A hintó a búzatáblák és bársonyos zöld vetések között ringott az országúton. Ketten foglaltak helyet a hátulsó ülésen, özvegy Kender Kelemenné és az egyetlen fia. Az asszony anyókáknak való főkötőt viselt. Csak éppen a kontyát takarta el a csipkéből és gyöngyből készült alkotmány; és szigorúan lesimított ősz haja fénylett a napsütésben. A ruhája fekete selyem volt, mint az már illik is a gyászos özvegyekhez. Kender Pál ugyancsak sötét ruhába öltözött, mert tulajdonképpen ez volt az első látogatása Ágotaiéknál. Kender Kelemen özvegye számon tartotta a meghívást, és két héttel az Ágotai úr látogatása után kiadta a parancsot egy derűs reggel, hogy be kell fogni a hintóba. Ezt a nehéz, lakkozott bárkát csak ünnepélyes alkalmakkor szokták használni a Kender családban, amikor némi pompázó külszínt óhajtottak kölcsönözni meg-megjelenésüknek.

- Palikám - szólt ugyanezen a reggelen a fiához Kenderné -, öltözz fel egy kicsit parádésabban. Vendégségbe megyünk Ágotaiékhoz. Szegről-végről rokonok vagyunk: boldogult nagyanyád atyai részről Ágotai leány volt. És aztán különben sem árt, ha valakivel barátságot tartunk...

A fiatalember szót fogadott, mint egy engedelmes kisfiú, és zsakettet, lakkcipőt öltött az Ágotai család tiszteletére. Alig haladtak ki a főutcán át a faluból, Kender Pál idegesen kezdte porolgatni a kabátját. A finom, egyenletesen szálló por könnyű ködréteget borított a bolyhos szövetre. Fél óra sem telt el, már bosszankodva vizsgálgatta ismét a kabátja elejét. Gombostűfejnyi apró pontok tarkázták a kihajtásait. Az eddig észrevehetetlen kis zsírpecséteket belepte a puderfimom por, és a szürke foltok mindenféle porolásnak, dörzsölésnek szigorúan ellenálltak. A fiatalember csaknem káromkodott hirtelen haragjában és elkeseredésében. Kender Kelemenné észrevette a bosszúsága okát:

- Fiacskám, bizony porköpönyeget kellett volna hozni.

A fiacskámnak szólított úr ezen a kijelentésen egyáltalában nem vigasztalódott meg. Sőt éppen azt gondolta, hogy mi a csodának kell neki újabb ismeretségre szert tenni. Elég, ha idehaza van, és tudja, hogy hány napszámos dolgozik a földeken, elég, ha itt kell kínlódni és tespedni, amikor igazán nincsenek halasztgatni való dolgai, és csak éppen a boldogsága forog kockán. Most ugyan egy hónapig nem olyan sürgős az utazás, mert Kató nem tapossa gyönyörű lábaival a csúnya pesti aszfaltot, de aztán... mi lesz velük?

Nem ugyan erre a kérdésre felelt, de mégis beszélni kezdett az édesanyja.

- Nagyon szeretném - mondta szelíden -, ha nem vonulnál vissza a társaságtól, ha egy kicsit elevenebb lennél. És ne bánjál olyan szigorúan a kis Marianne-nal, mint Bertával. Nagyon egyszerű gyerek, nem fog sokat alkalmatlankodni, és a keresztapád igazán aranyos ember.

Egy kicsit meglepte Kender Pált, hogy már az édesanyja is tud a Bertával történt dolgokról. De aztán mindent megértett: elvégre egészen természetes, hogy a pletykák városában utánajártak az ő... - szinte visszahőkölt, mert csaknem ezt mondta, hogy viszonyuknak. A háromszög különösen érdekes lehetett a porváros lakói előtt, hiszen az egyik sarokban a híres Bakos Pista állott, mint kikosarazott szerelmes, a másikban ő szerepelt, mint utálatos hódító és ostoba gavallér, a harmadikban Berta kisasszony húzódott meg, immáron csalódva, elkeseredve. Visszavonulva még az esti sétáktól is.

Egy kis akácerdőn túl előtűnt Ágota. Ez a kis falu nagyon furcsa kis falu volt. A külső képe is megfoghatta az idegenek érdeklődését, mert a főutcán csak egyforma házakat lehetett látni. Mégpedig nem parasztházakat, hanem verandás, boltíves kúriákat, amelyeknek a sárga, kék vagy fehér falát örökzöld fonatokkal futotta be a kemény levelű borostyán. Ezekben az úri házakban egytől egyig Ágotaiak laktak. Mindannyian régi nemesek, jelenleg földesurak és a megyei dzsentritársadalom jelentékeny, leghangosabb tagjai. A vagyoni viszonyaik a legvegyesebbek voltak. Akadt köztük olyan is, aki ezer holdat mondhatott a magáénak, volt már Ágotai, aki a miniszterségig is felvitte, de a furcsa nemzetség krónikásai, az öreg nénikék tudtak olyan züllött emberről is, aki házmester lett Budapesten. Az ezerholdas birtokok úgy keletkeztek, hogy házasság és ügyes mesterkedések révén összehozott a maga kétszáz holdjához a zseniális Ágotai fiú még két- vagy háromszáz holdas darabot. Ez persze ritkán és nagy igazságtalanságok árán történhetett meg. Az Ágotai lányok nemigen mentek férjhez Ágotai fiatalemberekhez, bár hiszen az első szerelmek, a kedves bakfis viszonyok itt bonyolódtak le az árkádos verandákon, az uzsonnázóasztalok körül. De miután a családokat a legbonyolultabb rokoni kötelékek fűzték egymáshoz, és félő volt különben, is, hogy a pápa nem ad már diszpenzációkat többé, a leányok rendszerint kirepültek, és a megyebálokon igyekeztek maguknak férjet keresni. Az ezerholdak összeragasztásának másik akadálya az volt, hogy az Ágotaiak nem szívesen váltak meg a földjeiktől a maguk jószántából. Így hát ki kellett ugratni az eladósodott családokat összevásárolt váltókkal és más, nem jó atyafiakhoz méltó agyafúrtságokkal a vastag falú házacskából, a borostyános verandák uzsonnázóasztalai mellől. De az ilyen birtokokon nem volt áldás. Az öreg Ágotai Jeromos, aki három családot ugratott ki ilyenformán, máig is átkozza a kapzsiságát. A fiai megyeszerte híres ivók lettek, könnyelműen pazaroltak, és végül Jeromos urat visszaugratták három birtokrészből, és most rángatják alóla a negyediket, a saját magáét. Az ilyen föld nélküli Ágotaiak, persze, nem tarthatják magukat nagyon sokáig a falujokban, és elmennek állást keresni. Ezekből az Ágotaiakból lesznek azután Budapesten a házmesterek idővel, amikor már minden családi segítség elfogy hazulról. De az Ágotai família más, szegényebb rajokat is bocsát ki magából. Körülbelül úgy van, mint a római köztársaság. Magában a faluban kevesen élhetnek, a szegényebb családok fiainak pláne nincsen jövője Ágotán, hát az ilyen fiúk vitézül kitelepednek a gyarmatokra, a megye minden részébe, elfoglalják a közigazgatási hivatalokat, és csak nagy ritkán, bálok vagy tisztújítások alkalmával kerülnek össze az ágotai Ágotaiakkal. Persze a nevek körül is óriási bonyodalmak támadnak, ha az előrelátó öregebbek nem szabályozzák ezt a fontos kérdést. Egyforma névre nem szabad fiúkat keresztelni, és így azután a kalendárium legfurcsább keresztnevei is forgalomba kerültek Ágotán. Utóbb a Jókai-regényekből meg a gyönyörű magyar előidőkből kölcsönöztek neveket. Így azután az Álmos, Árpád, Bulcsú, Töhötöm, Huba és Etele nevek is kisajátíttattak. Mivel pedig a neveknek is bizonyos meghatározott száma van és az Ágotaiak egyre szaporodtak, az apa és nagyapa nevét örökölték a fiúk és unokák a családi birtokkal együtt. Sokan voltak azonban olyanok, akik egy hangzatos keresztnevet örököltek mindössze a nagyapjuktól.

Az öregurat, akihez Kenderék igyekeztek, Ágotai Manónak keresztelték, a leánya pedig a Mária nevet nyerte. Utóbb azonban Marianne lett belőle, mert az angolkisasszonyoknál tanul, és így kellemesebben is hangzott a neve az ágotai füleknek.

Ágotai Manó kint állott a kapu előtt, amikor megérkeztek. Egyetlen barátságos mosoly volt az egész emberke.

