A SZAVAK EREJE

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Per Olov Enquist: Lewi útja

1978 óta az Európa Könyvkiadó hat könyvet jelentetett meg Per Olov Enquisttől. Napjaink svéd irodalmának e több műfajú alkotója családi tablót-színművet írt a dán Andersenről (A földigiliszták életéből, 1985), színjátékot és „televíziós regényt” Strindberg démoni világáról (A tribádok éjszakája, 1978, és Strindberg. Életjáték, 1987), történelmi regényt Struenseeről, a dán király udvari orvosáról, a XVIII. századi felvilágosodás és radikális pietizmus kivégeztetett képviselőjéről (Az udvari orvos látogatása, 2001), filmregényt Knut Hamsunról, a Nobel-díjas norvég író és családjának huszadik századi tragédiájáról (Hamsun, 1997). Azokat az alkotókat mutatja be, akik kortársaikkal egyetemben a világirodalom élvonalába emelték, s annak fontos részévé tették a skandináv népek irodalmát. Európa egyik szellemi központja lett ez a tájék, ahol istenkeresők és istentagadók, felvilágosultak, léleklátók, szabadkőművesek, forradalmárok és konzervatívok éltek együtt s egyszerre, harcoltak egymás ellen és hatottak egymás kultúrájára. „Az európai gondolkodásban kevés a letisztult dolog – vallja Enquist. – Valójában ettől ennyire eleven.”

A Lewi útja azokról szól, akik az ébredési mozgalom elindítóiként, vezetőiként avagy hűséges szolgáiként élték végig a huszadik századot. Nevezetesen a svéd pünkösdi közösségekről, arról, ahogy ez az újprotestáns vallási irányzat népmozgalommá vált, túlnőtt a baptista gyülekezeteken, illetve a történelmi egyházakon belüli ébredés keretein, s az országban – de világviszonylatban is –, a nagy egyházak sorában foglalt helyet.

A Lewi útja (2003. Fordította Kúnos László és Szöllősi Adrienne) nem regényesített vallástörténet, nem az államegyház hivatalos templomi rendjét felváltó eksztatikus istentiszteletekkel elhíresült vallásosság alakulásának-módosulásának krónikája. A regényből, igaz, megismerhetjük a mozgalom főbb eseményeit, alkalmasint úgy, ahogy azok a regénybeli hősök tudatában belső lelki élményként rögzítődtek. Az ábrázolt valóság megjelenítő és leíró, dokumentumeredetű és fikciós elemek ötvözeteként bontakozik ki az olvasó előtt, s esszéisztikus elemzéseivel, személyes vallomásaival maga az író is közvetlenül jelen van a műben.

A regény főalakjai közül az íróhoz Efraim Markström áll legközelebb. Szerette ezt a nyíltszívű, őszinte embert, aki a kezdetektől fogva részt vett a pünkösdi mozgalomban, s tagja volt a „vének tanácsának” is. 1982-ben halt meg, Enquistre hagyományozva Lebenslaufját, ami – különösen a mozgalom történeti vonatkozásait illetően – a regény elsődleges forrása lett. (A magyar szövegben eredeti formájában meghagyott szó szótári jelentése: önéletrajz, értelemszerűen itt menetközbeni krónikának lehetne fordítani.) Arra, hogy krónikát vezessenek, a keresztyén testvérközösség új formáit kialakító herrnhutista gyülekezetek tagjait bibliai parancsolat alapján kötelezték: „És megemlékezzél az egész útról, melyen hordozott téged a te Urad Istened” (5. Mózes 8,2).

