Nyüzsgő méhkashoz hasonlított az egész porváros már hetek óta. Minden iránt közönyös, elmaradott népét csak a politika érdekelte, az is csak inkább ilyenkor, választások idején. Ingyen lakomák, vidám áldomások következtek, aztán összetűzések és véres verekedések. A padlásablakokból keshedt zászlók nyújtogatták fáradt szárnyaikat a járókelő felé, és görbe betűkkel, széjjelfutó felírásokkal éltették a jelölt urakat. Közeledőben volt a választások napja: már csak egy hónap választotta el a nagy izgalmaktól a porváros leendő követeit. A nép közé barátságos emberek, kortesek és ismert vezérparasztok vegyültek a hangulatot kiismerni. Ebből kifolyólag azután igen érdekes dolgok történtek. Kérvények, folyamodások érkeztek a pénzügyigazgatósághoz italmérések, trafikengedélyek, adóelengedések irányában, és a kis boltokban alig tudták felváltani az egyszerre megszaporodott, vadonatúj ötösöket.

Kender Pál nyílt szemmel járt a poros utcákon, és ámulva látta mindazt, ami a városi választásoknál rejtve maradt előtte. Amikor a kocsisa is alaposan berúgva és némi aprópénzekkel jött haza egy barátságos pártlakomáról, kitört a kis doktor előtt:

- De kérem - mondta felhevülve - hiszen ez rettenetes. Ilyen a népakarat szabad megnyilvánulása? Tudtam eddig is, hogy az urak dirigálnak és a csendőrök, de ez mégis sok.

A doktor azt próbálgatta, hogy jól szelel-e a szivarja. Úgy látszik, hogy ő már túl volt az ilyen gondokon, mert csak kezével integetett, hogy elég, majd mindjárt mond ő valamit. Mikor vidáman égni kezdett a szivar, megszólalt.

- Hát szóval, uraságod is észrevette - mondta -, önnek is fáj, hogy a népnek nincsen véleménye. Én meg azt mondom, kedves földbirtokos uram, hogy ennek senki más nem az oka, mint ön és a társai, a nagybirtokos kollégái.

- Ezt nem értem...

- Hát mindjárt megérti. Ha az ön földjei, a Bakos Pista tagja, az Ágotaiak kiskirálysága apró darabokra lenne osztva, minden parasztnak jutna belőle. Akkor próbálnának nekik öt pengőket és szódával feleresztett bort meg büdös gulyást adni, majd megmutatnák, hogy ki az úr ebben a faluban. De azért ne sértődjék meg, és ne is gondoljon arra, hogy valami földosztásfélét kellene csinálni. Jól van ez így is. Csak egy nagy hiba van, hogy nincsen minden évben választás. Mert ez az egyetlen alkalom, mikor a nagytőke pénzeszsákjai megnyílnak egy kicsit. A dohos, rejtegetett pénzecskék szertegurulnak az országban, és a legnyomorultabb faluba is jut egypár krajcár. Higgye el, kedves Kender nagyságos úr, hogy van olyan hely is ebben az országban, ahol csak akkor látnak papírpénzt, mikor választások vannak.

Kender Kelemenné lépett be, és nevetve mondta:

- Ne hallgasd ezt a földosztó szocialistát, még bezárnak érte. Kint vár a szobádban Zala úr, meg a Rétsághy inasa... Maga meg, doktor úr, jobb lesz, ha meghallgatja egy kicsit a lélegzésemet. Valami szorulásokat érzek a mellemben. Különösen éjjel...

Kender Pál elbúcsúzott, és a szobájába lépett.

- Nagyon fontos ügy - jelezte izgatottan a fiatal ügyvéd -, érdekes újság Pestről.

- Azonnal - mondta Pál és az inashoz fordult -, mit üzen a nagyságos?

- Tisztelteti a Kender nagyságos urat, és igen szépen kéreti, hogy ne tessék megfeledkezni a kaproncai dologról.

- Jól van - válaszolta Pál -, mondd meg, hogy ott leszek.

Aztán az ügyvédhez fordult vissza:

- Baj van, kedves doktor úr. El kell mennem kocsin. Megígértem, hogy elkísérem Rétsághyt. De ha ön szíves lenne megvárni. Itt megebédelhet, nagyon örülnék, ha mulattatná a feleségemet...

- Kérem alássan, módfelett megtisztelő rám nézve, de az ügy olyan fontos.

- Akkor nincs más hátra - mondta egy kis gondolkozás után Kender Pál -, mint velem jönni. Ha nem fél a záptojásoktól, ha jó gyomra van és hajlandó pörköltet ebédelni korrupcióval, akkor legyen szerencsém a kocsimon.

Felültek a magas kocsira, beilleszkedtek a sorba, amely a főbíró fogatját kísérte zászlós lovasok vezetésével.

- No kérem - mondta Pál -, most tessék!

- Elsősorban a pesti újságot, kérem alássan. A nő...

- Ezt már olvastam egy héttel ezelőtt - mondta Kender Pál, és felemelte tiltó mozdulattal a kezét.

Egy szót sem szólt többet Zala úr a pesti újságokról, hanem kitűnő fontoskodással kezdett az úgynevezett igen komoly ügyekről beszélni.

- Kérem alássan, ma éjszaka bevégeztem a számadásokat, átnéztem mindent.

Messziről diadalkapu sziluettje látszott, és lovas bandérium közeledett feléjük, veszélyes porfelhőt támasztva. Kender Pál szórakozottan kérdezte:

- És mit tapasztalt?

- Azt, kérem alássan - mondta félénken az ügyvéd -, hogy hibák vannak.

- Na igen, kérem, egypár apró dolog. De csak koronákról lehet szó.

Zala úr behúzta a nyakát a vállai közé.

- Nem koronákról, kérem alássan, hanem esztendőkről.

- Ne vicceljen, doktor úr... Csak nem akar becsukatni.

Még nevetett is hozzá, de azért már aggódott. A fanyar mosolyt átvette az ügyvéd úr is.

- Dehogyis, kérem alássan. Hiszen ha sikkasztani méltóztatott volna, mi lenne az én feladatom? Megvédeni, tisztára mosni. A megengedett furfangokkal, ügyeskedésekkel elhárítani a veszedelmet.

