Délután elment a kaszinóba, és mert nem kártyázott, nézte a kuglizókat, utóbb pedig újságot olvasott. A lapok bőségesen foglalkoztak a politikával, amelynek legaktuálisabb kérdése ismét a választójog volt. Az olvasóteremben ketten ültek még kívüle. Korpona Balázs, a kaproncai jegyző, aki a sok dolgától majd minden délután benézett a kaszinóba, és Barta Bertalan úr.

- Márpedig hiába ugrálnak - dobta el magától a radikális újságot Korpona -, nem lesz ebből semmi se! Kender úr, mit gondol?

- Azt hiszem - mondta Pál -, hogy az országnak csak haszna lehet belőle. Szóhoz jutnak a most még hallgatásra kárhoztatott értékes elemek is...

- Na, szép kis elemek, a szocialisták! - vágott közbe a jegyző.

- Nemcsak a szocialistákról van szó. Hiszen a munkásságot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hanem a nép szélesebb rétegeinek a szavát is meg fogjuk hallani. Úgy gondolom, annak lesz itt minálunk a legnagyobb haszna, hogy a szegény magyar paraszt is véleményt nyilváníthat.

- Az igaz - ragadta meg a gondolatot az egyszerűségéről híres Barta Bertalan -, úgy van az, ahogy kedves öcsém mondja. Mert most a szegény magyar nem szavalhat, de minden zsidónak megvan a joga. Mér, tetszik kérdezni, azér, mer az mind kicsinálja magának. Tessék csak körülnézni nálunk. Itt minden zsidó ember szavazó, és kérem, így van ez az egész országban.

- Szóval Barta bátyám a bugris parasztot is be akarja hozni az ország házába? Na hiszen, jól néznénk ki. Tetszik ezt hallani - kiáltotta Bakos Pista felé, aki éppen most lépett be -, ezek az urak a parasztoknak akarnak szavazati jogot!

Bakos Pista maga is paraszt volt. De ő már tetőtől talpig úrnak tartotta magát, és mély megvetéssel nézett a fajtájabeli szegényekre.

- Jó is lenne - kiáltotta, és nevetett hozzá -, szép kis állapot lenne. A bugris parasztok a padban, a bárók meg a nagyurak mellett. Három napig se bírnák ki az urak mellettük a nagy büdösségtől... a sok condrás szagától...

- Majd megmosdanának akkor - jegyezte meg Pál -, hiszen csak a felvilágosodottabbakat küldenék be úgyis.

- Akkor rosszul számítsz, öregem - tüzelt Bakos Pista -, nemigen szagul az egy se a szappanhoz, akár mázsaszámra is hever előtte. Ehhez már én jobban értek, te csak forgolódj a lányok körül, ott több a szerencséd...

Itt aztán vége szakadt a diskurzusnak. Kender Pál szerette volna ugyan megmondani, hogy jól tudja, honnan fúj a szél, hogy őtőle ugyan csaphatja a szelet Barta Bertának. De utóbb meggondolta a dolgot, és beletemetkezett az újságba.

Két nap múlva kiderült, hogy kár volt a nyugalomra számítania. Hét óra után megkoppant az ablakán egy félénk kéz gyűrűsujja. A reggeli napsugárban ott állott Berta, a fehér pettyes, kék delinruhában.

- Maga az, Bertus? - kérdezte meglepődve Kender Pál, és nyomban megállapította, hogy ez a leány gyötrődve, álmatlanul töltött egy éjszakát. Az arca gyűrött, a szeme törött fényű, a piros szája halvány volt.

- Nem haragszik? - kérdezte a leány, és a hangja már nem volt többé olyan nyílt és erélyes.

- Hát miért haragudnék?

- Akkor kísérjen el a temetőig.

Kender Pál érezte, hogy ezt a kívánságot nincs joga megtagadni, lesétált tehát, és elkísérte Bertát egészen a temetőig. A zöld kert kapujában megállott a leány.

- Pali - mondta -, tudja-e, hogy hol nyugszik Kender Kelemen?

A fehér sírkövek vidáman ragyogtak; a bejáró mellett, a pléhkrisztus feje fölött aranyosan sugárzott a dicsfény. Zsenge lombokon át idelátszott a kápolna fehér fala, csinos kis piros tornya. Inkább vigasztaló és kellemes volt a temető hangulata, mint szomorú. Kender Pál végigjártatta a szemeit a magasabb obeliszkeken, emlékezni és tájékozódni szeretett volna esztendők után. Végre is szégyenkezve mondta:

- Nem. Azt hiszem, nem tudom.

Ekkor kézen fogta a leány, és vitte egyenesen előre, határozott lépésekkel, tétovázás nélkül, mint aki jól tudja az utat. Egy sötét márványoszlop előtt megállott. Por lepte be a csillogó kő sima lapjait. Az obeliszk vállán egy friss koszorú függött, és a tarka virágok alatt láthatók voltak a portól megfakult aranybetűk: Ároktői és suhatagi Kender Kelemen. Földbirtokos. Élt negyven évet.

Nem lehetett ezt a felírást elfogódás és csendes szomorúság nélkül elolvasni. Nyolc vagy tíz évvel ezelőtt járt itt utoljára. Akkor hozták át ide a halottat, aki a major mellett, a régi családi sírboltban nem nyugodhatott sokáig. Az ő testével beteltek a kripta összes lakásai, és az özvegy, aki betartotta a régi szertartásokat, befalaztatta a bejárást, és talán a címert is megfordíttatja, ha a kovácsolt, nehéz vaslapot el nem lopják a parasztok.

- A Kender család tagjainak, akik ezentúl következnek, jó lesz a polgári temető is - mondta Kender Kelemenné keserűen, és megállotta a szertartást zokogás nélkül.

De utóbb mégis könnyeket kellett ejtenie, mert a nagy folyó, amely a sírbolttól nem messze haladt lefelé, második temetést rendeztetett vele. Egy tavaszon kiszámították a mérnökök, hogy új gátakra van szükség. És ezeken a gátakon belül esett a kripta is meg a gyümölcsös, amelynek végében búslakodott. Nyárra kisajátították a területet, és ősszel Kender Kelemenné sírva panaszolta a második, szomorú aktusnál, hogy az özvegynek nincs védelmezője, még a halottait is kitúrják a csöndes sírboltból.

Azóta nem járt itt Kender Pál. Most azután eszébe jutott, hogy nyolc éven át el tudta felejteni ezt az egész temetőt. Járt azóta a tenger partján, taposta a finom fövényt megfordult tíz nagy világvárosban is, hódolt sokféle szépségnek, örömnek és felfogásnak, de azért mégis az az érzése, hogy nem hagyhatja közönyösen ez a sír. A koporsó, amelyet a virágos földkúp rejt, annak a poraival teli, akitől ő származik és ered. Az emberek azt hiszik - gondolta -, hogy a sírokhoz járni a legtisztább idealizmus. Pedig éppen ellenkezőleg: éppen a materialista, a mindent természettudományi alapokon magyarázó ember tudja igazán megérteni a temető fájdalmas és vigasztaló hangulatát. A jácint, amely elhervadva áll az apja sírján, máshol nevelkedett, más földben erősödött meg, de a hagymájában már azok a nedvek raktározódtak el jövőre, amelyek Kender Kelemen drága testében keringtek valaha más formában és más összetételben. Jövőre már ezekből az erőkből fog zöld levél és lila virág fakadni.

Jólesett így magába szállani és nemes gondolatokban fürödni. Ezalatt Berta a maga módja szerint áldozott a halott emlékének: imádkozott. Kender Pál, aki lassanként elfelejtette a vallást, az istentiszteleteket, és csendes ateistává lett, nem is vette észre, hogy mellette valaki a szertartások szabályai szerint fohászkodik egy elmúlt ember emlékéhez.

- A koszorút - kérdezte egy kis szünet után - vajon ki hozta?

Barta Berta meghajolt, és szinte bűnbánóan mondta:

- Én...

- Igazán gyönyörű, igazán nagylelkű - rebegte Pál, akit ez a dolog egészen váratlanul talált.

A leány szembefordult vele.

- Pali, emlékszik-e reá, hogy az érettségi előtt mindennap megvárt?

Ó - gondolta megütközve Kender Pál -, hát a kegyelettel revolverezni is lehet.

- Nem - mondta szárazon és egyszerűen -, olyan régen volt, hogy én már nem is igen emlékszem rá.

- Arra sem emlékszik, hogy egyszer végignézte, hogyan fésülködöm? Nem emlékszik, hogy május 18-án este megcsókolt a lugasban, és azt mondta, hogy örökre fog szeretni?

- Azt hiszem, megtörténhetett, de nem emlékszem.

- Meg mer erre esküdni?

- Meg.

- Az édesapja emlékére...

- Ugyan, hiszen diákdolgok voltak. Ilyesmiért nem esküszöm.

- Maga hazudik - mondta könnyezve a leány -, maga jobban emlékszik mindenre, mint én. De én tudom, hogy miért tagad...

- Hát miért tagadnék, az Isten szent szerelmére kérem, ne sírjon.

- Azért, azért - mondta fölcsukló zokogás közt Berta -, mert magának van valakije.

- De nincs, ha mondom!

- Esküszik?

- Esküszöm, vagy azt teszem, amit akar, csak ne sírjon.

- Esküszik akárkire?

- Igen...

Szép, puha válla megrázkódott a leánynak a zokogástól.

Amikor a legutolsó szót hallotta, még jobban kezdett sírni. Kifelé indultak, és ő haladt előre fuldokolva: a könnyei végigperegtek az arcán.

- Nézze - mondta aztán az alléban, amikor egy kicsit lecsillapodott -, kedves Pali, miért hazudik, hiszen én mindent tudok.

- De hát mit tud?

- Én tudom, hogy kicsoda!

- Az meglehet.

- Hát megmondjam?

- Mondja, mondja - sürgette Kender Pál, és izgatottan dühösen, elbizakodva, hogy az ő titkát senki sem tudhatja meg, várta az újabb kérdést. De Berta nem kérdezett többé semmit, hanem hátravetette a fejét, a lábait is vívóállásba helyezte, és kimondta a két szót diadalmasan, kárörvendve és végtelen irigységgel:

- Spángli Kató!

Kender Pált mellbe taszította ez a név, amely máskor minden alkalommal muzsikaszóként zengett a fülébe. Úgy érte, mint valami váratlan csapás, de igyekezett vitézül megállani a helyét. A szemét nem kapta el a leány tekintete elöl, nem mozdult, nem szólt. Végre is Berta lesütötte a szemeit, és úgy állott előtte, mint a játékos, aki kijátszotta az utolsó kártyáját, és már nem remélhet semmit sem.

