- Azt a szép új kuplét a fésűvel - csengett egy egészséges leányhang, és nyomban utána felhangzott a kívánt dal, egy divatos, könnyű szerzemény.

A refrénnél új közönség tódult a zongora mellé. Egy ötletes fiatalember a fésűjére feszített selyempapiroson fújta a nótát. A leányok, akik csak most sereglettek a régi hangszer köré, kikapták a fésűt a kezéből:

- Elég, elég - kiáltozták összevissza -, elég ebből a zsidó nótából. Valcert kérünk. Kedves Béla, azt a szép régit: táncolni akarunk. Csak vigyázzon a taktusra.

A zongora előtt egy művésziesen fésült barna fiatalember ült. Intett a fejével, hogy rendben van, ő is jobban szereti a nemesebb zenét, aztán baloldalt hajolt, és széles mozdulattal csapott a hangszer sárgult fogaira. Valami elfelejtett régi keringő hangjai hagyták el a szédítően hosszú zongora gyomrát. Valamelyes mellékzöngék is szálltak ki a sárga hangszekrényből, mintha a nóta patinája lennének.

A valcer hangjaira furcsa mozgás keletkezett a nagy szobában: fürge fiatalemberek megragadták és félretolták a fotelokat, ketten a különben is labilis asztalokat lökték arrébb, és egy mozgékony úr, aki az előbb a fésűkíséretet szolgáltatta, lekuporodott a földre, hogy felszedje a szőnyeget.

Öt perc múlva már a meztelen, felfestett szobaföldön csosszantak a lábak a valcer ütemére.

Oldalt a fotel-, szék-, asztal- és szőnyegbarikádok mögött mamák üldögéltek.

- Nagyszerű dolog ez, kedvesem - mondta az egyik Kender Kelemennének -, hogy ezek a mai gyerekek mindjárt mulatságot tudnak csapni. Hát nem boldogok ezek? Bezzeg a mi időnkben...

- No, ami azt illeti, amikor én leány voltam, akkor is táncoltunk eleget. Még talán többet, mint ezek. Csakhogy persze háza válogatta. Volt olyan hely, ahol féltették a festést.

- Te persze nem félted, lelkem, ugye?

- Hát hogy félteném - mondta Kenderné -, három nappal ezelőtt festettem fel a padlót, mikor meghívtalak benneteket. Hátha a fiatalok táncolni akarnak, csak táncoljanak, majd felfestjük holnap újra. Úgyis csak három évvel ezelőtt volt nálunk ilyen cécó utoljára.

Egy másik sarokban, szinte megközelíthetetlen hadállásban foglalt helyet Kender Pál. Mikor a nagy felfordulás megkezdődött, itt maradt egy karosszékbe süppedve, és láthatólag jólesett neki, hogy így megfeledkeztek róla. A szobában langyos levegő volt, és jácintok illata szállott. Ez az édes, émelyítően erős illat adta meg az egész mulatság karakterét, ez a szag átjárta a ruhákat, a tüdőket, és még az uzsonnához felszeletelt kalácson is meg lehetett érezni. A mamák édeskésen beszélgettek egymással, a fiatalemberek émelyítően kedvesek és ötletesek voltak, a nagy fehér kályha pedig ontotta a meleget. A nehéz és főleg édességekből álló uzsonna után valósággal csömör volt ezt a levegőt beszívni. Ablaknyitásról szó sem lehetett. Különben is odakünt nedves párák ültek a sáros utak fölött. Február utolsó napjaiban megenyhült az idő a porváros fölött, és a csontkeményre fagyott utak ismét híg ingoványokká váltak. A nyílt kis pocsolyákat éjszakára vékony jéghártyák borították be, a sárréteg felszíne megkeményedett reggelig, szóval még tél volt, de már közelről integettek a gyönyörű márciusi napok, amikor majd végérvényesen a sárba fog fulladni a város.

Tulajdonképpen nem volt szép dolog, hogy a házigazda félrevonult a vígság elől, és egy régi kép alatt filozofált, de Kenderné ezúttal nem haragudott a fiára. Ezt a mulatságot az Ágotai Marianne tiszteletére rendezte hálából, és mit lehet tudni, hogy miért. És Ágotai Marianne kisasszony éppen Pálhoz lépett ebben a percben.

- Hát maga itt csücsül, kis remete! - kérdezte a leány és mosolygott. - Alig lehet megközelíteni.

Valami udvariassággal akarta lerázni a hölgyet Kender Pál, de amíg ezen gondolkozott, a leány újból megszólította:

- Mondja kérem, kedves doktor úr, egyáltalában nem akar táncolni?

- Azt hiszem, hogy ma nemigen fogok...

- Velem sem?

- Talán...

- Hát a hála? Emlékezzék rá, hogy megszabadítottam az Ágotai nemzetség hölgytagjaitól.

- Kedves Marianne, ne mondja, hogy hálátlan vagyok: rendelkezzék velem!

- De ha maga nem akar táncolni?

- Tudja mit, kössünk egyezséget. Maga nekem szánt az idejéből tíz percet: foglaljon helyet itt, mellettem, sokkal jobban elbeszélgethetünk, mint ugrálva. Tudja, egyelőre lemondtam a táncművészetről.

A leány egy percig sem kérette magát, és leült. Egypár pillanatig szótlanul ültek egymás mellett, aztán Kender Pál kezdte:

- Ne vegye rossz néven, ha egy kicsit unalmas leszek. Ma igazán nem vagyok túlságosan jó kedvemben: maga meg tudja érteni, hogy vannak az embernek ilyen napjai is.

- Lássa, az őszinteséget én is szeretem. Ez komolyan volt mondva, tehát meghajolok előtte. Mondja meg őszintén most, hogy nem kívánja-e, hogy én mulattassam?

- Azt hiszem, hogy az egy kicsit mégiscsak sok lenne. Én azt hiszem, hogy fogunk találni hamarosan olyan témát, ami mind a kettőnket érdekel. Mondja, emlékezik még az öreg Ágotai Etele bácsira?

- Akivel olyan sokat játszottunk?

- Igen, igen, akinél annyit játszottunk.

- Meghalt szegény és a nénike is...

- Ja igen, emlékszem, egyszer, beszélték, hogy a hálószobájukban, a kis fiókosszekrény előtt esett össze Etele bácsi... milyen szép, fehér szakálla volt.

A leány elkomolyodott hirtelen:

- Én azt hiszem, Pali, hogy mi ketten öltük meg szegényeket.

- Maga tréfálni akar? - kérdezte a fiatalember és mosolygott. - Szegény öreg alig lélegzett az asztmától.

- De azért mégis - mondta Ágotai Marianne szomorúan -, én azt hiszem, hogy bűnrészesek vagyunk abban, hogy olyan hirtelen és váratlanul mentek el a kis házukból.

Kender Pál most már érdeklődve hajolt előre, és izgatottan kérdezte:

- De hát mit beszél, Marianne? Hogy gondolja a dolgot, hiszen ez lehetetlen.

Egypár pillanatig gondolkozott a kislány:

- Várjon csak egy kicsit - mondta -, mindjárt meg fog érteni mindent.

- Képzelheti, hogy milyen kíváncsi vagyok.

- Nos hát, emlékszik arra, hogy hol laktak maguk?

- Emlékszem: a harmadik házban maguktól, és velünk szemben laktak Etele bácsiék.

- Arra is emlékszik, ugye, hogy...

- Hogy mindig az ablakban ültek. Az egyik az egyik oldalon, a másik a másikon, de azért egy szobában. A nénike szegény, mindig megmondta, hogy mit lát, és akkor a bácsika is jelezte, hogy a kis sánta szabó megint új nadrágot visz az Ágotai Jób kisfiának, hogy egy kocsi megrekedt a sárban. Egyebet persze nem mondhatott, mert Ágotán nem is történtek nagyobb dolgok.

Marianne vette át a szót:

- Az Ágotai úrfiak sokat bosszantották szegényeket. Nyáron egyszer kilógatta a bácsi a pipáját az ablakon: a fiúk pedig odalopózkodtak, és megpaprikázták a dohányát. Úgy köhögött szegény, hogy majd megfulladt.

- Igen, igen - szólt közbe türelmetlenül Pál -, de hol van itt a mi bűnrészességünk?

Ágotai kisasszony az ujjával fenyegette meg Kender Pált tréfás komolysággal.

- Ne siessen úgy, barátom - mondta -, ráérünk.

- De a tíz perc hamar telik le.

- Majd meghosszabbítjuk, csak viselje magát szépen. Üljön egyenesen, a fejét ne lógassa, a kezeit a térdére tegye, vagy a mellén fonja össze, mint a jó iskolás fiúk szokták.

Közben megérintette a fiatalember vállát, felegyenesítette a fejét, és a mellén összekulcsolta a kezeit. Kender Pál tűrte, hogy úgy bánjanak vele, mint egy gyerekkel, különben is Marianne kisasszonyt félig-meddig rokonának tekintette. Amikor azonban a puha, meleg kis kezek a csuklóját szorították, hirtelen, mintha tűzfolyam futott volna végig minden porcikáján. Az ősz óta nem volt ilyesmiben része. Valamirevaló nő pedig nem érintette, isten tudja, mióta, talán a múlt tavasz óta. Néha, mikor berándultak a városba, akadt kalandja jelentéktelen és gyenge hölgyekkel, de egyébként nem is akart tudni senkiről sem. És most talán éppen két hónapja, hogy ki sem mozdult a porvárosból, és utoljára volt a megyegyűlésen a másik, nagyobb városban. Valósággal megremegett, mert arra gondolt, hogy szégyen egy fiatalemberre így élni, és vétek önmagával szemben. Mikor itt valósággal nyüzsögnek körülötte leányok és asszonyok, és nem lenne túlságosan nehéz zsákmányul ejteni valamelyiket. A másik pillanatban ugyan már ellenkezőleg gondolkozott, hogy eh, minek, nincs értelme, csak bemocskolnák amannak az emlékét, és különben is, biztosan becsületes és tisztes barhent-alsókat hordanak...