- Na, csakhogy rászántátok magatokat - mondta lelkendezve -, nagyon vártunk benneteket. Éppen az előbb jöttem ki, mondom: átmegyek egy kicsit az öreg Jeromost vigasztalni. Hát aztán elébem toppan egy kis kölyök, és azt mondja, hogy jönnek a vendégek. Visszafordultam persze mindjárt, hát éppen jöttetek.

A borostyános veranda alatt, a legelső lépcsőfokon egy fehér kötős, apró leány álldogált. Ez a hölgyecske volt Ágotai Mária, az a bizonyos Marianne, akivel valaha a porban játszadozott Kender Pál. Mosolygott, és kitárt karokkal szaladt Kender Kelemenné felé:

- Kedves, kedves Lotti néni, csakhogy eljött.

A fiatalember meg akarta tartani a formákat, és összeütötte a bokáit:

- Kender Pál - mondta szertartásosan.

Ágotai Marianne, akivel egykoron a porban játszott, elpirult, sőt határozottan elvörösödött, mert ez már így volt divatban, és benne foglaltatott a családi örökségben is.

- Hát ez már mégis furcsa - lépett közbe az öreg Ágotai -, ti itt bemutatkoztok, ismerkedtek. Az én keresztfiam nem akarja megismerni a kislányomat.

- Bocsánat - mentegetődzött Pál -, de azt hittem, hogy Marianne kisasszony nem emlékezik.

Marianne azonban a hirtelen pirulás dacára sem volt a könnyen zavarba jövő falusi kisasszonyok közül való:

- Tévedni tetszik, én igazán nem felejthettem el. Annyiszor megtépdeste a hajamat, hogy lehetetlen volt az emlékét meg nem őrizni.

Igazi ágotai lány - gondolta Pál -, ha unatkozni nem is fogok mellette, éppen eleget bosszankodhatom majd. Biztosan teniszezik, lovagol meg talán cigarettázik, szeret lumpolni, mint az ágotai hölgyek java része. De akárhogy van, ezt a hölgyecskét is megbosszantja, akárcsak a vasgyúró Bakos Pistát.

Délelőtt erre nemigen adódott alkalom. A kislány a konyhában magára vállalta a kapitányi szerepet, de meg különben is, ő volt a háziasszony. A ház régi úrnője, messze vidéken híres, szép Ágotai Manóné, kiköltözött régen az ágotaiak külön temetőjébe még fiatalasszony korában. Kender Pál emlékezett még homályosan karcsú, finom alakjára, amint lehajolt hozzá, kézen fogta, és elvezette egy kis buta babához, aki riadt szemekkel meredt reája, és egy piros arcú bábut szorongatott a kebléhez. Ez a kis buta baba Marianne volt.

Délben kivárhatatlanul hosszú és nehéz ebéd következett. Kender Pál majd megpukkadt a sok ételtől és a kínálgatások miatti haragtól:

Ez a régi jó magyar szokás - dühöngött magában -, ötféle húst összeenni, nagyokat inni, és utána kiülni a napra, mert teli gyomorral igazán nem úri dolog munkához látni.

Az édesanyja ezzel szemben más véleményen volt:

- Igazán gyönyörű dolog ez - mondta áradozva -, hogy egy kislány ilyen pompás háziasszony tud lenni. Minden-minden nagyon jó volt, nagyon szépen volt terítve is. Szegény édesanyja, ha látná.

A leány, akinek a dicséret szólt, szerényen szabadkozott, míg az öregúr büszkén domborította ki a mellét:

- Hát én is azt mondom, hogy csak kétféle kosztot ettem jóízűen: a komaasszonyét meg a leányomét.

- Persze, persze, hiszen egy helyről tanultuk a módját: a szegény férjem nagyanyjától, aki nektek is rokonotok volt. A levest mi is édesen szeretjük, a túrós rétest kaporral.

Következtek az ételek körüli értekezések. Az ebédet elölről elemezték, és Kender Pál igazán kénytelen volt odafordulni Marianne kisasszonyhoz:

- Mikor szokott teniszezni? - kérdezte tőle, és a hangja tele volt gúnyos lenézéssel.

Marianne megérezte, hogy csúfolódnak vele, és egy kicsit sértődve felelt:

- Soha.

- Akkor biztosan lovagol.

A leány hangosan nevetett:

- Maga vagy nagyon szemtelen, vagy nagyon csacsi, hogy ilyeneket kérdez.

- Miért volnék én csacsi és még inkább miért szemtelen? Az Ágotai kisasszonyok közül mindig szerepel legalább egy-kettő a teniszversenyeken. Én azt hiszem, hogy maga is emlékszik arra az Ágotai Klári nevű hölgyre.

- Igen, a Clarisse-ra...

- Ha úgy tetszik, arra a Clarisse-ra, aki púpos lett, mert levetette a paripája.

- Hát maga így ismeri az Ágotaiak históriáját? Mert hiszen egész könyvet meg lehetne tölteni a történeteinkkel.

- Nem került semmi fáradságomba, nem is kellett törni magamat, hogy megismerjem az eseteiket. Az édesanyám mindent elmondott ebéd és vacsora közben.

- És rólam mégis olyan keveset tud?

- Őszintén megvallva, magáról nagyon keveset hallottam azóta, hogy innen elkerültünk. Mindössze annyit, hogy nagy leány, szép leány lett...

Marianne nevetve szabadkozott:

- Aki ezt mesélte, az tudva nem mondott igazat.

- Ennél a kérdésnél maga nem illetékes a bírálatra, kedves Marianne... de engedje meg, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Egyszóval, magáról nem sokat hallottam, de annál többet az Ágotai kisasszonyokról és úrfiakról általában...

- Tudom, tudom - vágott közbe Marianne -, hogy a lányok cigarettáznak, lovagolnak, lumpolnak, egyedül merészkednek sétákra, szabadszájúak, nem hordanak midért, a fiúk pedig lusták, semmit se tanulnak, részegesek, váltót hamisítanak...

Kender Pál gyönyörűséggel hallgatta a gyorsan elhadart bűnlajstromot:

- Hát ennyi mindent én sem tudtam volna az ágotai kiskirályok ellen összehordani, de körülbelül ilyeneknek képzeltem őket...

Marianne érdeklődve hajolt közelebb:

- Hát gyűlöl bennünket?

- Arról szó sem lehet. Inkább meg tudom érteni ezt a furcsa nemzetséget. És aki megérti az ágotaiakat, az legfeljebb csak mosolyoghat a szokásaikon, a csodálatos erkölcseiken. Mert látja, maguk itt úgy élnek, mint egy indián néptörzs. A terület, amelyen az örömeik, vetélkedéseik és az életük kis játékai folynak, itt van ugyan Magyarország egyik zugában, de éppen úgy lehetne Indiában vagy a Góbi-sivatagon is. Itt küszködnek egy tenyérnyi földön, ragaszkodnak a faluhoz és a néptörzshöz. Azt tartják, hogy szerencsétlenség elszakadni az anyaföldtől, az ősi néptörzstől. Szóval, az ősmagyarok erényeit uralja még az egész család. Ha ezer évvel korábban születnek, lehet, hogy a legöregebb Ágotait tették volna meg Álmos helyett vezérnek. De hát most már pantallóban járnak az emberek, és a húst nem divat nyereg alatt puhítani. A külső dolgokban tehát az Ágotai nemesek is alkalmazkodnak a megváltozott világhoz. De azért az erkölcseik ugyanolyanok, mint amilyenek 1700-ban voltak. Lovagolnak, keveset tanulnak, tizenhat éves koruktól huszonnégyig szerelmesek, azután megházasodnak, birtokot igyekeznek harácsolni, gyermekeik lesznek, a gyerekeket lehetőleg nem nevelik, és úgy halnak meg, mint a nagyurak. Az egész nemzetség kikíséri őket a temetőbe, az Ágotai család saját, külön temetőjébe...

Marianne figyelmesen hallgatta a fiatalember előadását, és szinte megrémülve kérdezte:

- Hát maga ilyen rossz fiú? Ennyi rágalmat hogy tud összehordani öt perc alatt?

Pál hevesen magyarázott tovább:

- Kedves Marianne, ne vegye magára és az édesapjára, amit mondtam. Ez általánosságban szól az egész Ágotai nemzetségre. A legrosszabb tulajdonságokat, a legfeltűnőbb hibákat kellett összeszedni, mert csak így készíthettem hűséges fotográfiát azokról, akik között él húsz esztendő óta....

- Huszonkettő - mondta a leány komolyan.

- Lássa, ezt kár hangoztatni. Először is bátran mondhatja magát tizenkilencnek, másodszor pedig nem helyes az őszinteség ebben a faluban, ahol minden leány két évvel öregebb, mint amilyen idősnek mondja magát.

