Aznap nem tudott írni, annyira fel volt izgatva, és úgy kifáradt. Gondolta, hogy a következő nap nyugodtabb lesz és méltóbb a levélíráshoz. Másnap azt hitte, hogy holnap, igen, holnap el fog utazni. Erőt vesz magán, felül a vonatra, és fölmegy egy napra, csak éppen egy napra, és várni fogja délelőtt a rendes időben a leányt, és kimagyaráz neki mindent. Különben talán magyarázat sem kell, csak egy pillantás, egy őszinte szó, és a hazugságokat elfelejti Kató. Harmadnap azután nagyon szomorú dolgok történtek. Reggel még kikocsizott a földekre, és úgy volt, hogy délben elutazik. Tizenegy órakor, amikor hazahajtatott, vendégek ültek a hálószobában az édesanyja ágya mellett. Halálos csend minden szobában és leeresztett függönyök. Senki sem akadt, aki elmondta volna neki, hogy mi történt. Valósággal beszédült a hálószobába, ahonnan karbolillat szűrődött feléje. Ágotai Manó bácsi fürge alakja pattant elébe, és félrevonta:

- Ne ijedj meg, fiam, nem súlyos dolog. Nincs semmi baj...

- De hát mi történt? - kérdezte Pál, és elhalványodott. Nekitámaszkodott a szekrénynek, hogy el ne bukjon, és várta a legrosszabbat összeszorított ajakkal.

Ágotai bácsi karon fogta, és kivezette az ebédlőbe. Itt azután egy árnyalattal erősebben, de még mindig fojtott hangon magyarázta:

- Még egyszer mondom, fiacskám, hogy nincs különösebb baj: csak éppen erős zúzódások.

Kender Pál olyan mozdulatot tett, mintha be akarna menni a másik szobába:

- De hát mi történt? - kérdezte még türelmetlenebbül, mikor Ágotai Manó újból megfogta a karját.

- Még reggel - kezdte az öreg, és nagy figyelemmel simogatta a kis, hegyes szakállát -, még reggel történhetett. Szegény Lottika két köcsögöt akart levinni az alsó kamrába. Legalább nekünk így adták elő a dolgot. Megindult szegényke, és nem látta, hogy a veranda legfelső lépcsőjén valami átkozott káposztalevelet szórtak el ezek a haszontalan cselédek.

- És azután?

- Azután elcsúszott. Nem hátra, hanem előrebukott: a nyolc meredek lépcsőn kegyetlen lehetett az esés. Hát hogyne, szegényke még a kezeit sem tartotta előre, hanem a köcsögöket akarta megmenteni. Amilyen derék és igazi jó asszony. De a legnagyobb baj.

- Mi a legnagyobb baj?

- Az, hogy nem volt a közelben senki sem. A haszontalan cselédek a hátulsó udvarban trécseltek. Csak tíz perc vagy egy negyed óra múlva jöttek föl, akkor találtak rá szegény anyádra. Ájultan feküdt szegény, hát a vörös doktort hívták, aki három hét után se ismerte föl boldogult édesapádon a tífuszt. Akkor érkeztünk mink, mert éppen erre kocsikáztunk Mariannával. Mondom, gyerünk be egy pillanatra Kenderékhez. Hát itt forgolódik a vörös doktor. Megvártuk, míg elmegy, azután mondom, hogy ez még képes rebarbarát adni csonttörés ellen, és elhívattuk a zsidó doktort, azt a kis feketét, olyan furcsa neve van...

- Weissenberg?

- Azt, azt a Weissenberget. Nem törődöm én vele, ha fölfordul is a méregtől a másik. Nekem csak az a fő, hogy szegény Lottika legyen jó kezekben. Persze a kötéseket föl kellett cserélni...

Kender Pál elszomorodva mondta magában:

- Isten hozzád, utazás...

Aztán tovább érdeklődött:

- És magához tért?

- Magához tért nemsokára. Csonttörés nincs, de a jobb karja kificamodott. Csak belső zúzódások ne legyenek - így mondta a kis doktor -, akkor egypár hét múlva felépül.

A fiatalember elkeseredve sóhajtott föl:

- Egypár hét múlva mindennek vége lehet.

Közben Ágotai bácsi tovább beszélt:

- Az előbb egy kicsit elszenderült, és valami birtokrészről beszélt, hogy össze kellene kapcsolni... mondom nem értettem, hogy mit akar szegényke. Azt hiszem, hogy a kisajátítás bántja nagyon. Hát szóval itt maradtunk, téged vártunk, hogy ne ijedj meg olyan nagyon, ha hazajössz.

- Köszönöm, nagyon köszönöm, keresztapa - mondta Pál, akit az öregúr karonfogva, lábujjhegyen vezetett be a szobába. Marianne kisasszonyt némán üdvözölte Kender Pál, és aggódva közeledett az ágy felé.

Kender Kelemen özvegye mozdulatlanul feküdt a fehér kötések között. Csendesen és egyenletesen lélegzett: aludt.

Fél óra múlva elrobogott az ablak alatt az Ágotaiék kocsija. Az öregúr még visszaszólt a kocsiról is:

- Holnap átküldöm Marianne-t!

Keményen és hősiesen állotta a fájdalmakat a csodálatos öregasszony. Délben magához tért, és megcsókolta a fiát:

- Palikám - mondta csendesen -, az én szegény öreg csontjaimat összezúztam. Úgy érzem magamat, mintha az ördögök cséphadarója alól kerültem volna ki. Sokáig fogom nyomni az ágyat, az én koromban nem forr össze olyan könnyen az ember csontja. Csak arra kérlek, hogy nézz ki mindennap a földekre, és vigyázz a Róth úr kezére...

Estefelé egy kis láza támadt. A bal kezével görcsösen szorongatta a fia csuklóját:

- Nem engedjük magunkat kifosztani. A föld a miénk, hát a miénk is marad...

Kender Pál bódultan, lesújtva ült az ágy mellett. Nem voltak gondolatai, és fásult, gépies mozdulatokkal szolgálta ki az édesanyját. Éjfél felé, mikor aludni tért, egy mondatot ismételgetett:

- Hogy is lehetne itt hagyni egy szegény öregasszonyt, összezúzott arccal, szenvedő testtel...

Nem is mozdult ki a szobából. Másnap reggel jött a kis fekete doktor, és megvizsgálta Kender Kelemennét.

- Kedves uram - mondta Pálnak -, egy kis baj van. Csontrepedést észleltem a jobb kar alsó szárán. Súlyosítani ugyan súlyosítja az esetet, de csak annyiból, hogy tovább tart a felgyógyulás. Legjobb lesz, ha ápolónőt fogadunk. Elvégre ön nem lehet mellette éjjel-nappal.

Kender Pál elszomorodva intett:

- Kérem, ami engem illet...

- Teljesen értem önt - mondta kedvesen a kis fekete ember -, tudom, hogy itt nem vár semmi különösebb élvezetet vagy mulatságot. Tudom, hogy ön el van keseredve, és nem szeret köztünk lenni. De e tekintetben kezet foghatunk: én is csak így vagyok. Végeredményben azonban mégiscsak ön a legszerencsésebb. Öt hét múlva nyugodtan elmehet egy kicsit csavarogni a világba, míg én kénytelen vagyok itt maradni, mert ha kiteszem a lábam, mi lesz az én szegény parasztjaimmal. A sok apró gyerek mind elpusztul, mert most jön ősztől a vörheny, a difteritisz és egyéb finom betegségek szezonja.

Kender Pál a vigasztalásra még jobban elkeseredett.

- Szóval: még öt hét - sóhajtotta, és máris elkészült a legrosszabbra.

- Ha unatkozni találna - jegyezte meg az orvos -, legyen szerencsém. Van egypár könyvem: azt hiszem, találni fog köztük egy-két érdemes dolgot is.

- Köszönöm - mondta Pali, és kikísérte a doktort, aki szerinte az egyetlen intelligens ember volt a porvárosban.

Az utcaajtóban Ágotai Marianne üdvözölte:

- Jó reggelt, Pali, hogy van a nénike?

A karján egy pompás csokor kerti virágokból, ő maga is olyan volt, mint egy kedves, szerény virág. A betegszobában sugárzó arccal üdvözölte Kender Kelemenné a leányt:

- Kedvesem - mondta -, hogy háláljam ezt meg neked. Ezt a sok szép virágot mind az én kedvemért tépted le? Te vagy az én egyetlen kisleányom.

Amíg Kender Pál kint járt a földeken, Ágotai Marianne nem mozdult a beteg ágya mellől. Délben azután felvette a kalapját, és hazakocsikázott. Délután csokrot küldött neki Pál, és egypár köszönő sort. Így tartott ez egypár napig, amíg megérkezett az ápolónő a városból.

Közben Pál megtette a maga óvóintézkedéseit. Írt Zala Menyhért úrnak, hogy nézzen szét egy kicsit a zenede körül, és küldött egy rövidke levelet Katónak is. Megírta, hogy mi minden történt vele, és hogy most, sajnos, még mindig nem mehet. De legközelebb írni fog hosszú-hosszú levelet, és öt hét múlva biztosan ott lesz.

Mikor a két levelet átadta Róth úrnak, a mosolygós képű emberke komolyan szurkálgatta az úton heverő göröngyöket a botja szöges végével.

- Kérem szépen - mondta hivatalos tisztelettel -, idestova itt az őszi szántás ideje. Sokféle munkánk volna... valamibe mégiscsak bele kellene fogni. Én magamtól nem merek intézkedni, hát a tekintetes úron volna a sor...

- Mit ért azalatt, hogy sokféle munkánk volna? - kérdezte Pál megriadva.

- Hát azt - magyarázta Róth -, hogy a gazdaember már ősszel gondol a jövő esztendei nyárra. A dolog felét elintézi, még mielőtt leesik a hó. Úgy értem, kérem, hogy szántani és vetni kell, akárcsak tavasszal. Van azután egy tábla répánk is. Szeretném tudni, hogy mikor kezdjük a szedést, illetve, hogy eladjuk-e a termést. Mert ha megtartjuk a marháknak, akkor nem érdemes sokáig várni. Rizikóval jár a dolog, meg a napszámos is olcsóbb most. De ha el akarjuk adni, akkor jobb lesz egy kicsit várni.

- Igen, igen - felelte Kender Pál, aki alig értett valamit a komoly fejtegetésekből -, hát majd intézkedünk. Holnap kijövök, akkor megbeszélhetjük a dolgot.

Délben a kis doktor megismételte az ajánlatát:

- Ha egypár könyvet parancsol...

A fiatalember keserűen nevetett:

- Köszönöm, doktor úr, de azt hiszem, nem érek rá... ha netalán gazdasági könyvei lennének, akkor még inkább.

A kis doktor mosolygott:

- Persze, persze, a környezet hat önre is. Elvégre mit is csináljon az ember itt: keres valami foglalkozást, és szorgalmasan dolgozik. Azt hiszi, hogy nekem a difteritisz és a gyermekhimlő tömeges gyógyítása volt az ideálom? Természetes, hogy nem. A kísérletezés a nagy klinikán bacilusokkal, amiket tenyészt az ember, és megfigyel, mint egy kalitkába zárt kanárit, azután a sebészet, a nagyszerű, modern tudomány, körülbelül ezek után vágyódtam, kedves földbirtokos uram. De a klinika nem az orvosok, hanem a betegek számára épült; örökké nem maradhat az ember ott. Az öregebbek helyet adnak a fiataloknak, és mikor az ember azt olvassa valahol, hogy ebben és ebben a községben nagyon sok halálos difteritisz-megbetegedésről tett jelentést a hivatalos hatóság, akkor szépen leutazik, és ottragad... És lassanként olyan lesz, mint a szakácsnő, aki finom úri háztól kaszárnyába került: a sok gulyás mellett elfelejti, hogy rákból is lehet pástétomot csinálni...

- Nagyon szomorúan látja a világot, kedves doktor úr - jegyezte meg Kender Pál. - Ön igazán nincsen elvágva a tudományoktól. Könyvei vannak, bizonyára orvosi folyóiratokat is járat. Ön örökre eljegyezte magát a gyógyítás nagyszerű módozataival, a leghumánusabb tudománnyal: érdeklik az új felfedezések, ha új baciluselméletről vagy új szérumról olvas, egyszeriben úgy érzi magát, ugyebár, mintha ott ülne még mindig a klinika karbolszagú levegőjében, a fehér falak között. De mit szóljak én, aki nem érezek közösséget semmiféle eleven vagy holt tudománnyal sem. Illetve minden iránt érdeklődöm, mindent elolvasok, de nem tudtam behódolni és katonája lenni egyetlenegy foglalkozási ágnak sem. A jogot, amelynek - hiszen ez kész nevetség - doktora vagyok, egyszerűen utálom, valamint hogy az a meggyőződésem, hogy nagyon kevesen vannak, akik szeretik. Most azután kényszerűségből gazdának kell lennem. Képzelheti, hogy milyen gazda vagyok...

Weissenberg doktor a receptes könyvecskéjét pergette:

- Lássa, uram, ön a legnagyobb tévedésben van. Ne vegye rossz néven, de igazi földbirtokosnak született. Nem a duhaj, mulató urak fajtájához tartozik, hanem a csöndesebbekhez, akik minden szépben gyönyörűséget találnak. Könyveket gyűjtenek maguk köré, lapokat járatnak, és az elvonultságban mindenről tisztultabb fogalmakkal bírnak, mint azok, akik a fórumon állanak, vagy a közélet jelenségeit közelről figyelik. Én úgy képzelem, hogy ön tökéletesen boldog lehetne, ha körülsáncolná magát könyvekkel, képekkel, nagyszerű emberek szellemi termékeivel. A dolgait, a gazdaság körüli munkákat csak éppen elvégezné, és nem kínozná magát azzal a gondolattal, hogy istenem, milyen elhagyatott, világból száműzött ember vagyok, hogy napszámosokkal kell törődnöm, hanem gond nélkül nekilátna reggelenként, akárcsak a kézmosásnak vagy a körömtisztításnak, és azután hazamehetne társalogni Barbey D'Aurevillyvel, vagy akármelyik más nagysággal.

A fiatalember keserűen mosolygott, és legyintett a kezével, a kis doktor azonban folytatta:

- Hiába mosolyog, kedves uram, ez már így van. Persze, nem szabad elfelejtkezni egy nagyon fontos mellékkörülményről sem, illetve ne degradáljuk a hölgyeket. Egészen nyugodtan mondhatom, hogy a fődologról. Ne ijedjen meg, de itt mégiscsak meg kell nősülnie előbb-utóbb. Itt még a régi világrend uralkodik: nem lehet úgy élni hölgyekkel, mint a nagyvárosban. Ezt a fényűzést legfeljebb a papok engedhetik meg maguknak...