Az arcán is meglátszott, hogy valami egészen más dolgon gondolkozik. Marianne egy kicsit ijedten kérdezte:

- Csak nem haragszik, hogy így egzecíroztatom? Magát igazán nem lehet kiismerni. Pali, hát szóljon, ha nem tetszik valami.

Olyan őszintén és egyszerű kedvességgel mondta ezt Marianne kisasszony, hogy nem lehetett reá megharagudni.

- Dehogy haragszom - mondta Pál -, hogy haragudnék, csak egy kicsit elgondolkoztam. Folytassuk csak a dolgot: szóval az öregúr úgy köhögött, hogy majd megfulladt.

- Igen, hát azt akartam mondani, hogy ki nem állhatta a többi fiúkat, csak magát szerette. Mert volt neki egy fiacskája, azt hiszem, Bandikának hívták. Ehhez a régen meghalt fiúhoz maga nagyon hasonlított. Az öregek sokszor simogatták a haját, és belenéztek a szemébe is...

- Erre nem emlékszem.

- Pedig így volt. Közben pedig azt mondták, hogy látod, Matildka, éppen ilyen volt az ő haja is; vagy látod, Etele, ilyen volt éppen a szeme, ilyen búzavirágszínű. A régen elhalt fiúcska pedig harmincéves lehetett volna már akkor. De szegény Etele bácsiék őrizték az emlékét hűségesen, és féltve őriztek mindent, ami valaha a kisfiúé volt. A szekrényekben az ő ruháit tartogatták, emlékszem megsárgult, kis fodros ingekre, egy kis matrózruhára, egy huszárcsákóra, amit féltve őrizgettek.

A fiatalember is kezdett emlékezni.

- Akkor bizonyára az övé volt az a sok játék is a kis fiókosszekrény előtt a hálószobában?

- Igen, igen - mondta Marianne -, hiszen éppen erről akarok beszélni.

- Csupa régimódi holmi - látta maga előtt Kender Pál az örömök egykori tárházát -, az alsó fiókban hintalovak, fakatonák, színes golyók, kis kardok és egy posztókutya, amelyiknek asztrakánból volt a nyerge.

- És a második fiókban - folytatta a leány - egy egész ezred cinkatona. Ezek voltak az igazi ritkaságok. Olyanfajta játékokat nem lehetett akkoriban kapni sehol sem. Egy nyári délután aztán felnyitottuk a szekrényt. Kiloptuk az első tucat katonát, és elcseréltük a gyerekekkel. Babát kaptunk értük, meg egy önműködő plajbászt. Másnap egy régifajta búgócsigát és egy nagy karácsonyfacsillagot hoztunk el.

És aztán szép lassan kilopkodtuk az öregek kincseit mind. Utóbb már egészen rossz árfolyammal keltek el az Ágotai Bandika játékai, már minden gyereknek voltak régimódi cinkatonái, de azért loptunk tovább szorgalmasan, mert ez külön élvezet volt.

Marianne kisasszony egészen átadta magát az emlékezésnek:

- Amit nem tudtunk eladni, azt elástuk a kertünkbe. Eltemettük a cinvitézeket. A múltkor zöldséget ástak azon a helyen, és ráakadtak egy ilyen katonára. Felhozattam, megtisztítottam szegényt a földi salaktól, és azóta ott áll az asztalomon. Erről a katonáról jutott nekem is eszembe ez a história.

- Melyik história?

- Hát a mi históriánk. Tudja, abban az évben maguk elköltözködtek, és én már nem mertem többé lopni, az igaz, hogy nem is volt mit, mert még a kis szivárványos üveggolyókat is elcsentük utoljára. Akkor aztán egy őszi délelőtt átszaladt az édesanyám Etele bácsiékhoz, és azzal a hírrel jött vissza, hogy az öregurat ott találták a hálószobában. Mire észrevették, már meghalt.

- És hol vagyunk mink, mint bűnösök?

- Ott, hogy ez a nap a Bandika halálának az évfordulóján volt. Azon a napon, amikor az öreg egyszer egy évben kiszedte a fiúcska játékait, felállította a katonákat, és játszott, mint egy gyerek. Szóval, akkor is játszani akart, de a fiókokat már kifosztottuk. Nem talált semmit szegény, és bizonyosan akkor esett össze. Azt tudom, hogy a fiókok mind ki voltak húzva, mikor betekintettem később, lopva, a halottas ház hálószobájába.

- És aztán?

- Aztán meghalt nemsokára a nénike is. Nem bírta egyedül, mert nem volt kinek átkiabálni, hogy a rossz hídon megint lesántult az Ágotai Elemérék pej kancája, és hogy az Ágotai gyerekek rontják a legtöbb nadrágot a világon.

A történet komolyan meglepte Kender Pált. Ezen a napon és ezen az estén hajlott arra, hogy elérzékenyedjék. Megsimogatta a haját, és aztán leeresztette a kezét. Nem viselkedett jól, nem fonta össze a mellén a kezét, mint a jó iskolás fiú, hanem a fotel karjára helyezte. Ez a karfa pedig le volt már foglalva: egy apró női kéz pihent rajta.

Érezte a finom és puha bőrt, a kis hegyes körmök csiklandozták a tenyerét, de nem húzta arrébb a kezét. Marianne kisasszony sem tartotta ezt szükségesnek, hiszen nincsen abban semmi sem. Pedig ez a kis kéz valósággal ontotta a forróságot, és mindig újabb és újabb villamos áramokat bocsátott a fiatalember testébe.

A táncolók a legjobb kedvben voltak: valósággal rengett a föld alattuk, mert lelkesen és kitartóan járták már a csárdást egy negyed óra óta. Kender Pál és Ágotai Marianne pedig csendesen ültek egymás mellett, mintha nem is tudnának egymásról, és nem is lenne közöttük semmiféle kapcsolat.

- Íme, itt van egy kedves, egy egészséges és finom leány, egy tiszta és illatos nő - mondta magában Kender Pál -, a keze a kezemben, de ha akarnám, meg is csókolhatnám. Ez egészen bizonyos: nem ellenkezne, mert van mivel védekeznie, hogy rokonok vagyunk. És még sincsen erőm megkísérelni ezt a játékot, mert azt hiszem, semmi közöm ehhez a gyermekhez.

A kis kéz megmozdult a keze alatt, és ebben a percben szinte önkéntelenül is utánakapott. Most már nem lehetett visszavonulni: egészen a hatalmába kerítette a kezet, amely gyengéden megszorította.

Istenem - gondolta Pál -, idestova már egy esztendeje, hogy utoljára fogtam így a kezét.

Megszorította a Marianne kezét, és a kis kéz viszonozta ezt a szorítást:

- Egy éve - sóhajtott fel -, hogy utoljára telegrafáltunk így egymásnak...

Csendesen ültek, a leány nem mert reánézni, nem mert szólalni. A fiatalember pedig jobban szerette volna már kiszabadítani a kezét, mert arra gondolt, hogy ez is kötelezhet valamire, talán egy melegebb pillantásra, egy újabb kézszorításra vagy éppen egy csókra is. Ismét a homlokára emelte tehát a kezét. Érezte a leány parfümjét a tenyeréből elszállani, de uralkodott magán, ezúttal mint jó fiú összevonta a karjait a mellén.

Kender Pál nagyon elszomorodott:

- Nem lehet, aki felülemelkedett az ő nívójukon, az nem lehet már boldog. Legalábbis abban az értelemben nem lehet boldog, ahogyan ők azok. Minél többet tanul valaki, minél mélyebb a műveltsége, annál több dolog miatt szomorodhatik el.

A leány lefogta a gesztikuláló kezeket:

- Kérem, kérem - mondta tréfásan -, ez nincs az iskolai szabályok között. És ne tessék itt előadásokat se tartani: ennyit körülbelül én is tudok. Hanem feleljen arra a kérdésre, hogy mi a baja? Miért olyan megnyúlt mindig az orra?

- Jaj, ha én azt tudnám...

- Ó, maga tudja nagyon jól, csak szégyelli elmondani, pedig most igazán nem szabadul, most gyónni kell. Na, tegye össze a kezeit szépen, és mondja utánam: Gyónom az én kis rokonomnak, akinek hálával tartozom...

Olyan kedves volt ez az apró leány, amint feléje fordult piros arcával, és a kezeit fogta, imára kulcsolta. Valamiféle magyarázatot mégiscsak kell adni neki.

- Nem gyónom, csak úgy mondom - folytatta Pál szertartásosan -, hogy fáradt és kedélybeteg vagyok. Nagyon sokat jártam az emberek között, és belefáradtam a sok gonoszságuk látásába, és majd mindegyikben csalódtam.

- És a hölgyekben is csalódtam - toldotta hozzá mosolyogva Marianne.

Kender Pál intett a fejével:

- A hölgyekben is csalódtam, és nem találtam olyat, aki végig kitartott volna mellettem. Voltak olyanok, akiket szerettem, és mégis elhagytam, és voltak olyanok, akik fordítva csinálták. Én általában kedvetlen vagyok, én egy hasznavehetetlen, szomorú ember vagyok, aki elrontja a mások jókedvét, a mások mulatságát...