Marianne kisasszony szinte bűnbánóan mondotta:

- Apa nem szereti, ha hazudok.

- Igen - folytatta Kender Pál az előadást -, ilyen erényeik is vannak. Alapjában véve nem is rossz emberek. De egy óriási hibájuk mégis van: azt hiszik, hogy egyedülálló nagyurak, akik az életet a lehető legjobban rendezték be a maguk számára. Pedig úgy élnek, mint a néger kacikák vagy mint az indián törzsfőnökök: körülzárják magukat, külön kis országot alakítanak, és mindenki első, senki sem utolsó közöttük. Itt élnek egy úgynevezett kellemes életet, és mit sem tudnak arról, hogy vannak magasabb élvezetek is. Hogy az életnek száz és ezer apró kellemessége, ugyanennyi nagy és felemelő gyönyörűsége örökre ismeretlen maradt a számukra. Mit tudnak önök például Párizsról vagy Londonról? Van-e sejtelmük az ágotai boldog és könnyelmű királykisasszonyoknak arról, hogy kis kokottok a saját automobiljaikon járnak, hogy palotájuk van és annyi pénzük, hogy megvehetnék akármelyik pillanatban egész Ágotát. Vajon tudnak-e arról, hogy olyan ruhában jelennek meg Auteuilben, amelynek az árából az ágotai kisasszonyok ruhaszükségletét egy egész esztendőre lehetne fedezni? Tudják-e, hogy vannak csipkék, fehérneműek és sálok, amelyekért sok-sok ezer forintot adnak ki? Van-e sejtelmük a csodálatos ékszerekről, amelyeknél már nem is az arany és a drágakő a fontos, hanem mindenekelőtt a zseniális összekomponálás, az ötvösművészet ötletei jönnek figyelembe. Általában mit is sejthetnek arról a sok gyönyörűségről, amit ez az egész csodálatos kultúra asszonyokban, a hölgyek megjelenésében és eleganciájában produkál, arról, amit az Opera bejáróinál, Auteuilben vagy a nagy mulatókban lehet látni egy este vagy egy délután. Hogy százfrankos harisnyák is vannak!

Megfeledkezve a környezetről, a vele szemben ülő lányról, a maga lelkesedésétől bódultan folytatta Kender Pál:

- De ezek csak a gazdagság csodái, amelyeket Anglia legelső társaságai talán felülmúlnak. Az ágotai kisasszonyoknak vajon jutott-e eszébe azon gondolkozni, hogy milyen lehet a kerti ünnepély, amelyet az angol királyné rendez? Tudnak-e arról, hogy mit produkál a gazdagságok gazdagsága? Fel tudták-e fogni az ágotai urak annak a jelentőségét, mikor azt olvasták, hogy egyes angol előkelőségek már csak olyan inget tudnak viselni, amelyet a Nílusban mostak meg? Mert az ilyen ingnek különös és finom illata van.

Marianne szédülten hallgatta az előadást, és olyan mozdulatot tett, mintha mondani akarna valamit.

- Tudom, hogy mit akar mondani - szakította félbe egy pillanatra önmagát Pál.

- Na, mit akartam hát mondani, gondolatolvasó úr?

- Azt, hogy ingekről és harisnyákról még az ágotai szabadszájú hölgyek jelenlétében sem szabad beszélni. Azt hiszem, egész egyenesen és nyíltan kimondtam, amit finoman akart értésemre adni. Hát nem is fogok ezekről a ruhadarabokról tovább értekezni. Pedig tulajdonképpen a test ápoltsága és az öltözködés az, amit legtöbbre lehet becsülni. Mert hiszen ez maga az ember, úgy, amint megjelenik a társaságban, a színházban, az utcán. A bensőnket nem ismerheti meg senki sem, csak az, akit közel bocsátunk magunkhoz. Mert hiába ismernek bennünket, hiába beszélnek velünk azok, akiket száz és száz más ismerősünkön kívül bemutattak nekünk.

A modor és a szavak, amelyeket az udvariasság diktál, olyanok, mint a diszkrét ruha, amely elfedi és felöltözteti idomainkat. És, kedves Marianne, ha ilyen nehéz hozzájutni egy ember bensejéhez, akkor mit tudhatnak az ágotaiak a nagyszerű szellemek gondolatairól. Vajon tudnak-e arról, hogy vannak emberek, akik a világok sorsát igazgatják, hogy például egy akkora úr, mint a külügyminiszter vagy egy hatalmas birodalom nagykövete mit gondol és mit cselekszik. Hogyan intézkedik az ország sorsa felől, miként tárgyal, és taktikázással, ravaszságokkal milyen úton-módon tud elhárítani a fejünk felől véres háborúkat. Nem, én azt hiszem legalább, hogy az ágotai fiatalurak nem tudnak ezekről a dolgokról, de nem is törődnek ilyen gondolatokkal.

- Ez a szerencséjük, kedves reformátor uram - mondta Marianne egyszerűen -, ha ez a sok elérhetetlen vágy kínozná őket, mind boldogtalanok lennének.

Igénytelen kis blúz, sima és jó szabású szoknya és csinos félcipő volt Ágotai Marianne kisasszonyon. A haja kedvesen lesimítva, a nyaka kiviláglott a blúz felett, és a rövid ujjak szabadon hagyták gömbölyű karjait a könyökéig. Finom és harmonikus volt így egészben, és egyszerű bájossága emlékeztette valakire Pált. Valakire, aki most egy kis erdélyi faluban üldögél, egy szegény és elhagyott helységben, a nagynénjénél. Bizonyára ostoba és kellemetlen környezetben.

És ahogyan nézte a kedves Ágotai leányt, fülébe csengett a szó:

- Boldogtalanok lennének...

Ó, - mondta magában -, nem is tudja ez a kis falusi hölgy, hogy milyen igazat mondott, hogy tulajdonképpen énreám mondta ki az ítéletet.

Ágotai Marianne kisasszonynak tényleg nem volt sejtelme arról, hogy a gyerekkori játszópajtása nagy felfedezésekre jut az ő egyszerű szavai által, és nehéz perceket él át. Nem tudta, hogy az elérhetetlen vágyak, a nagyszerű élet, a csodálatos ruhák, társaságok és egy erdélyi falucskában üldögélő leány után ott rágódnak a Kender Pál szívén. Ezért hát zavartalanul fejezte be, amit megkezdett:

- Azt hiszem különben, hogy mind a ketten megértettük az Ágotai nemzetséget. Csakhogy maga nevet rajtuk, én pedig szeretem őket. Nem azonosítom magamat velük, de az a véleményem, hogy kedves, jó emberek, szegény kisurak, akik mégis boldogok. Jókedvűek és boldogok, mert egészségesek és okosak is.

Kender Pál éppen ellent akart mondani, amikor megpattant a kertajtó zára. Három Ágotai úrfi lépett be. Mind a három csizmásan, lovaglóostorral a kezében.

- Itt vannak a maga kedvencei... - jegyezte meg Pál.

- Ne csúfolódjon - mondta mosolyogva Marianne -, ezek igazán kedves fiúk, már a nevük is nagyszerű...

A három gavallér felmasírozott a verandára. Sorba összecsapták a bokájukat, és bemutatkoztak:

- Ágotai Dávid! - mondta a legidősebb.

- Manasszesz! - folytatta a középső, és nyilván spórolásból elhagyta a vezetéknevet. A legfiatalabb bevégezte az udvariassági aktust:

- Willfrid!

Azután hozzácsapta még a nevéhez mind a hármuk képviseletében:

- Nagyon örvendünk. Igazán örülünk, rokon.

Azzal továbbvonultak, és az öregeket üdvözölték:

- Hát nem kedvesek? - kérdezte Marianne.

- Akiknek tetszenek, azoknak lehet, hogy kedvesek.

- Ne legyen ilyen szigorú velük szemben. Ez a három legpompásabb testvér. Hárman tartanak egy hátaslovat, mert egy-egy nem bírná el a költségeket. És felváltva lovagolnak: hétfőn Dávid, kedden Manasszesz és így tovább.

- Operett, tiszta operett - nevetett Kender Pál -, ez a legtipikusabb operettfalu.

Néhány óra múlva újabb vendégek érkeztek. Ezúttal már hölgyek és öregurak is sétáltak be a kavicsos úton. Érdekes, bájos öregasszonyok, akik a múlt században divatos csipkekendőket viselték a vállaikon, és egészséges, vidám, szőke leányok olcsó, nyári kelméből készült ruhákban. Megrázták a Kender Pál kezét, és a fiatalabb hölgyek kézszorításainál csak úgy ropogtak a csontjai.

- A Kelemen fia vagy? - kérdezte egy ősz matróna.

- Igen - felelte Pál -, Kender Kelemen fia.

