyant a számolás hevében a földre. Pál felemelte, és megnézte a kötése sarkát: Ohnet: A szirén, ragyogott rajta arany nyomással.

- Anyám - kérdezte meglepődve -, te még mindig ezt olvasod?

- Ezt hát - felelte Kenderné -, nem is szecessziósokat.

Már megint a szecesszió - keseredett el a fiatalember -, úgy látszik, hogy itt mindenki ugyanazt a kétszáztizenöt szót használja az érzelmei kifejezésére. És még gondolt valamit, amin nevethetett volna, ha ízléstelen és ostoba. Nem tudta elfojtani ugyanis azt a hirtelen ötletet, hogy ez az asszony maga választotta a férjét, és később megkérte, sőt oltárhoz is vezette.

A következő napon megjött a második levél is. Valahogyan úgy hangzott, mintha már megkapta volna a leány a Kender Pál válaszát, és erre a megnyugtató, kissé hűvös, de őszinte és csöndes lírát muzsikáló írásra reagálna. Könnyes szemmel, de okos és szép arcát felemelve.

Az igazság pedig úgy állott ezzel szemben, hogy a fiatalember még mindig nem tudott a tollhoz nyúlni, és nem tudta leírni azt, amit óhajtott, és remegve mondogatott magában, hogy gyere, mert szomjazlak, és máris eltikkadok utánad. Ült az asztalánál, a kikészített papírlap előtt, ült, és érezte, hogy tesped, hogy huszonhat éves vérének buzogni kellene vidám és könnyed hevüléssel, mert bársonyos nyakú nőre gondol, akit szeret, és mindenkinél többre tart. Így, ahogyan itt kínlódik, csak fele egy párnak, amely egymás felé fordítja az arcát és szívét. Hogy így csak fájdalmas vágyak fogják gyötörni, és tőle messze is van valaki, aki nála nélküle ugyanilyen fél dió. Akivel nem illik össze senki, és aki ifjúsága ragyogásában is, milyen profán szó ez, használatlanul hever, holott pedig vannak hölgyek, akik tizennyolc éves korukban drága életet hordanak magukban. Fél dió, az most sír az élete másik fele után. Védtelen és az éhesek táborába dobott drága kincs: bárki megkívánhatja, és talán ki is kezdheti.

A sok kétségre megfelelt a levél. Azt írta benne a kék eres, mandulaszagú kéz (ez a Pál megállapítása), hogy Spángli Katónak minden gondolata ide szárnyal. Hogy látja mozogni, komolyan elképedni, mosolyogni és lehajtott fővel gondolkozni, mintha csak mellette lenne. Néha ugyan ezek dacára is olyan igen-igen vágyik utána, hogy csak úgy bevezetés nélkül kicsordul a könnye, és a szája hosszú és meleg csókra formálódik. Néha gondolkozik azon is, hogy minek kell neki ilyen üres életet élnie, és miért ilyen boldogtalan éppen ő. Gyerekkorában nem volt semmi öröme, vágyott és csaknem elepedt a napsugár után, és most már kénytelen távol lenni attól, aki szerette és becézte. Miért veszi ő mindezt olyan komolyan? Hiszen a többi lányok nevetnek, ha titokban sírnak is, de ő könnyezik, ha a kedves mellékutcákon vagy a lakása előtt elhalad, és zokog, emészti magát, ha otthon magára marad. Mégis, úgy gondolta, mégis énekelni fog a vizsgán. Lakmé olyan szép és zengő, hogy talán megnyugtatja. És van egy boldog reménye, hogy a közönség között ott lesz, nem egészen két hét múlva egy Kender Pál nevezetű úr is.

A nevén nevezett úr pedig csak sóhajtott.

- Kedves utcák - mondta -, kis, fülledt utcák, mély és szürke árkok a nagy házak között, mikor látlak újra benneteket?

Arra nem is mert gondolni, hogy mi lesz két hét múlva, és mikor fogja a Kató hangját hallani.