- De miután nem sikkasztottam?

- Hanem csak gyárat méltóztatott alapítani, én ezen a területen óhajtom az érdekeit képviselni. Majd mindjárt előterjesztem a legpontosabb adatokat.

Az akták között keresgélt. Egy kis papírlap után kutatott, amelyre kiírta a maga észrevételeit, és a helyes számadás pontos adatait. Közben a kocsisor a község határára ért. Girhes lovakon gatyás legények rúgtattak feléjük, és éljent zsivajogtak. A kaproncai jegyző egy ősz parasztot vezetett elő szabadon. Valaha az öreg volt az ellenpárt legfanatikusabb híve:

- Méltóságos jelölt úr, szeretett képviselőjelöltünk - kezdte a beszédet, és egyet rázott a vállán. Ebben a percben diadalmasan kirántotta a sokáig keresett cédulácskát Zala úr:

- Megvan - mondta -, most már szolgálatjára...

- Egy pillanatig várjon - fogta meg a kezét Kender Pál -, ezt a parasztot meg kell hallgatni, mert különben meglincselnek.

- ... úgy is, mint gyámolító vezérünk és járásunk dicsősége, egyformán a szívünkhöz nőtt - szavalt a renegát paraszt, és bűnbánóan az égre nézett ravasz szemeivel.

- És én tisztelettel, töredelmesen bevallom, hogy ámbátor a másik párt vezére voltam, most már egész szívemmel idehúzok a nagyságos Rétsághy képviselőjelölt méltóságához. Mert annak dacára, hogy igen tekintélyes állásban fungált, mindig a nép atyja volt...

- Éljen! Éljen! - zúgott minden oldalról, és Rétsághy, a nép atyja, feltette a monokliját.

- Nahát, ez legkevesebb száz koronát kap - súgta Zala doktor úr.

- Még jó, ha annyiért megcsinálja - vélte Kender Pál, és intett az ügyvédnek, hogy most már beszélhet.

A kocsisor megindult. Zala Menyhért beszélni kezdett.

- Az én számadásaim, kérem alássan, egészen pontosak, bár elég optimisztikusak. Már tudniillik azért, mert tartani kellett magamat a nagyságos uram felfogásához.

- Egyszóval?

- Egyszóval arról van itten szó, hogy bizony a jövedelmezőség kérdésénél bajok vannak. Tételről tételre haladva, kimutathatom, hogy egypár esztendeig a kamatok sem biztosak.

- Legfeljebb egy évről lehet szó.

- Sajnos, öt-hat év a legjobb számítások szerint, könyörgöm alázattal.

Kender Pál szédülve fogta meg az ülés karfáját:

- Mi a csuda? Azt akarja mondani, hogy hat évig még a kamatra sem?

- Jóhiszemű számítások szerint még arra sem számíthatunk.

- És jövedelemre?

- Az bizony sokára lesz. De szerencse, hogy elég fiatalnak tetszik lenni. Éppen a legszebb korát fogja élni, mire a vállalat gyönyörűen prosperál majd...

- Köszönöm, gyönyörű kis jóslat...

Zala Menyhért doktor szerény mozdulatot tett, hogy ő nem oka semminek sem, neki ez kötelessége volt.

- Kérem alássan, közben változások is állhatnak be. Például megjavulnak a szállítási viszonyok, könnyebben kapcsolódhatunk a forgalomba.

Kender Pál elkapta az ügyvéd jegyzeteit, és a számok között böngészgetett. Zala úr a hosszú számsorokat bökdöste az ujjával:

- Téli munkabér, nyári anyagbeszerzés, szállítási költségek...

Így értek be a faluba, ahol ünnepi csoportokban álldogált a nép. Az éljenzések fülsiketítő zaja közben állott fel Rétsághy a pódiumra.

- Szeretett polgártársak - kezdte -, midőn a falu határára értem, egy érdemes, ősz polgára ennek a községnek üdvözölt, mint a nép atyját. Nem vagyok elbizakodott, de én magam is annak tartom magamat, mert mindent megtettem, hogy boldoguljatok...

Kender Pál zsebre gyűrte a papirost, és csendesen mondta az ügyvédjének:

- Szóval önnek az a véleménye, hogy legalább hatvanezer koronát veszítünk hat év alatt.

- Csak befektetés, kérem alássan, nem veszteség.

- Igen, szépen fogalmazva, ezt a veszteséget befektetjük. Gyönyörű kis vállalat.

A beszéd után bankett következett pörkölttel és felköszöntőkkel. Bakos Pista hat vagy hét hellyel ült feljebb a vég nélküli asztalnál, mint Kenderék. Mikor egy kis csend támadt, hallani lehetett, amint hízelegnek neki az emberek.

- Gratulálok, öregem - mondta egy vastag úr -, ilyen szerencséje sincsen sok embernek.

- Igen bizony, hát nem kis dolog egyszerre egy szép asszonyt szerezni, meg egy akkora darab földet.

- Talán már meg is volt az eljegyzés? - kérdezte a vastag úr, a kaproncai műveltebb osztály egyik vezető tagja.

- Tegnap este - felelte röviden a vállas paraszt.

- Nohát igazán nagyszerű dolog - örvendezett a műveltebb osztály vezértagja -, a kis Bertácska, emlékszem rá, a térdemen lovagoltattam.

Kender Pál fél füllel hallotta mindezt, de nem is rezdült meg a szempillája.

- Csak házasodjanak - gondolta -, egymáshoz illenek.

Zala Menyhért hozzája hajolt:

- Ez a paraszt titokban összevásárolt megint egypár hold földet.

- Honnan tudja?

- A telekkönyvnél volt dolgom, ott hallottam. Csupa ágotai föld. A régi módszerhez folyamodott. Váltókat és adósleveleket vásárolt. Most ő ugratja az ágotai földesurakat.

- Lassanként az lesz a vége mindnyájuknak: az ilyen nagybélű parasztok kirángatják a földet alóluk.

Mikor vége szakadt a kínos, szomorú ebédnek, Kender Pál távozni akart, de a főbíró megfogta:

- Igazán meg vagyok hatva, nem csalódtam benned. Az édesapád is ily nemes és kitartó ember volt. Meg fogom hálálni, nyugodt lehetsz...