- Kedves gyermekem - ölelte magához a fiatalembert -, nagyon szerettük az apádat, igazi finom ember volt.

Amikor begyesen illegve ellépkedett az öreg hölgy, akinek még most is gyönyörű búzavirágkék szemei voltak, megkérdezte Kender Pál:

- Hát ez a néni ki volt?

- Ágotai Gina - felelte Marianne -, tulajdonképpen Ginevra teljes néven, mert nagyon szereti az olaszokat. Az egyik nagybátyja Garibaldival harcolt együtt. Azért üdvözölte magát olyan szívesen, mert szerelmes volt Kelemen bácsiba. Nem is ment férjhez soha, öregleány maradt.

- Ez igazán megható história...

- Na, látja - mondta Ágotai Marianne kisasszony -, csak közelről kell figyelni őket, és mindjárt nem fog haragudni reájuk.

- Haragudni nem is haragudtam az Ágotaiakra - felelte mosolyogva Kender Pál -, de sohasem kívántam a társaságukat. Nagyon sok a pojáca köztük, és most se szeretnék közéjük keveredni. Igazán hálás lennék magának, hogy úgy intézné, hogy együtt lehessünk.

- Bízza reám - nevetett Marianne -, de azután ne feledkezzen meg a háláról sem...

Ágotai Marianne kisasszony tényleg beváltotta az ígéretét. Amennyire csak lehetett, szeparálta a vendégeit Kender Páltól és főleg az ágotai hölgyektől. Az igazat megvallva, ez elég könnyen is ment, mert az ágotai aranyifjúságnál jobban nem mulattathatta volna senki sem a cigarettázó kisasszonyokat. Így aztán uzsonna alatt és uzsonna után nagyobbrészt az Ágotai Manó leányával társalgott Pál. Illetve ez csak egyoldalú társalgás volt, mert Marianne beszélt csaknem az egész idő alatt, a fiatalember pedig hallgatta az okos leányt, aki az Ágotaiak furcsaságait magyarázgatta neki.

Kender Kelemenné pompás kedvében volt. Büszkélkedhetett a fiával, aki ebben az egész társaságban a legjobban érdekelte Ágotai Marianne kisasszonyt.

- Olyan finom gyerek ez - mondta magában -, akárcsak az édesapja volt.

Ágotai Manó bácsi valószínűleg ugyanazon a véleményen volt, mert odafordult Kender Kelemennéhez:

- Akárcsak az apja - mondta -, olyan kedvesen tud beszélni a nőkkel.

Az öregasszony csaknem felsóhajtott, olyan erővel vágyakozott azután, ami hirtelen jutott az eszébe.

- Istenem - folytatta az önmagával való diskurálást -, ha ki lehetne még egyszer kerekíteni a Kender-birtokokat. A szomszédban vannak az Ágotai Manó földjei: ötszáz hold szántó és erdő. Ötszáz hold meg a megcsonkított Kender-földek, milyen gyönyörű darab lenne.

Ezt gondolta, de azután hirtelen véget vetett az ábrándozásnak. A búcsúzkodásnál Ágotai Manó udvariasan felsegítette a kocsiba az öreg hölgyet.

- Remélem, hamarosan látjuk a komaasszonyt!

- Most már az Ágotaiakon a sor - felelte Kender Kelemenné a tőle telhető legkedvesebb modorban -, de ha ti nem jöttök hamarosan, akkor csak itt termünk hívatlanul is még egyszer.

A családi bárka megindult velük. A langyos nyári levegő megsimogatta a Kender Pál arcát. A földek és vetések felett lassankint sötétedni kezdett az ég: a síkságot nehéz illatok, a félig érett gabona és a lekaszált, száradó füvek szaga ülte meg.

Az öregasszony elérzékenyedett:

- Hogy a kedvemben járnak most a fiamért, akiknek eladó leányuk van - mondta, és magához szorította a Pál karját.

Kender Pál pedig fáradtan, kimerülve dűlt hátra, és azon gondolkodott, hogy minek is kell ilyen haszontalanul eltölteni egyes napokat az embernek.

Kora reggel a posta előtt sétált el Kender Pál. Az egyik kis ablak szárnya kipattant, és a cserepes virágok sűrűjén át egy hervadt leány arca mosolygott feléje.

- Jó reggelt, nagyságos úr - köszöntötte egy ismerős hang.

- Jó reggelt, Elza kisasszony - üdvözölte Pál az öregleányt -, már ilyen korán?

- Furcsa fogalmai vannak Kender úrnak a falusiakról: hiszen már fél hat, ilyenkor mindenki talpon van régóta. A tegnap esti postát már el is expediáltam, megreggeliztem, megfésülködtem, átöltöztem, és megöntöztem a virágaimat is. Most már nyugodtan várom a gavallérjaimat.

Ha negyven évig hiába vártad őket - gondolta Kender Pál -, akkor ugyan sok reményed lehet hozzájuk.

- Bizony - folytatta Elza kisasszony, és a sápadt leveleket szedegette a muskátliról -, eljöhetett volna egyszer maga is hozzánk. Azelőtt jobb fiú volt: legalább egyszer-kétszer tiszteletét tette nálunk...

- Azelőtt nem volt annyi dolgom. Most az egész gazdaságot én vezetem.

- És a mama?

- A mama beteg.

- Jesszusom, csak nincs valami baja?

- Elég komoly: a földjeinek a betege. Egészen megutálta az embereket, mióta a legszebb darabokat kihasították a birtokból.

- Rettenetes dolog is az, kedves Kender úr. De azért mégis eljöhetne ide egyszer-egyszer. Tudja, ide leányok is szoktak járni. Estefelé elsétálgatnak erre, és olyankor Bakos Pista is vizitel a kis kertben...

Kender Pál kedvetlenül intett a kezével:

- Ami a nőket illeti...

Elza kisasszony kapott a kedves témán.

- Tudja, Kender úr, hogy maga valósággal rejtélyes ember. Négy hónapja, hogy itthon van, és még nincs egyetlen viszonya sem. A leányok valósággal udvarolnak magának, és csak bolondítja őket. Nincs senkije, és még...

- És még?

- Levelei sem érkeznek - mondta megzavarodva a postáskisasszony -, hiszen nincs abban semmi, én csak tudom hát meg is mondhatom, hiszen minden kis levelezőlap az én kezemen megy át, ami ebbe a városba érkezik...

A régen tartott bosszúság felébredt a fiatalemberben:

- Az a baj, hogy nagyon is jól tudja, hogy ki milyen levelet kapott...

- Ó - nevetett elpirulva Elza kisasszony -, talán elveszett valamije, vagy talán panasza van? Hát csak tessék az igazgatósághoz fordulni.

Ezt az utóbbit már tréfásan mondta. Kender Pál sem folytathatta ezután komolyan:

- Jelentést semmi esetre sem fogok tenni, de megkérem, hogy ha hölgyismerősökkel beszélek, ne kapcsolja szét a telefont.

- Kedves Kender úr - kerekedett felül a leány -, most veszem észre, hogy maga veszekedik velem. Pedig lássa, ez nem illik. Istenem, hányszor fogadtam én el szabálytalanul csomagolt pakkokat az édesanyjától. Mikor diák volt Kender úr, minden héten adott egy félórai munkát a csomag, amit a városba küldtek a drágalátos fiúnak. Mindegyiket át kellett újra kötöznöm, újra pecsételnem... És higgye el, Kender úr, hogy nem vagyok hibás abban a telefondologban sem. Igazán nem tudtam, hogy kivel beszél. Azt hittem, hogy a mamája kalaposkisasszonyával...

A szemei könnybe lábadtak, sápadt, fonnyadt arca megnyúlt keservesen, és a szája is legörbült. Olyan szomorú és kellemetlen látvány volt a sok üde viráglevél mögött, hogy Pál a visszavonulás útját kereste.

- Bocsánat - mondta -, én igazán nem akartam megsérteni.

- Ah - rebegte Elza kisasszony még mindig az előbbi arcjáték kíséretében -, nincsenek már olyan férfiak, mint régen voltak. Az igazi gavallérok az ön kedves tatájával szálltak a sírba. Kender úr, csak egy igazi úr van itt ebben a városban: a Bakos Pista. A múltkor is két zsák kukoricát küldött a szegény anyámnak...

Majdnem elmosolyodott Kender Pál, mikor ezt hallotta. Ez hát az úriember: kukoricával vívja ki a hölgyek rokonszenvét. Sietett menekülni innen. A búcsúzásnál még utánaszólt a hervadt kisasszony:

- Javuljon meg, maga rossz fiú... szeressen egy kicsit bennünket, mert az egész város meg fog magára haragudni.