Nem szóltak ezután egymáshoz, hanem megindultak hazafelé. Félúton megállott a leány:

- Jaj, istenem - mondta -, a virágot majd elfelejtettem. Pedig ha anélkül megyek haza ilyen állapotban, akkor...

Kender Pál most már meg volt győződve afelől, hogy ez a leány igazán nyugodt lehet. Őfelőle ugyan nem fenyegeti veszedelem. Várta, hogy Berta összeszedjen egy halom virágot, és közben azon törte a fejét, hogy miképpen nyomozták ki a titkát. Aztán hirtelen átvillant az agyán valami, egy egészen egyszerű és ostoba dolog, amiről megfeledkezett:

- A posta, a postáskisasszony, az Elza kisasszony - sóhajtott fel -, persze hogy őtőle tudja.

Hazáig emésztette a méreg, hogy erről megfeledkezett. Hiszen jól tudta, hogy az utolsó levelet is számon tartják ebben a fészekben. Az Elza kisasszony figyelme mindenre kiterjed. Hát hogyne csapott volna le az ő levelére, éppen az ő írására, hiszen új ember, még keveset tudnak róla.

Otthon megkérdezte a pántlikás hajfonatú leányt:

- Kérem, nem kérdezte meg az Elza kisasszony a postán, hogy kitől hozza a levelet?

- Nem kérdezte a' nagyságos úrfi, nem kérdi a' soha, mer tudja, hogy itt szolgálok a téns özvegy Kender Kelemennénél.

- És kérem, maga nem mondott neki semmit?

- Nem én, csak éppen annyit, hogy ehun egy levél, a fiatalúr küldi. Még a kötőmbe fogtam az írást, hogy össze ne piszkolódjon...

Bement a szobájába, és végleg elkeseredve csapta le magát a díványra:

- Na, most már mindent tudnak - fuldoklott a dühtől -, már kifürkészték a hitványok. Nem nyughattak tőle, kikezdték. Pedig semmi hasznuk belőle, mert én ugyan reájuk se nézek, ha addig élnek is, ha pártában marad ennek az egész, rongyos porfészeknek minden leánynépsége.

Öt perc múlva felugrott, és beszólt az édesanyjához:

- Anyukám, kimennék a majorba, ha lehetne.

- Hogyne lehetne! Ezt már szeretem, így már igazi jó gazda lesz az én fiamból. Hé, Miska, fogj csak be, kiviszed az ifiurat! - kiáltott ki a baromfiudvarra, aztán ismét visszafordult. - Add ki Róthnak a rendeletet, hogy az aratáshoz ne fogadjon nyolcnál több napszámost. Elég annyi is. Inkább nézzen jobban a kezük alá.

Ahogy lekanyarodtak a posta mellett, Kender Pál szerette volna odakiáltani:

- Na hiszen, kifogok én rajtatok!

Odakint azonban elhagyta a kiáltozni való kedve. Lehorgasztott fővel gondolt arra, hogy most már széltében-hosszában beszélni fognak a dologról. Hogy szentségtelen, mosdatlan ajkak ejtik ki majd egy ártatlan leány nevét -

- Spángli Kató így, Spángli Kató amúgy - vélte már hallani, és a szíve már előre remegett, hogy zsíros kiejtéssel, szaftos jelzőket raknak majd melléje.

Ahol a töltés elkanyarodott, a régi gyümölcsösön és a családi sírbolt helyén innen, a Miska kocsis felmutatott az égre az ostora hegyével:

- Tetszik azt a három madarat látni?

- Látom - mondta szórakozottan Pál -, mit akar velük?

- Hát azok vakvarjúk, osztán az áradással jöttek, mert áradunk.

- Hát aztán?

- Aztán semmi, csak éppen, hogy áradunk.

Pál tudomásul vette, hogy áradni fognak, és már messziről kémlelte a Róth alakját a földeken. Egy tavalyi szalmakazal mellett azután észrevette a rókaszínű bekecsét.

- Nagyszerű szemének tetszik lenni - mosolygott Róth, amikor odaért a kocsi -, ezt az alomszalmát néztem éppen. Kérem, ezek a komiszak - a béresekre mutatott - úgy bánnak vele, mintha a Csáky szalmája lenne. Széthányják, rosszul vágják, pazarolják, ha ide nem néz az ember.

- Kérem, kedves Róth - vonta félre Pál az ispánt -, nem hivatalos dologban jöttem, ne fárassza magát.

- Hát ugyan mivel lehetek a szolgálatjára?

- Egy egészen kis ügy, de számítanom kell a titoktartására.

- Ó, kérem.

- Kedves Róth úr, ön említette, hogy van egy rokona Pesten? A Zala Mór úr...

- Menyhért kérem. Már magyarosított.

- Tulajdonképpen ennek a Zala Menyhért úrnak a szívességére lenne szükségem. Van egy hölgyismerősöm, akivel levelezek. De nem akarom, hogy fölbontsák minden levelemet a postáskisasszonyok, hát úgy gondoltam, hogy én a Zala Menyhért címén írok Pestre, az én leveleim pedig önnek küldetem a Zala Menyhért úr által megcímzett borítékokban.

Róth egy pillanat alatt megértette a zavaros előadásból a helyes tényállást, és a világ legtermészetesebb hangján felelte:

- Na igen, kérem, hiszen ez csekélység, ez a legkevesebb. Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

Egy kézszorítással el volt intézve az ügy, és Pál mindjárt átnyújtotta az első levelet és a címet. Gyalog haladtak egymás mellett, a kocsi meg utánuk döcögött.

- Nézze kérem - mutatott Kender Pál a töltés felé -, ott emberek mozognak.

- Igen, kérem, azok a társaság mérnökei. Az ármentesítő társulattól vannak itt. Ezen a darabon mindig méricskélnek. Úgy van a dolog, tetszik tudni, hogy a szabályozásnál eltévesztették a számítást. Mindent gyönyörűen kiterveztek, csak azt tévesztették el, hogy nyár elején mindig errefelé vetődik a víz sodra, amikor áradás van. És éppen a mi tagunk felé keskeny az árterület, a töltést meg hiába emelik. Azért kellett lecsípni a gyümölcsös végiből, meg feladni a kriptát, ahol az Istenben boldogult ősei nyugodtak.

Pál megköszönte a szívességet és a magyarázatot, aztán hazament. Otthon azzal fogadták, hogy mi van a napszámosokkal.

- Rendben van minden - hazudta Kender Pál, és ezzel módfelett megörvendeztette az öregasszonyt.

- Milyen boldog vagyok - lágyult el Kender Kelemen özvegye -, mégiscsak jó a férfi a háznál.

A fia ezzel szemben éppen az ellenkező véleményen volt. Szökési tervekkel foglalkozott, és meg volt győződve, hogy jobb férfi nem kell az édesanyjánál a gazdaság és a ház élére. Egyik nap unalmasabban telt el a másiknál. Délelőtt olvasott, hevert, szenvedett a vágytól és semmittevéstől, délután a kaszinóba járt, persze csak a lehető legrövidebb ideig tartózkodott a vitatkozók között, este pedig a tyúkokkal feküdt, és fájdalmasan jegyezte meg:

- Vegetálunk... vegetálunk.

Egy délután éppen az újságokat böngészte, amikor a főbíró a vállára tette a kezét:

- Fiam - mondta hivatalos komolysággal -, a számodra fontos mondanivalóm van.

- Parancsolj velem, főbíró úr!

- Hát kérlek, az ügy kapcsolatos a most folyó árvízzel és a folyamatban levő ármentesítő munkálatokkal. Arról értesít engem az alispán úr, hogy megkereste 223. szám alatt az ármentesítő társulat igazgatósága, hogy a malomszögnél újabb árterületi bővítésre van szükség. Ez a fent említett malomszög éppen a te birtokod határán van. Áttérve most már az ügy érdemi részére, arról van szó, hogy elvesznek egy darabot a földeidből. Persze nem ingyen. A tárgyalást közvetíteni fogjuk a két fél között...

- De hiszen úgy hallottam, hogy azok a príma földjeink.

- Persze, persze, nem könnyű megválni az őseink földjétől. Jogodban van szép pénzt kérni értük, de ha nem adnád, jönne a kényszerkisajátítás. Az állam nagy kutya, azzal nem lehet packázni. Afelől azonban biztos lehetsz, hogy a képviselőnk ellen ezt is fel fogjuk említeni annak idején. Elvégre az érdekeink...

Ebben a pillanatban egy szolga vágtatott át az olvasótermen:

- Kender nagyságos úr - ordította -, a telefon!

- Ki kéret? - kérdezte Pál idegesen.

- Azt nem tudom, de Pestről beszélnek, és egy nő van a telefonnál.

Berontott a telefonfülkébe, bezárta gondosan az ajtót, és szívdobogások között vette a kezébe a kagylót.

- Halló! Halló! - zengett a távolból, elmosódva és a nagyszerű mellékzöngéktől megfosztva egy árva női hang. Az alföldi szél sok száz kilométeren át elrabolta a karcsú drótokról mindazt, ami zene volt benne, de Kender Pál nyomban felismerte mégis a Spángli Kató hangját.

- Halló! Halló! - kiáltotta. - Kató maga az?

- Drága! Drága! - zengett a zsíros, piszkos hallgatókagylóból a zúgással küszködő hang. - Drága, csakhogy te vagy az. Már azt hittem, hogy sohasem beszélhetünk többet - valami nevetésféle hallatszott, de inkább beillett fel-felcsukló sírásnak. - Kedvesem, olyan sok mindent akarnék magának mondani, de csak hat percig beszélhetünk. Nem volt több két forintomnál, hát csak hat perc...

- Az nem baj - kiáltotta Pál -, majd innen fogom aztán felhívni, csak beszéljen, akár harminc percig is.

- Lássa, muszáj volt felhívni magát, mert már megbolondultam volna. Tudja, tegnap énekeltem...

Pálban meghűlt a vér. Elfelejtette a dátumot, és nem gondoskodott egy szál virágról sem.

- Szóval, énekeltem - folytatta Kató -, és ami azt illeti, elég szép sikerem volt. Mikor vége van a dalnak, felhoznak egy nagy-nagy csokrot. Azt hittem, hogy magától kaptam, hát magamhoz öleltem, és megcsókoltam belőle egy tearózsát. A szobában aztán, kiderült, hogy nem maga.