A kis ember körülnézett:

- Szerencsére nem hallotta senki ezt a szentségtörő megjegyzést, különben még megköveznének. Egyszóval, kedves Kender úr, ön előbb-utóbb kényszerülve lesz behódolni a környezete erkölcsi szabályainak. Különben is ezek a szabályok nem az emberek ostobasága folytán jöttek létre: élettani kényszer az egész. Végeredményben nők nélkül nem élhetünk. Márpedig itt csak olyan hölgyeket szerethet az ember, akit vagy elvett törvényes körülmények között, vagy más tett a magáévá...

Végre is zsebre vágta a könyvecskéjét a doktor úr.

- De a filozofálásból nem élünk meg - mondta nevetve -, még sok dolgom van: a külső tanyákon tíz betegem van. Amíg azokat sorra látogatom, este lesz. Hanem talán legközelebb lesz szerencsém, a feleségem pompás feketét tud főzni.

Azzal már búcsúzott is a fürge emberke, és szaladt a kocsijához. Kender Pál pedig még szomorúbban ballagott a betegszoba felé.

A művelt emberek is ilyen falusi bölcsek lesznek hát - gondolta -, és csak tanácsokkal tudnak szolgálni. Előadást tartanak a házasságról, amikor erről a szent és komoly dologról senkinek sincsenek talán tisztultabb fogalmai, mint neki. Mintha ő nem vágyna egy leány vagy egy asszony után, hogyha már másképpen nem lehet, hogy itt éljen vele, és el tudja feledni érte a város minden más emberét. Csakhogy ki legyen ez a nő? Az, akit ide hozna bármelyik pillanatban, ki tudja, hogy milyen messze van tőle. Nem a mérföldek száma miatt, hanem mert ki tudja, mi történik vele a nagy forgatagban. Köd és homályosság takarja el előle kedves alakját, és mert nem beszélt vele hónapokon át, ki nem magyarázott félreértések, okos szóval el nem altatott kétségeskedések lehet, hogy elidegenítették tőle. Lehet, hogy nincsen így, hogy egy rövid találkozás, egy őszinte és meleg tekintet minden kétséget megmagyaráz és elfeledtet. Annyi bizonyos azonban, hogy most csak kínzó nyugtalansággal gondolhat reá. Pedig ő az egyedüli, akivel valaha közösséget tudott érezni, akivel, akkor még úgy gondolta, végig fog haladni az élet utain. Ez a nő, ez a mindenkinél bájosabb teremtés, úgy lefoglalta és eltöltötte az egész lényét, a szerelem olyan nagy és átfogó erejét ébresztette benne maga iránt, hogy abban az időben és azután sem tudott asszonyokra vagy leányokra nézni. Ha szép nőket látott, mindig azt gondolta, hogy milyen ragyogó teremtés Spángli Kató, és ha ellenszenves kellemetlen nőkkel volt kénytelen együtt lenni, valósággal gyönyörködve idézte maga elé a szeretett leány alakját. Minden nő és minden férfi őt juttatta az eszébe, és ez a nagy szerelem, ez a szünet nélküli vágyódás nem hagyta nyugodni sohasem. Attól a perctől kezdve, hogy először érintette ajkaival üde arcát, hogy beszívta a haja illatát, és gyönyörködött a szeme ragyogásában, a hangja zenéjében, nem tudott megszabadulni a varázslat alól. Nem kívánt meg senki más nőt, és elszalasztotta az olyan alkalmakat, amelyeken más fiatalember szívesen kapott volna. És hát mindezek után ő nősüljön meg egyszerűen, amikor háborog belülről, és kínlódik, mint az ajtóra szegezett denevér. Amikor nem tud semmi bizonyosat az egyetlen nőről. Csak nézzen körül, és a legelső hölgyet kérje meg. És üljön mellette az élete alkonyáig? Egy nő mellett, aki csak tyúkokat tud ültetni, akinek a legnagyobb gondja az ebéd és a vacsora, aki azért él, hogy hizlalja az urát?

A harag gerjedezett a belsejében, szerette volna magát megrázni a nyakánál fogva:

Ébredj már föl - szidta önmagát -, falusi Hamlet, álomkóros lovag. Feszítsd ki a karod, a lábad, szívd tele friss levegővel a melledet, és próbálj felkelni. Tenni kell valamit, nemcsak elszenvedni mindent. Azt kell mondani, hogy minden mindegy, hogy ezentúl nem tekintesz senkit, semmit, nem bánod, akármi is történik, hanem egy nagyot lépsz, és ha törik-szakad, a karodba veszed a nőt, akit szeretsz, magadhoz öleled, és nem bocsátod el többé, ha akár tüzes eső hull is!

Benyitott az ajtón. Olyan erővel nyomta meg a kilincset, olyan robajjal rontott be a szobába, hogy szinte maga is megijedt. Az ágy mellől Marianne riadt föl a zajra. Lábujjhegyen pipiskedve jött előre, és intett Pálnak, hogy csendesebben. Kender Kelemenné azonban felébredt, és kitárta az épen maradt karját.

- Gyermekek - mondta -, üljetek ide az ágyam mellé!

Odaültek mind a ketten. Marianne a rendes helyére, a beteg fejéhez, hogy minden pillanatban megigazíthassa a párnákat, a fiatalember pedig vele szemben helyezkedett el.

Kender Pál azt hitte, hogy ez a legjobb alkalom némi gazdasági kérdések előterjesztésére.

- Egy kis tanácsot akarok kérni tőled, anyám - kezdte a beszédet, és szinte bocsánatkérőleg nézett Marianne-ra -, tudod, itt van az őszi munkák ideje, a répával is kellene valamit csinálni... Nem akarunk nélküled semmit sem intézni, hát legjobb lenne, ha elmondanád, mit gondolsz.

Egypár apró utasítást adott Kender Kelemenné, azután kipirulva folytatta:

- Különben egypár nap múlva úgyis felkelek. Majd akkor együtt kocsizunk ki.

A fiatalember csodálkozva nézett az anyjára. Marianne azonban intett neki, hogy majd mindent megmagyaráz. Erre azután még egy közömbös kérdést kockáztatott meg Kender Pál:

- Mit gondolsz, kedvesem, mit csináljunk a répával?

- Hagyni kell még - rendelkezett az öregasszony, akinek az arca alig látszott ki a bodros fehérneműek közül -, hagyjuk, hogy erőre kapjon, úgyis kevés esőnk volt. Hanem az ágotai tagban ki kell szedni. Mégpedig hamarosan.

- De hiszen - mondta Kender Pál meglepetten.

Kender Kelemen özvegye azonban félbeszakította:

- Ne ellenkezz most, fiacskám. Így szeretném, hát csináljátok is, amint én akarom. Azt a nagy kukoricást persze hagyni kell a falu alatt, csak a kórót kell levágni. Az ágotai tagban már holnap kezdhetik a szántást: elég puha a föld... legjobb lesz búzát vetni a dűlő mentén.

- De keresztapa otthon van - jegyezte meg Pál.

- Nem baj, fiacskám. Már hozzá kell szoknod lassanként, hogy az egész birtok felett rendelkezzél... Add ide a kezedet, fiacskám, te is kislányom.

Fél kézzel görcsösen összeszorította a Marianna és a Pál kezét.

Pál szinte megzavarodva nézett a leányra, aki csak mosolygott reá.

- Így van ez jól - mondta Kender Kelemenné, és amennyire csak mozogni tudott a kötésektől, a fal felé fordult.

Egypár percnyi kínos hallgatás után mély és egyenletes lélegzések nesze szállott a szobában. Pál még mindig csodálkozva nézte Marianne kisasszonyt, aki odaintette az ablakhoz maga mellé. Le kellett hajolni hozzá, mert súgni akart valamit:

- Ne csodálkozzon már annyira, maga csacsi!

- De hát mi ez itt tulajdonképpen?

- Egy kis láza van a nénikének. Délben meg este szokta előfogni...

- Ja úgy, láza van szegénykének - ismételte Pál, és kezdett napirendre térni a dolog felett.

- Egy kis múló láza van - mondta a leány -, és ilyenkor mindig furcsa dolgokról szokott beszélni.

Többet nem is beszéltek erről. A fiatalember sokkal inkább el volt foglalva a maga bajával, hogysem a lázas félrebeszéléseknek az értelmét próbálta volna kihámozgatni. Weissenberg doktor úr szavai elég gondot adtak neki egész napra, eltekintve attól, hogy már napok óta nehéz kételyek kínozták az egyre késő levelek miatt.

A leány, aki kedves, okos és egészséges teremtés volt, nem kínozta magát felesleges gondokkal. Nem töprengett, és nem voltak kételyei úgyszólván semmiféle irányban sem. Tudta, hogy nem lehet más sorsa, mint a többi ágotai leánynak: férjhez fog menni, isten segítségével gyermekei lesznek, ezeket az ifjakat és leányokat felneveli, és ha majd ősz hajszálakat vesz észre hajában, az unokáinak is elmeséli a sok kedves hagyományt, az ágotaiak históriáját Mária Teréziától napjainkig terjedőleg. Aki pedig ilyen nyugodt, és aki a koszorúba font frizurája alatt ilyen pihent eszecskét hord, az értelmet szokott keresni a szavak mögött is. Bár hiszen az ilyen jobb sorsra érdemes kislányok sokszor csalódnak, mert maguk a hozzájuk intézett szavak is értelemhiányban szenvednek legtöbbször, és a beszédek mögött inkább csak az értelmetlenség húzódik meg. Ez a komoly bírálat persze csak a fiatalemberek szereplésére vonatkozhatik, és semmiképpen sem áll a lázbetegek szavaira. Marianne kisasszony körülbelül így okoskodott, és rendszerint igen keveset hallgatott a fiatalemberek beszédére. Most azonban nem tartotta feleslegesnek, hogy gondolkozzék egy kicsit a Kender Kelemenné szavain. Amikor futott vele a könnyű kocsi a két furcsa falu között a poros úton, határozottan ez a dolog foglalkoztatta. Ki akarta hámozni az értelmét a kissé zagyva beszédnek, és mert az ágotai leányok eleven eszű hölgyek voltak, alighanem sikerült is ez a művelet. Az eredményről azonban nem szólt senkinek természetesen, még az öreg Ágotai Manó bácsinak sem.

Kender Pál pedig végleg beléveszett a nagy keserűségbe. Naponként kétszer is kikocsikázott a majorba, de Róth úr végtelen szomorú ábrázattal mindig csak intett neki, hogy nem érkezett levél.

- Bocsánatot kérek, de nincs - mondta rendesen -, pedig én is kétszer sürgettem a Menyhértet.

Nem tudott tollat fogni a fiatalember, aki azt hitte, hogy okvetlenül megérkezik a várva várt levél a szeretett leány drága keze írása. Nem tudott leülni, hogy újból írjon, és mondjon el mindent neki még egyszer. Várta a minden kétséget eloszlató postát csökönyös bizakodással. Voltak ugyan órái, amikor átkozni kezdte önmagát, és keményen korholta a gyámoltalanságát:

- Arra volt energiám, hogy átmenjek tízszer is az utca egyik oldaláról a másikra egy mályvaszínű nyakkendőért, egy rongyos kalapért, csakhogy megtudjam, mi a divat, és mit produkált a párizsi kereskedő ízlése. De most a tehetetlenség szobra vagyok, és nincs annyi akaraterőm, hogy átsétáljak a postához, hogy feladjak egy táviratot, amelyben csak egy szó állana, az, hogy jövök. És azután még száz lépés az állomás kis épületéig... onnan pedig tíz lépés a legközelebbi vonatig.

Hosszas vajúdás után megpróbált elmenni a postáig. De a kis ajtó előtt mégis visszafordult.

- Egypár nappal ezelőtt még hősködtél itt - gyalázta tovább önmagát -, még szembeszálltál egy vasgyúróval, és vörös posztónak használtál egy szegény, ostoba leányt. És most megijedsz a postáskisasszonytól. Megijedsz attól a gondolattól, hogy megtudják a szándékodat a piszkos, poros városkában. Félsz attól, hogy az anyák ujjal mutatnak majd reád: Nézzétek, ez pesti szeretőt tart. Félted magadat, és a szíved szerint leginkább neked való nőt, hogy apró kis szennyességeket hánynak reátok. De ugyanakkor nem gondolsz arra, te ostoba ember, hogy elveszthetitek egymást mindörökre.

Mégis visszafordult. De nem ment haza, hanem lassú lépésekkel, lehorgasztott fővel átballagott az állomás épülete elé. A vicinális apró és régi mozdonyai fáradtan páhogtak, fütyültek és dohogtak az őszi fák alatt. Koromfelhők szálltak a kürtőkből, és az olajos testű gépek oldaláról párafátyolok, gőzgombolyagok szakadtak el szabályos időközökben. Egy kis tétovázás után bement mégis a fiatalember a váróterembe. Előbb csak a reklámokat és a fürdők hirdetéseit nézegette. Kényelmesen szemlélődhetett, mert kívüle egy lélek sem volt a dohos helyiségben. Azután leült az egyik lócára, és a vonatok indulását böngészgette.

- Fél óra múlva indul a délutáni vonat - mondta magában, és felkelt, megindult a jegypénztár felé.

Egy vékony fiatalember üldögélt a rács mögött. Amikor meglátta Kender Pált, hirtelen felugrott:

- Á, kedves Kender úr - harsogta -, utazni tetszik? Milyen jeggyel szolgálhatok? Persze Pestre, ugyebár?

A kísértés majdnem legyőzte az akarata gyöngeségét. Majdnem azt mondta, hogy igen, oda akarok menni! De azután mégis szabadkozó kézmozdulatot tett:

- Dehogy, kérem - mondta mosolyogva -, hogy is utazhatnék, mikor beteg az édesanyám. Tetszik tudni, pénztáros úr, csak éppen erre jártam. Máskor is be szoktam én ide nézni: szeretem a vonatokat, amint itt megállanak és továbbmennek.

- Értem, kérem, értem - beszélt tovább fürgén a pénztáros, és közben kiszolgált egy parasztembert -, szép dolog is a közlekedés. Gyönyörű valami az, kérem...