Hiszen bár így lenne - gondolta távozófélben Kender Pál -, bár közösítenének ki. Az lenne a legjobb, ha kimondaná a képviselőtestület, hogy nem szabad többé átlépnem a város határát. De ilyen okos határozatokat nem hoz sohasem a képviselőtestület. Pedig már éppen ideje volna itt hagyni a porvárost. Itt töltötte az egész nyarat, átélte a rettenetes kánikulai napokat a hőség és a vég nélküli porfelhők szezonját, úgy érezte, hogy éppen elég volt vezeklésnek a sok semmittevésért, amit tavaly ilyenkor élvezett. Minek is itt kínlódni tovább? Mi haszna van annak ha ő kikocsizik minden reggel a földekre, és meghallgatja a Róth úr jelentéseit? A fájdalmas és szomorú földekre, amelyeken már végrehajtották a csonkítás operációját. A legszebb részt lecsapták, a legjobban termő és jövedelmező darabot elharácsolták. Most már a legokosabb dolog lesz felutazni Pestre, szakítani az eddigi életmóddal, tanulni kell és vizsgázni. Igen, ügyvédi vizsgát tenni, vagy a bírósághoz menni. Elvégre, bizonyos tőkéje van az első évek kényelmes átlábolásához. Aztán, aztán mellette lehet a nőnek, akit egy örökkévalóság óta nem látott, akitől már levelet sem kapott egy hónapja.

Egyvalakire azonban nem gondolt Kender Pál, amikor az ábrándozásának ilyen tágas területet nyitott. Odahaza az édesanyját lecsüggesztett fővel találta az asztala előtt. Kender Kelemen özvegye hirtelen kiegyenesedett, mikor az ajtónyitást hallotta a háta mögött. A fia azonban jól látta, hogy zsebkendő villan meg a kezében, és a fehér vászondarab az öreg szemekhez tapadt előbb. Könnyeket sikkasztott el Kender Kelemenné a fia elől. Ilyen állapotban nemigen látta még Pál az édesanyját. Megölelte és megcsókolta, anélkül hogy szólt volna neki egy szót is.

- Fiacskám, kedves fiacskám - fakadt ki a matróna -, rettenetes dolgokat láttam ma délelőtt.

- Hát hol járt édesanyám?

- Kimentem - mondta megtörten és rekedt hangon az özvegy -, kihajtottam a földekre. Bár sohase tettem volna, mert a szívem majd meghasadt. A komisz kubikosok ott mászkálnak a káposztásomban. Csak úgy harsog a lábuk alatt a sok gyönyörű zöld fej. Akkora gödröket ásnak, hogy beleférne egy pesti emeletes ház is. Milyen csapás, istenem, milyen csapás. Az a derék, szép tag, a Kenderék birtoka meg van csúfolva, meg van csonkítva... Sohasem heverem én ki ezt a csapást.

A panaszkodások árja nem apadt el egész délelőtt. Délben alig evett valamit Kenderné, akit a fia nem hagyott magára alkonyatig. Akkor azután karon fogta és elvitte sétálni. Az akácok alatt alig tettek egypár lépést, összeakadtak Bartáékkal. Az asszonyok lármásan üdvözölték egymást:

- Istenem - mondta Bartáné -, egy egész örökkévalóság óta nem láttalak. Mi van veled, kedves, jó Lottikám?

- Nincs már nekem keresnivalóm az utcán, a többi jókedvű emberek között. Kivégeztek engem azzal a nyomorult szabályozással...

Az asszonyok karon fogták egymást, és Kender Pál ott állott Barta Bertával egyedül.

Szótlanul haladtak egymás mellett egy darabig, mert mind a ketten érezték a helyzet kínosságát. A véletlen találkozást azonban mégiscsak ki akarta használni a leány a maga javára:

- Pali - mondta -, tudja, hogy beteg voltam?

- Sejtelmem se volt róla, különben igazán nem feledkeztem volna meg egy csokor virágról...

- Köszönöm utólag is, de nem erre akartam emlékeztetni. Maga nem törődik velem egyáltalában.

- Ezt nem mondhatnám...

- De én mondhatnám, mert két mulatságon észre sem vett.

- Nem táncolok senkivel se.

- Nem arról van szó, régebben sem táncolt velem, de legalább észrevett!

- De az Isten szent szerelmére kérem, ne lásson sértést minden lépésemben. Ne vegye rossz néven, de én úgy élek itt, mint egy ködben eltévedt ember: botorkálok, járkálok jobbra-balra, és nem törődöm senki fiával sem. Csak az a legfőbb vágyam, hogy kijussak ebből a ködfelhőből, ebből a gyalázatos porból.

- Velem se törődik?

- Maga igazán ne panaszkodjék: olyan ember jár a lába nyoma után, akinek az udvarlására minden leány büszke lenne ebben a városban.

- Kire gondol?

- Bakos Pistára. Hiszen megremeg a szíve, ha a szoknyája fodrát látja libbenni, elvörösödik, ha a hangját hallja, és napjában legalább nyolcszor hajtat el az ablaka alatt...

- És én - folytatta a leány -, én meg ilyenkor mindig elhagyom a zongorázást, még csak nem is beszélek, hogy a hangomat se hallja, és behúzódom, hogy ne lássa a fejem búbját se. Anyám eleget dühösködik miatta. Mindig azt mondja, amikor hallja a Pista kocsiját zörögni, hogy na, most valami szép szomorú nótát. De én azért se. Mert nekem nem kell...

- Miért?

- Mert én utálom - kiáltotta csaknem hangosan Berta és toppantott a lábával.

- De hát miért? Hiszen egészséges, erős, hatalmas, szép szál fiatalember és gazdag.

- Éppen azért utálom - felelte a leány, és már közelebb jutott a Pál szívéhez -, mert olyan vaskos, és mindig az erejével meg a pénzével henceg. Egyébről nem is tud beszélni, mint arról, hogy így emel fel egy zsák búzát meg amúgy vágja pofon, aki engem bánt. De hát ki bánt engem?

- Én - mondta Pál, és arra gondolt, hogy illenék folytatni a bikaviadalt.

- Ó - felelte a leány, és nagyon elszomorodott -, bár inkább bántana, de maga nem törődik velem. Különben, tudja, Bakos Pista rettenetesen haragszik magára. Nem is haragszik, hanem gyűlölködik. És most egészen őszinte leszek: csak úgy beszél magáról, hogy mit csinál már megint az a nyápic söngájszt... hogy mikor megyek már sétálni azzal a pesti nádpálcalovaggal? Szeretném az arcába vágni a legyezőmet...

Kender Pálban forrt a méreg:

- Na - mondta magában -, te dühös bika, most megkapod a második szúrást is.

Aztán odafordult a leányhoz:

- Akar nekem valami szívességet tenni?

- Akarok. Mindent megteszek, amit kíván.

- Arra akarom kérni, hogy kímélje a legyezőjét: ne vágja akárkinek az arcába. Most pedig jöjjön velem.

A szép, erős leány nem kérdezte, hogy hová mennek, hanem a fiatalember karjába fűzte a kezét, és ezt mondta:

- Vezessen!

A szíve remegett a boldogságtól. Ezzel az emberrel elment volna akárhová, még a pokolba és a gyalázat kárhozatos útjára is. De hát Kender Pál egészen ártatlan helyre vezette: oda ahol régebben is megfordult már igen gyakran, a postamesterékhez. Alkonyatkor, séta közben betértek ide a kis zöld kertecskébe többen is fiatal leányok és falusi gavallérok. Amikor Kender Pál belépett a leánnyal, már vidám társaság volt együtt. Gérőcz úr vitte a szót: egy újfajta táncfiguráról beszélt, amelyet a Különfélék rovatában fedezett fel. Bakos Pista ott ült a lugas lócáján, és lelógatta hatalmas buksi koponyáját.

A csend álmodozásából jókedvű csodálkozás zaja verte fel:

- Ah - kiáltotta a kövér Gérőcz úr -, ez egészen ritka szerencse. A remete is megtisztelt egyszer bennünket.

- De kinek a kedvéért jött el, ki hozta el? - süvített Elza kisasszony hangja.

Körös-körül nevettek vidáman, és valaki megjegyezte:

- Nem kell olyan sokat kérdezősködni. Körülbelül úgy is tudja mindenki, hogy az Elza nagysámért.

- Ó, de kötnivaló - hangzott az Elza kisasszony hangja a többiek hangos kacagása közben. Az ártatlan tréfa mindenkinek tetszett, még Pál is mosolygott rajta.

