Másnap délben beköszöntött Weissenberg doktor Kenderékhez.

- No, mi újság? Itt voltak?

Kender Pál intett a fejével, hogy igen.

- És ön mit mondott?

- Azt, hogy ha kedvem tartja, rendelkezésére állok...

- Miért ilyen feltételesen? Hagyja a csudába az elveit. Itt nem lehet okosan és férfiasan viselkedni. Kedves földbirtokos uram, itt sablon szerint élnek az emberek. Ha maga nem párbajozik, azzal nem lesz itt becsültebb ember...

Kender Pál mosolygott:

- Na jó, hát lemondok az elveimről, de még segédeket se kapok ebben a nyomorult fészekben.

Éppen az előbb gondolt arra, hogy könnyen visszautasíthatják, akikhez fordul, mert valószínű, hogy senki sem akar szembekerülni Bakos Pistával és a táborával. Ebben a faluban neki nincsen két jó embere, barátja sem.

- Hát amennyire én értek a párbajügyekhez - mondta Weissenberg -, szívesen rendelkezésére állok.

- De hiszen ön az orvosom lesz - nevetett a tegnapi affér győzedelmes hőse.

- Ah, bocsánat, pardon kedves földbirtokos uram, ezt elfelejtettem. Szóval, már orvosa volna. Hát most még két segéd kell. Az egyiknek jó lesz a tanító...

- A Révai?

- Igen, a Révai. De miért kérdezi ezt ilyen különösen? Mert zsidó? Nohát az igazán nem tesz semmit: magát csak a zsidók szeretik ebben a faluban. De ki legyen a második segéd?

- Majd átmegyek Ágotára; ott akár hatot is kaphatok.

- Ez igazán jó ötlet, hát szóval Révai meg egy Ágotai fiú.

Amíg így tárgyaltak az ebédlőben, a szalon egyik ablakánál csendesen varrogatott Marianka. Valami hímzés volt előtte, de a munka nagyon lassan haladt. A fehér vászonra minduntalan meleg cseppek gördültek: az asszony, aki ezen a helyen szerezte meg magának az urát, sírt. Mikor azután megzörrent a háta mögött a rozoga üvegajtó, felitatta a könnyeit, és mosolyogva fordult meg. A férje jött be, és jókedvűnek mutatkozott:

- Marika - mondta -, délután megyünk Ágotára.

Leült a feleségével szemben, és megsimogatta az asszony kezét:

- Kedvesem, így nem leszünk ám jó barátok, ha maga a hátam mögött sír.

- Istenem - mondta Marianne és ismét könnyezett -, de mikor olyan rettenetesek itt az emberek. Hiszen nincs biztonságban az élete.

- Dehogy nincs. Annyira még nem vagyunk. De magának még akkor sem szabad sírni.

- Hiszen nem sírtam...

- Esküdjék meg - nevetett Pál.

- Hát töredelmesen bevallom, hogy sírtam - mosolygott a könnyein át Marianne -, de csak magáért tettem.

- És többet nem fog soha...

- Nem fogok...

- Akármi történjék.

- Akármi történjék.

Megölelte Marikát, és amint így a karjai között tartotta, az jutott az eszébe, hogy ez az asszony sohasem fog nagy hevülések között lángolni. Sohasem perzsel, sohasem marja véresre a csókja, de mindig ontani fogja a szeretet szelíd melegét. Beragyogja a finomsága, nőiessége az egész házat, és ez a fényesség olyan lesz, mint az örökmécses, nem fog megszűnni. Ismerte az ilyen nőket a mások életéből. A Marika szája puha és vigasztaló csókokat tud adni csak, és sohasem nyugtalanít, mert tele van jósággal, ő maga a jóság és az aranyos szíve nem fog tudni sohasem nagy ravaszságokról, gyűlölködésekről és emberi gazságokról. Bűnösnek és nyomorultnak érezte magát vele szemben, mert tudta, hogy csak annyira tartoznak egymáshoz, mint két falevél, amelyet a szél egyazon sarokba sodort. Nem ilyen nőre vágyódott ő, mikor még gondolt arra, hogy valakivel boldog lehet. Ez a szőkeség, a rózsaszín arc, a csöndes és ellágyuló temperamentum, a túláradó jóság nem neki való. Egyszerű és szigorú nyárspolgárnak kell mindez, olyannak, aki anyát akar a házában látni. Jaj, de ő messze van már a csöndes örömöktől, és minden, minden hiábavaló. Hiába a nevetséges torzsalkodások, a viadalok és az élet úgy, amint van a maga kicsinyes, rövidke és unalmas folyásával.

Az első tárgyalás a következő napon, délelőtt tizenegy órakor volt a Mikárszky úr kocsmájában. Teljes másfél óra hosszáig vitatkoztak a megbízottak, a jegyző, Gérőcz úr, Révai tanító úr és Ágotai Menyhért, akit eleven párbajkódexnek tartottak odahaza.

- Egész közönséges népség - állított be Kenderékhez Menyhért úr zajos csizmacsoszogtatások közben. - Szavamra mondom, nehéz emberek, nehezebbek, mint a katonák. Ezek akarnak becsületbeli ügyeket intézni? Marhapasszust, azt tudnak szerkeszteni, de jegyzőkönyv, az egészen más...

- Na, mi a baj? - kérdezte Pál.

- Baj nincs - felelt a csöndesebb Révai -, de becsületbíróságot akarnak...

- Igen - magyarázta Ágotai Menyhért -, valami ostoba becsületszót emlegetnek... Hogy egy hölgynek adtad... Hát hiszen az ember sokszor esküszik a hölgyeknek, de ha ez mind becsületbíróság elé kerülne... akkor az önkénteseket mind diszkvalifikálnák, de még a huszártiszteket is. Magam is kint volnék a hadseregből.

Révai úr a vastag, fekete bajuszát simogatta.

- A tényállás az - kezdett bele egy hosszabb magyarázatba -, hogy ők azt állítják, hogy a Barta Berta kisasszonynak adott becsületszó elegendő ok a diszkvalifikálásra. Ágotai úr kifejtette, hogy ezt már tárgyalni is lovagiatlanság, mert nőről van szó benne...

- Persze, hogy az - vágott közbe Ágotai Menyhért -, de ha önök olyan rettenetesen ragaszkodnak a bogarukhoz, hát akkor rendben van, mondtam nekik, minekünk nincs mit szégyenleni. A mi felünk született úriember: kamarás lehetne akármelyik pillanatban. Hát szóval, becsületbíróság lesz. Elnök Rétsághy, az legalább úrifiú. A tagok mellékesek, majd én gondoskodom. Remélem, belemész? Egyebet úgyse tehetünk.

- De hiszen nekem igazán nem érdekem az egész ügy - mondta indulatosan Pál -, bánom is én, ha nem akar velem párbajozni az az ember, akit nyakon vágtam.

- Ezt mondtam én is - magyarázta Ágotai Menyhért -, de azért mégsem helyezkedhetünk erre az álláspontra. Lássák, hogy urakkal van dolguk: mi pofozunk, de elégtételt is adunk.

Olyan kedves és rokonszenves volt ebben a pózban, hogy Pál szerette volna megölelni.

Íme, a pusztuló dzsentri egyik aranyos hajtása - gondolta magában -, nyílt, becsületes, egyszerű és bájosan korlátolt, de azért esze is van. Csak nem él vele, mert ez már a zsidók dolga. Ez a legegyszerűbb emberanyaga ennek az országnak. Ha egyszer jönne valaki, aki könyv mellé ültetné valamennyiüket...

Rétsághy elvállalta az elnökséget, és nagy nehezen összehozták a becsületbírákat is. A Bakos Pista bírája volt egy öreg szolgabíró, egy igazgató tanító Kaproncáról, Kender Pálék pedig a járásbírót meg a falu egyetlen ügyvédjét választották. A kaszinóban nagyon csodálkoztak, hogy ez a két utóbbi úr vállalta a feladatot. De aztán okosabb hangok is emelkedtek szólásra.

- Hát ez igazán nagyszerű - jegyezte meg egy öregúr, ugyanaz, aki Kender Pálnak a söngájszt jelzőt akasztotta a nyakába -, én nem vagyok egyiknek se a pártján, de az a véleményem, hogy valakinek csak kell becsületbírónak lenni, ha már erőszakolják az ügyet.

- Ami megint tisztára ostobaság - vélekedett egy másik úr, talán éppen a patikus -, mert éppen Pistáék érdeke, hogy minél előbb összeeresszék őket.

- De kérem - vágta közbe a jegyző -, mikor a becsületszavát...

- Ugyan, ugyan - szólt ismét a patikus, aki Pesten végezett, és még aránylag fiatalember volt -, az ember akárkivel verekszik, ha már inzultálták. Csak éppen akkor nem, ha az illető rablógyilkos vagy hamiskártyás, ami végre is egyre megy.

A vitatkozók nevettek, azután fogadásokat ajánlottak egymásnak, hogy Kender Pált diszkvalifikálni fogják.