Két perc múlva kint volt a peronon Kender Pál. Az a furcsa és indokolatlan, hiú reménye támadt, hogy valamelyik vonat itt fogja elvinni Spángli Katót. Megállott tehát, és nézte a hosszú kocsisorokat, amelyeknek az ablakaiból hölgyek és férfiak, parasztok és sapkás románok bámultak ki közömbös arccal. A várva vártat természetesen egyik vonat sem hozta. Végre is visszafordult a fiatalember, és ugyanolyan lassú léptekkel, ugyanolyan lehorgasztott fővel ballagott haza, mint amilyennel idejött. Ezeket az állomási látogatásokat megismételte egynehányszor két héten belül. Csak állt és bámult a vonatokra, mint a rab gólya költöző társai csapatára. Maga sem tudta, hogy mit akar, de úgy érezte, hogy itt mégis jobb, mint odahaza vagy bárhol a porvárosban, mert ezek a vonatok, akármennyire primitív alkotások, mégis fenntartják a kapcsolatot a világ és a kis falu között. Talán még őközötte és a nagyváros között is.

Aranygalléros kabátjában odalépkedett hozzá a főnök is egy délután:

- Tetszik valakit várni? - kérdezte. - Mert mostanában sokszor látom itt.

- Dehogy - hazudta a fiatalember megriadva -, nem várok senkit, csak éppen... csak szeretem a vonatokat nézni.

A vonatok pedig egyre jöttek, pöfögve, dohogva, és aztán továbbhaladtak szép lassan, de annál biztosabban, mint az már illik is a vicinális vasutak mozdonyaihoz. Jöttek, mentek, most már csendes és permetező őszi esőkben és Kender Pál még mindig nem unta meg őket bámulni. A közömbös arcok mindannyiszor reája bámészkodtak, azután eltűntek, és ő ott maradt a szelíd és szomorú esőben, felhajtott gallérral, szemére húzott kalappal.

Végre mégiscsak kapott levelet. Zala Menyhért írta, és az ő hivatalos, kissé félszeg stílusa egy cseppet sem világította meg a helyzetet. Sőt, ami a kételyeket illeti, ezek még csak megszaporodtak a Pál szívében a levél után.

Minden igyekezetem kárba vész, kedves, igen tisztelt kolléga úr - magyarázta Zala Menyhért doktor -, mert mint múlt levelemben is bátor voltam jelezni, több ízben is felszólítottam őnagyságát, hogy záros határidőn belül levelet írni szíveskedjék, ő ezt nem tette meg. Különben is komolyabb bajoktól tartok, és azt hiszem, hogy legjobb lenne, ha, mint mondani szokás, napirendre méltóztatna térni a dolog felett. Itt, Budapesten adnak most egy darabot, amelynek az a címe, hogy: Vigyázz a nőre!Ebből a darabból kiindulva és a cím alapötletét kölcsönözve, az a véleményem, hogy nehéz dolog távolból hölgyekkel viszonyt megtartani, és csak úgy lehet bizonyos az ember, ha vigyáz a nőre, illetve közvetlen közelében van. Ha nagyra becsült kollégám ebben a helyzetben lenne, és követvén tanácsomat, felutazott volna, akkor bizonyára nem sétál őnagysága mindennap egy ellenszenves külsejű fiatalemberrel. Mert meg kell jegyeznem, hogy néhányszor megkíséreltem az utcán is követni, és ilyen alkalmakkor nyerhettem betekintést újabb viszonyába. Egyébként nagyon csinosan néz ki, pompás őszikabátja van. No, de van Pesten elég hölgy, aki még nálánál is szebb. A tisztelt kolléga úr könnyen kaphat annyi hölgyet, amennyit akar...

Haragosan csapta le a levelet Kender Pál:

- Ostoba - mondta felháborodva -, mi a csodának is bíztam reá az egész dolgot. Tudhattam volna, hogy baj lesz a végén.

De ez a bosszankodás is inkább saját magának szólt, mint szegény Zala Menyhértnek, aki a levelet felfolyamodások és periratok között izzadhatta ki az ügyvédi irodában.

Aznap délután nem ment ki az állomásra mégsem. Ostobaság - gondolta -, minek járkáljak én folyton arra a kis piszkos peronra. Nincs ott mit keresnem, és különben is esik az eső. Az eső lehetett mégis a legkisebb akadály. Sokkal súlyosabb dolog volt az, hogy a fiatalember nagyon-nagyon keserűnek érezte a bensejét, és úgy ült a nagy fotelben, mint egy fatuskó. Szinte mozdulni sem tudott, olyan csekély energiát sem hagyott benne a nagy fájdalom. Szeretett volna ott helyben elmúlni és megsemmisülni. A halántékain úgy pattogott az ér, mintha kegyetlen hárfások kínozták volna. Este nem evett vacsorát, éjszaka nem aludt, hanem csak hánykolódott. Reggelre azután kitalált valamit. Az ilyen keserves éjszakák után mindig a hajnali szürkület hozta meg neki a világosabb gondolatokat. Amit ezúttal tervbe vett, az nem rejtegetett ugyan valami különös ötletet, de legalábbis természetes és kézenfekvő gondolat volt. Azt határozta el ugyanis, hogy most már írni fog egyenesen a leánynak.

Két nap múlva készen volt a levél. Ezalatt folyton úgy hánykolódott a szorongások, a könnyekig megható emlékezések és a keserűségek között, mint a nehéz hajó a tengeren. Ellen akart állni minden érzésnek, ami fájdalmas volt neki, és ebben az erőlködésben csak önmagát sebezte föl ismét. Szinte felsóhajtott, és csaknem felzokogott sokszor, amint az anyja ágya mellett üldögélt, vagy a kaszinóban lélek nélküli szemekkel bámulta a biliárdozókat. Mikor végre hozzáfogott ahhoz, hogy leírja, amit gondolt és érezett a két nehéz nap alatt, a torkát fojtogatta a sírás. Szégyenkezett maga előtt, és összeszorította az öklét.

- Kölyök, gyámoltalan kölyök - mondta, és lehajtotta a fejét a karjaira -, huszonhét esztendős vagy, és mégis bőgni akarnál.

Az öklével szinte visszapréselte a könnyeit, és férfias pózba vágva magát, komoly arcot öltve, megkezdte a levélírást.

Katóm - hangzott a megszólítás a szokott primitív kedvességgel -, nem tudom, jogom van-e még ezt a szót leírni. Én mindenesetre leírom, már csak azért is, hogy ezzel is mutassam, hogy minden a régiben van, legalábbis az én részemről. Az utóbbi hónapokban megritkultak a levélváltások közöttünk, és elmaradtak drága írásaid, amelyek illatosak voltak és a szeretetedet lélegzették felém.

Beismerem, hogy én is hibás voltam, mert nem írtam eleget, és a legnagyobb hibát akkor követtem el, mikor el tudtam válni tőled. Úgy érzem, hogy ez helyrehozhatatlan bűn, de miköztünk nem szabad még az olyan nagy vétkeket sem megbocsátatlanul hagyni. Nagyon kérlek, hogy ezt a levelet ne úgy olvasd, mint közönséges írást, és ne ütközz meg, ha frázisokat találsz benne itt-ott. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy vannak igénytelen és elkoptatott kis szavak, olyan egyszerűek, mint egy szürke kavics, és mégis megremegtetik a szívünket. Minden attól függ, hogyan mondjuk ki. Én pedig úgy mondom és úgy írom ezt a levelet, mint amilyen őszintén beszélgettünk február 24-én délután a szobámban. A kezed a kezemben volt, ha még emlékszel, és minden szót csak súgva mondtál. Így beszélgettünk, és azt hittük, hogy végre teljesen megértettük egymást, hogy most már egy test és egy lélek vagyunk. Azt hiszem, nincs ennél nagyobb boldogság, és sohasem leszek többé olyan őszintén boldog, mint akkor voltam. Mindez lehet banalitás, de én úgy láttam akkor a dolgokat, és így érzem most is. És ezen a szegény, pár filléres levélpapíron is megesküszöm még egyszer, hogy teljesen tiszta a lelkiismeretem.

Azt kell következtetnem ugyanis a hallgatásából, hogy neheztel reám, hogy valami olyat gondol rólam, ami egyáltalán nem illethet engem. Maga azt gondolja bizonyosan, hogy én itt végre nyugodtan érzem magamat, hogy, mint Pestről hazatért és érdekes ifjú, sorra szédítem a szegény falusi libákat. Még talán arra is gondol, hogy nősülök, hogy elfelejtettem magát, a gyönyörű alakját, az arcát, a kezét, a hangját, a nevetését, a karját, a haját és mindenét. Bocsásson meg, hogy így szétszedem az alakját, de nekem az is boldogság, ha részenként magam elé képzelhetem. Egyszóval maga pletykázó, rosszindulatú emberek vagy kétségek és hamis feltevések alapján biztosan elítél engem. Talán már azt is gondolja, vagy el is határozta, hogy vége közöttünk mindennek. No, ne is tiltakozzék ez ellen. Eléggé ismerem a nőket, és tudom, hogy amikor távol vagyunk valakitől, mindent feltételezünk róla. Biztosan vannak rossz embereim, aminthogy vannak is, akik mosolygó arccal igyekeznek magának keserű dolgokat mondani rólam. Ezeknek ne higgyen, mert csak a boldogságunkat irigyelhették meg, és szét akarnak egymástól választani. De akármi is történt azóta, akármilyen átalakulásokon ment át, akármit beszéltek vagy hazudtak maga előtt, ne törődjön semmivel, csak higgye el, hogy minden úgy van, ahogy volt. Amióta elváltunk, nem néztem hölgyekre másként, mint idegen portékára. Lett volna alkalmam másként is cselekedni, mint ahogyan mindenkinek akadhat dolga hölgyekkel, de nem tettem másként sohasem, az egész idő alatt.

Erre csak a becsületszavamat adom, azt hiszem, ez is elég bizonyíték. Bár hiszen, ha közben másképpen gondolkoztam, vagy másfelé fordultam volna, akkor minek is írnék magának, és miért is akarnám visszasírni a régi boldogságunkat, a kapcsolatot, amely közöttünk volt. Higgye el, hogy igazán úgy gondolkozom, mint egy évvel ezelőtt, akár mint azon az emlékezetes február huszonnegyedikén. Sőt még melegebb szeretettel, becsüléssel, komoly ragaszkodással száll minden gondolatom a maga alakja felé, mert most tudom igazán kívánni és óhajtani, hogy olyan nagyon régen nem láthattam. Ha ezt elhiszi, akkor meg tudja érteni majd azt is, hogy miért nem mehettem, hogy milyen keserűségek fojtották vissza a levélíró kedvemet. A szó szoros értelmében belesüppedtem a porba, illetve most már a sárban gázolok bokáig vagy még azon felül is. Ne úgy értse ezt, hogy a magam hibájából vesztem el. Száz komoly körülmény kényszerített arra, hogy tűrjem a porfelhők szállását, hogy belekeveredjek a porváros sarába.

Az egyik fontos okról írtam már magának, és a másikat is megemlítettem. Megírtam, hogy a nyakamba szakadt a birtok kezelésének minden gondja, hogy akaratomon kívül gazda lettem, és közben súlyos csapások értek bennünket anyagilag. De hát ez semmi, fogja maga mondani, ha igazán szerettem volna, akkor kétszeres buzgalommal igyekeztem volna bizalommal a szívéhez közeledni. Csakhogy amint ezeket a csapásokat elszenvedtük, beteg lett az édesanyám, akinek lehetnek másfajta meggyőződései, elvei a világ külső képéről, de mégiscsak az egyetlen volt magán kívül, aki szeretett, és aggódva gondolt rám. Értem élt, és bizonyára meg is halna bármely pillanatban, ha tudná, hogy ezzel a boldogságomat szerezhetné meg. Nemcsak a jó ízlés, nemcsak a porváros erkölcsi szabályai követelik, hogy itt maradjak mellette, hanem ide vonzott a szeretet is, amelyet kiirthatatlanul hordozok a szívemben.

Természetes, hogy másrészt minden gondolatom feléd szállott, és majd megtébolyodtam a nehéz, tanácstalan helyzetben. Közben vártam a levelet, a te leveledet, amely megvigasztal, vagy tájékoztat a kétségeim között. Joggal várhattam a kezed írását, mert hiszen régebben, istenem, milyen boldog idők voltak ezek, kettőt is küldtél egy-egy napon. A levél azonban nem jött. Ehelyett ostoba pletykákat hallottam felőled, valaki azt mondta vagy írta, hogy... De nem írom le, nem alacsonyítom le magamat, és nem is hiszem. Látod, kedvesem, a pletyka, a perfid és komisz beszédek ide is elhatnak a porban eltemetett faluba. Pedig itt alig tudja egy-két ember, hogy élsz, és én őszintén szeretlek. Olyan férfiasan, hogy azt már nem is érdemes egy pillanatig is eltagadni, de inkább hirdetni büszkén és hangos szóval, mert én azt hiszem, hogy így csak egyetlenegyszer szerethet az ember. És most, hogy én mindent, mindent meggyóntam, de sok szóval a századrészét sem mondtam el annak, amit a szemem egyetlen őszinte pillantásával értésedre tudnék adni, arra kérlek, hogy gondolkozz a szavaimon.

Kérlek, légy okos, tégy úgy, hogy később sohasem okold magadat. Mert én nagyon sokat vétkeztem, tévedtem és elvétettem magamat a számításban, elfelejtettem, hogy nem szabad ezekben a legszebb időkben magadra hagyni, mégis azt hiszem, hogy ebben a percben nem vagyok hibás. De ha te mégis azt gondolod, hogy nincs így, hogy komisz, háládatlan s rossz voltam, írd meg minél előbb, én aláírom, és kész vagyok más bizonyítványt kiállítani magamról. Legyünk okosak, ó, ezt a két szót zengve szeretném feléd kiáltani, legyünk okosak, és akármit mondtak vagy mondanak mások, irigy emberek, ne engedjük el a jogot egymástól, más szóval ne mondjunk le a boldogságunkról. Csak még egy kis bizalmat, egy kis szeretetet és türelmet kérek, csak egypár napig várj még, és ott vagyok...

Ezeket írta Kender Pál földbirtokos és virilista a porvárosból Spángli Katának, a terézvárosi suszter leányának. Vannak részletek, melyek elmaradtak a levélből, mert hiszen a panaszkodások és emlékezések nem túlságosan érdekesek. Egyébként hogy a levél hiteles, később mások is meggyőződtek, mert megtalálták a Kender Pál írómappáiban az egész írásművet. Pedig a fiatalember borítékba zárta a halványkék papírlapot, reáírta a címet is, és saját kezűleg adta föl a postán ajánlva.

