A láthatatlan csillag

A múlt években egy öreg angol kereskedővel jöttem ismeretségbe, ki ifjabb éveiben, mint tiszt, az angoloknak Akbár sah elleneivel folytatott pártfogoló harcaiban részt vőn, s a katonai pályát ott kapott sebei következtében hagyta el, később úgy lett kereskedő.

A következő történetet tőle hallottam elbeszéltetni.

A természetes és természetfölötti események csodás összefüggése valami regeszerű, mitológiai színt ád e történetnek, a benne uralkodó csillag- és szellemalakok bűbájos fény és árnyékul lengik körül a történet folyamát, csodás, fölfoghatlan uralkodó befolyást gyakorolva a különben természetes eseményekre; a rég megholtak és az örökké élők vándor árnyképei sejtelmesen bolyongnak az élő alakok között, néhol emberi lényekkel kötnek rokonságot, azokat pokoli magasságra emelve magukkal, s az emberi lélek üldöző tagadása elől tömegestül a szentírás sorai közé hátrálva, melyek lételt adtak nekik, amidőn anathemát mondtak rájok.

Az események azonban megtörténtek nálok nélkül is. Akik a sors vakságában hisznek, kitörölhetik az alakok jelenlétét az események közül, s akkor egy rendes, kalandos eseményt fognak látni benne, minő emberek között szokott előfordulni.

Mister Drayson, az említett kereskedő ugyan komolyan állítá, hogy az általa elmondottak egy akkori hadi bulletinben is meg vannak említve s a főbb körülmények egy, az akkori hadjárat eseményeit tárgyazó hadi folyóiratban, mint lett dolog, híven följegyezve.

Még a mostani hindosztáni fejedelem őse, első Akbár hívta az angolokat segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelől a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelől a szomszéd nomád népek jöttek elő hegyeik közül; pusztítva, dúlva nyomultak birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guinea-re menő kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erősbülni kezde a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitől megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik közé, Hindukus és Himalája vad bércei tán újabb századokra elrejték őket, a Sind és Gangesz partjain a vándorfajok kecskebőrsátrai helyét elfoglalták a brit kereskedelmi társulatok bureau-i.

Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harcot. Mikor már a többinek híre is múlni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bércei közől, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, aki halandó volt, rabolták, ami szemüknek megtetszett, s ha észrevették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltűntek, mint jövének.

Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; ahol ők egyszer végigvonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig.

Ezek voltak az afgánok.

Mikor én a kelet-indiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, ínsége voltak a hozzájok közel lakóknak.

Egyszer azonban egy indigótelepítvényt találtak megrohanni, mely a Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élő fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhető emberi holttest, nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az afgánok jártak.

Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb gyárházak egyike volt Angliában, s az ezen elkövetett injúriát megtorlatlan hagyni nem lehete.

Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Calcuttából a Hindukus felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas ágyúüteg és egy röppentyűtelep kíséretében, melyhez egy század utász volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én főhadnagy.

Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk, itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdőket, mik az afgánok itt jártáról tevének tanúságot.

Az erdő bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; - ha üldöztetnek, félig befűrészelik a fák derekait, ahol az út végtelen kiterjedésű erdőkön visz keresztül, s mikor üldözőik a veszélyes helyre érnek, a szélső fákat nekidöntik a többieknek, s azok egymásra zuhanva, gyakran embert és lovat ott temetnek.

Ily jelenetnek mindjárt a legelső napokban voltam tanúja; mielőtt egy afgánt láttunk volna, az előttünk vonuló karabinier-osztály előlovasait egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdő. E jelenethez képest egy mína felvettetése csak színpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással hullottak egymásra, a nőttön növekedő harsogást csak egy iszonyú kiáltás múlta felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a másik pillanatban, mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege a menekvő madaraknak támadt elő az erdő romjaiból, saját egybegyűlt ijedt kiáltásával töltve be a levegőt.

Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdőben, csupán az előre küldött két őrlovag veszett oda; hanem az utat felfogó fatörzsökkel még másnap is volt bajunk, s utóbb is csak ágyúütegünk hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.

A brigádvezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát visszariasztani, parancsot adott másnap a továbbnyomulásra.

Déltájon elértünk a Hindukus hegyek aljáig, melyeknek cédruserdeiből vágtatva rohan elő az aranyhomokos Sepra folyam. A távolban meglátszottak a Salamon-hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e hegylánc legmagasabb részét képezik.

Ez már az afgánok tartománya. Útközben több üres falura bukkantunk, melyekből jöttünk hírére minden élő lélek kiköltözött. Nem találtunk egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.

Hanem láttunk néha előttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas, hegyes süvegekkel, vickándozó lovakon, egy-egy percre előtűnni az erdőből, s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy lőni nem lehetett rájok.

A lovagok mindig sűrűbben, mindig közelebb tünedeztek elő s a velünk hozott malayok, kiket kémekül ereszténk előre, hírül hozák, hogy a Sepra túlsó partján nagy csoportban várnak ránk az afgánok, átkelésünket meggátolandók.

A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innenső partját ellepő kínabokrok közé lőnek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárláncban nyomult a folyam felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendő.

A legelső röppentyűre, mely a túlsó part bokrai közé röpült, egy perc alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt: gyalog és lovas, ugrált elő a part mögül, a bokrok, a sziklák rejtekéből, s rohant összezavarodva a távolabb erdőnek, egy lövést, egy kardcsapást sem kísértve meg.

Mi azt hivők, hogy könnyűszerrel legyőztük az átkelés akadályait, s rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambusztörzsökökből, melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.

Alig valánk azonban felényire a túlsó parton, midőn egy mindenünnen hangzó pokoli ordításra, körös-körül az erdőből töméntelen vad, sátán alakú nép rohant elő, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó tömegekben támadva meg.

Nem első csata volt ez, melyben résztvevék, de félelmesebb ellenség szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok vickándozó lovaikon, sötét arcaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak nálok nőve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek villogtak elő, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember, mintha démonok beszédét hallaná; minden, amit az ember álmaiban látott, regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, föld fölöttit és föld alattit, eszébe jutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított emberi nyelvhez.

Csapataink rögtön tömegeket formáltak, s kemény sortüzeléssel fogadták megtámadóikat.

A décharge-ok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna lőve, legkisebb hatást sem idéztek elő a támadókban; lovaikra lehasalva nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elő, villogó szemeikkel; körülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú gúnykacagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, ijesztő szavakat, amik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva lenni.

Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielőtt azonban összecsaphattak volna, egy vadállati bőgéshez hasonló kürtrivalgás szólalt meg az erdőből, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni, s azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyívás hangjai közt megfordultak s hánykolódva, vickándozva apró kusza lovaikon visszacsörtettek az erdőbe.

Perc múlva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja, melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévő gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még a rohanók után a banánfák labirintos sűrűjébe, azután csatarendben vonultunk előre az afgánok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer utolérték őket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég erősöknek velünk nyílt csatát elfogadni.

Naplementig üldöztük őket be a hegyek közé; a legvégső pont, melyet elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt malayok állítása szerint a Saul temploma.

Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak lenni, összevissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez a legkeményebb anyagok vannak használva, színes porfír és fekete bazalt, miken az idők foga egy csorbát sem ejte, a sima lapok lazúrja még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kő a másikat éri, ültetett a vadon természet százados aloé- és óriási kaktusztöviseket.

Az építészeti modor is, mely az épület stíljét elvadítja, oly szokatlan, oly kiválólag merész, minőt sehol másutt emberi kezek művein nem találni: a vakmerő boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint ezer mázsás bazalt oszlopát a legbámulatosabb erőművek által lehete csak a levegőbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, ahogy az mind e mai napig látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erősebb, hatalmasabb lények éltek, mint minők most, lett légyen azok neve démon, vagy ember.

A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva, mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, menyivel kisebb helyen megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ősei, kik helyt adtak neki.

E helyen túl a beközelgő alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdő között csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benőve, tábori állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire maradt el előttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban előtűnve, a mellé nőtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú fűszálak.