- Az enyémet még nem rontotta el soha.

- Szóval azt találja, hogy mulatságos vagyok.

- Már megint majom, megint úgy tesz, mintha megsértődött volna. De bocsánat, nem ezt akartam mondani. Nem árulná el, hogy ki az a hölgy, aki ilyen kegyetlenül bánt magával?

- Az úgyis mellékes.

- Tényleg. A név mellékes, csak azt mondja meg, hogy még mindig miatta szomorú?

A fiatalember lehajtotta a fejét. Egy kicsit gondolkozott, azután csendesen mondta:

- Azt hiszem, igen...

Marianne közel hajolt hozzá:

- Tudja, hogy még a legkomolyabb betegek is meggyógyulnak néha?

Kender Pál a fejét rázta:

- Ezt maga a regényekben olvasta, ne higgye, hogy igaz a Vasgyáros históriája. Nincsenek egymáshoz szelídülések és az együttélés után feltámadó szerelmek. Vagy ha van ilyesmi, az inkább hasonlít az istállótársak viszonyához, a jászoltársakéhoz. Ez az a betegség, amiből nem lehet kigyógyulni sohasem.

Miért mondta ezt a fiatalember, ő maga sem tudta. Hiszen melléje nem adtak senkit még jászoltársnak, még egyedül szenved és emészti magát.

De annyi keserűséggel és bensőséggel beszélt, hogy a leánynak majdnem kibuggyantak a könnyei.

- Mégis - mondta, és megsimogatta a fiatalember kezét -, kedves barátom, segíteni kellene ezen a dolgon.

- Segíteni - mondta magában keserűen Kender Pál -, ebben a városban mindenki segíteni akar rajtam. Az egyik része a társaságnak utál, kinevet, vagy bolondnak néz, a másik csoport pedig, a jóindulatúak tábora, sajnál. Nincsen itt talán egyetlen ember sem, aki úgy beszélne velem, mint ahogyan egyszerű és egész emberek szoktak egymással beszélgetni.

Ennek a keserű gondolatnak megfelelően nem is tartott hosszas előadást arról, hogy miért nem lehet már rajta segíteni, hanem egyetlen kézmozdulattal, egy fanyar és bizonytalan mosollyal igyekezett tudtára adni a leánynak, hogy nincsenek ilyenfajta reményei.

De a leány nem abból a fajtából való volt, akit egy ilyen széles kézmozdulattal meg lehetett volna győzni. Az Ágotaiak egyik fő erénye a makacsság volt, az ellenségeik állítása szerint. Maguk az Ágotai nemesurak úgy fogalmazták ezt a tulajdonságot szavakba, hogy "szívós kitartás az elhatározás és az elvek mellett". Marianne kisasszonyt igazán nem vádolhatta senki sem makacssággal, de mikor valakinek a javára akart cselekedni, akkor nem ismerte a tréfát, és szívósan kitartott az elhatározása mellett, hogy javára lesz a felebarátainak. Ezúttal különösen érthető volt az érdeklődése és igyekezete, mert hiszen a rokona és a gyerekkori játszótársa nyugalmát látta veszélyeztetve.

- Magának az a baja, hogy keveset jár társaságba - mondta elgondolkozva -, keveset érintkezik emberekkel. Azt hiszem, hogy vannak olyan családok, amelyeket még nem ismer...

- Vagy nem is akar ismerni...

- Látja, maga segít a diagnózisban - mosolygott Marianne -, maga gyűlöli ezt a várost, meg a jámbor embereket, akik benne laknak. Pedig azok nem ártottak magának semmit.

- Azt éppen nem lehet mondani.

- Nahát, ahogy vesszük. Valószínűleg mindössze annyit ártottak, hogy élnek, és alkalmat adnak arra, hogy maga bosszankodjék kis örömeiken és zajos, de jelentéktelen kedvteléseiken. És hogy mondjak még valami kellemetlent, én már hallottam azt is, hogy akadtak emberek, magánál talán kisebb látókörű urak, akik felül tudtak emelkedni minden ilyen kicsinyességen.

- Engedje meg - mondta Pál -, hogy figyelmeztessem, hogy az előbb már megmondtam a véleményemet ezekről az urakról.

- Ja igaz, ezek azok az okos bolondok...

- Nem, azok, akik át tudnak siklani a bosszantó és kellemetlen pontok felett, azok már könnyelmű és léha emberek.

- Hiszen éppen ez kell, ez a léhaság hiányzik sok emberből. Egy kicsit magának is könnyelműbbnek, léhábbnak kellene lennie. Lássa, az Ágotaiakat ez a kedves léhaság tartotta felszínen ötszáz vagy tudom is én, hány év óta. Jöjjön át egypárszor hozzánk, és tanulja meg, hogyan lehet könnyen és vidáman élni olyan fiatalembernek, mint maga. Vagy ha nem akar közvetlen tapasztalatokat szerezni, jöjjön csak apához és hozzám: én mindent elmondok, amit róluk tudok.

A fiatalember szabadkozott:

- A meghívás igazán kedves, de azt hiszem, hogy a lecke aligha használna.

Ágotai Marianne kétségbeesetten folytatta a mentési akciót:

- És aztán maga még egészen fiatal ember. Hát szabad így átaludni ebben a korban egy telet? Szabad így elveszteni egy esztendőt az életéből? Mondja meg őszintén, hogy volt-e valami, ami emlékezetessé teszi az időt, amit idehaza átélt?

Kender Pál megrázta a fejét, hogy nem, belülről pedig megint meghazudtolta magát. Körülbelül azt gondolta, hogy igen, neki nagyon-nagyon emlékezetes ez az esztendő, hogy soha, de komolyan sohasem fogja elfelejteni, még talán egypár hónap múlva sem. Mert hiszen azon túl már nem is kell emlékeznie senkire és semmire, mert ha az ember elutazik, és nem tudja, hol áll meg, akkor... akkor már nem kell emlékezni.

- Hány éves maga? - csengett a leány hangja a szomorú gondolatok közé.

- Huszonhét! - felelte hirtelen Kender Pál, és ez az egyszerű szám az eszébe juttatta, amit Marianne mondott neki, hogy nem szabad így elveszteni egy esztendőt az életéből, hogy még egészen fiatal ember, és átaludt, átálmodott egy telet.

Úgy tűnt fel neki, hogy nagyon-nagyon öreg és fáradt ember, akinek bizony nem szabad így futni engedni a napokat. Nem szabad pocsékolni a drága időt, mert ki tudja, hogy mi történik egy-két hónap vagy egy hét vagy egy nap múlva. Az embernek egyszer csak kedve támad kisétálni a nagy hídhoz, és aztán, igen, aztán mindennek vége. Miért gondol ő mégis a régen elmúlt dolgokra, és miért ragaszkodik ahhoz, ami egy esztendővel ezelőtt történt vele? Miért kell napról napra öregednie a múlt által, amely kísérti és csaknem elemészti a jelenét?

Meg kellene fiatalodnia legalább arra a kis időre, amit itt tölt. Egyszer azt hallotta, hogy a fiatalok között minden vén ember sokkal-sokkal közelebb érzi magát a gyermekkorához. Talán neki is meg kellene fürödnie a tiszta és üde patakhoz hasonló fiatalságban, egy leánynak vagy egy viruló asszonynak a harmatos ifjúságában.

És ebben a pillanatban ismét a keze alatt érezte a szomszédnője keze fejét. A leány előrehajolt és reája nézett, éppen a szemébe. A sima és finom kézfej újabb forróságokat árasztott magából, az ifjúság szent és fojtón buzgó tüzeit. És a szemek, az egyszerű és szürke szemek kíváncsian csillogtak az ő fáradt szemei felé. Semmi zavar és a szenvedélynek egy cseppnyi fátyola sem, csak csillogás és melegség, az ifjúság üde ragyogása.

Még egypár pillantás a leány alakjára. Végigmérte szakértő szemekkel, és megállapította, hogy finom a bokája, az ifjúság kívánatossá teszi egészben. Az arca rózsás és a bőre üde, a haja, igen a haja dús, és talán a legszebb rajta, és az ifjúság sugárzik minden mozdulatából. Az ifjúság, az illatosság, az ápoltság, az érintetlenség, amelyben fürödni lehet és megfiatalodni. Még most ilyen, de aztán, később, ha asszony lesz, bizonyára elformátlanodik. De végeredményben is minek gondol ő erre? Nem akarja megvárni, míg asszony lesz, csak feléje hajlik, csak egy kis üdeséget kölcsönöz tőle, ami három-négy napra elég. Csak olyan futólagos akar lenni ez az egész kis tréfa, mint mikor az ember a másik vonaton lát egy nőt, és köszönti, és int neki, és mosolyog feléje, és aztán örökre elválik tőle, anélkül hogy megismerte volna.

- Jó, hát szót fogadok - mondta, és megsimogatta az apró kezet -, amikor parancsolja, ott leszek Ágotán.

- És meg fog tanulni jobb kedvűnek lenni? - nevetett a leány.

- Azt nem ígérhetem, de ha nem bánta meg, amit felajánlott, ott leszek talán már holnap vagy holnapután.

- És kiket hívjak meg?

- Azt hiszem - felelte egy kis gondolkozás után a fiatalember -, legjobb lesz, ha senkit sem hív... Illetve mégis, talán a cinkatonákat.

