A Kender-majorban sokszor megállott Pál, hogy végignézze a kocsistudomány egyik legnehezebb szakmáját, a csikók betörését. A hátaslovak rendszerint nyereg alá tanítva kerültek be a csöpp ménesből a tanyára, de azokat a lovakat, amelyeket kocsi elé szántak, a csűr előtt a nagy, szabad térségen dresszírozták. Az öreg kocsis értette ennek a módját legjobban. Saját elmélete alapján csikófogatot szerkesztett egy hatalmas fatörzsből, amelyen volt minden, ami egy tisztességes fogathoz tartozik, csak éppen a kerekek hiányoztak. A hámokkal felszerelt paripa a szörnyen nehéz fatuskó elé került. Ott azután rugdalózhatott, rugaszkodhatott veszett erővel, a szántalpakkal ellátott faalkotmány állta a kemény paták csapását; a legszilajabb erőfeszítés után is csak lassan csúszott a tapasztalatlan paripa nyomában. Közben azután volt dolga az ostornak meg a szép szónak is. Az öreg kocsis művészi ökonómiával osztogatta mind a kettőt. Így tartott ez egypár napig. Akkor azután egy jól megrakott igáskocsi elé fogták a szabadság után vágyakozó lovat. Amolyan jó magas kocsi elé, amelyikben különben a pelyvát szokták szállítani. Itt már dolga akadt a gyeplőnek is, amelyet biztos magasságból fogott a kocsis, a felsőbb lóiskola érdemes tanára. Amelyik ló ezek után sem tört be, azt meghagyták igásnak vagy eladták. A megjuhászodott, megkomolyodott paripákat azután megtették parádés lovaknak. Kender Kelemenné különösen szerette e lovakat, és a szelídítési módszerrel is nagyon meg volt elégedve. Minden esztendőben be kellett két lovat tanítani, mert a régebbi osztályból kikerült csikókon túladott tavasszal a nyerészkedő öregasszony.

Amint Ágotáról hazafelé kocogtak velük a tavalyi csikók, Kender Kelemenné odaszólt a kocsisnak:

- Hány évesek ezek a mangalicák? Úgy kihizlalta kend őket a télen...

- Ötesztendősek, parancsolatjára.

- Hát akkor vegyen kend munkája alá egypárat, mert ezeket a nyári vásáron eladjuk.

- Igenis, kérem alássan.

Ezzel el volt intézve az ügy; az öreg kocsis arra a két vasderesre gondolt, amelyet már tavaly kiszemelt, és előre örült a mulatságnak, hogyan fognak kezes bárányokká szelídülni a keze alatt a lovacskák.

Kender Kelemenné egy kicsit nagyon is mélyen elgondolkozott. Erről a csikóidomításról valami nyugtalanító dolog jutott az eszébe: neki is bele kell kezdeni egy nyakas csikó megszelídítésébe. De az ő dolga százszorosan nehezebb lesz, mert az a csikó, akivel neki lesz dolga, nem hajlik szép szóra, és az ostor már nemigen jöhet szóba. De hát sokféle módszert tud a kocsismesterség, a csikóstudomány a nyakasság ellen. Ezek között a különféle eszközök között általánosan legtöbbre szokás becsülni a ravaszságot és az erős elhatározást. Túl kell járni a makacs csikó eszén, és a csökönyösségre még nagyobb csökönyösséggel kell felelni.

Talán - gondolta magában az öregasszony, és a megszokott mozdulattal magához szorította a fia karját -, talán nem is fog olyan nehezen menni, mint ahogyan gondolom. Talán még ő is a segítségemre lesz. De akármi legyen is, ezt az alkalmat nem szalasztom el.

Erős volt a meggyőződése, hogy győzni fog. Gondolá, hogy inkább belehal, de nem enged a szándékából. Egy pillanatig sem fogja elfeledni a nagy célt, amely végre is mindnyájuk érdeke, és nem nyugszik addig, míg a fia nem követi engedelmesen az ő szándékát. Ha ugyan meg nem gondolja, és önként nem határozza el magát a döntő lépésre, a házasságra. Mert hiszen azt ő is belátta, hogy nagy dolog előtt áll, és az egész életre szóló bútorral akarja berendezni a fia lakását. Olyan bútorral, amelyet azután nem lehet kicserélni és kidobni: egyszerűen hűséges hitestársat akar a nyakába varrni minden előzetes kérdezősködés és beleegyezése nélkül.

Lehetetlen, hogy be ne lássa ő is a terv teljes mivoltát - vigasztalgatta önmagát -, lehetetlen hogy ne örüljön egy leánynak, aki szép és csinos, az arca rózsaszín, a fogai fehéren ragyognak, mint a gyöngy, aki fiatal, és akinek mégis annyi földje van.

Elhatározta, hogy még este megkezdi a szelídítést, a rábeszélést, az ostromot, amelyet semmiképpen sem akar feladni teljes siker nélkül.

Erre az alkalomra a lehető legkedvesebb arcot és modorát öltötte fel. Valósággal mulattatta a fiát a vacsora alatt. Egy kis bort is bontatott, és megtalálta az alkalmat hirtelenében, hogy közelebb férkőzhessen a fia szívéhez.

- Kedves Palikám - kezdte -, ne csodálkozzál, hogy bort is hozattam fel. Tudod, ma kivételes alkalom van: a te öreg édesanyádnak a névnapja.

- Nahát, ez furcsa - riadt fel Pál -, igazán elfelejtettem volna, ha nem szól a mama róla. Nagyon szégyellem, de az utóbbi időben...

- Az utóbbi időben - mosolygott Kenderné - nagyon szórakozott vagy, fiacskám. Ha szobaleány lennél, nem bíznám rád a levest, bizonyosan elsóznád.

- Dehogy - intett a kezével Kender Pál, és úgy mosolygott, mintha kinint vett volna be közben -, igazán nem tudom, miket gondol rólam.

- Nem gondolok semmi rosszat. Csak úgy vélekedem, hogy az egyetlen gyermekem őszinte lehetne hozzám. Különösen ezen a napon, amikor egy esztendővel megint idősebb lett a te szegény, öreg anyád.

Sohasem szokott ilyen érzelgősen beszélgetni, de most még a hangja is remegett, mintha belső megindulás fojtogatná.

- Szegény apád, ha tanúja lehetne a kettőnk küzdelmének. Ha láthatna téged. Milyen másképpen lenne, és talán a földeket sem veszik el. De hát ő szegény, sietett nagyon, már idestova húsz esztendeje... Bizony nem tudom, hogy mikor következik rám a sor. Majd csak eljön az is, de addig szeretnélek legalább téged biztonságban látni.

A fiatalember rosszat sejtett. De most nem menekülhetett az áradozások elől, mert hiszen névnapestét ültek volna igazság szerint. Ilyenkor pedig gyöngédséggel és szeretettel kell körülvenni ezt a fáradt öregasszonyt, akármit forgat is a fejében szegényke. Egyelőre nem is tudta különben, hogy hova fog kilyukadni ez a cifra beszéd, hát csak bámult és hallgatott.

- Bizony - folytatta Kenderné -, mert most én nem vagyok egy csöppet sem nyugodt. Aki egyedül van, az csak egy ember. Annak nincsen segítőtársa, az úgy fekszik otthon, ha beteg, mint a kivert kutya, az egyedül élő ember nem oszthatja meg a bánatát sem. Nincsen az olyannál nagyobb árva.

- De hiszen itt van édesanyám.

- Ki tudja, meddig - sóhajtott az özvegy, és megsimogatta a fia keze fejét -, ki tudja, meddig tart még: már én sokszor gondolok a halálra...

- Csacska beszéd: olyan jól néz ki.

- Jó, jó, egy darabig még jól nézek ki, azután csak egyszerre összeesem. Jön egy komisz ősz, és mehetek.

A fiatalember szorongva ült a helyén: tudta, hogy itt valami súlyos dolog van készülőben. Csak azt várta most már, hogy kirukkoljon az édesanyja a mondanivalójával. Egy bús és nehéz sóhajtás után végre előrerukkolt szándékával az özvegy:

- Már én csak akkor látnálak biztosítva, ha nem lennél egyedül. Mert aki egyedül van, az olyan, mint a pelyvaszemecske, a szél megkapja, megmarkolja, és elviszi a hatodik határba. Attól félek, hogy te is így jársz. Akármilyen forgószél felkap majd téged is, és elvisz messzire, ez a kis nyomorult birtok meg itt marad bitangjára. Nem tudsz majd itt maradni, és a gazdátlan földek hamar elszaladnak, széjjelszedik a szomszédok az ilyen birtokot könnyűszerrel. Pedig hát ez minden, ami nekünk jutott... Azért szeretnélek már másodmagaddal látni, szeretném, ha megnősülnél.

A legközönségesebb, de legkézenfekvőbb védekezéssel válaszolt a fiatalember:

- Ráérek még - mondta, és könnyedén mosolyogni próbált.

- Ráérsz? - riadt fel Kenderné. - Huszonnyolc éves vagy. Az én időmben már huszonkét éves korában megnősült minden valamirevaló fiatalember. Vagy így romlik ez a modern ifjúság, hogy még huszonnyolc éves korában sem elég a sok haszontalan lumpolásból, még akkor se nő be a feje lágya?

- Ahogy gondolod, kedves anyám...

- Könnyű azt mondani, hogy ahogy gondolod - siránkozott most már szemrehányóan és keserűen Kender Kelemenné -, hiszen te így is vagy. Amióta csak élsz, mindig úgy van, ahogy én gondolom. Nem tudom, mi lett volna belőlünk, ha nem gondolok valamit mindennap, minden órában. Tíz esztendeje, hogy felnőtt embernek számítasz, és még te sohasem gondoltál a dolgainkkal, én csináltam mindent, én szaladgáltam le a lábaimat a földeken, a városban a kölcsönök után, a sok adó miatt, csakhogy megtarthassuk az apád földjeit. Hát most azután a végén szeretném, hogy elfogadd és jóváhagyd az utolsó gondolatomat, azt, hogy jó lenne megnősülni.

- Ahogy parancsolod - mondta a fiatalember, aki rettegett az ilyen veszekedésektől és panaszoktól -, engedelmesen jóváhagyom, amit gondoltál.

- Csúfolj, csak csúfolj. Hiszen megérdemlem, sok keserűséget hoztam a fejedre, mikor megszülettél, majd belehaltam. Még négyéves kisgyerek voltál, elájultam, mert a legnagyobb körtefa tetejében láttalak hegyelni. Úgy féltettelek, hogy három napig beteg voltam utána. Mikor difteritiszed volt, harminc napon át nem feküdtem ágyban, csak úgy a díványon, heverészve szundítottam egypár órát. Mert hát a jeges borogatást nem lehetett abbahagyni...

Hirtelen könnyek árja tódult a szemébe. Előbb csak elöntötték, megüvegesítették szürke szemeit a könnyek, azután bőven bugyogtak alá. Fehér zsebkendőjét odakapta hát, és leborult a karjára.

- De, kedves mama - simogatta meg a karját Pál -, mi baja tulajdonképpen? Ne sírjon, kedvesem, tudja, hogy ez nekem nagyon rosszul esik.

- Nem lehetett abbahagyni - csuklott fel Kender Kelemenné -, a jeges borogatást nem volt szabad abbahagyni...

Itt nem lehet egyhamar segíteni - gondolta Kender Pál -, ki kell várni, míg elvonul a vihar. Aztán majd minden rendbe jön magától. Gyöngéden átölelte hát az édesanyja vállát, és türelmesen várt. Megtörülte a szemeit az özvegy is, és megint csak odafordult a fiához:

- Te azt gondolod - kezdte -, hogy én rosszat akarok neked? Tudom, biztosan tudom, hogy így van, mert ha nem így gondolkoznál, akkor nem utasítanád vissza a tanácsaimat. Ne is tagadd, hogy eltaláltam most az egyszer a gondolatodat is. Lássad be, hogy nem élhetsz így itt örökké, mint egy remete.

- De hiszen te még olyan egészséges vagy.

- Hiába akarsz fiatalítani, én érzem a csontjaimat, tudom, hogy nem biztos már a jövő esztendő sem - szinte elhitte maga is, amit mondott, és megdagadt benne a vágy a nagyszerű cél után, szinte lázasan és érthetetlen nyomatékossággal folytatta -, meg kell nősülnöd, okvetlenül muszáj!

Most hogy ilyen keményen hallotta hangzani az édesanyja elhatározását, egyszerre magához tért a langyos bágyadtságából a fiatalember is. Azzal a kíméletlen eréllyel szemben, amely a Kenderné szavaiból kicsengett, egyszeriben feltámadt benne az elhatározás, hogy nem enged, nem hajlik, és védekezik minden lehető fegyverrel.

- Nősülni? - kérdezte egy kis nyugalmat erőltetve magára. - Milyen könnyű azt mondani, kedves anyám. De hát kit vegyek el? Hiszen nem ismerek senkit sem, nem udvarolok senkinek sem, nem szeretek senkit sem - nagyot nyelt, mert a keserűség fojtogatta a torkát -, hát kit vegyek el? Csak nem fogok apróhirdetni, hogy egy huszonnyolc éves, középmagas virilista tisztességes úrileány ismeretségét keresi. Házasság nincs kizárva...

- Mire való az ilyen éretlenség? - támadt most már száraz szemekkel Kender Kelemenné. - Éppen elég leányt ismersz ahhoz, hogy választani is tudj közülük...

- Igen - mosolygott a fiatalember -, válasszak Barta Berta és a Porubszky kisasszonyok közül.