A Kender-majorból már hetek óta nem jártak a gyerekek iskolába. Nem a tudásszomj hiányzott belőlük, hanem az utak voltak járhatatlanok. A magtárosné megtette ugyan azt a meggondolatlanságot, hogy egy rideg és kegyetlen októberi reggelen a fiacskája nyakába akasztotta a vászontarisznyát, és elindította a gyereket a legrövidebb dűlőúton a városka felé. A kisfiú nekivágott az útnak, a szívéhez szorította a vászontarisznyáját, amelyben tudvalevőleg palatáblát és barna kenyeret illik hordozni, és mint a régi tengerek bátor hajósai, lábalni kezdett. Ez a vakmerő kísérlet azonban rosszul végződött, mert a gyerek majd ott ragadt a sárban, és csaknem ökrös szekérrel kellett érte menni. Ilyen állapotok uralkodván a szépen letarolt, szűz mezőkön, senki sem csodálkozhatik azon, hogy a porváros sárvárossá változott egypár heti csöndes esőzés után. Az égi áldás ugyanis nem szállott szakadó zuhatagok alakjában a kitűnő vidékre, hanem szépen és egyenletesen permetezett, akár a szőlőkénező masina. Néha vékony és végtelennek látszó szálak alakjában szűrődött a hűvös víz a kis házak nyakába. Ezek a milliónyi apró selyemfonalak összekötötték a porváros földjét az éggel, illetve csak a fellegekkel, mert hiszen eget pénzért sem lehetett látni ezekben az időkben. Barta Bertalanné igen szellemesen megjegyezte egyszer, hogy tűbe lehetne húzni az esőt, olyan vékonyan eresztődik alá. Ámde akárhogyan esett is az eső, annyi bizonyos, hogy a földet átitatta talán egészen a közepéig. Az első napokban még kavargott a por a kocsik nyomában, mert a por, a feneketlen, könnyű és száraz por úgy itta a vizet, mint az itatós. Később megdagadt a mindig repülni kész réteg, és kemény tészta formálódott belőle. Csak utóbb hígult fel, és hetek múlva eresztette át az esők áradatát a becsületes és szilárd anyaföldbe. Mikor azután ez is meglágyult, attól a naptól kezdve nem lehetett többé gyalog járni még az úgynevezett járdákon sem. A porváros elöljárósága ugyan elhatározta, hogy a modern kor követelményeinek megfelelően aszfalt -, illetve betonjárdát létesít, de ez a várva várt újítás nem következett el sohasem. A belügyminiszter ugyanis azzal a megjegyzéssel küldte vissza a vármegyéhez a költségvetést és a terveket, hogy éppen elég magas a pótadója a városnak ahhoz, hogy polgárai egyelőre a sárban járjanak. Ennélfogva maradt minden a régiben. Rétsághy főbíró úr, akinek ez volt az egyik, sőt egyetlen korszakalkotó terve, kifakadt akkoriban:

- Az ember dolgozik, kiteszi a lelkét a nagy igyekezettől, hogy hasznára legyen a mi kedves városunknak, és a kormány felrúgja a legszebb terveit. Mi itt csinálhatunk akármit, odafenn nincs pártfogónk. Persze, ilyenek a mostani képviselők...

Így azután a szegény polgárok kénytelenek voltak nyakig sárosan járni, a főbíró pedig mindennap kocsin hajtatott a kaszinóba. Egyes családok valósággal bezárkóztak, és elszakadtak egy időre a külvilágtól, és ennélfogva a társadalmi élet is szünetelt.

Elmaradtak a gyakori és kínos látogatások, egyelőre nem voltak uzsonnák, séták, és elárvult a postamesterék kiskertje is lassanként. Néhanapján Bakos Pista leszállott a posta előtt, és benézett a hivatalba is. Ilyenkor a nagy, sáros csizmáit odacsapdosta a padlóhoz, a kezeit térdei között lelógatta, a fejét lehorgasztotta, és dühösen szidta a mai ifjúságot, amely gyönge, gyáva és szemtelen. Így ült egy negyed óráig a díványon, felhörpintett egypár pohár meggypálinkát, azután kijelentette, hogy egyszer megtáncoltatja ő amúgy istenigazában az egész fiatalságot, és azután eltávozott éppen olyan mogorván, mint amilyen rosszkedvűen érkezett.

Megtörtént sokszor különben, hogy nyolc óra után már egy lélek sem volt a kaszinóban, Mikárszky úr, a Nemzeti Szálloda bérlője pedig fél kilenc órakor is bezárhatta volna a kocsmáját, ha az éjszakai vonattal nem érkeznek néha-néha utazó urak, akik tudvalevőleg elsőrangú gavallérok, és szállodákban kívánatos vendégek is.

Ilyen körülmények között természetesen békében hagyták Kender Pált is a porváros lakói. Magára maradt a tépelődéseivel, a kételyeivel és nagy, nagy várakozásával a sártengerben. Reggelenként későn kelt mostanában, mert a hajnalok leverőek voltak ködös, szomorú szürkeségükkel. Délelőtt olvasgatott, álmodozott a nagy fotelben, és várt délig, amíg a postája megérkezett. Rendszerint csak egy-egy napilap, néha egy folyóirat és töméntelen sok árjegyzék, amelyeken ekét, kukoricakapáló gépet és új rendszerű, új tárcsás boronákat ajánlottak neki. A Marianne látogatásai is megritkultak, később pedig egészen elmaradtak. Ennek különben csak örült Pál, mert már kezdett terhes lenni a sok jószívű vizit. Amint fogyott a látogatók száma, ugyanolyan mértékben javult a Kender Kelemenné állapota. Végül már csak a kis doktor maradt meg állandó vizitelőnek. Délben pontosan megjelent, akár a posta, új kötéseket alkalmazott, néhány szót intézett Pálhoz, azután távozott. Komolyan és könnyedén végezte mindezt, mintha egy csöppet sem lenne fáradt, pedig ilyenkor már jó egypár beteget megvizsgált. Pál sokszor csodálkozott az energiáján, és egyszer ki is mondta, amit gondolt.

- Kedves uram - mosolygott a doktor -, én se dolgozzak szorgalmasan? Zsidó vagyok, tisztelt földbirtokos úr, és az első nemzedék a családomban, amely a szellemi munkából él. Az én őseim túlnyomólag rongyszedők voltak, és már évszázadok óta egyebet sem csináltak, mint pihentek és imádkoztak. Nekem könnyű dolgozni. Én nem lehetek fáradt. Ezt csak az úgynevezett történelmi családoknak a gyermekei engedhetik meg maguknak. Ők már lehetnek fáradtak, mert őseik vagy kiverekedték, részegre csalták vagy tunyára aludták, pihenték magukat. Az én dédunokáim is fáradtak lesznek, mert én vagyok az ős, aki részegre tülekedi magát a garasokért.

Pál nem is tett ellenvetéseket... Elfogadta és a magáévá tette a magyarázatot. A történelmi családokról elég gyönge véleménye volt eddig is, és saját magát is odaszámította sötétebb perceiben azok közé a bizonyos családok gyermekei közé. És ilyen pesszimisztikus percei gyakran voltak, mert a szó szoros értelmében a ködben élt. A kerti szilvafákat néha alig látta az ólomszínű páráktól, és teljes bizonytalanság, tompa tájékozatlanság ült az agyára is. Várta, várta a levelet, amely végre megmondja neki, hogy mi lesz a sorsa, és várta a pillanatot, amelyben elszabadulhat a ragadós sártenger kellős közepéből.

Egy szomorú déli elmélkedés alkalmával betoppant a kis doktor. Eldobta a kötések és fáslik java részét, és vidáman dörzsölgette a kezeit:

- Nagyasszonyom - így szólította rendesen Kender Kelemennét -, örömet mondok: holnap felkelhet. Nem kell mankó, nem kell bot, hanem majd szépen idehozzuk a nagy fotelbe, ideültetjük az ablakhoz, és majd mulathat, hogyan ragadnak bele a nagy sárba a szegény kis parasztlovak.

Délután felült az ágyában Kender Kelemenné: a fiával akart beszélgetni, mert jó kedve volt, és a szívét újból eltöltötte a reménység, a bizalom, hogy majd újra talpra állhat, és felvirágoztatja, megnöveszti, felruházza, valóságos mintagazdasággá teszi a megcsonkított birtokot.

- Palikám - mondotta, és magához ölelte a fia fejét -, ne félj semmit, most már megint ketten vagyunk. Mégiscsak szeret engem a jó Isten, hogy meggyógyított, pedig már azt hittem, mikor ott feküdtem azon a komisz lépcsőn, hogy mindennek vége. Most azután talpra állok, nekilátok a tervezgetésnek, új földek után nézek, és ha lehet, ragasztunk egy kicsit a megcsúfolt birtokhoz. Valami hasznomat csak látni fogjuk, ha ugyan meg nem duplázzuk mához egy évre az egészet...

Kender Pál először azt hitte, hogy az édesanyja ismét lázasan beszél, és nincs értelem a szavai mögött. Utóbb azonban sokkal okosabb dolgokról is tett említést a matróna.

- Nem kívánom, hogy egész télen itt ülj a kemence mellett. Majd bemégy a városba, amíg a színészek játszanak... Aztán elmehetsz Pestre is egy-két hétre. De most már nem ragadunk ott, barátocskám, esztendőkig. Még hónapokig sem, mert én nem akarok remeteéletet folytatni az utolsó éveimben. Elég volt várni rátok annyi időn keresztül. Az apádat is mindig vártam ebéddel, vacsorával. Ha nem késett el, hej, de sokszor elmaradt. Megesett, hogy nem jött haza se ebédre, se vacsorára, de még másnapra se. Isten tudja, hol járt ilyenkor, én nem kérdeztem. Annál mindig büszkébb voltam. Téged se kérdeztelek sohase... Vagy kérdeztelek?

- Nem, sohasem kíváncsiskodtál, kedvesem - felelte Pál, és az egész teste remegett az izgalomtól.

Hogyne, mikor végre, váratlanul, anélkül hogy remélte volna, itt az alkalom, hogy újra elutazhasson, hogy lássa Pestet, a drága várost, amely a legcsodálatosabb nőt rejtegeti magában.

- Mikor mehetnék mégis Pestre? - kérdezte, és igyekezett elpalástolni izgalmát. - Persze, egypár napon belül semmi esetre sem, hiszen még lábadozol, kedvesem. De aztán...

- Tőlem akár holnap is utazhatsz, gyermekem - mondta Kender Kelemenné megszokott fölényes modorában -, holnap már felkelek, és végezhetek minden munkát.

- De mégis, nem vagy egészen jól.

- Az semmi: ne tartóztasson egy pillanatra sem. Én jobban szeretem, ha előbb indulsz, mert annál korábban jössz vissza.

- Hát akkor talán három vagy négy nap múlva - mondta Kender Pál, és már az utat tervezgette.

- Inkább holnapután - állapította meg a végleges terminust a matróna. - Tudod, szerda lesz, és ez jó nap a mi családunkban. Miért ne indulnál ilyen szerencsés napon?

Ezzel el volt intézve az utazás kérdése. Kender Pál nem is mert arra gondolni, hogy mi lesz azután, ha kilép a pályaudvarról, ha odafent végigmehet a régi, kedves utcákon. Azt hitte, hogy azt még most sem lehet előre tudni, hogy mi is fog történni, de annyi bizonyos, hogy nagy-nagy öröm és boldogság vár reája. Most már minden kétségeskedés felesleges - mondta este, mikor lefeküdt -, egyetlen kézfogás, egy őszinte tekintet, egy csók eloszlat minden félreértést. Most már inkább ne is jöjjön az a levél.

Így aludt el boldogan, mint a kisgyermek, és talán először érezte magát boldognak, mióta hazajött.

Másnap azzal az örvendetes gondolattal kelt fel, hogy őneki most pakolni kell, mert hiszen holnap utazik.

- Holnap, holnap - ismételgette magában -, istenem, ha ezt egy-két hónappal ezelőtt mondhatta volna.

Délben megjött az orvos pontosan. Sokkal pontosabban, mint a posta, mert a vonat ezúttal késett. Legalábbis úgy volt a dolog, hogy Kender Kelemennét felöltöztették, átvitték a fotelbe, odahúzták az ablakhoz, és a legény mégsem jött vissza a postáról.

- Holnap elutazik a fiam - jegyezte meg Kenderné -, azt hiszem, doktor úr, maradhatok egyedül?

- Utazik? - fordult Pál felé Weissenberg doktor úr. - Boldog ember: én már két éve nem voltam szabadságon. A nagyasszony különben egészen nyugodtan maradhat egyedül is. Az ápolónő úgyis jobban elvégzi majd a dolgokat... jobban segíthet, ha éppen szükség lesz reá... Hová utazik különben?

- Pestre - felelt közönyös hangon a fiatalember, és belsejében valósággal ujjongott -, csak egy kicsit szétnézünk!

- Hát akkor jó mulatást, boldog ember. Én sem leszek ezután gyakori vendég: itt már nincs rám szükség. Hanem, ha visszajön, nézzen be hozzám...

Azzal elbúcsúzkodott és elment. Ebben a percben megjött a posta is. A lapok és árjegyzékek között ezúttal egy levél húzódott meg szerényen. Szürke papíron az ismerős, hegyes betűk, amelyeket szeretettel rótt valaki messze földön a nagy-nagy városban.

A Spángli Kató levele mégis valósággal megriasztotta a fiatalembert.

- Minek kellett ennek a levélnek most megérkezni? - kérdezte újabb tépelődések között. - Mit rejthet és mit tartogathat a számomra? Annyi bizonyos, hogy a sorsom, az el van döntve benne.

Ebédnél valósággal remegett az izgalomtól, mert nem bontotta fel a levelet. Gyöngéden beszélt az édesanyjával, enni is megpróbált, de nem tudott. Végre ledűlt Kender Kelemenné egy kis pihenőre, és a fiatalember elvonult a levéllel a szobájába. Az írás, amely igen nyugodt volt, így hangzott a maga drámai rövidségében!

Kedves Barátom!

Közel kéthónapi hallgatás után nagyon elcsodálkoztam a levelén. Különösen a levele hangja, a fogadkozása és az ígéretei leptek meg. Én azt hiszem, hogy ezek már elkéstek egy kicsit. Annál is inkább, mert én már találtam valakit, aki gyengédebb hozzám, jobban szeret, és sohasem fog elmozdulni mellőlem. Különben én nem haragszom magára.