Bakos Pista felütötte a fejét: éppen azt a leányt várta remegve és epekedve, aki az ellensége karján sétált be. Felemelkedett, és azt gondolta elborult szívvel, hogy most már igazán elveszítette az egyetlen nőt, akiért élni érdemes. Az első pillanatban az ötlött az eszébe, hogy legjobb lenne felnyalábolni és kidobni ezt a sápadt csirkefogót. Utóbb azonban visszariadt ettől a gondolattól, amely leleplezné, a legcsúnyább színben állítaná a többiek elé a valóságot, hogy remeg és majd meghal a leányért, és remeg és fél a kicsúfolt idegen ellenségtől, aki elveheti vagy talán már el is vette tőle az egyetlen nőt. Egyelőre tehát meglapult a vadszőlő lombjai mögött, és véresre harapta az ajkát. Azután elszakított puszta kézzel két vastag drótot. Akkor azután lecsillapodott valamennyire és kilépett.

Kender Pál ebben a pillanatban odafordult Bertához, és súgott valamit neki. A leány nevetett, és végignézett a vasgyúrón.

Bakos Pista elsápadt, fehér lett, mint a fal, és csaknem megszédült a rettenetes indulattól.

- Hát így vagyunk - rebegte -, hát már ki is nevettek? Féloldalt odafigyelt Kender Pál, és látta a megdöbbentő színváltozásokat. - Helyes - mondta önmagának -, ezt csaknem a szívén találtuk. A második nyíl is beléd fúródott.

Egypár perc múlva mégis összekerültek Bakos Pistával. Az óriás ember ekkor már mosolygott, vidám és kedves akart lenni. De ez az igyekezete nehezen sikerült: valósággal kín volt nézni, milyen rosszul színészkedik.

- No, úrfi - mondta -, nem felejtettük el, hogy holnap vadászat lesz?

- Kinél lesz vadászat? - kérdezte Berta, és Pál felé fordult bizalmasan.

- Pista hívott meg bennünket. Maga is eljöhetne; borzasztó kedves lenne. Mi ketten mindig egymás mellett lennénk...

- Istenem - mondta a leány, és a hangjából őszinte sajnálkozás csendült ki -, de úgyse engedné a mama, úrileányok nem szoktak vadászni.

- Nem ám - jegyezte meg vidáman Pál -, csak a főhercegasszonyok...

Bakos Pista megint majd elszédült a hirtelen indulattól, hogy ilyen szemtelenül is lehet beszélni úrihölgyekkel. De megint csak megőrizte a nyugalmát:

- Hát szóval: ott leszel. El is várlak. Most pedig kézit csókolom, szervusz, a viszontlátásra, mert én elmegyek haza. Ott akarok lenni az esti etetésnél. A hízóim nagyon rossz bőrben vannak.

Elrobogott, és egypár perc múlva otthagyta a postamesterék kertjét Berta kisasszony meg Kender Pál is. Az úton ismét belekarolt a fiatalemberbe a leány, és meghatva mondta:

- Pali, maga milyen bátor ember!

Ez a pár szó nagyon a szívén találta Kender Pált. Valakitől hallotta már ezt a rövid mondatot vagy két esztendővel ezelőtt. Igen, kirándultak valahová a Hűvösvölgybe, és mikor visszafelé haladtak Katóval, három csirkefogó megtámadta őket. Az ő zsebében véletlenül revolver volt, hát kirántotta, és nekiszegezte az apacsok mellének. Mikor pedig a fegyvertelen, rongyos és elkeseredett emberek nem akartak tágítani, a levegőbe durrantott egyet. Erre ketten megugrottak, a harmadik pedig könyörgésre fogta a dolgot, úgy megijedt.

- Na, fogja jó ember - mondta akkor Pál -, itt van egy forint, vegyen rajta egy kis szíverősítőt.

Akkor a drága és kedves leány hozzásimult, megölelte, és azt mondta neki:

- Palikám, te nagyon bátor ember vagy.

Miért nem lehet mellette most is az a leány, miért kell érte vágyódnia, mint a Szaharában eltévedt vándoroknak a friss és üde forrás után? Éppen ezen töprengett Kender Pál, mikor a leány ismét feléje fordult:

- Ne haragudjon meg, Pali, de én igazán nem értem magát. Nem törődik az egész várossal: a legjobb esetben is csak tréfál velünk. Nem akar észrevenni sem, pedig ahogyan én tudom...

- Na, mondja ki bátran.

- Ahogy én tudom, már senkije sincsen...

- Honnan tudja ezt?

- Maga már biztosan sejti: Elza kisasszonytól. Ő mondta, hogy azóta egy levelet sem kapott Pestről, és maga sem írt... Hát ez már a szakítás, ugye?

Kedve lett volna Kender Pálnak azt mondani, hogy isten ments, dehogyis szakítás, világért sem az. De ma furcsa jókedvében volt, és ráhagyta a dolgot a leányra:

- Alighanem - hazudta mosolyogva, és még meg is ismételte -, alighanem így lesz.

A fasorban szembejöttek az asszonyok, Berta kisasszony hálásan és lázasan meleg kezével megszorította a Kender Pál kezét.

Ezen az estén mégsem volt jókedve a fiatalembernek. Kétszer is eszébe juttatták, hogy nem kapott levelet. Nem ugyan négy hónap óta, amint Elza kisasszony gondolta, hanem három vagy négy hete.

Azóta nem is írt neki Kató, mióta hazajött az erdélyi faluból, és újra megkezdték a tanulást. Akkor végtelen kedves levélben adta tudtára, hogy gyönyörűen fejlődik, már egészen hosszú szoknyája van, és dalénekesnő akar lenni, és hogy el ne felejtse, Erdélyben megkérte egy szolgabíró, de hát persze... Egyébként minden pillanatban várja.

Igaz, hogy azóta Kender Pál is csak egyszer írt neki. Mindössze annyit, hogy most nem mehet, de majd...

De hát persze, hogy is lehet ebből valamit kiolvasni, mikor annyira szereti az énekes madarat, akire mindennap és minden órában gondol. Csak most emlékezett vissza Pál, hogy milyen hideg volt a levele. A sok fásult, kötelességszerű írás között fogott neki a levélnek, és a hivatalos stílust átvitte abba az írásba is, amelynek simogatni, megölelni és vigasztalni kellett volna egy távoli kedves leányt. A nagy nyugtalanságát nem tudta most palástolni az édesanyja előtt sem.

- Nagyon bánt téged is a nagy csapás, fiacskám - mondta Kender Kelemen özvegye, és megsimogatta a nagy fiú haját -, de majd kiheverjük, valahogy csak kiköszörüljük a csorbát...

Egyelőre ő maga se hitte, hogy ez meg fog történni. De a szárnyaló reménység már kikerekítette előtte a régi birtokot. Az Ágotai-földekre gondolt, és a szíve sebesebben kezdett dobogni. Kender Pál pedig alig hunyta le a szemeit egész éjszaka. A nagy nyugtalanság nem hagyta pihenni.

Reggelre fáradtan kelt fel. Mégis sietve öltözött, és reggeli után azonnal befogatott:

- A majorba - mondta a kocsisnak, és maga mellé vette a puskáját. A fegyver két csöve megcsillant a napsugárban, és a két sötét nyílás rejtélyesen, félelmetesen nézett feléje.

Róth úr már kint csavargott a földeken.

- Éppen vártam - mondta Kender Pálnak -, levél jött!

A fiatalember megköszönte a Róth úr szolgálatkészségét, és továbbhajtatott az Üszögös-dűlő felé, ahol a találkozó volt. Útközben azután nem tudott ellenállni a vágynak, és fölbontotta a levelet. Nagyon vágyott már a Kató ismerős betűi után, és azt hitte, hogy meg fogja nyugtatni, felüdíti majd a levél úgy, hogy ő kedvvel mehet a vadászatra. Ebben a hitében azonban alaposan csalódott. A nagy borítékból egyetlen levélpapiros esett ki csupán.

- Ó, az a mafla biztosan elfelejtette a levelet - mondta, mikor a Zala Menyhért úr betűit ismerte föl a papiroson. Nem volt más hátra, mint elolvasni ezt a levelet.

Mélyen tisztelt Kolléga Úr! - ez volt a megszólítás, alább pedig ez a fogalmazvány következett:

Megbocsát, hogy ismeretlenül ilyen bizalmas megszólításban részesítem, de ezt abból az indokból teszem, mert együtt mondtuk el az eskümintát az aulában, mikor avattak bennünket, és megszereztük a kutyabőrt. Egyebekben az ügy, amelyben bátor voltam megkeresni, a levélírások ügye, illetve a Spángli Kató kisasszony újabb magatartása. Én ugyanis becses rendelkezéséhez híven fölkerestem a rendes időben a kisasszonyt három ízben is egymás után, de ő mindannyiszor azt mondta, hogy majd a legközelebbi alkalommal adja át a levelet. Tegnap ismételten felkerestem, amidőn is kijelentette, hogy majd ír ő, hogyha akar. Miután magamat hibásnak nem érzem a dologban, sietek Kolléga urat értesíteni a történtekről. Bátortalan véleményem az, hogy legjobb lenne személyesen vagy felutazás, vagy telefonbeszélgetés útján elintézni ezt az ügyet, amely kezd előttem igen érthetetlen lenni, és meghaladja az ítélőképességemet. Különben is szerelmi ügyekben sohasem voltam túlságosan jártas.