A leány tapsolt örömében:

- Na, lássa, ez igazán kedves: magától igazán ezt vártam. Milyen finom és bájos ötlet, a régi bűnösök a cinkatonáktól akarnak jókedvet tanulni.

A párok ismét valcert jártak. A jókedv zajosan hullámzott a festett deszkákon. A zongora ismét régi és rejtelmes hangokat zokogott a jácintillattól terhes levegőbe.

Ágotai Marianne olyan volt, mint egy kedves és finom mosoly, egy rózsaszínű virág, amely szép és illatos, mert hogy tavasz van éppen. Kender Pál azt gondolta, hogy valahogyan nem illik ide, nem lett volna szabad neki ilyen későn születnie. Mert inkább illene az alakjára az empire ruha, és szép volna, bizonyára százszor szebb, ha menüettet táncolna.

- Gondoltam valami csacsiságot - mondta a leány, és a hangja olyan lágyan csengett, mint egy régi óra alig hallható muzsikája.

- Parancsoljon - felelte Pál, és várta a muzsika folytatását.

- Tudja, azt akartam mondani, de nem haragszik meg?

A fejével intett, hogy nem.

- Tudja, azt akartam mondani, hogy egyszer megpróbálhatna táncolni.

A szürke szemek tiszta és aranyos fényben ragyogtak: ennek a kérésnek nem lehetett ellenállani.

- De hátha elfelejtettem táncolni? - kérdezte mosolyogva a fiatalember, és a mondatot már csak magában fejezte be. - Mindegy, ha nem is tudok, későbbre nem kötelező. És akad olyan ember is, aki táncol a siralomházban.

Megfogta a Marianne kezét, és a leány dereka után nyúlt. Odasimult hozzá, és mégis, mint a pihe repült mellette Ágotai kisasszony, mert - hogy el ne felejtsük mondani - az Ágotai nemzetség leányai mind pompás táncosnők voltak. Akadt köztük egy, igen, Ágotai Vera, aki valamelyik régi lakodalmon három napig táncolt egyfolytában, és azután harmadnap hajnalban összeesett. Egy csepp, piros vércsepp szállott csak az ajkáról a csipkekendőjére, de ő ettől is meghalt, és onnan temették a bálteremből. Így mesélték ezt legalábbis az ágotai öreg kisasszonyok, és készakarva hallgatták el az ifjabb nemzedék előtt, hogy a szép Vera, aki a halálba táncolt, nagyon beteg volt: a szíve fájt neki. Nem valaki után, hanem hétköznapi és komor értelemben gyenge volt a szíve, annyira, hogy még a táncot is megtiltották neki.

A fiatalember tudott erről a históriáról, és tudta hogy a táncra könnyedén perdülő lábak örökségképpen szállanak az Ágotai famíliában nemzedékről nemzedékre, mégis megjegyezte:

- Marika, maga igazán kellemes táncosnő.

- Nem nehéz - mosolygott a leány -, maga sokkal jobban tud táncolni, mint ahogy gondoltam.

Többet nem is szóltak egymáshoz. De a leány, akit ebben a pillanatban kereszteltek el Marikának, érezte, hogy ő most olyan nevet kapott, amelyet nem fog hallani más sohasem, és amelyet nincs joga az ajkára venni másnak, csak éppen ennek a fiatalembernek. A szürke szemek most már hálás sugarakat szórtak. Kender Pál pedig belenézett és gyönyörködött a tisztaság és fiatalság két tükrében.

- Igen - mondta egy kicsit elérzékenyülve -, ez az. A fiatalság üdítő forrása, amelyben nékem fürödni kell.

A foteltábor mélyén ebben a pillanatban döntő fontosságú események játszódtak le. Gyengéd ismerősök a Kender Kelemenné fájó sebére tapintottak:

- Bizony, kedvesem, nagy bánat ért tégedet is - mondták fájdalmas arccal -, aki úgy szereti a földjeit, a régi, nagy család birtokait.

- Bizony, bizony - bólogatott szomorúan az özvegy, és a szeme a sarokba tévedt, ahol a fiát és Marianne kisasszonyt figyelte az előbb. A sarok üres volt, és most már továbbsiklott fürkésző tekintete.

- Helyrehozhatatlan egy ilyen csapás, kedvesem - folytatta az egyik öregasszony a siratást.

Ebben a másodpercben váratlanul felfedezte fiát Kender Kelemenné. Majdnem felsikoltott a meglepetéstől, de az öröme más úton, szinte érthetetlen magaviseletben tört ki.

- Ó - mondta, és megvetőleg, az önbizalom teljes magasságából kölcsönözve egy gesztust -, már hogy lenne helyrehozhatatlan. Csak ideig-óráig ejti az embert kétségbe az ilyesmi. Azután minden jóra fordul: őszre már kireparáljuk, ami kis baj van. Kireparáljuk, bizony, kedveseim...

Még egypárszor elmondta ezt a szót, hogy kireparáljuk, és a körülötte üldögélők legőszintébb csodálkozására szokatlanul vidáman kezdett csevegni. Közben persze a legnagyobb szülői örömmel tekintett a gyermekekre, akik hol eltűntek egy pillanatra a többi párok között, hol pedig éppen előtte suhantak el a szíve legőszintébb gyönyörűségére.

A rendkívüli eseményt, hogy a falusi remete táncra perdült, egy csipkeblúzos erős leány vette észre Kender Kelemennén kívül a vidám és bódult társaságban. Majd elszédült a táncosa karjain, és hirtelen rosszullétről panaszkodott. Leült a sarokba, és úgy nézte a furcsa jelenetet, mint akit szíven szúrtak. Nézte, hogy forognak és tűnnek el, és hogyan simulnak egymáshoz, közben pedig, azt gondolta, hogy ő még sohasem érte meg ezt, és talán nem is fogja.

Egy-két forduló után megpihent a zongora. És ekkor zajos kavarodás támadt.

- Hölgyválasz! Hölgyválasz! - ordítozta egypár fiatalember, és a humor kedvéért ezek az urak helyet foglaltak a mamák mellett szemérmesen.

- Na - mondta Berta kisasszony, akin vadonatúj csipkeblúz volt -, most megszégyenítem azt a...

Azt akarta mondani, hogy nyomorultat vagy jellemtelent, de a szíve, a mindennél lágyabb szíve megindult, mikor Kender Pálra nézett. Minden haragja tehát Marianne kisasszony ellen irányult:

- Megcsúfolom azt a kis békát, táncolni fog velem is Pali - mondta, és már odalépett a fiatalemberhez.

Kurtán és furcsán meghajtotta magát előtte:

- Szabad? - kérdezte, és már a karját nyújtotta.

A csipkeblúzon átragyogott a bőre fehérsége, a kövér válla és erős karja. A fűző felszorította a keblét, és látni lehetett a csipkén át a gömbölyű halmok finom vonalát.

- Ifjúság, ifjúság - gondolta Pál, és valósággal beleszaladt a leány karjaiba.

Engedte magát vinni, beleszédült a parfümökbe, a jácint illatába, és fürödni akart mindenben, ami fiatalság volt körülötte. Megölelte a leányt, magához szorította, és vállai fölé hajolt, hogy beszívja egészséges illatát. Nem akart látni semmit, csak elmerülni és fürödni az illatokban, a fiatal bőr ragyogásában és tapintásában. Inni és szürcsölni akarta az élet eme apró örömeit, mint a halálosan elkeseredett ember a pálinkát. A térdei összeütődtek a leány térdével, a lábszára sokszor egészen odasimult Berta kisasszony telt és kívánatos idomaihoz. A szép, erős leány pedig boldog volt, csaknem felcsuklott az örömtől. Mámoros lett ő is, és képzeletben, már mindenét odadobta az utálatos, a gyűlölt, az imádott fiúnak. Azt hitte, hogy most a legboldogabb az életében, és ezért az óráért érdemes mindent elveszteni.

És tényleg olyan boldog is volt, hogy mikor leült, kicsordult a könny a két szeméből. Odatartotta a legyezőt az arca elé: engedte, hogy a könnyek ott száradjanak fel a szeme szögletében, és azt gondolta, hogy meg kell halni, ha nem lehet ezé az emberé.

A fiatalember pedig nem kevésbé bódultan és mámorosan tért vissza ahhoz, akitől elvált. Újabb táncok következtek, és most már valósággal magához ölelve röpítette Marianne kisasszonyt. A tiszta szemeibe nézett, és csak egy szót mondott neki:

- Marika!

A nagy ebédlőben limonádéval telt poharak állottak egymás mellett. A kisleány torka kiszáradt, a tüdeje lázasan dolgozott, és az egész teste tüzelt.

- Pali - mondta -, egy csöpp limonádét szeretnék inni.

Kifelé igyekeztek hát. A nagy függőlámpa búsan égett a kopár szobában, és alatta szegényesen sorakoztak a hűsítő itallal telt poharak. Teljesen egyedül voltak. A szomszéd szobából behallatszott a vidámság tobzódása, és egy néger induló nehézkes bekezdő ütemei tántorogtak a zongora mélyebb húrjain.

- Nem - hajolt a lányhoz Pali -, ma nem szabad ebből az ostoba italból inni.

Forró, de tiszta és jó illatú lehelet szállott feléje.

- Ma nem szabad citromlevet inni - ismételte, és magához ölelte Marianne kisasszonyt.

A száját csókolta, a meleg, tiszta és fiatal ajkait, amelyek az egészség piros színében ragyogtak, mint két gyönyörű és friss kármincsík, amit finom ecsettel vontak.