Üdvözli Kató

Elolvasta egyszer, kétszer és harmadszor is a levelet. Azt hitte, hogy a mondatok között kifelejtett valamit: egy szót, egy vesszőt, amely az egész írásnak más, éppen ellenkező értelmet ad. De ilyen szóra vagy írásjelre nem talált: a levél úgy hangzott tizedszeri olvasásra is, mint amikor felszakította, és először futotta végig.

Felállt, leült, újból felemelkedett, járkált egypár lépést. Egypár nippet arrébb tett lélek nélkül, leporolta a kabátja ujjára tapadó pihét, néhány ideges kézmozdulattal megigazította a frizuráját. Most már kívülről is tudta a levelet. Olyan jól megtanulta, hogy még fél esztendő múlva is hiba nélkül elmondta magának.

Aztán nagyon, nagyon csodálkozott. Azt hitte, hogy ez nem eshetik meg vele sohasem. Mert ilyen furcsák, ilyen nagyon mulatságosak a szerelmes emberek, azt hiszik, hogy ha tiszta a lelkiismeretük, ha szeretik nagyon és becsületesen a távolban élő nőt, és készpénznek veszik minden szavát, meg ha azt mondja a drága, hogy ő jó, akkor biztosítva vannak minden veszély ellen, és nem érheti viszonyukat baleset. Ilyen mulatságos ember volt ez a Kender Pál is. Eleinte nem is akarta hinni, hogy lehetséges az ilyesmi. Ő legfeljebb egy szigorú, egy panaszkodó, egy nagylelkűen megbocsátó, egy... egy akármilyen más levelet várt, de hiszen ez kiutasítás, ez kidobás. Ezután semmi sem következhetik.

Az első komoly és higgadt gondolata az volt, hogy ezt a levelet nem írhatta Spángli Kató a maga esze után. Az ő tolla sokkal melegebben írta volna meg a kiutasítás rideg szavait is. Általában véve az a leány a szívével írt minden levelet. Az a leány szerette őt, és az ember nem szokott ilyen ostoba, üzleti hangon levelezni azokkal, akiket szeretett, akik, vagy mondjuk inkább, aki felnevelte és beleoltotta az érdeklődést minden szép és gyönyörű emberi dolog iránt. Mert ez a levél ostoba, ostoba, alávaló és megalázó. Ezt valaki diktálta, valaki megírta, és a leány, akit elbódítottak, csak lemásolta.

Utóbb azonban már nem gondolkozott ilyen rendszeresen. Sőt inkább egészen zavarosan filozofált, és általában véve nagyon szórakozott volt. Uzsonnánál teát töltött a vizespohárba. A vizespohár nem volt ehhez szokva, és hirtelen elrepedt.

- Fiacskám - jegyezte meg Kender Kelemenné, aki félreértette ezt az egész kis jelenetet -, borzasztóan érdekelhet téged az a Pest, hogy így elnézed magadat.

- Pest? - kérdezte magától a fiatalember. - Ja, igen, Pest. Holnap. Utazni kellene...

Aztán hirtelen válaszolt az édesanyjának:

- Nem, nem érdekel. Nem is megyek Pestre.

- Hát miért nem? Hiszen délelőtt már össze is pakoltál?

- Nem érdekel most Pest. Ősz van, eső van odafent is: az utca csupa locspocs. Majd télen... akkor gazdasági gépeket is nézek.

Csuklott a megindultságtól, bár külsőleg egészen nyugodt volt. Elvonult, hogy magában lehessen, és szürkületkor zsibbadást érzett az egész testében. Különösen a szája padlásán érezte ezt a bizsergést, amely nem is kellemetlen. Hasonlít ahhoz, amikor az ember gyerekkorában szódavizet vesz a szájába, és ez már azt jelenti, hogy túl vagyunk az első megdöbbenéseken. Utoljára akkor érezte ezt a nem is kellemetlen bizsergést Kender Pál, amikor az édesapja, a kigúnyolt és sokat csúfolt söngájszt, meghalt. Akkor is így volt egypár órai tépelődés után, mert tudta, hogy ezentúl minden csak úgy hat majd, mint a dorongütés. Semmi se szúr, semmi se üti szíven az embert villámcsapásszerűen, csak lógatni kell a fejünket, legfeljebb csak a nagy és felejthetetlen sírás következik még ezután, amely különben, így mondják igen sokan, nagy és erős embereket is meg szokott lepni odahaza, amikor már csak a párnák látják és hallják őket.

Egyszer már sírt ilyenformán Kender Pál is. Persze akkor még gyermek volt, és nem menekülhetett a nagy fájdalma elől sehová sem. Most azonban, mint felnőtt férfi és virilista, úgy gondolta, hogy jó lesz megugrani a könnyek elől. Nem fog sírni, hanem inkább csinál valami mást a változatosság kedvéért. Ez a más valami igen furcsa dolog volt: olyan szokatlan, amit Kender Pál nem gyakorolt ez ideig túlságosan sokszor.

Időrend szerint hét órakor elment a kaszinóba, elolvasta a lapokat, és közben megivott két pohár bort, amivel megkínálták. Azután nyolc órakor átsétált a házak mellett a Nemzeti Szállodába. Mikárszky úr összecsapta a kezeit, amikor a szokatlan vendég belépett a hideg és szomorúan világított helyiségbe:

- Csak talán nem a Kender nagyságos úr? Ekkora szerencse ilyen rossz időkben. Nahát ez nagyszerű...

Tehát Kender Pál mulatni akart. Társ nem akadt, mert üres volt az egész vendégfogadó, ennélfogva hát egyedül kellett hozzákezdeni a borozgatáshoz. De hát a bor nem ízlik csak úgy szárazon, ahhoz a legjobb korcsolya a cigánymuzsika. Megjöttek hát nemsokára a cigányok, is. Egész héten vályogot vetettek ezek a derék emberek, és csak külön megrendelésre szegődtek a zeneművészet szolgálatába. Most ilyen külön megrendelésre dolgoztak: a Kender név a legszebb varázsú szavak közé tartozott előttük, hát szívesen jöttek.

- Mit parancsol fogyasztani, nagyságos uram? - kérdezte Mikárszky úr mély hajlongások között.

- Kocsisbort - mondta Pál -, a cigánynak meg adjon, amit akar.

- Családi vonás, családi hagyomány - ismételgette a kocsmáros felderült arccal -, ő maga kocsisbort iszik, de a cigányok pezsgővel élnek.

A nóták persze egy kis gondot okoztak, mert a vályogvetés mellett nem lehet néger indulókat és amerikai nótákat begyakorolni. Pedig Kender Pál éppen ilyen zajos és vad zeneszámokra vágyott most. Szerencsére azonban van egypár kedves és primitív magyar nóta is, amely felér egy-egy amerikai kupiéval hangosság és bizarrság tekintetében. Különösen akkor, ha egész zenekar játssza, vagyis három pikulás is van jelen, és a cimbalmos minden második ütést egy felfordított tálcára irányít.

Egy negyedórai előgyakorlat után zengett az egész Nemzeti Hotel a Mikárszky úr igaz gyönyörűségére. Volt például egy nóta, amely nem állott egyébből, mint ebből a szóból:

Kútágas! Kútágas! Kútágas!

Azután jött egy sor, és az megint csak így hangzott:

Kútágas! Kútágas! Kútágas!

De azért egészen lélekemelő nóta volt, bár a nyolcvanadik strófa után némi morált is énekeltek a cigányok. Olyasfélét, hogy a sokszor emlegetett kútágas tetejébe felszállott egy bivaly, mert az tudvalevőleg igen könnyen röpködő állat.

Az éjjeli vonattal megjöttek azok a bizonyos kereskedelmi utazók, és letelepedtek a terem túlsó sarkában. Igen csendesen vacsorálgattak, és a tisztes távolból teljes gyönyörűséggel szemlélték a ritka látványt: hogy miként is mulat a pusztuló dzsentri.

Kender Pál pedig nem ivott, nem gondolt semmire, csak igyekezett beletemetkezni a rettenetes hangzavarba. Szüneteket nem engedélyezett, és amikor ivás vagy pihenés szempontjából elhallgatott a muzsika, a bőgőhordozó verte a cimbalomra helyezett tálcát, amely ilyen kezelés mellett pompás indiánus hangszernek bizonyult.

Éjfél után magyar románcok következtek. Olyanfélék, amilyeneket Barta Berta szokott zongorázni. Csakhogy ezek most igen szépek voltak mégis, mert a cigányok remekelni akartak, és őszintén megvallva, csak az ilyen harminc évnél is öregebb, tehát kipróbált nótákat tudták a legjobban. A fiatalember hallgatta a tenyerébe hajtott fővel a muzsikát, és közben egy kicsit szégyellte magát:

- Olyan vagyok, mint a búsuló juhász. Csak a kampósbot hiányzik a kezemből.

Utóbb mégis belátta, hogy kár volt ezeket a nótákat lenézni. Olyanok ezek, mint a háziszerek, amelyeket minden ellen lehet használni, némelyik elálmosítja az embert, némelyik elaltatgatja a szomorúságát, de van olyan is, amelyik úgy hat, mint a jófajtájú flastrom: kihúzza a forróságot a testünkből. Ennek az utolsónak a hatását ugyan nem sokáig érezte Kender Pál, mert az első indulónál, talán éppen a Radetzky-marsnál tintát, tollat és papirost kért. Levelet akart írni. Kemény és kíméletlen hangú levelet. Meg is fogalmazott egypárat, olyanféleképpen, hogy nagyon örül a dolognak, hogy csak tessék: ő nem bánja.

Hajnal felé azonban eltépte a leveleket.

- Aki engem kidobott - mondta magában -, annak én nem kiabálgatok vissza az ajtóból. Majd csak megleszünk valahogy.

Olyan furcsán érezte magát, olyan nagyon keservesen. Valami dacosság ébredezett benne, mert éppen azt a nótát próbálgatták a cigányok, hogy:

Pántlikás kalapom
Fújdogálja a szél;
Köszönöm, galambom,
Hogy eddig is szerettél...

- Ez legalább igazi, jó magyar nóta - gondolkozott Pál -, zamatja van neki, kedves, férfias, és talán igaz is.

Reggel hat óráig sikerült egy üveg bort elfogyasztania. A cigányok ekkor már majd elaludtak a sok bortól és fáradtságtól, hát elbocsátotta őket. Tíz percig ült még teljes csöndben, és ezalatt azt gondolta, hogy az a bizonyos nagy keserűség, amely délután ült a nyakába, még nehezebb lett. Olyan nagyon nehéz, hogy talán le sem bírja vetni ezután sohasem. És azt is gondolta, hogy tartozik még valamivel a párnáinak, mert azok süketek és vakok, és különben sem igen árultak el még senkit sem.

Kiment tehát az utcára. A házak tövében ballagott hazafelé. Egészen világos volt már. És ő nagyon szégyellte magát, nagyon elégületlen volt, mert ezúttal is józan maradt, és nem tudott mámoros lenni egy pillanatig sem.

Hajnali négy óra lehetett. A kálvinista templom legalábbis ilyenforma időt jelzett komótos kongatásokkal. Ennek az órának pedig nem lehetett vakon hinni, mert mindig tévedett egy-két fertály órát. Ezúttal azonban tökéletesen mellékes volt az idő pontossága. Mindenki aludt, mindenki szunnyadt a porvárosban, és a nagy ködök alatt csöndesen, élet és lélek nélkül gubbasztottak az apró házak is. Negyedek és órák is eltűnhettek, elsikkasztódhattak volna. Senki számon nem tartotta és nem is kérte volna az időt, amely alvás közben suhant el a falu fölött. Mindössze a hold fénye járkált a fenékig sáros utcákon, ha ugyan elő tudott törni a tragikus hangulatú ég felhőrongyain. Olyan óra volt ez, amelyben elnyelhette volna az egész várost a nagy-nagy sártenger, és egyetlen ébren levő tanúja sem lett volna a katasztrófának. Távolról, a messzeségben kallódó majorok udvaraiból ideszűrődött néha egy-egy elfojtott kutyaugatás fájdalmasan és elmosódva. Egyébként, aki megállott volna a piactér közepén, az biztosan nem hall mást, mint egyenletes és mély lélegzést.

Volt azonban mégis egy ember, aki ebben a furcsa órában felütötte a fejét a párnái közül, és a könyökére támaszkodott. Úgy nézett bele a komor és sötét éjszakába, amely a nagy függönyök között egy négyszögletes nyíláson át bámult reája. A Kender Kelemenné házában mereszgette szemét ez a különös ember. Csöndesen lélegzett, nem lehetett hallani, amint beszívja és kileheli a levegőt. Olyan nagy csöndben volt, hogy még a szíve is alig vert. Azt lehetett volna hinni, hogy ismét elaludt, ha a szemei nem cáfoltak volna rá erre az elhamarkodott feltevésre. A fiatalember, mert hiszen fiatalos volt az arca, a homloka pedig gyermekes és nyílt, egyszóval a fiatalos, furcsa ember, aki a városka minden lakójával ellentétben ébren volt, nem töltötte az időt hasztalanul. Nem lustálkodott és nem henyélt az ágyon, hanem gondolkozott. Illetve nem is gondolkozott, hanem csak jártak a gondolatok az agyán keresztül-kasul, és ő nem igyekezett rendbeszedni a járásukat.

Egy leánnyal voltak kapcsolatban ezek a fegyelem hiányában szűkölködő gondolatok. Az talán mellékes, hogyan hívták ezt a leányt, ki volt az édesanyja, hol és kinek a karjai közt alszik most, és hol lakik. Ezek mind olyan mellékes és ostoba kérdések, amelyekhez az élesen látó és józan emberek szoktak túlságosan ragaszkodni. A fiatalember, aki a porvárosban a könyökére támasztotta a fejét, nem is gondolt ezekre a dolgokra. Úgy tett, mintha csak éppen az utcán meglátott volna egy vadidegen hölgyet, és annak az alakját képzelné maga elé. Előbb a hölgy kezeit elemezte magában. Hát igen, azokat a kezeket, amelyek nem voltak egészen aprók, de formásak és hosszú ujjúak. A bőrük finom és egy kicsit kreol színű, az ujjak tövében egy-egy leheletnyi kis gödör, az ujjak végén halványrózsaszín körmök. Egynémelyik köröm rózsaszínjét fehéres foltok zavarják, de az nem baj, mert ilyenkor legalább azt lehet vagy szokás mondani, hogy, nini, ajándékot kapunk. De úgy egészben véve mandulaszagú kéz, ha felénk lebben, mint a lepke szárnya. Ezt a két drága kezet nagyszerű csókolgatni: az ember sohasem telik be velük. Ez a két drága kéz eltéved néha az ember hajában, meghúzza a fülünket, és befogja a szemünket. Néha odasiklik a homlokunkra, és úgy hat, mint két hűsítő ruha, de ez rossz mégis, mert ilyenkor gondjai vannak az embernek, vagy már az aszpirin sem használ, úgy fáj a fejünk.