A pünkösdi mozgalom többféle forrásból származott, a svédországinak – amire Enquist ismételten utal – egyik előzménye a herrnhutizmus volt. Az irányzat Zinzendorf (1700–1760) német gróf nevéhez fűződik, aki herrnhuti birtokán letelepítette a Habsburg Birodalomból vallásuk miatt elüldözött cseh-morva testvérközösségek tagjait. Zinzendorf Comenius – a száz esztendővel korábban Sárospatakra menekült Jan Komensky – Historia Fratrum Bohemorum című művének ismeretében alakította ki az etikai keresztyénségben manifesztálódott elveit, de a nép történelmi emlékezetében is megőrződtek a huszita eszmék és századok múltán is gerjesztőleg hatottak a magatartási és erkölcsi normák megváltoztatását célzó vallási irányzatokra. A skandináv országokban – Enquist ezt Az udvari orvos látogatásá-ban dániai példákkal szemlélteti éppúgy, mint nálunk, Magyarországon; itt különösen a tizenkilencedik század közepén kibontakozott nazarénizmus hitelveiben éledtek újjá.

A herrnhutiak imaházai mellett mindenhol volt konyha – írja Enquist –, hogy enni adhassanak a híveknek, a szegényeknek, a testvérközösségükhöz nem tatozó nyomorgóknak is. E hagyományt az első svéd pünkösdiek is vállalták, bár valamennyien kispénzű munkások, iparosok, parasztok voltak, mégis a munkanélküliek, hajléktalanok százainak nyújtottak segítséget.

A regény központi szereplője természetesen Lewi Pethrus (1884–1974), akit a mozgalom hivatott vezéreként, de kétségekkel küzdő, ugyanakkor hatalomra törő emberként mutat be Enquist. Emberi hibái, tévedései később a mozgalmon belüli demokratikus elvek csorbításához, a döntéseit kifogásolók, az „egyeduralma” elfen tiltakozók kizárásához vezettek. Kizáratja Efraimt, a legközelebbi barátját, aztán Sven Lidmant, aki már ismert költőként, megjárva „a bűn fekete poklát” megtért, s entellektüel allűrök megtartásával kereste a számára idegen környezetben a vallási élményt.

A zsellértanyán született Lewi 1907-ben baptista prédikátor lesz; az előző esztendőben Los Angelesben Seymour néger prédikátor – a nyelveken szólással bizonyítható Szentlélek-keresztséget hirdetve – elindítja pünkösdi mozgalmát, először főleg azokban a körökben, amelyekben a néger spirituálé és a jazz zene megszületett. Skandináviában egy Seymourt követő oslói metodista lelkész hozta létre az első pünkösdista csoportokat, s a mozgalom futótűzként terjedt át a svéd evangélikusok és baptisták köreire is. Lewi gyülekezete 1913-ban elszakadt a baptistáktól, prédikátoruk a pünkösdiek Isten által kiválasztott vezetője lett – némi kételkedéssel ő maga is így hitte –, a küldetését kétségbevonóknak pedig el kellett fogadniuk, hogy Isten közvetlen felhatalmazásával szól ellenük. „Lewi építette fel a mozgalmat, de a félszemű, sánta néger volt az, aki a tüzet fellobbantotta” – írja Enquist.

A tizenkilencedik-huszadik század fordulójával foglalkozó gazdaságtörténeti irodalom szerint Svédország ipara négy évtized alatt, 1913-ig relatíve utolérte a fejlett országok termelési-technológiai szintjét, gazdasági növekedésének üteme élenjárt a skandináv országok között. E fejlődés élénk politizálást hozott magával, a szakszervezetek, a Szociáldemokrata Munkáspárt megalakulásához, s egyben az általános választójog 1893. évi törvényesítéséhez vezetett.

Efraim és Lewi ezen új korszak kezdetén a nép között élve nyomort, „a nép ínségben él”, népbetegségként pusztító alkoholizmust, erkölcstelenséget lát mindenfelé. A jóléti kapitalizmus feltalálva nem vala még – tehetjük hozzá. Lewi eszmélő ifjúként harcos „proletárköltő” akart lenni.