A jelölt urat cercle-je továbbszólította. Bakos Pistáék felé tartott. Közben Kender Pál is közelebb sodródott régi ellenfeléhez, és hallotta, amint a háta mögött odasúgja valaki a parasztnak:

- A szeszfőző Donkizsott!

Félénk nevetgélés támadt a hátánál, de vissza sem fordult. Nem sértette egy cseppet sem az ostoba megjegyzés, csupán azt állapította meg, hogy az illető rosszmájú úr franciául olvasta a spanyol lovag nevét.

Délután leverten és fáradtan, valóságos undorral tért vissza Kender Pál. Amikor az ügyvéddel belépett a szobájába, ott már egy idegen úr várta.

- A mérnök úr? - kérdezte Pál, és szerette volna ezt a vizitet elhalasztani - nagyon régóta várjuk...

- Kint voltam délelőtt az építkezésnél - mondta a mérnök.

- Haladunk, lassanként, haladunk - jegyezte meg Pál.

- Igen, de nagyon rossz úton. Kérem szépen, én őszintén megvallva, nem merem a gépeinket ebbe az épületbe beállítani.

- Miért?

- Mert kérem, gyenge az alapépítmény. Egy kicsit el tetszett sietni a dolgot. A tervek helytelenek voltak, és nem is láthattuk valamennyit idejében. Az építész nagyon rosszul csinálta a dolgait...

Kender Pál megremegett. Úgy számították, hogy a gyermek keresztelését egyszerre tartják a gyár felszentelésével. Kender Kelemenné szinte megbékélt már a tervekkel, mikor arra gondolt, hogy a megyei urak mind jelen lesznek az unokája keresztelőjén. Már az is bevégzett dolog volt, hogy az alispán lesz a gyermek keresztapja. Ezért hát félve kérdezte Kender Pál:

- És mi a véleménye a mérnök úrnak?

- Nekem nincs véleményem. Itten, kérem, egy bizonyos dolog van, az, hogy az építkezést egyes részein meg kell ismételni, új számítások szükségesek...

- Le akarja rombolni?

- Csak újraépíteni.

- És ha mégis beállíttatom a gépeket?

- Akkor nem felelek semmiért. A legnagyobb katasztrófák következhetnek. Példának okáért egy szép reggel beomlik a krumpliválogató az üstházba, és az ön tótocskái gyönyörű rákpirosra főnek a cefrében.

Szinte örült már Kender Pál, hogy legalább egy napon zúdult a nyakába mind a két kiábrándító értesülés. Most már bizonyos akart lenni a tervei hasznavehetetlenségéről, a reményei összeomlásáról.

- Mégis, mikorra remélhető, hogy megkezdhetjük az üzemet?

A mérnök gondolkozott egy kicsit, aztán kimondta a lesújtó választ:

- Jövőre, jövő nyárra talán.

- Hát csak tessék intézkedni, tetszésére bízok mindent - mondta, és már örökre megvált a nagy tervektől.

Nem szólt semmit a családjának a dologról, de napokig nem tudott ismét nyugodni. Letett arról a ragyogó és lelkesítő reményről, hogy valaha pénzt szerezhet a gyermekének. Kiszámította a veszteség összegét, és örömmel konstatálta, hogy még éppen elég vagyon maradt a gyermekre. Éjszakánként felsírt benne a régi fájdalom, hogy az egyetlen leányt elvették tőle. Arra gondolt, hogy mi minden történhetett vele azóta. Hány szentségtelen kéz dúlhatta fel a haját, és az arcába hányan nevethettek zárt ajtók mögött.

Már önkéntelenül is csalta magát: azt hitte, hogy a rosszul sikerült spekulációk miatt nem tud aludni, pedig Splényi Katalin fájt neki legjobban. Ez a leány, ez az asszony okozta minden nyomorúságát, és néha érezte is, hogy a seb, melyet a lelkén zúzott, kioperálhatatlan. Energiátlansága, minden kínzó vádja, szenvedései, letiport reményei mind feléje meredtek, és ő azt hitte, hogy mindez talán a szeszgyár miatt van. Milyen szégyen lesz az édesanyja és Ágotai bácsi előtt. Milyen lealázó lesz az asszony előtt? Hogy mer majd ő a gyermeke ártatlan szemeibe nézni, mikor születése előtt elprédálta a pénzeit. Mind eme nyomasztó gondolatok között pedig látta maga előtt gyorsan elvillanni a Kató bokáját, fedetlen vállát, a keblét, amelyet más csókol, és ami a legrettenetesebb volt, hallotta a hangját. A régi, üde és gyermekes hang volt ez:

- Te csúnya fiú - hallotta, és szeretett volna kiugrani az ablakon. Végső idegességében a kis doktorhoz futott.

- Uram - mondta neki -, segítsen rajtam, azt hiszem, hogy nem tarthat tovább ez a sok fájdalom.

- De hát mi a baja? - kérdezte a kis fekete ember komolyan.

- Nézzen rám, uram - mutatott a hajára -, mindennap ősz hajszálakat fedez fel a feleségem, pedig a szőke haj között nehéz a szürke szálakat megtalálni.

- Ez még nem jelentene semmit sem - felelte Weissenberg doktor -, mondja el töredelmesen, hogy mit érez. A tüneteket kérem, amit önmagán megfigyelt, de legyen nagyon őszinte.

- Doktor úr - mondta tragikus gesztussal -, két esztendővel ezelőtt még gyereknek éreztem magamat, és most aggastyán vagyok. Ez a sok kis gazság, ami itt történt velem, megutáltatta az életemet. Nem tudok aludni, kedves doktor úr... És miután ön azt mondta, hogy töredelmes vallomást kell tennem, most már elmondhatom önnek...

Egy pillanatig megállott: válogatott a kétféle nyomorúsága között.

- Na kérem - fordult hozzája a doktor -, megbánta már?

- Nem - felelte lehajtott fővel -, el fogom mondani, hogy én elraboltam a gyermekem pénzét.

- Lehetetlen, hiszen már tavaly óta nincsen új ruhája. Egy krajcárt sem költött magára.

- Nem úgy értem. Ostoba tervekhez fogtam: a gyáram...

- Hiszen még meg sem indult...