- Öt koronát teszek egy hatos ellenében - mondta kemény elhatározással a takarékos adóellenőr, aki még mindig a nyakkendőjét siratta -, öt koronát, hogy nem párbajozhat.

- Tízet - ajánlotta a patikus -, hogy nem lesz semmi baja.

- Ötvenet a tíz ellenében - felelte a jegyző, aki ezzel a bátor lépéssel ismét kiérdemelte az intelligencia teljes tiszteletét.

A becsületbíróság feltűnően sokáig tanácskozott. A déli verőfényben sütkéreztek az emberek a kaszinó előtt, és várták az eredményt. Egy kisebb csoport a Nemzeti Hotel kocsmájában sörözött a patikus vezetésével.

Bent a kaszinó kártyaszobájában zöld asztalnál középen ült Rétsághy, és szigorúan hallgatta a két fél előadóit. Néha lapozgatott az előtte heverő vaskos kötetben, jegyezgetett a papírja szélére, mint az ügyvédek szokták tárgyalás közben. A Kender Pál ügyét Ágotai Menyhért terjesztette elő, és boszorkányos tájékozottsággal idézte a paragrafusok szövegét. A főbíró levette a monokliját, mikor bevégezte a szónoklatot, és mosolygott felé. Nagyon megtetszett neki ez a fiú, és elhatározta, hogy most már egy pillanatig sem tétovázik afölött, hogy kinek a javára döntsön. Egy óra felé kiléptek nagy komolyan az urak a kaszinó kapuján. A kérdezősködések nyomban körülfogták őket, de a hivatalos személyek mindannyian némák maradtak. A Nemzeti Hotel előtt mégis kitudódott a döntés. A jegyző ott haladt el a kocsma üvegablaka előtt, a patikus meg nyomban kiugrott utána:

- Ihatok még egy pohár sört vagy már megkezdhetem a spórolást?

- Ihatik, barátom - mondta a jegyző -, akár egy hordóval is. Magának disznó szerencséje van.

A patikus mindjárt a legszenzációsabb híradással lépett a társasághoz:

- Hát meglesz a párbaj - mondta felsőbbséges nyugalommal -, kétszeri golyóváltás, öt-öt lépés avansz, utána lovassági kardokkal végkimerülésig.

- Rettenetes - sóhajtott az adóellenőr, és az öt koronájára gondolt.

- Biz ez szomorú - mondta a plébános -, ezt meg kell akadályozni.

Ágotai Menyhért sugárzó arccal köszöntötte Kender Pált:

- Öregem - mondta jókedvűen -, amibe belefogok, az sikerül is. Minden úgy van, amint jeleztem. Rétsághy úriember, a mi fajtánk, a mi javunkra döntött. Most már aztán a velejére térünk a dolognak. Remélem, minden intézkedésemet magadévá teszed...

- Azt hiszem - folytatta Révai, akinek az arca ragyogott az örömtől -, hogy hamar megegyezünk. Úgy láttam, hogy egy kicsit megijedt a jegyző úr... Elég lesz a pisztoly is, kardra nem kerül a sor. Ma délután megint tárgyalunk...

Kender Pál nagyon szelíden kezdett beszélni, de aki emberismerő, az kiérezhette a hangjából, hogy furcsa gondolatok bujkálnak az agyában.

- Köszönöm, gyerekek, köszönöm, kedves tanító úr, hogy szívesek voltak. De én azt hiszem, hogy jobb lesz felfüggeszteni a tárgyalásokat...

- Semmi az egész - felelte Menyhért úr -, azért nem kell, hogy felfüggesszék az ügyet. Tudom mire gondolsz: a pisztolyokra. Még ma este bemegyek a városba, onnan akár három párt is hozhatok. Ágotai Tivadarnak van kettő, Zuárdnak megint kettő...

Az ujjain számlálgatta az öldöklő szerszámokat, amelyekkel szabadon rendelkezhetik a famíliája jóvoltából. Kender Pál nem állhatta meg a szíves szolgálatkészség ilyen megnyilatkozását mosolygás nélkül:

- Ne fáradj, kedves rokon - mondta Menyhért úrnak -, nem a pisztolyok miatt kell a tárgyalást elhalasztani.

- Hanem? - riadt fel az Ágotaiak párbajkódexe.

- Hanem, mert én most már nem verekszem.

- No ne bolondozz, öregem - nevetett Ágotai Menyhért -, ne ugrass, legalább tekintsd a rokonságunkat. Ne tréfálj meg, mert ezt igazán nem érdemlem...

- Nem tréfa, kedves Menyhért, igazán nincs kedvem nekem sem a tréfálkozásra...

- Hát csak nem komoly?

- De a legkomolyabb. Visszalépek a párbaj elől.

- De hiszen ez őrültség, következetlenség, éppen most, mikor ilyen szép eredmények... Kedves Palikám, ne bolondozz, hiszen örökre blamálod magad. Rajtunk is csak nevetni fognak.

Teljes odaadással igyekezett rábeszélni a rokonát, hogy álljon el a szándékától. Révai is közbeszólt:

- Hiszen csak pisztoly...

Kender Pál mosolygott, keserűen és fájdalmas lenézéssel. Ágotai Menyhért mindent megértett ebből:

- Bocsánat, tanító úr - kezdte izgatottan -, bocsásson meg, hogy egy súlyos tévedésére reámutatok. Kender Pál barátom és tisztelt rokonom nem fél a pisztolytól. Ne tessék őt vigasztalni és bátorítani. Ha ő azt mondja, hogy nem párbajozik, annak más oka lehet. De akármi az oka, mégis következetlenség. Ezért te bocsáss meg, öregem, de én igazán nem értelek. Neked valami bajod van, tebenned motoszkál valami...

- Én azt hiszem - mondta komolyan Kender Pál -, hogy ez az ügy be van fejezve. Engem megsértettek, hát elégtételt vettem. Már most ezt az elégtételadást-vevést nem lehet tovább folytatni, mert a végén komikus lesz.

- Ojjé - csapta össze kezeit Menyhért úr -, mondtam, hogy ezek a híres pesti elvek. Azokból az istenverte könyvekből tanultad tán, vagy az a sok szociológia rontott meg. Így ne beszélj te nekünk, mert hiábavaló minden papolás. Sértés volt, pofon volt, ergo verekedés jön utána. Az a pápaszemes zsidó szociológus mondhatja Budapesten, hogy, kérem, én nem verekszem, de te úriember vagy, neked nincs magyarosított neved. Neked verekedni kell, érted, ve-re-ked-ni kell!

Szinte ordított, és tagolta az utolsó szókat. A halántékán kidagadtak az erek, amint magyarázott, és nagy erőfeszítéssel koncentrálta az érveit.

Az izgalom átragadt a szelíd Révaira is.

- Kedves uram - mondta tompított hangon -, nem szabad így cselekednie. Én nem vagyok egy párbajhős, de azt gondolom, hogy a viszonyai, a társadalmi állása...

- Éppen az - felelte változatlanul szelíd hangon Pál -, éppen a viszonyaim engedik meg ezt a luxust. Nem függök senkitől, sőt fütyülök erre az egész falura, tisztelet egy-két kivételnek. Én lemondhatok arról, hogy lovagnak nevezzenek, aztán a társadalmi állásom... hát milyen az én társadalmi állásom itt? Mulatságos, az emberek nem mernek mégsem leröhögni, mert földem és pénzem van, és az egész nemzetségem idevaló, de a hátam mögött irigykednek, megmosolyognak, mert nem ismernek. Nem is fognak megismerni sohasem. Én most hátat fordítok nekik, és ha nem tetszik nekik az illetlenség, dobjanak rám követ...

- Egészen helytelen a beszéd, tisztelt barátom - magyarázott most már komoly arccal Menyhért úr -, mert az ember megfizeti először, amivel tartozik, és csak azután fordít hátat. Ha te nem akarsz tudni se erről a faluról, akkor költözz át hozzánk, fordíts hátat nekik, mit bánom én, de előbb intézd el ezt az ügyet. Mert mi történik, ha ez a vasgyúró mégis elégtételt akar magának. Lesni fog rád, leüt, agyonvág az első utcasarkon. De ha ő nem is bántana, lehet bajod másokkal is. Lehet, hogy téged bántanak meg, és akkor te is kénytelen leszel az öklödhöz folyamodni, mert a társadalom szabályai nem védenek meg.