Lewi – már pünkösdi hívőként – hamar felismerte, hogy a lét vallásos dimenziói nem érdekesek a munkásmozgalom ideológusai számára. Megtapasztalja, hogy „a szociáldemokrácia valóságos pestisfészeknek tekinti az ébredő pünkösdiek mozgalmát.” Ekkor már azt hirdeti, hogy „először a munkások gondolkodását kell meghódítani (...) Az embert belülről, lelkileg kell talpra állítani.” Tolsztoj gróf, a Jasznaja Poljana-i prédikátor századeleji kiáltványaiban is többször visszatér ez a gondolat, elképzelhető, hogy a svéd ébredőkig is eljutott? Lewi sokat olvasott, állítja Efraim. (A tolsztoji gondolatok és a svéd pünkösdi eszmék közötti analógiák elemzése külön tanulmányt igényel. Enquist könyvének ismeretében különösen az államegyházak történelmi szerepét, a civilizációval járó negatívumokat, az erkölcsi igénytelenséget terjesztő szórakoztató ipar elutasítását illetően sorolhatnánk a szemléleti azonosságokra jellemző példákat.)

Enquist könyvében néhány rövid mondat szól arról, hogyan fogadta a svéd „szűklátókörű evangélikus államegyház” a Szentlélek-keresztségről szóló tanítást s a pünkösdi mozgalmat általában. Teológiai kérdésekről Lewi nem vitatkozott az egyház hivatalos képviselőivel, de vitairatot tett közzé a teológusok, az egyházon és a saját mozgalmán belüli „professzionális” igehirdetők ellen, mondván, hogy „Isten országa túl van az emberi ész határain”, Istent „nem lehet megmagyarázni”.

Az ébredés okait „rejtélyesnek” érző Enquist – különösen a svéd valóságot igazából nem ismerő külföldi olvasóiban keltve hiányérzetet – annak elemzésére sem vállalkozik, mért éppen a protestáns felekezetekből verbuválódott a pünkösdiek milliós tábora.

Lewi útjának olvasásakor újra kezembe vettem Kardos László (1918–1980) Egyház és vallásos élet egy mai faluban. Bakonycsernye 1965. című könyvét (1969) és a Szigeti Jenő vallástörténész ádventista lelkésszel közösen jegyzett Boldog emberek közössége; A magyarországi nazarénusok című nagy monográfiáját (1988). Kardos László néprajztudós, a fényes szelek nemzedékének nevelője, a népi kollégiumok szövetségének egykori főtitkára a váci börtönből – ahol az 1956-os forradalomban való részvétele miatt kiszabott életfogytiglani börtönbüntetését töltötte – 1963 márciusában kegyelemből szabadulva korai haláláig vallásszociológiai kutatásokkal foglalkozott. Összegyűjtött hatalmas anyagára épített egzakt következtetéseit egyetemes érvényű tudományos eredményeknek tekinthetjük. A bakonycsernyei nazarénusokról és pünkösdistákról szólva állapítja meg: az egyház „nem tudott kielégítő választ adni hívei egy szegénységben és kilátástalanságban élő csoportjának alapvető létproblémáira (...) a szekta a társadalmi egyenjogúsításnak, a társadalmi igázságtételnek reális és megvalósítható illúzióját nyújtotta.” A Boldog emberek közösségé-ben: „számtalan egyéni lelki motívum: a magány, a társtalanság, a csalódottság, a kiszolgáltatottság, az elnyomottság, az emberi méltóságban szenvedett sérelem – a vallási közösségtől remél és vár feloldódást és megoldást.”

Bakonycsernyei tapasztalatai alapján, statisztikai adatokkal alátámasztva állíthatja: az új közösségekben „a tagság későbbi fejlődésére döntő jelentőségű volt múltbeli evangélikus vallásossága és evangélikus biblikussága (...) áttérésük annak idején nemigen lett volna elképzelhető emez előzmény nélkül.” A laikus biblikusság előidézte „a külön magyarázat veszélyét is, amire a nagy protestáns egyházak különben is demokratikus szervezetében mód nyílott.” (Jegyezzük itt meg: Kardos László maga is evangélikus családból származott, jól ismerte e felekezet belső világát.)