Lehajtotta fejét, és gondolkodni kezdett valami mély és a szívből fakadó válaszon, amely ölelni tud, szorosan és görcsösen tudja átkarolni az egyetlen leány derekát, mellét, bokáját és egész alakját.

És ebben a pillanatban hangokat hallott a másik szobából. Az anyja kikönyökölt a nyitott ablakon, és beszélgetett valakivel:

- Ilyen korán? És már egy szekérderéknyi virágod van, kedvesem?

- Ó, én minden reggel kint járok. Itt a lucernás mellett, mindjárt a temetőnél tele van a mező virággal. Pipacs, búzavirág, szarkaláb, fodormenta. És a legszebbek. Majdnem olyanok, mint a dufla kerti virágok...

Egy ismerős leányhang mondta mindezt gyors hadarással, egy szuszra.

- A mama mit csinál? - hallotta az édesanyja kérdését.

- A mama? Ó, a mama kacsákat ültet. Már a második költés ebben az esztendőben. Tetszik tudni, a papa nagyon szereti...

- Hát te nem? - nevetett Kender Kelemenné. - Te talán nem is szereted?

- Ami azt illeti, megeszem. De akkor szeretem őket a legjobban, amikor még csak éppen hogy kibújtak a tojásból. Akkor olyanok, mint a vatta, olyan puhák, hogy az ember szeretné egy szorítással összenyomni a kis jószágokat.

- Na, te nagyon kegyetlen vagy. Az előbb még virágokat szedtél, most meg miket beszélsz. Ha ezt meghallanák a fiatalemberek...

- Nem nagyon törődnék vele, én különben is okleveles óvónő vagyok, azt sem bánom, ha sohase kérnek meg.

Már ezek a szavak és válaszok csak úgy zsongtak a Pál fülében. Nem figyelt arra, amit odakint beszélnek. Két perc múlva azonban kellemetlenül kezdte magát érezni.

- Kedves nénike - mondta a leányhang élénken -, mit csinál az az álmos pesti úrfi? Látni se lehet az utcán.

Szinte látta hogy fordítja hátra a fejét az édesanyja. Már hallotta is az erős hangokat:

- Pali, Pali, gyere csak ide az ablakhoz, látni akarnak!

- Jaj, kedves Lotti néni - szabadkozott a leány -, bizony isten elszaladok...

Barta Berta állt ott, ó, istenem, ez is százéves hagyomány, fehér pettyes kék delinruhában, fülig pirulva.

- Biztosan így pirult el az öreganyja is - gondolta Kender Pál, és szertartásosan meghajolt.

- Kialudta már magát? - kérdezte az egészséges hölgy.

- Ó, hogyne, hogyne, hiszen ha jól gondolkozom, az ember itt egyebet sem csinálhat, csak pihen...

- Már aki! - vágta közbe Kender Kelemenné, és visszahúzódott az ablakából, mert eszébe jutott, hogy a reggeli baromfietetést nem ellenőrizte még.

Na, most egyedül vagyok ezzel a libával - gondolta Pál, és elkeseredetten kezdett játszani az ablak kitámasztó kampójával. Egy percnyi csend után mégiscsak belátta, hogy beszélnie kell valamit.

- Hol szedte ezeket a virágokat? - kérdezte, pedig nagyon is jól tudta, hogy hol.

- Kint, a szabad mezőn - magyarázta a leány, aki örült a témának -, a temetőnél csupa virág az egész rét. Pipacs, búzavirág meg amit itt lát. Ez mind ott nő. És csupa teljes szirmú, nézze csak meg ezt...

Kender Pál már a kezében érzett egy sárga virágot. Nem is szabadkozhatott.

- Milyen harmatos - mondta keserűen.

- Hát bizony harmatos. Reggel ott olyan gyönyörű. Harmatcseppek ülnek a virágszálakon...

(Deme Károly III. osztályú olvasókönyv - gondolta Kender Pál.)

- És a nyárfák susognak... (Magyar népdal.)

- És a temetőből intenek a szelíd virágok. A kis fehér falu pedig... (Népies nemzeti.)