A szíve mélyén nagy várakozása támadt Kender Pálnak. Itthagyni mindent - gondolta magában, és újra felébredt benne a végső szabadulás utáni sóvárgás -, itthagyni a poros várost, a viszonyt, amelyet kegyes csalások és kényszerűségek hoztak létre, és itthagyni ezt a piszkos ügyet, a rút civakodásokat, a verekedéseket és párbajkomédiákat. Nagy undort érzett önmaga iránt, és csodálkozással, szinte zavartan állott azzal a ténnyel szemben, hogy ő, a megadások és visszavonulások embere, arcul ütött valakit. Nagy szégyennek tartotta ezt, és úgy érezte, hogy belekeveredett a gyűlöletes hínárba, már ellepi a sok piszok, hogy torkig lakott a keserűségekkel. Hirtelen, mintha a kert felől szálló szél hozta volna magával, úgy hatotta át egyszerre egész gondolatvilágát ez a szomorú érzés, és mikor a jövőre hivatkoztak előtte, ismét mosolygott:

- Már énnekem mindegy - sóhajtotta magában -, a jövő nem árthat, mert távol leszek mindentől, ami most a torkom fojtogatja.

- Köszönöm - mondta aztán csöndesen -, kedves barátaim, nagyon köszönöm, amit eddig tettetek értem. Azt hiszem, hogy nem fogtok eltéríteni szándékomtól, akármennyire fáradtok is. Én meggondoltam ezt a dolgot, és...

- Csak azt mondd meg - vágott közbe idegesen Ágotai Menyhért -, hogy miféle különös okból gondoltad meg magadat két nap múlva.

- Nincs különös okom. Akkor meg voltam zavarodva egy kicsit: még nem bántottam soha senkit sem, aztán meg az asszony is nagyon meg volt rémülve, hát belementem. De azóta megérett bennem a dolog...

- Nem, nem - makacskodott Menyhért úr -, neked valami különleges okod lehet. Tudsz valamit Bakos ellen? Nyomban összehívjuk a bíróságot, és bízd rám az egészet.

- Köszönöm a szívességedet - felelte Pál -, de nem akarom senkinek se a vesztét. Az én lelkiismeretem nyugodt, és biztos vagyok abban, hogy helyesen cselekedem.

A megbízottak távoztak, de ez még nem jelentette azt, hogy Kender Pál magára maradhatott a sötét gondolataival. Délután berontott hozzá a kis doktor:

- Öregem - kezdte izgatottan -, kedves földbirtokos uram, ne tegye tönkre magát. Maga nem tudja, hogy mit jelent itt visszalépni, elégtételt nem adni. Én úgy elméletben leköpök minden párbajszabályt, én demokrata és polgárember vagyok, de azért mégis azt ajánlom, hogy csak álljon ki. Egye meg a fene azt a pár golyót, úgy sem talál abból egy se. Ha egy zsidó boltos teszi magáévá az ön álláspontját, az rendben van, de egy Kender nem tehet ilyesmit.

- Én még nagyobb demokrata vagyok, mint ön, kedves doktor úr. Megmondom önnek azt is, hogy jöttem erre a gondolatra. Tudja, a múltkor kocsin mentem, és egy keskeny, zöld tábla mellett hajtattam el. Nem tudtam, hogy mi lehet ott elvetve, hát megkérdeztem a kocsist. Tudja, ő az én tanítómesterem a földeken. Mikor ezt kérdeztem tőle, megemeli a kalapját, hátrafordul, és azt mondja mély tisztelettel: Ez, kérem alássan, kender. Leszállottam, hogy megnézzem azt a növényt, amelynek a nevét viselem. Nem tudom, ismeri-e, de én akkor azt állapítottam meg, hogy ennél szerényebb és tisztesebb növény kevés van. Azt gondoltam, hogy ilyen egyszerű és szerény az én életem is, csakhogy a végén semmiféle haszon sem származik belőle az emberekre. Míg a kender a törőszékbe, tilolóba kerül, és aztán...

- Ébredjen fel, barátom - kiáltotta türelmetlenül a doktor -, ne filozofáljon, mikor itt a legkomolyabb dolgokról van szó. Magának párbajozni kell, mert különben kimarják innen... nem lesz nyugvása egy pillanatig sem.

- Hát eddig volt? - kérdezte keserűen Pál. - Hát eddig közéjük keveredtem valaha? Hiszen eddig se akartak maguk közé fogadni.

- De most már üldözni fogják, megalázzák, megszégyenítik.

- Nem fogok velük törődni.

A kis doktor az asztalt csapkodta izgatottságában. Teljesen elveszítette hidegvérét és az oktatás fölényét:

- De miért teszi, az isten áldja meg, hát ne vigye az embert a tébolyba, ön következetes, okos ember, és most egyszerre fölrúg minden rációt...

- Nem mondhatom el, doktor úr - felelt nyugodtan Kender Pál, és a torkát fojtogatta a nagy keserűség -, de megnyugtathatom, hogy minden rendben lesz.

Az ostrom még mindig nem ért véget. Estefelé Kender Kelemenné telepedett melléje. Az öregasszony érezte, hogy mennyi bánatot fog okozni ez a lépés reája, és fátyolként borul majd a Kender névre.

- Fiacskám - kezdte szelíden -, valami pletykát hallottam, hogy nem akarsz kiállani. Nekem nincs sok közöm az egész dologhoz: az asszonyok ne avatkozzanak a férfiak dolgába, mert a férfiak tudják a kötelességüket.

- Igen - felelte a fia -, és tudod, mi a férfiak kötelessége?

- Azt teneked kell tudni.

- Az a kötelességünk, hogy igyekezzünk mindig becsületesek maradni. Én pedig nyugodt szívvel mondhatom el, hogy minden rendben van nálam.

- Ó - sóhajtott Kenderné -, úgy gondolkozol, mint szegény megboldogult apád. Tudom, hogy nem nyomja semmi a szívedet, de azért mégis, a társadalmi formák. A tömeg, tudod, a népség mindjárt rosszat gondol. Csak tréfa az egész: kiállasz, és azután visszajössz.

- Nem tehetem - mondta Pál határozottan.

- Félsz? - kérdezte az öregasszony, és sírni szeretett volna, mert tudta, hogy ez a szó szíven döfi a fiát. De mégis megkockáztatta, mert azt hitte, hogy ez segíteni fog.

- Félek - mondta kisvártatva Kender Pál, és lehajtotta a fejét, hogy ne lássa az anyja, hogy hazudik.

- Kiért félsz? A feleségedért?

- Nem.

- Hát akkor kiért? Mert ha értem féltél volna valaha, akkor nem párbajoztál volna húszéves korodban sem...

- Senkiért - felelte a fiú -, talán magamért.

Kenderné könnyezni kezdett:

- Ó - zokogta befelé -, sírba visz ez a fiú. Megöl a Kender nemzetség. Egy életen át szenvedtem az apja mellett és most ez a fiú...

Bevonult a szobájába, és egész éjjel nem tudott aludni. Forgolódott a takaró alatt, és nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy a család becsületén folt támadt, amelyet többé nem vehet ki semmiféle erkölcsi folttisztító.

Kender Pált a hálószobában várta az asszony. Ismét könnyes volt a szeme, és mikor megölelte, érezte az arcán a forró cseppeket. Hátrahajolt, és maga mellé ültette Marikát a díványra. Belenézett az arcába, és a szemeit, a szürke szemeit vizsgálta. De ezekből a szemekből csak a határt nem ismerő jóság és a szeretet sugárzott ki. Semmi kíváncsiság, semmi firtatás, csak a mindent eltűrő jóság.

- Miért sírt? - kérdezte Pál, és a kezei közé fogta a felesége arcát.

- Semmiért.

- Az ember nem sír hiába.

- Olyan rosszak az emberek - mondta Marika -, úgy gyűlölik magát. Mindenki a vesztét akarja.

Az arca megtört a fájdalmak között, és a rózsaszínű nyugalom eltűnt róla. Olyan csöpp volt, mint egy kis ököl, és a szemei megnőttek a könnyek hullásától. Az ajkai duzzadtabbak lettek, és forrón csókoltak. A karjai nem hullottak le hirtelen az ura válláról, mint azelőtt, hanem görcsösen tapadtak, mintha óvni akarnák az ellenségektől Kender Pált.

Ez az asszony, talán ez az egyetlen és nevetséges kis asszony tartozik hozzám csak - gondolta a fiatal férj -, ez remeg értem ebben a városban és ebben az országban. Más senki sincsen.

Arra gondolt, hogy neki mégis magyarázattal tartozik. Vagy legalábbis elmondhat mindent, ha éppen kedve tartja.

- Sok rosszat hallottál felőlem? - kérdezte Kender Pál.

Az asszony megrázta a fejét. Ebben a percben mártírhalált tudott volna szenvedni az uráért: Pál először tegezte. Átfonta még erősebben a nyakát, és úgy súgta a fülébe:

- Semmit sem hallottam.

- Akkor mégis miért sírsz, kitől féltesz?

- Itt állottam az ajtó mögött...

- Hallgatóztál?

- Igen - felelte az asszony -, muszáj volt. Két nap óta éreztem, hogy valami bánt, hogy szenvedsz, és szomorú vagy. Közben annyi minden történt, láttam az urakat, akik a párbaj dolgában jöttek... és nem tudtam semmit. Te nem szóltál, én meg nem akartam kérdezni. A mama szigorú arccal járt-kelt, a kamrában akkorákat sóhajtozott, hogy majd megszakadt a szívem. Akkor azután azt gondoltam, hogy nekem mégis tudni kellene, hogy mi történik... én mégis szerettem volna tudni. Ma délelőtt hallottam, amint Menyhért magyarázott. Odamentem az ajtóhoz, és hallgatóztam. És hallottam, hogy lesnek rád, hogy lesnek rád, mind.