- Hanem?

- Hanem az az utálatos, magas fiatalember, nem tudom ismeri-e, aki mindig úgy nézett bennünket, az küldte. Először ki akartam dobni az ablakon, de a mama pofont ígért, hát hazavittem. Másnap mégis kidobtam.

- Három perc - szólt közbe ridegen Elza kisasszony hangja.

- Mi az? - kérdezte hirtelen Kató -, ja, hogy három perc. Pali, maga hallja, amit mondok?

- Igen!

- Képzelje, másnap bemutatták nekem azt az utálatos majmot. Olyan butaságokat beszélt, és olyan szemtelen volt. És éppen most, amikor úgyis tele vagyok keserűséggel. Palikám, sohasem volt olyan nagy szükségem magára, mint éppen most. Jöjjön, vagy írjon, de mégis inkább jöjjön, mert különben megőrülök a kétségbeeséstől. Üldöznek, valósággal üldöznek...

- Hat perc - hangzott ebben a pillanatban még szigorúbban, és már meg is szakadt a vonal zúgása, a távoli hang sírása. Mintha hirtelen megfosztották volna valami drága reménységtől, nagy örömtől, úgy érezte magát Kender Pál:

- Halló - ordította magánkívül -, kérem vissza az előbbi számot, halló központ!

De a központ néma maradt, és Pál lesújtva állott a fülledt levegőjű fülkében. Kipirulva, összetörve, földúlt arccal lépett ki az olvasóba, ahol vidám társaság ült együtt.

Amikor ő beszaladt a fülkébe, egypár kíváncsi ember lépett a terembe:

- Ki hívhatta ezt Pestről? - érdeklődtek.

- Egy női hölgy - felelte a főbíró, és a kíváncsiak hálásan nevettek az ötleten.

- Na, ez jól csinálja.

- Levelez, telefonoz a sok pesti hölgynek, csak rá ne menjen az a kis vagyon.

Ezek az urak kíváncsian várták Kender Pált, és a telefonozás hatásával meg voltak teljesen elégedve.

- Na, Palikám - nevetgéltek körülötte -, úgy látszik, rossz idő van Pesten.

Kender Pál végignézett rajtuk; ez volt a válasza, azután köszönés nélkül elrohant, mint egy kétségbeesett ember, akinek a családját legyilkolták.

- Baj van Köpecen - jegyezte meg a porváros jegyzője, és az ő szellemességén is mulattak a terem közepén álldogálók.

Ebben a pillanatban megszólalt egy öregúr, aki bőrfotelből, pipázva nézte végig a jelenetet:

- Schöngeist - mondta csöndesen és jelentőségteljesen.

- Söngájszt - rikoltották a többiek, és a jegyző harsogva, fuldokolva kacagott -, nahát ez nagyszerű...

A fél diót tehát kikezdték, a gazdátlan kincsre szemet vetettek. Ettől félt és remegett Kender Pál, aki menekülni próbált a sötét gondolatok és kétségek elől. Végighaladt a főutcán, amely áthúzódott, mint egy széles és éltető csatorna, az egész falun. Azután lefordult az országútra, és arrafelé igyekezett, ahonnan a füzesek szürkéskék lombjai intettek feléje. Első, fájdalmas megdöbbenésében azt hitte, hogy már mindennek vége, és nem is érdemes tovább kínlódni. Fel kell adni az ügyet azzal a nővel, véget kell szakítani minden kapcsolatnak, és aztán... aztán talán meg fog szűnni a sok kínzó nyugtalanság, amely már hetek óta bántja. Tudta nagyon jól, hogy ez ugyan lehetetlen, hogy nem lesz szíve és ereje megtenni, amit gondol, de óhajtva várta a nagy nyugalmat, a lesújtó és bevégzett, de csak a lélek mélyén rágódó fájdalmat. Azt a megindító és fel-feltörő bánatot, amely a sorsukba beletörődött szenvedők felett uralkodik, és megkülönbözteti őket a többi, vidám emberektől.

Tudta, hogy ez a szabadulni vágyás az egyik gyöngesége. Már régebben észrevette, hogy a legcsekélyebb kellemetlenség is el tudja rontani a legjobb kedvét, és ólomsúllyal nehezedik reája a legvidámabb óráiban is. Ha nehéz feladatot vagy túlságosan sok leckét kapott az iskolában, délután, játszás és labdázás közben, nem tudta magát túltenni a gondolaton, hogy fenyegetően közeledik a lecketanulás ideje. Később, ha bármilyen apró ügyet kellett elintéznie, bosszús volt, komor hangulatok lepték meg, és úgy érezte magát, mint aki a fél cipőjét otthon felejtette.

Az indexaláíratásokat, a köteles látogatásokat úgy tekintette, mint az inkvizíció még megmaradt csökevényeit. Valami adókivetés ügyében fent járt egyszer a pénzügyigazgatóságnál, és amikor hosszú, fülledt szobákon kellett áthaladnia, rosszabbul érezte magát, mintha megoperálták volna. Felhagyni inkább mindennel, kétszeresen szenvedni inkább, és kétszeresen fizetni, ez volt az elve titokban. Inkább visszavonulni, begubózva emészteni önmagát. Ez ellen küzdött szerencsésebb óráiban, amikor a töprengések fölé tudott helyezkedni nyers és szigorú elhatározásával.

Most nem volt ilyen energikus elhatározásokat termő hangulata, de azért gondolatban mégiscsak odáig jutott, hogy szégyenletes lenne máris visszalépni, csatát feladni. Erélyes lépéssel, ó, istenem, milyen könnyű ezt kitervelni, elszánt akarattal inkább ellenkezőleg, a kapcsolatot kellene keresni a nővel. Inkább a mai állapotoknak kellene véget vetni, egyszóval elmenni, menekülni innen, mielőtt későn lesz.

A töltésen haladt. Jobbról a folyó zavaros vize csillant meg, bal kéz felől pedig kis tarka földek, zöld és barna földcsíkok drága mappája húzódott. Egy kis tanyaház felől szürke galambok szálltak a zsenge földek felé. Kender Pál a földjeit akarta megtalálni a sok egyforma tábla között. Kémlelte a majort, a náddal tarkázott lapost, a bolgár kutakat, de nem sikerült mégsem megtalálni. Végül is embereket látott a töltésen mozogni. Csizmás parasztok hosszú póznákat cipeltek, és egyforma távolságban leszúrták a vörös-fehér csíkos rudakat a zöld gyepszőnyegbe, amely a meredek földhányás oldalán húzódott a végtelenségig. Bizonyos messzeségből sapkás, gamásnis urak hajladoztak rejtélyes műszerek fölé, és fehér kendővel kormányozták a póznakarókat: előre, oldalt, hátra! Ezt a néma és rideg munkát bámulta egy darabig Kender Pál, aztán továbbhaladt. A parasztok köszöntek neki, amikor elsétált mellettük, a sapkás urak pedig abbahagyták egy pillanatra a méréseket. Az egyik pláne üdvözölte is. Oda kellett menni hozzá, és bemutatkozni.

- Érdeklődni tetszik, ugyebár - mondta a fiatal mérnök -, hát hiszen érthető is.

Kender Pál tiltakozni akart, hogy esze ágában sincs érdeklődni, szakszerű magyarázatokat kikérni, de a közlékeny fiatalember máris belekezdett a beszédbe:

- Önt igazán közelről érintheti a dolog, Kender úr. Hiszen most fog másodszor megtörténni, hogy elrabolunk egy-egy darabot a birtokából.

- Az édesanyáméból - szabadkozott Pál.

- Hiszen az olyan mindegy. Az ő nevén van még, de már az öné. Egyszóval azt akarom mondani, hogy most eszközöljük a méréseket. Azt hittük, hogy nem muszáj újból földet rabolnunk, de akárhogy próbáljuk, mégiscsak az lesz a vége. Egészen rosszul számítottak azok, akik húsz-huszonöt évvel ezelőtt intézték a társulat ügyeit. Persze a régi iskola hívei voltak, derék, öreg inzsellérek. Mi már ezt másképp csináltuk volna. Persze, az öregek nem jártak Zürichben...

- Hát hol volt a hiba?

- Ott, kérem, hogy az a szabályozás nem szabályozás, ők persze kímélni akarták a régi földeket, az úri birtokokat, tehát a régi kanyarodok helyére újakat csináltak. De azért tessék megvigasztalódni és örülni, hogy nem mi jártunk itt akkoriban, mert én ilyen egyenesen húztam volna meg a medret,

Reámutatott a mappára, és földeken, tanyákon keresztül húzta a körmét. Ez a kegyetlen vonal metszette azt a házcsoportot is, amely mellé ez volt írva: Kender-tanya.

- Hiszen a mi földjeinket eltemette volna a víz alá - jegyezte meg Kender Pál.

- Na ja - magyarázta a kis mérnök -, hiszen éppen ez az önök előnye. Ha akkor elveszik a földjeik felét, kapnak egypár hatost az egészért. Most pedig háromszoros árat fog fizetni a kincstár.

- És milyen területről van szó?

- Csekélység, negyven hold az egész, vagy legfeljebb ötven.

- Én ugyan nem értek hozzá - mondta Kender Pál ijedten -, de azért azt hiszem, hogy ez óriási darab.

- Ahogy vesszük - nevetett a mérnök -, gróf Esterházynak nem nagy, de önnek óriási. Ne tessék azonban megfeledkezni arról, hogy ez császármetszés. Egyfelől merész elintézése az egész, régóta húzódó ármentesítő kérdésnek, másrészt pedig metszés az állam zsebén is. Önök igazán megkapják a pénzüket.

- De hol veszünk új földeket - aggodalmaskodott Kender Pál, aki jól tudta, hogy az egész határban nincsen egy tenyérnyi eladó szántóföld.

- Minek önnek föld? A pénz jobban kamatozik.

- Már tudniillik annak a kezei között, aki ért hozzá.

- Az igaz. De földet is kaphat. A túlsó oldalon felszabadul egy egész hatalmas legelőnek való darab.

- És hogy vigyem át a nem létező ménesemet, a gulyámat? A tenyeremen?

Erre nem tudott választ adni a mérnök, tehát lehajolt a műszer fölé, és buzgón integetni kezdett a póznás rabszolgának. Kender Pál elbúcsúzott, és megindult visszafelé. Gondokat lerázni futott ide ki, és újabbakkal találkozott. És ez az utóbbi gondfelhő egyáltalán nem akart ellenméregként hatni. Sőt inkább megnehezítette a szívét:

- No - mondta elkeseredve, amikor végre a főutca homokos járdáját taposta -, most már igazán befellegzett. Sohase szabadulok én meg ebből a mocskos fészekből.