Egyebekben mindig szolgálatkész híve

Dr. Zala Menyhért.

U. i. A referádám teljessége és a tényállás hűsége szempontjából kénytelen vagyok megírni azt is, amit nem értettem teljesen. A kisasszony ugyanis tegnap azt mondta, hogy nem hallottam-e, hogy ön, már mint tisztelt Kolléga úr, megnősül. Én erre azt mondtam, hogy efelől semmit sem hallottam. Ezek után ő, mármint Spángli Kató kisasszony becsukta az ajtót meglehetősen mérgesen, és nem is mutatkozott többé. Dr. Z. M.

Kender Pál fölsóhajtott. A porváros pletykája tehát nem áll meg a nagy folyónál, az Üszögös-dűlőnél és a kaproncai határnál, hanem ezer kilométernyire is eléri azt, akit illet. Nincs korlátja, és nincs ellenszere, mert úgy száll, mint a bacilus, és egyszer csak fölüti a fejét a távolban, az ismerősök között, és elvégzi a maga gyilkos munkáját. Hogyan kerülhetett ez az ostoba pletyka egészen a Terézváros kellős közepéig, azt már aligha lehetne megállapítani. Hiszen nehezebb a pletyka eredete után kutatni, mint a régi, írott kövek hieroglifáit böngészni.

Ilyen általános értékű igazságokkal igyekezett megnyugtatni háborgó bensőjét Kender Pál, míg a kocsi zörögve, döcögve haladt vele. Közben pedig elhatározta, hogy tenni kell valamit, mégpedig valami olyanfélét, ami radikálisan fog segíteni.

Az Üszögös-dűlőnél már várta a társaság, körülbelül tízen lehettek együtt: mindannyian kaszinóbeli urak, tehát nem túlságosan jó barátjai Pálnak.

- Látszik, ki a városi - mondta a porváros jegyzője -, tudtam, hogy el fogsz késni. Gérőcz úr már négyest akart rendezni unalmában a nyulak és a foglyok között, itt a szabad ég alatt.

- Ami azt illeti - felelte a kifogástalan vadászruhába öltözött gavallér -, erre van már precedense a táncművészetnek. Nem az állatokra értem, uraim, hanem arra, hogy azt tetszett mondani, hogy szabad ég alatt. Párizsban, kérem, az utcán szoktak négyest rendezni, ha nagyon jó kedvük van a népeknek...

- Ezzel mán csak a leányokat ültesse föl - intette le a gavallért Bakos Pista -, gyerünk, urak, előre. Úgy lesz minden, ahogy beosztottam. Kender pajtás, te velem együtt jössz lefelé.

Egy hatalmas répatáblának vágtak neki egy sorban. A nap derűsen ragyogott, és a könnyű szellő ringatta előttük a fényeszöld levéltengert. Valósággal hullámzott a föld, hogy szinte elszédült az ember, ha állhatatosan nézte.

Némán lépkedtek előre. Néha nyulat zavartak föl, és ilyenkor a megvadult állat széles ívben igyekezett menekülni az embergyűrű elől. Ahogy futott, a puskák sorban eldördültek utána, míg csak föl nem vágódott halálra sebezve. Máskor apró fürjek surrantak föl Pál előtt. Sebesen röpültek egy kis darabon, vízszintesen és alacsonyan, azután ismét lebuktak. Kender Pál fölemelte a puskáját, csak úgy próbára, hogy el tudná-e találni a repülő állatot, de Bakos Pista fojtott hangon figyelmeztette:

- Hagyd most a fürjeket, öregem. Majd a foglyoknál működhetsz.

A következő pillanatban zajos burranással, mintha hirtelen földrengés támadt volna, fölrebbent egypár fogoly. A puskások izgatottan kapták föl a fegyvert, és valóságos sortüzet bocsátottak a kis madárcsapatra. A zsákmányt azután a tarisznyájukra hurkolták, és vidáman, immár a vadászszenvedély hatalmába kerítve lépegettek előre. Kender Pál még egy töltést sem pocsékolt el, és szinte szórakozottan haladt a répatövek között.

A címét bárki megtudhatta - folytatta a töprengést -, hiszen látták a levelemet. Akármilyen aljasságot írhattak neki. Egyszóval, itt nem kell tovább gondolkozni, hanem legjobb lesz egy komoly levelet írni. Vagy telefonálni, vagy elmenni...

Keskeny kukoricatábla elé értek most. Ezt a táblát ketten fogták át a terv szerint Bakos Pistával. A többiek sokat vártak ettől a darabtól, mert ide menekültek az öreg fogolykakasok. És ha a kukorica közül riasztják fel őket, akkor magasan szállanak, így mondta a jegyző, jutni fog közülük egypár a többi puskások csöve elé is.

A nagy, széles levelek hozzájuk súrolódtak, mint a papírkardok. Feszült figyelemmel haladtak előre, és lövésre készen tartották a puskájukat. A zajló, suhogó levelek között néha megállottak, de vad nem akart mutatkozni. Egy csöppnyi tisztáson azután pihenőt tartottak.

- Alighanem a vetőgép romlott el még a tavaszon - mondta Bakos Pista a homlokát törülgetve -, hogy ilyen komisz tisztás maradt itt.

Azzal szépen leült a fűbe, és térdére helyezte a puskáját.

- Ülj le egy kicsit, Kender Pali, te is. Ne siessünk olyan nagyon, várhatnak azok a lesipuskások.

Kender Pál fáradt volt, hát szívesen letelepedett. Egypár percig csendben ültek, csak a nagy, aranyoszöld testű legyek zümmögése hallatszott felettük. Végre is a hatalmas erejű vendéglátó gazda szólalt meg.

- Kender Pál - mondta, és nevetett hozzá, hogy a fogai kifehéredtek -, mit szólnál hozzá, ha én most se szó, se beszéd a mellednek irányítanám ezt a fegyvert?

És már oda is illesztette a puskája csövét a vendége melle elé. Még mindig mosolygott, mintha tréfálna, de a nevetése inkább hasonlított a kutya acsarkodásához, mikor nem tudja az ember biztosan, hogy melyik pillanatban kap a bestia az ikrájához. Így tartott ez csaknem egy egész percig. Kender Pál meg sem mozdult, tudta ő nagyon jól, hogy miért játssza vele ezt az ostoba tréfát ez a vasgyúró. Oda se nyúlt a puskájához, hanem egészen nyugodtan mondta:

- Semmit se szólnék, csak ezt a revolvert sütném el a zsebemben. A csöve éppen neked van irányítva. Ha egy mozdulatot tettél volna, már régen nem élnél.

- Mutasd azt a revolvert! - mondta még mindig kivillanó fogakkal Bakos Pista.

Kender Pál előhúzta a browningját:

- Itt van, öregem. Elsőrangú gyártmány: acélgolyók vannak benne.

- És miért hordod magadnál?

- Tudod, az ember soha sincsen biztonságban a kóbor kutyáktól... - felelte ártatlanul Pál. Egy kis csend állott be. A fegyverek helyzete azonban még mindig nem változott.

A bika öklelni akart - mondta magában Kender Pál, és aztán hangosan folytatta:

- És ha lelőttél volna, öregem, abból se lett volna hasznod. Elfelejtkezel először is arról, hogy aki végezni akar a másikkal, az nem nyúl a Lancaster-puskához, elfelejtetted azután azt is, hogy a csendőrök kinyomoznak mindent, hogy egy fél óra múlva már a dutyiban ültél volna. Ott pedig nemigen ismernek különbséget gyilkos és gyilkos között. Az úri gyilkos éppen olyan kosztot eszik, mint a paraszt, aki lelőtte lesből a vetélytársát.

- Ne komiszkodj tovább - mondta nyersen a paraszt, akit az utolsó mondat szíven talált -, hiszen csak rossz tréfa volt az egész.

Kender Pál egykedvűen folytatta:

- Én is csak tréfálok, hiszen nem történt meg, amit a fejedben forgattál. Csak félig követted el, mert győzött a jobbik eszed, mert magad is jobban szereted az életet, a jó ebédeket, a kövér béresleányokat, a nagy ivásokat, a szép jószágokat és a nagy, termő földeket. Kire maradt volna a sok szép szántó, a legelő és a kastély?