- Marika - mondta, és érezte remegni a vállait. - Marika - gondolta -, milyen gyönyörű és üde és fiatal.

Marianne kisasszony nem érezte, hogy most szabadkoznia kellene. Sőt inkább azt gondolta, amennyire gondolkozni tudott ezekben a pillanatokban, hogy így van ez jól. A szép tiszta szemei most sem zavarodtak meg, csak éppenhogy még kristályosabbak lettek egy pillanatra valami könnyfélétől. De, mondom, ez csak egy pillanatig tartott, és csak arra volt jó, hogy Kender Pál megfürödjön a ragyogásukban. Mert ilyen könnyeket csak egyszer láthat az ember, mikor először ölel magához egy leányt.

Marika kisasszony arca ragyogott a mosolygástól, mikor búcsúzásra került a sor. A bundák és ódivatú rókaprémek közül kihajolt még egyszer, és odasúgta a fiatalembernek:

- Most már igazán bűntársak vagyunk!

A felesleges lángokat eloltották, mindenki hazaszéledt. A fiatalember pedig magára maradt a nagy szobában, ahol feldúlva és rettenetes káoszban hevertek a bútorok. Az ebédlőben, a nagy függőlámpa alatt szorgosan villogtak a Kender Kelemenné fényes kötőtűi. Néha megcsillantak a pápaszeme üveglapjai is: ilyenkor elejtett szemeket szedett fel a lámpa felé fordulva, vagy a szemüveg felett átlesett a másik szobába. Buzgó elmerüléssel, tökéletes megelégedettséggel kötött, és a fekete szemsorok gyorsan emelkedtek, szaporodtak a kezei alatt. A legteljesebb megelégedettség hatotta át az egész lényét, és olyan volt fénylő szemeivel, sötét ruhájában, mint egy nagy pók, amely nagy-nagy hálót fon, emberek, hölgyek és urak számára. Ebben a hálóban össze kell akadni azoknak, akiket ő kiszemelt egymásnak.

Kender Pál ezalatt az este történt dolgokat gondolta át még egyszer. Valósággal szégyenkezett, annyira nem volt megelégedve magával:

- Az éhes ember, a nagyon kiéhezett ember szokott így tenni - mondta magában -, az szokott belekóstolni és belefalni mindenbe, ami ennivaló, és elébe kerül.

Úgy gondolta, hogy okvetlenül vissza kell lépnie, amíg bajok nem lesznek, mert ez veszélyes játék. Ebben a városban nem ismerik a tréfát, és csak a feleségét vagy a más feleségét ölelheti az ember, mint ahogyan a kis doktor mondta. Vissza kell vonulni, amíg nincsen késő. Különösen azt sajnálta, hogy Barta Bertát a karjaiba zárta, és körülvonszolta a szobán. Ez a leány képes lesz isten tudja, milyen biztatásnak venni azt a pár önfeledt kézszorítást és elkábult szemvillanást.

Másnap mégis elment Ágotára. Azt gondolta útközben, hogy még egypár napig lehet ezt a játékot folytatni, mert hiszen úgysem tart azután sokáig. A korai alkonyatban párák ültek a kopár és kietlen mezőkön, és a nagy folyó környéke ködökbe burkolódzott. Most még nincsen későn - mondogatta -, most még kimehet a hídra, csak a cipője lesz egy kicsit sáros, de hát az már nem baj. Amit tehát addig cselekszik, az mind el fog felejtődni. Addig még beszívhatja egy leány üdeségének a parfümjét.

- Hiszen a siralomházban - mondta, és ezzel már halálra gyötörte magát -, igen, a siralomházban sok mindent megenged az ember magának, ami egyébként tilos...

Legföljebb egy rossz délutánt szerez egészben véve a leánynak, az apró és kedves leánynak. Azon a délután nem fog tudni kávézni Marika, vagy keserűen fogja inni az uzsonnáját, és talán könnyezik is majd, mint ahogyan az ember a szegény és szeretett regényhősök bukását is megkönnyezi. De hát egyébként semmi sem fog történni. Majd jönnek az ágotai fiúk, a mulatságos, kedves ágotai nemes úrfiak, és összeütik a bokájukat előtte. És mondanak valami furcsa, vidám dolgot olyan szeretetreméltóan, hogy aztán már nem lehet többé szomorkodni, és el kell tenni a csöppnyire összegyúrt zsebkendőt, amelynek az illatát Jeanette szívéről nevezték el.

- Vagy ó, istenem - sóhajtott fel -, nem Coeur de Jeanette.

Igen, itt nyilvánvalóan tévedett, mert ez az illat valaki másé. A Marika zsebkendője egyszerűen ibolyaillatú. Így vigasztalta magát, és közben azt is elgondolta, hogy hiszen nincsen későn, ha vissza akar vonulni, még akkor sincsen késő, és ez a látogatás éppen alkalmas arra, hogy mindent kimagyarázzon.

De a szobában ismét jácintillat lengedezett, és fehér kötőben előtte termett egy leány, egy tetőtől talpig csinos kis hölgy, aki úgy üdvözölte, mintha mindig egymás mellett játszottak volna.

- Marika - mondta, mert mást nem is lehetett mondani, és megszorította a leány kezét.

Marianne kisasszony pedig mosolygott a rózsaszínű arcával, a fehér fogaival, és a tenyerébe nyomott valamit. Egy kis ólomkatona volt. Egy kis ólomvitéz, amely még meleg volt a leány kezeitől.

Maga elé tartotta, és szemügyre vette: bizony viharvert kis vitéz volt. A szuronya letört, a szép kék festék lekopott a blúzáról, csak a sapkája tündöklött gyönyörű, piros színben. Lehetetlen volt megindulás nélkül nézegetni a drága kis ólom- vagy cinvitézt, aki látta őt még boldogan és gondtalanul is.

- Most már elhiszi, ugye, hogy bűnrészesek vagyunk? - mondta Marianne, és a szeme tisztábban ragyogott, mint valaha. - Ezt a kis katonát együtt loptuk el.

A fiatalember intett a fejével, hogy igen, bűnrészesek, bűntársak. És aztán magához vonta Marianne kisasszonyt: a lehunyt szemeit csókolta meg. Közben úgy érezte, hogy most szentségtörést követ el, hogy aljas és nyomorult csaló. Saját magát csalja, és úgy tesz, mint az, aki olcsó nőket ölel, és a vágyai csodálatos asszonyaira gondol eksztázisában. A csók ugyanaz, a leány is ápolt, illatos, de még sem az, nem az, akire gondol.

Riadtan húzódott vissza, mintha már a jeges áram csapását érezte volna. A leány csak mosolyogni tudott, és tréfásan mondta:

- A rossz gyerekekre ráférne egy kis felügyelet. Majd ideállítjuk ezt a kis cinkatonát, és ha megint rosszak leszünk...

- Akkor majd én beteszem a mellényzsebembe.

Ezen ismét kacagni kellett, olyan egészségesen és csilingelve, mint egy ezüstharang.

A fiatalember is mosolygott, és a kezét nyújtotta a leánynak, de Marika megfenyegette az apró ujjával:

- Bácsika, vigyázzon, mert baj lesz.

És mégis odaadta a kezét, és mégis közelebb húzódott hozzá.

Így telt el egyik délután a másik után. A következő alkalommal egy régi kis fényképet mutatott Marianne. A sárgult lapocskán egymás mellett állott két apró gyerek: egy bús fiúcska és egy csöpp leány, akinek olyan volt az arca, mint egy virágszirom. És komolyan nézett a leány, és olyan mulatságos volt, mert a csitri haja kontyba volt kötve. Úgy álltak egymás mellett, mint a halálraítéltek, és felfedezték utóbb, hogy a keskeny arcú fiúcska csámpásra görbíti a lábát a képen a nagy meghatottságtól.

Ezen persze ismét nevetni kellett. Szívből fakadóan és őszintén, mert olyan mulatságos is egymás mellett két ilyen ostoba kisgyerek.

Ágotai Manó bácsi ilyenkor együtt kacagott a gyermekeivel.

- Látod - mondta a leánynak -, milyen jó, hogy megtaláltuk ezt a kis csámpás gyereket. A nyáron alig ismert rám, pedig nem tagadhatja el, hogy lovagoltattam a térdemen: itt van a fotográfia.

Egy másik fényképen ismét szerepeltek mind a ketten. Ágotai Manó bácsi térdén üldögéltek, és úgy elhúzódtak egymástól, mintha az imént nem is játszottak volna együtt a porban.

Az öregúr valósággal boldog volt, ha Kender Pál látogatásával tisztelte meg a házat. És ez a ház nagyon kedves hely volt: ott csak mosolygó arcokat láthatott Kender Pál. E tekintetben különben odahaza is előnyös változások történtek. Az édesanya is kedvesen, vidáman fogadta, valahányszor csak megtért a gazdaságból vagy az Ágotaiék házából.

Egypár hétig tartott ez az állapot. A napok zavartalanul múltak, és a fiatalember úgy élt, mintha álomvilágban járt volna; úgy élt, mint aki állandóan narkotikummal táplálkozik, és nincs sejtése sem arról, hogy veszélyes területek fölött jár.

Egyszer azután hirtelen felriasztották az álmodozásaiból. A posta előtt szembetalálkozott Berta kisasszonnyal.

- Álljon meg egy pillanatra - mondta a leány, és elállotta a sáron keresztülvezető tenyérnyi utat is.

- Parancsoljon velem!

- Mondja, kedves Pali, igaz az, hogy maga eljegyezte Mariankát?