- Hát említettem én egy szóval is neked valaha Barta Bertát? Pedig láttam, amit láttam: én sem vagyok egészen vak, amiért pápaszemen át nézem a világot. Tudom, hogy bolondul érted, felrúgta a jó partit a Bakos gyerekkel; tudom, hogy akármelyik pillanatban hozzád jönne örömmel. De én egyszer se szóltam róla, ugye? Mert tudtam azt is, hogy nem szívleled. Nem kell, hát nem kell, gondoltam, pedig derék leány, jó emberek a családjabeliek egytől egyig. De hát akarom én a fiamat boldogtalannak látni? Még csak tervbe se vettem, soha el se képzeltem, hogy a menyem lesz az a leány.

- De hát kit vett tervbe?

- Azt, aki nem volt neked se idegen, se ellenszenves. Egyetlen leány a vidéken, akit az Isten is neked teremtett. Jó, kedves, okos, finom lelkű és szép...

- És gazdag - jegyezte meg Kender Pál, aki kezdte sejteni, hogy kiről van szó.

- És gazdag - ismételte az anyja -, mi van abban, talán bűn gazdag leányt elvenni? Nem azért veszed el, mert neked nincsen, az csak véletlen, hogy földje, háza és pénze van. Ó, bizony a fiatalok nagyon könnyen végeznek ezzel a gazdagsággal, mert azt hiszik, hogy az felesleges. Csak egy kis szoba legyen, meg nagy-nagy szerelem - így képzelik ők a házasságot, de nem tudják, hogy jönnek évek, amikor pénzre van szükség, sok pénzre, mert anélkül nyomorúság az élet, még a szerelmesek is megeszik a jó ebédet: a ráklevest, a vesepecsenyét meg a friss szőlőt áprilisban vagy februárban...

- Jó, jó, de hát kiről van szó? - kérdezte a fiatalember. - Ha, már kiválasztotta, legalább a nevét is szeretném tudni. Azt hiszem, hogy engem érdekel elsősorban a dolog.

- Hát én mondjam meg, hogy kicsoda? Hiszen nem én udvaroltam neki, nem én jártam hozzá a legnagyobb sárban...

- Én nem udvaroltam senkinek.

- Jó, hát nem udvaroltál, de valakit mégis megöleltél a házibálon.

- Nem emlékszem - tagadott konokul Kender Pál. Belenézett az édesanyja szemébe, és úgy mondta még egyszer. - Nem emlékszem.

- Így tudsz hazudni? Hát nem szakad meg a szíved?

- Nekem nincs szívem - mondta dacosan a fiatalember.

- Azt már régen tudom - sóhajtott az öregasszony -, de eszed van. Jobb emlékezőtehetsége nem volt senkinek se az egész osztályban, azt a tanárod mondta. Talán arra is fogsz emlékezni, hogy kit nem engedtél limonádét inni?

- Szegény Marika - tört ki végre a fiatalember -, nem is tudta, hogy meglesték.

- Ó - pattant fel Kenderné sértődötten -, a kis ártatlanok. Éppen arrafelé mentem véletlenül. De aztán szomjas maradtam inkább, mert jobbnak láttam visszavonulni. Ha egy ilyen nagy ember csókolódzik, azt nem szabad már megzavarni. Áldásom reátok, gondoltam. Miért rontsam el az örömötöket: csak tessék, nincs abban semmi veszedelem.

Megszégyenülve és kínos zavarban, elkeseredve ült az anyjával szemben. Szeretett volna kifakadni kellemetlenül, mérgesen, aztán elmenni és többé vissza sem térni. De ez csak egy pillanatig tartott: később mégis megemberelte magát. Csak engedni nem szabad - gondolta -, végre is kötélen nem hurcolhatják a lakodalomra. Ha ő nem akar mozogni, akkor nem lesz semmi az egészből.

- Kedves anyám - kezdte igen komolyan, de most már nyugodtan -, azt hiszem, tévedés volt az egész. Nem a te, hanem az én részemről. Nagyon jól tudom, hogy ebben a korban nem lehet már diák módra csókolódzni, az ilyesmi kötelezi az embert valamire. De azóta én kimagyaráztam a dolgot, én már elintéztem mindent, úgyhogy nyugodt a lelkiismeretem. Én nem bolondítottam magamba senkit sem, nem is akarok megnősülni. Nincs szándékomban egy szegény, tudatlan és ártatlan leány életét megkeseríteni, akár Ágotai Marikának hívják a szerencsétlent, akár másnak...

Tulajdonképpen be sem fejezte a mondatot, mikor az édesanyja felpattant, és szó nélkül otthagyta az asztalnál egyedül. Becsapta az ajtót, és egy perc múlva már hallani lehetett a szigorú hangját, amint veszekedik a cselédekkel:

- Mit keres itt ez a kotló a konyhában? Vigyétek a fenébe innen...

Mikor kiveszekedte magát kedvére, egészen lecsillapodott ő is. A csikó makrancosabb a legmakrancosabb paripánál is - gondolta -, de majd letörjük. Hadd rúgja a fatuskót, nem árt sem neki, sem a fatuskónak.

Nem szólt hozzá egy szót sem egész vacsora alatt, de még azután sem. Fagyos hidegséggel ült a fehér abroszos asztalnál, és nyugodtan, kimért és szigorú modorban szeletelte a borjúhúst. Gondolta, hadd gubbaszkodjon csak a fia: elég nagy ember, hogy egyszer nélküle is határozni tudjon valamiben. Csak hánykolódjék éjszaka is a nehéz gondolatok súlya alatt: ezt is meg kell szoknia az embernek. Nem árt az néhanapján, ha nem ismeretlen előtte ez a szép foglalkozás.

Kender Pál meg azon gondolkozott, hogy amíg nőtlen ember, addig mindig van valami köze az elfelejtett, a szívéből kitörölt hűtlen, drága nőhöz. Olyan furcsa, visszás gondolata támad, hogy amíg egyedül áll a nagyvilágban, amíg nem viseli senki más emberfia azt a nevet, addig kapcsolat van közte és Spángli Kató között. Akármennyire egyoldalú és szomorú ez a kapcsolat, mégis megvan, és nem lehet letagadni. De abban a pillanatban, amikor végigszárnyal a kisvárosban a hír, hogy eljegyezte magát valakivel, akkor már mindennek vége örökre. Nem foglalta szavakba, amit gondolt, csak érezte, hogy ennek nem szabad megtörténni, mert ezzel az utolsó fonállal elveszti az élete jobbik felét, az értékeset, a pótolhatatlant, amely nélkül nem tud majd tovább sétálni, felébredni, mosolyogni és aludni. Úgy lesz, mint az az ember, akinek elveszik a fél tüdejét, vagy a gép leszakítja a fél oldalát. Csak vergődne egy darabig, csak szenvedne, és aztán egyszer csakugyan elernyedne benne minden életerő, és akkor már ki kellene menni a folyóhoz a nagy hídra nyáron vagy ősszel. Hiszen az már úgyis mindegy.

- Aludni, aludni - sóhajtotta -, aludni, és reggelig mindent elfelejteni.

Ez lett volna a vágya, de természetesen nem tudta lehunyni a szemeit egy pillanatra sem. Leszorította a szemhéjait, próbált semmire sem gondolni, de hát ez nem ment olyan egyszerűen, ahogyan ő akarta. Egy-két pillanatig nyomasztó szürkeséget tudott erőltetni magára, aztán egyszer csak kigyúlt nagy messziségben a gondolatok világosságának lámpása. Egy arc, egy fehér kar, egy ruhafodor megvillant a nagy sötétségben. És nyomban utána feltámadt a lelkében a fájdalmas sóhajtás, hogy miért kell neki, éppenséggel neki szenvedni, kétségeskedni, mikor annyi ember él a világon vidáman és könnyelmű örömök között. Éjfél felé azután meggyőződött, hogy úgysem fog aludni, tehát feküdt az ágyában, mint egy darab fa, és állta a kínzó gondolatok ostromát. Akkor zsibbadt bódultság lepte meg, és fáradt agyában nyomasztó, furcsa álmok váltakoztak. Amolyan apró jelenetek, hogy ő megy a templomba, és az ajtóban találkozik egy násznéppel. Elöl ő maga lépked, és fehér fátyolos menyasszonyt vezet a karján. Sáros a cipője, a nadrágalja vizes, mert az imént pocsolyába lépett, mégis ott kell lennie. Az árnyékba áll mindenütt, hogy ne lássa senki a sárosságát, de a kórusról, egy oszlop mögül mégis észreveszi valaki, és nevet rajta. Ismerős arc, egy régi barátja, vagy talán nem ő, hanem egy leány, elkallódott, elveszett leány nézett reá, és ezt a pillantást nem tudta kiállani; le kellett sütni a szemét szégyenkezve, elpirulva. Érezte a sár és a hólé hidegségét a bokájánál, és annyira kínozta ez az állapot, hogy hirtelen felriadt. Akkor azután rájött az álom okára: a lábai kibújtak a takaró alól, és fedetlenek voltak, öt perc múlva azonban már ismét elszunnyadt, és új gyötrelmek rontottak reája újabb álom alakjában.

Amint világosodott, felébredt végérvényesen. Kinézett az ablakon, és a galambokon akadt meg a szeme. Kék égen fehér ezüstfelhők, a kék ég alatt egy rozzant istálló, amelynek a tetején galambok csókolódznak, mert tavasz van, és most kezdődik a szerelmi évszak. Ezeknek a fehér tollú, ostoba állatoknak is a szerelem évszaka a tavasz, csak neki nem az. Neki egészen más évszak ez, inkább lehetne ősznek nevezni, mert nemsokára minden el fog múlni úgyis.

Arra az okra, amely miatt ez be fog következni, nem is gondolt, a móddal sem törődött, amellyel kitörülné magát ebből a környezetből, csak úgy képzelte, hogy egyszer csak el fog tűnni előle minden. Eltűnik a sok sár, a sok por, az istálló, a város és elrepülnek a galambok is.

Ebben a pillanatban felrebbent a galambcsapat, és eltűnt a ház felett olyan magasságban, ahová már nem lehetett látni a függönyök miatt.

Kint élesen felcsattant az édesanyja hangja. A cselédekkel perelt, mert a sárba szórták az ocsút.

A reggelinél egyedül találta magát.

Legalább nyugodtan leszek - gondolta, és kitöltötte a kávéját.

Szépen, nyugodtan kente a keményre vált vajat a kenyérre. Igyekezett kimért és higgadt lenni. Belülről azonban nem szűnt meg a nyugtalansága. Nem szűnt meg délre sem, amikorra már visszatért Kender Kelemenné. Sőt annyira volt, hogy elhatározta, hogy most már ő rukkol ki az egésszel. Bár jól tudta, hogy ez stratégiai hiba, mert nem szabad elárulnia, hogy annyira izgatott. Mégis minduntalan a nyelvén volt a tagadó, mindent tagadó, utolsó szócska, a nem.

Az özvegy nem kevésbé nyugtalanul tért meg. Csakhogy az ő belső izgatottsága egészen más természetű volt, mert némi örömmel és bizakodással is vegyült.

Kora reggel átkocsizott Ágotára, és azzal állított be a keresztkomájához, hogy a fia beteg.

- Tudja, kedves rokon, mondom, hogy gyenge a mai fiatalság. Az a kis kocsiút megártott neki. Persze az új divat: mélyen kivágott mellény, kivágott felsőkabát...

- Milyen nagy kár, milyen ostoba dolog - sopánkodott Manó bácsi -, és éppen most, amikor már találkozniok kellene...

- Hiszen éppen ezt mondja ő is: csak találkozniok kellene, hogy egymás között is elrendezzék a dolgot. De olyan nátha kínozza, meg úgy köhög, hogy holnap, holnaputánnál előbb nem jöhet. Azért jöttem magam, hogy ne nyugtalankodjék, drága keresztkomám.

- Ó, én már nyugodt vagyok - mosolygott az öregúr, és széles nyugalom áradt el az arcán -, én már kivallattam a kislányt.

- Na és?

- Hát nagyon egyszerű volt. Nagyon könnyen ment. Még az este elmondtam neki mindent. Egy kicsit szégyenkezett, de aztán azt mondja: úgy lesz a legjobb, ahogy maguk gondolták, kedves apuskám. Szereted? - kérdeztem aztán tőle. Hát erre csak mosolygott, és sugárzott a szeme. Nem is firtattam tovább a dolgot, minek is, aki így tud mosolyogni az emberre, annak tiszta a szíve, kedves rokon, az nem tud hazudni, az egészen bizonyos, hogy szívesen itt hagy engem, a szegény, öreg apját.

Elérzékenyedett Manó bácsi, és könnyek futották át becsületesen, nyíltan csillogó szemeit.

- Hát a fiú? - kérdezte. - Hát az a rossz fiú, aki elviszi tőlem Mariankát?

- Ó - intett könnyű kézmozdulattal az özvegy -, az boldog. Csak mondom, nem jöhet még, de majd életjelt ad holnapig magáról.

Amint el-elakadtak a kerekek a nagy sárban hazafelé, még inkább megerősödött Kenderné lelkében az elhatározás, hogy most már nincs visszalépés, most már egészen bizonyosra vehető a dolog. Nem fogja visszatántorítani a fia makacssága: megtöri a konok ellenállást, akármi történjék is. A fiatal csikó is nehezen törik meg, de fő a kemény akarat és a ravaszság. Egyelőre nem szól hozzá, nem tesz említést neki a házasságról. Inkább a haragosat fogja adni.

A levest szótlanul kanalazta, és komor egykedvűséggel nézett maga elé. A húst szigorúan egyforma darabokra szeletelte, és kíméletlenül mélyesztette kését a rétesbe. A fiához egy szava sem volt, csak néha mordult a cselédekre:

- Csak egyszer tegye ki az ember a lábát, elsóznak, odaégetnek mindent.