- Éppen ez a szomorú, hogy még meg sem indult, és máris elveszett egy halom pénz.

- Mennyi az a pénz?

- Több mint százezer korona.

- Ostobaság lenne tőlem azt mondani, hogy nem baj. Igenis baj, hogy ilyen veszedelmes vállalkozásba belement. Miért fog olyasmibe, amihez nem ért? Ezt kellene mondani, de miután én nem vagyok a gyámja, hanem a háziorvosa és a barátja, csak azt mondhatom, hogy nyugalom. Máskor gondolja meg jobban a terveit, kérdezzen meg magánál jártasabb embereket... Egyelőre azonban kár keseregni, az összeg nem túlságosan nagy. De miért is kapott ilyesmibe?

- A gyermek - mondta gyötrődve Kender Pál - jövőjét akartam biztosítani...

- És megterheli adóssággal a saját jelenét. Furcsa ember maga, Kender Pál földbirtokos úr. De egyelőre nincs és nem lehet okosabb dolga, mint az, hogy pihenni fog.

Sápadt arcát felemelte ároktői és suhatagi Kender Pál:

- Hiába pihenek én, doktor úr. Nekem van egy másik titkom is.

- Tessék csak elmondani, földbirtokos uram, hátha nem is titok előttem.

A földbirtokos megremegett.

- Azt hiszem, tényleg szóltam már önnek egyszer róla. Kedves orvos úr, én meg vagyok győződve, hogy nem lehetek egészséges, életrevaló ember. Hallgasson meg, és ne mosolyogjon, most már erős a meggyőződésem, hogy hasznavehetetlen faj gyermeke vagyok. Úgy élek, mint a hal, amelynek fél kopoltyúja van, mint a madár, amely szárnyak nélkül születik. Illetve kijavítom magamat, úgy élek, mint a hal, amelynek tüdeje van a teremtő jóvoltából. Én csak vágyakozom, úszni akarok a többi halakkal, de nem merülhetek el, repülni szeretnék, és nem tudok. Egy helyben állok, és akármihez fogok, semmi se sikerül. Amit munka és ambíció révén alkotni akarok, az összeomlik, mint a kártyavár, és a reményeim eltűnnek, itt hagynak. Már őszülök, mint szegény, szerencsétlen Lajos király, pedig csak harmincéves vagyok...

- Egyszer már elmondtam önnek, hogy mi a véleményem a történelmi családokról. Akkor azt hittem, hogy megértett, de most megint Lajos királyra hivatkozik. Ez a példa komolyan meglep engem...

Kender Pál felütötte a fejét, mélyen ülő szemei felcsillantak.

- Ne, ne szakítson félbe, barátom - mondta az orvos -, engedje meg, hogy még egy mondatot mondhassak el nyugodtan. A példa, amelyre ön hivatkozik, azt bizonyítja, hogy ön visszafelé él, a múltban keresi a barátait, a példaképeit. Pedig én azt is mondtam, hogy vegyen példát rólunk zsidókról, nálunk minden tizedik család tudja csak, hogy ki volt a szépapja, de azért bátran nekivág a munkának.

- Dehogyis nézek a múltba. Ez csak olyan frázis öntől, doktor úr. Hiszen minden modern eszmének a híve vagyok. Ez a hibám tulajdonképpen, ezért nem tudott megérteni a tulajdon édesanyám sem. Emiatt keveredtem ellentétbe ezzel a nyomorult várossal, és ezért nem lett belőlem fogatot hajtó, négyessel parádézó, lovaglónadrágos majom. Engem átformáltak ezek a gondolatok, és azért nem táncolok az asztal tetején, és nem lelem örömömet abban, hogy poharakat vagdossak a tükörbe, és tükröt az asztalhoz...

A doktor elgondolkozott.

- De mit akar ön tulajdonképpen? Alkotni, nagy dolgokat teremteni, vagy megváltani az országot? Én azt hiszem, hogy maga nem tanult meg élni, vagy tud ön abban gyönyörködni, hogy nyáron könnyű a lélegzete, ha korán felkel, és csodás jóízű a reggelije. Általában, voltak már önnek olyan pillanatai, amikor kocsin ment, ágyban feküdt, alvás után felkelt, vagy belenézett ősszel egy völgybe, amely sárga és piros volt a hervadástól, jutott-e már önnek eszébe ilyenkor, hogy szép az élet. Egyszerűen csak az, hogy élni mégis jó?

Emlékek borzongtak meg a Kender Pál szíve mélyén.

- Régebben - mondta csendesen -, úgy emlékszem, hogy régebben igen.

- És miért nem tud gyönyörködni most? Hiszen nem változott meg. Még fiatal, jó a tüdeje, a szíve, okos, komoly ember. Igyekezzék ezekben a szépségekben gyönyörködni. Keressen szórakozásokat, egyszóval ne szenvedjen, ne poshadjon odahaza, mint egy alföldi tó.

- Fáradt vagyok, legalábbis annak érzem magamat.

- Mondtam már, hogy önnek nem az alkotások felé kell törekednie. Igyekezzék nyugodtan, szépen és okosan élni. Nincs annál nagyobb gyönyörűség. Az én feltevésem szerint ön olyan nyugvópont a családja történetében. Ne vigasztalgassa magát úgy, mint egy hisztérikus asszony, hiszen a legszebb és legegészségesebb vigasz vár önre, a gyermek.

Kender Pál a fejéhez kapott:

- Nem is merek reá gondolni. Milyen szomorú gyermek lehet az enyém? Örökségbe csak a kétségeimet kapja.

- Ez már gyávaság - mondta haragosan a kis doktor -, igaza van az édesanyjának, hogy ön nagyon gyáva ember. Fél a saját gyermekétől, mikor azt hiszem, banalitást mondok, de kimondom, a legnagyobb boldogság megérni.

- Szóval orvosság helyett összeszid?

- Talán porokat akar vagy kanalas orvosságot? Mit adjak, mikor semmi baja. Tessék pihenni, ne tervezzen semmit. És utazzon el, kedves barátom. Idestova egy éve, hogy egyebet se beszélek önnek.

- Most? - kérdezte Kender Pál. - Mikor a gyermek...