Külön életet él ez a két kéz, és nagyon forró is tud lenni, ha az ember ősszel már válni akar a kiskapuban, és már egy fél órája mégsem tud elválni, mert a kezünk egybefonódott, és ezen a drága vezetéken át beszélünk egymással hangtalanul. De hát a kezek csak kezek. A csuklóról sem szabad megfeledkezni. Az ember félretolja a karperecet, és megolvassa, hogy hányat lüktet az ütőérben a vér, amelyet a leány szíve hajt szerteszét a finom testben. Ezeket a csuklókat néha keményen fogja meg az ember, amikor tréfásan durva, és nevetve is agyon tudná szorítani a leányt. Azután a karok, egyelőre csak az alsó karok, amelyek orsószerűleg vastagodnak a hajlás felé. Finom pihék ülnek rajta, selymes, finom pihék, amelyek megcsiklandoznak bennünket, ha végighúzzuk az arcunkat a csuklótól a hajlásig. És ahol behajlik a kar, ott csodálatosan finom a bőr. Alatta pedig kék erek, furcsa kék erek bújnak meg. A felső kar gömbölyű, és már egy kicsit asszonyosan telt.

A váll és a nyak íves vonalban egyesül. A nyakon még apró, fekete pihék üldögélnek, de a váll olyan, mint a sima márvány. És a lábak, amelyek megint csak külön életet folytatnak. Az ember szíve megremeg, amikor félcipőben mozognak a rövid szoknya alatt. Más a lelkük és a poézisük, ha az ember egyszerű fekete harisnyában látja a finom bokát, vagy pedig selyemben, amikor áttetszik a bőr fehérsége. Mert fürdő után néha gyönyörködni kell a harisnya nélküli láb formáiban is. Meg kell simogatni a néhol kikékülő ereket, és meg szabad csókolni a boka hajlását is.

És minden más, ami megfogja, százféleképpen foglalkoztatja az embert egy imádott drága nő testén, foglalkoztatta a furcsa fiatalembert is. Formák és vonalak, finomságok és puhaságok, illatok, színek vonultak el előtte, szálltak feléje. Mindezt nyitott szemmel lehetett felidézni télelő havában, egy haragos, kegyetlenül mogorva hajnalon.

De voltak más furcsa éjszakák, hajnalok és ólomszürke reggelek, amelyeken nem könyökölt a karjára a fiatalember, nem meredt bele a négyszögletes résen át az éjszakába, hanem befúrta a fejét a párnák közé. És azért mégsem aludt. Egyszerűen becsapta a porváros többi lakóit, akik ezalatt nyugodtan élvezték az igazak álmát. Szegény, ő még ilyenkor is gondolkozott. Nappal nem volt elég idő a gondolkozásra, hát ilyen kiegészítő gondolkozási időket keresett. Ilyenkor nagyon mulatságos dolgok jártak az eszében. Hogy például ő most áll a nemzeti zenede előtt, és vár egy leányt. A leány is jól tudja, hogy valaki lent áll, és őt várja. Pontosan megjelenik: igazán nagyon csinos. Kék bársonyblúzocska van rajta és kék szoknya. És sima fekete harisnya és kivágott lakkcipő. A fején egyszerű kék kalap vagy sapka. Ez a kis kék leány most egészen tökéletes így, ahogy megjelent, és hozzája csatlakozik. Az arca, igen, az arca hasonlatos az őszibarack gyümölcséhez: hamvas, és néhol olyan derűs pirosságok ülnek rajta, mint az apró nyári felhőkön alkonyatkor. És ez a barackgyümölcshöz hasonló arcocska olyan a finom hajlású nyakon, mint a virág a szárán.

Néhol be kell térni egy kapu alá, mert nem szabad megcsókolatlanul hagyni ezeket az arcokat. Az ember ebbe biztosan belehalna, bár ilyen betegségről nem tud az orvos urak tudománya. És van egy ház, ahol titokban fel lehet osonni az emeletre. Az emeleten egy kis lámpa mellett ül az ember, és könyvet tart a kezében, de nem tud olvasni, mert vár, nagyon vár valakit. Annyira várakozik, hogy a szíve is hangosabban ver, és nem is hallja, hogy valaki kopogtat az ajtón. A kék ruhás leány bejön, leül velünk szemben, és megiszik egy csésze teát. És úgy ül, úgy néz reánk, mintha nem is akarna sohasem elmenni, mintha ott ült volna velünk szemben mindig, már éppen két esztendő óta. Ezért azután meg kell csókolni, meg kell csókolni az arcát és a kis kék blúzát, és meg kell állapítani, hogy egy parfümöt használ, amelynek olyan nagyszerű francia neve: úgy hívják, hogy Coeur de Jeanette, hogy Jeanette szíve.

A fiatalember átölelte a párnáit gyengéden, és tovább nézte, hogy mi történik vele és a kék ruhás leánnyal. Illetve most már hallgatta is, mert hiszen ez is a hatalmában állott. A kék ruhás leány mosolygott, és odafordult feléje:

- Palikára, adj egy csöpp likőrt, csak éppen egy gyűszűnyit, tudod, hogy szeretem, ha te is iszol belőle egy keveset.

Csillogó és aranyszínű italt töltünk egy vékony pohárkába. Nehezen csordul, és úgy folyik, mint az olvasztott arany. Egy kövér, hízott csöpp a kezünkre hull, azt hirtelen felszörpenti az ember. Aztán csak éppen odaértetjük az ajkunkat a pohár széléhez, és átadjuk a kis kékruhásnak...

Az órára nézünk. Istenem, már fél nyolc: jó lenne a mutatót hátráltatni. Most szökni kell újból, és osonni a lépcsőn, a házak mentén. Mert könnyen meglátják az embert, és rosszat gondolnak a kis kékblúzosról, és rettegni kell, hogy vajon otthon nem lesz-e baj...

A nappalok nem voltak ilyen mulatságosak. Legalábbis ennyi minden nem történt Kender Pállal. Reggel fásultan, fáradtan öltözött fel, és járkált a szobájában, mint a bezárt vad. Az ajtótól az ablakig és vissza a futószőnyegen. Közben megnézte, de nem látta tulajdonképpen az ajtóra szögezett fogast, az ablakon át a szemközti házakat és az asztalára készített hasas vizesüveget. Néha rakosgatott is apróbb holmikat, de utóbb sejtelme sem volt róla, hogy mit hová tett. Aztán megreggelizett, mert hívták, és a csésze mellett elbámult a szerviz apró, régies virágmintáira. De azért ezek közül sem tudott megjegyezni egyet sem. Még talán azt sem tudta, hogy kékek ezek a virágok vagy pedig rózsaszínűek.

Kender Kelemenné vidáman és jókedvűen mozgott a szobában. Valósággal megfiatalodott, és csak a ködös, nedves reggeleken panaszkodott:

- Valami idő lesz. Valami változás jön: érzem a karomon. Már ezentúl ez lesz az én legjobb barométerem.

Talán sohasem volt ilyen egészséges, és nem ehetett gyerekkorában sem jobb étvággyal, mint mostanában. Ilyen körülmények között sokszor szemet szúrt neki a fia egykedvűsége:

- Ne szontyolodj már úgy el - szokta mondani -, ne szomorkodj, mikor semmi bajod sincsen; úgy ülsz, mintha a siralomházban volnál...

A fiatalember nem tartotta feltétlenül szükségesnek a feleletet. Elvégre ki tudja, hogy nincsen-e siralomházban. Sőt, ha jól meggondolja, ez a ház, amelynek a köveit bámulja már tavasz óta, csak szomorúságot hozott rája. És hogy mit fog hozni ezután, azt nem lehet tudni.

A matróna azonban nem követhette a fia titkos gondolatait, és tovább faggatózott:

- Valami bajod van? Valami után vágyakozol? Mondd el nekem, majd segítünk rajta.

Nevetni szeretett volna Kender Pál. Nevetni, mégpedig olyan szívből fakadóan és nagy jókedvvel, hogy a szeméből könnyek peregjenek, és a torkát zokogás fojtogassa. De azért kék szeme meg sem rebbent, az ajka is hangtalan maradt.

- Valami bajod van neked mégis - mondta a mozgékony öreg hölgy, és az edényeket vizsgálgatta, hogy nem ejtett-e újabb csorbát rajtuk a cselédek keze.

- Dehogy - intett kezével a fiatalember -, mi bajom lehetne nekem.

Mosolygott is hozzá, mert a legtöbb becsületes ember nem tudja mosolygás vagy sírás nélkül megállani azt, ha nyilvánvalóan hazudik.

Ámde Kender Kelemenné nem volt emberismerő. Minek is lett volna, hiszen nem abból élt, hogy az emberek szokásait ismerte, hanem a földeket, a lovakat és a teheneket. Azért hát elhitte a fiának, amit mondott, mert azt gondolta különben is, hogy titkon őrlődő szívek csak a regényekben léteznek, csak ott leledzenek tragédiák és szenvedések. Amikor tehát új törést fedezett föl az egyik porcelánon, áttért a szolgálóleányok megleckéztetésére.

- Levonom a béretekből ennek a csészének az árát. Hiszen ti az isten edényét is összetörnétek...

- De ez a csorba már megvolt itt a szélén a másikkal együtt - mentegetődzött az egyik becitált cselédlány.

- Ne beszélj nekem - folytatta Kenderné az előbbi hangnemben -, az a kisebb csorba még a fiam születésnapján esett rajta húsz évvel ezelőtt. Úgy emlékszem rá, mintha ma történt volna. A kis piros futó volt az asztalon... le is öntötték a gyerekek. Hanem majd csinálok én itten rendet. Vagy megtanultok haptákba állani, vagy kidoblak mindnyájatokat. Most mars kifelé...

Sorra vette a férfinépséget is. Kocsisokat, béreseket szedett ráncba, és becitálta Róth urat is egy kis feddésre. Az "ispán úr" komoly képpel hallgatta a korholó szavakat, hogy maholnap az ökörhajcsárok is jobban fognak érteni a gazdasághoz, mint némelyek, és hogy jó lesz vigyázni, mert nagyon sok állás nélküli ember hirdet a lapokban.

Azután nyugodt szívvel meghajolt a matróna előtt, és bement a Pál szobájába. Itt felöltötte a szokott mosolyt az arcára:

- Nem lehetek valamiben a szolgalatjára?

- Köszönöm, most nincs szükségem semmire sem...

- Levelek nem lesznek ezután?

- Nem.

- Hát izé... bocsánat, valami hölgyek iránt nem tetszene érdeklődni?

- Milyen hölgyek iránt?

Róth mosolygott, és a kezével jelezte, hogy bizonyos könnyebb erkölcsű hölgyekre céloz.

Kender Pál se szólt egy szót sem, csak komolyan megrázta a fejét, hogy neki még nehezebb nők sem kellenek.

Egy ilyen hódolati látogatás alkalmából ünnepélyes gesztus kíséretében nyúlt be Róth úr a bekecsibe:

- Mit tetszik gondolni, mit hoztam? - kérdezte jelentőségteljesen.

- Fogalmam sincs róla - felelte Pál a fotelbe temetkezve.

Ezután csak az arcával beszélt Róth úr is. Mosolygott egy kicsit fölényesen, és kihúzott a birkabőr bélés mögül egy levelet, a Zala Menyhért levelét. A fiatalember megköszönte az újabb szívességet, és három napig nem is nyúlt a levélhez. Mit törődik ő most már az egész dologgal. Minek tovább magyarázgatni, mikor kimagyarázni úgysem lehet semmit. Negyednapra, egy szerdai napon, mégis felszakította a borítékot. Két levél volt benne. Az egyiket Zala Menyhért doktor, a szerelmi postás írta és a másikat, a másikat egy Kender Pál nevezetű úr. Egypár héttel vagy egy hónappal ezelőtt mindent ettől a levéltől várt, még a legnagyobb jót, a boldogságát is. De még jó, hogy visszakapta, legalább nem olvassa senki más az áradozásait. Mert ahogyan még egyszer átolvasta a halványkék papírra írt sorokat, úgy találta, hogy valahogyan nagyon is lealázkodott, hogy valósággal letérdelt becsületes szívvel, és imádságot gyónt valaki előtt, aki nem is érthette meg a szavait. Ezt a levelet, a maga levelét becsúsztatta az írómappájába, a Zala Menyhértét pedig olvasni kezdte.

Melyen tisztelt kolléga úr - kezdődött a levél a szokott megszólítással. De alig olvasta el az első sort a fiatalember, türelmetlenül gyűrte össze a levelet. Ledobta a földre, és eltaposta. Ő már tudni sem akar többé semmiről se.

Arra gondolt, hogy ilyenkor ki szokták cserélni a leveleket kölcsönös megsemmisítés céljából. Előbb összepakolta az írásokat a fényképeket és a száraz virágokat, narancshéjakat, hogy talán feladja postára az egész csomót. Félnapi várakozás után azonban lemondott erről a tervről. Inkább úgy határozott, hogy elégeti az emlékeket. Este befűttetett a szobájába, és odaült a kályha elé. A lobogó lángok előtt azonban a fényképeket nézte, és nem tudott megválni tőlük.

A leveleket sem dobta a tűzbe.

Minek - gondolta magában -, hiszen úgyis tudja mindenki, hogy szerettük egymást. A szerelmesek pedig rendszerint csak ilyen leveleket váltanak egymással. Lehet, hogy hivatalos gavallérok ezt nem tartják comme il faut dolognak, de én azt hiszem, hogy ezek az írások nem kompromittálhatják egyikünket sem.

Ezzel el is volt intézve a levelek ügye örökre.

Vannak dolgok azonban, amelyekkel nem lehet ilyen egyszerűen végezni. Ezek közé tartozott például az a kérdés is, hogy mit csináljon egész télen át. Mert elvégre is örökké a fotelben ülni vagy a tenyerünkbe hajtott fejjel feküdni nem lehet. Elég, ha az ember a hét öt napján és éjszakáján gyakorolja ezt a mesterséget. Keresni kellett tehát valami újat, valami újat, ami régi is lehetett, de azért mégis más, mert másként látja az ember.