A napsütésben úszó pocsolyák forogni kezdtek a fiatalember körül. Erre nem volt felkészülve.

- Rágalom - mondta ezután mégis, és erőt vett magán -, egy szó sem igaz az egészből. Itt találták ki, a pletykafészekben.

- Itt még senki sem tud az egészről. Csak én jártam utána a dolognak. És komolyan nem igaz?

- Nem.

- Adja becsületszavát.

- Becsületszavamra.

- És nem is fogja eljegyezni?

- Egészen nyugodt lehet.

- Meri a szavára is mondani?

- Becsületszavamra mondom, hogy sohasem fogom eljegyezni. Ez, azt hiszem, elég nyíltan van mondva.

Erre megnyílt az út előtte, tovább mehetett. Mégsem mozdult meg, hanem csak állt, és bámult a fényes kis pocsolyákra, mintha azoktól akarna tanácsot kérni. Mert a hirtelen támadás komolyan nagy zavarba hozta: máris itt van, amitől félt, és óvakodott. Ha ennek a leánynak az eszébe jutott az az ostobaság, akkor más is gondolhatott reá. Nincs más hátra tehát, mint visszavonulni, sürgősen és minél rövidebb úton. Azt hitte, hogy ő most cselekvő fél, aki felette áll az eseményeknek, és maga kormányozza a sorsát.

Egészen megfeledkezett arról, hogy béna az akaratereje és körülötte ügyes kezek fontak hálót. Nem gondolt az édesanyjára, aki konok és kemény elhatározással ragaszkodott az előre kitervelt szándékhoz, és boldogan reménykedve már maga előtt látta a családok egyesülését, a két régi birtok határainak egybeolvadását. Olyan erős volt a vágyakozás benne az Ágotai Manó földjei után, mint amilyen nagy óhajtással viseltetett az igazi és lelkes keresztes vitéz a Szentföld minden tapodtnyi földje iránt. Hogyne, mikor így jelentéktelen mindenik birtokrész, és ha megtörténne a nász, akkor egyszeriben a leggazdagabb ember válna a fiából. Erdőkben és mezőkön járhatna, amelyek a fia tulajdonát képezik, amelyek a Kenderék nevéhez vannak mindörökre kapcsolva. Szinte belepirult, de már arra is gondolt, hogy ő, talán majd ő is férjhez mehet, talán megkörnyékezheti a keresztkomáját, és mégis egyesül a két birtok. Erről a szándékáról azonban letett utóbb, s már egészen megfeledkezett róla, mert a fiát apró ravaszságokkal sikerült a hálóba beterelni. Egyetlenegy áruló szót sem kellett ejtenie, és minden a legpompásabban ment magától. Valósággal örült, mikor a fiú kocsiba ült, és áthajtatott Ágotára. Nem bánta volna, ha a lovak mind lesántulnak, csak a legutolsó Kender ivadékot vigyék el a jó útra, az üdvözülés útjára.

Mikor azután három vagy négy nap is eltelt egymás után, anélkül, hogy a fiú kimozdult volna a karosszékből, a könyvei közül, kezdett ideges lenni. Mégis mosolyogva fordult a fiatalemberhez, aki álmos nyugalommal böngészett egy könyvben.

- Hát mi lesz, kedves álomszuszék herceg? Nem mozdulunk ki, nem kocsikázunk. Szeretném, ha ma délután elkísérne Ágotára.

- Fáradt vagyok - szabadkozott Kender Pál, rosszat sejtve -, a fejem is fáj. Azt hiszem, nem lenne kellemes a jelenlétem.

Az özvegyasszony arca fájdalmas színt öltött.

- Nem tudom, mitől lehetsz fáradt, fiacskám, hiszen semmit se csinálsz már hetek óta. De hát én nem vonhatom kétségbe a te kijelentéseidet. Csak fáj mégis, hogy ilyen elhagyatott vagyok, és senki sem gondol velem: az én egyetlen fiamra sem számíthatok, mikor egy kis szórakozásra akarok indulni.

Hamuszürke szemeiből, keskeny arcáról annyi szomorúság áradt szét, hogy lehetetlen volt meg nem sajnálni. A fiatalember felemelkedett, és megsimogatta a kezeit.

- Nem szabad ilyen hamar elkeseredni - mondta szelíden -, elmegyünk mind a ketten.

Arra gondolt, hogy mindegy, legalább nyíltan és őszintén megmondhatja Marikának, hogy tréfa volt az egész, és megmondhatja, amit ilyenkor szokás elhadarni, visszavonulás után is fölajánlani, hogy ezentúl is jó barátok lehetnek.

Az öregasszony azonban tovább folytatta a játékot, és megzavarta a gondolataiban.

- Csakhogy én nem erőszakollak, fiacskám - mondta -, én nem akarom, hogy mellettem unatkozzál... Nekem nincsenek céljaim Ágotán.

Most már a fia kérlelte.

- De nem szabad mindjárt megharagudni, ha az embernek egy kicsit rossz kedve van. Nem voltam jól hangolva, hát azt hittem, hogy jobb lesz, ha őszintén megmondom. De én igazán örülni fogok, ha elkísérhetem.

- Hát nem bánom - felelte az özvegy -, de aztán ne mondd, hogy erőszakoltalak.

- Jó, jó - mosolygott a fiatalember -, nem mondom sohasem. Ezt ünnepélyesen is megígérem.

Elhatározta, hogy most igazán rideg és kellemetlen lesz a leányhoz, és megpróbál menekülni előle. Majd az öreg Manó bácsival foglalkozik, és ha van könyörületesség az égben, talán csak átvetődik véletlenül egy öreg kisasszony valahonnan látogatóba. Odaát megint csak mosolyogva fogadták őket.

- Nagy megtiszteltetés, hogy végre a komaasszony is eljött - dörzsölgette a kezeit Ágotai Manó bácsi -, igazán nagy megtiszteltetés. És az én kedves keresztfiam is.

Melegen megölelte a fiatalembert, és azután rövidesen betessékelte Kendernét a szalonba. A fiatalok ott maradtak az első szobában, ahonnan még az ebédlőn kellett áthaladni, hogy az ember a szalonba juthasson.

- Tessék - mondta Kender Pál, és előzékenyen kinyitotta az ajtót a leány előtt.

- Köszönöm - mosolygott Marianne -, nem olyan sietős. Hanem mondja csak, hol volt maga olyan sokáig?

A fiatalember erőt gyűjtött a ridegséghez, és a lehető legszárazabban mondta:

- Dolgaim akadtak, tudja, egypár levél, amit okvetlenül meg kellett írnom. Azután elmaradtam egynéhány könyvvel: azokkal is végeztem. De hát ez igazán semmi a sok lustálkodás után. Most pedig jönnek a gazdasági gondok.

- Azokra a levelekre magam is kíváncsi vagyok: azt hallottam, hogy maga nem valami jeles levélíró.

- De ha muszáj, az ember mégiscsak erőt vesz a lustaságán. Megvallom őszintén, hogy nem szeretek dolgozni. Azt tartom a kitűnő utópistákkal együtt, hogy sokkal tökéletesebbek lennénk, ha nem kellene dolgozni sohasem. De ha mégis muszáj, hát mondom, az ember mégiscsak erőt vesz a lustaságán. És lemond sok kellemes dologról.

- Például?

- Például arról, hogy ide olyan gyakran járjon. Akármilyen szeretetreméltó is a házuk.

- Kérem, kérem, tilos a hízelgés, és tilos a nagyképűsködés - mondta Marianna kacagva -, maga nem akar ide jönni, hát kitalálja, hogy dolgai vannak. De hát majd ellenőrizni fogjuk....

- Szerencsénk lesz talán?

- Dehogy, kedves doktor uram: a medvét nem háborgatjuk a barlangjában. Hanem majd megkérdezzük a tanúkat. Először is a koronatanút, vagyis a nénikét.

A fiatalember elszánta magát a végső lépésre:

- Maga tréfának tekinti az egész dolgot, pedig én komolyan beszélek. Felesleges, hogy máshoz menjünk tréfából vagy akármiért. Itt kettőnk között is elintézhetjük a dolgot. Nézze Marika, én egy teljesen hasznavehetetlen, szomorú és ostoba ember vagyok.

- Ez ellen tiltakozom!

- Hiába tiltakozik. Én csak ismerem magamat, tudom, hogy olyan ember vagyok, akire semmi szükség, aki már nem fog senkinek a hasznára sem az örömére válni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem szabad többé közeledni az emberek felé, mert megmérgezem a jelenlétemmel a jó óráikat, és tudom, hogy különösen nincsen sok közöm a nőkhöz, mert a csókom keserű, és általában nincsen sok közöm nekem ehhez az egész... - azt akarta mondani, hogy világhoz, de maga is megriadt attól a gondolattól, hogy elárulhatja titkos szándékát. Ezért hát csak azt biggyesztette a keserű szavak után -, nincs közöm ehhez az egész városhoz.

A Marianne arca elkomorodott.

- Nem tudtam - mondta -, hogy ilyen rossz kedvében van. Maga megint elkeseredett, és igazságtalan önmagával szemben. Alig tudom megérteni, hogy lehet egy fiatalember ilyen. Mondja, maga nem tud örülni semminek sem?

- Azt hiszem, hogy nem.

- Nem szeret senkit sem?

- Talán senkit.

- Nem érdekli semmi?

- Azt hiszem, hogy igazán semmi sem tudna már elfoglalni.