- Igaza, van akkor várjon egy kicsit. Legalább leadhatja a voksát Rétsághyra. Hanem addig is keressen szórakozást. Hiszen taposómalomban dolgozik, és önmagát tapossa. Tanuljon meg vadászni. Puskája úgyis van...

Kender Pál felállott, elbúcsúzott.

Az ajtónál megfogta a kezét a kis doktor, megrázta melegen, mint mikor legelőször beszéltek együtt őszintén és bizalmasan.

- Földbirtokos uram, hát előbb cserkészünk, vadászgatunk, azután elutazunk.

- Igen - mondta komolyan Pál...

- Ígérje meg, hogy úgy tesz, mint mondtam.

- Ígérem.

Azzal elment, és nem tudott hazatérni.

Ezentúl sokszor kóborolt egyedül. Leginkább a falu körül. Megtörtént, hogy lelépett a líciumbokrokkal szegett árkokba, és száz lépést is haladt itt. Ez leginkább akkor fordult elő, mikor messziről egy nagy épület fehér falát látta a napfényben ragyogni. Nem akarta látni többé a gyárat. Már ragyogó nyári idők járták, és zöld volt minden körös-körül. De ha gyík futott előtte az árokban vagy zsenge vakondtúrást látott kiszökni a földből, nyomban fellépett a partra. Ágat tört, és haladt szépen a kis gyalogúton. A vadkapor ösztövér szárait megcsapkodta az élőfa pálcával. Ha a fehér virágon apró, sárga-fekete bogarakat látott, megállott, és nézte, hogy mozognak ideges nyugtalansággal. Néha lent is sétált a nagy kertben. Egres- és ribizlibokrok között haladt, és hangokat hallott kizengeni a maga lépései zajából. Egyelőre nem értette ezt a beszédet, de tudta, hogy az ilyesmi nem jót jelent. A kert végében megtalálta a füves helyet, ahol hasra feküdve tanult valaha, és ráakadt a roskadt padra, amelynek a támlájára vésve lobogó szívet talált, a magáét, és a Berta kisasszonyét.

- Itt fog játszani a gyermeked is - gondolta magában -, ez a kert lesz neki az egész világ, és négyéves korában a pad mögötti kerítés a világ rejtelmes határa, amelyen túl a szabad mező kezdődik. A zöld mező, ahová gyermekek nem járhatnak, ahol csak csikókat és teheneket lehet látni a nagy messzeségben.

Önkéntelenül kivette a bicskáját, kinyitotta a legélesebb kis kést, és faragcsálni kezdett a puha fában. Figurákat vésett a vezetékneve alá, és a keresztneve után. Halkan zümmögve egy méh szállott el mellette. Felállott és utána nézett, aztán megint a karfa felé fordult. A friss faragás nagyon is jól látszott: aki erre sétál, bizton észreveszi. Hirtelen göröngyöt vett fel és port dörzsölt a figurákba, mint gyerekkorában, ha azt akarta, hogy ne vegyék észre a fába vésett betűit.

Továbbhaladt, és hátra sem nézett az egresbokrok sorából.

Jószemű ember mégis észrevehette a figurákat.

Két kis kereszt volt a régi pad karfájába vésve.

Lázas készülődések napjai következtek.

A faluban most tartották az utolsó kortesvacsorákat, és éjszakánként revolverlövések pukkantak a nagy sötétségben. Bekeley embereit csendőrök tartóztatták fel, mikor e jelöltjük programbeszédjére igyekeztek. Emiatt sürgönyöket kopogtattak az igazságügyminiszter címére, de úgy látszik, hogy odafent is sok volt a munka. Vagy nem vették fel a sürgönyöket a pesti postások, vagy elvesztették, annyi bizonyos, hogy az igazságügyi miniszter egyáltalában nem válaszolt. Az egész város a sürgönyről beszélt. És mert a válasz napról napra késett, a Rétsághy pártja mindinkább erősödött. Vasárnap a plébános a szószékről hirdette, hogy az egyház is a "nép atyja" mellett van, és illik reája szavazni mindenkinek, aki üdvözülni akar.

A Marika szeme napról napra furcsább lett. Most már csaknem állandóan könnyek fátyolozták a szürke szemeket. Megnyúlt és elsápadt arcán fájdalmas és mindent megértő mosolygás ült. Kender Pál egyszer csaknem sírva fakadt, mikor reátekintett az asszonyra. Egyébként reggeltől estig varrógép zakatolása hallatszott a házban. Az ágyakon apró ruhadarabkákat lehetett látni. Egészen csepp és szívet megindító gyermekruhákat, csipkével szegetten és felszalagozva. Kék és rózsaszín szalagok tarkázták az ökölnyi ingecskéket. Ha kék szemű és szőke lesz, halvány bőrű és rózsaszínű arcú, akkor jó lesz neki mind a két szín, de ha diószemű, barna apróság jön a házba, akkor lefejtik a kék szalagokat. Így gondolkozott Kender Kelemenné, és egyre sürgette a csepp kelengyét. A másik asszony, akit szentnek tekintettek most a házban, ült a nyitott ablak előtt, és kinézett a nyári égre, amelyen fecskemadarak szállottak. Ezzel mulatott délutánokon keresztül. Néha mégis feltekintett a szoba mennyezetére. Ilyenkor Kender Pál mindig kitalálta, hogy mit csinál: fohászkodik, hogy bárcsak fiú lenne.

Máskor kövér öreg néni jött a faluból, és suttogások hangzottak a szomszéd szobából, ahová bevonultak az asszonyok. Kender Kelemenné valósággal hízelgett ennek az asszonynak, aki mindig diszkréten mosolygott. Az émelygésig sűrű, tejszínes kávét hozott neki, bőséges ebédeket, vacsorákat tálaltatott, és mikor távozott, mindig teledugta a táskáját. Kender Pál rendszerint elszökött előle. Egyszer azonban mégis szembe kellett nézni vele. A kezeit dörzsölgette a kövér asszony, és mosolygott:

- Kedves nagyságos uram - mondta -, tessék megbízni bennem. Ha nem veszi sértésnek, a nagyságos úr is az én kezeim között jött a világra. Ismerem én a családot.