A feketekávénál erőt vett magán Kender Pál. A szemeit ráfüggesztette az édesanyja komor arcára és nyíltan, férfiasan akart beszélni:

- Kedves anyám - kezdte -, én nem bírom tovább ezt a feszültséget. Nem vagyok kisgyerek, nem óhajtok haragot tartani veled. Nem is szabad haragudni neked sem, mert őszinte vagyok, és kimondom még egyszer, még tízszer, hogy én nem akarok még tudni sem Ágotaiékról.

Megvillant az öregasszony szeme haragosan, de aztán mégis egykedvűen húzogatta a vállait, mintha semmi köze se lenne az egészhez.

A fiatalember folytatta:

- Még egy kis ideig hagyjatok nyugodtan. Tudod, hogy nem jó az ilyesmit erőltetni. Később talán...

Később - folytatta ravaszul magában -, később már úgyis hiába jöttök. El fogtok késni mindentől.

Kender Kelemenné megrántotta a vállát, mintha azt akarta volna mondani:

Hát szóltam én egy szót is?

- Most még egypár évig nem akarok családi gondokról tudni - mondta Kender Pál, - Hagyjatok engem magamra. Ha már itt kell lenni ebben a városban, akkor legalább úgy szeretnék élni, ahogyan akarok. Ez minden, amit követelek: azt hiszem, hogy meg lehet tenni a kedvemért. Te sokkal jobban szeretsz engemet...

- Sokkal jobban szeretlek - vette át a szót Kenderné egy kicsit felderült arccal -, hogysem a boldogtalanságodat akarnám. Éppen ellenkezőleg van a dolog: megelégedettnek és nyugodtnak szeretnélek látni. Azt pedig így sohasem érheted el. Kár azt mondani is, hogy jobban érzi magát valaki egyedül, legényembernek, mintha nyugodt otthona van.

Az indulat valósággal kirobbant a fiatalemberből. Az olyan szelíd rábeszélések, mézesmázos, elkopott frázisok módfelett bosszantották.

- Márpedig én jobban érzem magamat így - mondta, és nagyobb nyomaték okáért feldöntötte a kávéscsészét -, és ha nem hagynak nyugodtan, hát elmegyek... Itt hagyom ezt az egész várost.

- Most, a tavaszi időben? - riadt meg az öregasszony. - Most, amikor a legtöbb munka van? Az igaz, hogy ez rád vall. Nem mondtam elégszer az ősszel meg a télen, hogy tessék elmenni akárhová. Utazhattál volna Pestre is, bemehettél volna a városba, de nem akartál. Pedig a magunkfajta földtúrók csak télen nyaralhatnak, télen van a gazdaember vakációja. De hát nem mentél. Most meg már késő: egyedül nem bírom ezt a sok munkát. Mindennek van határa: egyszer csak belebolondulok ebbe a sok számolgatásba. Éppen eleget kínlódtam húsz éven át.

A fiatalemberben még mindig forrongott a gondolat, hogy itt hagyja a várost, elmegy akárhová írnoknak, de nem engedi magát vágóhídra vinni. Arról is gondolkozott, hogy holnap vagy holnapután elutazik az első jó vonattal, és nem néz haza legalább két-három hétig. Erről a szándékáról azonban hamarosan letett, mert Kender Kelemenné ismét az érzelmi húrokat pengette.

- Te persze itt tudnád hagyni az öreg édesanyádat, aki meghalhat akármelyik pillanatban. Hát a szívedre vennéd azt, hogy magamra maradjak, hogy itt álljak a szégyenben.

- Miféle szégyenben?

- Hát Ágotaiék előtt kisülne a szemem.

- Talán ők is tudnak a terveidről?

- Hogyne tudnának - mondta Kenderné könnyek között -, hiszen ők is akarják, ők is gondolkoznak, mint én, csak te vagy a rossz fiú.

Kender Pál felállott, mert a széken a szédülés környékezte.

- Talán meg is egyeztek a hátam mögött?

- Nem vagy te portéka, hogy egyezséget kössünk miattad. Aztán ne is csodálkozzál olyan nagyon. Csak úgy jártam el, mint a nagyanyád meg a szépősanyád csinálta, ha ilyen nagy fia volt. Láttam, hogy szeretitek egymást, hát megkértem a kezét...

- Kinek? - csodálkozott a fiatalember még jobban kimeredt szemekkel.

- Kinek? - ismételte a kérdést a nagyasszony csúfolódzva. - Talán csak nem magamnak. A fiamnak: tenéked kértem meg. Így kell mondani, mert másképpen nem érted meg, pedig magyarul beszélek.

- Kedves anyácskám - fogta nevetésre a dolgot Kender Pál -, ne tréfáljon velem: igazán nincsen jókedvem.

- Én se vagyok tréfálkozó kedvemben. Olyan igaz, amit mondtam, mint az, hogy belehalok ebbe a szégyenbe, ha kinevettetsz.

A szédülés még mindig környékezte Pált, és elkeseredett, dühös indulatok háborogtak a szíve mélyén. Szeretett volna kitörni, reácsapni az öklével az asztalra, és aztán elmenni. De szemben ült vele egy szikár, megtört asszony, az édesanyja, aki könnyezve, reménykedve, a válaszát várva, nézett reá. Nem lehet ilyenkor asztalra csapni; az ember inkább megpróbál hízelegni, okosan beszélni.

- Kedvesem - hízelgett a fiatalember -, nem hal meg az ember olyan könnyen. Nem is volna érdemes ezért a dologért. Aztán, aki ilyen okos asszony, az csak beláthatja, hogy nem szégyen egy ilyen erőszakosan kikényszerített kötést felbontani. Annál is inkább, mert semmi sem köt össze még bennünket. Se egyházi áldás, se polgári anyakönyv és legkevésbé a szerelem...

A legkeserűbb sóhajtások után az özvegy lelke is áradozni kívánt:

- Mit tudtok ti a házasságról. Azt hiszitek, hogy mindenkié rózsakertben való mulatozás. Hát hiszen, aki ilyen fiatal, az mind így gondolkozik. Aztán meg az se igaz, hogy hát nem szereted. Mondtam már egyszer, hogy ilyen idős korában nem csókolódzik az ember hiába. Tudom én nagyon jól, hogy te nem is nézel arra, akit nem szívelsz, és valamit mégiscsak találtál abban, akit megcsókoltál.

- Hogy egészen őszinte legyek, csak megszédültem akkor. Sok volt a jácint, a parfüm. Nagyon meleg volt idebent, és hát jött ez a leány. Tiszta volt és fiatal, egyszer csak azt éreztem, hogy karjaim között van. Másnap megbántam.

- Nincs mit megbánni - jegyezte meg Kenderné -, aki így gondolkozik, az nem is férfi. Az még nem kötelez semmire, ha az ember megcsókol egy leányt. De te még tovább is jártál hozzájuk...

- Csak azért, hogy kimagyarázzam, hogy semmi közünk egymáshoz.

- És ez napokig tartott. Ugyan sokáig magyarázgattál.

- Tapintatos akartam lenni.

Az öregasszony görcsösen ragaszkodott a vezérlő gondolathoz:

- És ha nem is szereted, abban sincs semmi. Hogy olyan forrón szerettem volna szegény apádat, én sem mondhatom. Egyszer egymásra találtunk, aztán együtt is maradtunk. Tisztességben, becsületben telt az időnk. Megszerettük egymást, utóbb már nem is éreztük jól magunkat, ha nem lehettünk együtt. Nem őrjöngtünk egymásért sohasem, de mindig vigyáztunk a békességre és sohasem veszekedtünk. Hidd el, hogy jobb így házasodni, csendesen élni, mint egypár évig szeretkezni és aztán kiábrándulni.

Kender Pál a fejét rázta:

- Nem - mondta határozottan -, nem fog meggyőzni, akármilyen szépen és okosan beszél. Nem megyek a vágóhídra.

Erre szépen felkelt megint Kender Kelemen özvegye, és otthagyta a fiát az asztal mellett egyedül, akárcsak tegnap este.

Az ajtót is becsapta maga után, és haragosan járt-kelt egy darabig az előszobában. Aztán odaintette magához a hetest:

- Gyere ide, fiam - mondta szigorúan -, nyisd ki a füledet. Elmégy a Gelbert kertész úrhoz, és megmondod neki, hogy csináljon egy nagy csokrot. Mondd, hogy szedje össze a tudományát, és ne csak zöld páfrányt rakjon közé. Nem baj, ha öt forintba is kerül. A csokrot megvárod, és elviszed lóháton Ágotára a nagyságos Manó úrékhoz. Mondd csak, hová viszed?

- Parancsára elviszem Ágotára a nagyságos Manó úrékhoz.

- No hát, most lódulj, fiam, szedd a lábadat. Vagy várj csak, ne felejtsd el ezt a levelet se odaadni. Estére itthon is lehetsz.

A hetes zsebre vágta a levélkét, amelybe a Kender Pál névjegyét csempészték, és beugrott az istállóba nyergelni.

- Na, mára elhárítottam a veszedelmet - sóhajtott az öregasszony -, de mit csinálok holnap, ha ez a fiú meg nem puhul.

A mentő ötlet nemsokára megjött.

Elkövetkezett az uzsonna ideje, és Kenderné csak egy csészét tétetett az asztalra. A fiú is ott ült az ablaknál, éppen letette a könyvet, mikor a cseléd megkérdezte:

- A nagysága nem teázik?

- Nem én, fiam - mondta megtört hangon -, beteg vagyok, a szívem fáj.

Pál gyanakodva nézett oldalt az anyjára. Sejtette, hogy ez a betegség nem komoly, de mégsem mert kételkedni. A matróna szemben ült vele, és igyekezett mindent a keze alá adni. Amíg a vajat kente a zsemlére, addig buzgón vizsgálgatta az arcát. Biz az fáradt és szomorú arc volt. A szemek szegletéből ráncok futottak kétoldalt a sápadt orcákon, és mély barázdákat vágtak. A büszke nyak is oldalt hajolt egy kicsit, és az egyenes derék mintha megroppant volna. Ilyen mesterien nem könnyű utánozni a szenvedést, és igazán elhihető, hogy ebben a korban már kisebb bajok is hamar megtörik az embert.

- Szenvedsz? - kérdezte a fiatalember részvéttel.

- Dehogy - felelte Kenderné, és mosolyogni próbált -, de azért jobb, ha nem eszem.

Ez a mosolygás és tagadás zavarba hozta Kender Pált. Eddig olyankor szokott így viselkedni az édesanyja, amikor komolyan beteg volt.

- Talán jó lenne lefeküdni. Elmennék Weissenbergért is... úgyis kinézek egy pillanatra a főtérre.

- A világért sem. Hiszen mondom, hogy nincs baj.

- Nagyon rosszul néz ki, kedvesem.

- Hát nem bánom: szólj neki, ha éppen arra jársz. Aztán még azt akarom kérdezni, hogy hol vacsorázol, idehaza vagy a kaszinóban?

- A kaszinóban. Ne fáradjanak miattam. Aztán hazajövök idejére, hogy fel ne zavarjam.

Elbúcsúzott, és gyengéden megölelte az anyját.

Mikor már kint járt az utcán, a matróna felkelt, és kisétált az éléskamrába. Nyugodtan megkent vajjal egy szép darab pirítós kenyeret. Amíg ezt falatozta, egy kicsit szégyellte magát. A büszkesége meg határozottan lázadozott, mert nem tartotta magához méltónak ezt az alattomosságot, ezt a bujkálást meg a szemközt való színészkedést.

Gyávaság - gondolta -, piszkos gyávaság tőlem, hogy nem merek szembeszállni vele, gyengeség, hogy nem tudom az akaratomat érvényesíteni vele szemben. De hát mit csináljak? Meg kell tenni, mégis meg kell tenni az egyetlen gyermekem miatt. A család érdeke követeli, és az előtt meg kell hajolni.

Most már érezte, hogy bármi áron, de mégis nyélbe kell ütni a házasságot. Ezt követeli a Kender család jövője, és ezt teszi kívánatossá a jelen is. Pali egyszeriben előrukkol a virilisek között, nyomós lesz a szava a vármegyében, megválasztják tiszteletbeli ügyésznek, aztán főügyésznek... még tán képviselő is lehet. A família mindenesetre felvirágzik, és a gyermekek, akik jönni fognak, nagyszerű vérkeveredés szülöttei lesznek. Nekik már könnyű lesz, mert addig szaporítják a földeket. A pénzt, amit a kisajátított földdarabért kapott, beruházásokra fordítják, vesznek kukorica- és répakapálót, benzinmotort a csépléshez, újfajta aratógépet, amely kévét is köt, egynéhány jó igáslovat. Ágotán tehenészetet csinálnak svájci jószágokkal.

Felfelé, felfelé - ujjongott a lelke mélyén valami diadalmas hang -, ez a família felfelé megy most a sors utain, és minden áldozatot érdemes meghozni érte.

Mintegy nagyobb nyomaték kedvéért megragadott egy hideg kacsacombot, és buzgón falatozni kezdett.

Ó, drága földek - bizakodott örömmel -, én megalapítom ennek a családnak a szerencséjét.

A fia, akit egyszer majd megfojtott gyerekkorában tiszta szeretetből, ezalatt egyenesen Weissenberg doktorhoz igyekezett. A kis, fekete ember pompás kedvében volt:

- Na, kedves földesuraság - kiáltotta -, felcsapott ürgének vagy mormotérnak, hogy ki sem bújik a szobájából? Azt beszélik mindenfelé, hogy szakállat ereszt, és elmegy szerzetesnek.