Kender Pál kezdett pompásan mulatni, de aztán hirtelen csaknem visszahúzta a fejét.

- Tudja, Pali, olyan gyönyörű ott. A levegő tiszta, a nap aranyosan ragyog. Maga is örülne, ha egyszer kijönne. Egyszer elkísérhetne.

- Én?

- Persze hogy maga, nem is a Bakos Pista. Azzal nem is mennék.

Azt akarta válaszolni Kender Pál, hogy neki igazán mindegy, őtőle akár Bakos Pistával is sétálhat. De hirtelen meggondolta magát. Ilyen ostobaságot különben sem mondhat. És még hírét viszik, hogy nőgyűlölő, hogy pipogya fráter, ha az ilyen ajánlatokat visszautasítja.

- Hogy maga milyen majom lett - mondta szemrehányólag az erős mellű leány -, olyan fád, mint az öreg esperes. Már az is szégyen, hogy itt udvarolok az ablaka alatt...

- Hát ahogy parancsolja - szólt le Pál -, ahogy magának tetszik.

- Tudja, az úgy lesz, hogy én különben is erre járok, hát bekopogok itt ezen az ablakon.

Ennyiben maradt a dolog. Harmadnap aztán beváltotta a leány az ígéretét. Kender Kelemenné kinézett utánuk az ablakon.

- Hová, hová? - kérdezte, és mosolygott.

- Kiviszem ezt a kisfiút a mezőre - nevetett a leány.

- Csak vigye-vigye, hadd tanuljon valamit. Tanítsa meg, hogy melyik a búza meg az árpa.

Hét óra lehetett. Egyáltalában nem volt korai a porvárosban. A kis, kocsikenőcs-illatú fűszerboltok rég nyitva állottak. Ami kellett a parasztoknak, azt még öt órakor megvették. Az úri házakban takarítottak, az ablakok mindenütt nyitva voltak. Egy kis utcán haladtak, és nyomban a falu szélére értek. Ott kezdődött az akácos, amely a temető felé vitt. Szótlanul haladtak, illetve a leány várta, hogy Kender Pál megszólaljon, és beszéljen neki furcsa, szokatlan dolgokat, magyarázzon idegen szavakkal, amit az ember nem feltétlenül ért meg. Kender Pál pedig haladt beletörődve a sorsába, és arra gondolt, hogy egy óra múlva talán mégis hazatérhetnek. Végre is a leány szólalt meg:

- Nézze, egy kis pacsirta.

- Hol?

- Ott fönt, fönt, egészen a fehér bárányfelhők alatt. Milyen gyönyörűen énekel.

- Én nem is hallom.

- Ugyan ne affektáljon. Nem hallja, hogy énekel?

Valaki most messze tényleg énekel - gondolta Kender Pál -, nyitott ablak mellett próbálja a legtisztább és legszebb szoprán hangot idomítani.Lakmé-ból tanul egy áriát a drága, a nagyszerű gyermek, aki maholnap pompás nő lesz.

- Látja, ez itt a bakszakáll - magyarázta mellette a kifejlett leány.

Hajladozott, és füveket tépegetett, virágokat kötözött. Valósággal dolgozott, mintha ebből kellett volna megélnie. Közben pedig egyre beszélt:

- Látja, ez az én legnagyobb örömem. Ez a szabad természet. Harmat a füvön, virág a mezőn, és fejünk fölött ragyog a kék ég, az áldott magyar ég. Mindig így gondoltam, hogy olyan vagyok én is, mint ez a falusi mező. Ilyen egyszerű és ilyen nyílt...

Felegyenesedett. A karján halomban feküdtek a virágok.

- Nézze - mondta -, milyen harmatosak, csupa víz a ruhám.

Azzal megfogta a Pál kezét, és a kebléhez értette. Olyan egyszerű és előre nem tervezett, meggondolatlan volt ez a mozdulat, mint maga a leány. Észre sem vette az egészet.