A könnyei kibuggyantak, és ismét sírva mondta:

- Mint az erdei vadra.

- És még mit hallottál?

- Azt, hogy nem akarsz...

- Hogy nem akarok a pisztoly elé állani?

- Igen.

- És miért nem akarok?

- Azt nem tudom, de édesanyád mondta, hogy azt nem teheted, hogy mégiscsak ki kell állani. Én nem így gondolkozom, és megkérdeztem tőle, hogy miért.

- És mit mondott?

- Azt, hogy egy Kender nem lehet... gyáva. És azt is mondta, hogy szóljak neked. Ma este kérjelek mindenre, ami szent, hogy ne tedd.

- Este?

- Látod, mindent elmondtam. Én nem akarok semmit, csak maradj itt. Ahogyan te akarod, úgy van a legjobban.

- Nem is akarod tudni, hogy miért nem állok ki?

- Nem - mondta az asszony, és az ura vállára borult -, csak azt tudom, hogy neked megvan az okod, és ez éppen elég...

Ha senki másnak, gondolta Kender Pál, ennek az asszonynak mindent el kell mondania. Be kell vallani neki, hogy mi folyt közte és a vasgyúró között. Az életének ezt a szakát ki kell teríteni előtte, mert aztán jöhetnek napok, amelyeken már későn lesz, és nem lehet magyarázgatni.

- Nem állok ki - mondta elgondolkozva, és az egyéves emlékei között kutatott -, mert lesett rám, mint a harapós kutya, fájdalmakat okozott nekem, és bármely percben kész lett volna eltaposni...

Csendesen beszélt, és lassanként kitárult minden keserűsége, amit a porvárosban elszenvedett. Csak Bakos Pistáról mondott históriákat, de miután az egész falu nevében ez az ember állott vele szemben, ez a durva paraszt képviselte a többi gyűlölködőket is, megismerhette az asszony az ura helyzetét teljes meztelenségében. Elmesélte Kender Pál a nevezetes fürdés históriáját, a veszedelmes kocsikázást, amikor először akarta megszégyeníteni, visszariasztani a vasgyúró. És aztán sorra jöttek a jelenetek egészen a kukoricásban lefolyt vértelen párviadalig.

- Én tudom - mondta -, hogy nem érdemes arra, hogy odaálljak vele egyenrangú félnek. Tudom, hogy nem úriember, nem lovagias ember, annyira nem becsülöm, mint egy tisztességes munkást vagy egy szabólegényt. Nem állhatok ki vele, mert én már megvívtam a párbajomat a kukoricásban, ahol nekem csak revolverem volt, ő pedig kétcsövű puskát fogott rám. Nem bánom, akármit mondanak az emberek, de egy ilyen közönséges gyilkossal nem párbajozom...

- Istenem - sírt az asszony -, hiszen így van jól, de ha mégis rád támad?

- Az megtörténhetik - válaszolt komoran és elszántan a férje -, de vele szemben mindig én vagyok felül. Ha pedig le akar ütni vagy lőni, itt van ez a hűséges szerszám.

A revolverét húzta elő, és odafektette a tenyerére. Szinte szerelmesen nézte, hogy csillan meg fátyolos fénnyel az oxidált cső.

- Nem - mondta az asszony -, nem hiszem, hogy te azt megteszed. De nem fogsz kimenni. Itt ülsz majd mellettem. Nézed, hogy hímezek és segítesz a gombolyagot felcsavarni.

- Lehetetlen - mosolygott Kender Pál -, akkor igazán érdemes lennék arra, hogy leköpjenek, hogy gyávának nevezzenek. Éppen úgy ki fogok járni, mint azelőtt...

Éjfél is elmúlt már, és az asszony meg a férje még mindig ott ültek a díványon. Egymás mellett, szorosan ültek, és összefonódtak, mint két falevél, amelyet az őszi szél sodort egy sarokba. A bajok, gondok és szomorúságok végre egymáshoz hajszolták őket. Kender Pálnak jólesett az a szelídség és melegség, amely az asszony szemeiből áradt feléje. Azt gondolta, hogy ezek a szemek örökké így fognak ragyogni, soha nem szűnnek meg a jóságot sugározni, még akkor sem, ha már ő a nagy vashídról köszönti ezt a nyomorult városkát.

Marika boldog volt. Legjobban szeretett volna patakzó könnyek között sírni a nagy boldogságtól. Szinte imádkozott, hogy jöjjenek még a keserűségek, tornyosuljanak a sötét felhők, mert a viharok és szenvedések az ő karjaiba hajtják az urát. Mert kinyílott a szeme, hogy asszony lett, és megérezte, hogy van valami kettőjük között. Jól tudta, hogy a nagy szerelem, amelyről regényekben olvasott, valahogyan elmaradt az ő viszonyukból. Pedig óhajtotta és szomjúhozta azt, hogy ez az ember nyilatkozzék meg előtte, hogy tárja ki a szívét, és legyen az övé, ne csak a puszta öleléseken keresztül. Vágyott az után, hogy beszéljen hozzá szelíd, szomorú hangon, ajánlja fel a bizalmát, és bódítsa el a szavaival, mint egy szerelmes ifjú a tizenhat éves leányt. Mert nem is volt ő több tizenhat évesnél, olyan szegény maradt élményekben, olyan árva volt a szíve ravaszságok és asszonyi furfangok dolgában.

Nem kellett túlságosan sokáig várakozniuk a keserűségekre. Másnap felkészült Kender Pál, hogy ellátogat a kis doktorhoz.

- Kedvesem - mondta Marikának -, egy fél óra múlva itt leszek...

Az asszony a nyakába kapaszkodott, és görcsösen ölelte:

- Ne menj egyedül...

- De hát kivel menjek?

- Velem. Én úgyis meg akarom ismerni a doktorékat. Szeretném látni azokat, akikkel egyetértesz.

Nem lehetett lebeszélni erről a szándékáról, hát az ura végre is beleegyezett. Karonfogva mentek végig az utcán, és amerre elhaladtak, mindenütt kíváncsi fejek jelentek meg az ablakok üvegtáblái mögött. A községháza sarkánál szembejött velük a jegyző. Látszott, hogy ki akart térni a találkozás elől, de szinte lehetetlen volt a sár miatt átvergődni a másik oldalra. Ezért azután hol a földet nézte, hol meg az eget kémlelte, és köszönés nélkül haladt el Kenderék mellett. Pál megemelte a kalapját, és nyílt hangon köszöntötte:

- Jó napot, jegyző úr!

De az csak haladt tovább, és nézegette az eget, hogy vajon nem marad-e el a nyárelői eső. Ezt a durva sértést zsebre kellett vágni. Még utána sem mehetett, mert a feleségét csak nem hagyhatta ott az út közepén egyedül.

- Már kezdődik - mondta keserűen az asszonynak -, a komiszságok első stációjánál vagyunk.

- Nem baj - mondta mosolyogva Marianne -, éppen elég jó társaság vagyunk mi, így ketten.

Weissenberg doktor nem tudott hova lenni az örömtől, hogy meglátogatták. Mikor azonban az asszonyok bevonultak a szalonba, elkomolyodott:

- Most már túl van a dolgon, kedves uram - mondta Kender Pálnak -, becsületszavamra mondom, csodálom az erejét. Ilyen elhatározásra magam sem lettem volna képes, pedig és igazán túl vagyok már azon, hogy a párbajképesség szempontjából ítéljem meg, hogy valaki lovagias, becsületes ember-e vagy sem. De azért, ha rákerülne a sor, én a magam részéről... És tudja öregem, magának mégsem lett volna szabad. Maga más ember. De ha számolt a következményekkel...

- Persze, hogy számoltam. És nem is olyan nehéz a jegyző úr üdvözléseit nélkülözni.

- Talán nem köszönt?

- Nem, az eget nézte zavarában.

- Akkor bizonyosan a kaszinóban történt valami.

- Mi történik, legfeljebb nem teszem be a lábamat többé abba a kártyabarlangba.

Weissenberg elkomorodott.

- Valami más dologban törhetik a fejüket, nem lehetetlen, hogy kizárják.

- Hát ennyire gazemberek.

- Minden kitelik tőlük. Illetve nem szabad bántani őket. Egészen természetes, hogy Bakos Pista mögé állanak. Ez az ember őelőttük az igazi gavallér megtestesítője. Aki pedig az ideáljainkat bemocskolja, azt szeretjük megbüntetni... Különösen, ha olyan kevéssé rokonszenves előttünk, mint ön az ő szemükben. Tehát most már el kell készülni arra, hogy itt mindenki gyűlölni fogja, legalábbis egy ideig így lesz... Különben mondhatok egy igen érdekes újságot. Ma délben meglátogattam Berta kisasszonyt, az utolsó vizitem volt ez náluk. És tudja ki ült a szalonban?