- Nagyon virágos kedvében van, kedves doktor úr. Talán nincsen sok dolog?

- Annyi, amennyi volt. Vagy még több, mert most jönnek az úgynevezett idénybetegségek. Tudja, a szamárhurut, himlő...

- És a disszertáció?

- Az már készen van - lépett közelebb a kis emberke -, éppen az imént pecsételtem le. Elküldtem a postára. Tudja, egy fél évig dolgoztam rajta, de lehet, hogy nem ér egy fabatkát se... üsse kő, ha nem is veszik észre, legalább nem unatkoztam a télen. Hanem magának van valami baja, barátocskám: maga túlságosan sápadt.

- Azt hiszem, hogy nincs összefüggésben a bajommal a sápadtság.

- Szóval, mégis beteg?

- Azt nem mondhatnám. De ha a szavát adja, hogy nem szól egy szót se senkinek, megmondom, mi a bajom.

- Szavamat adom - mondta mosolyogva és mégis ünnepélyesen a doktor -, az orvosi titoktartás sokszor erősebb lakat, mint a gyóntatóatya diszkréciója.

- Tudja, mit akarnak velem csinálni?

- Halljuk, hát mit akarnak?

- Meg akarnak házasítani; azt akarják, hogy elvegyek és örökké szeressek egy kis buta leányt.

- És maga ettől megijed? Ez igazán jeles dolog: megijed, mert vőlegény lesz. Még ha leány volna, nem mondanám.

Mosolygott Weissenberg doktor úr, és szánakozva nézte a fiatalember szomorú arcát.

- Ne szomorkodjon, öregem. Nem olyan nagy dolog az a házasság, amilyennek maga gondolja. Bizony nem is olyan szent és nagyszerű valami, mint amilyennek fiatal leányok és zöld fiatalemberek hiszik. Meg lehet szokni, mint a szűk cipőt vagy a furcsa szabású ruhát. Higgye el, kedves uram, hogy nem a szerelem a legfontosabb dolog a világon. Mert azt már látom, hogy a házasság nem lesz szerelmi házasság, legalábbis a maga részéről nem. Higgye el, Kender földbirtokos úr, hogy nekem vannak óráim és fél napjaim is, amikor nem gondolok a családommal, pedig én igazán úgy imádom őket, ahogyan csak egy zsidó ember tud bolondulni a gyerekéért. Az a fő, hogy tudjon gyönyörködni ebben a piszkos világban. Mert nagyon sok szép dolog van ám itt, és amint mondani szokás, az élet sok gyönyörűséget tartogat a számunkra, még a magamfajta szegény embereknek is kijut az örömökből. Akkor érzem ezt, mikor látom, hogy felette állok egy sereg embernek, és felfedezek valami újat vagy akkor, ha valami orvosi dolgot meg tudok fogni. Azt hiszem, hogy önnek is vannak ilyen örömei, ha felfedez valami nagyszerű gondolatot vagy hangulatot egy versben, mondjuk a Rilke versében, vagy akár egy magyar poétáéban.

- Régebben - mondta szomorúan a fiatalember -, régebben még így volt. Még most egy éve is. De azóta...

A kezével intett, hogy azóta minden elmúlt.

- Azóta, mióta itt él?

- Igen, azóta megkeserítették minden gondolatomat.

- Már megint ez a nagy elkeseredés. Ne vegye rossz néven, de azt kell hinnem, hogy magának valami mániája van: magát valami titkos féreg emészti.

Kedvesen mosolygott, és a bajuszát simogatta: nem lehetett rá megharagudni. Nem, különösen azért nem, mert valami igazság volt abban, amit mondott.

Kender Pál inkább megdöbbent, és megingott a magában való hitében, amint így nyíltan, kibontva látta a baját.

- Hiszen én egy kis vigasztalásért jöttem ide tulajdonképpen - mondta aztán -, és maga még jobban elkedvetlenít.

- Hát mit mondjak? Nem vigasztalhatom másképpen és jobban, mint ha azt mondom, hogy ne vegye olyan komolyan a világot. És ne ijedjen meg a házasságtól. Ne higgye, hogy örökre szól: ma már könnyű felbontani. Az asszonyért meg ne fájjon a feje, lehet, hogy jobb férjet fog kapni, mint maga.

- De hiszen ez immoralitás, úgy nősülni, hogy az ember az oltárnál már a válásra gondol.

- Először is nem megyünk az oltárhoz, öregem, hanem az anyakönyvvezetőhöz. Másodszor pedig sokkal szebb dolog tisztességesen elválni, mint becstelenségben és csalások között együtt maradni.

- Jó, jó - legyintett a kezével Kender Pál -, aforizmákat én is tudok faragni. De azért jöttem ide, hogy tanácsot kérjek magától. Mit gondol, ki a jövendőbelim?

- Sejtelmem sincs róla. És nem is találgatom: mondja ki őszintén.

- Ágotai Marianne.

Azt várta, hogy a kis doktor meglepetten fog felkiáltani. De Weissenberg doktor úr egy kis gondolkozás után egészen nyugodtan mondta:

- Gratulálok, fiacskám. Ennél jobb választást el se tudok képzelni. Véletlenül ismerem ezt a gyereket. Egészséges, okos, egyszerű, csendes. Jó anya lesz és különösen jó feleség. Majd a maga oldalán meg fog egy kicsit erősödni, de már előre is biztosíthatom, hogy a gyermekei mellé nem kell dajkát fogadnia.

Kender Pál azt gondolta, hogy ha már ez az ember is így beszél, akkor neki nincs is mit beszélgetni tovább a nősülésről. Senki sincsen ebben a városban, aki tanácsot adhatna, és így nem marad hátra egyéb, mint hogy maga határozzon a sorsa felett.

Felkelt hát, és búcsúzott:

- Rossz ember maga, doktor úr - mondta mosolyogva -, nem törődik a más bajával, ha receptet nem írhat ellene.

- A maga bajára nincs jobb recept, mint ez a házasság - felelte komolyan a doktor, és karonfogva kísérte ki. - A legegészségesebb, a legkényelmesebb dolog, amit ajánlhatok. Egy kedves és tiszta nő, nyugodt és csendes családi élet. Majd meglátja, hogy így van. Akkor majd hálálkodni fog nekem.

- Köszönöm, nagyon köszönöm a jó tanácsot - mondta Pál keserűen -, majd gondolkodni fogok felette... Isten vele, kedves doktor úr. Csak még valamire kérem: nézzen el az édesanyámhoz. Azt hiszem, beteg, szívfájdalmakról panaszkodik.

- Még ebben a félórában ott leszek. Remélem, találkozunk.

- Azt hiszem, hogy nem. A kaszinóban vacsorázom.

- Búcsúzik a legényélettől?

- Ahogy gondolja, doktor úr... talán igen.

Baktatott a széles járdán, és meg volt győződve, hogy nem értette meg az az ember sem, akit legtöbbre becsült ebben a porfészekben. Senki sem értheti már őt meg, nemcsak itt, de az egész földkerekségen sem. Olyan egyedül levőnek érezte magát, mint a lakatlan szigetre kivetett hajótörött. A nagy emberrengeteg sivárságai között mindig csendes tudott maradni, mindig befelé élt, és befelé szenvedett. Nem is csodálkozott azon, hogy most így szembekerült a többiekkel, ő, az egy, a sok millióval. Gyerekkorában órákig sétált egyedül a ribizli- és pöszmétebokrok között, és elmerülve társalgott önmagával. Néha, amikor egyedül tanult a kertben, és fennhangon szavalta a grammatika szabályait, szinte idegennek tűnt fel a maga hangja is. Ilyenkor hirtelen elhallgatott, és magában mondta a leckét, mert félt a saját hangja színtelen zümmögésétől. Később szenvedései voltak, indulatok támadtak benne, a szerelem első csírái ébredeztek a szívében, és a felfelé törekvés vágya, az érvényesülés utáni sóhajtás is motoszkált már a gondolatai mélyén. És az érzéseknek ezt a nagy tömegét, magát az élet megismerése utáni reménykedő sóhajt is elfojtotta. Nem fecsegett mindezekről a nagy dolgokról a társaival, hanem elmerült a gondolataiban, és végül kétségek, önkínzások között múltak a napjai. Aki ilyen ifjúságot élt, az ne is csodálkozzék, ha a többi emberek nem értik meg. Az arcáról, a ruhájáról nem olvashatják le a lelke mélyén végbement változásokat, hogy nem olyan, mint ők, nem közönséges és sablonéletet daráló ember. Csak azt látják, hogy nem úgy cselekszik, mint ők, és nem tudják megtalálni az összhangot közte és maguk között. Ez azután éppen elegendő arra, hogy különcnek, ostoba fickónak titulálják, és kiröhögjék a háta mögött. Egyetlenegy ember akadt, aki megértette, vagy aki hajlandóságot mutatott a megismerésre. A legközelebb jutott életében egy leányhoz, akit szeretett, és a maga képére igyekezett formálni. De hol van ez a megismerés, és hol van a viszony, amelynek az ápolására esztendők fáradságát pazarolta el? Most érezte először, hogy Spángli Kató nagyon, nagyon hálátlan vele szemben. Ennyire nem lett volna szabad eltávozni tőle, még ha elfelejtette is közben, még ha elbukott is. Mert hiszen már úgy éltek együtt, mint a házastársak: megvolt közöttük a teljes harmónia, már ismerték az egymás legapróbb szokásait, és csak az hiányzott, hogy összekapcsolja őket valamiféle áldás, polgári vagy egyházi frigy. Hiszen már szomjúhoztak a testükből kikelő új élet, a gyermek után is.

Tudta, hogy ellenségek közé lép, mégis benyomta maga előtt a kaszinó nehezen járó ajtaját. A benn ülők, az ismerős arcú idegenek megbámulták, fürkészve nézték, hogy tartja a kezét, hogyan mozog, milyen arcot vág; aztán, mert ismét nem tudták megérteni, hogy lehet valaki ilyen különös, újból belefeküdtek a kártyázásba. Kender Pál, a furcsa jövevény sem igen törődött velük. Vacsorát rendelt, és csendesen falatozni kezdett. Étvágy nélkül evett egypár harapást, azután ismét maga elé meredt.

És most - folytatta az önkínzást - együvé kellene költöznie egy vadidegen nővel, aki hidegen hagyja, és nem érti meg. Magához kellene láncolni egy leányt, akinek a lelkét nem is igen óhajtja megismerni, felfedezni és az ízlése szerint alakítani. Erkölcstelen és kockázatos játék ez, mert ki tudja, hogy nem fog-e szomorúan végződni. Persze, csak a nőre nézve, mert reája nem lehet sohasem szomorúbb ez az egész dolog, mint most. Nem lehet ebbe belenyugodni. Meg kellene találni a kivezető utat, hegy ne sértsék meg a leányt, ne sirassa az édesanyja a kitűnő alkalmat, amely elszállott. Valami kiutat kellene találni, hogy ő ismét magára maradhasson nyugodtan, csöndben, a könyveivel, a keserűségével, a világot gyűlölő, és megvető gondolataival örökre, vagy ha nem is örökre, akkor addig a pár hétig, amíg itt akar maradni.

Mert a gondolathoz, hogy egyszer felkerekedik, és itt hagy mindenkit, görcsösen ragaszkodott. Ha elvették volna ezt az önkínzó, mély sebeket ejtő játékszert, ha megtiltják neki az élet és elmúlás mezsgyéjén való botorkálást, bizonyára belehal. Mert már annyira volt, hogy tulajdonképpen ennek a gondolatnak élt kizárólag, és gyönyörködött abban, hogy önmagában megölheti egyszerre az egész világot, a porvárost, a kozmás táncterem képét, a kellemetlen arcokat, a nagy folyót, a távollevők vonásait és mindent, mindent, ami valaha megfogta az öt érzékén keresztül.

Az olvasóban sem közeledett hozzá senki sem. A kártya jobban érdekelte a vendégeket, mint a Kender Pál sápadt arca. Békében hagyták, és ő szórakozottan forgatta az újságok lapjait. Nem tudott sokáig itt maradni, és kilenc óra felé már a főutcán haladt. Szép, holdvilágos este volt, a csillagok is üde fényességgel hunyorogtak feléje. A falak vakító fehérsége az éles árnyékokkal váltakozott az egész falu minden utcáján. A fehér holdfényben úszó udvarokon kutyák üldögéltek, és a teli képű égitestet üdvözölték folytonos ugatásokkal.

Milyen sivár, milyen kegyetlenül sivár - gondolta Kender Pál -, milyen jó lenne nyomban itt hagyni a rideg utcákat, a szomorú házakat.

Áthaladt a piactéren, és egy kis kerülővel hazatért. A hálószobában, ahol az édesanyja aludt, még világosság volt. Óvatosan benyitott hát, és lábujjhegyen igyekezett az ágy felé. Az éjjeliszekrényen felbontott orvosságosüvegek, dobozok sorakoztak, egy pohár víz és néhány ezüstkanál mellé.

Kenderné nyitott szemekkel bámult a mennyezetre, ahol négyszögletes virágminták fonódtak egymásba ravasz változatosságban. Annyira el volt merülve ennek a kétségtelenül érdekes látványnak a szemléletében, hogy észre sem vette, amikor a fia megcsókolta sovány és kék eres kezeit, csak akkor szakadt fel a kebléből egy sokatmondó, mély sóhajtás, amikor az állapota után érdeklődött a fiatalember:

- Nem tudom, hogy mi lesz velem - mondta gyenge hangon -, elpusztulok én a sok gond között.