Egyébként úgy járt a faluban, a nagy izgalmak között is odahaza, mint valami idegen. Nem is volt olyan nagy dolog idegennek lenni, mert senki sem törődött vele. A porváros lakói régen elfelejtették az alkotmányos dáridók között, hogy él közöttük egy ember, aki nem párbajozott és megvetésre érdemes. Az utcán közömbösen haladtak el mellette az emberek, és keresztülnéztek a feje felett. Észre sem vették, nem is beszéltek róla. Odahaza is mindenki az asszonnyal törődött. Sokszor napokig alig beszélt az édesanyjával. Csak Ágotai bácsi fogta karon néha. Sétálni vitte a kertbe, és búcsúzásnál mindig megcsókolta, megölelte.

- Drága fiam - mondta elérzékenyedve -, vigyázzatok, és küldjetek lovas legényt értem, ha...

Az egresbokrok között egyre különösebb hangokat hallott Kender Pál. Ezért azután az utcán végezte reggeli sétáját. Két nappal a választás előtt furcsa tülkölés és zúgás hallatszott a porváros utcáin. Egy irdatlan, nagy, szürke automobil vágtatott végig az országúton, és a főbíró lakása felé kanyarodott. Port és bűzt árasztott maga után, amerre járt, de százával futottak mégis utána a gyerekek. Révai tanító úr jött szembe Kender Pállal.

- Tetszett látni a motort? - kérdezte.

- Igen - mondta Pál -, most is tele van a szemem porral.

- Hát kérem, ez direkt választási gép. Ezen szállítják majd a szavazókat Kaproncáról meg a tanyákról.

Kender Pál megköszönte a felvilágosítást, és továbbhaladt. Tíz lépéssel távolabb azonban megint megállították. A kocsiút közepén szaladt egy kis ember feléje. Weissenberg doktor volt. Az arca ragyogott a boldogságtól, valósággal elveszítette minden komoly vonását.

- Kedves Kender uram - kiáltotta - álljon meg egy kicsit.

A homlokát törülgette:

- Tudja, mi újság? - kérdezte, és nem várt feleletet. - Tudja, öregem, hogy a munkámat felolvasták az orvosi szakülésen. Nagyon tetszett, nagy feltűnést keltett. Persze csak az orvosok között. Most kinyomják, könyvalakban is megjelenik, engem pedig meghívtak a klinikára...

Kender Pál elszorult szívvel rázta meg a kezét:

- Gratulálok - mondta könnyes szemmel -, lássa, én régen megjósoltam, hogy nem marad itt. Láttam, hogy nem idevaló. Nem tud alsózni.

Álltak egymással szemben, és hallgattak.

- Hát mégis elmegy... - szólalt meg végre Kender Pál -, igazán sok szerencsét.

Elváltak. A kis doktor rohanva tett egypár lépést, aztán visszafordult.

- Kérem szépen - kiáltotta harsányan -, aztán szót fogadni. Utazni, amint lehet.

A földbirtokos intett a fejével, hogy szót fogad, mindjárt utazik.

Hazament, és leült a szalonban. Kénytelen volt ide jönni, mert a szobájában haditanácsot tartottak az asszonyok. Valami idegen hölgy is jelen lehetett a varrónén és a tudós asszonyon kívül. Előbb az apró kelengyéről beszélgettek:

- Tizennyolc rékli, huszonkét ingecske, harminc pelenka - mondta a varróné.

- Jól van, lelkem - mondta Kender Kelemenné -, most még csak a pólyákat kell kimosni.

Az idegen hölgy nyilván kinézett az ablakon, a kertbe, mert élénken szólt közbe:

- Hanem mennyi cseresznyétek van! Meggy is sok lesz az idén.

- Igen - felelte Marika gyenge hangon -, mama nem tud vele mit csinálni. Ha parancsolna Ágnes néni egypár kosárral.

- Köszönöm, fiacskám, de Ágotán is töméntelen sok a cseresznye.

Most már megismerte az idegen asszonyt is, valami Ágotai rokon néni, aki eljött megnézni Marikát.

- Hát én megmondom - folytatta a néni -, hogy mit csináljatok vele. Tegyétek a megtisztított cseresznyét uborkásüvegbe.

- Igen - vágott közbe Kender Kelemenné -, aztán a napra?

- Igen, de ne tegyetek túl sok cukrot reája. Én mindig rumot öntök a tetejébe, attól nagyszerű aromája lesz.

- Én egy másik jó receptet olvastam nemrégiben - mondta Kender Kelemenné -, az ember a napon kiteregeti a gyümölcsöt...

Kender Pál a bal kezével megfogta a hímzett terítőt, a jobb kezével pedig a zsebébe nyúlt. A kabátja jobb zsebébe, és egy fekete tárgyat húzott elő. Még mindig fogta a hímzett terítő bojtokban végződő zsinórszegélyét, és a jobb kezét odaszorította a bal melléhez. A szomszédban ülőket durranás riasztotta fel. Talpra állottak valamennyien. Előbb a kerti ablakon néztek ki, aztán a szalonba rontottak, hogy az utcai ablakhoz jussanak.

A virágos szőnyegen ott feküdt Kender Pál. A selyemzsinór még mindig a bal kezében. A hímzett terítőt lerántotta, egy csokor virág éppen az arcát találta, a feldőlt vázából pedig vékony sugárban csurgott a víz a földre. Kék szemei félig felnyitottak. - Nem is olyan nagy dolog - ez volt az első gondolata -, nem is fáj.

Minden úgy történt, ahogyan elképzelte.

Kender Kelemenné mind a két kezével egyszerre kapott a homlokához:

- A rossz fiú - mondta zokogva, és aztán gyorsan lehajolt a virágos szőnyegen fekvő fiához.

Eldobta a virágokat az arcáról, és hirtelen mozdulattal felállította az oldalra dőlt vázát. Kigombolta a fia kabátját, és odatapasztotta a zsebkendőjét a kis, kerek sebre. Egy ijedt cseléd nézett be: annak éles és kemény hangon adta ki a parancsot:

- A doktorhoz!

Térdelt, egyenesen tartotta a derekát, és elfordította az arcát, a szemét a keze fejével törülgette.

Nem szólt egy szót sem, fel se csuklott, csak várt szikáran és csodálatos erővel, mint egy vasoszlop.

A Kender Pál kék szemei lassanként felnyíltak egészen.