Egy kis szünet következett. Fájdalmas és rövidke szünet. A szürke szemek a fiatalember arcára szegeződtek, és fürkészve nézték a furcsa vonásokat, a fáradt szemeket.

- Pedig kár, igazán kár - mondta csendesen, és mosolygott, most is szomorúan mosolygott -, most nem fog örülni annak sem, hogy megtaláltam valamit...

- Mit?

- A második ólomkatonát.

- Ó - mondta Pál -, ez egészen más, ez még a régi életemből maradt emlék. Ez azok közé a kedves dolgok közé tartozik, amelyek könnyebbé teszik mégis az ember küszködéseit, és egypár kellemesebb percet szereznek.

- Akkor hát jöjjön, és nézze meg a tavaszi ásatások eredményét - mondta Marianne, s kézen fogta a fiatalembert -, itt van az ebédlőben.

Bementek tehát az ebédlőbe, és szemügyre vették a második ólomkatonát. A fiatalember mosolygott, és úgy tett, mintha nagyon érdekelné a festett ólomdarab. Közben pedig arra gondolt, hogy milyen unalmas, milyen egyforma tud lenni egy ilyen leány. Mit érdeklik őt most ezek a buta ólomkatonák, mi köze neki ahhoz, hogy Ágotai Marikának még ma is a szívéhez nőttek ezek az ércvitézek? És mennyire gyenge, mennyire primitív ez a kis katonahistória még fogásnak is.

Amíg ő a keserűségével akarta a leányt magától elriasztani, addig a szalonban éppen megfordított dolgok történtek.

- Kedves komám - kezdte Kenderné -, nem jöttem egészen hiába.

- De biztosan valami jó szándék hozta el.

Kender Kelemenné mosolygott:

- Azt nem tudom biztosan. Azt hiszem, hogy rossz nem is lehet, mert a fiam dolgában jöttem.

- A keresztfiam dolgában? - kérdezte mosolyogva az öregúr, és ismét a kezeit dörzsölgette. - És énnálam érdeklődik. Ez aztán igazán érdekes dolog.

- Nem olyan nagyon érdekes, csak arra voltam kíváncsi, hogy mivel tartották ezt a gyereket, hogy olyan szívesen jár ide?

- Ahá - kurjantott a kis emberke -, hogy mivel tartottuk? Jó szóval, csakis jó szóval.

- De maguk főztek vagy sütöttek neki valamit, amit én nem tudok otthon csinálni...

Ágotai Manó bácsi ravaszul nevetett, és a szakállát simogatta:

- Nincs minálunk semmi olyasmi, ami csalogathatta volna. Jó szívvel fogadtuk, és ő is jól érezte magát.

- Márpedig az nem jó dolog, ha egy ilyen nagy léhűtő jól érzi magát lányos háznál.

- Miért ne lenne jó dolog? Nem járhat veszedelemmel egyikükre sem. Legrosszabb esetben megtetszenek egymásnak...

- Az ám, csakhogy az kettőn múlik.

- Hát persze, persze. Magam is csak így gondolom. - Még ravaszabbul nevetett Ágotai Manó bácsi, és intett a fiatalok felé. - Én azt hiszem, hogy máris baj van.

Kender Kelemenné csodálkozó arcot vágott:

- És a kedves rokon ezt csak így mondja?

- Hát hogyan mondjam? - pattant fel a kis emberke, mintha önérzetében sértették volna meg. - Ez csak a legtermészetesebb dolog. Mind a kettő jól nevelt úrigyerek. Én csak tudom, mert ha megengedi, az egyik a tulajdon lányom, a másik meg a keresztfiam. Mit csináljak? Meg kell várni, hogy mit akarnak, egyebet nem tehetünk.

Az öregasszony hirtelen száraz és kétkedő lett:

- És a komámuram ilyen rövidesen gondolkozik? Nem jutott-e még eszébe, hogy az én fiam egy közönséges léhűtő, nem tudja-e, hogy a földjeit elszedték tőle, csakhogy éppen mutatóba hagytak egypár holdacskát.

- Hiába mondja a kedves rokon, hogy léhűtő a fia. Egy dolgot én is tudok róla, azt, hogy úriember és a keresztfiam. Márpedig aki úriember, és módja is van valamelyest, az nem lehet más szolgája. Akinek földje van, az meg pláne elveszett minden más közönséges foglalkozás számára. Hiszen a föld meg is érdemli, mert abból él az ország. A magyar föld termésit zabálja az a hazátlan szocialista is, aki úgy acsarkodik a birtokos osztály ellen...

Ezt a szépen kivágott szónoklatot, az Ágotai Manó bácsi hitvallását, hamarosan lerontotta zengzetességében és hatásában a Kender Kelemenné keserű kifakadása.

- De hiszen a földet se szereti. Utálja ezt az egész vidéket. Annyira, hogy elnevezte porvárosnak a mi szegény falunkat.

- Nem baj, kedves Lottika, majd megszereti, ha hozzácsapjuk az ágotai tagot is. Én is úgy voltam, amíg ilyen fiatalnak éreztem magamat, fütyültem a földekre...

Kenderné szíve repesett az örömtől, de még sem fojthatott el egy szigorú megjegyzést:

- Hanem az asztal tetején táncolt, ugye? Sok rosszat halottam magáról meg a színésznékről.

A mosolygó öregúr nagyszerűen mulatott:

- Na, hiszen van valami igaz a dologban. Hát hiszen míg az ember fiatal, bizony nincs sok köze a komolysághoz. De az én keresztfiam az olyan komoly, mint egy meglett ember. Aztán úgy vagyunk azokkal a földekkel is, hogy amíg nem érezzük, hogy ez minden, ez a pár hold hol learatott, hol felszántott rög, minden, ami nekünk jutott az életben, addig bizony csak úgy nézzük a kis birtokot, mint a rossz béres, haraggal, megvetéssel. Aztán kezdi az ember belátni, hogy ebből él. Ebből élt az apja, a nagyapja és a szépapja is. És hát ebből fognak táplálkozni, erőt gyűjteni a gyermekei meg az unokái is.

Elérzékenyedve és csaknem könnyezve folytatta a kék szemű, szürke szakállú öregúr. Olyan őszintén és annyi meghatottsággal emlékezett meg a régi birtokról, hogy Kender Kelemen özvegye minden ravaszságával lefegyverezve érezte magát.

- Hát én is így vagyok - mondta Ágotai Manó -, ez a föld olyan sík, mint a tenyerem, és úgy is ismerem minden zegét-zugát, mint a saját kezemet. Tudja, kedves komaasszony, sokszor elgondolkozom éjszaka, hogy mit csinálnak vajon az én répafejecskéim. A múltkor olyan furcsa gondolatom támadt, hogy éjszakánként, amikor csendes minden körös-körül, mélyen lélegzenek a répatáblák, és szívják a jó, hűvös földből az erőt magukba. Ettől nőnek és erősödnek, némelyiknek az arca úgy kipirosodik, úgy megnő, hogy olyan lesz, mint egy plébánosé.

Kenderné tréfásan meglegyintette a kesztyűjével az öregúr karját:

- Milyen majomságokat beszél már megint öreg ember létére.

- Nem majomság ez. Én érzem, hogy így van, tudom, hogy össze vagyok nőve a kis földjeimmel. Néha szinte érzem, hogy eső veri a Posta-rétet a folyó mellett, szinte hallom a szél zúgását, amint összedöntögeti a boglyáimat. Különben lehet, hogy csak az öreg emberek ilyen eszelősek. De hát ez is csak azt bizonyítja, hogy öregségire belebolondul minden ember ezekbe a földekbe, ebbe a porba meg a sárba. Már persze csak úgy értem, hogy a magunk fajtája. Mert tudja, kedves rokon, a zsidó is szereti a földet, de csak azért, hogy haszna legyen belőle. Kifeji a jó, tápláló nedveket a magyar földecskéből, aztán továbbáll. Csak azért szeret gazdálkodni, mert lakkcipőhöz vadászkalapot hordhat snefftollal, meg felveheti a szalonruhához a gamásnit.

Istenem - fohászkodott magában Kender Kelemenné boldogan -, ez az én emberem. Csupa szív és melegség, csupa nemes lelkesedés. Az én családomban voltak csak ilyen igazi, régifajta urak. Senki, senki se lehetne jobb apósa a fiamnak.

- Hát - mondta még mindig tartózkodó hangon -, pedig az én fiamnak vannak ilyen zsidós tempói. Az nem szeret ugyan vadászkalapban járni, de szocialista újságból olvassa a sok maszlagot, meg állandóan a könyveket bújja.

Nagyon haragos lett erre a kedves és szelíd Ágotai bácsi.

- Mit kívánna tőle a kedves rokon, hogy igyék egész nap, meg az asztal tetején táncoljon? A' mán nincs divatban: régen kikopott a szokásból. Bizony, még azt szeretné, ha bugris paraszt lenne. Aki úr, az olvas is, meg ír is, amennyit akar.

Hiába volt minden támadása a fiú ellen, az öregúr sorra kivédte valamennyit. A végén azután kivágta az utolsó kártyáját a ravaszkodó öregasszony.

- De annak a rossz kölyöknek szeretője volt Pesten. Háromról is tudok...

- Jó, jó - válaszolta elcsendesedve Ágotai bácsi, mert a másik szoba felől lépések zaja hallatszott -, fiatalság, bolondság. Amíg az ember be nem tölti a harmincat, azt hiszi, hogy minden nőt érte teremtettek. Minden asszonyt megkíván, csak aztán jön meg az esze, hogy egy is sok, hogy azt is nehéz megtartani...