Egy nyárfa vastag dereka eltakarta előlük a szomszéd földön görnyedő munkásokat és a távolban kocogó kocsikat. A leány kipirult a hajladozástól, az arca szinte kicsattant az egészségtől. A szája félig nyitva volt, nedves ajkai között megvillantak fehér fogai. Kender Pál tudta, hogy most ezt a szegény, primitív teremtést magához ölelhetné szó nélkül, a virágjaival együtt. Érezte, hogy semmi ellenkezésre nem találna, hanem inkább két erős és ölelő karra és egy egészséget lehelő, puha szájra.

Szembenézett vele. Barta Berta megértett ebből a pillantásból mindent, és lesütötte a szemeit, mint az áldozati bárány. Várta a gyönyörűséges pillanatot. De ez a pillanat nem érkezett el. Pál leeresztette a félig felemelt karjait. Mandulaszagot érzett a levegőben szállani, mintha egy frissen mosdatott kis kéz lebbent volna el közöttük. Egy lépéssel el is távolodott a leánytól, és most már a tavalyi, száraz akácgallyakat kezdte tördelni. Berta még várt egy darabig, aztán nagyot sóhajtott, és megindult visszafelé. Kender Pál szótlanul haladt mellette. A falu szélén csendesen ezt mondta a leány.

- Magának van valakije.

Az első pillanatban oda akarta vágni a fiatalember, hogy igen, neki van valakije, akit szeret, és akihez senkinek semmi köze. De mégis meggondolta magát. Spángli Katóról ne tudjon itt senki, az ő szent és gyönyörű alakját ne illessék a porváros lakói még gondolatban sem.

- Hát ezt meg honnan vette? - kérdezte erőltetett nevetéssel. - Na, maguk igazán nagyszerűek ebben a városban.

- Maguk igazán nagyszerűek - mondogatta magában, amikor elváltak. Ez a szóklisé hozzátartozott a porváros szólásformáihoz. Társaságban minduntalan hallhatta az ember: Maguk igazán nagyszerűek, asszonyok... maguk férfiak igazán nagyszerűek. Valósággal megrémült. Hát ennyire hat reája ez a nyomorult fészek és minden szokása, hogy már a szólásformákat is kölcsönveszi a népétől?

És mintegy ellensúlyozásaként a tapasztalatnak, leült, és levelet írt, hogy legalább így társaloghasson a távoli városban élő leánnyal. Először történt öt nap óta, hogy erre reá tudta magát szánni. Először vetette papírra a puritán megszólítást: Katóm!

Egy kicsit hidegen hangzott előtte a név, amelyben mindössze egy szerény birtokos rag szolgálta a meleg elemet. Mégis azt hitte, hogy nem kell többet írnia. A komoly mögött megérzi majd a leány is az ő szeretetének a lángjait, a szíve őszinte dobbanását és azt az elfogódást, amely meglepte, megindultsággal árasztotta el, ha reája gondolt. A levélben sem voltak lángoló szavak. Egy kicsit rendszertelenül és rapszodikusan következtek a mondatok, de végeredményben mégis egy nyugodt és szinte fáradt kedély hangjai voltak ezek. Nem tüzeltek, nem gyújtottak, mint a közönséges szerelmesek sorai, hanem inkább csak megnyugtatólag hangzottak. Hogy minden rendben, illetve semmi sincs rendben, hogy minden elveszett, de nem örökre, mert férfiasan kell venni a dolgot, és akkor lehet, hogy egy-két hét múlva látni fogják egymást. Egyébként tanulni, tanulni kell reggeltől estig, próbálni és fejleszteni a zengő hangot, amelyet olyan nagyon szeretne hallani, hogy sokszor már azt hiszi, hogy megcsendül ezüstösen és tisztán, amikor félálomban gondol reája.

Ezt a levelet azután borítékba tette, megcímezte szépen, rendesen, és elküldte a pántlikás hajú leánnyal a postára. Valamivel nyugodtabbnak érezte magát, és azt hitte, hogy most egy-két napig minden rendben lesz.

folyt. köv.