- Nem fáj - mondta az édesanyjának, és látta a sarokban összebúvó idegen nőket. Aztán egyszerre, nem tudta, hogy ő szédül-e, vagy a felesége tart imbolygó léptekkel feléje. Még látta, hogy lehajol hozzája, érezte, hogy zuhan, és hallotta valakinek a sikoltását:

- Elájult... fektessék ágyba...

Az idegen asszonyok karban vitték el Marikát.

Lezárta a szemeit: ezt nem így képzelte, ezt nem akarta.

Mikor újból felnyitotta a szemeit, Weissenberg doktor úr arcát látta maga fölé hajolni. Halálos komolyan és szomorúan nézett reá a kis fekete ember. A fejét csóválta, és megigazította a párnát a Kender Pál feje alatt. Fényes cvikkerén át tisztán látta az eleven, fekete szemeket, amint azt kérdik, hogy miért, miért tette?

- Utazom - felelte Pál, és a jobb kezét felemelte. Megfogta az orvos balját. - Marikát! - mondta.

Az orvos lehajolt hozzá, és szelíden mondta neki:

- Nem lehet, beteg...

Kender Pál lassan intett a fejével, hogy érti, tudja, mi történik.

- Lovas legényt kell küldeni - sóhajtotta, és már ismét lehunyta a szemét.

Kender Kelemen özvegye most tért vissza Marikától a másik szobából. Állt, és nézte az egyetlen fiát, aki keresztet rajzolt a neve elé. Belülről zokogott, és szikár alakja meg-megrázkódott. Nem értette, hogy miért akart elmenni ez a fiú, ez jobban fájt neki, mint az a gondolat, hogy itt hagyja az egyetlen magzatja. Tépelődött, és görcsösen szorította a szemére a zsebkendőjét, de nem tudott magyarázatot találni.

A kis doktor hozzája hajolt.

- Nyugalom és csend, holnapig nincs veszély. Itt maradok. És Marika?

- Nagyon rosszul van - sóhajtott az özvegy, és intett a zsebkendőjével, hogy ez rettenetes.

Délben ismét felnyitotta a szemeit Kender Pál.

Ott állott az ágya előtt Ágotai bácsi. Leeresztett kezekkel állott. Sírt, mint egy gyermek, és nem törölte le a könnyeit. Az aranyos szíve majd megszakadt.

- Marikának mondják meg, hogy véletlen volt... - mondta lassan a levegőbe Kender Pál.

Ekkor lehajolt hozzá Manó bácsi, és megcsókolta. Érezte, hogy nedves a kis öregember szakálla. Ezen a napon még egyszer nézett fel, akkor kezet csókolt az anyjának.

És nyomban elaludt. Lázasan, nehezen lélegzett.

Kint egy pillanatra megállott a nagy izgalom. A főbíró automobilja köré emberek serege verődött.

- Szomorú - mondta Rétsághy -, egy komoly szavazattal kevesebb.

A jegyző, aki érzékeny szívű ember volt egyébként, a könnyeit törülte:

- Szegény, akármilyen fiú volt is, ezt nem érdemelte. Már kezdett megemberesedni.

A kis adótisztviselő, Rétsághy egyik főkortese levette a kalapját, és tiszteletteljesen vélte:

- Egy ilyen gazdag ember... vajon miért tehette?

- Senki sem olvashat a szívekben - hangzott a plébános hangja -, de lehet, hogy véletlen volt.

- Egy ilyen gazdag ember - sóhajtotta az adóemberke -, itt hagyja a sok jót.

Mélységes megilletődéssel oszoltak szét, de azért mégis lehetett hallani kegyetlen véleményeket.

- Utóbbi időben nagyon furcsa volt - jegyezte meg valaki -, én láttam a múltkor az árokban szaladni.

- Nem volt életrevaló - mondta az öregúr, aki a sőngájszt melléknevet osztogatta neki -, ismertem az édesapját. Az is ilyen volt.

A sarkon megállott a társaság egypár tagja:

- Szóval megfordítják a címert?

- Még nem bizonyos.

- Miért?

- Mert szegény asszony hirtelen beteg lett...

- Csak fiú ne legyen... mert akkor...

Bakos Pistának nagyon rossz napja volt; Berta kisasszony sírt, mint a záporeső, és nem lehetett megvigasztalni. Ez pedig nagyon szomorú dolog volt, mert a következő napra tűzték ki az esküvőt.

A leány nem szólt egy szót sem, hanem görcsösen zokogott déltől estig.

- Miért sírsz? - kérdezte az anyja. - Azért a...

Berta kisasszony gyűlölködve, haragtól villámló szemekkel nézett rá:

- Azért, igenis azért. Azt a másikat meg ne bocsássák ma ide, mert kirúgom.

Ugyanezen a napon nehéz szívvel olvasta az újságját Zala Menyhért doktor. A színházi hírek között böngészett és rátalált megint a Splényi Katalin nevére. Az volt megírva, hogy a művésznő hosszas unszolásra fellépett, és valami jótékony célú ünnepélyen énekelt Pöstyénben.

- Ezt megint az a nyírott bajuszú szerkesztő csempészte be - mondta teljes undorral.

Ő tudta, hogy kiért történt minden, és ősei szokásához híven, megvetéssel leköpte az újságlapot.

Ez történt a választás előtt három nappal.

A második napon, hajnali két órakor, mikor a nap felkelt, fia született Kender Pálnak. Az anyja zokogott, mikor meglátta, mert nem ismert benne Kender Pálra. Hangosan sírt, és eltakarta az arcát, nem is akarta látni, mert azt hitte, hogy az a gyermek választotta el tőle az urát. Ezen a napon még a következők történtek. Bakos István nagybirtokos oltárhoz vezette Barta Bertuska kisasszonyt. A menyasszony, így beszélték a rossz nyelvek, zokogni kezdett, mikor az oltár lépcsőjén lelépett. Ez elég csinos botrány lett volna, de a mostani zavaros világban nem tűnt fel. A szülők azt mondták, hogy senki sem tudhatja, hogy mi mindent gondolnak a fiatal leányok, és később is a rendkívüli meghatottságra hivatkoztak, ha szóba került az eset.