Ismét nevetett, mint egy eleven eszű gyerek, aki tudja, hogy most ráhibázott valami mulatságos dologra.

- Kérem, kérem - mondta megbotránkozva Kenderné -, ne sértegessen a kedves rokon bennünket, mi is mondhatnánk a férfiakra elég rosszat...

De ez is műfelháborodás volt. A szíve mélyén ujjongott, és percről percre nőtt benne a bizonyosság, hogy itt a döntő pillanat. Most nem szabad elszalasztani a nagyszerű alkalmat. Ki kell nyújtani a szikár karjait, az ujjaival görcsösen megszorítani a szép, idegen földeket, és megszerezni a leányt, akinek a szoknyája szegélyéhez van varrva a sok, virághímes, zöld rét, és a barna szántók úgy hozzátartoznak Ágota határában, mint a két gömbölyű karja vagy akár a csöpp és formás lába.

- Szólni kell - mondta magában -, mert vétek elszalasztani minden percet.

- Hát akkor, kedves rokon - szólalt meg egy kicsit szívszorongva, látszólag meghatva és szándékosan köhécselgetve -, hát, kedves rokon, ha maga nem talál benne makulát, akkor bizonyára jobban ismeri, mint én, talán jobban is szereti. Tudja, hogy én egyszerű asszony vagyok, hát nem cifrázom, a dolgot, ha már így vagyunk, én megkérem a leánya kezét a fiam nevében. Nem bánom, hagyjon magamra, legyek csak én egyedül az öreg házamban. Úgyis nagyon ideszokott már ez a gyerek.

Minden második szavánál érezte, hogy mesterkélten beszél, hogy hazudik, de azért ledarálta a mondókáját. Ágotai Manó bácsi ezzel szemben természetes és szeretetre méltó maradt. A térdére csapott, hogy majd kirepedt a megfeszült nadrágja.

- Mindjárt rosszat sejtettem én is - rikkantott fel, mint egy egészséges suhanc -, mindjárt gondoltam, amint összekerült az ősszel ez a két gyerek, hogy valamiben törik a fejüket. De hát mibe is törték volna a koponyájukat, ha nem ebbe.

- Szóval - folytatta Kenderné -, a választ elhalasztja, kedves rokon?

- A választ? - kérdezte Ágotai Manó bácsi. - Azt hittem, hogy már meg is adtam a választ. A magam részéről, izé... persze csak magam felől beszélhetek, mert nem én vagyok a menyasszony, szóval a magam oldaláról én csak örvendeni tudok. Két ilyen szép, régi család egyszer csak így összetalálkozik. Az utolsó sarjak mind a két oldalról.

Az öregasszony most már álmodozó lett, mert így kívánta a szerep:

- Bizony, a két utolsó gyerek erről is, arról is. Azt tartják, hogy ebből csak jó házasság lehet. Ilyenkor, már a mi családunkban is volt rá példa, egyszerre csak felvirágzik a nemzetség.

- Hogyne, hogyne - lelkendezett az öregúr, aki olyan volt a szíve mélyéig, mint egy falat kenyér, és annyira nem tudott a ravaszságokról, mint egy jámbor pap -, érthető is a dolog. A legutolsó zöld hajtás mindig megerősödik a fűzfán is. Meg aztán nem indul egyik se üres kézzel a sok küszködésnek, hála istennek, szegény gyerekeknek lesz mit a tejbe aprítani.

- Egypár holdacskánk még nekünk is akad - sóhajtott az özvegy -, persze nagyon kevés, de az özvegyek földjét...

- Majd védelmezzük ezentúl. Ketten vagyunk férfiak a családban. Aztán a földdel úgy van az ember, hogy mentül több van, annál könnyebben tarthatja meg. A kis föld kis terület. Ha a jég megered az egyik szegletiben, elveri az egészet. De a nagy föld szélesebb, mint a felhő, kibúvik a nagy pusztítások alól. Könnyebb megvédeni, mert nagy hatalom: a föld az igazi hatalom ebben az országban.

- Akkor hát adja ide a kezét, kedves rokon. Ígérjük meg, hogy ezentúl is jó emberei leszünk egymásnak, nem avatkozunk a fiatalok dolgába...

- A világért sem...

- És aztán, még azt akarom mondani, hogy előadjuk nekik is, amit itt megbeszélünk.

- Akár nyomban megtehetjük...

- Ne siessünk olyan nagyon - fogta meg az Ágotai Manó karját az öregasszony -, ne siessük el a dolgot, majd külön-külön odahaza.

Megrémült még a gondolatától is annak, hogy itt most megtámadják egy befejezett alkuval a fiát. Jól ismerte erről az oldaláról, tudta, hogy a legnagyobb bajok származhatnak belőle. Ez a vadember képes felrúgni az élete legszebb alkotását, és képes kijelenteni, hogy ő nem borjú, hogy a saját akarata ellenére vigyék vágóhídra.

- Nem, nem - mondta magában, mikor az öregurat sikerült leültetnie -, most már nem szalasztjuk el a színes pillangót. Most már az én kezemben van minden szál, a bábuk szépen játszani és mosolyogni fognak.

Az öröm a torkát fojtogatta, a szemeiben könnyek ragyogtak. Fehér zsebkendőjéről lassan szárítgatta a kristálycsöppeket, amelyek ráncos szemszögletéből bújtak elő.

Istenem - gondolta -, hát mégis szereted az özvegyeket és árvákat. Mégis sikerült, őszre megduplázódik a fiam birtoka.

Ágotai Manó bácsi nem találta a helyét.

- De hát mit is csináljunk? - kérdezte, és ismét felállott, és a nagy foteltől az ablakig meg visszafelé tapogott. - Hiszen ez olyan nagy öröm. Egy életre szól, egyszer esik meg az emberrel, ha csak egy drága leánya van.

- Egy napig hallgassunk még. Aztán majd találkozunk, és beszámolunk egymásnak. Jobb így: minek menjünk mi elébük a tervünkkel, hiszen ha szóba hozzuk előttük, majd kirukkolnak ők maguk is. Csak a jó alkalmat várják.

- Ebben van valami - okoskodott az öregúr -, adta kölykei, jöjjenek ők, ha akarnak valamit. Végre is mi nem tehetünk vallomást helyettük.

Így hát szépen megegyeztek a szalonban, ahonnan az ebédlőbe lehetett átsétálni. Megkötötték az alkut, összeadták a fiatalembert és a leányt, eltörölték a határokat a két birtok között. Mindezt anélkül, hogy a két gyereknek sejtelme is lett volna arról, hogy vásárra viszik a boldogságukat. Mindezt pedig azért tette meg Ágotai Manó bácsi, mert őszintén meg volt győződve, hogy ha valaki, akkor a leánya meg a keresztfia egymásra találtak. Kender Kelemen özvegye pedig azzal a tiszteletre méltó filozófiával győzte le feltámadó lelkiismeretét, hogy amit a szülők csinálnak, az csak szeretetből eredhet, és csak jót hozhat a gyermekekre.

Odakint pedig ugyanezen idő alatt mindent elkövetett a fiatalember, hogy megutáltassa magát. Szerette volna dühösen odacsapni a kis, mocskos ólomfigurát, hogy vesszen el a régi boldogsága eme parányi szemtanúja is. De hát mégsem tehette. Ehelyett komor és szótlan lett, végül pedig az időről kezdett beszélni:

- Ma sokkal kevesebb a sár, mint tegnapelőtt volt. Ha így haladunk, nyár derekára egészen felszikkad az országút.

- Igen - vélte Marianne udvariasan -, ha így haladunk, itt lesz a tavasz nemsokára.

Nesze neked - gondolta Pál -, most jönnek az elandalító részletek a tavaszról.

- Bizony - folytatta a leány - sok mindenre kell gondolni. A vetemények a kertben, a papa sohasem lesz itthon, a virágok a kiskertben, a szőlő meg a gyümölcsös.

No, ez legalább őszinte megnyilatkozás volt - folytatta a gondolatait a fiatalember, és már erősen élt benne a meggyőződés, hogy semmi, de semmi köze ehhez a csöpp leányhoz.

- Istenem, mennyi bajom lesz megint a napszámosokkal - sóhajtott a rózsaszínű, fehér fogú leány -, már a jövő héten kell egy kertészt fogadni az oltások miatt.

Kender Pál elkomorodott még jobban. Most eszébe jutott, hogy neki is gondolni kell sok mindennel, napszámosokkal és béresekkel, szántással és kapálással. Szóval olyan dolgokkal, amikhez nem ért, és mégis kénytelen foglalkozni.

Nyomorult porváros - gondolta magában -, hát mégis itt kell megfenekleni.

Aztán hangosan és legőszintébb meggyőződéssel mondta:

- Bizony, sok munkánk lesz, azt hiszem, aligha fogjuk egymást látni... egypár hétig.

Ez volt utolsó szava. Több kellemetlenséget már nem mondhatott, mert Ágotai bácsi kigurult a szobából, megölelte őket, és nemsokára búcsúzni kellett. Ennek örült igazán Kender Pál. Megnyugodva ült a kocsiba, és arra gondolt, hogy most egy-két hétig nem törődik az atyaistennel se: beül a nagy fotelbe, és olvas, míg meg nem unja. Aztán, ha meglepi az unalom, akkor meg éppen elég ideje lesz valami okos dolgot csinálni. Legalább nem lesz sár, és ha jól emlékszik, április elején is jönnek még jégtáblák a vízen lefelé.

folyt. köv.