Magyarországon az Evangéliumi Pünkösdi Közösségek mozgalmának fő ága az amerikai ébredésből kialakult irányzathoz tartozott. Ahogy Bakonycsernyén mondták: az első világháború után hazatért amerikások hozták magukkal „a dollárt, a trachomát meg a szektát”.

A mi falunkban, a kisalföldi Mórichidán, a harmincas évek elején alakult pünkösdista közösség. Szintén evangélikusokból, de néhány magányos baptista és nazarénus is csatlakozott hozzájuk. Az Apostoli Hit, a pünkösdisták öthetenként megjelenő lapjának 1939. május 5-i számában – az előfizetőket községenként felsoroló rovatban kilenc mórichidai nevet találok. Magam előtt látom valamennyi név gazdáját: szegény napszámosok, sokgyermekes paraszt-iparosok, akiknek nem volt ünneplő ruhájuk, hogyan járhattak volna vasárnaponként templomba? Pál András – olvasom a nevet – szőlőskertünk vincellérje; ez a szép szál öreg székely néhány évvel azelőtt szombatosként jött át Erdélyből, s a testvérek kis házikót eszkábáltak neki a faluszéli senkiföldjén.

A lap korábbi, február 24-i számában jelentik be, hogy Stockholmban pünkösdi világkonferenciát tartanak, amelyre a magyar hívőket is meghívják. Közölnek két fényképet: az egyiken a „Filadelfia gyülekezet imaháza”, amely a konferencia színhelye lesz. Sportcsarnok méretű modern terem, építési tervét – Enquisttől tudjuk – viták, marakodások árán fogadta el a közösség. Közlik Lewi arcképét – nyugodt tekintetű, bajuszos férfi. Átlagembernek néznénk, Enquist találó minősítése szerint kis könyvelő.

Az 1939. június 5. és 12. között tartott konferenciának Enquist csupán egy meglepő konferenciai döntés kapcsán szentel néhány mondatot. Lewi javaslatára „táviratot küldenek Adolf Hitlernek, amelyben hódolatukat fejezik ki a Führernek, annak reményében, hogy »felébresztik jóindulatát a pünkösdi mozgalom hívei iránt«”. Hitler három hónappal azelőtt rohanta le Csehországot, néhány hét múlva kitört a második világháború: „Lenne mit mondani a táviratban megfogalmazódó naivitásról” – zárja le a témát Enquist.

Az Apostoli Hit 1939. augusztus 5-i számában Siroki István főszerkesztő részletesebben számol be a svéd király által is üdvözölt konferenciáról, amelyen „Lewi Pethrus testvér, a helyi gyülekezet áldottlelkű vezetője” tartotta a megnyitó beszédet. Lewi családi házában is járt az öt magyar. A prédikátornak „kilenc gyermeke van, tehát e tekintetben is szerencsés minta.” A közemberek életéből is megláthattak valamit: „ez egy rendkívüli gazdag és boldog ország.”

Magyarországon néhány hónap múlva, 1939. december 2-án Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter rendeletet adott ki „a honvédelem érdekeit veszélyeztető szekták működésének beszüntetése” tárgyában. A szekták vezetőit rendőri-csendőri megfigyelés alá helyezték s bármikor internálhatták őket.

Falunkban a pünkösdi közösség testületileg be- és visszalépett az evangélikus egyházba, amelynek édesapám volt a helybéli papja. Az egyik téli reggelen megjelent nálunk a mórichidai prédikátor, két idegen ember kíséretében. Apám az „irodában” (sokan voltunk, hálószobának is használtuk) tárgyalt velük, s amikor valamiért éppen benyitottam, ott láttam térdepelve imádkozni a három hívőt meg apámat is, térdepelni akkor először és utoljára. Kötelességeit híven teljesítő lutheránus pap volt apám, aki még az egyházon belüli bizonyságtevő megtérők szokásait sem vette át.