A szeméhez emelte a fehér zsebkendőjét, aztán könyörögve és esdve nézett a fiára, mintha mondani akarta volna hogy: térj eszedre, légy okosabb, és ne ellenkezz egy szegény beteggel, az édesanyáddal.

Egy szomorú, bágyadtan égő petróleumlámpa még sápadtabbá és szánalmasabbá tette az arcát. Bizony, aki nem tudott a vajas kenyérről és a kacsacombról, az könnyen kétségbeeshetett a Kenderné állapota fölött. Pedig az öregasszony most vívta a legerősebb csatát önmagával, és az energia, amelyet kifejtett a szégyenkezése, a büszkesége legyőzésére, egy férfinak is becsületére vált volna. De reménykedések járták át a szívét, mert sejtette, hogy ő lesz a győztes a fiával folytatott küzdelemben.

Estefelé nála járt Weissenberg doktor, és ő esdve fordult a kis, fekete emberhez:

- Doktor úr, ha istent ismer, segítsen rajtam. Tudom, hogy magára hallgat a fiam, beszéljen vele, mondja meg neki, hogy a javát akarjuk...

- A nősülést tetszik gondolni?

- Azt hát, de az istenért, honnan tudja maga ezt, orvos úr? Talán csak nem pletykálják még a faluban?

- A legjobb forrásból tudom, drága nagyasszonyom: a fiától. De nyugodt lehet, én igazán nem árulom el.

Kender Kelemenné hévvel magyarázgatta:

- Tudja, kedvesem, a javát akarjuk. Neki szüksége van a szép családi életre. Hiszen amióta él, mindig idegeneknél hánykolódott. Amint elkerült hazulról a gimnáziumba, aztán az egyetemre, meg amikor csak úgy lebzselt azon a Budapesten, mindig vadidegenekkel élt.

- Már én megmondtam a magamét neki - nyugtatta meg Kendernét a doktor -, azt mondtam, hogy nincs egészségesebb dolog a házaséletnél...

- És ő mit szólt erre?

- Semmit. Elment éppen olyan szomorúan, mint ahogyan jött. Majd kigyógyul később. Be fogja látni ő is, hogy valamikor csak meg kell nősülni minden férfinak, aki nem akar megsavanyodni az agglegénységben.

Ilyen biztató előjelek mellett igazán nem lehetett a küzdelmet feladni. Erre nem is gondolt Kenderné, hanem kétszeres buzgalommal óhajtott a fia elszédítéséhez fogni. Most, ahogyan az imádott és egyetlen fiú megdöbbenve és elmerülten állott az ágya előtt, mégis szeretett volna felugrani ugyan és összecsókolni, megölelni ezt a sápadt arcot, a meggörnyedt vállakat. Szerette volna odaszorítani szikár és elapadt kebléhez a fiatalember fejét, és megsúgni neki, hogy hazugság, gyáva hazugság minden körülötte. Mégis erőt vett magán, és inkább újból sóhajtott, és pótlólag megjegyezte még egyszer:

- Elpusztulok, fiacskám...

Elszomorodva és megilletődve állott Kender Pál a beteg ágya előtt. Most érezte, nem is tudta eddig, hogy mennyire szereti ezt a furcsa, csodálatos öregasszonyt, az édesanyját, született Karinay Lottit, aki lány korában meghódította az apját, a kicsúfolt, soha meg nem értett finom urat.

Kétségbeesve vonult a szobájába, és ezen az éjszakán olyan szegény volt gondolatokban, hogy csak egy óhajtást, félő reménykedést forgatott az agyában, hogy holnapra talán megjavul a Kender Kelemenné állapota.

De az öregasszony arca még szomorúbb lett másnapra, a szemei fáradtan révedeztek, és mintha valami lázas tűz lobogott volna a mélyükben. Pál egész délelőtt az ágy mellett ült, és hallgatta a beteg nehéz sóhajtásait. Délben már meg volt győződve, hogy az eset nagyon súlyos, és elküldte a hetest a doktorért.

- Nem kell orvos, fiacskám - mondta szelíden az özvegy -, nem kell nekem semmi sem.

És elutasította tiltó mozdulattal a levesestálat is, amit a fiú nyújtott feléje.

- De hiszen éhen hal - mondta izgatottan a fiatalember -, csak egy kanállal egyék...

Újabb elutasító mozdulat után le kellett mondani a reményről, hogy Kender Kelemen özvegye valaha is táplálkozni fog. Weissenberg doktor néhány újabb port írt, azután sietve távozott: a betegei, a kis parasztfiúk tucatjával várták a tanyai házakban fájós torokkal, vörös pettyes, himlős testtel. A délután borús és leverő volt. Olyan szomorúságot költöztetett a langyosan fűtött betegszobába, hogy Kender Pál csaknem sírva fakadt. A nagy nyomorúsága jutott eszébe, és mikor az édesanyja nehéz lélegzésének egyhangú ritmusa szállott csak a nagy csendességben feléje, arra gondolt, hogy nem lehet rosszabb ez a frigy a halálnál, és aztán... ahogyan Weissenberg doktor mondta, még mindig megmarad a válás joga. Az ember csak kisétál a nagy hídhoz, és kimondja szépen, ünnepélyesen a válást.

Hét óra volt pontban. Még külön megnézte az óráját, amikor az édesanyja fölé hajolt:

- Anyácskám...

- Na, mi az, gyermekem?

- Anyácskám, hát nem bánom. Ha meggyógyul, elmehetünk Ágotaiékhoz.

- Gyermekem - mondta az öregasszony, és a könnyei kicsordultak -, drága gyermekem.

Többet nem tudott mondani. Pedig szeretett volna kiugrani az ágyból, ujjongani és belekiáltani a csendes estébe, hogy az ő fia a leggazdagabb ember mától kezdve a porvárosban. Ehelyett azonban csak könnyezett, és olyan görcsösen szorította a fiatalember fejét az arcához, hogy majdnem belefájdultak öreg csontjai.

- Hát mégis? Mégiscsak szeretsz - mondta azután, amikor kezdte megszokni az örömteli gondolatot.

- Igen - mondta alázatosan Kender Pál -, csak arra kérlek, hogy ne tudjon az egészről senki sem az esküvőnkig...

Ezt a legutolsó szót alig tudta kimondani, és valósággal megmarkolta a torkát a keserűség, amikor kiejtette.

Másnapra már talpra állott Kenderné, és délután kocsiba ültette a fiát is. Ágotai Manó bácsi magához ölelte a fiatalembert:

- Na, rossz fiú - mondta, és áradozott a boldogságtól -, hát mégis megjöttél. Éppen most tudtál beteg lenni, te betyár.

Bent a nagy ebédlőben úgy állott Marianne komolyan, mint egy vádlott a bírái előtt. Kezet fogott a fiatalemberrel, és azután megállottak egymás mellett sután, egy kicsit ostobán, szégyenkezve.

- Ilyet se láttam még - kiáltott Manó bácsi -, gyerekek, csókoljátok meg egymást, mert mindjárt baj lesz. Kukoricára térdepeltetlek mind a kettőtöket.

A csók is megtörtént, de minden nagyobb fölindulás nélkül. Közben a nagy üvegvázára esett a Kender Pál csodálkozó tekintete. Mindegyikben egy-egy hatalmas csokor virág pompázott, olyan, amilyet a porváros ifjai szoktak küldeni szívük hölgyének. A következő pillanatban megkapta a magyarázatot:

- Köszönöm - fordult feléje hálás szemekkel a leány -, nagyon köszönöm a csokrokat. Igazán kedves, hogy a betegsége alatt se felejtkezett meg rólam.

Huszonnyolcadik évét töltötte be azon a napon, amelyen az esküvője volt. Mindent úgy rendeztek el, ahogyan kívánta. Nem tudta meg előre senki sem a házasság hírét. Az eljegyzést a leánykérés utáni vasárnapon, egy családi uzsonna alkalmával bonyolították le, és alig két-három hét múlva túlestek az esketési szertartásokon is. A szükséges írásokat csendben szerezték meg, és az anyakönyvvezető meg a jegyző csaknem hanyatt esett a meglepetéstől, mikor egy délelőtt beállított hozzájuk Kender Kelemenné és Ágotai Manó, hogy holnap esküdni akarnak a gyermekeik. Tulajdonképpen csak az esküvő napján lett nyilvánvalóvá a porvárosban, ami történt. Úgy fogták fel a jámbor emberek, mint valami igazán nagy eseményt, amilyenhez hasonló csak minden tíz esztendőben adódik elő.

- Ez ugyan szépen kijátszotta a mi leányainkat - jegyezte meg az öreg Porubszkyné -, szépen lefőzte az összes kisasszonyokat.

- Ja, kérem - felelt valaki epésen -, ahol a föld meg a pénz, oda húzódik az ilyen úrhatnám fiatalember. Pedig hát a vagyon nem minden: fő a lelki gazdagság egy leánynál. Az én kisleányom az nem fog így férjhez menni, azt tudom. A zárdában tanul tizenhat éves koráig, akkor meg...

- Persze, persze - adta le véleményét Barta Bertalanné, akit egy kicsit szíven talált a hír -, a fő a műveltség és az őszinte szerelem.

A kaszinóban sokáig tárgyalták az esetet: egypár percre a kártyázás is megakadt.

- No, ez megcsinálta a maga szerencséjét - mondta a jegyző -, amilyen alattomos ember, nem is lehetett tőle egyebet várni.

- A söngájszt megnősül, no hát ez nagyszerű - nevetett Bakos Pista, és boldogan rugdosta a szőnyeg felkunkorodó sarkát -, a kis pubit megházasították.

- Megföldesítették - toldotta meg a főbíró finoman, mosolyogva -, de akármit beszélnek az urak, mégiscsak jó egypár hold felett fog rendelkezni. Az első virilisták között fog szerepelni, akármilyen sápadt legény.

Közben arra gondolt, hogy egypár száz szavazatot fog tudni mozgósítani ez az újdonsült nagybirtokos, ha netalán képviselőválasztásra kerülne a sor. Nyomban elhatározta tehát, hogy a tekintélye megóvása mellett, lehetőleg jó barátságot tart vele, és nem engedi bántani a társaságban.

- Mégis nagy szégyen, uraim - szólt végül a plébános -, hogy így mellőzik az embert. Én híven szolgálom az érdekeiket az oltár előtt, misét mondok a szegény megboldogultért, és aztán, mikor jön egy ilyen örvendetes alkalom, megfeledkeznek rólam. Valami rokonuk végezte az esketést.

- Mindenki a maga ízlése szerint, kedves szentatyám - szólt közbe a főbíró -, azt választják, akit akarnak. És aztán úgy hallottam, hogy nem volt túlságosan nagy ebéd, csak villásreggeli szűk családi körben.

Az obligát nevetés, a mosolygással való adózás nem maradt el, és a plébános elkeseredve dűlt be egy alsóspártiba.

Kender Pálnak, a kéthetes vőlegénynek pedig úgy tűnt fel, mintha temetésre készülődnének körülötte. Olyan nagyon szomorú volt mindenki. Ágotai bácsi mosolyogni próbált, de csaknem könnyezett. Marianne ott állt előtte szürke útiruhában, és olyan nagyon szerény, olyan jelentéktelen volt, mint egy kis egér. Az apja megsimogatta az arcát, és elérzékenyedve mondta:

- Kis menyasszony, drága kis menyasszony, hát mégis itt hagysz.

Az orrocskája hegye rózsaszínű volt a leánynak, szürke szemei fátyolba borultak. Ügyetlenül állott középen, és tűrte, hogy öleljék és csókolják. Kender Kelemenné járt ebben elöl jó példával. Valósággal hálásan csókolgatta Mariankát. Nehéz, fekete selyemben pompázott különben, és most valósággal úgy nézett ki, mint egy nagyasszony. A szíve, az erős, öreg szíve majd kiugrott a kebléből, annyi büszkeség dagasztotta. A sok bánat után végre őszinte öröme is van, és ezt a sok örömet mind ez a gyerek, ez a szelíd, kedves leány szerezte neki.

- Vigyázzatok - suttogta a Marianne fülébe -, drága gyermekeim, vigyázzatok a vonaton, a tengeren. Aztán gyertek haza minél előbb.

Mikor kigördült a nehéz hintó a nászutasokkal az ágotai úri lak udvaráról, nagyon elérzékenyedett az öregasszony. A nagy terv, amelyért annyit szenvedett, mégis megvalósult. Ez az ő műve, ez az ő élete legszebb alkotása, leggyönyörűbb napja. És az ilyen napokon a legjobban esik az embernek a boldog, kiengesztelő sírás, amely mindent elfeledtet, minden rossz emléket eltöröl.

- Kedvesem, kedves jó rokon - szólította meg az öreg Ágotai bácsi -, még maga sír, hiszen nekem az egyetlen leányomat vitte el az a huncut, mégis milyen jókedvem van...

És ő is könnyeket törült ki a szeméből, mert olyan nagyon virágos kedvében volt.

Kender Pál pedig utazott Mariankával messze földek felé. Amikor jobbról és balról elfutottak mellettük a tavaszi tájak, és mindig új képek jöttek, egyszerre elfogta szívét a fájdalom. Egy éve, hogy erre járt, csakhogy akkor megfordítva futottak a tájak, akkor hazafelé tartott. Azóta most mozdul ki először a porfészekből, de már többé nem vidáman és könnyedén. Hozzá van kötve ez a szürke kis egér, aki már nem mozdul el többé mellőle. Reátekintett a leányra, Marianka mosolygott a fátyol mögött, amely a szemeire borult. Az apró, kesztyűs kezét nyújtotta feléje:

- Ne legyen olyan szomorú - mondta és a szemeivel könyörgött szelíden -, mindig gondolkozik valamin.