Az édesanyját az irodában találta. A csodálatos öregasszony ott ült a kecskelábú "hivatalos" asztal mellett, és egy katonai térkép rejtélyes ákombákomjait nézegette. Egy újságpapiros szélén buzgón számolgatott, és kék ceruzával áthúzta, képzeletben megsemmisítette a területet, amelyet el akartak venni a mindennél drágább földjeiből.

- Iszonyatos csapás ez, fiam - mondta halványan és lesújtva -, a leggyönyörűbb földjeink vesznek el. Elszedik a káposztásaimat, a legprímább kerti földet. És majd szántónak fogják felbecsülni, mint a többit. Nem szabad ezt hagyni. Meg kell akadályozni, minden eszközt fel fogunk használni.

Kétségbeesve, a kezeit tördelve beszélt. A földek, a hűségesen termő földszeletek nagyon a szívéhez nőttek.

- Fiam - folytatta -, Palikám, minden követ mozgassunk meg, mert különben föld nélküli Jánosok leszünk. Akár fel is szedhetjük a sátorfánkat, mehetünk innen.

- Ez lenne a legjobb - gondolta Pál, de azután mégsem mondta ki. Ehelyett inkább a mérnök szavait idézte.

- De ha muszáj, hát muszáj. Hiszen a pénzünket megkapjuk. Ez császármetszés...

- Az igaz, császármetszés, de a mi bőrünkön. Ki téríti meg az én fáradságomat? Hol veszek én új földeket? Hiszen ez a sok büdös paraszt úgy ragaszkodik itt a környéken a maga kis szemétdombjához, hogy aranyért se adja. De hiszen próbáljak én csak valakivel alkudozni szántóra, vagy legelőre, majd felsrófolják az árát hatszorosra. Hanem az már a te dolgod lesz, hogy eljárj ezekben az ügyekben. Ha már elveszik a drága földemet, legalább az árát lássam. Be kell menni a városba, és beadni minden kérvényt, hivatalos írást. Előbb tiltakozunk a rablás ellen, aztán csak jó árért engedjük magunkat kifosztani.

Kender Pál egész este hivatalos írásokat végezett. Nagy megerőltetésébe került, míg a száraz okoskodásokat ki tudta kanyarítani. Közben mindig azon járt az esze, hogy neki egészen más írásművel kellene foglalkozni. Nem térképet másolni, nem is telekkönyvi hieroglifákat jegyezgetni, hanem egy egészen kimerítő és nyugodt levelet szerkeszteni, egy okos és nagyszerű írást, amely vezérfonala lehet egy magára maradt leánynak kísértések és kétségek között.

Éjfélkor, amikor lefeküdt, érezte, hogy nagy igazságtalanság történt vele, hogy ő most vétkezik önmagával szemben, és a mulasztás, amelyet elkövet, alig helyrehozható. Másnap reggel sem juthatott a levélíráshoz. Délelőtt kocsira kellett ülnie, délben fenn járt a megyeházán, a kultúrmérnöki hivatalban. Ez elfoglalta két óráig. Délután látogatóba ment az apja egyik régi barátjához, aki az ügyet referálta a bizottságokban, és este holdfénynél vitte haza a kocsi. Holtra fáradtan, törődötten érkezett a porvárosba. Az anyja a tornácon várta, és amikor beszámolt neki, megölelte, megcsókolta:

- Fiacskám, kedves Palikám - lelkendezett -, nem is hittem volna, hogy ilyen jól megcsinálod, drága gyermekem.

Ez a megszólítás, a drága gyermekem, csak a legmelegebb percekben tolult az öregasszony ajkára. Pál emlékezett reá, hogy talán mindössze négyszer hallotta, az apja temetésén, az érettségi vizsga után, amikor doktorrá avatták, és most. Kender Kelemenné nem tartotta összeegyeztethetőnek a szülői szigorúságot a folytonos becézéssel. Az egyetlen fiát mindenkinél és még a földjeinél is jobban szerette, rajongással ragaszkodott hozzá, de az ilyen megszólításokat jutalomnak tartogatta még vele szemben is. Feleslegesen nem érzékenyült el sohasem. Esztendőkön át, amikor a fia csak ünnepeken tekintett haza, sokszor majd meghalt a vágytól, hogy lássa, hogy maga mellett tudja, hogy büszkélkedhessen az okos szép fiával, de nem írt neki. Ha ő nem akar hazajönni, hát csak maradjon. Kender Kelemenné nem árulta el mézes megszólításokkal, hogy fáj neki a dolog, és ilyenkor írta a legridegebb leveleket.

A váratlan melegségre Kender Pál is ellágyult. Megérezte, hogy most ritka alkalmat él át. Megadással tűrte hát, hogy megvacsoráztassák és lefektessék, mint egy kirándulásról hazatért, fáradt kisfiút.

Másnap reggelre megjött a levél, amely egy kis nyugodtságot csepegtetett a szívébe. Azt írta a leány, hogy nincs baj, hirtelen kétségbeesésében egy kicsit szomorúbbnak látta a helyzetet, mint amilyen. Őfelőle ne kétségeskedjék. Minden rendben lesz, amíg visszajön. Egyébként pedig itt küld egy virágot és száz csókot.

- Örök romantika - mosolygott Pál boldogan, amikor a préselt virágot megszagolta -, egy ilyen okos leány virágot küld, kaméliát présel.

Két nap múlva azután megírta a nagy levelet. Terjedelmes, és szép írás volt akárcsak egy memorandum. A szerelemről volt benne szó, és egész sor leleplezés arról, hogy milyen ravaszságokat találtak ki a férfiak a nők elszédítésére. A régi receptek ellen mindenütt elmondta Pál a maga véleményét. Ő maga legalábbis azt hitte, hogy ezek a leghatásosabb védői egy ifjú leány erényének. Mikor ezt a levelet a postára bízta, komolyan meg volt elégedve magával.

A kaszinóba való járogatást beszüntette egyelőre. Ehelyett inkább sétált. Korán feküdt, és korán kelt, és az új életmód egészen elfoglalta. Egy reggel kint állott a ház előtt, amikor Bakos Pista arra hajtatott. Az erős legény fenn ült a bakon, a kocsisa pedig hátul gubbaszkodott összefont karokkal.

- Jó reggelt, remete - kiáltotta az úri kocsis, és megállította a kocsiját.

- Szervusz - mondta Pál, és nem tudta mire vélni ezt a nagy barátságot.

- Meghívlak egy kis sétakocsizásra - mosolygott Bakos Pista -, remélem, nem utasítod vissza.

Kender Pál tulajdonképpen nem örült a találkozásnak, sem a meghívásnak. De mert hirtelenében nem tudott kifogást találni, fellépett a kocsi hágcsóján. Az ostor megcsattant a lovak felett, és a Bakos Pista hatalmas marka megrántotta a gyeplőszárakat. Feszült izmokkal vágtatni kezdtek a paripák, és a könnyű kocsi után porfelhő kavargott, amerre elhaladtak.

- Téged igazán nem értelek - mondta Bakos Pista -, semmiféle kedvtelésed sincsen. Pedig lovagolhatnál, vadászhatnál, hajthatnál. Nekem ez az egyik legnagyobb élvezetem. Az ember itt ül a bakon, és kormányoz, kezes báránnyá szelídít két komisz dögöt. Volt nekem két lipicai kancám, azok olyan disznó kemény szájúak voltak, hogy a gyeplőn elvitték a kocsit. Sokszor majd kiszakadt a karom. De aztán betörtem őket. Sohase lesz többet olyan két lovam, sajnálom is, hogy eladtam őket.

- Elszoktam én a városban az ilyesmitől - mondta Pál unottan.

- Ez a baj, barátom. Többet ültél a könyv előtt meg a leányoknál, mint kellett volna. Meg is látszik rajtad, olyan sápadt vagy, mint a kikirics...

- Az már családi vonás nálunk. Az apám is ilyen volt.

- Az ám, csakhogy az apád lovagolt, és úgy hajtott, hogy kölyök koromban magam is megirigyeltem sokszor. Szegény öregedhez csak annyiban hasonlítasz, hogy te is tudsz a nőkkel beszélni.

A szél vidáman vágtatott el mellettük. Kender Pál széles karimájú városi kalapját a kezével szorította a fejébe, nehogy elrepüljön. Volt valami felüdítő ebben a rohanásban. Egy kicsit megélénkült, felelevenült, és vidámabb lett, mint a madár, amelyet oxigénnel telt bura alá tesznek.

- Mondok én valami jó dolgot - kiáltotta Bakos Pista -, fürödjünk meg, öregem!

- Hogy érted ezt? Hiszen a gőzfürdő csak szerdán és szombaton van nyitva.

- Ki akar a gőzbe menni? Menjen az, aki podagrás, engem megütne a guta. Itt, kint a folyóban, ez az igazi.

- Korai lesz még a dolog.

- Miért lenne korai? Idestova május közepe. A parasztkölykök már három hete fürödnek, aztán egy se fázik meg, pedig azok málén meg lebbencslevesen éltek egész télen át.

A kocsi lekanyarodott, és a homokos part felé vágtatott, amely lejtősen haladt a nagy víznek. A folyó közepéig finom, selymespuha homok feküdt ezen az oldalon mindenütt. Nyáron sokan jártak ki ide fürödni hölgyek és férfiak, egész családok a nagy faluból. Együtt fürdésről persze szó sem lehetett, hanem a füzesnél állítottak fürdőházat a hölgyek számára, lejjebb pedig a férfiak lubickoltak a zavaros lében, amit folyóvíznek is neveztek. Így volt ez nyáron, de hát ilyenkor még híre-hamva sem volt fürdőháznak.

Fürdőzők nem akadtak, Bakos Pista ötletével aligha azonosította volna magát békés polgár a porvárosból. Kender Pál gondolkozott egy kicsit a mellette lihegő, hatalmas ember hóbortos tervén.

A nap tényleg melegen sütött: szinte izzadt is az ember. A homok gyönyörű, száraz volt a parton, és a víz hátán sem úsztak ezúttal piszokszínű tajtékok. Két perc múlva már követte a hatalmas paraszt példáját, és lekanyarította a kabátját a kocsiderékba. Amikor azután mégis körülnézett tétován, Bakos Pista kitalálta a gondolatát:

- Sohase szégyelld magadat. Nem lát itt senki, ha nincs is ruhád, nem bámulnak meg. A kocsiderékban mindig hordozunk május elsejétől lepedőt, jól megtörülközhetsz.