Megkeresztelte hát a pünkösdiek azidáig is felekezeti iskolánkba járó gyermekeit, a szülőket meg hagyta, énekeljenek, imádkozzanak egymás között, ahogy a kedvük tartja. Összejöveteleiket hivatalosan evangélikus gyülekezeti bibliaóráknak minősítették, s továbbra is az egyik pünkösdista házában, az öregfalutól távoli újtelepen tartották. Egy-egy esti bibliaórájukra szüleim is kigyalogoltak; otthon váltott mondataikból megértettem: édesapámat nem hatotta meg a prédikátor átszellemült tekintete, elragadtatott hangja sem, édesanyám azonban megértéssel szólt az imák közben felsóhajtó, felkiáltó, feljajduló asszonyokról: ismerte mindannyiukat és gondjaikat is éppen eléggé.

Svédországban Enquist szerint senki sem értette pontosan, mivel magyarázható a mozgalom rohamos sikere. Könnyű volt nekik, előttük szabad volt az út, mondhatnák, svéd testvéreik terjeszkedésének evilági feltételeit irigyelve a magyar pünkösdisták.

Az alkotmányos monarchia keretében működő demokráciában korlátozások nélkül biztosították a vallásos élet szabadságát. A pünkösdiek jónevű lapokban, saját újságukban, rádiójukon terjeszthették nézeteiket. A rendőrség kezdetben legfeljebb a hajléktalanok számára nyitott otthonaikat ellenőrizte, Lewi egyszeri rendőri kihallgatása „a felek egyetértésével fejeződött be”.

Nálunk az egyházi és világi hatalmak váltakozó formákban és intenzitással ugyan, de lényegében megszakítás nélkül üldözték a nagy egyházaktól elszakadt, igazából azok ellenében fellépő vallási csoportosulásokat. Az 1945 utáni jó két esztendő meg az utolsó két évtized kivételével végig az egész huszadik századon át. A bevonultatott nazarénusok, mert vallási meggyőződésből nem fogtak fegyvert, katonai börtönökben, munkaszolgálatos századokban, a bori táborban pusztultak el a háború alatt.

A Rákosi- és Kádár-korban a pünkösdistákat feltételezett (vagy ténylegesen meglévő) amerikai kapcsolataik miatt veszélyes elemekként tartották számon. A hitükhöz hű nazarénus fiatalokat ekkor, a béke éveiben is hadbíróság elé állították, utolsó csoportjuk a gyülekezetek és az állam közötti 1977. évi megegyezés eredményeként vonult ki katonás rendben a börtönből.

A nyomasztó üldözés, a társadalom perifériájára sodort, izolált élet hozta magával a régebbi szekta-tagok elszakadását a világtól, s az utóbbi évtizedben már megszűnni látszó elhatárolódásukat a megtérést hirdető újabb irányzatoktól és mozgalmaktól, amelyek autonómiára érett egységeknek s nem szektáknak tartják magukat.

A matuzsálemi kort megért Lewi öregségében mind többet megértett embertársai szenvedéseiből. Kilencvenéves volt, amikor egy interjúban megkérdezték tőle, mit becsül munkájában a legtöbbre. Nem az általa felépített szellemi birodalomra volt büszke, hanem arra, hogy „segítettem lábra állni a rászorulóknak – azt hiszem, ez volt a legfontosabb.”

Enquist a legkevésbé sem akarja elfogadtatni velünk, hogy egyedül a herrnhutiak avagy a pünkösdiek az „igazhitűek”. Szemléletétől, de a regény sajátos világától is idegen lenne ez a gondolat. Azt viszont, hogy a keresztény-keresztyén lényeget többféleképpen is meg lehet élni, könyvének huszonegyedik századi olvasója is bizonyossággal felismerheti.

(Gerencsér Zsigmond, Magyar Napló, 2004. október)