- El sem tudom képzelni.

- Bakos Pista.

- Áldásom reájuk - nevetett Kender Pál -, ez igazán kedves dolog.

Beléptek a szalonba, ahol a doktor felesége a kisbabát produkáltatta. Verset gügyögött, tapsolt, táncolt az apróság, és Marikának csaknem könnyek gyűltek a szemébe.

- Csak a család, kedves földbirtokos uram - mondta Weissenberg, szivarra gyújtva -, higgye el, hogy csak a család ér valamit. Ez az otthon, a nyugalom, az asszony és a gyerek, olyan, mint egy kis mennyország. Odakint háboroghat a sok piszkos ember, akármi történhetik, itt mindig megvigasztalódom. Higgye el, uram, egyszer ön is így fog beszélni.

Egyszer már beszélt így Kender Pál előtt. De az régen volt. Olyan régen, hogy már alig emlékezik reá a sápadt, szomorú ember, a porváros ellenfele. Akkor még nem hitte volna, ha akárki mondja neki, hogy ebben a szobában megfordul egyszer a feleségével is. A doktorné átvette a témát, és boldogan mondta:

- Csak a gyermek, tessék elhinni, hogy csak a gyermek az igazi öröm.

Marika az urára nézett, de a tekintete nem találkozott a Páléval. A sápadt ember lehajtotta a fejét, és arra gondolt, hogy valaha ő is vágyott, sóvárgott egy apró ember után, aki egy leány szívéből kél életre. De hol az a leány, és mi köze neki hozzája?

Estefelé mentek haza. Kender Kelemenné egyedül ült a sötét szobában, és amikor beléptek hozzája, észrevették, hogy fehér kendőt kapott el a szemei elől. Nem vettek tudomást róla, hogy sírt, hogy siratta a fia konokságát. Vacsora után a Marika szobájába vonultak, és azzal mulattak, hogy pamutot gombolyítottak. Kender Pál tartotta a motringot, s felesége meg szorgalmasan gombolyította a fonalat. Ez természetesen nem mehetett apróbb tréfák nélkül.

A fonal minden pillanatban összegubancolódott, és ilyenkor ifjabb Kenderné személyesen intézte el a zavarokat, ami abból állott, hogy odalépett az urához, kibogozta a szálat, és megcsókolta Pált. Lehetetlen volt ezt a mulatságot nevetés nélkül megállni. Az asszony olyan boldogan kacagott, hogy Kender Kelemenné bedugta a fejét az ajtón:

- Azt hittem, hogy valami baj van - mondta, és fejcsóválva távozott a szobájába. A mai fiatalság kiismerhetetlen, nagyon furcsa. Itt a nagy szégyen, a szomorúság a házban, és ezek itt nevetnek. Ez ellen ugyan nem volt semmi kifogása sem a matrónának, de megérteni sehogy sem tudta, hogy lehet mulatni, mikor az ember lelkén ott ül a tépelődés. Mégis nyugodtabb szívvel feküdt le.

- Eh - mondta magában -, én jól megcsináltam a dolgomat. A gyerekek szeretik egymást: minden úgy van, amint mondtam. Csak ez a párbaj, ez a komisz párbaj ne jött volna közbe... De talán elfelejtik egypár év múlva. Addig gazdálkodjék a fiú, nőjön be már a feje lágya, tanuljon bele a mesterségébe, azután majd meglátjuk, mi lesz.

Arra nem is gondolt, hogy miért nem állott ki a fia. Sohasem tudta megérteni, sohasem tudott közel férkőzni hozzá, hát most sem igyekezett megfejteni a titkát. Bizonyára van oka rá, gondolta, biztosan tudja, hogy mit tesz, akármilyen rosszul cselekszik is.

Az ifjú férj nem gondolkozott ilyen nyugodtan. Amikor az édesanyja benyitott, maga is megdöbbent a vidámságán. Úgy érezte magát, mint a részeg ember, aki egyszerre csak észreveszi, hogy valahogyan az asztal tetejére került, és táncol, vidám, és eszeveszetten kurjongat, pedig legjobban szeretne sírni és leborulni. Ránézett az asszonyra, és nagy szégyenkezés fogta el. Ezt is sikerült hát becsapni, csalódásba ringatni: most azt hiszi szegény, hogy boldog, nagyon boldog, és a szeretet melege száll feléje, pedig... Alig merte befejezni magában a mondatot:

- Pedig csak egy aranyos gyermek, és finom és drága leány, akit nem szabad eltaszítani, akire csak mosolyogva lehet tekinteni.

Éjszaka halkan lélegzett mellette az asszony, és ő arra gondolt, hogy sohasem tudta volna magát így elképzelni. Egy évvel ezelőtt sejteni sem merte volna, hogy ágya mellé egy másikat helyeznek, és hallani fogja álmatlan éjszakákon át egy rózsaszínű asszonynak a pihegését. Illetve gondolt, reménykedett, sóvárgott ilyesmi után, de a szomszéd csipkés ágyba, a patyolat fehérneműek közé egy másikat képzelt el.

Befordult a fal felé, és a párnáit ölelte át. Most ismét szemben állott önmagával, és újból tépelődések kínozták.

Mi lesz ennek a vége? Hiszen most már harcolok, pedig nem kívántam a vetélkedést, a szembeszállásokat. Szemben állok az egész várossal, pedig nem akarok itt senki sem lenni. Csak belekeveredtem a veszekedésekbe, belegázoltam a pocsolyába, és most nem tudok kievickélni.

Dacosan fúrta a fejét a párnába. Arra gondolt, hogy csak az volt az egyetlen helyes út, hogy nem adott elégtételt. Csak így volt hű önmagához, és így fizetett vissza méltó eszközökkel.

- Én nyugodt vagyok - ismételgette önmaga előtt -, én megtettem a magamét. Velem aljasul akartak elbánni, én visszafizettem. Jöhetnek a társadalmi szabályokkal. Én sokkal többet kockáztattam, mint az, aki a pisztoly elé áll.

És mégsem volt nyugodt. A legőszintébb hangok azt mondták neki, hogy nincs rendben semmi, hogy minden megfordítva történik, és istenem, milyen régi vágya ez: itt kellene hagyni mindenkit és mindent.

Reggel komoran ébredt, és egykedvűen bontott fel egy borítékot, amely az asztalán hevert. Átolvasta, és nem lepődött meg túlságosan a tartalmán. Rétsághy írta, és az volt belefoglalva, hogy őt most nem szabad félreismerni, belőle az őszinte barátság és a jóindulat beszél, mikor azt ajánlja, hogy lépjen ki a kaszinóból, mondjon le, mert ki akarják golyózni. Az indítványt már be is adták ellene, és ahogyan ő ismeri a választmányt, igazán nem állhat jót semmiért sem, bár mint elnök határozottan ellensége az ilyen skandalumoknak.

Kender Kelemenné izgatottan leste a fia arcát.

- Mit ír Rétsághy? - kérdezte aztán, mikor Pál letette a levelet.

- Honnan tudja, hogy Rétsághy írt?

- Ismerem az írását. Tudod, a váltók ügyében.

- Ja úgy - mondta Kender Pál, és átnyújtotta a levelet.

- Borzasztó - szörnyülködött az öregasszony -, hiszen öt év óta nem volt kigolyózás. Akkor is a sikkasztó ügyvédet dobták ki... Ez ellen kell valamit csinálni.

- Nem kell semmit se...

- De miért?

- Mert nem is voltam tagja a kaszinónak. Úgy jártam fel, mint vendég. Legföljebb nem vesznek fel. De nem is dobhatnak ki.

Ez valamennyire megnyugtatta Kendernét, de azért még mindig nem szűnt meg sopánkodni.

- Istenem - kezdte -, hát mi lesz ennek a vége? Hol áll meg már ez a sok arcátlanság? Bélpoklosok vagyunk mink? Látod, fiacskám, nem hallgattál rám, most itt a sok kellemetlenség. Kiüldöznek bennünket ezek a piszokháziak. De ilyen makacs vagy te, kemény a nyakad.

És ebben a pillanatban elhatározta ő is, hogy akármi történjék, szembeszáll a falu minden emberével. Majd elválik, hogy ki az erősebb, ő, a gazdag, nagypénzű asszony vagy a sok félig úr, félig paraszt, akinek egy garasa sincs.

Marika is elolvasta a levelet, de ő csak mosolygott rajta:

- Ez igazán a legkevesebb, amit elvárhattál tőlük. De sebaj: legföljebb nem leszek lady patronesse a kaszinóbálon. Majd inkább bemegyünk a városba, ott legalább nem kell félni, hogy felrobban az acetilén.

Délfelé sétára indultak. Egy öreg ház előtt megállott Kender Pál.