Gyorsan vetkőztek. Közben Bakos Pista mesélni kezdett:

- Egyszer jártam meg csak ezzel a fürdéssel - mondta -, amikor a füzes mellett csépeltünk vagy három éve. Akkor is így ruha nélkül ugrottam a vízbe. Hát barátom, a kévevágó leányok meglestek. Hallottam a kuncogásukat a fűzfabokrok között, de oda se nekik. Egyszer aztán visszafordulok, hát látom, hogy sárral dobálják a ruhámat. Szép lassan kiúsztam, a hátuk mögé kerültem a fűzfák alatt. Kettőt-hármat nyakon csíptem, aztán ruhásan be őket a vízbe. Bedobáltam valamennyit, mint a tyúkokat...

Nagyszerűen mulatott a saját elbeszélésén, olyan őszintén, hogy Kender Pál is elnevette magát. Már tetőtől talpig meztelenek voltak. Bakos Pista előrelépett, és néhány szabályos mozdulatot tett, mintha vívna vagy szabadgyakorlatot végezne. Gyönyörű mellkasát, erős vállait és keskeny csípőjét izmok kígyózták körül. A mozdulatoknál kitűnt, hogy a kar- és lábizmai is pompásan kifejlődtek.

Kender Pál megvacogott egy kicsit, mert csak most vette észre, hogy a szél hűvösebb, mint ahogyan gondolta. Aztán önkéntelenül végignézett magán. Összehasonlította az alakját a vasgyúróéval, aki kéjes nyugalommal sétált már befelé a sekélyes vízbe, mint egy büszke, nagy állat. Véznának, nevetségesen gyengének találta magát hozzája képest. A melle beesett, a karjai egyforma vastagságúak a csuklójától a válláig, a lábszárán és a combján nem domborodnak szinte harsogva és kérkedve az izmok. Egy kicsit szégyellte magát a kocsis előtt, de aztán mégis belépkedett ő is a vízbe.

Bakos Pista már lebukott a víz alá, és úgy nézett ki szőrös mellével, mint egy faun, amikor prüsszögve, fújva kiemelkedett a hullámokból. Az imént észrevette, hogy mustrálgatják, hát vizet köpködve kiabálta:

- Barátom, fő az erő. Az erő nyíltságot ad az embernek és őszinteséget. Ha csupa erős emberek lennének, jobb lenne a társadalom: ha csak egyforma izomzatú emberek éltek volna, nem találták volna fel a mérgezett nyilakat.

Kender Pál azon gondolkozott, hogy honnan idézhet ez az ember. Bakos Pista diadalmasan paskolta a vizet.

- Barátom, én sohase hordok revolvert: én bízom az erőmben. Nem engedem, hogy packázzanak velem, de kötekedni se hagyok magammal. Kevés embert vertem még meg életemben, de akit helybenhagytam, az még ma is viseli a nyomát. Emlékszem rá, hogy te is jól indultál az iskolában, de aztán csak a könyvön járt az eszed. Szertornára pedig igen alkalmas lettél volna. Hidd el, sokkal egészségesebb lennél.

- Nincs nekem semmi bajom - felelte Pál, és azon járt az esze, hogy ez az ember tulajdonképpen vetélytársa neki, mégpedig csekély szerencsével. Minden izomzata, egészsége és vagyona dacára sem akarja észrevenni és a szívébe fogadni egy leány, aki neki már behódolt, és alázatos cselédje is lenne.

Amint ágaskodott és nyújtózkodott ez a nagy darab ember, hirtelen az a gyanúja támadt, hogy csak mutogatni akarja magát előtte. Ravaszul idecsalta, hogy megmutassa a rettenetes izmait, a hibátlan formáit, hogy tiszteletet és félelmet zsaroljon ki a nyers erejével. Hogy visszarettentse a leánytól, akit ugyanezekkel az izomkötegekkel és tökéletes csontokkal nem tudott elbűvölni. A gyanúját megerősítették a vasgyúró szavai.

- Mert látod, öregem, ha nincs is semmi bajod, mégsem vagy egész ember. Aki nem edzi magát, az hiába tanul, hiába szerzi meg a jártasságot ebben vagy abban a dologban, az hiába ír tárcacikkeket a lapokba, mégse tud helytállani, amikor jön egy nálánál erősebb ember. Olyan a tanult ember, ha a karja gyönge, mint a dió, amelyiknek vékony a haja. Hiába van benne a legjobb gyümölcs, egy roppantással a gyerek is összetöri. Ha én lánynak születtem volna, csak az ilyen emberhez húzódnék.

Csakhogy itt vagyunk - mondta Pál magában, és elhatározta, hogy most kiforgatja a bikanyakú lovagot. Lebukott a víz alá, és ott emelkedett fel a bronzbőrű ember előtt:

- Hát öregem - kezdte -, az mind szép, amit mondtál, csak az az egy hibája van, hogy a kőkorszakbeli és a középkori társadalomra illik legjobban. Arkhimédészt megölhették még az izmos katonák, de manapság már óvják és védik a tudós nagy embereket, a társadalom fáklyavivőit, éppen úgy, mint ahogyan nem engedik lerombolni a műremekeket sem. És van egy másik pontja is az okoskodásnak, amely hibás. Mit csinálsz akkor, hogyha jön egy erősebb ember, mint te? Vagy tegyük fel, hogy nincs erősebb ember, hanem sétálsz az állatkertben, és kiszabadul egy dühöngő elefánt, egy oroszlán. Vagy rád dűl az erdőben egy fa, vagy földrengés jön, és a fejedre szakad a nyolcvanmázsás tető. Mit csinálsz akkor a nagy erőddel, az izmaiddal, amelyekre büszke vagy. Barátom, a rettentő erejű emberek dühöngéseire és csapásaira éppen olyan mellékesen lehet csak számítani a mi utainkon, mint az emeletről lehulló téglára vagy a vonatösszeütközésre.

- Na, barátom - mondta Bakos Pista -, most kipapoltad magadat. Mindig ilyen voltál gyerekkorodban is: belekeverted azt is, ami nem tartozik ide. Én az erőről beszéltem, te meg itt Arkhimédészről álmodozol. Nem is tudom hogy ki volt az az Arkhimédész. De hiszen ez mindegy. Azért neveztek a kaszinóban is, izé... hogy azt akarom mondani, azért nem szeretnek, mert ilyen tudósnak adod ki magadat...

Kender Pál közbeszólt:

- Ne siessünk csak, mit csináltak a kaszinóban?

- Hát semmit, csak egy kicsit neheztelnek rád...

- Azt mondtad, hogy elneveztek valaminek.

- Igen, hát ha tudni akarod, elneveztek söngájsztnak...

- Hát szóval, fáj nekik, hogy tovább látok az orromnál, hogy fütyülök a véleményükre, a szokásaikra és az erkölcseikre.

Ezt mondta keserűen Kender Pál, és nyomban bevallotta magának, hogy nagyon fájdalmasan érintette ez a durva és ostoba jelző. Némileg az édesapja emlékét is sértve látta. De alapjában véve az bántotta a legjobban, hogy ezek az emberek megfosztották az idegen szót minden helyes hangzásától és értelmétől. Nem a dolgok iránt érdeklődő, művelt és minden szépségnek örvendő embert jelezte előttük a schöngeistszó, hanem csak arra volt jó, hogy groteszkül sértsenek, kigúnyoljanak és megpecsételjenek vele egy ártatlan embert, aki közöttük él, talán egy egész életre is.

De mégis erőt vett magán. Nem folytatta tovább kemény hangon, amit mondani akart. Bakos Pista is érezte, hogy ostobaságot követett el, hát legjobbnak látta hallgatni. Ilyen feszült és kínos helyzetben öltözködtek fel, és ültek a kocsira is. Kender Pál valahogyan magához tért, amikor a ruháit felölthette. A fürdés utáni pompás melegség járta át a testét, a bőre kellemesen borzongott, és érezte, hogyan lüktet a vér az ereiben. A lihegő, óriás mellű ember képviselte most előtte az egész falut, a kisvárost, amely kellemetlen, poros, korlátolt, de lenyűgözi az ellenállhatatlan ősenergiájával, nagy erejével. Minden dühe ez ellen a darabos ember ellen fordult. Elhatározta, hogy kést döf a szívébe, és megsebezi a legérzékenyebb oldalán. Le nem lökheti a kocsiról, hát legalább így kínozza meg. Előveszi azokat a bizonyos mérgezett nyilakat.

- Hogy visszatérjünk az előző tárgyra - mondta ártatlanul -, nekem határozottan az a véleményem, hogy erőteljes nemzetségekre van szükség. A férfi legyen edzett, jó alakú, intelligens és tanult. Nem lenne szabad vézna és beteg tudósoknak, degenerált költőknek megnősülni, de éppen így nincs szükség a másik végletre, az atlétákra sem. Ami a nőket illeti, azok legyenek szépek, igazi nőstények.

- Erősek! - lelkesedett mellette Bakos Pista.

- Igen, erősek - folytatta Kender Pál, és maga elé képzelte a Berta alakját -, még egyszer mondom: hogy erősek. A válluk legyen puha és asszonyos, mellük harcias és kemény, mint a valküröké, a csípőjük és a medencéjük, mert hiszen ez a legfontosabb a jövő nemzedékre, ez a részük legyen erős és pompás. Kemény és erős combokon kívül ne legyen betegesen vékony a bokájuk sem...

- Igaz, igaz - kiáltotta az útitársa -, ilyen az igazi asszonynak termett leány.

Vidáman a lovak közé cserdített: a kocsi repült velük.

- Az arcuk pedig - magyarázta tovább Kender Pál és még mindig Bertára gondolt -, az se legyen túlfinomult, hanem mindenekelőtt egészséges. Jó fogak, piros és érett ajkak, szerény és lefésült haj, tiszta és rózsaszínű arcbőr, őszinte szemek. A modorukra nézve pedig semmi tudákosság, inkább csak egyenes és becsületes nyíltság. És hogy mégis legyen valami furcsaság, amely ízt és érdekességet ad az arcnak, a száj szögletében egy kis finom és alig észrevehető szemölcs nem árt.

- Persze, persze - makogta Bakos Pista, aki végre észrevette és elkeseredve konstatálta, hogy a leírás tökéletesen ráillik a leányra, aki után már egy éve bolondul.