És az emberek jobban érdeklődtek a politika iránt. Az utcákon zúgva és tülkölve vágtatott a főbíró automobilja. Utcafordulóknál fájdalmas hangon sírt a szirénája, és emeletes porfelhők emelkedtek utána az ég felé. A mély porban elgázolt kacsák fehér hasa fordult a járókelők felé. A hőség és a sűrű por elviselhetetlen volt, de az élénkség és a harc nem lankadt egy pillanatig sem. Hogyne, mikor az ellenpárt hihetetlen aljasságra vetemedett, és a tanyákon, a biztos Rétsághy-pártiak között azt a hírt terjesztette, hogy Kender Pált az úri párt kergette a revolver csöve elé. Ezen a napon felkeverték az utak porát fenékig, és a porbura alatt olyan élénken pezsgett az élet, mint még sohasem. A szenvedélyek és energiák sohasem örvénylettek így a porvárosban.

Délben kidobták a csendőrök a Bekeley-párt összes tagjait a nagyvendéglőből, és egy órakor kezdetét vette az utolsó pártvacsora. Ez körülbelül másnap reggelig tartott, és éjszaka petróleumfáklyák mellett dalolták véges-végig az utcát az emberek. A Kender Pál szobájában be kellett csukni az ablakot, mert kemény dördülések hangzottak a világos éjszakába. A jókedvű szavazók a levegőbe durrogattak.

A halvány és szomorú ember, aki a régi padra kereszteket vésett, estefelé felébredt mély álmából. Nem nyitotta fel a szemeit, csak a jobb kezét tartotta a bal melle fölé, mert azt hitte, hogy felnyitották a tüdejét, és a por most hull, hull, vég nélküli finom özönben hull a piros sebbe. Mást is gondolt. Azt, hogy a padlás rejtett zugában, egy törött, bambusznád asztalka mellett áll egy régi, nyűtt seprő. Annak a nyele piros, élénkpiros, és ilyen piros a Spángli Kató szája széle is. Szebbet nem tudott gondolni, mert a láz ott ült parazsas serpenyőjével a mellén, és már teljesen ura volt a testének. Ezenkívül látott egy tavat, amely egészen rózsaszín, és a tóban flamingók voltak. Később egyetlenegy arc lett a tóból, és ennek az arcnak olyan színe volt, mint az őszibaracknak. Ebbe az őszibarackba beleharapott, és olyan színű lett a keze tőle, mint a zsebkendő, amelybe valaki a véres ajkát törülte. Utóbb még gyűrűt formált a hüvelykujjából, meg a középujjából. Ezzel gyönyörűen átérte a Splényi Katalin selyemharisnyás bokáit. Reggelig így fogta a saját bal csuklóját, és akkor felébredt.

Kinyitotta a szemeit, és tejet kívánt.

Ott látta maga előtt a kis doktor homályos fotográfiáját. Mikor aztán elhozták a tejet, nem akarta meginni, mert fekete légy alakjában benne fürdött a kis doktor, és jobbra-balra csóválta a fejét.

Reggeli kilenc óra után mégis magához tért.

Ekkor megmutatták neki a gyermekét, aki már másfél napos volt.

Ki akarta tárni a karjait feléje, de a tenyereit lefelé szorította, és amiatt felemelkedett egy kicsit a teste.

- A fiad - mondta neki zokogva az édesanyja -, itt van a kis fiacskád.

Kimeresztette a szemeit, de nem látta a gyermek szemének a színét. Reámutatott tehát a szemeire és megkérdezte:

- Kék?

A kis doktor odahajolt, hogy jobban hallja.

- Kék? - kérdezte suttogva még egyszer.

- Nem - felelte Weissenberg -, nem kék. Fekete lesz.

- A haja?

- A haja is, ha megnő.

- Megnő?

- Biztosan. Nagyon erős, szép fiú.

- Barna?

- Barna. Szép barna ember lesz.

Lehunyta a szemeit. Egy tiszta pillanata következett, és felujjongott a szíve. Ha ez a gyermek megnő, szép, erős és barna lesz, mindenkit megver.

Még mindig ott állottak előtte a gyermekkel. Kender Kelemen özvegye leborult a fiához.

- Pálnak kereszteljük - súgta, és majd meghalt a keserűségtől, mert a fiát jobban szerette, mint az urát.

A beteg, akinek seb volt a szíve alatt, megrázta a fejét.

- Kelemen legyen? - kérdezte az öregasszony. Makacsul és állandóan rázta a fejét Kender Pál.

- Mi legyen a neve? - könyörgött az anyja.

Két percig tartott, míg össze tudta szedni minden erejét, és kimondta ezt a nevet:

- Pista...

Ugyanekkor megkezdődött a szavazás. Bakos Pista elsőnek adta le a voksát, mert tíz órakor már indult a vonat, amely nászútra vitte. Késő délutánig tartott az őrült tánc az urna körül, akkor megállott a nagy automobil Kender Pál háza előtt. Eljöttek a kis doktorért, és a kis doktor elment. Mondják, könnyezett, és a tenyerébe hajtotta a fejét egész úton, mert nem volt rá szükség már többé a Kender Pál házában.

Este zengett a porvárosban az öröm himnusza.

- Rétsághy! Rétsághy! - zúgott minden utcából.

És nyolc óra után rőt világosság vetődött az égre. Vörös porfelhők szálltak a fáklyások fekete tömege fölött. Emberek jöttek beláthatatlan sokaságban, elöl pedig a zenekar rézszerszámjai csillogtak. A porváros népe dalolt és zengedezett, egy ember felé nézett, aki megjelent a Nemzeti Szálloda egyetlen erkélyén.

Kender Kelemenné ott állott a bölcső mellett a szalonban. Kétszer roskadt le a nagy fotelbe, de harmadszorra mégis felállott, mikor látta, hogy tombol és ünnepel a nép. Az ablakhoz ringatta a bölcsőt, és mikor zengett a himnusz, és megcsillant a monokli a képviselő szemén, kiegyenesedett, kidüllesztette a mellét, a fejét büszkén tartotta, és valaki mást látott a dicsőségben úszni, az ünneplés fényében ragyogni. Egészen tisztán felismerte az unokája arcát.

Elhagyatva a szomorú, sötét házban, reáborult a bölcsőre, és szerelmesen súgta a barna szemű fiúcskának:

- Majd egyszer...