Bakos Pista lejjebb eresztette a puskája csövét.

- Tedd le azt a komisz jószágot - mondta erőltetett vidámsággal -, még elsül itt véletlenül. Mindig is utáltam az ilyen városi fegyvert. Hanem mást mondok én most neked, egészen őszintén, úgy, amint van...

- No hát halljuk!

- Azt akarom én mondani - kezdte Bakos Pista, és ebben a pillanatban igazán nem tagadhatta volna el a paraszti származását -, azt akarom mondani, hogy miköztünk van valami elintézetlen dolog. Te is tudod, hogy miről van szó. Mondd meg nekem, öregem, hogy igazán szereted-e azt a leányt.

Most jön a halálos döfés - gondolta Pál, és elkeseredve, haragosan mondta:

- Igen.

Elsápadt a hatalmas ember, és följebb emelte a puskája csövét.

- El is veszed? - folytatta a vallatást.

- Azt még nem tudom - felelte Kender Pál, és megigazította a revolverét.

- Pedig ezt most legjobb lenne eldönteni hamarosan. Az lenne a legszebb, ha párbajt vívnánk itt a kukoricásban.

Kender Pál megint csak az előbbi nyugodt hangnemben folytatta:

- Akkor sohasem intézhetnénk el.

- Miért?

- Mert én nem párbajozom.

- Talán szocialista vagy?

- Mindegy az, hogy mi vagyok, öregem, csak nem párbajozok. De hiszen ostobaság is lenne itt szembeszállani egymással, mikor nem biztos, hogy beteljesülne a reményed, hogy én esnék el. És ostobaság azért is, mert nem itt dől el a dolog, hanem a városban, annak a leánynak a szobájában, akiért ilyen őrült és romantikus dolgokra vetemedtél. Kedves Bakos Pista barátom, az a leány engem szeret, és ha valami baj ér, még inkább fog utálni téged, mint most. Lejárt az a kor, amelyben párbajjal lehetett hölgyeket szerezni.

Távolról fütyülés hallatszott, azután egy mély kürt szava szárnyalt a kukoricás felé: valamelyik jókedvű vadász a puskája csövével dudált. Tulajdonképpen jeladás volt ez a két lemaradt társ számára, hogy a kompánia végére ért már régen a répatáblának. Itt volt a legpompásabb alkalom a visszavonulásra. Bakos Pista felállott, és a levegőbe lőtt kétszer egymás után. A fojtás darabokra tépve szállott vissza a kis tisztásra, ahol nehéz puskaporfüst ült a magas füvek fölé. A kompánia jeladásai kétszeres erővel újultak meg, és Bakos Pista lassan elindult. Tíz lépés után megállott, és megvárta Kender Pált, aki csendesen követte.

- Pali - mondta szelídebb hangon -, te beszélni megtanultál a sok városi ravasz közt: az embert igazán zavarba tudod hozni, ha akarod. De azért a mi ügyünk még mindig nincs elintézve. Én nagyon jól tudom, hogy te csak bolondítod ezt a leányt: nem is fogod elvenni, mert nem hozzád való. Ahhoz nagyon is egyszerű; tudom, hogy neked más kell. Hagyd abba ezt a játékot, kössünk tisztességes békét, nem fogod megbánni.

A bikaviadal a végét járja tehát. A félelmetes állat legyőzve hever a porondon, és csak a szemeivel esedezik az életért. Most ki lehetne osztani a kegyelemdöfést, de jobb lesz mégis elhalasztani a kivégzést.

- Nagyon nehéz dolog ez, öregem - felelte Kender Pál -, nem lehet így reggeli és ebéd között egy kukoricatábla közepén elintézni. Majd gondolkozom egy kicsit rajta.

Bakos Pista megtöltötte ismét a fegyverét. Egy fürjcsirke repült fel előttük, arra dühösen ráduplázott mind a két csőből. A szerencsétlen állat szétroncsolva feküdt a földön: fel sem lehetett szedni. Ettől kezdve szótlanul haladtak egymás mellett egészen a kukoricás végéig. Ott azután komoran megszólalt Bakos Pista:

- Hát erről egy szót sem szólunk senkinek. Ami megtörtént, az megtörtént, elfelejtjük...

Kezet fogtak, és úgy állítottak a többiek közé, mintha semmi sem történt volna közöttük.

- Hol a csudában jártatok ennyi ideig? - kérdezték a kompánia unatkozó tagjai. - És még csak egy fürjet sem hoztatok.

- Nem volt semmi az egész darabon - felelte egykedvűen Bakos Pista.

- Hja kérem - magyarázta tréfásan Gérőcz úr -, így van az, Pista barátom, akinek szerencséje van a hölgyek körül, az nem szerencsés a játékban, de még talán a vadászatban sem.

A vadászok mosolyogtak, és mintegy hízelgésképpen helyeseltek a pacsuliillatú gavallérnak.

- Alighanem így van - jegyezte meg a porváros jegyzője, és nevetett a többiekkel együtt.

Kender Pál mulatott a legjobban. Az ebédet Bakos Pistánál költötték el. Délután már nagyon fölvidult az egész társaság; nagyokat ittak, kurjongattak, és poharakat kezdtek törni. Pál, aki színjózan maradt közöttük, kezdte magát rosszul érezni.

Most már egészen megfeneklettem ebben a pocsolyában - kínozta magát újabb gondolatokkal -, most már van halálos ellenségem, aki elől nem futamodhatom meg. Ide kötöznek a gyűlölet és az utálat szálai, ide kötöz a föld, amelyből pénzt kell kicsalni. Egy szegény és beteg öregasszony és ez az egész társaság, amelynek már minden tagja úgy tekint rám, mint a porváros állandó lakójára.

Pedig innen most menekülni kellene, mert máshol azt várják, ha ugyan várják még. Máshol is vannak ellenségei, akikkel föl kell vennie a harcot, mert elrabolják tőle a legdrágább kincset, a boldogságát. Csak annyi energiája lenne, hogy egy jegyet tudna váltani az állomáson, csak búcsúzás nélkül itt tudna hagyni mindenkit, akkor minden jóra fordulna. De hogy lehet egy beteg, öreg nőt itt hagyni szó nélkül, minden támasz nélkül. Érezte, hogy az élete fordulópontján áll, hogy most dűl el a sorsa, de nem tudott mozdulni. A szent tehetetlenség, amely annyi gyönyörű álmot hozott neki, amely annyi szép cselekvéstől visszatartotta, megülte egész lényét. Ült a zajongó urak között bódultan és szédülve a vastag szivarfüstben, és nem tudott határozni. Félénk kívánságok fakadoztak ugyan a lelke mélyén, hogy mégiscsak el kellene hozni ide; itt esküdnének meg a fehér falú templomban, és fehér ruha lenne rajta, a leány kedves, szép alakján. Nem énekelne többé, ő pedig megszakítaná az érintkezést ezekkel az urakkal, és csak egymásnak élnének.

- Délután nem megyünk vadászni - riasztotta föl az álmodozásából egy durva hang -, urak, délután a szobában fogunk fürjezni.

- Helyes, helyes - zúgták pohárcsengés közt összevissza a vendégek. - Éljen a házigazda!

- Igyál, Kender Pali - ordította a fiatalember fülébe a porváros jegyzője.

- A pesti ember nem tud inni - nevetett Gérőcz úr -, csak a hölgyek körül szeret forgolódni. Na, mindjárt meglátjuk, mit szól a fürjekhez.

- Lássuk a fürjeket - ordítozták kipirult arccal a becsípett vendégek -, eresszük le a függönyöket.

Délután négy óra lehetett. Az ablakokat becsukták, a függönyöket leeregette a parasztinas, és meggyújtotta a petróleumlámpát. Egypár perc múlva szinte tűrhetetlenné vált a fülledtség. Kender Pál fölemelkedett, és kifelé indult. Ebben a pillanatban megnyílt a másik ajtó, és három-négy béresleány lépegetett be lenge kosztümben.

- Éljenek a fürjek - riadt föl Gérőcz úr. - Mezítláb fogunk négyest táncolni!

A fiatalember már kint volt a verandán. A délutáni napsugár fényében üdén ragyogott előtte a virágoskert. Lassan lesétált a nyárutói virágágyak közé, áthaladt a gyümölcsösön, és mit sem törődve a puskájával, kocsijával, megindult a porváros felé.

Odabent pedig úgy nézett ki az egész szoba, mint egy régi németalföldi kép, amely fékevesztett tivornyát ábrázol. Gérőcz úr ingujjban dirigálta a hölgyeket, a jegyző pedig az asztalt ütötte az öklével, és taktusra énekelte:

- A söngájszt megszökött! A söngájszt megszökött!

folyt. köv.