- Hát így megegyeztünk volna - mondta -, te azt akarod, hogy a férfiak atléták legyenek, én meg úgy szeretem a nőket ha erősek, mint az amazonok.

- És te ilyen leányt akarsz elvenni is? - kérdezte a másik szívszorongva.

- Csak ilyet, öregem, csak ezt akarom.

Bakos Pista durván megrántotta a gyeplőszíjat, rettenetesen végigvágott a lovakon.

- Már én akkor nem így vagyok - mondta dühösen, és a szája járásán is látszott, hogy hazudik -, én elég erős vagyok, hát az asszony legyen gyönge...

- Mint a Porubszky lányok - szólt közbe Pál, mert tudta, hogy ezeket a kisasszonyokat gyűlöli Bakos Pista.

- Mint a Porubszky leányok - lihegte az úri kocsis -, én majd megvédem mindenki elől, aztán nekem csak egészséges gyerekem lehet, mert én az első nap jeges vízbe fogom fürdetni.

A töltésen haladtak, illetve veszedelmesen vágtattak velük a vérig kínzott lovak. Kezdték a gyeplő, a hám és az istráng igáját nem érezni. A szájukat hiába rángatta véresre Bakos Pista, csak egyre gyorsabban és féktelenebbül rohantak. A kis kocsi jobbra-balra hánykolódott utánuk. Pál belefogózkodott az ülés szélébe, és várta, hogy leforduljanak.

Amikor teljes sebességgel rohantak, egy vesszőrakás elől félreugrottak a lovak. A meredek oldalra törtek ki, és úgy volt, hogy a kocsi nyomban felfordul. De Bakos Pista ebben a percben még nagyobbat csördített a kiizzadt, megvadult lovak közé, még erősebben fogta a gyeplőt. Közben átkarolta a Kender Pál derekát, és hogy az egyensúlyt megtartsa a könnyű kocsi, erősen és merészen visszahajolt vele az út felé.

A kocsis hozzá lehetett szokva az ilyen kis kalandhoz, mert ugyanezt csinálta magától is a hátsó ülésen. A következő pillanatban visszakanyarodott a kocsi a töltés keskeny útjára, és a lovak is alábbhagytak a nyargalással.

A vasgyúró tréfásan szorította még egyszer magához a fél karjával Kender Pált, azután diadalmasan mondta: - Látod, Kender Pali, az ember mégis csak hasznát veszi néha az erejének.

- Az bizonyos, hogy ezt szépen csináltad - válaszolta Kender Pál, és meg volt győződve, hogy sikerült, amit véghez akart vinni: ennek az embernek a szívébe fúródott a nyíl.

A bika nyakában keményen áll az első szalagos tőr: kezdődhetik a bikaviadal.

Özvegy Kender Kelemenné kint ült a verandán. Előtte egy újság hevert, az újságon pedig a pápaszeme. Ellenségesen bámult a szeme előtt összefutó betűáradatra és a régi időkre, ah, a régi jó időkre gondolt. Amikor még nem voltak értelmetlen sorok, és furcsa észjárású, modern emberek nem firkálták tele a nyomtatott oldalakat. Amikor még kedves, jó barátja volt a lap, és el lehetett olvasni a vezércikktől az utolsó hirdetésig. Az újság homlokán ott ékeskedtek a régi, kedves betűk, a vezetőcikk csupa hév és szent hazafiasság volt, a tárcát szelíd, erkölcsös emberek írták, és az ember böngészhetett ismerősök nevei után a pár oldalas tartalomban, a kis cikkek és a szép újdonságok között. A mostani újságok vezércikkeit alig érti meg a józan gondolkodású öregasszony, a tárca frivolságain legfeljebb megbotránkozhatik. És ezt meg is teszi napról napra, mert csak a botránkozás óvhatja meg az embert attól, hogy az erkölcstelenségeknek maga is behódoljon. A riportok nem kevésbé szabad tollal vannak megírva, szószaporítók a tisztelt skribler urak és nagyképűek. Úgy tesznek, mintha mindent jobban tudnának mindenkinél, pedig semmit se tudnak biztosan. És a véres események még borzalmasabbakká válnak a tolluk alatt.

Sokszor megesett, hogy Barta Bertalanné átszaladt hozzá a harmadik szomszédból, és lelkendezve mutogatta az oldalas tudósításokat:

- Nézd már, kedvesem, milyen rettenetes dolgok történtek azon a Budapesten...

Kender Kelemenné szuverén kézmozdulattal hűtötte le az izgalomtól lihegő asszonyt:

- Fele se igaz annak - mondta fitymálóan -, a pesti zsidó újságírók találják ki az ilyesmit.

- Hát csak lódítás lenne az egész?

- Biz, azt csak úgy kell elhinni, mint a Porubszky leányok hencegését. Ilyenek az újfajta krónikás diákok. Ezeknek a kezébe van letéve az ország sorsa. Na, szép kis kezek. Bezzeg, régen másként volt, amikor Kemény Zsigmond, egy igazi báró szerkesztette a lapot, meg Kossuth Lajos, Deák Ferenc és Frankenburg bácsi írogatott. Atyámtól hallottam, aki ismerte Kemény Zsigmondot, hogy nagyon finom urak voltak.

Sajtóellenes gyűlöletét még csak dagasztotta az a sajnálatos körülmény, hogy a fia élvezettel olvasta ugyanezeket a lapokat, és akadtak cikkek, tárcák, amelyekben határozottan gyönyörködött.

- Nincs ebben a fiúban semmi a négy jeles nemzetség véréből - gondolta, amikor az egyetlen fia ostoba cikkeket dicsért előtte -, kiölték belőle abban a nagy, komisz városban a büszkeségét. Mert ha nem így lenne, akkor nem örvendezne a szocialista újság förmedvényein. De ez a nagy fiú, ez a tanult, érett ember egyetért velük. Azokkal, akik azt írják, hogy nem kell az ősöket keresni, nincs szükség nemesekre, grófokra, és fel kell osztani az urak földjét.

Most is ilyenféle gondolatok foglalkoztatták Kender Kelemen özvegyét:

- Persze, persze - mondta magában, és már forrongott a belseje -, jó lenne a sok zsíros föld, a sok kövér jószág a rongyos népségnek. A finom urakat szívesen kifosztanák, hogy ők ülhessenek a kastélyokba. Még talán az ő kis földecskéjét is megkívánták.

Nagyon fájdalmas pontoknál járt. A szíve nehéz lett egyszeribe a keserűségtől.

- Kifosztaná az új világ a szegény özvegyeket. Mindenki csak reájuk törne, és nincs, aki megvédje őket. Az állam kétszer is hozzákapott a különben is szegényes birtokhoz. Mi lesz ennek a vége? Mikor apad el a nagy folyó és az állam szomjúsága? Hiszen ha így tart a dolog, tíz év múlva nem marad egy tapodtnyi sem az ároktői és suhatagi Kenderek földjeiből, és az utolsó, gyámoltalan ivadék földönfutó lesz a füstös, komisz, nagy városokban.

Visszagondolt a csodálatos időkre, amelyeket leánykorában élt át. Szegények voltak, alig tudtak megélni, de azért az egész vármegye tisztelte őket. Hogyne, amikor a családfájuk leveleire született és igazi, régi bárócsaládok nevét írhatták. Emlékszik, hogy egyszer szánkón utaztak Károlyba. Öten bújtak össze a kasban, a fejük nagyszerűen be volt bugyolálva, a lábuknál melegített téglák. Egész úton mulattak, pedig hullt a hó, és hideg szél csípte vörösre az orrukat. Hátul a nagy kofferekben a báli ruhák, mert hiszen a megyebálra igyekeztek. Pruszlik, zsinóros kabátka és krinolin. Az egész országban ez volt a divat. Mindenki így öltözködött, és nem látott az ember százféle maskarát, mint mostanában.

A szép, nagy teremben jöttek a szatmári kurtanemesek, csizmában, magyaros ruhában. Egyikkel sem táncolt, hiába verték össze a bokájukat előtte. A kályha mellett állt egy karcsú fiatalember. Azt mondták róla, hogy idegen megyéből jött, nagyon finom úr. Ez a fiatalember megtetszett neki, odahozatta magához, és nem is bocsátotta el egész este. És úgy oda tudta láncolni finom csevegéssel, szemérmetes beszéddel, hogy az a karcsú fiatalember nem is hagyta el többé sohasem. Mert azt a fiatalembert úgy hívták, hogy Kender Kelemen.

És a szatmári szép leányt elhozta ide, erre a furcsa vidékre. Először nem is itt laktak, ebben a városban, hanem a szomszédban, Ágotán. A Kender Kelemen édesanyja ugyanis ágotai leány volt, született borzágotai Ágotai Mária. Róla maradt a birtok ágotai fele Kender Kelemenre, aki a Kender nemzetség földecskéit is örökölte. Később hol itt laktak, hol pedig Ágotán. De utóbb azután fájó szívvel le kellett mondani a kedves ágotai földekről. A megboldogult Kelemen ragaszkodott az ősei földjéhez, márpedig ezek a szántók és legelők alaposan meg voltak terhelve régi adósságokkal, mindenféle komisz illetékkel, és hátralékos adókkal. A vége az lett a dolognak, hogy túladtak az ágotai tagon, és a barna szántók, a bársonyos zöld mezők árából rendezték a sok adósságot, egyszer és mindenkorra ajtót mutathattak a járásbíróság kézbesítőinek, akik azelőtt mindennapos vendégek voltak.

- Ó, istenem - sóhajtott Kender Kelemen özvegye -, bárcsak azt a felét tartottuk volna meg a földeknek. Az ágotaiakat nem háborgatja a víz meg az állam.

Kétségbeesése igazán nem volt indokolatlan. Kender Pál már másodszor is bent járt a városban, beszélt a megyebizottsági tagokkal a közgyűlés előtt, vizitelt az alispánnál, de hiába volt minden fáradozása.

- Kedves fiam - mondták neki részvéttel -, mi nem tehetünk semmit, az állam akarja, és különben is muszáj meglenni.

Hát szóval, elveszik a gyönyörű, káposztatermő földeket. Pénzt adnak majd az ő szeretettel ápolt földjeiért, színes papírokat számlálnak le az asztalára a tarka virágos legelő helyett. A birtok meg úgy összezsugorodik, hogy egy öregbéres eligazíthatja, egy suhanc kölyök pedig átparittyázhatja szélességében egész kényelmesen. Akár ispánt se tartson többé. És mit csináljon a pénzzel? Tartsa a fiókjában, hogy meglopják? Vigye a bankba, amikor a bankok mind sorra buknak? Vagy talán új földeket vásároljon négyszeres áron, ha ugyan kap. De még ez sem volna rossz, mert a nagy pénztől legjobb szabadulni. Meg kell válni tőle még idejekorán, mert ez az úrfi nem tud vele gazdálkodni: elkölti, csupa bolondságot vásárol rajta, könyvet meg könyvet...