- Valamit gondoltam - mondta a feleségének -, ebben a házban lakik az apámnak egy régi barátja, a Makray Pista bácsi. Ide úgy is el kellene látogatni, hát legjobb lesz, ha lerázzuk a gondját a nyakunkról. Majd bemutatlak neki...

Befordultak a sárga kapun, és csengettek. Amint az ajtót egy tenyérnyi szélességben kinyitotta egy borzas cselédleány, be lehetett látni a folyosón át az ebédlőbe. Ott ült Makray bácsi, a fehér szakállát sütötte a nap.

- Nézd, Marika - mutatott feléje -, mint egy apostol, olyan az öreg.

A cseléd riadtan kérdezte:

- Mi tetszik, kérem?

- Semmi - felelte mosolyogva Pál -, mondja meg a tekintetes úrnak, hogy itt van a Kelemen fia meg a felesége.

Egy perc múlva ijedt ajtócsapkodások hallatszottak, valaki lecsoszogott a lépcsőn. Az öreg szakácsné kitárta a ajtót, és meghajtotta magát:

- Igen sajnáljuk - mondta alázatosan -, de a tekintetes úr még reggel elment...

Kender Pál az ebédlő felé tekintett. Az ajtó már be volt hajtva.

- De hiszen az előbb még ott ült az ablaknál - mondta szelíden Pál. - Borcsa néni, nem tud maga hazudni...

Az öregasszony szemei megnedvesedtek:

- Istenem - kezdte -, mit csináljak? Ismertem a papáját, nagyon finom úr volt, de sokszor megdicsérte a főztömet! Mit csináljak, ha a tekintetes úr azt mondta, hogy nincs idehaza?

- Hát most már mindegy - felelte Kender Pál szédülve -, mondja meg, hogy mi sajnáljuk.

Kitámolygott az asszonnyal. A szégyen és keserűség mardosta belülről. Önkéntelenül megtörölte az arcát, mintha leköpték volna. Erre mégsem számított, azt sohasem hitte, hogy az édesapja barátai is megtagadják valaha. Először történt, hogy nem mert az asszony szeme közé nézni.

De Marika odasimult hozzája:

- Nem olyan nagy szerencsétlenség - mondta -, éppen elég rokonunk van Ágotán. Ha unatkozni akarunk, átmehetünk oda is.

Otthon megölelte, és valósággal vigasztalta az urát. Ez az eset nagyon leverte Kender Pált. Annyira odavolt, hogy meg sem mondta az édesanyjának, hogy mi történt velük. Mégis híre futott hamarosan a szomorú látogatásnak.

- Igaz, hogy Makrayék nem fogadták? - kérdezte egypár nap múlva a kis doktor.

- Igaz - mondta Kender Pál -, el sem tudom képzelni, hogy mi baja az öregnek.

- Az öregnek - felelte Weissenberg - nagyon sok baja van. Elsősorban is dinnyeföldet bérel Bakosnál, másodszor meg választmányi tag a kaszinóban...

- Ahá, most már értem - sóhajtott Pál -, most már tudom, hogy miért dobott ki, a dinnyeföld többet ér... Csak azt nem tudom, hogy miért nem jelentkezik Bakos Pista. Most már igazán ideje volna, hogy meglessen, és valahonnan a másik utcasarokról rám duplázzon nyúlsöréttel.

- Ezt magam sem értem, de sejtem, hogy szívügyek játszanak közre, De ha eddig nem harapott, akkor ezután sem fog. Azóta ő sem volt a kaszinóban. Ja, igen, valami nagyon érdekes újságot akarok mondani. Gérőcz mester azzal a hírrel lepett meg, hogyha sokat barátkozom önnel, akkor nem lehetetlen, hogy bojkottálnak.

- És ön mit felelt?

- Azt, hogy ez igazán a magánügyem, és ha nagyon fújnak, nagyon prüszkölni találnak ellenem, akkor legrosszabb esetben felszedem a sátorfámat. Ilyen sárfészket találok én még egypárat az országban. Ha csak gyenge praxisról van szó, legfeljebb ellejtek Biharba...

- Kedves doktor úr - mondta Pál -, ön úgy tesz, amint akar. De ne értsen félre, én igazán nem fogok megsértődni, ha nem jön többé hozzánk. Kivéve, ha betegek vagyunk.

- Nem, kedves földbirtokos uram, engem nem lehet kidobni. Ezentúl még többet járok ide, mint eddig. Majd meglátjuk, hogy mi lesz a vége ennek a hajszának.

Kender Pál kezdett végleg elkeseredni. Mit látnak benne a nyomorultak - kérdezte önmagától tépelődései közben -, mit akarhatnak tőle? Most már igazán magára maradt a feleségével, mert az édesanyja a nap legnagyobb részét Ágotán töltötte. Folytonosan együtt kocsikázott Manó bácsival, és mikor megtértek a fárasztó utakról, nekiült a számadásoknak. Néha este sugárzó arccal állított be:

- Olyan termésünk lesz, amilyen még sohasem volt. A malacokat úgy eladom, hogy belebukik a zsidó kupec, mert egy krajcárt sem nyer rajta. Mit törődöm én ezekkel a koldus kutyákkal?...

Máskor dühösen csapta be maga után az ajtót:

- Bánom is én, hát ne köszönjön nekem az a jegyző, ne köszönjön senki se. Mégis az enyémek a legszebb földek. Gyerekek, tizenkét mázsa búzát ad minden hold, ha így tart az idő.

Az Ágotaiak és a Kenderek földjei dúsan és csodálatosan zöldelltek, sárgultak a nyári nap tűzsugarai alatt. Mintha az Isten kertje lett volna ez a földdarab, olyan szép és viruló volt.

Mindez a gazdagodást jelentette. Azt, hogy a Kender Kelemenné gondjai eloszlanak lassanként, és a készpénz, amelyből olyan kevés volt régente, felszaporodik a sifonban, onnan pedig a bankba vándorol a Kender Pál nevére. Azt jelentette, hogy nemsokára még bőségesebb életmódot folytathatnak, hogy kicserélhetik a régi kocsikat, öreg bútorokat, és dáridókat csaphatnak, meghívhatják egész Ágotát, ha éppen akarják. Manó bácsi teljesen kiengedte a kezei közül a kormányzás gyeplőit.

- Nincsen ennél a Lottikánál jobb inspektor - mondogatta a déli sörözéseknél - nincsen senki se, aki jobban rendbe tudná szedni a béreseket.

Kender Pál mégsem tudott örülni ennek a tollasodásnak. Ezért kellett neki hazajönni egy év előtt, ezért volt reája szükség, ezért veszítette el minden reményét a jövőben, hogy most üljön tétlenül egy asszony mellett, akit az ölébe toltak erőszakkal. Az édesanyja, aki támaszt keresett benne, erősebb és egészségesebb, mint valaha, és ő maga nyomorultabb és utolsóbbnak érzi magát, mint valaha. Egynapos kocsikázásokba nem fájdul meg a dereka, és a múltkor, uram isten, rajtakapta, hogy térképet rajzolt, egy összefoglaló térképet a két birtokról. A pénzt, amire évekkel ezelőtt sokszor mohón és éhesen vágyott, nem tekintette a magáénak, szégyellte elfogadni, mert tudta, hogy a tarka százasok javát a felesége földjei hozták. Minek neki a pénz, mikor nem vágyik semmire! Ezen a nyáron nem csináltatott új ruhát sem. Neki ne szabassanak idegen pénzből tarka gúnyát. Jó lesz a régi kabát is, az a pár ruha untig elég őszig vagy legfeljebb télig. Könyveket sem vett. Az édesapja régi könyvtárát most már teljesen átkutatta, és lassanként lehordta az összes munkákat a szobájába. Az idejét nagyrészt a könyveknek szentelte. Mostanában nem vették tőle rossznéven, ha feléje sem nézett a földeknek, napszámosoknak.

- Maradjanak csak odahaza - intett a kezével Kender Kelemen özvegye, ha Manó bácsi nyugtalankodott -, most a legboldogabbak...

Odahaza pedig egymás mellé hajszolva, egymás mellé űzve élt két ember: Marika és az ura. Még tartott a kapcsolat közöttük, a veszedelemben és szégyenben egymásra bukkant hím és nőstény kapcsolata. Ha Kender Pál olvasni kezdett a szobájában, az ablakhoz ült Marika, és csendesen kézimunkázott. Néha jelezte, hogy kocsin jön valaki vagy nevetve mondta, hogy milyen ruhában sétálnak a kisasszonyok.

- Istenem - jegyezte meg egyszer -, olyanok vagyunk, mint a szegény Ágotai bácsi, akitől a játékot loptuk, meg az öreg néni... Itt ülünk, és nézzük a kisfiúkat, akik boszorkányosan sok nadrágot szakítanak, és figyeljük, hogy mikor sántul le a jegyzőék lova.