Az éjszakát vonaton töltötték. Késő este lefektette a szürke egérkét, ágyat készített neki, és betakarta gyöngéden. Meg is csókolta, mert így kívánta a leány, azután behúzódott a fülke szögletébe, és virrasztott egy cigaretta vörös parazsa mellett. Néha kőszénfüst csapódott be a finom réseken, és hirtelen hűvösségek áradtak a kocsiba. Zakatolva futott a vonat, már ismeretlen állomások neveit kiáltották a hajnali csendben, és éles füttyszók, rövid trombitajelek szálltak a kis pályaudvarokon, ahol csak éppen hogy megálltak.

Kender Pál még mindig cigarettázott, és fáradt, az idegességtől elkábult agyában újból kínzó gondolatok kergették egymást. Nem így képzelte valaha a nászutazását. Nem merte volna hinni sohasem, hogy így is lehet utazni egy fiatal teremtéssel. Azt hitte valaha, hogy szent és heroikus hevület járja majd át minden porcikáját. Sok csipkét és sok puhaságot, fényességet és ragyogást, ezüstös fényben csillogó karos gyertyatartókat, nehéz selyemfüggönyöket és lezárt, szorosan lecsukott ablakokat képzelt el maga körül, mint egy vágyakozó leány. És most itt fekszik egy kis szürke gombolyagban, plédek és kendők között egy kimerült gyermek, aki boldogan alszik. Körülötte poros fotelek, kőszénfüstszagú levegő, kofferek, skatulyák és barna, koromtól piszkos függönyök.

Nem így képzelte még ezt az utat sem. Azt hitte, hogy valaki mással teheti meg, akinek a boglyas, fekete haját majd ő rendezgeti hajnalban, ha felébred. Megsimogatja az arcát, és beszívja a haja illatát, a legdrágább és legfinomabb parfümöt. Mert arra emlékszik, hogy a dús haja, amelyet sohasem kent semmivel, ibolyaillatot árasztott. Olyan lenge és finom volt ez az illat, hogy talán csak ő érezte a legboldogabb és magasztos pillanatokban. Most is ez az illat kísértette. Savanyú kőszénfüstszagon át is érezte feléje lendülni, és most már egy név is motoszkált a fejében.

- Spángli Kató - mondta magában, és úgy érezte, mintha szíven szúrták volna. - Istenem, de messze vagy tőlem.

Eszébe ötlött, hogy most le lehetne szállani egy kis állomáson. A horvátországi kis állomások mögött sok a sűrű, nagy rengeteg. A nagy hegyek oldalán mély szakadékok vannak. Marianka alszik nyugodtan, és csak messze, Fiuméban fog felébredni.

Felállott, és a kalapja után nyúlt. A kis szürke gombolyag megmozdult ebben a pillanatban. Marianka megfordult a fekvőhelyén, és a lábáról lecsúszott a takaró. A bokái fedetlenek maradtak, és a vékony selyemharisnyákon át az ablak felől tóduló hideg levegő megborzongatta. Az ura, a férje, letette a kalapját, és betakarta egy meleg pléddel a finom bokákat.

Sohasem tudta, később sem, hogy hívták a szállodát, amelyben a második éjszakát töltötték. Csak arra emlékezett, hogy reggel felé, amikor csendesen aludt mellette az asszony, a felesége, neki bűnös gondolatai támadtak. Odafordította a fejét a Marika rózsaszínű vállai, csipkés inge és fehér nyaka felé, és a keserűségtől vonagló ajakkal mondogatta magának némán és folytonosan, hogy egy szorítással meg lehetne szabadulni tőle. Egyetlen kemény szorítással végezhetne vele, fel sem ébredne, a meztelen válla sem rándulna meg. Mert most már igazán mindennek vége, többé sohasem lesz szabad. Egypár órával ezelőtt örökre elzárta maga előtt a visszatérés útját: sohasem lehet már az övé Spángli Kató. Még kifosztva, feldúlva, megtörve, mindenkitől kirugdalva sem szoríthatja magához többé, mert a világ és mindenki előtt most már ez az asszony tartozik hozzá.

Nem tudta, nem is érdekelte, hogy milyen városokon fut át velük a vonat, és nem volt tisztában egy percig sem azzal, hogy merre megy a hajó, keletnek, északnak vagy délnek. Csak azt látta, hogy kék az Adria, és szelíd a háta, mint a tükör. Néha fehéren habzik a mély víz a kerekek csapásai alatt, és ilyenkor rendszerint megáll a hajó. És sirályok jönnek mindig a hajó után, nagy fehér madarak, amelyek konyhahulladékokra várnak. Olyan gyászos napok voltak ezek, hogy sokszor maga is kétségbeesett az asszony miatt. Bizonyára nem így képzelte Marika sem az első utat, amelyet egyedül tesz meg egy fiatalember társaságában. Palástolni igyekezett a keserűséget, de ez nem mindig sikerült. Sokszor nevetés közben komorodott el.

- Nézze, Marika, delfinek - mondta és mosolygott -, ezek a vidám fickók.

Távolról partok integettek feléjük, és ahol a tenger meg a föld összeért, régi város kőfalai emelkedtek. Fent a hegyeken olajfák és zöld bokrok sötétlettek. Egyszer arra gondolt Kender Pál, hogy messze a porvárosban most kerekednek fel az első homokfelhők a nagy folyó felől, és lecsapódnak az udvarokra, az édesanyja udvarára, ahol valaha az ő gyermekei fognak játszani. Minek is látni ezeket a távoli, gyönyörű partokat, ha úgyis vissza kell menni a poros és sovány akácok hazájába? Régi kövek és régi falak között, ha járt az idegen városokban, csak még jobban elborult, mert az jutott az eszébe, hogy hiába minden gyönyörűség, hiába a finomságok, a reneszánsz minden csodája, odahaza, ahol az élete javát fogja ledarálni, csak kis, piszkos házak vannak, és akik a házakban laknak... ó, azokra jobb nem is gondolni.

Az apró asszony úgy tett, mintha nem is vett volna észre semmit sem. Mosolygott és kacagott, ha a delfinek kiugrottak a tengerből, és a hullámok hátán lovagoltak. Örült a régi köveknek, és figyelemmel hallgatta a férje magyarázatait. Ha a nagy tolongásban nagyon érezte a parányiságát, belekarolt a Pál karjába, és odasimult hozzá finoman, sok megkönnyezni való megadással, alázatossággal. Sejtette, hogy titkos keserűségek bántják az urát, de nem merte kérdésekkel ostromolni, mert tudta, hogy ez úgysem segít. Ment a sápadt, szomorú emberrel karonfogva, egybeforrva, és igyekezett elhitetni magával, hogy boldog. Az Ágotai Manó drága vére csörgedezett az ereiben: nem merte hinni, hogy vannak komplikáltabb emberek is, akik esztendők múltán is tudnak szeretni, gyűlölködni és szenvedni. Abban a meggyőződésben élt, hogy mindenki olyan egyszerű és jó, a szíve utolsó csöppjéig is áldott és szelíd, mint ő meg az édesapja.

Így csalták egymást már a házasságuk első heteiben a szegény, egymásnak ajándékozott gyermekek. Nappal mosolyogtak, éjjel pedig, mikor nem látták egymás arcát, mert egymásra borultak a távoli város nagy idegenében, elkomorodtak, és belemeredtek a sötétségbe. Maguk előtt sem tagadták, hogy csalnak, hogy becsapják egymást, és szomorúan gondoltak arra, hogy a sors mindig megbünteti a házastársakat, akik kijátsszák és megcsalják egymást. Amikor hazafelé utaztak, az asszony, a kis, rózsaszínű arcú, aranyos szívű asszony még mindig reménykedett:

- Talán odahaza - sóhajtotta boldogan -, otthon minden másképpen lesz.

Odahaza pedig váratlan és furcsa dolgok történtek, amíg az új házaspár lent járt Olaszországban. Hogy egészen hűséges krónikások legyünk, ott kell kezdeni, hogy volt valaki a porvárosban, aki nem siklott át minden lelki megrázkódtatás nélkül a Kender-Ágotai nász nagy eseménye fölött. Ez a valaki Barta Berta okleveles óvónő volt. Ugyanaz a Barta Berta, aki egyszer, talán éppen egy évvel ezelőtt vidáman és büszkén mondta, hogy ő bizony nem törődik a férfiakkal, tőle ugyan akár minden gavallér elutazhat Piripócsra. Annyiban hű is maradt a kijelentéséhez, hogy nem törődött a férfiak összességével, csak éppen egy emberre gondolt, Kender Pálra. A hűtlen, sápadt, gyáva emberre, aki becsapta, elárulta, és az adott, szent becsületszava ellenére is elvette azt a kis fricskát, azt a gazdag, haszontalan hölgyecskét.

Az adott szava, a becsületszava ellenére - ismételgette magában, és az esküvő napján nem evett ebédre egy falatot sem.

Uzsonnára még jobban elkeseredett, tehát még kevésbé volt étvágya. Délután elvágtatott az ablaka alatt a Bakos Pista kocsija. Látta, hogy vidáman nevet a nagy paraszt az ablaka felé, mintha csak mondani akarná neki, hogy látod, becsapott a nyápic, városi gavallér. Tudta, hogy most megkezdődik az újabb ostrom a kezéért, és ennek az ostromnak a vége isten tudja, mi lesz... mert most már igazán nincs kire várni.

- A becsületszava ellenére - sírt magában, miután elfelejtett vacsorázni -, ezt igazán nem értem, úriember hogy tehet ilyet.

Ezt csak úgy lehet magyarázni, hogy őrülten beleszeretett a leányba. Másként úriember nem szegheti meg a szavát. Ez azután végleg elszomorította. Éjszaka az izgalomtól és gyötrelmektől majd kicsattant az arca. Erős testét valósággal dobálta az ágyán, és arra gondolt, hogy azok most a legboldogabb emberek a világon. Sírt, és végigsimogatta az ingén keresztül kemény csípőit, telt és duzzadt mellét, combjait. Arra gondolt, hogy felajánlotta mindenét annak a gyűlöletes gazembernek, és nem fogadta el. Nem kellett neki ingyen, a házasság igája nélkül sem. Beleharapott a párnáiba, és dühösen sírt, rettenetesen szenvedett. Elhatározta, hogy többé soha, de komolyan sohasem néz férfiakra, mert galádok, bitangok, gyalázatosak mind.

- Komisz az egész fajtájuk, pokolra valók mind - mondta a párnáknak, és csak egyetlen férfira gondolt az egész idő alatt...

- Egy ilyen mafla, egy ilyen pápistaképű tett csúffá - sóhajtotta, bosszúért kapkodva -, mikor én önálló vagyok, okleveles óvónő, és nem szorulok a férfiakra.

- Mi lehet még ezek után hátra - kérdezte magától hajnal felé - biztosan csak Bakos Pista következhetik. A nagy markú paraszt, aki reá fogja magát vetni, és összeropogtatja a csontjait, mikor pedig ő csak simogatásokat tud elszenvedni.

Hirtelen nagy undor fogta el a szép, erős leányt. Nagyon megutálta Bakos Pistát, a porvárost és az életet, mint ő mondta.

- Az életem egy utálat - sírt az ágyban -, így nem tudok én tovább zongorázni és sétálni menni.

Másnap azután berontott egy kétségbeesett cseléd a kaszinóba. Éppen estefelé járt az idő, és a kártyakompániák kialakulóban voltak.

- A nagyságos doktor urat - fuldokolt a leány, aki a Bartáék házától vágtatott idáig -, doktor úr kérem, meghal a kisasszony.

Barta Bertalan bácsi felállott a fotelből, azután megint leült, és ott is maradt aléltan, míg csak ecettel nem dörzsölgették a nyakát, és konyakot nem öntöttek a hirtelen leesett ajkai közé. Weissenberg doktor felugrott az újságja mögül:

- Na, mi a baj? - kérdezte szigorúan a leányt.

- Nem tudjuk, éppen az a baj - siránkozott a cseléd -, csak fekszik a díványon, oszt csak úgy hánykolódik a teste. A szeme fennakadt, a szája meg fehér tajtékos.

- Pisztolyt nem láttak mellette?

- Nincs egy csöppnyi vér se, de még karcolás se rajta.

A kis doktor versenyt futott az utcán a termetes cseléddel, és már a mentés módozatait forgatta a fejében.

Akik ott maradtak a kártyaszobában, azok megdöbbenve álltak egy darabig. Kisvárosban, falucskában éltek, és százszorosan érezték a leverő hatását minden elmúlásnak. A halál, hacsak öreg embert nem ragadott el közülük, mindig elmélkedésre késztette őket. Aki pedig önként dobta el az életét, a csendes, nyugodt életet, az egészen érthetetlen cselekedetet művelt előttük. Ezen el tudtak tépelődni, és ha a fővárosi lapokban nyolc-tíz életuntról olvastak egy rövid, eldugott hírecskében, hitetlenül rázták a fejüket. Ők észrevették azt a nagy igazságtalanságot, amit a világváros tanúsít a halálba ugrókkal szemben, és sokszor felsírt bennük a gondolat, hogy miért halt meg Kirila Mari, tizenhét éves cselédleány, a marólúg által. És habár érzéketlenek voltak sok minden iránt, és műveletlenek voltak, mégis törték a fejüket azon, hogy lehetne segíteni a szegény, beteg embereken, akik itt tudják hagyni az ízletes ebédeket, csendes, fűtött szobákat.