Amikor már a nagy sár megszikkad valamennyire az utcákon, és az emberek kezdtek az első hóról elmélkedni, Kender Pál megtalálta ezt az új foglalkozást. Utazott, mégpedig a nagy fotel mélyében üldögélve. Arra gondolt, hogy a nagy orosz pusztaságon már hó van, és a Turgenyev vadászai megindultak a hatalmas, elterpeszkedett falukból szerteszét a pagonyok felé. Az úton és az úttalan sivatagokon szánok siklanak végig. Cseng és bong a sok csengő, és minden szán elé három ló van fogva. Moszkvában furcsa tornyú templomokra hull a hó, és egy kis város kellős közepén, a kapitányék szalonjában, táncmulatságot tartanak. Tisztek és kormányzósági hivatalnokok összeütik a bokájukat, és a hölgyek teát isznak. Istenem, ezek a hölgyek voltak mindig az ideáljai, a fitos orrukkal, a sápadt szláv arcukkal. És Péterváron is járt, a Néva befagyott hátán látta a görög papokat, amint szokatlanul díszes öltözetben szertartásosan mozognak. A házakat mindenfelé hó takarta, az utcákon sok ezer ember járt, és köztük a diákokat mind meg lehetett ismerni. Néha nagyszerű úri fogatok jöttek és pompás automobilok. Megállott a nagyúri paloták előtt, és nézte a csodálatos hölgyek bokáját, amint kivillan a selyemszoknyák alól.

Máskor Párizsra gondolt: a színházakra, ahol Sarah Bernhard játssza az Aiglon-t, és a világ legkáprázatosabb balettjét lehet látni. A sokkéményű háztetők, az ázott faburkolatok, a régi, kis padlásszobák a hatodik emeleten, ragyogó eleganciájú urak, kis kifestett utcai lányok, piszkos kávéházak, eldugott szállók mind megelevenedtek előtte.

Így utazott hosszú utakon, amíg végre kifogyott a városokból, és aztán már vásznakon, rajzokon vágtatott képzelete. Mert mást nemigen ismert, és mert ez fogta meg legjobban. Beardsley tusrajzait idézgette maga elé: az abbét, aki virágok bódító tengerében áll peckesen és précieux gőggel selyemruhában, Messalinát és Salomét, a halott leányt, akit púderosdobozba temetett a nagy grafikus, és kihűlt perverz testére rizsporos puffot helyezett. Sokszor, ha sápadt almákat látott tornyosra rakva a kredencen, a Gauguin banángyümölcseit és maori csendéleteit idézte maga elé. És egy tizenöt éves maori leányt, akinek aranyosbarna a bőre, akinek mandulaszagú a teste, az idomai alig ütközőben, az arca az őszibarack pirulására emlékeztet, és igen, kék bársonyblúz van rajta és kék szoknya, és még csak ezután kell megtanítani mindenre, ami szép és gyönyörű ezen a nyomorult földön...

Csak későbben vette észre, hogy egy kicsit eltévesztette az utazást, mert a maori hölgyek nem járnak kék bársonyblúzban, és kék szoknyát és sapkát is inkább Pesten hordanak a fiatal leányok.

De hát az ember ki van téve az ilyen tévedéseknek, ha még mámoros a fájdalomtól, és a keserűség íze a szájában van. Ilyenkor sokszor megesik velünk, hogy elfelejtjük a fájdalmat, és azt hisszük egynémelyik ellenőrizetlen pillanatunkban, hogy most nagy öröm ért. Mert a keserűség arra ösztökél, hogy keressük azt, ami édes. Ebből magyarázható például az is, hogy egy téli estén, amikor bál volt a Nemzeti Szállóban, hirtelen jókedve kerekedett Kender Pálnak. Azt hitte, hogy most ő megszabadult minden gondtól, minden önemésztéssel szakított, felrúgta a hamleti maszkot. És nótát is rendelt, sőt táncolt a cigány előtt. A hölgyeket mulattatta, és így tartott ez csaknem egy fél óra hosszáig. Akkor azután ivott egy pohárka bort, vagy talán nem is bor volt, hanem víz, és ettől megérezte, hogy a szája keserű. Ebből megtudta, hogy még nincs rendben minden, és talán nem is lesz.

Otthagyta az egész társaságot, ment hazafelé a ködben, és kihevülten arra gondolt, hogy ő most igazán olyan jókedvű, hogy majd kicsordul a könnye. Valahol harangoztak a felsőbb ködrétegben, s a hajnali zengedezés olyan nagyon kijózanító volt és idegen a fülének. Szava volt a harangnak, és a monoton kongások azt mondták neki, hogy máshol alkonyodik az éjszaka, most vidám lumpok járnak az utcákon, végigcseng egész városrészeken a hangjuk. Máshol, boldog és rendes városokban most indul meg a munka. A nagy utcákon már társzekerek robognak, tejeskocsik zörögnek végig, és rolók pattannak fel, hogy kitárják a nagy üzletek kincseit. És itt még minden alszik, és mindenki szunnyad. Csak egy kis csoport mozog bágyadtan egy nehéz levegőjű helyiségben, a táncteremben. Aludni fog reggel, délelőtt és még hónapokon át az egész falu, mint egy ostoba, nagy állat, amely megfeneklett a sárban.

Mégis talán jobb lenne innen elmenni. Igen, elmenni, de hova. Szanatóriumba vagy valami idegen helyre, ahol csönd van és karbolillatú nyugalom. De mégsem jó ez az ötlet, mert az ilyen helyeken idegen urak vannak, akik mindig a maguk bajáról beszélnek, és szóhoz sem engedik jutni az embert. És az ilyen helyeken orvos lesz az emberből, rossz orvos, aki számtalan hamis diagnózist állapít meg önmagán.

Talán fel kellene utazni Pestre, találkozni azzal, aki egészen ostobán és érthetetlenül kirúgta. Találkozni és kigyógyulni vagy... és nem merte befejezni, amit gondolt: vagy még halálosabban megsebesülni, még tragikusabb erővel beleszeretni.

Hátha elutazna egy idegen, nagy városba, el ebből az országból, hátha egy messzi kis városban megszállhatna egy régi hotelben? De itt is ostoba idegenek járnak, megbámulják az embert. És kellemetlen benyomásokat szerez az ember, olyanokat, amilyenekre nincsen szüksége, amelyektől fázik és megundorodik. Emlékezett egy idegen kis német városra, ahol egy éjszakán át tartózkodott. A szálloda csöndes volt, és az árva folyosó végén egy gázláng libegett sárga fényt szórva. Azontúl sötétség és ridegség. A Sue-regények borzalmai jutottak az eszébe, hogy a beton alatt csontvázak vannak, a falak mögül hallgatódznak, kaján és szörny alakok lesnek rá, és bármelyik pillanatban elöntheti a titkos zsilipek árja az egész folyosót. Ha nagy, markos legények támadnak reája, attól bizonyára nem retten meg ennyire, de a vérszegény gázláng, a folyosó leverő ridegsége megborzongatta, megkínozta.

Így végigment azokon a helyeken, ahová vonat vagy kocsi viheti el az embert. És nem talált egyetlenegy talpalatnyi területet sem, ahol nyugodtan állhatott volna meg. Legjobb lenne elutazni mégis - gondolta végre -, felülni egy vonatra, azután egy másikra, és elmenni oda, ahova a véletlen visz bennünket. Talán a hegyek közé vagy egy ostoba rónaságra, ahol az ember nem tudja kiismerni magát.

Ahol még azt sem tudja az ember, hogy hívják a falut vagy a várost, a végső állomást, ahol kiszáll. Csak kisétál a kis állomásról a kertek felé, leül az árok szélén, vagy az erdőknek tart, és nem visz magával semmi egyebet a hosszú útra, mint egy revolvert. Még fehérneműt sem, csak éppen egy... olyan tárgyat, aminek pompás a fogása, és ami biztosan végez velünk. Az ember belemegy a ködbe, és csak tavasszal tér vissza, addig nem is tudják, hogy hol járt, mikor ment el, mert a kertek alatt ilyenkor legjobb esetben is csak kóbor kutyák járkálnak. És kóbor emberek, hazátlan vándorló legények, akik azonban nyugodtan hagynak bennünket pihenni, mert óraláncot úgysem visz ilyen útra az ember.

Miután ezeket így elgondolta, szép lassan hazament, és lefeküdt. Ettől az időtől kezdve azonban sokszor gondolt arra az útra. Éjszaka, ha felébredt, csak ilyen útiterveket szövögetett.

Egyszer, kora reggel felriadt az álmából, illetve nem is riadt fel, és nem is álmodott, csak a szemeit meresztgette, csak a könyökére támasztotta a fejét, és véget vetett annak a keserves állapotnak, amelyet akkor érzünk, amikor órák hosszáig tartó fetrengések után sem tudunk elaludni. Kint köd volt és sötétség, bent pedig fáradt homályosság. Nem teljes sötétség, nem is derengés, hanem homály, amelyben elveszti az ember a tájékozó-képességét, és a megszokott bútorok között is félve jár, mint aki tériszonyban szenved.

A fiatalember arra gondolt, hogy a nagy folyón most fehér szegélyű jégtáblák úsznak, és ha az ember a távoli vashídról néz a mederbe, nem lát semmit, csak bizonytalan ködöt, amely mélységeket és örvényeket takar. Ködöt, amely alatt bizonyára mélységek vannak, talán két-három méternyi gödrök, a kanyarulatnál, a bal oldalon pedig keskeny, csíkban futó forgatagok.

A homályosság beborította az egész várost, a szobát és a bútorokat is. Úgy tűnt fel Kender Pálnak, hogy ez az éjszaka már sohasem fog véget érni, és a porváros fölött átveszi az uralmat az egyiptomi sötétség, amely borzalmasabb, mint a felhőkben szálló és mindent belepő por. Tovább fonta tehát a gondolatokat, amelyek nem számítottak többé gondolatoknak, legfeljebb csak a ködben való tapogatódzásnak. Egyszer így téli időben, jól emlékszik reája - eltűnt az egyik kocsisuk. Derék, jó fiú volt, tehát Kender Kelemen mindent elkövetett, hogy reája akadjanak a nyomára. Keresték, kutatták, hogy milyen szerencsétlenség érhette szegényt, de sehol sem találtak nyomra, még csak egy-két csepp piros vérre sem. Akkor azt mondták az öregebb cselédek, hogy biztosan a folyóba tévedt, aki pedig ilyenkor odavész, azt sohasem lehet többé megtalálni. Elviszi a nagy víz a ködben, a jégtáblák alatt átadja a másik folyónak, az meg a messzi-messzi tengerben temeti el.

Oda kellene talán kimenni neki is. Egy este csak kilépne a kaszinóból, kezet fogna mindenkivel, és elválna a társaságtól a kapuban. Hazafelé indulna, de a legelső utcánál befordulna, és futva elébe kerülne a többieknek, a jegyzőnek, a tanítónak, Barta bácsinak... mindenkinek. Azután szép nyugodtan menne a hídig. Eltartana egy óra hosszáig, amíg odaérne, mert messze van nagyon a vashíd, amelyen még a kis vicinális is mennydörögve robog át. De eltévedni úgysem lehet: az ember csak halad a töltésen, és a híd előtt különben is lámpa ég, a vasúti jelzőlámpa. Természetesen a gyalogjárón haladna, és amikor odaérne, köszönne a bakternak. Vidáman és jókedvűen, hogy a szegény ember gyanút ne fogjon. De még valószínűbb, hogy nem is kerülne erre a sor, mert hideg van, és a bakter sem ácsorog kint hiába. Végigmenne a hídon egészen a középső ívig, ahol a legalacsonyabb a korlát. Ott áthajolna egy kicsit, hogy a teste nagyobbik súlya a korláton túl feküdjön: csak a lábaival, csak a sarkával tartaná magát. És aztán elővenné a zsebéből... igen a revolvert, és eszméletlenül feltétlen a folyóba bukna. Vele esne le a fegyver is, és nem maradna utána még egy-két vércsepp sem. Szinte megörült ennek a tervnek; így talán nem lesz fájdalmas, és utána nem marad nyom. Csak elmegy, mintha elutazott volna: egy nagy ugrással itt hagyja ezt a világot, és lemegy egészen a tengerig, igen, a Fekete-tengerig. Mert hiszen a Duna oda szakad be, és oda viszi a többi nagy magyar folyó vizét is. Így minden keserűséget és bajt elhárítana azokról, akik itt maradtak, szegények. Azt hinnék, hogy csak elszökött, elment a rossz fiú, de vissza fog jönni. Vagy ha nem is jön vissza, bizonyára boldogan él Párizsban, Londonban, vagy ahova vágyakozott, mialatt idehaza volt. Nem lenne több por, több köd, és nem vergődne a vérében idehaza, a kis doktor nem hajolna föléje fejcsóválva, és mégis, mégis így a legbiztosabb... így egészen bizonyos lenne.

Délben, amikor mégis világos volt, és ridegen, józan élességgel látszottak a tárgyak, a bútorok szögletei és a poharak, kanalak, villák, visszaemlékezett a fiatalember ezekre a gondolatokra. Nem tagadta meg egyiket sem, de mintha az elhatározása gyöngült volna meg. Úgy gondolta ilyenkor, hogy meg kell tenni, de majd később, egy-két héten belül, amíg a ködök és hidegek tartanak. Feltolakodott az eszébe is, hogy vajon miért nem akar ő közösséget vállalni az élettel. Miért akar ő mindenáron elmenni messzi tengeri útra, vagy elutazni ismeretlen állomások felé, hiszen csak egy leány... igen, csak egy leány tagadta meg. Hiszen van még más is, bizonyára kell lenni egy olyannak, aki boldoggá teheti.

- Van, biztosan van, csak meg kell keresni - mondta, és belülről mégis kételkedett, úgy érezte magát, mintha hazudott volna.

És mikor este elment a kaszinóba, és a kis házak ablakán át apró fiúkat látott játszani a földön, és egy kis fekete hajú leányt, aki az édesanyja ölében aludt, a belső hang csöndesen, de legtisztább meggyőződéssel mondta neki:

- Nincs, dehogyis van. Senki sincsen, csak ő.

Ahogyan így élt a folytonos önkínzásnak, nem törődött többé egy pillanatig sem a város úgynevezett társadalmával. Voltak egyes alkalmak, amikor közéjük vegyült, elvitte a keserűségét a vidám és korlátolt emberek közé, eljárt a mulatságokra, a nőegylet báljára, részt vett egypár teaestélyen is, mert úgy akarta az édesanyja. De őtőle ugyan felfordíthatták a termet és a szalonok foteleit, mégsem ragadt rá semmiféle jókedv. Különösen nem törődött Bakos Pistával és a leánnyal, aki mindent feláldozott volna érte. Elkerülte őket, és ha a hatalmas paraszt megszólította, nem válaszolt a csipkedésekre.