Kender Pál teljesen visszavonult a társas élettől. Az utcán minden tizedik ember üdvözölte csak. Azok is jobb érzésű gyávák voltak, akik félve néztek körül, mikor szembejött velük, és ha a környéken sejtették a jegyzőt vagy a Bakos Pista embereit, elsikkasztották a köszönést. Eleinte bosszantották ezek az aljasságok, de utóbb megszokta, hogy némán, ostoba, rideg arccal haladjanak el mellette a porváros lakói. Néha látta Barta kisasszony alakját az ablakból, és többször megpillantotta a Bakos Pista széles vállait a távolból, de találkozni egyikkel sem találkozott szembe. Nem tett látogatást sehol sem, nem ismert kötelezettségeket, és körülbelül úgy élt már utóbb, mint Robinson a puszta szigeten. Sokszor kísértették vágyak és óhajtások némely séták után, amelyek messzire visznek, a nagy vasúti híd felé. De visszatartotta a dacosság, hogy most, éppen most nem szabad elhagynia a porvárost, ezt a nagy kátyút. Még tűr, és vár inkább egy darabig, nehogy azt gondolják, hogy értük távozik el, hogy az ő aljasságaik elől szökik meg.

Egy hétfői napon nyárutói eső paskolta a zöld zsalukat. Ázott a mező, a kert, és nem lehetett kimozdulni a szobából. Az utcák szomorúan üresek lettek, és Marika letette a kézimunkákat. Odaült az ura mellé, és egy könyvből olvasott vele. Lassabban, jóval lassabban tudta követni a sorokat, mint az ura, és sokszor kapott a levél után, amit Pál el akart fordítani. Az első délelőttön rendben ment a dolog. Kender Pál türelmesen megvárta, hogy utolérje a felesége, és amíg az megtörtént, kibámult az ablakon a szürke égre.

- Tudja, Marika - mondta így elgondolkozva -, milyenek vagyunk mink?

- Milyenek? - kérdezte az asszony.

- Két nevet gondoljon, két ember nevét, amelynek a viselői így könyököltek egy könyv fölé...

Marika gondolkozott. Ez nehéz lecke volt. Végre mégis örömmel mondta:

- Castor és Pollux!

- Egy kis tévedés van a dologban - jegyezte meg Pál -, de azért maga ki fogja találni.

- Hero és Leander? - mosolygott Marika.

- Ez már közelebb jár, mert legalább férfit és nőt idézett. Olvasta Dantét?

- Olvastam - mondta lehajtott fővel az asszony.

- És mégsem emlékszik?

- Nagyon régen olvastam.

- Paolo és Francesca. Nem emlékszik Paolo és Francesca históriájára? Dante ír róluk a legszebben...

- Igen - mosolygott zavartan Marika -, igen, emlékszem.

Pedig nem emlékezett, és nem is tudta, hogy ki volt Paolo és Francesca. Mert ha tudta volna, forrón és melegen tapad oda az urához, forrón és szerelmesen, az ifjúság tüzének szent hevülésében. Ehelyett azonban szinte elhúzódott Pál mellől: a tudás hűvös szellője férkőzött közéjük. És az ura észrevette, hogy nem tudja, ki volt Paolo és szerelmese.

Délután még mindig zuhogott az eső. Jobb mulatságot tehát nem is találhattak olvasásnál. Újabb könyvet szedtek elő, ezúttal verseket böngésztek. Antológia volt, új költők antológiája, amely egypár hónappal előbb jelent meg. Akkor szerezte meg Kender Pál, mikor a legfájdalmasabb időket élte át a porvárosban. Egypáran ismerősei, barátai voltak a poéták közül, és egy-két vers odanőtt nagyon a szívéhez.

A lapok alján itt is várni kellett. Marika valósággal betűzgette a sorokat. Az ura egy kicsit türelmetlen kezdett lenni, az asszony pedig sóhajtozás közben kísérte a sorokat. Egyszer aztán abbahagyta az olvasást.

- Miért nem olvas? - kérdezte Pál.

- Nem tudom... Nincs türelmem.

- Magának nincs türelme? Ezt is most hallom először.

- Nem úgy gondoltam, hanem én nem értem ezeket.

- Lehetetlen, hallgassa, milyen nagyszerűen hangzik.

Egypár zengő sort olvasott fel, de Marika továbbra is szomorúan rázta a fejét:

- Én igazán nem tudom felfogni.

Könnyek fátyolozták a szelíd, szép szemeit. Az ura megsajnálta:

- De hát mit olvastál te eddig? - kérdezte, és megfogta a kezét.

- Ilyen versek közül?

- Igen, a versek közül.

- A versek közül olvastam Petőfit - a keze megremegett az ura kezében, tétován és gondolkozva beszélt -, meg az Aranyt is... meg a virágregéket Katonától.

- Tompától.

- Ja, igaz, Tompától. És az iskolában Zalán futásá-t, meg a Murányi Vénusz-t.

- Igen, igen - nevetett Kender Pál - a Marssal társalkodó Vénusz-t. És a regényekkel hogy állunk?

- Regényt sokat olvastam. A tanítónő hordta nekem a városból, a kölcsönkönyvtárból.

- És milyen regények voltak?

- Kettő volt Jókaitól...

- Ez helyes, de most menjünk tovább.

- A többi angol meg német volt. De én már nem emlékszem arra, hogy hívták az írót.

Ez már más - gondolta Pál -, most már nem lehet csodálkozni, hogy a modernek nemigen tetszenek Ágotai Marika asszonynak. Valaha állott már így szembe kedves és fiatal nővel. Tisztán emlékszik rá, hogy Spángli Kató sem tudott sokkal többet, mikor összetalálkoztak. De annak csodálatos finom esze volt, alig kellett neki valamit magyarázni. Szinte ösztönszerűen reáhibázott a dolgokra. Könnyű volt formálni és alakítani, mert nagyszerű anyag volt. Egy padon olvastak egyszer egy verseskötetet, és aztán együtt írtak egy kilencsoros költeményt. Az első sort ő gyártotta, a másodikat Kató és így tovább.

A leány nem szégyellt tőle idegen szókat kérdezni. Minden iránt érdeklődött, és napról napra gazdagodott a tudása. Az utóbbi időkben, istenem, az utóbbi hónapokban már gyönyörűség volt vele beszélgetni.

És most itt ül szemben megint egy nővel, egy asszonnyal, aki még jóformán leány, mert leányos az alakja, a szeme, és ártatlan a gondolkodása. Az asszony az övé, úgy, ahogyan ott ül előtte, a lakk félcipője hegyétől a kedves, szőke hajáig. Ennek a sok gondot okozó tulajdonnak szüksége volna az ő nevelésére. Oktatni kellene ezt is csókok és ölelések között, felejthetetlen sétákon, ősszel és nyáron, tavasszal és télen. De hogy kezdjen hozzá hogy csinálja ezt végig? Elsősorban is a porvárosban nem lehet órákig sétálni, mert az ember elvész a porban és a sárban. De ez mégsem a legnagyobb akadály. Hogy álljon meg ő Marikával a virágzó bodzafa előtt, mikor mindjárt a másik jut eszébe? Nem tudná ott megölelni, karon fogni, a kezét kezében tartani, még mellette állni sem lenne képes, mert egy júniusi délután előttük virágzott a bodzafa, és megrészegedtek az illatától. De hogyan menjen vele fagyalbokrokkal szegett utakon, hogyan tekintsen a fák alá futó domboldal hajlásaira, a fiatal erdőkre, rózsabokrokra, havas utakra, havas földekre szálló fekete varjakra, zúzmarás fákra és hóhullásos esték szomorú világosságába, tavaszi sárga virágokra, hervadástól illatos őszi fasorra, mikor mindenütt volt már a másikkal?

- Nem lehet, nem lehet - sóhajtotta, és sírni szeretett volna, mert ridegen és könyörtelenül érezte, hogy nem tudja a szívébe fogadni az asszonyt. Úgy érezte magát, mint a jóllakott ember, aki nem nyelhet le csábító falatokat, mert telve van, torkig megtelve. Magába szállott Kender Pál, és őszintén, töredelmesen bevallotta önmaga előtt, hogy telve van, a kicsordulásig telve a belseje egy régen látott leány, asszony, vagy mit lehet tudni, anya iránti fájdalmas szerelemmel, vágyakozással, óhajtással. Minden gondolata úgy száll feléje, mint a nap sugarai szállnak a zöld mezőkre. A vágyai, színes és drága madarak, feléje repülnek, körülröpködik az alakját, az arcát, mint a fiókák az anyai fészket. Olyannak tudta a lelkét, mint a fájdalmas tüzek kohójában fogant kék acélt. Most már őszinte lehetett önmagával szemben, és bevallhatta, hogy nem fogja soha elfelejteni Spángli Katót. Lehetetlennek tartotta most már a hazudozást, amelyet régebben megpróbált. Egyetlen szóval mindent elmondhatott őszintén. Csak ismételni kellett azt, amit fehér éjszakák szomorú óráiban betűkkel kiírva is látott már maga előtt lebegni:

- Csak őt, csak őt óhajtom...