Egymás között talán sohasem beszéltek ezekről a dolgokról, de úgy magukban mindannyian ilyenformán éreztek. Éppen ezért történt, hogy most, amikor a közelükből, a harmadik házban a kaszinótól elszánta magát egy szép, egészséges leány a végzetes nagy útra, egyforma magatartást tanúsítottak.

- Talán valami múló baj, talán nem is olyan nagy a veszedelem - vélte a szeplős plébános kenetteljesen -, talán csak ez az ostoba leány fújta fel az egészet.

A jegyző felelt neki:

- Fiatal leányok nem szoktak ilyen véletlenül rosszul lenni. Pláne az ilyen erős, szép teremtések, mint ez a Berta volt. Én úgy vélem, hogy csakis öngyilkosság lehetett.

Egyszerre feltámadt mindnyájukban a régi kérdés:

- Miért, vajon miért?

Nem mondta ki senki a kérdő szócskát, de hiszen felesleges is lett volna, mert ott ült az mindenkinek az arcán. Egy ember húzódott meg a sarokban elnyúlva, és eltorzult arccal, mint a szíven döfött, kormos nyakú bika. Bakos Pista meg tudta volna mondani rögtön, hogy miért. Sőt, hiszen ő még többet is tudott, arra is felelhetett volna, hogy kiért. De nem szólt egy szót sem, csak a fotel karfáját nyomorgatta izzadó marokkal.

- Leütöm, leütöm, mint a kutyát - villant át az agyán a sötét gondolat -, egyszer csak végezni kell vele.

A társaság az első megdöbbenés varázsa alól kezdett megszabadulni. A felizgatott kedélyek lázasan keresték az okozatot.

- Tán csak nem a tegnapi esküvő miatt? - kérdezte valaki óvatosan és halk hangon.

A mellette álló továbbadta, és egy perc alatt körülfutott a kérdés.

- Talán csak nem a söngájszt miatt?

Egypár pillanatig tétováztak az emberek: azt latolgatták, hogy mennyiben hihető el ez a feltevés. A plébános úgy találta, hogy messze van az igazságtól.

- Lehetetlen, uraim - magyarázta -, mert hiszen ha ez bírta volna rá a szomorú lépésre, akkor már tegnap elkövette volna tettét, ha ugyan szegény tényleg megtévelyedett, az egyház szellemével szembehelyezkedett, amit én nem tudok hinni sehogy sem. De ha mégis így lenne, akkor már tegnap kellett volna végezni magával, mert az ilyen hírek és események sokkal lesújtóbbak azon frissiben. Kérem, egyszer kispap koromban volt egy káplán ismerősöm. Hát ez a káplán egyszer egy sürgönyt kapott, abban a sürgönyben meg az állott, hogy meghalt a nővére, hirtelen, amiközben új életet hozott a világra. A káplán elolvasta a sürgönyt, és odament az ablakhoz, kihajolt rajta, és leugrott az udvarra. Persze nyomban meghalt, mert kétemeletes volt a líceum.

Valami új ember, egy adóhivatalnok ugrott be az ajtón:

- Hát az urak tudják, hogy mi történt?

Jobbról-balról csendesen bólogattak feléje, hogy tudják, nagyon is jól tudják.

- De öngyilkos lett, most már egész bizonyos. A Weissenberg doktor mondta a kapuban. Hazarohant valami orvosságért, akkor hallottam tőle.

- Lássa, tisztelendő uram - mondta a jegyző a plébános felé fordulva -, mégis nekem volt igazam.

- Sajnos, tényleg igaza volt... Isten irgalmazzon neki, hogy így megfeledkezett vallásáról...

- Mindennek vége - zokogott Barta Bertalan bácsi, akit két oldalról támogattak az ajtó felé -, nem szeretett bennünket az a gyerek.

Bakos Pista a fogát csikorgatta a sarokban, és lóbálta búsan, elkeseredetten a fejét. Az ökleit a két térde közé eresztette, és elképzelte, hogy előtte áll a vetélytársa, aki megszégyenítette és megölte szerelmét, a legszebb, leggyönyörűbb leányt.

Felállott, és képzeletben reásújtott kegyetlenül a sápadt emberre, aki rabolt kincsével, a kis Ágotai leánnyal messze-messze jár. Hogy össze tudta volna törni, hogy agyonzúzta volna egyetlen ökölcsapással, ha véletlenül elébe kerül.

A szoba közepén még mindig a szomorú esetről vitatkoztak.

- Lehetetlen - mondták egyesek -, hogy abba, éppen abba a véznába lett volna szerelmes.

- Uraim, a szerelem nem válogatós - szólt közbe a főbíró -, vannak nők, akiknek a szerecsenek tetszenek.

- De mégis - vetette ellene a jegyző, a Bakos Pista legjobb barátja -, miért éppen Kender Paliba, amikor van itt más is, különb legény is!

A szeme Bakos Pista felé villant, és ezt a tekintetet önkéntelenül követték egypáran:

- Persze, persze - mondta a hegyes bajuszú ispán -, hány különb legény van itt.

És ő is reátekintett a paraszt földesúrra. Azután meg belenézett a tükörbe, és megállapította, hogy ő maga is helyre legény, csinos fiú.

- Majd megtudjuk, majd meglátjuk - szólt a főbíró -, majd kiderül az igazság egypár nap múlva. Mindenesetre gyanús, hogy a két esemény ilyen egymásutánban következett.

Jó fél óráig beszélgettek még, és akadtak olyanok is, akik már az asztalt ütögették, hogy az érveknek nagyobb súlyt és nyomatékot adjanak. Végül is a jegyző okos indítvánnyal állott elő:

- Hanem, uraim - mondta -, ebből nem élünk meg. Valamit csak mégis dolgozni kell, ha már idejöttünk.

Azzal előkerült a kártya, és a kerek asztaloknál leosztották az első kört. Amikor Weissenberg doktor visszatért, már javában csapkodták a szürke patinás kártyákat. Rétsághy főbíró az ajtóban találkozott az orvossal:

- Na, referáljon valamit, doktorkám. Mi a véleménye?

- Nem olyan túlságosan szomorú.

- Szóval?

- Szóval, meg fog gyógyulni.

- És mit csinált. Revolver vagy kés?

- Nem, marólúg, szódát ivott, mint...

- Mint egy szegény, lompos szolgáló - folytatta a főbíró, és összerázkódott az undortól. - Pfuj, de csúnya dolog.

- Bizony, nem szép, amikor egy ilyen erős, egészséges leány zsíros szódát iszik. Még jó, hogy korán jöttem. Már letépték róla a ruhákat mind, mégse tudták, hogy mi a baja.

- És maga így látta?

- Természetes, hogy így. Nem öltözhetett utcai toalettbe.

- És milyen volt?

- Szép, egészséges, mint a hab, olyan fehér.

- Mint a hab - ismételte Rétsághy, és kilépett az ajtón. Arra gondolt, hogy milyen jó az orvosoknak, minden szép leányt, asszonyt láthatnak meztelenül. Bent Bakos Pista állta az útját a doktornak:

- Meghalt? - kérdezte sötéten és drámai pózban.

- Dehogyis halt meg, fiatal barátom, és ha jól imádkozik érte, két hét múlva táncolhat vele.

- Köszönöm, orvos úr - mondta a vasgyúró, és önfeledten kezdte morzsolgatni a kis doktor kezét -, csak azt tessék megmondani, hogy mikor szabad majd elmenni hozzá?

- Az attól függ, kérem, hogy ki akar látogatóba menni hozzá. Magát akár holnap is szívesen látják, csak eressze el már a kezemet.

A vasgyúró jobb kedvre derült. Most már tudta, hogy az övé a lány, és nem veheti el tőle senki, még a halál sem. Másnap reggel már csokrot küldött Bertának, akkorát, mint egy malomkerék. Délután második csokor követte az elsőt, de ezt már maga vitte el Bartáékhoz. Az asszony kint ült az ebédlőben, és könnyezve fogadta:

- Lássa, milyen nagy bánatot tudnak a gyermekek az embernek okozni. Mekkora keserűség, mekkora szégyen... És azért a semmiháziért, azért a ceruzagrófért. Maga az igazi úriember, nagyon köszönjük a virágot. Nem feledkezett meg rólunk ebben a szomorú időben sem. Igazán nagyon örült szegény leányom a csokornak.

- És hogy érzi magát?

- Most egy kicsit jobban. Bejöhet hozzá, csak beszélni nem tud, mert tudja a nyelve... - itt újból sírásba fogott Bartáné -, a nyelve megégett szegénykének.

Bementek a betegszobába. Berta ott feküdt a fehér leányszobája ágyában, és meredt szemekkel nézett a mennyezetre. Amikor a fiatalembert meglátta, felemelte a kezeit a takaróról, és elfedte az arcát. Elfedte egészen a hajáig, és csendesen sírni kezdett.

Bakos Pistát végleg elérzékenyítették ezek a könnyek. Búsan, lehorgasztott fővel állott az ágy előtt, mintha már a koporsó feküdne a lábainál. Mozdulatlan volt, mint egy kőszobor, de belülről a fájdalom marcangolta.

Bartáné valami jégtörést emlegetett, azután kifordult a szobából. Ott maradt a megalázott, kicsúfolt óriás a marólúgos leánnyal, aki csak a halál kapujából visszatérten lehetett az övé. Közelebb lépett hozzá, és azt mondta neki:

- Bertuska, ne sírjon.

A leány azonban még jobban sírt, és fájdalmas dadogással zokogta:

- De hiszen, amikor becsületszavát adta... hogy nem teszi.

- Kicsoda? Az a gazember?

A leány igent intett.

- Hogy nem veszi el?

Barta Berta megint igenlőleg bólogatott.

- És bolondította magát, hitegette?

A beteg rázta a fejét, hogy nem.

- De hát akkor miért? - kérdezte rosszat sejtve, dühösen a vasgyúró.

- Mert szerettem - kezdte megint a marólúgos leány - és megígérte, hogy nem, szavára nem teszi.

A szomorú kisszobában csendesség volt egypár pillanatig. A vasgyúró szemét könnyek homályosították el. Mindennek az a gazember, városi gavallér az oka - gondolta, és minden gyűlölete Kender Pál ellen fordult újból.

- Agyonpofozom - mondta hörögve -, és végzek vele.

Egy kicsit felemelkedett fekvőhelyén a leány, és rémülten nézett a fiatalemberre. Rázta a fejét, hogy nem szabad.

- Akkor meghalok - mondta fájdalmak között -, azt nem szabad.

Az apróra tört jéggel bejött Bartáné.

Ezzel körülbelül vége volt a vizitnek is. A vasgyúró legalábbis meghajtotta magát, kezet csókolt a háziasszonynak, és távozott. Odakint megsuhogtatta az ostorát, és kegyetlenül végigvágott a lovakon, őrült iramban vágtattak a paripák, és a harmadik utcánál már kockás volt a faruk az ujjnyi vastag hurkától, amelyek a sűrű ostorcsapások nyomán támadtak a bőrükön.

A gazdájuk halántékán is kidagadtak az erek. A rettentő erejű ember hörögve lélegzett.

- Nem szabad? - mondta a kegyetlen ostorozás közben. - Hát én azért is elbánok vele.

Három hét múlva egy szép napos délelőttön kitekintett Berta kisasszony az ablakán. Már kezdett magához térni, és ilyentájt regényt szokott olvasni a nagy karosszékben. Egy kicsit lejjebb eresztette a könyvet, mert kocsizörgést hallott. De amint meglátta az úri fogatot, hirtelen szédülés fogta el, hogy csaknem lefordult a székről.

Kender Pál és neje érkezett meg a tizenegy órás vonattal.

Odahaza csak két nap múlva tudta meg a történteket Pál. Az öregasszony csak akkor rukkolt elő a porváros szenzációjával. Az ifjú férj előbb megijedt, de amikor hallotta, hogy egészséges a leány, nem tulajdonított különösebb jelentőséget az egész dolognak.

Az asszony se szólt egy szót sem. Csak közelebb húzódott hozzá, megölelte, és forróbban szorította magához, mintha mondani akarta volna, hogy ő tudja, hogy kiért akart meghalni Berta kisasszony.

A témáról később sem történt említés: a Barta Berta szerencsésen végződött tragédiáját befejezettnek tekintették mind a hárman. Még Kender Kelemenné se igen törődött vele, pedig ő is jól tudta a szomorú história előzményeit.

Szerdán érkezett haza az ifjú pár, és pénteken délután már egyedül ment sétálni Kender Pál.

- Egy kicsit bódult a fejem - mondta -, kimegyek a főutcára.

A főutcáról egyenest a kis doktor utcájába fordult Kender Pál:

- Éljen, éljen - ordított Weissenberg úr, amint belépett hozzá -, no, csakhogy meg tetszett érkezni. Éljenek a regényhősök.

Azzal megölelte a vendégét.

- Nagyon jól tette, hogy eljött. Maga kezd nagy ember lenni: marólúgot isznak a lányok a szép szeméért, és megölné az egész város aranyifjúsága egy kanál vízben. Kedves uram, ilyen hódítást még nem csinált itt senki sem. Vigyázzon, mert sokan irigykednek magára, és itt sok a harapós kutya.

- No, igazán, van mit irigyelni - intett a kezével Pál -, szívesen cserélnék a legnyomorultabbal is.

Még egy fél óráig beszélgettek egymással, és aztán felemelkedtek, hogy a kaszinóba menjenek.

- Egypár lapot akarok megnézni - mondta Kender Pál -, van legalább egy hónapja, hogy nem láttam újságot.

Tulajdonképpen a kaszinóra, a kisvárosi társadalom eme kis tükrére volt kíváncsi: vajon nem zavarodik-e össze a tükörkép, ha ő belenéz.