Az úrfi, akiről így gondolkodott Kender Kelemenné, kivételesen jókedvű ábrázattal lépett a verandára.

- Fiacskám - mondta neki az anyja -, ne feledkezzél meg a földjeinkről. Elviszik maholnap a lábunk alól az utolsó holdacskát is.

- De hát mit csináljak? - kérdezte Kender Pál hirtelen elszomorodva.

- Találj ki már valamit, hiszen te városi ember vagy, tanultad a furfangot, amivel a jogászok kiforgatják az igazságot. Csak éppen annyit érhetnénk el, már az is jó lenne, ha egypár évre elhalasztanák. Hátha aztán elfelejtenék az egészet odafent.

Pál mosolyogni szeretett volna, de meg tudta érteni az édesanyja kétségbeesését.

- Hát mit lehetne, mit is lehetne?

- Akármit, fiacskám, csakhogy egyelőre megszabaduljak ettől a gondtól.

De hát Kender Pál hiába gondolkodott már a családi birtok megmentésén. Még aznap délben nagy iratcsomót hozott a kézbesítő. Özvegy Kender Kelemenné csaknem keresztet vetett, amikor meglátta a városi szolgát: ő már jól tudta, hogy az rosszat jelent. Az írásokból aztán kiderült, hogy egy hónapon belül megejtik a kisajátítást, mert már őszre készen akarják látni a gátakat. Egyébként a földekért a legjobb árakat fogják fizetni. Olyan árban veszik meg a birtokrészt, amely az eladók jogos igényeit a legteljesebb mértékben elégíti ki.

Lesújtva, megtörve olvasta újra meg újra a hivatalos stílusban szerkesztett mondatokat Kender Kelemenné. De más értelmet ő sem tudott kihámozni a végtelen körmondatokból. Annyi bánattal tekintett ki az ablakon, az orgonabokrok felett, mintha kedves hozzátartozójának a halálát tudatták volna vele. Befelé megvallotta őszintén, hogy legjobban szeretne sírni, zokogni, megsiratni leborulva a szép földeket, az ároktői és suhatagi Kenderek földjét.

- Komisz világ ez a mai világ - mondta, és mégis visszafojtotta a könnyeit -, mondhatom neked, hogy nagyon komisz. Az alispán felesége ágotai leány, rokonunk vér szerint is. És mégse lehet semmit se kivinni. Bezzeg az én időmben!... Egészen másképpen volt.

Nem tudott ebédelni sem. Folyton a nagy csapásról beszélt és gondolkodott.

- Mert mit csináljak azzal a rongyos pár ezer forinttal? Akárhogyan forgatom, nem hoz annyit, mint a káposztás, amit elrabolnak tőlünk. A kerti föld jobban hajt, mint az uzsorás pénze. Uzsorás meg csak nem lehetek vénségemre.

Bevonult a szobájába, kiteregette maga előtt a könyveit, megnyálazta a plajbászát, és buzgón számolni kezdett. Azt akarta kiókumlálni, hogy melyik hajt több kamatot: a káposztás, vagy pedig a banknak adott pénz.

Kender Pál szokatlan nyugalommal ült le az asztalához. A kétségtelenül szomorú eset nem izgatta túlságosan. Három-négy nappal ezelőtt, amikor még bent járt a városban, maga is szerette volna, ha a Kender család javára intézik el a kérvényeket és beadványokat. Akkor még rosszul esett neki, hogy csak így kirángatják alóluk a szántókat és legelőket, és akarva, nem akarva, engedni kell a hatalomnak. Igaz, hogy ezt a keserű érzést az előszobázás váltotta ki belőle. Akkor gondolt először egy kicsit sajgó szívvel a töltés alatti kék füzesre, a füzes mellett futó legelőre, amikor az alispán előszobájában háromnegyed óra hosszáig kellett várakoznia.

Ha nem látja ezeket a nyárelői pompában, ha csak levélből értesül a legelők, szántók, a furfanggal és vérrel szerzett családi birtok elvesztéséről, talán egy pillanatig sem gondol szomorúan a történtekre. De most már bevégzett dolog a birtok összezsugorodása: ez ellen már nem lehet apellálni, tehát legjobb lesz belenyugodni.

Találomra kihúzott egy könyvet a fiókjából. Elhelyezkedett egy kényelmes, régi fotelben, és olvasni kezdett olyan nyugodtan, annyi önfeledtséggel, mint a gyermek, aki Gulliver meséjét betűzgeti. A japánok művészetéről szólt a füzet. Finom porcelánok, apró findzsák, achátszobrok és ametisztből faragott istenszobrok elevenedtek meg Kender Pál képzeletében. Nagy szeretettel írhatták ezt a könyvet, mert minden sora kedves simogatásként szólott a távoli szigetország felé. Akkor még nem volt Japán a szorgalom és a boszorkányos fejlődés híres országa. Az öblök vizére halkan pergette apró virágait az öreg cseresznyefa, és nem futottak hullámverő, érctestű hadihajók a könnyű, apró hajók közé. Japán Japán volt az igazi értelemben. Csupa eredetiség és csupa különös báj. Ősállapotban voltak a szobrok, a képek, az istenszobrok, és a fényes, kis lakkdobozokat nem hamisították ezerszámra. A segédjegyzőék szobájában nem lehetett találni Berlinben gyártott japán polcocskát, és nem árulták tucatszámra a nyomtatott Hiroshiguékat az antikváriumokban. A két Goncourt ismerte még ezt az országot. Ők látták az utat, amely rizsföldeken át visz a Fudzsijáma kúp alakú ormai felé. Lapról lapra nagyobb gyönyörűséget talált Kender Pál az olvasásban. Ez az egyetlen öröm - gondolta magában -, ez az igazi öröm csupán. Az embert kiemeli, más világba helyezi egy nagy ember könyve. Leülünk a föld bármelyik zugában egy kényelmes fotelbe, és hallgatjuk, amint a legnagyobb emberek beszélnek hozzánk, magyaráznak szeretettel, és nincs semmi zavaró az előadásukban, mi teljesen azt érezzük, amiben ők gyönyörködtek, ugyanúgy csodálkozunk, örvendezünk, vagy haragszunk nemes haraggal, mint Shakespeare Vilmos néhai londoni színigazgató, mint Tolsztoj, Balzac vagy Torquato Tasso, istenben boldogult olasz költő.

A porváros kellős közepében ilyen gondolatok foglalkoztatták Kender Pál földbirtokost, aki nemrégiben falusi Hamletnek nevezte magát. Valósággal begubódzott a nagy gondolatba. Kellemesen beburkolódzott az idegen hangulatokba, és észre sem vette, hogy odakint megelevenedett az utca pora. Talán először történt az idén, hogy a kocsiutak szürke púdere, amely minden rizspornál finomabb állapotú, igazi életére támadt. Ha kocsi ment végig az úton a lovak lábánál gomolygó felhők kavarogtak, és a szekér után felcsapott a házmagasságú poráradat. Jöttek apró kis szelek, amelyek csak a legfinomabb porrészecskéket ragadták magukkal, aztán könnyed forgószelecskék hordoztak össze papírszeleteket, régi rongyokat, forgácsot, elhullajtott szalmaszálakat, és amikor együtt volt a kis szemétdomb, porral nyomtatták le a tetejét. A következő pillanatban mégis megbánták, hogy ilyen sikerült munkát végeztek, és két-három kis forgatag közös erővel látott neki a piszkos szalmaszálak, papírlapok szétszedéséhez. Magasra emelték a sok piszkot a szemközt vágtató szelek, és idegen udvarokon csapták le elernyedve, erőtlenül a tavalyelőtti lappéldányok papírdarabkáit. A nyitott ablakokon át belehelte a mozgó légáradat a finom porszemecskéket, amelyek nyugodtan leszállottak az asztalra rakott könyvek tetejére, a tükör előtt álló nippekre, az emberek arcára, ruhájára és tüdejére.

A por eme lélekemelő látványában azonban csak azok gyönyörködhetnek, akik nem álmodoznak nyitott szemmel, mint Kender Pál. Neki ugyanis kisebb gondja is nagyobb volt, mintsem hogy a forgószelek premierjében keresse a légáramlások törvényszerűségét. Két hete nem volt a kaszinóban, és ugyanennyi idő óta nem látta Berta kisasszonyt. A nyugalmát és a kellemes hangulatát sietett betudni ennek a két körülménynek. Reggelenként és akácvirágok szagától fülledt alkonyatokon ugyan hallotta zengeni a Berta sziréndalát a nyitott ablakon át. A kisasszony, aki erős kebellel és hatalmas csípővel bírt, akárcsak a valkürök, a legszomorúbb nótákat játszotta. A zongorából fölszállott a régi-régi nóta:

Isten hozzád, édes...
Isten hozzád, kedves...

És még egypár ilyen rezgő nyárfák levelének hullásával szoros kapcsolatban álló költemény. Ilyenkor mégis megesett a szíve a szegény leányon. Ennek az ártatlan teremtésnek a fájdalma, szomorúsága még mindig a régi, kikoptatott síneken halad. Vajon mi történne vele, ha megismerné Chopint, Beethovent vagy akár csak Schumannt? Milyen szegény és milyen szerencsétlen egy ilyen leány. Sejtelme sincsen arról, hogy az ember sírhat és szenvedhet utolérhetetlen nagy zeneköltőkkel, akiknek a kétségeink, szerelmi vívódásaink minden villanására megvan a hangjuk, akiknek egy-egy akkordja fölemeli, megvigasztalja és megnemesíti az ember gyötrődő lelkét.

Ó, gondolta, aki ismeri ezeket a dolgokat, az elfelejti, hogy vannak fájdalmas és primitív magyar nóták, amelyek mellett sírva vigadtak a régi urak. Milyen szegényesek és egyszerűek ezek a névtelen szerzőktől származó költemények. És csaknem mind egyformák, az ember az egyik akkordból előre kitalálja a következőket. Aki evezett már Beethovennel a komor és fenséges fájdalmak vizein, aki ismeri a többi nagyokat, az körülbelül úgy van, mint aki bele tud merülni a nagyszerű könyvekbe, és beszélget délután kettőtől fél négyig a legjobb ízlésű urakkal, a Goncourt testvérekkel vagy Byron lorddal, aki a Don Juan-t írta.