Nehéz és válságos percek voltak ezek, mert tudta, hogy most veszti el a második asszonyt, aki egybekapcsolta vele az életét. Felébredt az álmából, és érezte, hogy talán sohasem jut olyan közel Marikához többé, mint azon az estén, mikor elmondta a titkát, vagy mikor pamutot gombolyítottak. Talán sohasem ülnek majd úgy egymás mellett, és nem fog, bizonyára nem fog kinyílni a szíve az asszony előtt. Nehéz idők voltak ezek, és Kender Pál tudta, hogy most szüksége van minden becsületességére. Nem szabad elárulnia magát, nem szabad sebeket ejtenie egy ártatlan asszonyon. Inkább szenvedjen ő maga, el kell tűrnie minden belső mardosást, mint ahogyan elszenvedte hang nélkül az iskoláskönyvek görög ifja a keblébe rejtett, lopott róka harapásait.

- Egy ideig, még egy kis ideig tűrnie kell - sóhajtotta, és megfogta a Marika apró kezét -, hogy ne gyötrődjenek ezek a kezek, éjszakánként egy könnyel áztatott zsebkendő gomolyagán.

Nem árult el semmit, és mert az eső bőségesen, a meggyőződés teljes erejével hullott, szállott a szürke égről továbbra is, reggel kézen fogta, vezette Marikát a szobájába:

- Olvassunk? - kérdezte, és igyekezett a legmelegebb hangon beszélni.

Az asszony üde és illatos volt: az arca egészséges és frissen mosdatott. A nyugalom azonban eltűnt a rózsaszín arcról, mikor a kérdést feltette az ura.

- Én nem bánom - mondta, és zavartan rebbentek meg a szemei -, ahogy maga akarja.

- Hát akkor olvasni fogunk. Milyen könyvet vegyek elő?

- Nem tudom. Verset vagy regényt.

- Jó - mondta Pál mosolyogva, és kihúzott a szekrényből egy kötetet.

Jókai írta: ismerős volt a betűje, a címe és minden sora. Már diákkorában olvasta Kender Pál, és most úgy üdvözölte, mint régi, kedves barátját. Marika megsimogatta a könyv tábláját, elolvasta a címét, és hálásan tekintett az urára.

- Ez érdekes lesz - mondta, és mohón feküdt neki a könnyű olvasmánynak. Az aranyos mesemondó elfoglalta teljesen, és amint egyre érdekesebb lett a könyv, átölelte az ura nyakát, a fél karjával. Az apró kezeivel meg a Pál haját simogatta önfeledten.

- Csak ezt ne tette volna - sóhajtott Kender Pál, és nehéz lett a szíve, mert arra emlékezett megint, hogy így olvasott Katóval is egy kedves finomságoktól átitatott magyar regényt.

Mégis, ezentúl így maradt minden. Az asszony szelíd ölelések és csendes gyengédségek között élt, Kender Pál pedig játszotta a megértő, kedves és okos férjet. Lehajtotta a fejét, ha hazudott, és elváltozott az arca a pirulástól, elfordította az arcát, mikor régi emlékek, keserűségek mardosták. Mikor megszűntek az esőzések, egy napos délután kisétált Pál az asszonnyal.

A kocsiúton mély és híg sárban hatalmas kövek, az úgynevezett kövezés várt gyanútlan kerekekre és lópatákra. A gyalogjáró azonban száraz volt, ami annyit jelentett, hogy két tenyér szélességében szikkadtra taposták a járókelők az utat. Jobbról és balról azonban bizony elég szép sár leselkedett a városiasan vékony talpú félcipőkre.

- Libasorban - mondta mosolyogva Pál, és előrebocsátotta az asszonyt.

Másként nem is fértek volna el, és Marika vidáman lépegetett előre. A szoknyáját megcsípte kétoldalt, és úgy haladt óvatosan, hogy a bokái kilátszottak egy kicsit. A sáros szorosok és fordulók csaknem teljesen elfoglalták őket.

Így történt, hogy nem vették észre, hogy szemközt egy hatalmas ember közeledik feléjük. Lovaglónadrág, csizma van rajta, és a hatalmas öklében ezüstnyelű ostort forgat. Pál éppen a Marika bokájában gyönyörködött, mikor az asszony halkan, és alig hallhatóan sikoltott:

- Istenem - mondta fojtott hangon. A szíve annyira dobogott, hogy kénytelen volt megállani egy pillanatra.

Kender Pál feltekintett, és ebben a pillanatban már mindenre el volt szánva. Megtapogatta a revolverét, és a bal kezét keményen ökölbe szorította, mint az emlékezetes pofon alkalmával.

Nyolc lépésnyiről Bakos Pista közeledett, szuszogva és kipirulva, felindulva, mint egy vadkan. Az ostor fonatos teste hajladozott a kezében, csakhogy el nem tört, akkorákat suhintott vele a levegőbe. A keskeny gyalogjárón nem lehetett kitérni, össze kellett találkozni okvetlenül.

Marika megzavarodva tétovázott, sápadtan és megrettenve támaszkodott a selyemesernyőjére. Az ura nem tudott tőle előrelépni, tehát felgyűrte a szürke nadrágját és a lakk félcipője veszélyeztetésével elébe ugrott a ragadós sáron keresztül.

Belül fájdalmas elkeseredéssel, vak elszántsággal, az arcára erőltetett sápadt nyugalommal haladt. Csak négy lépést kellett tennie, mert a másik négyet hamarosan meglépte a vasgyúró. Egyenesen a szemébe nézett az ellenfelének, és el volt készülve, hogy most kegyetlen ütés következik. Tudta, hogy kézzel nem nyúl hozzá, hanem csak ostorral csap az arcába. Ezt a csapást akarta kivédeni, és mindenre elkészülve tette meg az utolsó lépést, mégis, az udvariasság szabályaihoz mérten, a fél utat szabadon hagyván.

Az ellenfél vörös arccal és rettentő keményen lépkedett. Fújt és lihegett, mint egy ősbölény. Mikor meglátta Kender Pált előreugrani, hirtelen felcsuklott, mint akit gyomron vágtak. De a szemét nyomban elfordította. A szomszéd háztetők ázott szürkeségében gyönyörködött. Mikor aztán egész közel értek egymáshoz, fél lábbal kilépett keményen a pocsolyába. Valósággal csapta a hatalmas csizmát a vízbe, hogy a híg sár végigfreccsent a Pál nadrágján. Ebben a pillanatban reccsent, és kettőbe csuklott a kezében az ostor: a hüvelykujja és a mutatóujja között roppantotta szét.

Még mindig a háztetőket nézte, és úgy tett, mintha nem is vette volna észre Kender Pált. Az asszony elől meg egészen kitért. Nem vette igénybe a számára átengedett araszos utat, hanem belegázolt erős csizmáival, mindkét lábával a mély kátyúba. Erős istállószag csapta meg Marika orrát, és egypár perc múlva csak ez az átható illat emlékeztette arra, hogy mellettük ment el Bakos Pista, az ura halálos ellensége.

Kender Pál meglepetve, lesújtva, a mellére eresztett fővel lépegetett tovább. A sarat lerázta a félcipőjéről, és arra gondolt, hogy ez mindennél szomorúbb, lealázóbb. Annyit jelent, hogy őt már megütni sem szabad, ő már nem érdemes egy csapásra, amelyet korbáccsal mérnek az arcába. Ez volt hát a büntetés, amelyet a porváros tartogatott a számára.

Amíg így haladt, az asszony még mindig sápadtan, megzavarodva lépegetett utána. Két perc múlva azután hátrafordult Marika, és megnézte, merre halad a vasgyúró. Az bizony erős léptekkel vágtatott tovább. Az ostort eldobta magától, aztán egyszerre csak átvágott a másik oldalra. Egy zöld zsalus ház ablaka kinyílott. Kihajolt rajta egy erős leány, lenyújtotta a kezét, és kezet fogott Bakos Pistával.

- Berta kisasszony - sóhajtotta, és erre Pál is visszanézett.

Az ablak már becsukódott, és a hatalmas ember alakja eltűnt a zöld zsalus ház kapujában.

- Ó - sóhajtott magában Kender Pál -, hát így vagyunk.

Egy szempillantás alatt mindent megértett: ezt Berta kisasszonynak köszönheti. A kicsúfolt, semmibe sem vett leány megmentette a legrettenetesebb dologtól, az ostorcsapástól.

Lassan haladtak ismét egymás után. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Pál sem tartotta szükségesnek, hogy megmagyarázza a rejtélyt. Végigmentek a száraz útszalagon, végig a falun, egészen addig, amíg az országút sártengerével nem találkoztak. Ott azután megálltak, és szembe találták magukat a cigányok viskóival.

A porváros kiközösítettjei álltak az alkonyati fényben, és olyan szomorúak voltak, mintha az ostor tényleg reájuk csapott volna.

folyt. köv.