- Na, fiatalúr - mondta neki egyszer becsípve a vetélytársa -, hát mikor megyünk fürödni. Most pompás, hideg a víz. Az ilyen vékonypénzű legények jól állják a fagyot...

Kender Pál szótlan maradt.

- Talán már nem is beszélsz velem, te dzsentri! Nem akarsz válaszolni? Na, mondom, hogy meg kell tanítani ezt a mindenféle népséget erre mifelénk...

Az ökleit rázta, és akik körülöttük ácsorogtak, azt hitték, hogy most valami csúnya verekedés, valami nagy patália lesz. De ez az óhajtásuk vagy inkább reményük nem következett be: a fiatalember szótlanul tűrte a fenyegetést. Már úgy volt, mint amikor érzéketlen az ember a nagy fájdalmak miatt, és doronggal támadhatnak reá.

A vasgyúró sem folytatta a dolgot. Valahogyan tartott ettől a vékony, halvány embertől, akinek a fölényét elháríthatatlanul és folytonosan érezte maga fölött. Morogva haladt tovább, és felkért valami egészen jelentéktelen hölgyet. A leány olvadozott a boldogságtól, de a hatalmas erejű ember nem is vette észre, hogy tulajdonképpen táncolni kellene már. Dühösen fújt, mikor a leány megérintette a legyezőjével a vállát:

- Pista! Hát nem táncolunk?

Akkor azután megragadta a leány befűzött derekát, hogy szinte ropogott a sok halcsont.

- Dehogynem, Vilmácska - rikkantotta -, kivilágos-virradatig!

A leány sikoltani szeretett volna fájdalmában, és az ájulás környékezte, de azért gépiesen rakta a lábait, elvégre Bakos Pistával táncolni nem mindennapi szerencse.

Kender Pál pedig egészen megörült, mikor a kis fekete doktort meglátta. Odasietett hozzája, és leült az asztalhoz.

- Hát még mindig itt? - kérdezte a kis doktor. - Berozsdásodunk, kedves földbirtokos uram. Hát miért nem utazott el?

- Nem tudok - felelte Pál -, nem tudnék mit csinálni Pesten. Azt hiszem, hogy Párizsban is unatkoznék.

Weissenberg doktor nevetett.

- És itt? Itt talán jól érzi magát? Itt nem unatkozik, mi? Ez olyan hely, hogy nem is unhatja el az ember magát.

- Nem, de itt mégis...

- Itt mégis? Hát mi van itt? Színház, orfeum, női zenekar, irodalmi élet, társadalmi élet, zene? Vagy mi a csuda az a mégis?

- Nem azt akartam mondani, hanem, hogy itt mégis nyugodtan vagyok...

- Hát micsoda maga, öreg ember, vagy drámát ír, hogy nyugalomra van szüksége. Hiszen ön mondta, hogy el akarna menni...

- Azóta sok minden megváltozott. Olyan dolgok történtek, amelyek miatt jobbnak láttam itt maradni.

- Mégis, mi lehet az, anyagi romlás, szerelem, csalódás, lelki fájdalmak?

Gyorsan és tréfásan hadarta el ezeket a szavakat a doktor. Aranyszélű szemüvegénél csak a két eleven szeme csillogott jobban. Pál azonban változatlanul komoly maradt, és csendesen mondta:

- Kedves doktor úr, önnek igazán könnyű így beszélni. Elvégzi a dolgát, elolvassa a maga könyveit, újságjait, tanul, munkálkodik, otthon mindig örömmel várják, van családja, és azután minden este nyugodtan fekszik le, jól alszik reggelig...

- Igen, ha beteghez nem hívnak - vágott közbe az orvos. - De hát ön miért nem alszik, ha szabad kérdeznem, hiszen semmi dolga sincsen.

Kender Pál intett a kezével:

- Az igaz, hogy semmi dolgom sincsen. Talán éppen ez a baj. Nincs dolgom, nem lehet hasznomat venni, és mégis tele vagyok gondokkal, tépelődéssel... Azt hiszem, hogy sok keresnivalóm nincs is, se itt a táncteremben, sem az egész faluban. Még talán azon kívül sem.

A doktor közelebb hajolt:

- Ne sértődjön meg, mondok magának egy egészen egyszerű, de találó diagnózist: világfájdalom. Fiataloknál gyakori, ellenszere a jó táplálkozás, a mozgás, szerelem és így tovább.

A fiatalember szomorúan mosolygott:

- Kedves doktor úr, én igazán ide menekültem önhöz a többiek elől, akik mindig általánosítanak, akik megkeserítik az életemet a közönségességükkel. És most ön is idevág egy szót, amely az ő szókincsükből való. Gondolja meg, hogy már huszonhét éves vagyok, a világfájdalmas hangulatokon átestem egypárszor. De most, ha ugyan nem untatja, nem arról van szó. Érzem, hogy nem értek semmihez sem, hogy egészen felesleges vagyok a mai világban. Én azt hiszem, hogy annyira vagyok, hogy még gyermekeim sem lennének, bár egészséges vagyok látszólag és közönséges értelemben véve. Semmihez sem értek, nem dolgozom, csak éppen gyönyörködni tudok abban, amit mások csinálnak. A komoly és igazi művészetek, ez lenne az én területem, de nem volt energiám sohasem tollat fogni, vagy mást megpróbálni. Mégis ezeknek szeretnék élni, de ehhez pénz kellene, nagyon sok pénz... és az, sajnos, nagyon kevés van.

- Nem az a baj, kedves földbirtokos uram - mondta Weissenberg összevont szemöldökkel -, máshol kell keresni a bajt. Én azt hiszem, hogy önmaga sem hiszi azt, amit mondott, legalábbis úgy, ahogy elmondta. Be kell vallani, elég zavarosan beszélt, és én azt hiszem, hogy valami más bántja. De akármi rágódik is a szívén, annyi bizonyos, hogy nem sokat dolgozik. Ez azonban nem éppen ritka eset a történelmi családokban. Mert az ön családját is ezek közé kell számítani. Nem a vezető családok, hanem sok száz olyan família közé, amely a múltban a középosztályt alkotta, és értékeket produkált. Persze a kor szelleme szerint leginkább verekedőket, katonákat, legjobb esetben pedig prédikátorokat, hitvitázókat és paszkvillusfaragókat. Ez nem az én elméletem, tisztelt uram, hát ne haragudjon meg reám érte, de úgy van a dolog, hogy ezek a nemzetségek most már kifáradtak. Önben pihen a família, vagy talán az ön fiában fog újra felemelkedni. A régi történelmi középosztály mai ivadékai nem mind pezsgőspohár-ropogtató dzsentrik, hanem igen sokan vannak köztük olyanok is, mint ön. Csöndes emberek, akik minden szépben tudnak gyönyörködni, a legintelligensebb és legértékesebb elemei ezek az országnak. Ne vegye bóknak, amit mondtam, ez az általánosságban igaz csak. Ezek az urak leginkább csak az egészen szegény családok gyermekei közül kerülnek ki, tehát a fáradt nemzetségekből, amelyeknek már-már csaknem teljesen leáldozott. Én ismertem újságírókat is, akik régi, kisnemesi családok gyermekei voltak, és felfogásban a legradikálisabbaknak, valóságos proletároknak mutatkoztak. De ha visszamegyünk egy kicsit, Jókai, Deák és Kossuth is ilyen családból származott. Ez az osztály még több jeles embert fog produkálni.

Mosolyogva folytatta, miután a szemüvegét megtörülte, és egy kis szünetet tartott:

- Ez után a kis hízelgés után térjünk át a maga esetére. Ne haragudjék meg, de én azt hiszem, hogy képzelődés az egész. Vannak ugyan lelki betegségek, amelyek meglephetnek akárkit, de azokat rendszerint külső jelek is kísérik. És ön elvégre is egészséges ember, normálisan gondolkozik, tanult, intelligens. De tegyük fel, hogy ön nem tud dolgozni, nem tud alkotni. Akkor sem kell megijedni és kétségbeesni. Ön nem írhatja meg az új Iliász-t, nem faraghatja ki a méloszi Vénuszt, de lehet, hogy a fia új Petőfi lesz. Tisztelt uram, az ember sokszor nemcsak magáért él, nemcsak az okoz gondot, hogy jaj istenem, estére unni fogom magamat, vagy hogy miért nem adott az Isten legalább ötven milliót, mert akkor eredeti perzsaszőnyeget tapodhatnék, és mindennap bankettet adhatnék a barátaim és barátnőim tiszteletére, vagy megvehetném a legszebb Franz Hals-képet is.

Kender Pál nagyjában igazat adott a kis doktornak, de a maga esetét még mindig nem látta megvilágítva. A fejtegetések utolsó részével pedig egyáltalában nem értett egyet:

- Köszönöm az előadást - mondta a legcsekélyebb gúny és keserűség nélkül -, de én sohase akartam bankettet adni a barátnőimnek.

- Hát akkor a barátnőjének - mondta Weissenberg élénken -, az egyre megy körülbelül. De hiszen nem ez a lényeg, és én nem akartam önt megbántani, még azt sem akarom, hogy a véleményemet a magáévá tegye. Mi itt elbeszélgettünk ebben a borgőzös teremben, elmondtuk a magunk gondolatait, és azt hiszem, a többiek táncmozdulataihoz és hejehujázásaihoz viszonyítva ez is elég szép eredmény. Most aztán elválunk, mint jó barátok.

Még egyszer visszafordult a doktor:

- Aztán kérem, legyen szerencsém: egypár könyvet akarok önnek adni, tudja, nem árt, ha olvas valamit. Az átöröklésről kaptam most egy jó könyvet. Olvasni, fiatalúr, olvasni, mert igazán elmarad, és belevész ebbe a városba, amelyet ön olyan előszeretettel nevez pocsolyának. Tehát viszontlátásra.

Az ilyen beszélgetések után mégis összeszedte magát egy kicsit a fiatalember. Egy-két napig érdeklődött a környezete és a nagyvilág eseményei iránt. Egy téli alkonyatkor elsétált Weissenbergékhez. A kis doktor könyvek között ült, és serényen végezett valami írásmunkát.

- Ez igazán nagyszerű - köszöntötte a fiatalember -, a doktor úr ilyenkor is dolgozik. Csak talán nem drámát ír?

- Nem, kedves földbirtokos uram, még annál is nagyobb dolgot. Egy egészen kis orvosi értekezést.

- És mit csinál vele?

- Pályázom. Lehet, hogy állást, új egzisztenciát fog teremteni a számomra ez a pár ívnyi telefirkált papiros, de meglehet, hogy kinevetnek...

- Engedje meg, hogy most már én hízelegjek - mondta Pál -, de ön igazán nem is idevaló. Aki falusi orvos létére értekezéseken dolgozik, az nem is kell itten... Ide olyan kell, aki jól tud alsózni. A vörös doktor is azért lett járásorvos.

Weissenberg szerényen szabadkozott, és egypár könyvet keresett ki a nagy szekrényből. Közben bejött egy apró és finom asszony, és kézen fogva vezetett be egy csöpp fiúcskát.

- A feleségem és a fiam - mondta büszkén és boldogan a kis doktor -, lássa, azt szeretném, ha ebből az apróságból egy új Lister vagy egy új Koch válna... Ez az én igazi vágyam.

A zöld lámpaernyő behintette szelíd fénnyel az egész kis családot, a kis doktort, az apró asszonyt és a legfiatalabb Weissenberget, akinek a számára olyan fényes pályát szemeltek ki a szülők. Sugárzott az örömtől és megelégedéstől mindnyájuknak az arca, és ahogyan így elnézegette őket a fiatalember egészen elszomorodott:

- Sohasem - mondta magában -, sohasem leszek én ilyen boldog, akkor sem, ha ezer évig élek is.

Elkeseredve, nehéz szívvel igyekezett hazafelé, hóna alatt a kölcsönkapott könyvekkel. Otthon olvasni próbált, de a mondatokat értelem nélkül betűzgette végig, és csak a kredenc sarkából tudott olvasni ezen az estén. Mereven nézett a márványlap szögletére, és azt olvasta, hogy hiába minden, ő mégis szereti azt a leányt, és bizonyára így lesz ez mindig, ezután is. Hiába minden, mert ügyetlen volt, és kiejtette a kezei közül, mint a drágagyöngyöt, és legjobb lesz elutazni valahová vagy kisétálni egy csöndes este a nagy hídhoz.

Így olvasgatott egészen éjfélig, és még talán azután is, mert bizonyára nem aludt, a sóhajtásait meghallhatta az, aki nagyon figyelt. Nagyon keserű, elfojtott sóhajok voltak ezek.

Reggel felé ismét felkönyökölt, és korholta önmagát:

- Hamlet, falusi Hamlet. Rosszul sikerült Hamlet-imitáció. Halvány másolat, az ostobaságok királyfia. A gyöngeségek bohóca, az energiátlanság díszpéldánya.

De ezek a leckéztetések nem sokat használtak. Azt gondolta a fiatalember, hogy most már meg tudja tagadni a leányt, hogy most már igazán elfelejtette. És a következő pillanatban már jöttek gondolatok, amelyek megsimogatták, azt mondták neki, hogy szegény és szomorú ember, és nem érdemelte meg a sok keserűséget. Erre azután be kellett hunyni a szemeit, mert különben könnyezett volna, és az igazán nem férfias cselekedet. Elég, ha bevallja az ember, hogy elérzékenyedett, és most tudna könnyezni. Elég, ha azt mondja az ember ilyenkor, hogy egye meg a fene az egész világot, és következetlen leszek, és mégis szeretem azt a hölgyet, aki könnyű szívvel kidobott. Még akkor is, ha belehalok is.

Körülbelül ezeket mondta Kender Pál is. Csak éppen ott hibázta el a dolgot, hogy nem ugrott ki az ágyból, nem kapkodta magára ruháit, és nem rohant az első vonattal a terézvárosi suszter leányához. Erre nem is gondolt, és azt hitte, hogy most örökre vége mindennek. Nem tudta, hogy a következetlenség nem a halálra, hanem az életre kötelez legtöbbször. Nem tudta, hogy visszafelé is lehet menni, és érdemes, bizony érdemes a drága nőt meghódítani csalással, hazugsággal, erőszakkal és ravaszsággal, még akkor is, ha közben mások is szerették.

folyt. köv.