És milyen gyönyörűség lehet az, ha valaki, egy gyönyörű leány, mindezeket énekelni tudja. Ha egészséges és üde száján át kizengi a torok finom hangszálaival a legharsogóbb részleteket. A testéből fakadnak a hangok, a torkában, a bársonyos nyak mögött kelnek életre, és az illatos szájüregben erősödnek meg, nyernek színt és csengést. A hang, amely ilyenkor beszárnyalja a termek légkörét, a padsorokat, az ő testéből eredt test. Minden ária az ő teste, és azért lehelik be annyi gyönyörűséggel a férfiak... Spángli Kató azok közül való, akik uralkodni fognak a tömegek felett, és ha kibontakozik a hangja, gyönyörűséggel fogja mindenki beszívni a zengését.

Most hirtelen sajogni érezte a bensejét Kender Pál. Az ilyen nő lehet-e egészen az övé? Ha ott tudja maga mellett is, nem szórja-e szét legszebb képességeit, a hangja zengését idegenek között. Kapcsolatot fog találni minden jó ízlésű férfi maga és az ő hangja között, és ezren gondolnak majd reája titkos vágyakkal. Férfiak, fiatalemberek és félig érett gyermekek fogják mustrálgatni az alakját, és körülzsongják és körülrajzzák a kívánságok erejével. Emlékezett reája, hogy voltak színésznők, énekesnők, akiknek a játékára, hangjára nem tudott mindig figyelni, hanem levetkőztette őket maga előtt, és gyönyörködött elképzelt formáikban. Pedig jobbról és balról talán szebb és gyönyörök szempontjából is kívánatosabb hölgyek ültek mellette.

Szinte felsóhajtott Kender Pál, amikor ezekre a dolgokra gondolt. A nagy nyugalmának egyszeriben vége volt.

Meg kell írni ezt neki, meg kell írni - mondta magában, és elhatározta, hogy nyomban hozzálát a levélíráshoz.

Amikor azonban kikészítette a papirost, és a tollát belemártotta a tintába, eszébe jutott, hogy valamiről megfeledkezett.

Egy levelet hordozott reggel óta a zsebében. Még délelőtt kapta Róth úrtól, a gazdaságban. Igazi hétpecsétes levél volt: a hatalmas borítékon a Róth ispán úr teljes címe díszelgett erőteljes férfiírással, hátul pecsétek és bélyegek őrizték a felnyitható szegélyeket, és ott díszelgett minden félreértés elkerülése végett: feladta Zala Menyhért dr. A major mellett diszkréten átnyújtotta neki Róth úr.

- Egy levelet tetszett kapni - mondta suttogva -, na, igazán nagyszerűen ki méltóztatott találni a módját. Ezt bontsa fel az Elza kisasszony, ha tudja.

Kender Pál hálásan mosolygott:

- Azt hiszem, így nem fognak gyanút - mondta, és zsebre vágta a csomagnak is beillő kovertát. Az utóbbi időben megtörtént vele már egypárszor, hogy nem bontotta fel azonnal az ilyen leveleket. Ha sok dolga akadt, és közben átnyújtották neki a Spángli Kató írásait, elrejtette a levelet, és végezte a munkáját tovább. Ilyenkor belenyúlt napközben mégis a zsebébe, megtapogatta a drága írást, mint a gyermek a féltett, titkos kincset, a réz ajtókilincset, amelyet éjjel-nappal magával hord. Este vagy reggel azután, nyugodt és biztos helyen feltépte az írást, és belemélyedt. Rendszerint ugyanazok a szavak, gyöngédségek, apró és jelentéktelen események. Mégis minden levél új és élvezetes volt. Néha a legfurcsább tárgyak hullottak ki a borítékból: egyszer egy lapos kuglerbonbon, egy csepp, kerek narancshéj, körös-körül látszottak a foga nyomai, kis darab harisnyakötő, fénykép, három szál a leány fekete hajából. Most is kicsúszott valami a levélből: egy fehér pettyes fekete nyakkendő, amelyet csokorra lehetett megkötni.

Éppen ilyen színű ruhát kaptam - kezdődött a levél -, nagyon egyszerű, nagyon sima, egészen a te ízlésed szerint való. Azt akartam, hogy legalább egy kis darabját te is lássad, és te is hordjad, ha már nem akarsz eljönni sohasem... Különben, édesem, most már hiába is jönnél. Na, nem kell megijedni. Nem azért, mintha nem várnálak, és mintha nem szakadna meg a szívem utánad mindennap. Hanem csak azért, mert elmegyek fürdőre. Most ismét nem kell megrökönyödni, kisfiam, mert ez a fürdő nem Ostende, de még csak nem is Siófok, hanem egy kis erdélyi falu. A nagynénémhez megyek, egy kicsit meghízni; mert a mama azt mondja, hogy olyan sovány vagyok, mint a seprűnyél. Elárulhatom többek között, hogy ez korántsem igaz. Sőt ellenkezőleg, újból fejlődtem és erősödtem. Jó, hogy nem látsz, mert különben pirulni kellene. Azt hiszem, alig ismernél rá arra a kis kócosra, akit olyan régen szeretsz. Csak az arcom fogyott meg egy kicsit, de ez is használ, mert a szemem így nagyobbnak látszik. Te nyitottad fel ezeket a szemeket, kedvesem, igazán illő volna, hogy gyönyörködj is bennük. A világot olyan szépnek látom, mégis nagyon sokat szomorkodom miattad. A mama kérdezősködött utánad. Nagyon szeretne látni, tudod, hogy mennyire kedvelt téged. Azt mondta a napokban, hogy az egyetlen volnál, akihez hozzáadna. Meg kellett ölelni, olyan aranyos volt. Nem mondtam neki, hogy én is így gondolkozom, mert hiszen ezt úgyis nagyon jól tudja. Mondd, kedvesem, hát nem szomorú az, hogy mégis távol kell lennünk egymástól. Meddig fog ez tartani? Mikor ér véget a kínszenvedésem? Csak azt kívánom, hogy ne tartson sokáig, mert beleőrülök.

Ezt a szót szívesen használta a leány, ha valami nagyot akart mondani. Pál elmosolyodott, amikor ideért olvasás közben.

Nem is képzeled - folytatta Kató -, hogy milyen sokszor gondolok reád. Minden éjszaka látlak álmomban. És képzeld, igazán pirulok, hogy le kell írnom, a múltkor azt álmodtam, hogy kisfiunk van. A haja fekete, ahogy te szeretted volna, a szeme kék. Reggel sírtam, amikor felébredtem, hogy nem igaz az egész, hogy talán sohasem fog beteljesülni az álmom...

Kender Pál elfelejtette, hogy valami ellen tiltakozni akart az imént, hogy írni akart a leánynak, hogy ne énekeljen, ne folytassa tovább, mert elvész a számára. Amikor ezeket a sorokat olvasta, hevülések járták át a testét, és végképpen megfeledkezett a szándékáról. Először érezte azt, ami sokszor értéket ad a legfáradtabb és legsivárabb fiatalember életének. Azt a felejthetetlen és csodálatos érzést, a vágyat, hogy jövendő életet teremtsen, hogy gyermeket mondhasson a magáénak. Látta a határvonalat, amely ezt az érzést elválasztja minden szennytől, és elkülöníti az élvezetek vágyaitól. És milyen furcsa, milyen fájdalmas, hogy ezt egy levél, néhány írott sor váltotta ki belőle először. Most már igazán sóhajtott, mélyen és kéjesen szívta be a levegőt.

- Istenem - mondta -, hát mégsem vagyok cél és remények nélkül. Spángli Kató, drága feleségem.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

- Szabad - mondta Kender Pál, és szíve dobogni kezdett.

Egy öregúr lépett be fürge mozdulatokkal:

- Jó napot, jó napot, fiacskám - köszöntötte Pált -, talán meg sem ismersz már?

Kender Pál zavartan ugrott fel, és idegen szemekkel meredt a látogatóra.

- Nahát ez nagyszerű, ez igazán nagyszerű - kiáltotta az ősz hajú bácsi -, a saját keresztfiam nem ismer meg, akit az ölemben hordtam, a térdemen lovagoltattam.

A másik szobából előjött Kender Kelemenné.

- Kedves koma - mondta, és ölelésre tárta ki a karját -, na, igazán szép, hogy egyszer már ide is benézett.

Megölelték egymást. Az öregúr ismét Pál felé fordult:

- Lássa, kedves Lottika, a fia nem ismert meg.

- Mi? Hogy nem ismerted meg Ágotai bácsit? No hát az a város igazán kiforgatott téged, Istenem, hányszor lovagoltatott a térdein.

- Most már emlékszem - mondta Pál, és melegen megölelte a vidám kis embert. A következő öt percben már előadta minden keserűségét Kender Kelemenné:

- Rettenetes az - mondta -, rettenetes, hogy elbánnak a mai világban a szegény özvegyekkel.

De ugyanakkor a legszívélyesebb modorban nem késett érdeklődni:

- És hogy van Marianne?

- Ó, köszönöm, köszönöm - dörzsölte a kezeit Ágotai úr -, köszönöm, kedvesem, jól van szegényke, csak sok a dolga.

Kender Pál az emlékezőtehetségéhez folyamodott. Ki lehet ez a Marianne, kérdezte magától, aztán esztendők ködén át hirtelen előtte termett egy kisleány, egy maszatos, szőke, csöpp kölyök, akivel együtt játszott a homokban.

- Hát még nem menyasszony? - kérdezte tovább Kender Kelemenné.

- Nem bizony - nevetett Ágotai bácsi -, nem tud magának valót találni, nem szereti az ágotai fiatalembereket.

A remeteségre kárhoztatott Kender Pál szerette ezt a mozgékony, vidám öregurat gyerekkorától kezdve. Szerette hallani a hangját, amint kedvesen és közvetlenül mesél jóízű históriákat. De most nemigen mesélgetett az öreg, hanem igen rövid volt:

- Hát én csak azért jöttem, kedves komaasszony, hogy meginvitáljam mind a kettőjüket. Mégpedig egy egész napra el kell jönniök. Ha már itt van ez a nagy fiú, legalább egy jó ebéddel akarom eszébe juttatni, hogy ki vagyok.

Persze a szabadkozás hiábavaló volt. Meg kellett ígérni, hogy ott lesznek okvetlenül. Majd az ágotai kocsisokkal megüzenik, hogy mikor.

folyt. köv.