Az első pillanatra minden a régi képet mutatta: ugyanazok a mogorva arcok, rosszindulatú és fürkésző tekintetek meredtek feléje, mint azon a napon, amelyen először tette be a lábát a szivarfüstillatú termekbe. Néhányan a közömbösek közül hozzája siettek, és gratuláltak neki. Ezeket hamarosan lerázta, és bevonult az olvasószobába.

Alig futott át azonban egypár oldalt, egyszerre és önkéntelenül a szemközti ajtóra tévedt a tekintete. Ott állott Bakos Pista, lovaglónadrágjában, sáros csizmákban.

Durva, nagy alakja csaknem betöltötte az ajtó üreg négyszögét, és kemény, rosszul metszett feje úgy nyugodott vastag nyakán, mint egy küklopszé.

Ahogyan állott, és feléje meredt zavaros, savószínű szemeivel, határozottan volt valami félelmetes a magatartásában.

Mégis tettetett nyájassággal közeledett:

- Jó estét, szép ember - mondta egy kicsit gúnyosan -, meg tetszett térni a nászútról?

Kender Pál a kezét nyújtotta: jobbnak látta némán elintézni az üdvözlés formaságait. A hatalmas alak azonban összefonta hátul a kezeit, és az ellenfele kénytelen volt szégyenszemre visszahúzni a kinyújtott karját. A hirtelen düh elöntötte egy pillanatra a Pál agyát. Felállott, és úgy kérdezte, határozott hangon:

- Mi akar ez lenni?

Szerette volna nyomban arcul ütni a mosolygó óriást, de ebben a szándékában visszatartotta az a hirtelen gondolat, hogy rossz tréfa az egész. Egy perc múlva azonban kénytelen volt elkeseredve konstatálni, hogy ez a feltevése helytelen.

- Semmi, öregem - mondta a vasgyúró, aki még mindig mozdulatlanul állott előtte -, semmi, kedvesem, csak nem fogunk kezet olyan emberrel, aki a szavát megszegi.

Kender Pálnak sejtelme sem volt arról, hogy mire céloz ez a zavart tekintetű fenevad, aki most már szinte föléje hajolt. Kutatott az emlékezetében, de nem talált semmiféle régebbi fogadkozására.

- Nem tudom - dadogta végül -, nem emlékszem, de akárhogyan legyen...

- Az ember nem szegi meg a nőknek adott becsületszavát - vágott közbe Bakos Pista.

Most már emlékezett Pál a nevezetes becsületszóra. Hát a Berta kisasszonynak tett ígéretét reklamálja ez az otromba lovag, nemhogy örülne a történteknek. Remegett a felindulástól, és határozott hangon, mindenre elszánva mondta a nagy darab ember kihevült, zsíros képébe:

- Akárhogyan legyen, az az ember, aki más ügyeit bolygatja szennyes kézzel, aki hívatlan prókátor, aki mindenáron bele akar kötni a másikba, mert bizakodik a bivalyerejében, az gyáva, rongy ember. Azzal én nem állok szóba, az takarodjék előlem.

A szelíd, kék szemek villogtak, a sápadt arc megnyúlva meredt előre: tiszteletet parancsolt magának az egész alakja. Az óriás ember öklei meglódultak, de aztán visszahanyatlottak.

- Az pedig - ordította Bakos Pista, és még közelebb hajolt -, az pedig, aki bolondítja a szegény lányokat, aki pénzért nősül, az közönséges selyemfiú...

Egy pillanatig dermedt csendesség ült a szobára. A szomszéd teremből tódultak az emberek befelé, és lélegzetfojtva várták, mikor sújt le a vasember ökle. Sápadt ellenfele arca fölé hajolva, az csak várt, és mikor a félkaréjban gyülekező közönséget megpillantotta, diadalmasan és könyörtelenül felordított még egyszer:

- Selyemfiú-ú-ú...

Ebben a rettenetes és fenyegető pillanatban hátrahajolt egy kicsit Kender Pál. Azután kiegyenesedett, és mint egy acélrugó, nekiugrott az ellenfelének. Szikár öklét előrefeszítette, és egyetlen hatalmas ütést mért a bikaerejű ember arcába, a régi ellenség pofájába, az orr és száj közötti területre.

Általános elszörnyülködés futott végig a jelenlevőkön. A kövér plébános keresztet vetett, és kifordult a szobából. Szörnyű bűnöket nem akart a szemeivel látni. Bakos Pista felhördült, csuklott és tajtékzott: a szája szögletében fehér hab ült. Meglódította a karját, de ebben a pillanatban ismét hátradőlt Kender Pál, és a szeme előtt egy fényes szerszám villant meg.

- Lelőlek! - kiáltotta éles, metsző hangon Kender Pál a tömeg újabb rémületére.

- Revolveres haramia - ordította torkaszakadtából Bakos Pista -, gyáva, gyáva.

Az orrából ebben a pillanatban patakzani kezdett a sötét vér. A keze egy széket ragadott meg, és kegyetlen erővel csapott a halálos ellenség felé, aki örökre megszégyenítette. Oldalt ugrott Pál a csapás elöl, és csak a vállát találta a szék egyik lába.

A hatalmas ember újból megcsavarta a félelmetes ütőszerszámot, de mire lesújthatott volna, ott termett előtte egy szikár, magas úr:

- Megállj, kérlek - kiáltotta Rétsághy főbíró, és az izgalomban elfelejtett raccsolni -, megállj, nem vagyunk a kocsmában.

Weissenberg doktor úr tolta az ellenfelek közé a legválságosabb pillanatban.

- A kaszinó becsülete - súgta neki, és a főbíró nyomban előrelépett.

A paraszt földesúr lassanként leeresztette a széket. Ekkor már egész tucat ember sereglett köréje. Hiába akarta a harcot egy perc múlva újra kezdeni, lefogták, illetve nem tudott kibontakozni a körülötte zajongók gyűrűjéből.

- Nem úriemberekhez való dolog ez - csitítgatták jobbról-balról.

- Te gavallér voltál - jegyezte meg a jegyző -, majd elintézitek másképpen. Bízd csak rám az ügyet.

- Meglátjuk, hogy a kard előtt is ilyen nagy legény lesz-e.

Így vigasztalták a szerencsétlenül járt vasgyúrót, aki valóban szánalmas látvány volt. Patakzó vére elrútította az arcát, és rettenetessé tette a ruháját. Fújt és hörgött, néha felcsuklott a fájdalomtól, és a kezében egy nyakkendőt szorított, amelyet dulakodás közben tépett le az ártatlan adóellenőr nyakáról.

Végül törülközőket hoztak, lemosták a csúffá tett ember arcát, és leültették egy fotelbe. Ugyanabba, amelyen Kender Pál nyugodtan és békésen olvasott még egy negyed órával előbb. A hideg verejték gyöngyözött az arcán, az alacsony homlokán, és minden két-három percben bömbölve ismételte meg a fenyegetéseit:

- Megölöm - mondta egypárszor, azután újabb formát talált ki -, letaposom a fejét - ordította, és majd belehalt szégyenébe.

A kártyaszobában az előzményekről tárgyaltak. A Berta kisasszony öngyilkossága körül most bontakoztak szét a titkok és találgatások kárpitjai. Mert tisztán és pucéron tárult elébük a viszony, amely összefűzte a leányt és a két fiatalembert, és drámai fordulatokkal gyönyörködteti az eseménytelen életű kisvárosiakat.

- Hát ezt mégsem gondoltam volna erről a máléról - mondta valaki a társalgók középső csoportjában.

Elismerőleg jegyezték meg egypáran:

- Meg kell adni, hogy remek pofon volt. Nagyszerűen irányította a söngájszt, akárcsak egy bokszoló.

- Nem is pofon volt, hanem ökölcsapás. Éppen az orrát érte. Be is törte alaposan.

- De hát mi a fenét is verekednek úriemberek? - vélekedett a plébános.

- Minek - felelt sértődötten a jegyző -, hát csak nem hagyhatja az ember, hogy az ilyen tacskók felforgassák a társadalmat. Mióta itt van ez a sápadt kölyök, egyebet se hallani, mint azt, hogy Kender Pál így, meg Kender Pali amúgy. Majd megtanítják most móresre. Az ilyen revolveres úrfiak nagyon meg szoktak ijedni, ha komolyra fordul a dolog. Annyi bizonyos, hogy Pista gyönyörűen viselkedett. Igazi úriember volt...

Odabent Rétsághy szembeült az önkívületben fetrengő emberrel.

- Barátom - mondta neki szigorú hangon -, semmi az egész. Úgy kell venni, mint egy balesetet, mintha tégla esett volna a fejedre, vagy darázs szúrt volna meg.

- Ó, főbíró úr - hördült fel Bakos Pista, akinek eszébe jutott az emlékezetes fürdés, a Kender Pál beszéde -, főbíró úr, én lelövöm azt a kutyát.

- Nem fogod lelőni - felelte a főbíró, és a monokli ridegen csillant meg a szemén -, egy ujjal sem bántod: Nem veszel rajta elégtételt sem az utcán, sem itt a kaszinóban. Azért mégis úriember maradsz...

- De hát rajtam száradjon a pofon? - csuklott keserűen a bikaerejű ember.

- A pofon nem száradhat úriembernek az arcán. Azt le lehet törölni, csak a sikkasztás, a fogház, a becstelenség hagy örökre foltot az ember képén. Holnap délelőtt elküldöd hozzá az embereidet, holnapután megverekedtek. Ennyi az egész. Egy hét múlva mindenki elfelejti az ügyet.

- De ilyen rettenetes szégyen...

- Amíg én kezet fogok veled, addig ne szégyelld magad. Mikor majd nem nyújtom, így a jobbomat, akkor kétségbeeshetsz...

Keskeny, eres kezét nyújtotta a vasgyúró felé. A középső ujján címeres gyűrű csillogott. A lesújtott ember valósággal mohón kapott az előkelően hűvös kéz után.

- Főbíró úr - mondta hálásan -, nagyon köszönöm.

- Semmi hála - intett Rétsághy -, csak azt ígérd meg, hogy nem csinálsz bolondságot. Tehát holnap délelőtt... Kik lesznek az embereid?

- A jegyzőre gondoltam, az jó barátom, meg Gérőczre, az érti a párbajszabályokat.

- Helyes, ahogy gondolod... szóval csak okosan, nyugodtan, csak elegánsan. - A győztes ellenfelet karon fogta Weissenberg doktor úr, mikor a főbíró közbelépett.

- Jöjjön, tisztelt barátom - mondta neki -, magának már nincs itt semmi dolga. Én legalább azt gondolom, hogy elvégezte a kötelességét.

Még mosolygott is hozzá. Nagyon nyugodtnak akart látszani, pedig egypár perccel előbb majd megfagyott a vér az ereiben, mikor a vékony fiatalembert látta szemben állani a felingerelt, bikaerejű paraszttal.

Kender Pál remegett belülről. Ez volt az első eset az életében, hogy idegen embert megütött, hogy valakinek ököllel vágott az arcába. Eddig mindig el tudta kerülni az összeütközéseket, de most lehetetlen volt kitérni. Nem örült a diadalnak, pedig örülhetett volna, mert az önuralma, a fölénye, a maga igaza segítette győzelemhez. Az elszántsága és a bátor fellépése mentette meg a szégyentől, amelyet az arcul ütött atléta ütlegei hoztak volna reá. Mégis inkább szégyenkezett, és szerette volna kitörölni az emlékezetéből az egész utálatos jelenetet.

A kis doktor a kapuig kísérte.

- Barátom - mondta Kender Pálnak -, engedje meg, hogy gratuláljak. Mondhatom, ragyogó pofon volt. Ha bonctant tanult volna, akkor sem találhatta volna el jobban a könnyen elpattanó ereket. Ezt férfiasan csinálta...

- Kedves doktor úr - felelte a sápadt ember -, nagyon szégyellem magamat, hogy így történt. Borzasztó az, mikor két úriember ökölre megy. Nem vagyunk mi emberek, Weissenberg doktor úr, csak a kabátunk emberi: belülről feltámadt az ősállat, amint az ökleink ütésre szorulnak...

- Megint ez a túlságosan becsületes filozófia. Örüljön annak a pofonnak, mert ha az a fiatal barátunk el tudott helyezni egypár ilyen ütést gyengébb legények képén, hát magának joga volt visszafizetni egyszerre a sok igazságtalan pofont. Annyi bizonyos, hogy semmivel sem volt a jelenet utálatosabb, mint egy párbaj, amelyet szintén urak vívnak egymással, tudomásom szerint...

- Én is azt tartom, hogy a párbaj még utálatosabb. És éppen azért, nem is fogok kardot a kezembe...

Weissenberg doktor közbevágott:

- Hát ez egy kicsit túlzás már, de különben ráér még ezen gondolkodni. Egyet mindenesetre ajánlok, hogy amíg ezek a hercehurcák tartanak, ne menjen a kaszinóba, és ne felejtse otthon sohasem azt a csinos kis browningot. Ha pedig beszélni akar velem, akkor délben küldje át a szolgálót, mert nem leszek minden délután idehaza. A tanyai iskolákban végzek himlőoltást.

Kezet szorítottak: elváltak. Kender Pál csendesen belépett a szobájába, letette a kalapját, kabátját, és bement az ebédlőbe, ahol a hölgyek már várták a vacsorával. Ágotai Manó bácsi is jelen volt, és egész este a földekről tartott előadást.

A veje még akkor sem juthatott volna szóhoz, ha egyáltalában akart volna valamit mondani.

folyt. köv.